Czike László

Felszámolók és koporsók

Az írástudó embernek nemcsak az a kötelessége, hogy korának eseményeirõl tényszerûen és igazsághûen, idejében tudósítson – „Amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetõrõl!” (Mt 10, 27), tanította Jézus -, hanem az is, hogy legalább nagy vonalakban felvázolja, mi fog történni, és milyen lehetõségeink vannak, hogy a sorsunk másképp alakuljon.

„Segíts magadon, Isten is megsegít!” – tartja egy pogány mondás. Manapság egyre jobban terjed a liberális eszme, mely szerint az ember saját sorsának a kovácsa, mi több, „önmaga önmegvalósító istene”. Igazából ez az önhitt, ön-és közveszélyes nézet – melynek eszmei fundamentuma a francia felvilágosodás - a kommunisták, a liberálisok és a szabadkõmûvesek közös istentagadó világképe, amelyet eltérõ módszerekkel, sorrendben: össztársadalmi szinten, egyénileg vagy elit(titkos)-társasági közösségben akartak-akarnak megvalósítani. A keresztények ezzel szemben hajlamosak akkor is „csak” Istenhez fohászkodni, imádkozni, amikor cselekedni kell.

Nevezett népbutító, anyagelvû, istentagadó csoportok – a pártok nevére lefordítva: MSZP, SZDSZ, MDF-FIDESZ – a háttérben meg-és kiegyezve mindig is erõsebbek lesznek a keresztényeknél, mert õket nem kötik erkölcsi normák: a hatalomért mindenre képesek.

Nem véletlen hát, ha a társadalmi gazdasági, politikai és eszmei (kulturális) folyamatok irányítása mindig és mindenütt a pogányok privilégiuma, ezért a békés építõmunka hasznát õsidõktõl Káinok aratják le – megtévesztéssel, erõszakkal, háborúk és forradalmak kirobbantásával, gazdasági kényszerrel, bankok útján, stb. -, de már nem mindegy, hogy milyen arányokban s mértékben. A Marx által kizsákmányolásnak „elkeresztelt” társadalmi viszony mára oly’ elképesztõ színvonalra fejlõdött – mert minden korábbi fékjét elpusztította vagy megvette! -, hogy a közvetlen világkatasztrófába torkollik. Korábban intézményesen gátat szabott a liberális-tõkés szabadrablás uralkodóvá válásának a kereszténység, a római katolikus egyház, a kollektív kommunista eszme, a szociál-demokrácia, a kétpólusú világrend, az atomháború veszélye és a nemzetállamok létezõ ereje, de ma már mindegyik a multi-nacionális nagytõke kitartottja - vegetál vagy halódik -, s jelentõs politikai erõt már egyikük sem képvisel. A világot szaporodó polip-karjaikkal – pénzzel, bankkal, tõkével, konzorciumokkal, stb. – behálózó szupranacionális társaságok felette állnak valamennyi nemzetállamnak, elsorvasztják azokat, s a hasznot a világ minden országából, gyorsuló futószalagokon továbbítják egy láthatatlan központba, amely döbbenetes koncepciók kiagyalásával, és azok háborús úton történõ realizálásával (vö.: Bush és a héják nemzet-közi klikkjének – Római Klub, Bilderberg, Bohemian Grove, stb. – pókhálószövõ tevékenységével) igyekszik fenntartani a háttérpénz-hatalmi status quo-t, aminek a lényege a profitkoncentráció még további maximális fokozása a világ minden pontján, akár még a nemzetállamok halála, milliárdok éhínsége, ökológiai katasztrófa, világjárvány vagy világháború bekövetkezése árán is.

Magyarország helyzete minden tekintetben kritikus.

Nem bújhatunk ki sehogy sem a szupranacionális pénzszivattyú hatásai alól, hiszen a hamis rendszerváltás minden intézkedése arra irányult, hogy Magyarországot is önállóan mozgásképtelenné tegye, és a végletekig kiszolgáltassa ugyanazoknak a hitelezõknek, akiknek „a reformkommunista elit” 1982-tõl egyszer már eladta…

Nincs semmink, és nincsen mozgásterünk. Nincsen profittermelõ vagyonunk, - nincs iparunk és nincs már mezõgazdaságunk sem. A kereskedelem is teljes egészében multinacionális érdeket szolgál és az egyetlen célja, hogy minden profitot kivigyen az országból. A kisgazdákat a földjük elhagyására, a telek-és lakástulajdonosokat tulajdonuk felélésére, felszámolására, eladására kényszerítik. Az államot s a polgárait kitermelhetetlenül magas kamatok fizetésére – ezáltal állandó, intézményes „túlköltekezésre” - kötelezik, és aki nem képes, vagy nem akar ily’ módon „kamatrabszolgaként” élni, azt, mint engedetlen ingyenélõt, egyszerûen kiselejtezik.

Ez a politikai kontraszelekció össztársadalmi értelemben épp’ azt a genetikus örökséget semmisíti meg, ami az emberek természetes életképessége. Egy „konzum-idióta”, még valóság-showban is élet-képtelen generációt nevelnek ki, reprodukciós képesség nélkül.

Ez a végsõ cél. Feleslegesek lettünk a saját hazánkban.

De vajon a miénk-e még ez a „haza”? Nyilvánvalóan nem.

Nyilván nem a nyugdíjasoké (akikre eutanázia vár), nyilván nem a nagycsaládosoké (akiket bankkártya-kölcsön eladósodásuk miatt kilakoltatás fenyeget), nyilván nem az õstermelõ gazdáké (akiket, mint egykor Angliában, most elkergetnek földjeikrõl), nyilván nem a kis-és kényszervállalkozóké (akik a képtelenül magas kamatok és adók miatt saját szükségleteiket sem képesek megtermelni), és nyilván nem a munkanélkülieké vagy a sokasodó betegeké (akiket a szociálpolitika és társadalombiztosítás szétverésével most készül a „100 lépés kormányprogramja” végleg cserbenhagyni).

Akkor kiké még Magyarország, kiké ez a haza?

Mert mindez együtt 7-8 millió ember, ami a népesség 70-80 %-a…

Jól emlékszem, hogy a reform-kommunista elit – élén az örökifjú „politikus” Medgyessy Péterrel - már 1982-ben fellendülést ígért, s e felelõtlen ígéretét jó hazardõrként kizárólag Magyarországnak az IMF-be (Nemzetközi Valutaalap) történt, mint tudjuk titokban (!) elõkészített beléptetésére alapozta. Mintha a belépésünk a magyar jólét megteremtését célozta volna! Nem célozhatta, mert helyette a gazdasági és politikai válság további elmélyülése, eladósodásunk felgyorsulása következett, majd a dicsõséges rendszerváltás, mely az életszínvonalunkat – általános fellendülés helyett! - az 1969-es szintre vetette vissza. Csak 2000-re értük el az 1989-es szintet…

A rendszerváltás valójában összességében sem fellendülés, hanem igazi kataklizma volt Magyarország számára, amit a globalizációs hatás, belépésünk a NATO-ba és az Európai Únióba, csak tovább súlyosbított. Mindezek az áldásos „történések” – mármint hogy a rendszerváltó pénzügyi és politikai elitünk, mint a sajátját, úgy adta el Magyarországot a nemzetközi pénz-hatalomnak - a lakosság 70-80 %-ának totális elszegényedését, perspektivikus helyzetének teljes elbizonytalanodását „eredményezték”. S láttunk még újabb csodát: a pénzügyi-politikai zseni, Medgyessy Péter, a magyar eladósodás szellemi atyja, a rendszerváltás fedezett szak-embere, a fellendülésünk 20 éves szellemi garanciája és jelzáloga immár a kapitalizmus rezidenseként, 2 évig, mint miniszterelnök adhatta újabb tanúbizonyságát fantasztikus képességeinek. Amíg csak addig leghûségesebb tanácsadója, az újmilliárdos Gyurcsány Ferenc - hirtelen véget vetve két évtizedes, minden reális alapot nélkülözõ ámokfutásának - le/fel nem váltotta õt, mintegy végét vetve a véget érni nem akaró fellendülés 20 évének is… Gyurcsány vadonatúj programot – 100 nap után 100 (vissza)lépés következik – hirdetett, melyet a: „(Fel)lendületben az ország!” – zseniálisra sikeredett szlogenje fémjelez. Egy 100 pontos Bokros-csomag jön!

Amondó vagyok, hogy itt semmiféle fellendülés nem lesz.

Sem holnap, sem holnapután, sem azután. A számomra teljesen nyilvánvaló, hogy maradandó új érték 1990 óta sem szellemi, sem anyagi értelemben nem jött létre. Annyi változott csak, hogy amíg a rendszerváltás elõtt a magyar elosztási viszonyokat egy relatív egyenlõsdi és abszolút anyagi biztonság jellemezte, addig utána a jogi status quo tökéletes felborításával sikerült a szinte teljes nemzeti vagyont tragikus hirtelenséggel elkótyavetyélni. A lényeg: az addigi társadalmi tulajdon (10 millió magyar állampolgár közös osztatlan tulajdona) egy tollvonással – a valós tulajdonosok, a nép megkérdezése nélkül –, „privatizáció” jogcímén (de valójában fedõ-nevén), nagyjából ellenszolgáltatás nélkül, 80-20 arányban multi-nacionális cégeké és az úgynevezett pénzügyi-politikai elité lett…

Hogy ki „az elit”, azt az elit tagjai határozták meg.

A rendszerváltást megelõzõen a kollektív társadalmi tulajdon jog-kategóriája önmagában megakadályozta, hogy hasonló történjék. Hiába uralkodtak mindenen a kommunisták; csak ülhettek, mint egy szemétdomb tetején, a társadalmi tulajdonon (s várták, hátha kikel) – hisz’ egy gyárat, vagy egy komplett állami vállalatot még-sem vihetett haza egyetlen funkci sem, azonnal õt vitte volna el az ÁVH. Ma már hivatalosan nincs ÁVH - a gyárakat viszont elvitték.

Nincsenek gyáraink. Nincsenek vállalataink. Nincsen földünk.

Nincs már semmink, ami nekünk termelne bármit - és profitot.

Az államadósság nõttön-nõ. Unokáink sem fogják visszafizetni.

Terpeszkedik rajtunk a „nemzeti” elit, - és miközben a multik a fõ-bejáraton (s a bank hátsó kapuján a „szírek”!) viszik ki a hasznot, addig az uralkodó elvtársak és osztálytársak a költségvetésbõl.

Mert a multiké lett a portfolió, övék meg a folyószámla.

Csak lefelé a lejtõn, - gyorsuló sebességgel és növekvõ hiánnyal.

Majd egyszer csak nagyhirtelen – ahogy a nemzeti vagyon tûnt el - eltûnnek a felszámolók, és akkor elõkerülnek a koporsókészítõk.

Mert ha megnõ a kereslet, megnõ a jövedelmezõség…

Hogy mégse’ egészen így legyen, a következõket tehetjük:

1. 2006-ban újra az MSZP-SZDSZ ország-felszámoló tandemre szavazunk. Akkor magunkra húzhatjuk a vizes lepedõt, mert hamarosan jönnek a koporsó-készítõk…

2. 2006-ban „megint” Orbán Viktorra szavazunk, aki majd 4 év keserves „munkájával” megállítja az eladósodást, néhányan megint meggazdagodnak a „Deák-program” keretében, amely nevét az MSZP-vel való Kiegyezésrõl kapja, 30-70 arányban.

3. 2006-ban elõmozdítjuk a Fidesz és az MSZP nagykoalícióját, hogy végre együtt legyenek felelõsek a 16 év kakaóért, amit nekünk és egymásnak „külön-külön” összehoztak.

4. 2006-ban hívjunk életre egységes választási népfrontot, ami „éppúgy szemben áll” az ország-felszámoló szoclibekkel, mint a paktumos jobboldallal, hátha megnyerjük a választásokat. Túlfûtött reményeink ne legyenek: a gyõzelmi esély cca. 5 %.

5. 2006-ban „tetszünk” azt csinálni – óh, Petõfi már 1848-ban is világméretûnek álmodta, legalábbis költeményeiben, csak aztán jöttek az oroszok, és elvitték Barguzinba, hogy késõbb a templomosok megkereshessék a csontvázát! -, amit 1989-ben nem tetszettünk… Ebbõl nagy cirkusz lenne, mert eddig még senki nem lázadt fel a liberális demokrácia ellen, példát kellene tehát statuálni, ami elõvigyázatra, óvatosságra int.

Ezzel az utolsó (5.) „megoldással” más problémák is adódnának… Például, hogy a világtörténelem eddigi összes nemzeti forradalmát titkos társaságok szervezték és celebrálták, csak utóbb, hatalmuk legitimálása céljából találták ki, sütötték rá az „össznépi” billogot.

Valami Karl Marx, Petõfiék kortársa – igaz, valami Illuminátusok megbízásából - amúgy általános törvényszerûségként is felállította az ún. „spontán forradalmak” kirobbanásának elméletét, e szerint eme kritikus állapot általános válság idején szokott bekövetkezni, amikor „a nép már nem tud a régi módon élni, az uralkodó osztály pedig már nem tud a régi módon kormányozni”. Nos, ez a helyzet nálunk többször is elõadódott, de spontán forradalom sosem lett.

A korosabb bölcsek ugyan emlékeznek valami ’56-os kivételre, melyet kezdetben szintén beavatott okkultisták szerveztek, aztán össznépivé terebélyesedett. Kezdetben az amerikaiak fontolóra is vették, hogy tettleges-támogatólag beavatkoznak, de mikor látták, hogy ez a forradalom a tervekkel és a történelmi tapasztalatokkal ellentétben nem torkollik vérfürdõbe, anarchiába és káoszba, mint a többi, - azonnal „kiszálltak a tranzakcióból”, tekintve, hogy egy tiszta, igazi népi forradalom nem üzlet. Halászni a páholy csak a maga kreálta zavarosban, rendszerváltásban tud zavartalanul…

Antall, amikor elvbarátai hiányolták a radikalizmusát, kevesellték bizonyos „reformok” erõteljességét, csak ennyit mondott:

„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Az avatatlan profánok máig sem tudják, mire is utalt Antall, aki jól tudta, hogy forradalmak éppúgy nem keletkeznek önmaguktól, akár a világ sem keletkezett teremtés nélkül. Alkotó gondolat elõzi meg mindkettõt: a teremtést és a forradalmat is, miként a ló létét a ló ideája, - Platón szerint…

Antall jól tudta, hogy a hamis rendszerváltás tökéletes biztonsági garanciáját éppen az jelenti majd, hogy „ezek” az elvtársakból lett testvér/elvbarátok soha a büdös életben nem fognak önmaguktól forradalmat csinálni, legalábbis önmaguk ellen nem.

Így aztán a rendszerváltás titka mindörökre titok marad.

Nos, uraim és hölgyeim – akkor most mi legyen?!

El se menjünk szavazni, bojkottáljuk a választást?

Vác, 2005. április 29.

Czike László