Czike László

A bolsevik semmi halott üressége

Ez a világ, a természeti, és még inkább a társadalmi környezetünk – pedig még eredetileg államinak alapított alapítvánnyal is ren­del­kezünk, melynek a neve (nomen est omen) Természet-és Kör­nye­zetbarát Társadalmi Fejlõdésért Közalapítvány, vezetõje Elek István; dehát úgy látszik: a társadalmi súlyuk még-már nem felel meg az általuk képviselt szociológiai cél valós társadalmi jelentõsé­gének – egyre nyilvánvalóbban egy szellem-és érzelemnélküli, kies pusztasághoz kezd hasonlítani. Ez egy olyan liberális kommunista szellemi vákuum-világ, melyben csak az illuminizmus csalogatóan ha­mis fénye pislákol, csak a „megvilágosodás” szurkos-büdös fák­lyái „világítanak”, hogy senki ne ismerje fel az abszolút igazságot, s hogy a teremtõ Istent zavartalanul számûzhessék ebbõl a rémes, tönkretett, lepusztított, kifosztott és reménytelen árnyékvilágból, mely csak látszólag a tudomány temploma, csak falból „tudásala­pú” társadalom: valójában Lucifer a Sátán emberirtó projektje.

Több idézettel kezdem; aztán majd elõjön a lényegi mondanivaló.

John Lennon soha nem lépett be a szabadkõmûvességbe, pedig ha em­lékszünk rá: az angol királynõ a ’60-as években még lo­­vag­­gá is ütötte a Beatles tagjait; e nemes gesz­tus­sal mintegy dek­la­rálva, hogy ily’ tehetséges, népszerû emberek nem maradhatnak az egy­szerû köznép tagjai. A lovagság ugyan nem áll túlságosan messze az angol szabad­kõmûvességtõl, sõt, annak direkt az elõszobája, - ám mégis csak e­gészen más, minõségileg több, minthogy­ha valaki mondjuk történetesen a magyar Grand Orient, a Rotary Club, a Temp­lo­mos Lo­vag­rend vagy a (fá­bi­ánus) Magyar Szocialis­ta Párt társadalmilag mégoly’ megbecsült tagja. Lennon, a rock­ze­ne egyik õsatyja megmaradt ösztönös, magányos anarchista for­ra­dalmárnak, renitens szabadgondolkodónak, afféle privát vako­ló­nak; aki ugyan korántsem volt istenhívõ, mégsem kötött ki az illu­minátus oldalon, annak ellenére, hogy tudta: a világ egysége­sü­lé­sét, a globalizációt már nem tartóztathatja fel semmi. „And the world will be as one”, majd az utolsó versszakban már „the world will live as one” – énekelte leghíresebb dalában, az „Imagine”-ben. Szóval: lovag létére nem lett szabadkõmûves – nem lett kábító­sze­res-tömegkábító illuminátus -, mint örök riválisai, a Rolling Sto­nes marihuánás, kokainos, heroinos, sátánista (vö.: brown sugar, sweet cocaine, sympathy for devil, demon in me, wild horses, stb. címû dalaikkal) frontemberei: Mick Jagger és Keith Richards.

Lennon egy másfajta egy­séges világról álmodott, de szerencsétlen­sé­gére – õ is - Isten kizárásával. Népszerûbbnek hitte önmagát Jé­zus Krisz­tusnál, mert soha nem értette meg, s önhittségében nem tehette magáévá a gondolatot, a hitet, hogy Krisztus Isten Egy­­szülött Fia, ki érettünk meghalt a keresztfán, s harmad­nap­ra ha­lot­­taiból feltámadott, - így senki, aki csak ember fia, soha nem válhat „népszerûbbé” Õnála. Majd - már érett férfikorában - az illuminátus USÁ-ba költözött, ahol soha­­ nem tudott igazán be­il­leszkedni a tár­sadalmi életbe: haláláig megmaradt családszeretõ, pogány-álmodozó magányos-infantilis „forradalmár”-nak, világpol­gár-pukkasztónak, mindaddig, amíg a halálos lövések le nem terí­tették, saját otthona elõtt. Sosem tudjuk meg: „Isten büntetése”, vagy csak az illuminátus bosszú végzett-e vele (netán „mind­ket­tõ”), vagy Isten csupán egyszerûen ma­­­gához szó­lította nagyformá­tumú, ámde tékozló gyermekét, mondván: „Johnny fiam, elég volt az istenkáromlásból, ideje hazatérned…”.

John Lennon írt és elénekelt egy olyan szörnyeteg-gyönyörû dalt, mely kétségbeejtõ szépség­gel mutatja be és meg jobb sorsra érde­mes szerzõje minden lelki magányát és szerencsétlenségét. Címe: „I don’t believe”. A dal ördögi monotóniával, de drámaian felépí­tett szerkezetben, egyre fokozódó feszültséggel, és egyre vadabbul, líraian kiabálva adja tudtunkra, hogy alkotója mi mindenben nem hisz. Többek között – nem hisz: a csodában, Bábelben, a tarot-(okkult kártyák)-ban, Hitlerben, Jézusban, a Kennedy-ekben, Buddhában, a mantrában, a júdaizmusban, a királyokban, Elvis Presley-ben, sõt, a Beatles-ben sem. Csak „egyvalakiben”, illetve „kétvalakiben” – egy eszményi párosban - hisz: önmagá­ban; önmagában és Yokóban, a feleségében.

Íme a felsorolás utolsó sora angolul:

„I just believe in me…, Yoko and me.”

Gyurcsány Ferenc – alias: „Fletó” -, a mi matt múltú és fényes jö­võjû mi­niszterelnö­künk nem sokkal miniszterelnöki székfoglalóját követõen, egy különösen mélyfilozófiai ihletésû interjújában a kö­vetkezõ állítást találta kimondani: „Nincs más, csak érdek. Aki mást állít, az hazudik.” Igen, ez tiszta beszéd. Jó idõben, jó he­lyen kell lenni, és akkor az (anyagi) érdekek érvényesíthetõk. (Ezt is õ mondta.) Minden más – „csupán könyveléstechnikai” kérdés. Nyilván tetteinket is aszerint különböztethetjük meg, hogy a „házi lelki könyvelõnk” – a lelkiismeretünk – a tartozik, vagy a követel rovatba könyvelte-e el, amire persze szintén mi adunk neki megfe­lelõ utasítást, hisz’ a könyvelõ és a lelkiismeret kevéske jó szóval „meg­nyugtatható”. Igen, így gondolkozik egy igazi, virtigli – matt múltú és fényes jövõjû – eurobolsevik, aki éppen a megfelelõ he­lyen volt, amikor dadogós elõdjének kitelt a (titkos)szolgálati ideje, s miután átmenetileg újra „alvó státuszba” helyezték, vissza kel­lett térnie a nemzetközi bankügyekhez.

Adva van tehát néhány tucat kormány létszámát kitevõ volt KISZ-es, meg mindenféle egyéb volt szervezetet vezetett férfi és nõ, akik jó idõben mindig jó helyen (oldalon) vannak; - 1919-tõl 1945-ön és 1956-on, sõt, 1990-en át egészen napjainkig. Minden idõben – ha feldobják õket (vagy egymást), ha nem – talpra esnek, és mivel az érdekeik is „egybe” esnek, könyörtelenül érvényesítik is azokat. 70 -80 éve szakadatlanul a Kominternacionálét éneklik kórusban, némi önkritikával, de töretlen optimizmussal tekintenek a jövõbe: „A múltat végképp eltöröljük … A Föld fog sarkából kitörni … Semmik vagyunk, s minden leszünk … Ez a harc lesz a végsõ … És nemzetközivé lesz holnapra a világ.”.

Ugye, hasonlít ez a szöveg a John Lennon-éra: „… és a világ (hol­napra) eggyé válik ... S a világ (holnap) egyként fog élni … ? Azzal a – nem kevés! – különbséggel, hogy John Lennon legalább a zene területén (szövegírásban már kevésbé) irgalmatlanul tehet­séges volt! Ezek a mieink azonban csak (el)privatizálni tudnak, azt is csak rendkívül alacsony hatásfokkal. A 100 %-os értékû társa­dal­mi tulajdont elõbb alkotmány-ellenesen „visszaállamosítják”, il­letve maguknak szocializálják (kommunizálják), majd mi­után levet­ték belõle a jogellenes kitulajdonítás minimum 10 %-os üzletszer­zé­si jutalé­kát – amelyen 70:30 arányban megosztoznak -; a maradé­kot az államkölcsönök kamatos kamata fejében kiszolgáltatják a külföldi bankokkal karvaly-konzorciumot képezõ, békés befektetõk­nek álcázott vamzereknek és ügynököknek. Persze, vannak akik a betevõ portfoliójukról már jóelõre gondoskodtak: s már akkor egy nagyot húztak a lébõl, amikor a KISZ elõbb DEMISZ lett, majd az összes KISZ-és pártvagyon seperc alatt – volt, nincs – elpárolgott.

Hogy mindezeknek – az említett mélyfilozófiai és dzsungelerkölcsi elveken túl­me­­nõ­en – mi az ideológiai alapja? Hogy „nincs” Isten… A minap Gyurcsány – alias: „Fletó” – Ferenc, a mi matt múltú és fényes jövõjû miniszterelnökünk, az önmagában mélyen hívõ (rövi­den s tömören: szintén önhitt) Havas Henrik riporternek megnyílt, és svarc auf veisz megvallotta konkrét, nem túl bonyolult világ­né­zetét. Havas a TV2 „Mokka” címû reggeli mûsorában arról igye­ke­zett faggatni õt, miért is nem tesz semmilyen vallási megnyilvá­nu­­lást: miért nem vesz részt legalább tiszteletnyilvánításból – ba­ráti gesztusból, protokoll-célzattal – egyházi, vallásos rendezvé­nye­ken, körmeneten vagy szentmisén? „Azért, mert egyenes ember­ként én nem vagyok kapható semmilyen álságos szerepre – nem hazudok! Nem vagyok istenhívõ, ezért!” – felelte Gyurcsány…

Vagyis: nincs Isten! Tehát a mi „Fletónk” is azok közé az önámító pogányok közé tartozik, akik „hiszik-remélik”, hogy a mindenség a szerves és gondolkodó, személytelen véletlen hatására alakult ki; a tengerbõl magától õsleves lett, tele önreprodukáló koacervátum-cseppekkel, melyek utódai végül „kimásztak” a szárazföldre, növé­nyekké fejlõdve létrehozták a metán-légkörbõl az ózon-pajzsot, és miután a légkör – legalábbis a mindmáig aláíratlan Kyotó-i egyez­ményig – átmenetileg belélegezhetõvé vált, szárazföldi állatokká is átalakultak. Az õsünk – Darwin és Engels írásai hatására – lejött a fáról, és miután a szimpla munkából megélni képtelen majmokat mind agyonütötte, az állandó tõzsdézés és a spekuláció hatására emberré vált, hogy megérdemelten élvezhesse a pénz derivatíváit. Nyilvánvaló: „Fletónk” minden igyekezetét kitöltötte, hogy jó idõ­ben mindig jó helyen legyen, ezért nem volt ideje egyszerû világné­zetét kísérletileg is ellenõrizni (verifikálni), ellenkezõ esetben lehet, hogy már régen megtért volna. Arra gondolok, hogy „a tudásalapú társadalom” legnagyobb koponyái (tudósai) már régen rájöttek: a fizikai világban sem történik semmi véletlenül, és semmibõl nem lesz semmi. Azt képzelni, hogy az anyag, a szellem, az élet és az em­ber, a mai világ csupán spontán, tudattalan fej­lõdés, tervezõ és tervezés nélküli „véletlen konstrukció” eredménye; kb. annyi, mint­ha valaki teleszedne egy zsákot különbözõ rádióalkatrészekkel, és addig rázná, ameddig spontán össze nem áll a zsákban egy rá­dió-vevõkészülék. A világ célszerûen mûködik: ez a teremtés lényege s alapvetõ bizonyítéka.

Gyurcsány nem lehet annyira ostoba – nem is az -, hogy ne lenne mindezzel nagyon is tisztában. Más, sokkal gyakorlatiasabb okok késztetnek egyes embereket arra, hogy józan eszük birtokában is megtagadják Istent, tagadják létezését. Az igazi, a valós ok az er­kölcsi normákban, azok különbözõségében rejlik. Isten színe elõtt bûnnek minõsül mindazon cselekedet, amellyel valaki tudva és akarva ­szegi meg Isten törvényeit, a tízparancsolat erköl­csi útmutatásait. Az emberi „igazságszolgáltatás” nem terjed ki a cselekedetek isteni erkölcs szerinti szigorú elemzõ értékelésére, s így inkább jogszolgáltatásnak, mintsem igazságszolgáltatásnak te­kinthetõ. „Bûn az, amit a törvény büntetni rendel.” – mondja a pol­gári büntetõjog, amelynek törvényi rendelkezéseit nem istenhívõk hozzák. Ha valaki éhségében ellop egy kiló kenyeret, s el is szalad ve­le, azt enyhébb esetben lecsukják, balszerencsés esetben fején találja a jogszerû és szakszerû fegyverhasználat pisztolygolyója. A milliárdokat zsákmányoló privatizátorok viszont nemcsak, hogy megúsznak minden felelõsségre vonást, hanem beülnek az ország házába, hogy megújuló ciklusokban hozzanak újabb „istentelen törvényeket” a szegények, sõt, a nincstelenek ellen.

Mert ha nincs Isten, nincs értelme, létjoga semmilyen erkölcsnek.

Jó idõben jó helyen – a KISZ-ben és parlamentben – kell lenni; a pénz (a bank) és a privatizáció (ÁVÜ, MSZP, stb.) templomában.

Miért is kellett szétválasztani a vallást és az államot?

Csak, hogy létrejöhessen az istentelen rémállam (nácizmus, kom­munizmus, stb.), hogy aztán liberális okkal-joggal lehessen széjjel verni mindenfajta (jog)államot és államrendet.

Hogy a privatizátorok a zavarosban halászhassanak, és a nemzeti vagyon után privatizálhassák az állami költségvetést és a jogot is.

Hogy a szemünkbe röhögve vágják a pofánkba Lucifer törvényeit.

Mindezekhez képest az anarchizmust életmûveként kutató Soros-politológus kultu­rális miniszter – vö.: mint állandó fõszereplõ a Ma­gyar Nem­zet címoldalán – tevékenysége eltörpülõ, ócska bohózat.

Legfeljebb Hóman Bálint és Klebelsberg Kunó forog a sírjában…

Ki figyel oda?

Vác, 2006. január 28.

Czike László