Czike László




A forradalom még ráér




Olyan még sohasem volt, hogy amikor a történelem már véget ért, és beköszöntött az örök béke korszaka, az Aranykor – „Óh, csak az arabokat, a kínaiakat meg a terroristákat tudnám feledni, akkor valóban így is lenne!”, mondhatná Francis Fukuyama, udvari jö­vendõmondója megfellebbezhetetlen próféciájáról, persze zárt kör­ben George W. Bush -; egy kis fél-balkáni provincia nyughatatlan népe egyszer csak gondol egyet, s hatalmasra duzzadt jóléte kellõs közepén, hipp-hopp, egyszer hopp, másszor kopp forradalmat csi­nál, minden idõk legtökéletesebb társadalmi beren­dez­kedése, a li­berális demokrácia ellen…



Persze, ilyen nem is lesz, mert ennyi ok még nem elég.


A forradalom még bõven ráér.



De azért beszélgetni – lehet róla…


Let’s talk about the revolution – amint Tracy Chapman énekli.



Nem vagyok – már úgy 6-8 éve nem vagyok - Orbán Viktor elkö­te­lezett híve, mert amióta megtapasztaltam, hogy nem tûri az épí­tõ kritikát sem, azóta semmi dolgom vele. A Fidesszel meg soha­sem volt. Nagyon igénytelen ez a nép, hogyha elfogadja, elfogadná ve­ze­­­tõinek a Pokorni, Deutsch, Rogán, Szájer, stb. típusú egyen-sza­bású euroszerencse-ifjakat, johannita és egyéb fajtájú szeren­cse­lovagokat. Évek óta nagyon csodálkozom azon is, hogy egy állí­tólag minden tekintetben „tökéletesen rátermett” népvezér, aki­nek a világnézete keresztény-konzervatív – hallgassátok csak meg a net­rõl letölthetõ mp3-át, amelyen a papok elõtt is megvallja is­tenhitét! -, hogyan veheti magát körül olyasvalakikkel, akik 1990 elõtt nyilván­valóan a kommunista elit kivételezett személyisé­gei vol­tak? Ennyi hibát, bûnt, eltévelyedést nem lehetne meg­bo­csá­tani – pláne nyílt, õszinte megbá­nás hiányában! – ilyen egy­sze­rûen, csak azért, mert mi mindennél jobban szomjazunk valakire, aki végre szavak helyett tettekkel, és elsõsorban minket, a magyar népet képviseli. Valaki olyan kellene, aki mindenre képes, aki sa­ját magát, elemi „érdekeit” is feláldozná a magyar nép megmen­té­sé­ért, feleme­­léséért. Aki nem a hódító multinacionálisok ügynöke, tehát nem vamzerbõl lett „állam­férfi”. Aki átlátja, hogyha eljött a vég­sõ idõ, amikor többé már nem lehet a szõnyeg alá söpörni a bûnhalmazt, ami a rendszerváltó elitünk „lel­két” terheli. Aki nem restell cse­lekedni, amikor már min­den beszéd értelmét vesztette. Aki nem mentegeti magát, saját te­he­tetlenségét örök Pató Pálként:


„A forradalom még ráér, most fõ a demokrácia betartása.”



Mert ugyan mi is a forradalom?


A „demokrácia” kivívása vagy visszaállítása – a sza­badkõmûvesek vezényletével -, amikor éppen nincs…



De mit is kell(ene) nekünk betartanunk?


Hagyni, hogy mindenkinket, mindenünket elorozzák, elvegyék.


Kinek a családját, a szüleit, kinek a szerelmét, kinek a feleségét, kinek a gyermekét-gyermekeit, kinek a munkáját, a vagyonát, éle­te minden értelmét, a meggyõzõdését, vallását, országát, hazáját, a szavak és a tettek õsi jelentését, az igazsághoz való alapvetõ em­beri jogunkat. Hogy az egész életünk velünk született természetes értel­me egy céltalan káosszá változzék, rémületes lidércnyomássá, állandó létbizonyta­lan­­sággá aljasuljon, és ezt a tömény borzalmat az eszünk és a lelkünk feletti féktelen tobzódásukban mégis li­be­rális demok­ráciának, népuralomnak, szabad-versenyes tudás­ala­pú társadalomnak, jóléti államnak, szociális piacgazdaságnak, az önmegvalósítás, a vállalkozás tökéletes sza­badságát biztosító em­ber­­köz­pontú rend­szernek nevezzék el!


Nyugi, a forradalom ráér, életünket nem fenyegeti veszély.



De vajon valóban így van-e?


Vajon tényleg nem fenyegeti a fizikai létünket közvetlen veszély?


Vajon tényleg csak a vitázók pitiánersége hozta volna, hogy a vá­lasz­tási kampány fókuszában a társadalombiztosítás és járulékai álltak? Nem! Épp a kampány lényege, hogy a nemzetközi sza­bad­kõ­­mû­ves háttérhatalom újabb megszorításokat követelt a magyar nép kerékbetörésének felgyorsítása érdekében – s míg az egyik fél „nem vette a lapot”, és inkább a járulékok csökkentését tûzte zász­lajára, addig a másik a felszámoló ügynökség hitbizományává ten-né (tudja, meri és teszi is!) az egész egészségügyet, s ezzel egy csa­pásra két legyet is ütne: a magyar nép egészségét, munka-és élet­képességét a multinacionális biztosítók kénye kedvére szolgáltatná ki, s emellett spontán piaci eszközökkel lendítené fel a multinaci­o­nális koporsógyártást. Emlékezzünk, mit is jelentett a több bizto­sí­­tós rendszer bevezetése, vagyis a nemzetközi „nyugdíjbiztosító” szél­há­mo­sok beengedése a magyar piacra? A magyar munkaválla­lók fizettek, biztosítást nem kaptak – a befizetett pénz elveszett. S mit jelentett általában a nemzetközi biztosítók beengedése a piac­ra? Az árak többszörösre emelkedését, meg azt, hogy a biztosítási biznisz lényegében „magáévá tette” Magyarországot – a puszta le­ve­gõt, a mi levegõnket árulják, nekünk, méregdrágán és tengernyi pénz megy veszendõbe, jelentõsen megnövelve a mindennapi élet egyébként is egyre elviselhetetlenebb terheit. A biztosítás Magyar­országon a létbizonytalanság, az improduktív ki­adások növeke­dé­sét hozta, s nem a biztonságot, amint hirdeti. Ami eddig történt, csak „olcsójáték” azonban a társadalombiztosítás készülõ privati­zációjához képest. A még fennmaradt utolsó posztkommunista el­osztási rendszer „lebontása szükségszerû” mondják, ám a multi biztosítók bevonása az egészségbiztosítás állami finanszírozásába ismét, a már jól ismert „olcsójáték” újra-eljátszását jelenti, csak ezúttal sokkal nagyobb tétekben. A lényeg: a társadalombiztosítás állami kasszája fokozatosan vagy egyszerre, de mindenféleképpen a multik (biztosítók, bankok, stb.) tulajdonába megy át, a nép ala­nyi (állampolgári) jogon járó társadalom-biztosítása pedig lényegé­ben megszûnik – ezentúl a törzsi varázslónál tett minden preven­tív, illetve „jogfenntartó pofavizit” cca. 20 euróba fog kerülni, egy komolyabb mûtéti beavatkozás pedig egy életmû munkájába. Akik már a fogsorukat is képtelenek évek óta megcsináltatni, mert nem futja rá a csekélyke jövedelmükbõl, ezentúl „joggal kárörvendhet­nek": ezrével lesznek olyanok, akik már az életmentõ mûtétjüket is ”mindörökre” elhalasztják…


De a forradalom még korai, ráér.



Elvégre is Antall óta „demokratikus jogállamban” élünk.


Nem tetszettünk, és még most sem tetszünk forradalmat csinálni, ami persze a szabadkõmûves vezényszó nélkül – amúgy „spontán-ön­magától” – nem is megy. Ahhoz vezér és vezényszó is kell… Kés­lekedik az aktuális nagymester, a mastermind, akinek személyre­szabott feladata len­ne a koncepcióalkotás, a stratégia és a taktika kidolgozása, majd a vezényszó mesterien idõzített „kikiáltása”, a for­radalmi össztûzre.



A legnagyobb aljasság, ahol kilóg a lóláb – ávósbakancs van ezen a lólábon! -: a társadalombiztosítási kártyák bevonása, és újak ki­bocsátása. Ennek az egyébként „ártatlannak” tûnõ, adminiszt­ra­tív­nak intézkedésnek az a célja, hogy már eleve megfossza az em­berek egyharmadát-egynegyedét az egészségbiztosítási szolgálta­tá­­­sok igénybevételének puszta lehetõségétõl is, azon a „jogcímen”, hogy a kártyájuk mögött nem áll rendszeres biztosítási befizetés. Az állami vállalatok dolgozóinál, akiknek a cége „fizetésképtelen­ségbõl eredõen” nem fizet, már évek óta társadalombiztosítási já­ru­­­lé­kot, feltehetõen egyelõre nem lesz probléma, mert az állam az egyik zsebébõl a másikba teszi a nem létezõ pénzt – „pénz az ab­lak­ba!” -, és rendezettnek tekinti a be nem fizetett összegeket. De azok a magánszemélyek és egyéni (kényszer)vállalkozók, akik jö­ve­­delem hiá­nyában – munkanél­küliség, megrendelés­-hiány, mul­ti­na­cionális konkurencia, stb. – nem képe­sek fizetni a képtelenül magas, nép-és emberellenes adójellegû járulékokat, mos­tantól ko­moly bajban lesznek, mert el­veszik, bevonják a tébékártyájukat, s mivel nem kap(hat)nak újat, a munkájuk és megélhetésük mellett így az egészségük megõrzésének u­tolsó lehetõsége is odavész. Ne feledjük: a nemzetközi hát­tér­hatalom elképzelései – vö.: a Ró­­mai Klub ’70-es évek végi ajánlásaival - szerint Ma­gyarország terü­le­tén mindössze 6-8 mil­li­ós népesség a kí­vá­natos nagyság!


Most jönnek az Illuminátusok, s „az ideát” meg is valósítják.


De a forradalom szükségtelen, még ráér, merthát hol is van, ki is az a „láthatatlan” ellenség?!



Ha valaki a szokásosnál kissé mélyebben elgondolkozik, és veszi a fáradságot, hogy áttekintse az elmúlt 16 év – a rendszerváltásnak nevezett népbutítás - kormányzati politikáját, látni fogja, hogy ab­­ban ugyan nem lehet felfedezni semmilyen pozitív stratégiai irány­vonalat, de egy határozott trend mégis megfigyelhetõ. Megfosztani a magyar népet mindenétõl, ami veleszületett jogaként az övé.


Ez zajlik – folyamatos gyorsítással, mert valakiknek ez egyre sür­gõ­sebb! – minimum 1982 óta, nyilvánvaló sikerrel.


Tetszettek volna forradalmat csinálni!



Társadalmi tulajdon


Antall József „rendszerváltó” kormánya mindenekelõtt jóvá­hagy­­ta a nómen­klatúra-burzsoázia (a „szövetséges” reform-kom­mu­­nista po­­litikai és pénzügyi elit) „spontán privatizációnak” el­­keresztelt sza­­bad rablá­sát. Ezután – még mielõtt a magyar nép követelhette volna jogos jussát, mely­nek folyamatos, erõltetett bõvítéséért (vö.: 25-30 %-os felhalmozási ráta, nagyberuházások külföldi kölcsö­nökbõl, stb.) évtizedeken át, gyakorlatilag éhbérért dolgozott – pá­nikszerûen „államosította” a nemzeti vagyont (társadalmi tulajdon = „TT”) s el­rendelte az államosított mûködõ tõke (vállalatok) kam­pányszerû, intézményes privatizációját, azzal a hamis prekon­cep­cióval, hogy „legyen mibõl visszafizetni” a bukott szo­ci­a­lista rend­szer illegitim módon felvett külsõ hiteleit. Ma már tudjuk, ez az el­képzelés téves (vagy hazug) volt – a nemzeti vagyon eltûnt, döntõ hányada mul­ti­nacionális óriásvállalatok tulajdona lett, az adósság pedig mára meg­hétszerezõdött -; a „kampányszerû privatizáció” vi­szont végelát­ha­tatlan fo­­lyamattá aljasult, mely egyrészt a privati­zá­ciós kiadásokon (ÁPV Rt., tanácsadói díjak, stb.) keresztül meg­te­rem­tette a költségvetési rabló privatizáció alapjait is, másrészt nyilván­valóvá vált, hogy ez a „kampány” mindaddig tart, amíg a tel­jes ma­gyar közvagyon el nem fogy, illetve mindenestül külföldi kézbe nem kerül. Az állami portfoliókezelõ szervezetek tulaj­do­ná­ban ma már alig van jövedelmezõ vagyonelem.



Nemzeti ipar


A féktelen, lavinaszerû, átgondolatlan (megvalósítható koncepció nélküli), és ki­zárólag a korrupciós jutalék-éhség vezérelte állami-intézményes privatizáció elsõ baljós következményeként elveszett az egész magyar nemzeti ipar; az élelmiszerfeldolgozó-ipart hama­rosan követ­te a gépipar, az energiaipar – alig maradtak olyan kis-és kö­zepes üzemnagy­ságú vállalkozások, me­­lyek képesek felvenni a versenyt a multik hatékonyságával és tõkeerejével, és még nem süllyedtek a puszta bérmunkás bedolgozó reménytelenül alacsony profit-szintjére.



Nemzeti kis-és nagykereskedelem


A kis-és nagy-, a bel-és külkereskedelem a termékek értékének, a profit realizálásának fõ szolgáltató szakterülete. Akié a kereskede­lem, azé a legtöbb haszon, hiszen a nyereség (a termelõé is) döntõ hánya­dában a kereskedelemben realizálódik. Tudták ezt a magyar állami va­­gyont kisajátító, elprivatizáló külföldi befektetõk is, akik elsõ­sor­ban a sa­ját nemzeti termékeik (élelmiszerek és iparcikkek) szá­mára keres­tek és találtak (szereztek) pót­lólagos piacot Magyar­or­szágon. Nem az elavult magyar kapacitásokra „vadásztak” hát - e­zekbõl feleslegük volt a saját hazájukban is -, hanem a magyar nem­zeti piacot jöttek megvásárolni, potom áron. A termelõ válla­la-ta­ink felvásárlásával három legyet is ü­töt­tek egy csapásra:



(1) Meg­vették a magyar ipart, amit azu­tán vagy beinteg­rál­tak multinacionális társaságuk nemzet­kö­zi hálózatába (net­work), vagy – mint felesleges kapacitást - egyszerûen fel­szá­molták.


(2) Övék lett a kereskedelem min­den viszonylata, ami a tel­jes termelõi és értékesítési profit lefölözését jelentette.



(3) A piac teljes körû ellenõrzése és bir­toklása következtében már minden akadály elhárult, amelyet koráb­ban a nem­zeti piac puszta létezése jelentett; teljes ke­resztmetsze­té­ben meg­kez­dõdhetett a piac és a kereskedelem nemzetközi monopol-kapitalista át­szervezé­se, amely - bevásárló központok, felvá­sárlás és be­dolgoztatás rendszere, stb. révén - már eleve ki­zár­ta, hogy az önálló nemzeti ipar, a mezõ­gazdaság s a ke­reskedelem a jö­võben bármikor is újjá születhessen, vagy új­raszervezõdhes­sen.



Ma­­gyar­ország tehát véglegesen és visszafordíthatatlanul, mint be­dol­go­zó bérmunkás gyarmat tagozódott be a világ és az Európai Ú­nió nem­zeteinek nagy közösségébe, amit egyébként „szaknyel­ven”, cinikus-nagyvonalúan csak integráci­ó­nak, világpi­ac­nak és/vagy globalizációnak hívnak.



Mezõgazdaság


A multinacionális privatizátorok célja természetesen a mezõgazda­ság tekintetében is ugyanaz volt, mint a nemzeti ipar és a nemzeti kereskedelem megszerzése terén: kitágult lehetõségeket szerez­­ni, és azokat örökre bebiztosítani a saját termékek értékesí­té­sé­re, s minden jövõbeli profit bekebelezésével elsorvasztani a potenciális nemzeti erõforrásokat, és ezzel felszámolni az újraéledés minden perspektivikus lehetõségét. A legfontosabb távlati cél azon­ban a termõföld tulajdonjogának végleges megszer­zése volt. Vagyis a parasztok, a kisgazdák elkergetése földjeikrõl; - ezúttal már nem olyan erõszakos eszközökkel, mint az ipari forra­da­lom idején, Angliában, hanem „tisztán gazdasági, piaci” érték­í­té­lettel bizonyítva be, hogy a családi gazdaságaink életképtelenek, nem ver­senyképesek az EU-tagországok optimális üzemnagysá­ga­ival szemben. Ha többé már nem lesz magyar nemzeti parasztság – sem õs-vagy családi kisáru­ter­melés, sem kiskereskedelem -, és mindenki a shopping cen­te­rek­ben, a plazákban vásárolja a klóno­zott-génkezelt holland sárga­ré­pát is; akkor a személyes fogyasztá­sa kiszolgáltatottjává tett néppel már bármit megtehet „a terroriz­musellenes világ-demokratúra”, mivel a magyar személyes és jog­ál­la­mi függetlenség többé már nem állítható helyre. Ma­gyarország földje -– amint az úniós belépési tárgyalások során, a mezõgaz­da­sági fejezet lezárása kapcsán, még 2002-ben ezt alá­ír­ta az éppen regnáló magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is – pedig a min­den­fajta jogharmonizációs trükkök, egyoldalú diktátumok révén egy­szer csak „a mobil nemzetközi mûködõ tõke” szerves, integrált ré­szévé vált.



Munkahelyek


A rendszerváltás következményeként Magyarország szinte azonnal kilépett a KGST-bõl, valamint a Varsói Szerzõdésbõl. Így a rubel el­szá­molású külkereskedelmi piacunk hónapok alatt összeomlott, s mindezek együttes következményeként Magyarországon mintegy másfél millió munkahely szûnt meg, anélkül, hogy új munka­he­lyek létesültek volna, hiszen a kollektív tulajdonú nemzeti mû­ködõ tõke kampányszerû állami privatizálása még nem involvált ún. „zöld­mezõs beruházásokat”; a magyar nemzeti vállalatok ki­vá­sár­lása mindenekelõtt a nemzeti piac megszerzésére irányult, ami a munkavállalók tömeges elbocsátásával is párosult, igen gyakran el­­lentétesen a privatizációs szerzõdés konkrét elõírásaival. Az el­múlt 16 év alatt még további sok tíz-és százezer munkahely szûnt meg, mert az állam nem gondoskodott új munkahelyek lé­tesí­tésé­rõl sem közvetlen, sem közvetett form­á­ban. Maga nem hozott létre új munkahelyeket; a kisvállalkozásokat pedig nemcsak, hogy nem támogatta, de az adóterhek állandó növelésével, a vállalkozási-és hi­­tel­feltételek folyamatos ellehetetle­ní­té­sé­vel gya­kor­­lati­lag minden potenciális fejlesztési forrást elvont tõ­lük. Másrészt a privatizáció súlyos munkahely-megszüntetõ következményei csak néhány év­vel a konk­rét tranz­akciók lezajlása, nyélbeütése u­tán jelentkeztek teljes szélességükben. Mivel a szakmai és tisztán pénzügyi befek­te­­tõk egyaránt csak azért jöttek Magyarországra, hogy a meg­szû­nõ/felvásárolt álla­mi vállalatok piacait a multinacionális network számára maradéktalanul megszerez­zék: egy-két évnyi, a beígért fej­lesztések nél­küli látszatmûködést követõen felszámolták elõbb a leányvállala­tokat, a gyáregységeket, majd az egész vállalatot, az ingatlanokat elad­ták, majd a magyar piacot elárasztották tízszeres áron „kínált” olasz, német, francia, holland, amerikai, stb. termé­keikkel, s a ki­szolgáltatott, meg­vett piac „eszi, nem eszi, nem kap mást”, kény­te­len volt ezentúl ezeket megvásárolni, az eredetileg sok­kal olcsóbb s gyakran minõségükben is versenyképes, de meg­szüntetett magyar termékek helyett.



Az elmúlt 16 évben mindez­ekkel pár­huzamosan lé­nye­gében meg­szûntek a hagyo­má­nyos mun­ka­­vállalói jogok, a jog­orvoslati lehe­tõségek is formálissá si­lá­nyod­tak - a szakszervezeti érdekvédelem „felmondta a szolgálatot”, és a Munka Törvénykönyve is inkább viselhetné már „A tõke tör­vény­könyve" címet, olyannyira csak a mun­káltatók érdekeit képvise­li. Ilyenformán annak, aki nem akar ráfanyalodni a tõkének, a tõ­kés­nek minden tekin­tetben kiszol­gál­tatott bérmunkásrabszolga kilá­tás­talan életmódjára, annak egyet­len lehetõsége (maradhatna) az ön­álló vál­lalkozás függetlensége, a polgári egzisztencia megszervezése, felépítése.


Nézzük, valóban reális lehetõség-e ez?



Szabad vállalkozás, megélhetés


Az Amerikai Egyesült Államok az elmúlt két évszázadban többek között – sõt, ­elsõsorban – azzal lett naggyá, hogy a Kongresszus mindjárt a kezdet kezdetén olyan kisvállalkozói törvényt alkotott, amely deklarálta és garantálta, hogy az USA, a szövetségi demok­rá­cia alapvetõ­en a vállalkozás szabadságára épül. Ezért az állam minden lehetséges eszközével – jogilag és pénzügyileg is – támo­gatta az új vállalkozások gründolását, feltõkésítését, fejlesztését; az pedig kifejezetten törvénybeütközõ cselekedet, törvénysértés és bûntény lett volna, ha valaki, netán egy „eszement honatya” olyan törvényre tesz javaslatot, amely „az aranytojást tojó tyúkok levá­gá­sára”, a még alig magalakult új vállalkozások megfojtására irá­nyul. Az ilyen szenátor, egy ilyen törvényjavaslat épp az új állam, az izmosodó USA létalapjait ásta volna alá. De nem így történt ez a rendszerváltó, újrakapitalizálódó Magyarországon! A reform­kom­mu­nis­­ta nómenklatúra-elitet mi sem jellemezte inkább, már ko-ráb­­­ban is, mint a kreativitás teljes hiánya, a könyvelõi vénájú piti­ánerség és ennek megfelelõen a bigott vállal­kozásellenesség. Meg­jegyzés: a más vagyonának, jövedelmének, eg­zisztenciájának, ala­nyi/elemi emberi jogainak, ötleteinek és tudásának, tudományá­nak, szakmai eredményeinek, talál­mányának, élet­mû­vének, stb. kisajátítására irányuló mohó kommunista hajlam, és az intéz­mé­nyesen (államilag, illetve a hanyatló pártállam maradék erejének, szervezeteinek, kapcsolatrendszereinek illegális felhasználásával) megszervezett - értsd: bûnszövetségben elkö­vetett – spontán priva­tizáció, majd az orvul szerzett vagyon felélése nem egyenlõ a vál­lal­kozással. A közös lopásra irányuló „vállalkozás” egyfajta állami maffiát tételez. Az új magyar állam törvényeit a nómenklatúra csi­nóvnyikjai hoz­ták, azok, akikbe évtizedes pénzügyminisztériumi gyakorlatként ­i­degzõdött be a rákosista padlássöprés ideológiája, mely alaptermészete sze­rint egyre növekvõ bátorsággal kopasz­tot­ta, kopasztja meg ma is, bor­nírt, ember-és életellenes törvényeivel valamennyi önálló egzisztenciára törekvõ kisvállal­ko­zót. Ma már nem érdemes semmire vállalkozni. A munka ered­ményét, az árbe­vételt, a jövedelmeket - sõt, már a fiktív vetítési jövedelemalapként bevezetett dupla minimálbért, házipénztári pénzállományt, „el­­várt” mi­nimum-jövedelmet, stb. is - olyan mértékû adók, illeté­kek és já­ru­lékok, irreális bankköltségek és kamatok terhelik, melyek kiter­mel­he­tet­­le­nek és megfizethetetlenek (lásd pl.: Gyurcsány legújabb megszorító csomagjait, melyek legalábbis atavisztikus, mélytuda­ti gyökereiket s várható politikai-társadalmi hatásaikat, következ­mé­­nyeiket tekintve egyfajta kun­bélás/­á­vós szellemet idéz­nek). A nyil­vánva­ló céljuk, hogy az összes kelet­kezõ, elsõdlegesen magyar jö­ve­del­met a bankok és az állami költség­vetés feneketlen (lyukas) zse­beibe te­reljék be, és ezáltal felszámolják a vállalkozásokat, ami legalábbis gátlástalan multinacionalizmus, mely Magyarországot, a magyar fogyasztói és beruházási piacot kizárólag a multik szabad va­dászterületeként értelmezi. Minden egyéni vállalkozónak szem­be kell néznie azzal, hogy még ha nincs is re­a­li­zált jövedelme, akkor is évrõl évre növekvõ, lassan már mintegy fél­mil­lió fo­rin­tos összeget kell évente befizetnie, a legkülönbözõbb koholt jogcímeken az államnak, amely pedig az adó-és járulékbe­vételeket maradéktalanul, sõt, növekvõ hiánnyal (+ a felvett hitelek és azok ka­­matai!) szó szerint elherdálja (vö. pl.: utántöltõs Gripenek, Siemens-Combino villamosok vá­sár­­lása). A magyar kisvállalkozá­sok 80 %-a a tönk szélén vegetál, ezrével szûnnek meg, miközben az állam, amely elvileg csak az ál­lampolgáraiért van, illetve kelle­ne, hogy legyen, gyakorlatilag vi­szont belõlük él – dõzsölve paza­rol.



Termõföld


Mint említettem, hazánk termõföldje a mobil nemzetközi mûködõ tõke szerves részévé vált – még 2 év a moratórium -; tehát a föld, hol õsapáink és õsanyáink sírjai domborulnak, már csupán név­­leg a miénk, és közel a pillanat, amikor a fél kegyelmû, de teljesen liberális parlament meghozza végsõ döntését, mi­szerint a „Magyarország” elnevezés már idejét múlta, hiszen ebben az országban immár fõként nemcsak magyarok élnek, hanem mindenféle multikultúrális-kozmopolita népek, ami a demok­rati­kus köztársaság lényege: a terrorellenes koalíció.



Nemzeti hadsereg, önvédelem


A magyar nemzet kormánya az elmúlt években tökéletesen feladta saját önvédelme önszervezésének minden lehetõségét. A NATO-ba történt belépésünk Magyarország önvédelmi lehetõségein semmit nem javított – csupán elõkészítette beléptetésünket a terrorellenes koalícióba, ami ugyanaz, mint a NATO: a „nemzetköziesített” USA­világhatalom világcsendõr katonai erõszakszervezete. Megszûnt a sor­kötelezettség, kislétszámú professzionális hadsereg alakult, de az állami költségvetésünkben mégis nõtt a hadikiadások aránya – bár ennek mértékével a NATO messze nem elégedett! -, mert a be­lépés szükségszerûen kikényszerítette NATO-kompatibilis hadifel­szerelések beszerzését. Az utántöltõs Gripenek kötelezõ beszerzése újabb nyolcszáz-milliárd forinttal terhelte meg az amúgy is végle­te­­­­kig eladósodott magyar költségvetést, mindemellett önvédelmi ké­pességünk ettõl egy jottányit sem javult. Egy feltételezett (fiktív) újkori Jellasich bán egy éjszaka leple alatt úgyszólván minden el­lenállás nélkül elfoglalhatná a fél Magyarországot - adja Isten, ne­hogy meg is ­történjék.



Nemzeti függetlenség (EU)


Magyarország szuverenitása az EU-ba történt belépésünkkel – ta­lán mindörökre – elveszett. A hangsúly most nem az „elveszett” i­gére teendõ – hiszen a független magyar állam utoljára talán Hu­nya­di Mátyás alatt létezett -, hanem a „mindörökre” idõhatáro­zó­ra. Most az a remény, amely utoljára hal meg, az veszett el végleg, s halt meg. A magyar állam önmagát és népfelségét önként felad­va belépett egy olyan „világ korruptja” – szabadkõmûves – szövet­sé­gi rendszerbe, melynek nem is titkolt jövõképe egy, az Amerikai Egye­sült Álla­mo­kéhoz hasonló föderáció (ámbár végkifejletében el­kép­zelhe­tõ egy monarchisztikus változat is) létrehozása, hogy a vi­lághatalmat megint csak kísérletileg és látszólag kétpólusossá te­gyék, egy évszázados okkult mesterterv alapján. Olyan, köz­pon­tilag (Brüsszelbõl) kormányzott hatalmi monstrumba léptünk be, amely a tényleges belsõ viszonyait tekintve leginkább a szét­­esett Szov­jetúnióra, meg a „béketábor”-ra emlékeztet, ámde annak va­lós emberbaráti – vö. pl.: „Leg­fõbb érték az ember!” -, szociális és egész­ségügyi vívmányai nél­kül. Ez a szövetségi rendszer úgyszin­tén az erõ­források és a hatalom (a közigazgatás) központosított új­ra­le­osztá­sán alapul – vö.: a hadikommunizmus korai, primitív for­májával, a „tervutasításos gazdaságirányítási rend­szer”-rel -; de hiába hirdeti fennen az ún. „szubszidiaritás” elvét, abból semmit nem valósít meg, még annyit sem, mint a le­vitézlett kommunista rendszer. A nemzeti függetlenség legerõsebb pillérei – úgy, mint a pénzügyek, a költségvetési- és az adópolitika, a gaz­daság jo­gi és piaci feltételei, a területi önigazgatás, a kül­ügyek, a honvédelem, a szociális támogatások s az egész­ségügy rend­szere, de még az oktatás és a kultúra is – mind a nagy szö­vetségi rendszer, az Európai Únió általános sémáinak, el­várá­sa­i­nak rendeltettek alá, így a magyar állam kompetenciája a zéró felé közelít. Kis túlzással állíthatjuk, hogy az „egyéni prob­lé­mák” meg­ol­dásában az állam csupán annyit tehet, hogy a hozzá benyújtott bár­milyen tárgyú magyar panaszos-levelet haladék­ta­la­nul továb­bítja Brüsszel­be vagy Hágába, ahonnan úgysem fognak megoldani semmit. Arra, hogy a magyar kormány valódi hatásköre mi­lyen mérhe­tet­lenül kicsire zsugorodott össze, mi sem jellemzõbb, mint hogy külügymi­niszter lehetett egy olyan kvalitású nõi hölgy – csak azért, mert -, akinek az édesapja Magyarország minden idõk leg­népszerûbb mûfordítója (vö.: „A gyûrûk ura”) volt. Az igazság az, hogy a legfonto­sabb állami döntési hatáskörök „szükség­sze­rûen” Brüsszel­be tevõdtek át, ami „természetes velejárója” az e­u­rópai ha­talom koncentrációjának és centralizációjának, ami az EU lényege. Így hát nem is a „takarékosság” önként, józan meg­fon­­to­lásból felvállalt szükség­szerûsége kényszeríti ki a magyar ál­lam mé­retének, apparátusá­nak, közigazgatási kompetenciájának és tiszt­viselõi létszámának, valamint költségvetésének drasztikus – az „államprojekt” stratégiai tervezõje a pénz­ügyminiszterként egy­szer már megbu­kott (Drasztikus) Draskovics Tibor – leépítését, hanem a globálisan integrált szabadkõmûves (illuminátus) alap­­ve­­té­sû EU-háttérerõk ama nem publikus terve, miszerint a nem­zetálla­mo­kat fokozatosan mindenestül el kell sorvasztani, hogy a közös ka­rám­­ba sikeresen betagolt népek soha többé ne legye­­nek ké­­pe­sek a függetlenségre, vagyis országuk szuverén irányítá­sára. Hogyha csak tisz­tán gazdaságossági-hatékonysági megfontolások vezet­nék a magyar állam mostani reformját, akkor „a Haza Böl­csei” mun­kájuk vég­eredményében javaslatot tehetnének felelõs or­szággyûlés, politikai pártok és nemzeti kormány helyett egy csak né­hány tucat fõt számláló adminisztratív ügynökség felállítására, amely csak közvetítené, szignálná az ügyiratforgalmat Brüsszel és Budapest között, oda-vissza.


Néhány év múlva megérjük, még ezt is…



Az emberi jogok a kasztrendszerben


Nos, nézzük csak, hogyan is változott Magyarországon a rendszer­vál­tás óta a legalapvetõbb emberi jog: a munkához, az értelmes élet­hez, az önálló – képességekhez mért – karrier felépítésé­hez, a családalapításhoz, az önálló egzisztencia meg­­te­rem­téséhez való jog, más szóval: AZ EMBERI ÉLETHEZ való jog esélye. Különös tekintettel arra, hogy e jogokat az alap­vetõ nem­zet­közi emberjogi egyez­mé­nyek (pl.: ENSZ alapokmánya, genfi e­gyezmény, stb.) is garantálják, sõt, még az úgynevezett kommu­nista dik­ta­túra több évtizedes gyakorlata is megvalósította az általános és teljes fog­lalkoztatást, mi több, a szinte töké­le­tes össz­társadalmi lét­­biz­­ton­ságot, híven hivatalosan dek­la­­rált esz­mé­jéhez-eszményéhez, mely szerint: A LEG­FÕBB ÉR­TÉK AZ EM­BER. Azt remélhetnénk, s joggal gondolhatnánk, gon­dolhattuk, hogy a liberális demokrácia – ha már meghódította az egész glóbuszt (vö.: Francis Fukuyama) – legalább annyira ma­gá­évá teszi/tette az alapvetõ emberi értékeket, jogokat, mint az ál­ta­la sokat kárhoztatott átkos rendszer, a kommunizmus.


Várakozásaink hamis illúzióknak bizonyultak.



A liberális állam csak azok „szabadságát” valósítja meg, s bizto­sít­ja – akár a fõsodrás vezérállamaiban, akár a periféria gyar­matain –, akik ösztönösen vagy tudatosan, engedelmesen magukévá tet­ték a birodalmi gondolatot és cselekvést, vagyis egész személyük­kel örökre elköte­lezetten a Világállam hívei. Így a kis magyar pro­vin­ciában is meg­valósult a világállami kasztrendszer modellje, a­mely egy végérvényesen kettészakadt társadalom képét mutatja: a csekély létszámú uralkodó elitbõl + a kamatrabszolgák széles tö­me­geibõl tevõdik össze. Aki tettlegesen elárulta a nemzeti gondo­la­tot – vagyis a hazáját -, az busás jutalékot húz a nemzeti vagyon kiárusításából, és/vagy tevékeny, köztiszteletnek örvendõ állami tiszt­­viselõként vesz részt – jó magas jövedelemért - a nemzetállam fel­számolásában. Ezek alkotják azt az álnemzeti elitet, amely ezer szálon és személyi kapcsolatokon (tanulmányút, aspirantúra, ösz­töndíj, továbbképzés, elõadások, publikáció, stb.) keresztül köz­vet­lenül is kapcsolódik a világállami elithez, és akiket a birodalom legbensõbb köreiben is úgy kezelnek, mintha oda is tartoznának. Ezek az emberek valójában magasan képzett janicsárok, akiket a globális világállam magas költséggel saját nemzetállamuk elárulá­sára és felbomlasztására képezett ki, s küldött haza, mint a világ­állam ügynökeit. Õk adják az állami tisztviselõk, a politikai (párt) vezetõk, a politikusok, a tanácsadók, a brókerek, a bankárok tel­jes személyi állományát – s munkájukban maradéktalanul a világ­állam szervezésének érdekeit érvényesítik. Valódi nemzeti politikai osztály és nemzeti burzsoázia léte a lassú-gyors halódásra ítélt, de átmenetileg még létezõ nemzetállamokban nem kívánatos, ezért a trend mindenképpen ezek elsorvadását, tönkretételét, felszámolá­sát mutatja. A nemzeti vállalatokat csõdbe viszik, s eleve olyan ál­lami (adó-és egyéb) jogszabályokat vezetnek be, amelyek lehetet­lenné teszik nemzeti középréteg (nagypolgárság) kialakulását vagy huzamosabb idõn át történõ egzisztálását, fennmaradását. Idõrõl idõre fel-feltûnnek nemzetinek álcázott politikusok, akikrõl azután kiderül, hogy ilyen vagy olyan szabadkõmûves páholy, lovagrend tagjai – minden esetben olyanoké, melyeknek központi „mûhelyei” külországban mûködnek, ezért periodikusan kötelezõ is felkeresni õ­­ket – beszámolni a végzett „munkáról”, átvenni az újabb felada­to­­kat, s az esedékes kitüntetést (pl. francia lovagkeresztet, becsü­letrendet, stb.).



A kettéhasadt társadalom legszélesebb tömegei azok a nincstelen milliók, akik számottevõ vagyonnal nem rendelkeznek – akik sem portfolió, sem jutalék formájában nem lopták ki a részüket a pri­va­tizációnak nevezett nemzetáruló szabadrablásból. Nekik semmi esélyük az elithez való valamikori csatlakozásra; szó szerint csak a munkaerejükkel rendelkeznek, amelyet bérbe adnak valamelyik multinak, aki azután kénye-kedvére ki is használja munkavégzõ képességeiket, míg el nem használódnak, mint egy felmosó rongy. A nincstelenek a világállam kamatrabszolgái. A kamatrabszolga­ság lényege, hogy nem az ember a legfõbb érték, hanem a TÕ-KE, A KAMAT, A PÉNZ ÉS A PROFIT. A világállamot konstruktív szellemi értelemben a pénzügyi­-politikai elittel szervesen összefo­nó­dott, a tény­­leges ve­zetõk háttértanácsadóiként mû­kö­dõ szak­rá­lis elit, a szabadkõmûvesség névtelen „bölcsei”, afféle Vének Ta­ná­csa irányítja. Az általuk praktikus szempontok szerint kidolgozott és bevezetett „játékszabályok” értelmében csak kétfajta ember lé­te­zik: azok, akik hajlandók és képesek is megfizetni a világ­állam fej­lesztéséhez és fenntartásához „szükséges és kö­te­lezõ” sarcot – amit adónak, járuléknak, kamatnak, ille­ték­nek, vám­nak, stb. ne­veznek, és valójában a lokális hábo­rúk, gyarmato­sí­tás, hódítások, tehát a világállam erõszakos ter­jesz­kedésének finan­szí­rozására for­dítanak -, no meg mind­­a-zok, akik nem. Aki hajlandó és képes is megfizetni az elképesz­tõen pofátlan mértékû „hadisarcot” – vö.: „terrorizmusellenes koa­líció" -, annak az egzisztenciája bizonyos alapszinten ideig-óráig biztonságban van, de aki akár betegségénél, számkivetett helyze­ténél, netán másként gondolkodó mivoltából eredõen nem képes, vagy nem hajlandó erre, az menthetetlenül elveszett: halál fia. Ki­közösítik, a „társadalom", mint selejtet, (szám-)kiveti magából, és valamilyen gyógyíthatatlan betegség vagy baleset áldozata lesz, de az is lehetséges, hogy hosszú, magányos haldoklásra ítéli az a sa­játos automatizmus, amit kontraszelekciónak nevezünk, és töké­le­­te­sebben mûködik, mint bármelyik ávós személyzeti apparátus.



Az egzisztencia-teremtés esélytelensége


Mint az elõzõekben említettem, az Amerikai Egyesült Államok az úttörõ (pioneer) telepesek és a szabad vállalkozás (törvénye és gya-korlata) révén lett „nagy”. Magyarország már soha többé nem lesz – még egyszer – „nagy”. Egyszerûen azért nem, mert a mostani vi­szo­­nya­ink kö­zött nem teremnek olyanok, akik naggyá tehetnék. A viszonyokat szándékosan, tervszerûen alakították ilyenné. Mert a magyar értelmiségi és alkalmazotti réteg el van bolondítva (vö. pl.: kon­zum-idióták, panel-prolik és/vagy nemzetáruló janicsárok), a vál­­lal­ko­zókat, a vállalkozást ellehetetlenítették – a polgárosodá­sunk pedig elmaradt; a középréteg nem alakulhatott ki, illetve tör­ténelmünk során a mindig újabb gyarmatosítók több lépcsõben is lefejezték. Az önálló egzisztencia, családi vállalkozás létrehozása – megfelelõ örökölt vagy lopott tõke hiányában - már csak azért sem lehetséges, mert Magyarországon a gazdasági s az üzleti élet min­­den viszonylata és szintje mélyen alárendelõdött a multinacionális cé­gek világuralmának (vö.: a D. C. Korten „alapmûvében” leírtak­kal). Úgy is mondhatjuk, hogy Magyarországon - ahol mindig is, kí­sérletképpen elsõként próbálták ki a különbözõ világállami ún. „társadalmi technológiákat”, vagyis azon mód­szereket, amelyek­kel „pozitív” eredmények esetén az egész világot szándékoztak beren­dezni és kormányozni - a rendszerváltás hamis jogcímén és égisze, sõt leple alatt eleve, tehát originálisan olyan rendszereket, és min­den értelemben olyan kontraszelekciós me­chanizmusokat építettek fel és ki, melyek lehetetlenné teszik, hogy emberek tömegei számot­tevõ, jelentõs létszámban vegyék kezükbe a saját sorsuk, egzisz­ten­ciájuk alakítását, s esetleg bújjanak ki így a világál­lami "„extra-kamatos kamat” megfizetésének kötelezettsége alól. Magyarorszá­gon bármely vállalkozás alapításához eleve csak ingatlanjelzálog-fedezetre lehet hitelt kapni. A hitelek kamatai pedig olyan maga­sak, hogy – a leány-, kábítószer- és szervkereskedelem kivételével – nincsen olyan „tevékenység”, amelynek hasznából a hitel kama­tos kamataival együtt törleszthetõ lenne. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a még magyar tulajdonú ingatlanokat a külföldi magán­sze­mélyek tömegesen vásárolják fel, vagyis kinek van már itt ingatla-na, amely vállalkozási célú jelzáloghitel fedezetéül szolgálhatna?) Az egyéni vállalkozó a gründoláshoz az égvilágon semmilyen álla­mi segítséget, kedvezményt, ingyenes juttatást, stb. nem kap – sõt, ellen­kezõleg: bármilyen külföldi tulajdonú vállalkozáshoz képest o­lyan mértékû adó-és járulékhátrányt szenved, amihez képest az idegen vállalkozások tõkeerõ-fölénye és piaci monopolhelyzete – mint további hátrány - szinte eltörpül. A kezdõ vállalkozó folya­ma­tos adó-és járu­lékfizetési kötelezettségei olyannyira magasak, ami eleve alsó árbevétel-limitet szab a vállalkozás számára: nem gazdaságos olyan egyéni vállalkozást szervezni, melynek az elsõ, induló évi árbevétele nem éri el a 8-10 millió forintot, mert ekkora „üzemnagyság” alatt teljes képtelenség ki­fizet­ni a felmerülõ rezsiköltségeket, bankköltségeket, banki és egyéb kamatokat, illetve az állami adó-és járulék-terheket. Ekkora vállalkozás elindításához pedig legalább 20-30, de inkább 50 millió forintnyi kezdõ álló-és forgótõke szükséges, amit nincs honnan elõteremteni. Tekintettel arra, hogy a multinacionális cé­gek „agytrösztjei” nem Magyarországon, hanem a birodalom szívé­ben vannak -– vezetõ beosztáshoz jutni itt szinte lehetetlen, per­fekt angol nyelvtudás nélkül pedig egészen az. A beosztott szelle­mi munka vállalásának esélyei is rendkívül rosszak, mert a mul­tik magyarországi lerakataiban, leányvállalatainál alkotó szellemi te­­vékenység szinte egyáltalán nem folyik. Ami mármost az állami vezetõi állásokat illeti – a meglévõ csekély lehetõségek kivétel nél­kül „politikaiak”: politikai (párt-) ajánlás, illetve effektív kapcsolat nélkül ilyen állást nem lehet kapni. Hogy felmérjük egy bármilyen komoly gyakorlattal rendelkezõ, vagy éppen pályakezdõ értelmi­sé­gi esélyeit, nem kell mást tennünk, minthogy elemezzük az inter­netes és egyéb fórumok álláshirdetéseit. Kiderül, hogy a kínálat a következõ kettõre-háromra korlátozódik:


- ún. „multilevel-system” (MLM) keretében folytatandó ter­mék-mened­zseri tevékenység, vagyis „önálló” értékesíté­si hálózat felépítése valamilyen multinacionális cég ter­mé­­keinek marketingjére-eladá­sá­ra;


- biztosítási–és/vagy bankhitel-ügynöki tevékenység va­la­mely multinacionális biztosítótársaság, pénzintézet ún. „termékeinek” értékesítésére, szintén MLM-keretben;


- végül: ugyanez az MLM-szisztéma, csak végtelenül leegy­sze­rûsítve – ún. „piramis-játék”, ami kizárólag és tisz­tán pénz megszerzésére irányul, „termék vagy szol­gál­tatás” közbeiktatása nélkül, netán valamilyen „fal”-, il­let­ve látszat-információ megosztását-terjesztését téve a rendszer látszólagos céljául, ami azt szol­gál­ja, hogy az áldozat bekapja a horgot, s fut­va a „befek­te­tett” pénze után, váljék maga is a piramis „pénzkeresõ” tagjává.




A jóléti állam, állami gondoskodás


Az Európai Únió alkotmányából nemcsak az egyesült Európa ke­resztény gyökereire apelláló hívõ, de a jóléti állam megvalósí­tá­sá­ra, felépítésére és fenntartására utaló nemhívõ szociáldemokrata hagyományokat, vívmá­nyo­kat is könnyedén kifelejtették – tehát pusztán eszmei megkö­ze­lí­tésben is könnyen bizonyítható, hogy az EU a mai formájában nem több, mint szimpla hatalmi tömb, ame­lyet a mindenfajta, va­lóban hu­mánus-lelki megközelítésektõl és gyakorlati jóléti törek­vé­sektõl is (Isten, ember, munka, egyéni bol­dog­ság, jóléti társada­lom, társadalmi béke, szeretet, kollektív bol­do­gulás, stb.) egyaránt mentes, azoktól teljességgel idegen, s csak a kontinens-, majd világhata­lom­ra törõ gátlástalan és kíméletlen szabadkõmûves mentalitás és erõkoncentráció hozott létre, nem pedig valami magasabb, emberbaráti megfontolás. E téren is fölé­nyes gyõzelmet aratott a luciferi illuminizmus, „megvilágosodás” – va­lójában szellemi elsötétülés -, amely mostmár az emberiség kor­látlan hatalmú, és szinte egyetlen hivatalos iránytûjévé vált. Ez a „sötétséglámpa” vezeti az immár legalábbis földi, földhözragadt sí­kon magára maradt emberiséget Amerika és Európa aljas fú­zi­ója, vagy még pusztítóbb végsõ összecsapása, konfliktusa és – közös „ter­rorizmus-ellenes” civilizációk világháborúja, vagy egymás elle­ni világhatalmi - há­bo­rúja felé. Az állam immár nem az egyén és a társadalom egyéni és kollektív, evilági és/vagy üdvözítõ, síron tú­li jólété­nek, paradicsomának legfõbb szervezõje, vagyis az erõ­ket a szent, közös célra összpontosító segítõje és katalizátora, ha­nem csupán a minél magasabb adóbevétel összetarhá­lója, az­zal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy a hamis világpénz és a valódi fegyverek erejével minél hamarabb elkészülhessen a rettenetes orwelli világkarám, amelybe majd beterelik a kon­zum-idióta juhnyájat, hogy Rothschild és Rockefeller ezentúl még olcsóbb technológiával juthasson a tömegek verejtékével megtermelt aranygyapjúhoz, amibõl „földi öröklétükhöz” a mannát – az élet-elixírt – készítik. A nemzetállamok megszûn­nek, hiszen semmi szükség nincsen regionális karámokra, amikor gyorsított ütemben épül az egyetlen, az egységes központi. Szociá­lis gondoskodásra és egyéni szabadságjogokra (munka, egészség, jólét, stb.), a hitvallás és a vélemények szabadságára sincsen már szükség, hiszen a központi angolszász kondérban már fõzik a gra­nulált rizskását, az agymosó/agymosott világmédia pedig terjeszti az új világvallást, ami a sámánhit, a buddhizmus, a messiásvárás, a szcientológia és a delírium tre­mens (marihuána) sajátos keveré­ke, de „ökologikus ökumenizmus” lehet-lesz a gyakorlatias-tudo­má­nyos meghatározása.



Emberi öregséget biztosító nyugdíj


A nyugdíj-rendszereket spekulánsok – ezeket magánbiztosítóknak hívják – felügyelete alá helyezik, amelyek elcsalják az emberektõl azt a maradék kis pénzüket is, amit – szájuktól véve el a falatot - öregségük, magatehetetlensé­gük elõfinanszírozására kuporgatnak keservesen össze. Így az öregség elõfinanszírozásának összegei – a sok kicsi, sokra megy! – is becsorognak a terrorizmus-ellenes koa­líció központi házipénztárába – értsd: Wall Street -, ahol az év­szá­zadok alatt sikeresen összelopott családi hitbizo­mányt és kap­csolt von­­za­tait már semmiféle elavult-elévült nemzetállami adók, já­ru­lékok (vö.: „házipénztár-adó”) többé nem fenye­getik. A nyugdíjra – mint fenntartandó nemzetállami csökevényre - egyrészt a nemzet­ál­­la­­mok, másrészt a delikvensek (a nyugdíjkorúak) tervezett töme­ges-gyári meghalasztása (vö.: eutanázia-tervek) mi­att sincsen már szükség; maximum a koporsógyártás központi dotálása válhat in­dokolttá, mint átmeneti kivétel a monopolizált piac egyébként ön­szabályzó és mindenható mechanizmusai alól.



Nemzeti oktatás, kultúra, nemzeti reprodukció


Mint mondottam: a világállam-tervek értelmében a nemzetállam napjai megszámláltattak. Természetesen – mivel elsõnek mindent az évtizedek óta kísérleti mûhelyként kezelt-mûködtetett periférián, mindenekelõtt Magyarországon próbálnak ki – elsõnek a birodalom gyarmatainak nemzetállamai szûnnek meg; a felbomlasztásuk va­lójában már évtizedek óta folyik. Valószínûsíthetõ, hogy az Únió-hoz csatolásu(n)k éppen a szükséges idõpontban valósult meg - a­mikor már nem lehetett tovább halogatni -, nehogy az államunk költségvetési, közigazgatási és szociális összedõlése olyan kezelhe­tetlen társadalmi káoszt idézzen elõ, amit az Únión belül a belga és olasz vízágyúk problémamentesen megoldanak majd.



Nyilvánvaló, hogy a leírt globális folyamatok végeredményben tel­jesen szükségtelenné teszik, hogy egy haldokló, pusztulásra ítélt „kvá­zi nemzetállam” végsõ halódása pillanataiban még olyan stra­­tégiai teendõket lásson el, s komoly összegeket költsön fenntartá­sukra, mint a nemzeti oktatás, a nemzeti kultúra vagy a nemzet tényleges és szakrális reprodukciója. Ezek az alapvetõ funkciók a valódi nemzetállam esetében életfontosságúak, egyben kötelezõek, vagyis nélkülözhetetlenek – de vajon mit is oktassanak pl. történe­lem­bõl, szo­ciológiából s az egyéb társadalomtudományi tárgyakból egy olyan Ma­gyarországon, amely maholnap csak egy régió, par­cel­la vagy falanszter lesz Európa ma még history-fictionba illõ, ámde holnap már rideg valósággá váló, a globális vakolók által új­ra­rajzolt térképén? S mit nevezzünk kultúrának, ugyanitt? Lökött vagy lelki perverz, netán toprongy liberálisok vagy neokonok ferde hablatyolásait, egymás rituális körbenyaldosását, szakrális onáni­áját egy nemzeti kultúrának titulált szabadkõmûves szimbolikus-dupla totemoszlop, va­lójában pogány multikulti bálvány, vagyis ö­ku­­menikus aranyborjú kö­­­rül? A hamis dollár és a hamis euró is­­te­ni áldás, valódi fedezet nélküli spekulatív GDP-növekedését? A lopott pénzen meghízott sunyi mecénások önimádtató fûzfapoéta ópuszait? Zene, ritmus és rímek helyett a Sátán trendi hahotáját? Vagy az égi szárnyalás helyett a pokolba konyuló forradalmi ün­ne­p hazaárult kénkõbûzös orgiáját, melyet egymás karjaiba omol­va együtt ülnek meg az áldozatok és a sortûz vezénylõi? Hogy a fõnixként feltámadó ávó ixedik szabadrablását is megint a nép­pel fizet­tetik meg? Hogy a szabadkõmûves maastrichti krité­riu­mok moszkovita át­­hágásáért is újra csak a nép fizet, és most sem az ördög meg az öreganyósa? Hogy tõsgyökeres magyar beszéd és kultúra he­lyett a televíziókban is már fiatalon banyák sely­peg­nek vagy vihorásznak, affektán sápítozva, hogy kirázza a hideg, a­ki meghallgatja? Hogy a nemzet reprodukciója helyett spontán ki­­ha­lasztanak bennünket, mert másnak kell ez az ország?!



Álmodjál tovább, szegény Magyarország, ebben az országban nin­csen számodra hely! Volt, hogy példát mutattál másoknak – bár e példát soha, senki nem fogadta meg, s téged is újra csak a földre tepertek -, de többé nem fogsz példát mutatni senkinek, mert nem születnek hõsök már, hogy helyrezökkentsék, ami félresiklott.


A forradalom már nem ér rá, igazából már most is késõ.


Meghalt, s legott eltemették…




Vác, 2006. szeptember 12.






Czike László