Czike László

Rózsalevél és búzakenyér

Természetesen sokat gondolkodtam rajta, - mi az, amitõl a karácsony a leginkább karácsony; mi az, ami a karácsonyt a leghívebben kifejezi, ami a legmélyebben szimbolizálja? Mi több: mi a Karácsony legbensõbb lényege?

Nem is olyan könnyû ezt megmondani, meghatározni!

A hívõ keresztények számára a dolog egyszerû, magától értetõdõ, hisz’ vallásuk, egész életszemléletük ezen alapszik: mintegy 2000 évvel ezelõtt Betlehemben megszületett Jézus Krisztus, Isten Fia, aki érettünk kereszthalált halt, s a világ megváltója lett. Ez eddig még „rendben” is volna...!

De mit is jelenthet a karácsony a nem keresztények, a hitetlenek, a kommunisták, a liberálisok; a több milliárdnyi kínai, hindu, koreai, japán, maláj, ausztrál és afrikai fekete, és az egész arab világ, a muzulmánok számára?!

S mit jelenthet azok számára, akik keresztények ugyan (van keresztlevelük, talán templomba is járnak), - de mint bizalmas körben mondani szokták önmagukról - nem annyira...!? Õk az elbitangolt tékozló fiúk és lányok, akiket végtelen nagy szeretetével vissza és haza vár az Isten?

Mert: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” - mondotta Jézus Krisztus...

A számukra mi a karácsony: egy ünnep a sok közül, egymás megajándékozása (adok - kapok!), mint rituális fogyasztói szertartás, a Télapó (Dedmaróz), vagy a fenyõfa kultikus ünnepe; vagy ahogy mondani szokás mai „pogány-keresztényül”: a „Szeretet” ünnepe?! De kinek-minek a szeretet-ünnepe; egy konkrét személyé, vagy a szereteté (?), egy elvont fogalomé, csak úgy, általában?

Végül is: mi a szeretet-vallás? Jámbor elmélet, vagy mindennapos gyakorlat? Egy elvont kategória csak, vagy a napi életvitelünk szerves része, netán vezérfonala?

Vagy netán afféle „érzelmi szent tehén”, melynek tömegesen áldozunk minden év végén, de évente mindig csak egyszer, egyetlen kivételes alkalommal?

Mi is a szeretet-ünnep: csak nem a lelkifurdalásunk atavisztikus kompenzációja?!

Sokat gondolkoztam még azon is, mi az, amit minden ember egyformán elismer és „szeret”, aminek a tiszteletében nincsenek politikai és világnézeti különbségek, állandó nézeteltérések? Egyetlen ilyen gyûjtõfogalmat találtam, amely bizony elég tág és triviális „közös nevezõ”, s ez pedig maga az Élet, a halál ellentéte...!

Élni ugyanis minden ember egyaránt „szeret”; ám nagy részük csak ezt a földhöz-ragadt földi kérészéletét „szereti” - márpedig Krisztus megmondotta nekik is: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” -, s csak kisebbik részük vágyik, illetõleg készül az örök életre. No mármost, aki csak a kérésznyi földi életének hódol, az egész életében - még ha ez nem is tudatosul benne! - a halálra készül, vagy attól retteg, ami minden tevékenységét megkeseríti; még az önzetlen cselekedeteibõl is „kilóg a lóláb”. Aki nem hisz a test feltámadásában és az örök életben, azt egész életében a gyarlóság, a halál és a pusztulás önzõ szolgálata kísérti; az ilyen ember nem teremt örökkévaló dolgokat, csak fogyaszt, - nem épít maradandó templomot a másik emberben, csak el és felhasználja a másikat, saját önzõ, kérészéletû céljai elérése érdekében.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” - mondja az Úr, és ez a földi életünk alapvetõ parancsolata, mely valamilyen misztikus módon és céllal ellenségeinkre is vonatkozik. A kifejtése és a megfejtése talán egy látszólag másik parancs: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”, ami lényegében azt jelenti, hogy az vesse a megtévedt, a férjét megcsaló asszonyra az elsõ követ, aki maga még soha nem vétkezett. Aki eljutott a tisztánlátásnak és az önkritikának ama legmagasabb fokára, hogy elõbb látja meg a szálkát a saját szemében, mint a gerendát a másikéban, az már elmondhatja magáról: a legjobb úton halad, hogy megszeresse embertársait...

De mégis: lehetséges lenne szeretnünk azt is, aki gyûlöl minket; csak saját magát „szereti”, míg bennünket egyszerûen csak ki és felhasznál?! Talán lehetséges, ha az ember megérti, hogy nem annyit ér, amennyi halált kalandor lelkületében nagy szerencsével és az Úr irgalmából maga elkerül, hanem annyit, amennyi ostoba és értelmetlen halált megbocsátó szeretetével megakadályoz, s elhárít maga körül...

Talán a legfontosabb adalékul szolgálhat, ha megértjük: Isten grandiózus tervének a megvalósításában, a Teremtésben segítünk Neki, ha szeretjük ellenségeinket is!

Sokat gondolkoztam rajta, mik lehetnének azok a legszebb sorok, amelyek révén a Karácsony hangulata, valós üzenete hûen vissza és átadható, mígnem rájöttem: a zene, a legszebb karácsonyi dal az, ami az ember lelkéhez leginkább szól:

„Óh, gyönyörû-szép titokzatos éj!

Égszemû gyermek, csepp rózsalevél, -

Kisdedként az édes Úr, jászolában megsimul

Szent Karácsony éjjel, Szent Karácsony éjjel!

Óh, fogyhatatlan csodálatos éj!

Hópehely ostya, csepp búzakenyér, -

Benne lásd: az édes Úr Téged szomjaz, Rád borul -

Egy világgal ér fel, egy világgal ér fel!”

Drága atyai nagymamám, aki magyar nyelv és irodalom, valamint történelem-szakos tanárnõ és költõ volt - Czike Gáborné Lovich Ilona - írta ezt a gyönyörû-szép dal-verset, amelyet minden évben egyszer elénekel az egész ország...

A szépséget nem lehet, nem szabad, és nem is kell elemezni; hiszen szép az, ami önmagától, érdekmentesen tetszik. Ám mégiscsak engedtessék meg nekem, hogy néhány keresetlen szót szóljak az egyszerûség és a tömörség ürügyén! A versben ugyanis minden benne van, amit a Karácsonyról és Jézusról eszünkkel tudni, és a szívünkkel érezni kell. (1) Jézus egyszerû jászolában, szerényen megsimul. (2) A kisded rózsalevél és búzakenyér egy személyben. (3) Értünk született; szeretete egy világgal ér fel...! - Alig hiszem, hogy lehet olyan kisebbség, akit ez sérthet!

Senki; senki nincs, akinek tanítása, küldetése a Megváltóéhoz mérhetõ lenne!

A rövid költõi kitérõ után egy kicsit még hadd térjek vissza a tékozló fiúkhoz és lányokhoz, akiknek a jó útra térítése Jézus Krisztus, és az Õ emberiséggel kötött Új Szövetségének egyik legfontosabb küldetése, hogy tudniillik megvalósulhasson a bûnbánat, és érvényesülhessen a bûnbocsánat szentsége. Különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy voltaképpen Krisztus-hitünknek, a kereszténységnek ez a tétel a sarkalatos pontja! A saját bûneink belátása és megvallása ugyanis az a kritikus pont, ahol a tiszta búza elválik az ocsútól, - ahol a farizeus „szalon-kereszténység”-rõl lehull a lepel, s kiderül, kik nem tudnak megszabadulni önnön kevélységüktõl...! Ameddig csak keresztet-vetésrõl, Biblia-magyarázatokról, a hit külsõségeinek megvallásáról, netán a Mennyországról s az üdvözülésrõl esik szó, vagyis „szól a történet”, addig szinte mindenki a klasszikus „zsidó-keresztény” kultúrkör lelkes tagja, - ám amint felmerül, hogy a feltámadásnak, és az örök élet elnyerésének alapfeltétele a bûnbánat, s az isteni bocsánat: a többség megfordul, visszakozik, s csendben elpárolog; mondván, hogyha a keresztény Isten ennyire autoriter és rigorózus (egyébként: nem hiszik, hogy ilyen!), akkor õk nem kérnek belõle. A kevély ember képtelen szembenézni önmagával; tévedéseivel, hibáival és bûneivel, - s legfõképpen képtelen õszintén megvallani azokat. Mérhetetlen gõgjében felháborodik: „ki az az Isten”, aki számon kérheti tõle a cselekedeteit...

A bûnbánatra képtelen keresztényeket „protestálóknak”, tiltakozóknak nevezzük.

Aztán felmerül a bûnbánattal és bûnbocsánattal kapcsolatban egy másik kérdés is. Sokan azért „nem hisznek” benne, mert úgy tartják: megengedhetetlen nagy igazságtalanság lenne, ha valaki - kvázi tudatosan „erre utazva”! - egész életében maga a megtestesült gonoszság, majd halála óráján „megbánja” összes bûneit; és éppúgy vagy még könnyebben elnyerve a bûnbocsánatot üdvözül, mint azok, akik egész életükben jámbor, istenhívõ életet éltek. Úgy gondolom, hogy ez az álszent féltékeny félelem könnyen megcáfolható. Mert a bûnbánat, a megbánás - s persze a megbocsátás! - a legfontosabb szentség, az Úrhoz való megtérés szentsége. És e tekintetben tökéletesen mindegy, hogy a végsõ igazság pillanata a bûnös ember életének mely idõpontjában következik be, mert az Úr színe elõtt nincs színlelés. Még annak a számára is nyitva áll a bûnbocsánat lehetõsége, aki egész életében fordítva ült a lovon, - ha akár utolsó lehelete elõtt is, de megvilágosodik, s tényleg megbékél önmagával és Istennel. Isten „legistenibb” tulajdonsága az irgalom, a bûnös ember végtelen szeretete, s épp arra vár, hogy az utolsó pillanatban végre megbocsáthasson. A megtérés, mikor az ész észre tér, és a szív végre az örökké-valóság ritmusára dobban, - katartikus és bepiszkíthatatlan pillanat. Az édes Úr téged szomjaz, rád borul, - s ez a számodra egy világgal, az örökkévalósággal ér fel, ha te is így akarod. De akarnod kell, - tiszta szívvel és csalhatatlan hittel!

Végezetül: embertársaink szeretetének a kötelezettsége tehát - akár akarjuk, akár nem! - azt jelenti, hogy az ellenségeinket is szeretnünk kell. Ami elsõsorban is azt feltételezi, hogy mi nem gyûlöljük azokat sem, akik nyilvánvalóan gyûlölködnek velünk szemben; sõt, minél jobban gyûlölnek, annál jobban szeretjük õket! Akkor is, ha õk a mi szeretetünket is szívbõl utálják... Az Új Szövetség szellemisége azt sugallja, hogy - szemben a „Szemet szemért, fogat fogért!” felfogással - ne azon törjük a fejünket, hogyan lehetne bosszút állni a rajtunk elkövetett gazságokért; hanem ha bennünket „megdobnak kõvel, dobjuk vissza kenyérrel”. Csakhogy ez a gondolat is mintha hamissá vált, kicsorbult volna a mai politikai gondolkodáson.

A megdobnak kõvel, dobd vissza kenyérrel elv tisztaszívû, keresztényi követése a legkevésbé sem azt jelenti, hogy - akár szimbolikus jelentéssel is, de - mint egy közszolgálati színpadon, elkezdjük Krisztus testének a darabjait széthajigálni. A krisztusi elv lényege - ki fegyvert fog, fegyver által vész el! - szerint a mégolyan szelíd irónia is csak fegyver, amelyen „az ellenség” csak még jobban felbõszül, alkalmazása tehát semmiben nem különbözik a kõvel dobálástól. A krisztusi elv éppen a mindenfajta dobálástól óv. A dobd vissza kenyérrel kitétel allegória, nem szó szerint értendõ, hanem úgy: „Tûrd megadással, szó nélkül, ha bántanak!”

Néhány hónap múlva, majd tavasszal, húsvétkor ünnepeljük a már „felnõtt” Isten bárányát, aki elvette a világ bûneit, meghalt érettünk, - majd feltámadott. Aki az összes szenvedését szótlanul tûrte, és végtelen szeretetével viszonozta ellenségei vak és ostoba gyûlöletét, - s ostya-testével kínálta Júdást is, aki azután elárulta...

Most, amikor az úgynevezett keresztény világ, egyetlen nagy koalícióban, újból csak keresztes hadjáratra készül, s teszi ezt éppen nem sokkal Karácsony elõtt, - feltehetjük a kérdést, miféle világ az, amelyre a Jézuska megszületni kényszerül?! Krisztus nem arra tanított bennünket, hogy neutronbombát szórjunk a potenciális kõdobálókra! Az ember feletti ítélkezés joga a mindenható Isten privilégiuma...

Mert ezek után vége-hossza nem lesz a kõ-zuhatagnak.

Uram! Kérünk, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek!

Boldog, békés Karácsonyt mindenkinek!

Czike László