„Negyedóra a legszentebb oltáriszentség elõtt”

Önvallomás és tanúságtétel

(Szent Claret Antal - Mária buzdítása nyomán)

P. Claret /1807-1870/, késõbb Kuba püspöke, a Mária Szep­lõ­telen Szíve Fiai missziós társaság alapítója /Claretinu­sok/. Az alant következõ szöveget a szent munkáiból válo­gatta és kiadta a bécsi érsekség lelkészi hivatala 1988-ban. P. Claret személyes formát alkalmaz, minthacsak Jézus ma­ga be­szél­ne minden egyes lélekhez. (Ez keret: egy gondolat­kísér­let­hez. A lélek, aki válaszol: a Szerzõ.)

Jézus: Nem kell sokat tudnod ahhoz, hogy Nekem tessél, e­lég, ha nagyon szeretsz engem. Beszélgess hát Velem egész egy­szerûen, mint ahogy a legmeghittebb barátoddal teszed!

Kell-e kérned valamit Tõlem, bárki részére?

Nevezd meg õt, s mondd mit szeretnél, hogy tegyek érte? Kérj sokat, ne tétovázz kérni! Szólj egyszerûen a szegényekrõl, akiket meg akarsz vigasztalni, a betegekrõl akiket szenvedni látsz, a té­vely­gõkrõl, akiket vágyódva kívánsz a helyes útra. Mindegyikük­rõl legalább egy szót szólj!

Szerzõ: Nehéz lesz, Uram, úgy beszélgetnem Veled, mint a leg­meghittebb barátommal, mert már régen elhagytak a baráta­im... Amióta csak Téged követlek; se éjjelem, se nappalom - nem is alszom rendesen. Nem bánt senki, csak a magány. Nem tudok sokat, Uram, de azt tudom, hogy nagyon szeretlek; igazából csak Téged szeretlek teljes szívembõl, senki mást. Amióta a békémet csak Tenálad keresem - nincs békém az emberekkel, amióta az é­le­temet Teveled képzelem -, lassan elfogy a földi életem...

Igen, Uram, szeretnék kérni valamit, valaki részére, de nem tudom, hogyan kezdjem el... Igen, sokat fogok kérni, nagyon so­kat. Talán szerénytelenül is sokat! Azt mondod a szent evangéli­umodban, Uram, hogy: „Boldogok a szegények, mert övék a meny­nyek országa.” Nos, én Uram, egynémely felebarátaim, szeretteim és ellenségeim igencsak „szegények”, sajnálatodra méltók, mert fagyos szívükben oly’ kevés a szeretet, és nemcsak egymás iránt, de Irántad is... Nyisd fel, kérlek, a szemüket, Uram, melegítsd fel a szívüket, hogy lássanak, érezzenek Téged, amint én érezlek, a Te tökéletes valóságodban! A nagyvilág összes szegényeit, összes kicsiny­hitûit, lelki betegeit mind szeretném megvigasztalni, mert tudom, övék lehet a Mennyország minden gazdagsága, mert gaz­dag oda nem jut be, vagy csak a tû fokán át... Kérlek, gyó­gyítsd meg a sivár lelkûeket, Uram, mert a vakgyûlölet emészti, bénítja fagyos szíveiket, s így holttá dermesztik a világot. Igazítsd meg a céltalanul tántorgókat, a tévhitekben tévelygõket is, Uram, mert az abszolút igazságot még keresõk bizony közelebb állnak Hoz­zád, mint azok, akik már csak egy csalóka földi délibáb rabjai...

Jézus: Saját részedre van-e szükséged valamilyen kegye­lemre?

Mondd meg nyíltan, ha talán büszke, önzõ, állhatatlan, ha­nyag, ... vagy. Kérj Engem, jöjjek a segítségedre, a kevés vagy több erõfeszítésedben, melyeket ezektõl való szabadulásodért vi­szel végbe. Ne szégyenkezz! Sok igaz és szent van a Mennyor­szág­ban, akiknek pont ezek voltak a hibái, de alázatosan imádkoztak, ... s egymás után meg is szabadultak tõlük. Ne habozz egészsége­dért, munkádért, üzleted eredményességéért imádkozni. Mindezt megadhatom, s meg is adom neked, ha nem akadályozzák üdvös­séged elérését, illetve, ha azt elõsegítik. Mit kívánsz éppen ma? Mit tehetek érted? Ó, ha tudnád, mennyire szeretnék rajtad segí­te­ni!

Szerzõ: Közelítünk az igazi problémáimhoz, Uram. Önzõ, áll­ha­tatlan, hanyag nem vagyok, még talán vétkesen büszke sem. Még ragaszkodom valami formális ‘emberi’ méltósághoz, vagy an­nak halovány, kegyes látszatához, de kizárólag csak emberekkel, embertársaimmal szemben, akik nap mint nap vérig aláznak ‘a lé­tezés konkurencia-harcában’. Nemcsak tõkés - nemzeti vagy nem­zetek feletti - függõség, kizsákmányolás, kamatrabszolgaság léte­zik, hanem minden ember egymás általi, ‘hétköznapi’ anyagi és lelki szipolyozása, amivel az egyik romlásba dönti, halálba kül­di a másikat. Mindezt különösebb látványos támadások nélkül te­szik, pusztán csak kihasználva a ‘közerkölcsök’, gya­kor­lati lehe­tõsége­it, konvencióit, szokásjogát. A „sikeresek” eltapossák, kiközö­sí­tik ‘az élhetetlent’, aki nem hajlandó aktívan, profittermelõen venni részt az egymás életét és a Földet apránként tönkretevõ tár­sadal­mi munkamegosztásban. Legnagyobb fogyatékosságom ta­lán: ön­nön ártalmatlanságom, ártatlanságom büszkesége, szelíd gõgje, Uram. A munkám - kizárólag anyagi mércével mérve – egy­re ered­ménytelenebb. Az örökkévalóságnak dolgozom, nem a földi karri­er­ért, s ennek megfelelõen ‘a pénz csörgésével’ fizetnek ki a megbízóim. Ha érvényesülni akarnék, részt kellene vennem a má­sik ember becsapásában, kirablásában; csupa olyasmiben, ami el­len dolgozom. A becsületes, hasznos szellemi munkának ma már nincsen „piaci” értéke, Uram; már csupán zanzásított víz­fejek dolgoznak nemzetközi franchise és multilevel-system shop­ping hálózatokban, vagy üzleti piramisokban. A tiszta szóra, mint hûs forrásra mindenki szomjazik, de kevesen fizetnek érte, Uram. Az emberek - még a jó akaratúak is - inkább úgy gondolják, hogy az igazmondókat, az Aranykor prófétáit helyettük majd Te fizeted meg, Uram... A szentek közé szeretnék jutni magam is, de nem az ‘üzletem sikere, profitja’ révén, hanem munkám szerény ellenér­té­kébõl élve, addig, amíg a kegyelmed éltet, Uram. Ma már nem nagyon van olyan ‘üzlet’, sajnos, amely az ember üdvösségét egy­ál­talán ne veszélyeztetné. Ha óvatlanul beállsz az isteni törvények megszegõi közé, mindig önzõbb öncsalásra kényszerítenek a ban­kok, a fedezetlen, hamis papírpénzek kibocsátói, az ‘üzlet’ és a mun­ka kamatoskamat-vámszedõi. A lejtõn aztán nincs megállás. Ha nem szállsz be a ‘bulijukba’, kirekesztenek még az életbõl is... Köszönöm érdeklõdésedet, Uram, az egészségem épp’ ennek az állapotnak megfelelõ - van is, nincs is, mikor hogyan - akár a ke­nyér: egyszer ‘hopp’, de többnyire kopp... Különösebb panaszom nincsen, illetve ami van, azt szelíd alázattal elviselem. Biztosan kérni fogom a segítségedet imádsággal is, Uram, hogyha már mû­tét­re lesz szükségem, nehogy ‘bent felejtse’ a sebben a szikét va­lami gyakorló sebész, s így mûhiba folytán kerüljek az egyébként várhatónál kicsit korábban az ítélõszéked elé. Vannak, akik szí­ve­sen elhalasztanák ‘a számla kifizetésének’ idõpontját, én ezt nem kérem Tõled, Uram; - így igazából ‘az egészségemért’ nem imádkozom. Nem vallom az „ép testben ép lélek” elvet. ‘A kicsat­tanó egészség’ épp úgy elbizakodottá teheti a lelkünket, mint a hir­telen üzleti siker, a karrier, a gazdagság vagy a vagyon. Vala­mennyi ‘egészséges’ szenvedésre mindig szükségünk van, külön­ben az ember elbízná magát. Csak annyi erõt adj nekem, Uram, a­mennyi feltétlenül szükséges, hogy teljesítsem a reám rótt szol­gálatot...

Jézus: Van-e valamilyen terved önmagaddal kapcsolat­ban? Meséld el Nekem! Mi foglalkoztat? Mire gondolsz? Mit óhaj­tasz? Mit tehetek testvéreidért? Barátaidért? Családodért? Elöljá­ró­idért? Mit kívánsz értük tenni? S ami Engem illet: kívánod-e di­csõítésemet? Szeretnél-e valami jót tenni barátaiddal, akiket ta­lán nagyon szeretsz, de akik mégis úgy élnek, hogy nem gondol­nak Rám? Mondd el, mi foglalkoztat ma különösképp? Mire vá­gyódsz? Milyen módszerekkel kívánod elérni ezeket? Mondd el Ne­kem, ha valamilyen terved nem sikerült, és Én meg fogom ne­vezni sikerte­lenséged okait. Nem kívánsz-e megnyerni Engem az ügyeidnek?

Szerzõ: Szeretnék erõsebb, és talán magabiztosabb is lenni, Uram. Az emberek skizofrén lények: furcsa módon szinte csak a nyers erõ, a váratlan meglepetésszerû, pimasz támadás; a diver­zi­ó, az offenzíva és az erõszak vált ki ‘elismerést’ belõlük. Ugyan­akkor nyilvánvaló: még a legnemesebb célok sem ‘szentesíthetik’ a nem­te­len eszközöket. Ahogy növekszik a világ kilátástalansága, bûnös magatehetetlensége; úgy növekszik a jámbor várakozás a Te máso­dik eljöveteledre, Uram. Minél inkább nõ látszólag a Go­nosz Hata­lom ereje, befolyása, hatásterülete, követõinek létszá­ma, annál kö­zelebb a szabadulás. Az emberek, sajnos, többnyire csak a leg­nagyobb kínszenvedések, a kimérhetõ legszörnyûbb büntetések hatására kezdenek hinni; annak egyszerû ‘kilátásba helyezésére’ - még nem. Nem kétséges, sõt, bizonyos: az utolsó ítélet nem ke­rülhetõ el. Amikor eljössz ítélni eleveneket és holta­kat, Uram. Vi­szont a legkevésbé sem lehet mindegy, hogy az em­be­reket milyen arány­ban érinti az ilyen vagy olyan ítéleted; hisz’ megjöven­döl­ted: ott is aratsz majd, ahol nem is vetettél. Meg hogy Atyád­tól azt a feladatot kaptad, egyet se veszíts el a teremtett lelkek kö­zül, s azért jöttél/jössz, hogy megmentsd, ami elveszett. Szeret­nék aktívan részt venni az utolsó idõbeli harcod­ban, amit a lel­kek megmentéséért, összegyûjtéséért folytatsz. Kü­lönös tekintettel a­zokra, akik a legközelebbi szeretteim, rokona­im és ismerõseim; mind­azokra, akik nélkül az örök üdvösséget nem­igen tudom el­kép­zelni. Tanítottad szent evangéliumodban: aki nem képes (nem hajlandó) elhagyni a szüleit, családját, gyermeke­it is, az ne vállal­kozzék a Téged követõ szolgálatra, mert nem bé­kes­séget hoztál a Földre, hanem kardot, vagyis háborút hir­detsz a bûn el­len. Mondtad azt is, Uram, hogy aki nem veszi fel a keresztjét, nem méltó Hozzád, és a Te családod azokból áll, akik teljesítik mennyei Atyád akaratát. A legfájdalmasabb próféciáid egyike, hogy: a legkisebb a próféta becsülete ‘saját hazájában és sa­ját házában’. De jövendöléseidben szóltál a Mennyország viszo­nyairól, a házasságról is, vagyis hogy az embe­rek a feltámadás után nem nõsülnek, és férjhez sem men­nek, hanem ‘úgy él­nek, mint az Isten angyalai a Mennyben’. Ám azt is mondtad, hogy amit itt a Földön egybekötünk, az össze fog tartozni a Mennyben is... Szeretném, ha minden bû­nünket megbocsátanád, és együtt imádhatnánk az Atyát és Téged a Mennyben is, mivel az irgalmas Isten minden szeretet õsforrása. Kérdezték Tõled apos­tolaid: ki üdvözül? Azt felelted: ‘embernek ez lehetetlen, de Is­tennek minden lehetséges’. Igen, a ‘terveim’ bizony nem sike­rül­nek, legkevésbé a saját hazámban, házam­ban, Uram, de be­látom: ‘ember tervez, Isten végez’. Válassz le min­ket a bûneinkrõl, de ne válassz el minket egymástól, kérlek, Uram...! Ennek kíván­lak megnyerni Téged!

Jézus: Szomorú vagy-e, vagy talán rossz a hangulatod? Mondj el Nekem mindent, ami elszomorít téged! Ki bántott meg? Ki sértette meg önszeretetedet? Ki nézett le? Ossz meg mindent Ve­lem! Hamarosan túl leszel mindezen, és azt tudod majd mon­da­ni Nekem, hogy a példámat követve megbocsátasz és mindent el­felejtesz. Jutalmul elnyered vigasztaló áldásomat.

Szerzõ: Persze, hogy szomorú vagyok, Uram, de ez csak amo­lyan ‘múló földi’ szomorúság. De nem magam miatt vagyok szo­mo­rú, ezen már évek óta túl vagyok. Sõt, már azt is értem, hogy azelõtt azért voltam ‘önmagamért’ szomorú, mert akkor még nem értettem a teremtett világ folyását, úgy, ahogy ma már átlátom... Nem én vagyok fontos, Uram, hanem a Te megváltó küldetésed. Az, hogy ahogyan gyorsul a pogány bálványimádó világ vad roha­ná­sa a végsõ természeti és társadalmi krízis, az általános kataszt­rófa felé; úgy közeledik a Te második, ítélkezõ eljöveteled idõ-pontja, amikor eljössz begyûjteni ‘a termést’, hogy ott is arass, ahol nem is vetettél. A szétesõ, egyre kaotikusabbá váló világ u­rai, „elit” vezetõi egyre kilátástalanabbnak érzik uralmuk fenntar­tását, de - skizofrén módon - mégis görcsösen ragaszkodnak a ha­talmukhoz, amelynek elbizonytalanodását látván csak az üldö­zé­si mániájuk nõ... Mindenki csak ‘miattad’ bánt és sért, Uram, és én ezt csak ‘éretted’, irántad érzett szeretetemben: boldogan válla­lom. A szeretteim nagy többsége nem ért, nem ismer, nem ismer el, nem szeret Téged, mert szerintük Te megosztasz minket, Te ‘viszályt és békétlenséget’ szí­tasz a családban, amiért példá­ul a karácsonyfa és a drága aján­dékok helyett önmagadat, a meg­születésedet helyezed a világ és a csa­lád ‘szeretetünnepének’ a kö­zép­pontjába... Kértél, Uram, beszélgessek Veled úgy, mintha a legmeghittebb barátommal tenném. Még legjobb barátommal sem beszélhetek Rólad bizalmasan, mert azt mondja: ‘túl sok Krisz­tus, túl sok Jézus’ van az írásaimban, ‘minek ennyi?’; ehelyett imádkoznék inkább egy templomban, magányosan... Már annyi­szor említelek – így korholt -, akár egy neofita... Másik barátom - pedig nem szabadkõmûves - amolyan ‘szent bolondságnak’ tartja az én Beléd helyezett nagy bizodalmamat, mert igazából csak az egy Istenben hisz, Tebenned nem. Az õ hite leginkább önmagában erõs; azt gondolja, hogy a világot, önmagát csak minden ember saját ma­ga válthatja meg, nincs hát szükség megváltóra. Szerinte az ember ‘önmaga megváltója’ vagy elkárhoztatója, és ‘a siker’ e­gyetlen záloga az önbizalom. Magunk lehetünk önmagunk istenei, ha felvállaljuk. (Ezt sokan, túl sokan vallják körülöttem, Uram...) A harmadik ‘barátom’ - aki inkább csak fennmaradt, ifjúkori em­lék - dühösen azt mondja, hogy éntõlem kizárólag evilági kér­désekre várna megfelelõ, hiteles választ, és már el sem olvas­sa ‘a krisztusos’ írásaimat, mert csak ‘felidegesíti magát’. (Õ is csak önmagában hisz, ‘önmaga Istenének’ képzeli magát, éppúgy, mint egy ifjú hölgy, aki a szívemnek oly’ kedves.) A levelezõ part­ne­remnek írtam: amikor majd másodszor eljössz, szeretnék Elé­bed rohanni, hogy a lábaid elé leboruljak. Azt válaszolta, menjek sûrûbben templomba, boruljak térdre az Oltári-szentség elõtt, mert Te ott is jelen vagy. (Ezt egyszer a keresztapám is javasolta.) Ó mondd, Uram, miért tartanak, miért félnek Tõled az embe­rek, még a legjobbak is? Most itt állok, itt térdepelek az Oltári­szentséged elõtt, és kérdezlek: miért félnek a Veled való ‘sze­mélyesebb’ találkozástól annyira, hogy ‘csak’ a komor kõfa­lak között ke­resnek Téged?! (Vajon nem vagy-e személyesen je­len a természetben, és az egész világban? S vajon nem maga az em­ber-e, Uram, a Te legszemélyesebb, valódi templomod?) Talán azért, amiért Szent Malakiás próféta egyik apokaliptikus jóslatá­ban „szörnyû Ítésznek” nevez Téged, mikor majd eljössz „ítélni eleveneket és holtakat”? Én mindenkinek mindent megbocsá­tok, Uram; annál is inkább, mert hiszem, hogyha én megbocsá­tot­tam, úgy könnyebben lesz azonképpen a Mennyben, miként a Földön is, vagyis könnyebben megbocsátasz az ellenem vétke­zõk­nek, ha már egyszer én is megbocsátottam nekik... De mondd, óh, Uram, miért kellene Tõled félnie bárkinek, akinek tiszta a szí­ve, és tiszta szívébõl a legjobban szeret Téged? Miért vannak oly kevesen a kiválasztottak?! Uram, nem vagyok méltó, hogy haj­lé­komba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem...!

Jézus: Félsz valamitõl? Érzel-e a lelkedben valami megha­tá­roz­hatatlan búskomorságot, ami ugyan jogosulatlan, de nem a­kar szûnni, és állandóan gyötri a szívedet? Vesd Gondviselésem kar­jaiba magadat! Veled vagyok, oldaladon állok. Mindent látok, min­dent hallok, s egy pillanatig sem hagylak bajban. Érzed talán az emberek ellenszenvét, akik szerettek azelõtt, s most elfelejtet­tek, és eltávolodnak tõled, anélkül, hogy erre a legkisebb okot is adtad volna? Imádkozz értük, s Én újra visszafordítom õket a te ol­dalad­ra, hacsak nem akadályozzák megszentelõdésedet.

Szerzõ: Nem félek, Uram, nem félek semmitõl és senkitõl. A Te haragodtól sem félek, bármily rettenetes lesz is a végítéletkor, mert hiszem, hogy aki teljes valójával csak Téged, Isten Egyszü­lött Fiát, az Emberfiát, a Megtestesült Igét, a Megváltót, az Élõ Égi Igaz­ságot, az ABSZOLÚT IGAZSÁGOT szereti és élete végéig csak Tehozzád igyekszik, talán mégsincs miért, mitõl félnie. Imád­ko­zom, Uram, kérlek, bocsáss meg a velem ‘ellenszenvezõknek’ - én nem is vagyok fontos -, és fordítsd õket vissza, a magad oldalára, hogy minél többen részesülhessünk isteni Atyád kegyelmében!

Jézus: Tudsz valami örömöt is közölni Velem? Miért nem akarod, hogy részt vegyek benne? Hisz’ a barátod vagyok! Me­séld el, legutolsó látogatásod óta mi volt, ami megvigasztalta a szívedet és mosolyra derített? Talán kellemes meglepetés ért? Talán boldo­gító híreket kaptál? Egy levelet? A szimpátia jelét? Talán legyõztél valamilyen nehézséget? Kilábaltál valami kilátástalan helyzetbõl? Mindez az Én mûvem! Egyszerûen csak ennyit mondj: „Köszö­nöm, Atyám!"

Szerzõ: Uram, valóban nagy öröm ért, amit szeretnék is meg­osz­tani Veled! ‘Egy igen közeli hozzátartozóm’ megtért, s az írása­im­­ból is átáradó hit hatására megkeresztelkedett! Végre hisz Te­benned, és nemcsak, hogy kigyógyult a súlyos, gyógyíthatatlan­nak tûnt nõgyógyászati betegségébõl, de nemsokára férjhez ment, és gyönyörû, egészséges kislánya született. Köszönöm, Atyám!

Jézus: Megígérsz Nekem most valamit? Olvasok a szíved legmélyében. Az emberekben csalódhatsz, Istenben azonban so­ha...

Vác, 2008. december 2.

Czike László