Czike László

Bitang, kinek hazája nincs!

Szeretném, ha beszélgetnénk - netán vitatkoznánk is! - a haza-szeretetrõl; semmikor nem lehet aktuálisabb, mint oly tragikus történelmi pillanatban, amikor a klasszikus értelemben vett haza (az anyaföld) immár végképpen elveszni látszik...!

Ha a magyar - közszolgálati és kereskedelmi - televíziós adások közéleti, társadalompolitikai és hírmûsorait, az Országgyûlés plenáris üléseinek közvetítéseit nézzük, hallgatjuk: különös, ámde általánosan érvényes megfigyelést tehetünk. Közömbös, hogy az elõterjesztését felolvasó vagy más verbálisan megnyilvánuló melyik politikai, világnézeti irányzathoz vagy melyik párthoz is vonzódik, mind egyformán kínos gondossággal kerülik, hogy nevén nevezzék hazánkat: „Magyarországon” helyett csak ezt mondják - „ebben az országban”. Ez a terminológia a gyökereit tekintve kettõs eredetû lehet: (1) A liberális megfogalmazás atavisztikus okokból kerüli a Magyarország-meghatározást. Egyesek elsõsorban „gõgbõl” nem tekintik magukat magyarnak, mások épp ellenkezõleg: ösztönösen ódzkodnak minden olyan egzakt elnevezéstõl, amely exkluzivitást, potenciális „kirekesztést” fogalmaz meg (értsd: aki nem magyar az „idegen”). (2) Sokkal lényegesebb és aktuálisabb a másik gyökér, ami immár a szép új világrend kialakulását, trendjét követõ nyelvi tükörkép. Az „ebben az országban” nyelvi fordulat tudat alatt azt fejezi ki, közvetetten arra utal, hogy a világot elborító globalizáció olvasztótégelyében eltûnnek a nemzetek, az önálló nemzetállamok, s helyüket az „ebben az országban” regionális, pusztán földrajzi/ területi meghatározások veszik át. Mikor minden egyes régióban vegyes népesség él majd, és mindegyik régió kötelezõ (hivatalos) nyelve az angol lesz – kortévesztõ és félrevezetõ, így kifejezetten felesleges és értelemzavaró lenne a Magyarország kifejezés további használata.

Na ez a fajta globalizáció az, amibõl mi magyarok nem kérünk!

Tisztában vagyunk vele, hogy napjainkban már - részben éppen a XX. században lezajlott globalizáció (vendégmunkások, legális és illegális bevándorlás, stb.) következtében - a jelentõsebb európai nemzetállamok (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország, stb.) nemzeti elnevezése sem több egyfajta hagyományõrzésnél, hiszen London, Párizs, Róma, Berlin, stb. a létezõ multi-kultúra valóságos fellegvárai, ahol is gyökértelen embermilliók építgetik fel bizonytalan egzisztenciájukat - etnikai konfliktusokkal is terhes, színes, laza összevisszaságban. A kisebb „nemzetállamok”, mint Hollandia, Belgium, Luxemburg és más kisebb európai országok szinte már csak nevükben õrzik eredeti önazonosságukat.

Rohamléptekkel haladunk az egységes Világállam megvalósulása felé; a határok ledõlnek, meg is szûnik mindenfajta jogi, gazdasági és szellemi elkülönülés: a zárt nemzeti kultúrák helyébe is az ún. „multi-kultúra” lép. E fõ tendenciák alól már talán csak bizonyos távol-keleti országok, elsõsorban Japán, Kína, és részben Orosz-ország képeznek még kivételt, ideig-óráig.

Amerika, az Újvilág, eredetétõl, születésétõl – az európai telepesek „honfoglalásától” - kezdve „multi-kultúrális”, a multi-kultúra, és ilyen értelemben az egész globalizáció „õshazája”, ahonnan az Új Világrend is elindult a világhódító útjára. A nagy nemzetek - az angol, a francia vagy a német, s még részben az orosz - görcsösen igyekeznek megõrizni a szuverenitásuk látszatát; azonban minden igyekezetüket pusztító savként marja szét a pénzügyi globalizáció, a szupranacionális világcégek nyomasztó világuralma (vö.: D. C. Korten), a minden különbséget összemosó multikultúrális szenny-áradat. A gyökértelenség egyfajta „tömegigénnyé” is vált.

Felmerül a kérdés: miért fontos megõriznünk a magyarságunkat, ha a globalizáció ellen még a legnagyobb, a legerõsebb nemzetek sem képesek védekezni? A válasz rendkívül egyszerû. Más dolog a globalizációt vezetni és vezényelni, minden gazdasági és egyéb más hozadékát, gyümölcsét élvezni és learatni, - és megint csak más elszenvedni azt… A nagy nemzetek – mióta csak világ a világ – ki-zsákmányolják a kicsiket, melyekbõl minden haszon és jövedelem korlátok nélkül áramlik ki, és koncentrálódik a globalizáció pénz-ügyi és politikai hatalmi központjaiban. A nagy nemzetek minden más nemzetet magukba olvasztanak, a kicsik meg beolvadnak. A nagyok csak „összekeverednek”, színes, ámde mégis uniformizált forgataggá alakulnak - a kis nemzetek viszont felszámolódnak. A tét tehát óriási: a fennmaradás, a továbbélés, az önazonosságunk megõrzésének lehetõsége...!

Meg kellene tanulnunk kihasználni a fennmaradás összes esélyét; hisz a nagyok ereje éppen aktuális önmagukban van, míg mi csak a történelmi gyökereink, nemzeti öntudatunk erejében bízhatunk. Meg kell ismernünk önazonosságunkat, fel kell elevenítenünk és meg is kell erõsítenünk a hazaszeretetrõl alkotott fogalmainkat.

Mindenekelõtt tisztáznunk kell: mi a haza, és mi a funkciója?

A haza szakrális értelemben a nemzetünk történelmi otthona, ahol és amikor (térben és idõben) a nemzet szabadon él - amit a költõ legszebb hymnikus soraival szólva csak így határozhatunk meg:

„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak. (...)

Kik szabadon éltek-haltak - szolgaföldben nem nyughatnak.”

A költõi definícióban mindenestül megtestesül a haza lényege:

n A haza: ahol a nemzet fiai, leányai születnek, élnek és meghalnak; amelynek porából vétetnek, és amelybe fáradt testük megtér - a föld, amelyben örök nyugalmat találnak.

n A nemzet történelmi (jog)folytonosságát, önazonosságát az elhalt õsökkel a domboruló sírok jelentik; - az unokák le-borulása pedig a tisztelet kifejezése, amely az õsöknek, a nemzetnek szól.

n A haza, a nemzet-otthon dicsõséges elõfeltétele a nemzeti lét szabadsága: a függetlenség. Õseink szolgaföldben nem nyughatnak, mert szabadságunk elvesztése visszamenõleg megszentségteleníti a múltat. Ha egy nemzet rabszolgává válik a saját hazájában: a haza és a nemzet is megszûnik létezni.

Láthatjuk, hogy haza és nemzet nagyon is szorosan összetartozó fogalmak: kölcsönösen feltételezik egymást. Valódi hazája csakis a szabad nemzetnek lehet; - másfelõl viszont a nemzethez a hazája éppúgy hozzátartozik, mint csigához a háza. A haza és a nemzet közös lényege az összetartozás térbeli és történelmi, testi és lelki, fizikai és érzelmi, szellemi és kultúrális élménye, ami természetesen csak a nemzetgazdaság s a nemzeti öntudat szabad és független mûvelése révén valósítható meg. Alapvetõ az össze-tartozás érzésének kialakulásában, s hosszú távú fenntartásában a gyökerek, az õsök közössége, ami az önazonosság genetikus és szellemi meghatározója, fõ összetartó ereje. Napjaink globalizációs „divatja” éppen a gyökértelenség, a libertariánus kozmopolitizmus, mely mint pragmatikus eszme a nemzetállamok finom szövetének felbomlasztására, a nemzetek felszámolására irányul. Lényegében épp ez történt Magyarországgal is a XX. században, amikor: (1) A diktatúrák kiölték az emberekbõl a vitalitást, az önálló vállalkozás és gazdálkodás szuverén képességét, a közös felelõsségvállalást, a közügyekben való demokratikus részvétel természetes szükségletét s képességét, a nemzeti öntudatot s a haza szeretetét. (2) A reform-kommunista liberális kozmopoliták, a pénzügyi elitünk tudatosan és tervszerûen eladósította az államot, a nemzetgazdaságot, hogy a társadalmi tulajdont a néptõl elvéve (államosítva) külföldi kézre játszhassák nemzeti mûködõ-tõkénket. (3) A rendszerváltás révén aztán a jelzálog-igényét érvényesítõ szupranacionális tõke kamat-rabszolgaságba taszította a népet és a nemzetállamot, amely így elveszítette nemzeti függetlenségét. A saját (elégtelen) fogyasztása, a megújuló hitelek, a növekvõ adósság és a kamatok rabjává tett nemzet végképp elvesztette identitását.

A nemzetgazdaság (egyáltalán nincsen nemzeti iparunk és nemzeti kereskedelmünk) és a nemzeti öntudat felbomlasztása azt a célt szolgálja, hogy elsorvasztva a népek õsi életerejét, a világpiactól, a Világbanktól és végsõ soron a Világállamtól – a kisgazdák esetében az európai-úniós mezõgazdasági támogatásoktól – való függésüket helyezze a nemzeti összetartozás hagyományos érzése helyébe. Ez a mai modern monetáris és lélektani (pénzszûkítõ és agymosó) neo-kolonializmus végkifejletében egy gyökértelen fogyasztó masszává, kozmopolita polgárok laza halmazává akarja zülleszteni minden nemzet állampolgárait; - olyan emberekké akarja változtatni õket, akik többé már nem kötõdnek sem egymáshoz, sem az eredeti nemzetükhöz, sem a hazájukhoz, csak az anyagi karrierjükhöz, melyet pedig globális-liberális és gyökértelen neveltetésüknek, sõt, direkt az anyanemzet-ellenes egyen-kiképzésüknek köszönhetnek.

A Világállam márpedig megkérdõjelezhetetlen, más szóval szolga-lelkû együttmûködést követel minden nemzetállam értelmiségétõl a saját hazája gyökereinek, és a saját hazájának szisztematikus (ön)felszámolásában. A kollaboráns értelmiség aztán – mint egykor a ’Sztambulban képzett török janicsárok - önként és dalolva, teljes kreativitásával vesz részt a nemzetállam kereteinek maradéktalan szétzúzásában. Ezt az önfeledt öncsonkítást az integráció szükség-szerû „jogharmonizációjának” kiáltják ki (értsd: eurokompatibilis adótörvények, teljes vagyoni betagozódás az egyetemes részvény-tulajdonba, társasági törvény, tõzsde, stb.), - pedig valójában csak a Világállam azonos jogszabályi szerkezetének, szervezetének, egységes mûködési elveinek és gyakorlatának megteremtésérõl, meghonosításáról van szó. Érdeke vajon akár csak egyetlen állam-hivatalnoknak is, hogy a nemzet, az állampolgárok megismerjék új, „kitágult hazájuk”, az Európai Únió negyvenezer, most már mi-ránk is érvényes jogszabályát?

Túl a globalizációs érdekeken - az éppen megszületõ globális Világ-állam „objektív” érdekein! -; a gyökértelen kozmopolitizmus harcos (militáns) képviselõi, a Világállamot világszerte megszervezõ világ-polgárok saját, szubjektív motivációval is rendelkeznek, melynek az ontológiai „gyökere” önként vállalt hazátlanságukban is rejlik. Akinek nincs hazája, gondoskodik arról, hogy másnak se legyen. Másrészt talán nem is szorul külön magyarázatra, hogy akinek a „hazája” és élettere a széles nagyvilág, csak egy olyan glóbuszon, egy olyan globális méretû „hazában” érezheti jól magát, amelyben õt semmilyen haszonelvû cselekvésében (vesd össze pl.: tõzsde-tranzakciók, stb.) nem korlátozhatják „holmi felesleges” nemzeti határok. Amint ugye gátlástalanok behozhatatlan elõnyt élveznek bárkivel szemben, aki határozott erkölcsi normák szerint él, úgy a tõsgyökeres hazátlanokhoz képest legvégül a globalizáció szám-kivetettje, szellemi kirekesztettje lesz mindenkibõl, aki igaz haza-szeretettel, netán nemzeti öntudattal is rendelkezik.

Az egyik legbölcsebb mondásunk immár csak ócska pártszlogenné degradálódott! Olyan történelmi párt, a Kisgazdapárt tûzte egykor a zászlajára, amelynek egyes vezetõi sem a napi viselkedésükben, sem pedig a politikai indíttatásaikban nem tették a magukévá, így közhellyé aljasították máig is aktuális tartalmát. A jelszó: „Isten, haza, család!” - volt. Mint tudjuk: Istenben mind egyek vagyunk. A hazában testesül meg a nemzet; - a haza nélkül nincs normális, valós nemzeti együttélés. A család pedig alapvetõ alapegység: a gazdálkodás, a gyermeki szocializáció, a nemzetépítés, a haza és egymás szeretetének, sõt, istenhitünknek is a közös alapegysége.

Haza nélkül a nemzet és a család is eredeti értelmüket veszítik el.

A hazaszeretet így legalább négy tényezõ összefüggõ felismerését és tiszteletét, elismerését és szeretetét jelenti: (1) A haza egyrészt effektív, valós föld-tulajdon. (2) A haza szerves része a teljes nemzeti vagyon, a felhalmozott társadalmi tulajdon; - az a mûködõ tõke, amellyel egy egész nemzet gazdálkodik. (3) A haza része a nemzet, az õsi magyar közösség is; - mint genetikai és szakrális, szociális organizmus. (4) A haza része az õsi nemzeti kultúra; - a mentális értékek és a szellemi javak azon összessége, melyet a nemzet a történelmi léte során megalkotott.

Mai aktuális állapotunk a XX. században végbement, a „Magyar-ország elveszejtése” fedõnevû globális hadgyakorlat (folyamat) vég-eredménye, miáltal a fenti 4 tényezõ mindegyike együttesen veszni látszik. A magyar haza, amely a honfoglalás óta - tehát több, mint 1100 éve! - a magyar nemzet senki által meg nem kérdõjelezhetõ, jogos tulajdona, melynek a területét õsapáink még a középkorban hódították meg, és amelynek a földjét sok-sok magyar nemzedék verejtéke és vére öntözte a keserves megélhetésért, sõt, a nemzet és a keresztény Európa védelmében (pl. a tatár és a török hódító hordák ellen); a termõföldünk az európai-úniós „jogharmonizáció” leple alatt úgy 4 éven belül egyetemes részvénytulajdonná alakul. A magyar kisgazda kamatrabszolga bérmunkássá válik az õsapái által megszerzett, évszázadok óta a saját családja által megmûvelt földjén. Nem segít a több milliónyi magyar paraszton sem a lassan lejáró moratórium, sem semmilyen álságos-kedvezményes banki hitelkonstrukció.

A társadalmi tulajdont, a nemzeti mûködõ tõkét már 1990-1998. között utolérte a régen tépõ nemzeti balsors; a tõkés hitelezõk éltek a jelzálogjogukkal, azon a hamis jogcímen, hogy a rendszerváltás elõtt, a kommunisták által felvett kölcsönöket márpedig a nemzeti vagyon „privatizációs bevételeibõl” kell visszafizetnünk. Az állam-adósságunk az elmúlt 15 évben még meg is ötszörözõdött; viszont a vagyon mindenestül eltûnt. Nemzeti iparral és kereskedelemmel Magyarország már nem rendelkezik: lényegileg népköztársaságból elõbb köztársasággá majd részvénytársasággá alakultunk át, mint ezt már korábban is megírtam volt.

A nemzeti kultúránk szintén elveszõ-félben van: a multinacionális cégek egyeduralma (elsõsorban a politika, az elektronikus és az írott sajtó, a tudomány, a mûvészet, a kultúra, tehát valamennyi szellemi alkotás szponzorálásával) immár reánk kényszerítette azt a globalizációs multi-kultúrát, amelynek a legfõbb funkciója a saját nemzeti kultúránk elsorvasztása és megsemmisítése.

A magyar nemzet - államhatárokon belül és kívül - ma már nem egységes identitású, öntudatú társadalom; talán soha nem is volt az. A hagyományõrzés - ami a nemzetalkotás egyik legfontosabb tényezõje – furcsa módon sokkal erõsebb a határokon túli (Erdély, Kárpátalja, Vajdaság) populációkban, ami önmagában is Magyar-ország mély morális meghasonlottságára utal. A szovjet modell nemzedékeken át olyan sikeresen tett erõszakot a magyar népen, hogy láthatólag máig képtelen elfelejteni a gulyáskommunizmus „áldásait”, s így merõ nosztalgiából újra és újra visszaszavazza a hatalomba a „reform-kommunistákat”, hátha egyszer velük együtt visszatér a legendás „aranykor” is. Ez azt jelenti, hogy a rabszolga-lelkületûvé átnevelt magyarság nem képes egy hiteles saját elit ki-nevelésére, amely legyûrhetné a rendszerváltó reform-kommunista káderek újratermelõdését. Ha hosszan nézzük a televízió ország-gyûlési közvetítéseit, és megvizsgáljuk a rendszerváltás politikai „kultúráját”, bizony hogy nem látunk mást, csak a saját zsebüket degeszre tömõ korrupt politikusokat, akik számára a legfontosabb önzõ lobby-érdekeik gátlástalan érvényesítése, miközben a nemzet, a haza és a jövõ rohamléptekben foszlik szét s válik a globalizációs uraink örök hitbizományává.

Hogyan lehetne azt a magyar nemzetet egy õsi eredetû, egységes, szakrális organizmusnak tekinteni, melyben két oldal, a jobb és a bal (50-50 %) engesztelhetetlenül gyûlöli egymást, és a nagyjából közös elitjük a saját népe helyett mindig a megszálló külföldieknek paríroz és gazsulál, miközben jutalékért tartja a markát?! Hogyan is lehetne egységesnek tekinteni azt a magyar nemzetet, melyet 45 éven át Moszkva alázatos tiszteletére kényszerítettek, - most pedig Brüsszel utasításainak kritikátlan elfogadására és végrehajtására szocializálnak? Hogyan is lehetne egységes az a nép, amely fél év-századra bebiflázta, hogy legfõbb érték az ember (és a társadalmi tulajdon); most pedig a szeme láttára válik (vált) minden tisztség, és a viselõje is dollárért megvásárolhatóvá, a nemzeti vagyon pedig nevesincs, személytelen külföldi és belföldi rablók magántõkéjévé, - a legfõbb értékké pedig a profit és a pénz...!?

Hogy is lehetne egységes az a magyar nemzet, amelyik elsõ blikkre a rózsadombi paktum kormányára, második múlandó esélyként a 3,60-as kenyér illúziójára, harmadszorra a szentkorona-tan polgári inkarnációjára voksolt; - majd negyedszerre a hatalomba emelte a titkos hálózatok kormányát, annak minden konzekvenciájával, õsi co-nexusával együtt: elõbb eszetlen, majd eszement változatában.

Hogyan lehetne szabad és független egy nemzet, amely 15 év óta is körbe-körbe (meg)vezethetõ, s elhiszi, hogy miközben megfosztották mindenétõl, legalább ténylegesen felszabadult?! Nem õrület ez?

Hogyan lehetne öntudatos és önmaga ura az a magyar nemzet, mellyel az urai elhitették, hogy itt és most a saját hazájában ugyan nem jó, de egyszer majd jó lesz az Európai Únió tagjaként?!

Mert ez a létezõ hazugságok legnagyobbika.

Vác, 2005. július 1.

Czike László