Czike László

Hatalom és pénzmosás

Titkon mindig is érdekelt, izgatott a hatalom láthatatlan mûködése, valódi természete. Vajon milyen titkos kapcsolatok szervezõdnek a háttérben?

Mi a zsarnokság? Mi a diktatúra? Mi a diplomácia? Hogyan szövõdnek a titkos paktumok? Mit jelent a demokrácia: valóban létezik is, vagy csupán egyezményes szimbólum; - afféle mûetalon, amihez a valóságot mérik?!

Sándor András írja „A történelem elmezavara” címû agyonhallgatott könyvében, hogy: „A globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ.” Drábik János könyörtelen logikájú tanulmányaiban a globális pénzügyi világhatalom mûködési struktúráját és mechanizmusát vázolja fel, illetve elemzi minden részletre kiterjedõen. Bencsik András elõ-adásaiban informacionizmusról, információs társadalomról beszél és ír.

Úgy tûnik, mintha a mai modern világot kettõs hatalom irányítaná: a pénz és az információ. De hiszen mindkettõ csak egyfajta technikai eszköz!

Létezik-e valójában a hatalom (eszközeinek-) kettõssége, vagy csupán ugyanannak a valaminek a két arcáról, kettõs természetérõl van-e szó?!

És vajon nem így volt-e mindig, a történelmi idõk legelejétõl, amióta ember embernek farkasa, pénze és információja, hatalmának megnyilvánulásai?

Valami kimond(hat)atlan õsi titok lappang itt, amit végre meg kellene fejteni ahhoz, hogy a hatalom igazi természetét megismerjük és leleplezhessük.

Az egyiptomi fáraók idejében a fáraó, a király személye volt a legfõbb evilá-gi hatalmasság, - miközben a háttérbõl õt is a fõpapok irányították.

Nagyon érdekes és tanulságos a római hatalom belsõ természetének, mû-ködésének tanulmányozása. Gyakori konfiguráció az ún. triumvirátus, amelyben három jeles férfiú köt (akkoriban még nem titkos!) szövetséget, paktumot egymással. Egyiküké a jog (a legitimitás), másikuké a hadsereg (a nyers erõ), a harmadikuké pedig a pénz (és többnyire vele), az információ. Aztán amikor már minden információt felhasználtak, a pénzt pedig felélték; - a jog és a hadsereg megvív egymással, hogy valamelyikük gyõzel-me ismétcsak létrehozza a stabil egyszemélyi hatalmat.

Még érdekesebb a hatalom mûködése a római provinciákban, például az ókori Palesztinában, ahol - Krisztus mondta! - meg kellett adni Istennek, ami az Istené, de a császárnak is, ami a császáré. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Júdeában és Palesztinában a legfõbb világi hatalmat ugyan Róma és császára (a megszálló hadsereg, illetve a helytartó) képviselték, ám a zsidó társadalmat belülrõl mégiscsak a saját fõpapsága szervezte és irányította, Róma egyetértésével, illetve ellenõrzése alatt. Máig nem tisztázott, hogy például Krisztus keresztre feszítésében kié volt a halálos ítéletet kimondó végsõ döntés joga: a zsidó fõpapoké, vagy Pilátus, római helytartóé? Ki uralkodott: a pénz, az információ, vagy a diktátor hadserege?!

A sötét középkorban a hatalom valódi mûködési mechanizmusait végképp sûrû homály fedi, a hátsó mozgató erõkrõl nem szólnak a történelemkönyvek. Az ismeretlen erõk rejtélyes paktumairól, kiegyezéseirõl semmi használhatót nem tudunk. A teljességgel átláthatalan felszíni történések (csaták, hódítások, békék, dinasztiák, cselszövések, tündöklések és bukások) szövevénye mögött felsejlik valamilyen sötét erõ: a pénz és az információ.

De vajon kié, kiké? Hogyan, mikor (mitõl) válhat végre külön-külön és teljes összefüggéseiben is érthetõvé a középkori Spanyolország, Portugália, Franciaország, Poroszország és Anglia, valamint a Pápaság történelme, Európa és az Újvilág kialakulása, ami máig csupán egyszerû cselekmény, de nem történelem?! Ki vállal(hat)ja a selyemfátyol fellebbentését?

A sötét középkor jezsuiták és szabadkõmûvesek harcának története.

Magyarországon 1990-ben megtörtént az ún. rendszerváltás, amikortól is a totális diktatúrát állítólag felváltotta a liberális polgári demokrácia. Mégis, a kultúra bizonyos területein (például: a történelem-szemléletben, illetve a történelem oktatásában) nem történt semmi; sõt, a helyzet - ti. a tisztánlátás esélye - jelentõsen tovább romlott. Történet van, történelem nincs.

Ha valaki, egy egyszerû naív, profán állampolgár meg szeretne tudni valami lényegeset az ugyebár sohasem politizáló szabadkõmûves-mozgalomról, akkor mindössze két forrásra támaszkodhat: a szabadkõmûvesek önvallomásaira, könyvekre és tévémûsorokra, amelyek célja a páholymunka, a vakolás népszerûsítése, semmitmondó információk célzatos kiszivárogtatása egy jámbor társaságról, amely nem vallás, de nem tudni, hogy mi.

A titok deklaráltan mindössze annyi, hogy ki szabadkõmûves.

A II. Világháború végétõl (1945.) kevés a név, magyar név pedig egy sincs.

A másik ismeretszerzési forrást azok a könyvek képezik, amelyeket furcsa módon még az átkos kommunista rendszerben (1970-es évek) adtak ki, és amelyek a könyvtárakban szûk választékban hozzá is férhetõk.

Hogy miért furcsa módon?! Hát azért, mert meglehetõsen megalapozott a kommunisták és a szabadkõmûvesek titkos történelmi együttmûködésé-nek (Francia Forradalom, Párizsi Kommün, Októberi Szocialista Forrada-lom, - Marx, Lenin, stb.) gyanúja, noha ezt mindkét tábor következetesen és hevesen tagadja. A hivatkozott könyvek pedig mind elítélõ hangvételûek.

A pénzügyi világhatalomról pedig semmilyen „szakirodalom” nem létezik.

Mibõl eredhet vajon a hatalomnak a történelem során mindvégig tapasztalható kettõs természete? Nyilvánvalóan onnan, hogy látszólag más erõk kezében van a pénz, mint az információ, - miközben a politikai hata-lom mintha mindkettõtõl függetlenül mûködne, ettõl demokrácia.

Az 1970-es években több olyan kvázi szakkönyv, történelmi tanulmánykötet is napvilágot látott, amely feladatának tekintette a titkos társaságok meghatározását, keletkezésük és mûködésük vázlatos bemutatását, aminek a szocialista rendszer titkos társaságoktól való ösztönös undora és hivatalosan kötelezõ elhatárolódása lehetett a magyarázata. De az is lehetséges, hogy a cenzor nem volt beavatott, így nem rendelkezhetett átfogó és perspektívikusan is dialektikus történelemszemlélettel. Ez késõbb jóvátehetetlen hibává nõtt. Ezek a könyvek - bár az írói jószándék nem vitatható - egytõl-egyig összemossák a szabadkõmûves titkos társaságokat a különbözõ maffiákkal, egyformán bûnszövetkezetként aposztrofálják mindkettõt. Ez is mutatja a kommunizmus közfogyasztásra szánt hivatalos nézetrend-szerének primitív bornírtságát, - ám akkoriban legalább léteztek nézetek...

Azóta eltelt közel 30 év, a valóság egyre színesebb, - a többi néma csend.

Az idézett „szakirodalom” naív/álnaív álláspontja szerint tehát minden exklu-zív szervezkedés, társaság, szövetkezés (paktum) eleve bûnös, amennyi-ben titkos, hiszen az exkluzív titokzatoskodás, a szûkkörû elitizmus szöges ellentétben áll az ún. demokráciával. Kivétel persze a PÁRT apparátusa!

És ugyebár: aki titkolózik, másokat (tömegeket) eleve kizár bizonyos infor-mációkból, annak sanda/hátsó szándékai vannak, - tehát nyilván bûnözõ...

A dolog ennél természetesen sokkal bonyolultabb. És egyre bonyolódik!

Mert mi is lehet bármely titkos társaság alapvetõ célja?
A hatalom, - a pénz és az információ koncentrálása, zárt körben.
Másfajta, más célú titkos társaság létrehozásának nincs értelme.

Titkos társaság = azonos célt szolgáló emberek szigorúan zárt közössége.

A már hivatkozott primitív felfogás szerint a titkos társaságok elrettentõ, tipikus formája a maffia, - korábban szinte kizárólagosan az olasz, illetve az amerikai „Cosa Nostra”, ma pedig hozzájött még az ukrán és az orosz.

A vulgáris - eléggé el nem ítélhetõ! - rasszista népfelfogás megemlékezik még ún. „cigány-maffiáról”, sõt, Csurka István 1992-es hírhedt tanulmánya ún. „zsidó-világösszeesküvést” feltételez, ami szintén gyûlöletkeltõ ökörség.

A titkos társaságok egyáltalán nem etnikai alapokon szervezõdnek.

Lényegük éppen az, hogy szervezõdésük célja, algoritmusa a legfõbb titok.

Ma a legkülönbözõbb titkos társaságokat sorolhatjuk fel, hiszen a liberális demokrácia globalizációja (Francis Fukuyama nyomán) éppenhogy a titkok elszaporodását, differenciálódását, valamint harcukat hozta és szította fel.

Eszerint ma a következõ titkos társaság-típusok léteznek:

Maffiák: más és más céllal (olaj, drog, leánykereskedelem, szervkereske-delem, pornó, bérgyilkosság, terrorizmus, stb.) mûködõ bûnszövetkezetek.

Szekták: valódi vagy hamis vallási fanatikusok gyülekezetei.

Multik: multinacionális társaságok, vállalatbirodalmak, bankárok (tehát ipa-ri, kereskedelmi és pénzügyi szervezetek) vezetõinek exkluzív klubjai.

Titkosszolgálatok: nemzetállamok belbiztonsági, hírszerzõ és katonai (kémelhárító) szervezetei, amelyek világszerte „önálló életet” élnek.

Szabadkõmûves páholyok: személyiségfejlesztõ, ön-és világegyetem-felépítõ, többnyire a kultúra (pl.: a média) legkülönbözõbb területein tevé-kenykedõ misztikus (elmisztifikált) szervezõdések, exkluzív társaságok.

Fõfeladatuknak a társadalmi konfliktusok oldását (paktumok) tekintik.

A különféle vallási szekták (pl.: a Hit Gyülekezete) létét valamiféle külön, az általánostól eltérõ „isteni kinyilatkoztatás”, illetve egyfajta fanatikus hitvallás „legitimálja”. A multik klubjainak létjogosultsága a kataklizmaszerûen globalizálódó világot rohamosan elborító káoszból, a pénzügyi anarchiából ered.

A pengeélen táncoló egyensúly(talanság) folyamatos fenntartása - mind a lélek, mind a gazdaság területén - napi egyeztetéseket, olykor hajmeresztõ bûvészmutatványok bevetését is igényli a világuralom specialistáitól.

Az állami titkosszolgálatok léte, mûködése az önálló nemzeti érdekkel bíró országok, a nemzetállamok lényegébõl fakad. Csak hát a nemzetállamok nemzeti érdeke, s ebbõl következõen az állami titkosszolgálatok tevékeny-sége évtizedek óta fokozódó mértékben „szemben úszik” az árral, hiszen a globalizáció, mint nemzetek feletti pénzügyi, politikai és kulturális szökõár, lassanként mindent elborít. Szerte a világban az erõsödõ szupranacionális világhatalom és a nemzetállamok ügynökei vívják egymással végsõ, élet-halál harcukat. Szabadkõmûvesek és hírszerzõk.

A maffiák effektív bûnszövetkezetek, amelyek törvényen kívül „mûködnek”.

A szabadkõmûves páholyok olyan titkos társaságok, amelyek - mint majd látni fogjuk! - a törvények felett állnak, amennyiben tevékenységük jelentõs, ha nem a legjelentõsebb társadalomformáló értelmiségi/szellemi erõ.

Bármilyen furcsa: a titkos páholyokat maga az állam (!) legitimálja.

Semmi nincsen ingyen, - nincsen hatás ellenhatás nélkül!

Az emberiség 1945. után a globalizáció kényszerpályájára lépett, s ezzel (!) hallgatólagosan elfogadta a különbözõ titkos társaságok, szervezetek kvázi intézményes irányító/szervezõ tevékenységét, mintegy informális hatalom-ként a hivatalos állami hatalommal szemben. Az ún. kapitalista nemzetálla-mok kényszerûségbõl tettek így, hiszen a fokozódó pénzügyi globalizáció apránként minden anyagi eszközt multinacionális/szupranacionális hatás-körbe utalt, minimálisra szûkítve ezzel az önálló államok belsõ mozgásterét. Az ún. szocialista tömböt éppen azért kellett sürgõsen lebontani, mert kon-centrált hatalmi berendezkedésével szembehelyezkedett a liberalizációval, és a felségterületein lehetetlenné tette a globalizációs erõk behatolását.

A globalizáció azonban fellazította a nemzetállamok belsõ rendjét, kontra-szelektív pénzügyi, politikai és kulturális folyamatokat indított el. Ennek kö-vetkeztében a nemzetállamok meggyengültek, önerõbõl képtelenné váltak a demokratikus rendet szimbolizáló látszat-intézmények stabil fenntartására. A gyenge állam segítségére siettek a gombamódra szaporodó, a hatalom körül valósággal rajzó legkülönfélébb titkos társaságok, hogy helyrehozzák a formális hatalom tévedéseit, kijavítsák a rendszer súlyosbodó hibáit.

Az ún. szocialista rendszer nem tûrte meg az efféle titkos segítséget.

Nem véletlen, hogy nálunk Magyarországon is csak az Aczél-korszak vége felé, az 1980-as évek második felében alakulhattak újra, az állam által már újból hallgatólag eltûrt rendszerjavító céllal a szabadkõmûves páholyok.

Akik most a demokrácia iránt érzett mély aggodalmukban netán dühödten felkiáltanak, vigasztalódjanak, - sosem volt ez másképp. Csupán az történt, hogy az ókor és a középkor zseniális nagymestereinek „magányos király-csinálói tevékenységét” felváltotta a modern, intézményesült vakolás.

Az alapvetõ probléma nem a globalizáció, és nem a szabadkõmûvesség!

A bajok gyökere a titkok, az ügynökök keveredése - a kontraszelekció.

Amikor a rendszerváltó magyar állam - miért éppen a III./III. kivételével? - 1990-ben legitimnek ismerte el a letûnt kommunista diktatúra állami titkos-szolgálatait (tevékenységével és ügynökeivel együtt), azzal tulajdonképpen burkolt formában elismerte, hogy a két rendszer lényege nem különbözik. Pontosabban azt, hogy nem a tárgyi különbözõség a változás lényege.

A baj az, hogy amennyiben tudományosan megalapozottan, kvázi akadé-miai szintre emelve, de legalábbis államilag/intézményesen megengedjük (az egyébként megengedhetetlen!) vegyi reakció beteljesedését, miszerint kutyából mégis lehet szalonna, azzal megengedtük, hogy bármibõl lehet bármi. Lett is, - merthogy minden mindennel végzetesen összekeveredett.

Mit tesz a hatalom, ha nincsen pénze? Az államhatalom azelõtt - csinált.

Ám amióta a Világbank a gyakorlatban kivette a nemzetállamok nemzeti bankjainak a kezébõl a bankjegykibocsátás monopóliumát, egyetlen meg-oldásként maradt a világbanki hitel, amelyet többszörösen kell visszafizetni. A globalizált világpénz-rendszert a Világállam központjából irányítják, s így a nemzetállamok a szó eredeti jelentése szerint nincstelenek és fizetéskép-telenek. A csõd elkerülésének záloga a globális politikai függés.

Mégis, kinek van pénze ebben a restriktív rendszerben, - kitõl kérhetünk?

A Világbanktól nem kérhetünk, mert még jobban eladósod(t)unk.

A multik nem adnak, mert õk viszik a pénzt, s nem pedig hozzák.

Belföldi bankjainktól se kérjünk, mert többszörösen konszolidálhatjuk õket.

Amennyiben sok pénzre van szükségünk, - az alábbi potenciális források álltak/állhatnak rendelkezésünkre:

· az állami vagyon korrupciós privatizációja

· az állami költségvetés pénzeszközeinek korrupt újraelosztása

· adócsalás fantomcégekkel milliárdos tételekben

· direkt üzleti kapcsolat a maffiával.

Az a baj, hogy napjainkban Magyarországon nem értelmezhetõ tisztán az ún. pénzmosás kategóriája, mert ami sok pénz, az egyik sem tiszta. Mivel a szabad piacgazdaság mélyen lefojtva, hitelek nélkül, horribilis kamat-és adósságszolgálatot teljesítve alig-alig mûködik, a hagyományos szereplõk egyikének sincsen felesleges pénze, - így eredeti pénztõke-, vagy kincsfel-halmozás a gyakorlatban nincs. Tekintettel arra, hogy a legjövedelmezõbb üzleti tevékenységeket kivétel nélkül multinacionális cégek végzik, nincsen olyan volumenû belföldi fizetõképes kereslet illegális szolgáltatások iránt, amelybõl bármilyen maffia gyorsan és jelentõsen meggazdagodhatna, - ami persze nem zárja ki külföldi maffiák, bûnszövetkezetek eredményes belsõ mûködését. A maffia és a pénzmosás így Magyarországon önmagában nem, inkább csak a fentebb említett állami összefüggésben értelmezhetõ.

Nálunk elsõsorban nem az a „gond” tehát, hogy valamely bûnszövetkezet az illegális úton szerzett pénzfeleslegét hogyan mossa tisztára, hanem az: miként lehetne vagyont és/vagy pénzt szerezni az államtól, úgy, hogy az ügylet, a tranzakció egyébként patyolattisztának lássék.

Az állami vagyon korrupciós privatizációja

Az eredetileg állami vagyon lenyúlásának legegyszerûbb módja 1988-1989-ben az ún. spontán privatizáció volt, melynek keretében a volt állampárt, az MSZMP tisztségviselõi egyszerûen rátették a kezüket egy-egy zsírosabb vagyonrészre: üzemre, gyárra, üzletre, bolthálózatra, újságra, ingatlanra.

Ennél egy fokkal bonyolultabb ügylet volt az 1990-es évek elsõ harmadában a korrupciós hitelfelvétel, amelynek során politikailag fontos (?!) személyek bizonyos kereskedelmi bankoktól egyszerûsített eljárással tíz-és százmilliós összegû hiteleket vehettek fel, rendkívül kedvezõ feltételekkel, fedezetiga-zolás nélkül. Ez az önfeledt hitelosztogatás hatalmas csõdportfoliót halmo-zott fel a Budapest Banknál, az Országok Kereskedelmi és Hitelbanknál, a Magyar Hitelbanknál és a Postabanknál, ami több lépcsõben összessé-gében cca. 600-800 milliárd forintos bankkonszolidációt tett szükségessé.

Különös jelentõségre tett szert az ún. privatizációs bankhitel, amelynek lé-nyege szerint valamely állami vállalat elsõ vezetõje megpályázta saját gyára vagy vállalata privatizációját, majd a megfelelõ banktól úgy vett fel hitelt a „privatizációs vételár” kifizetésére, hogy a hitel fedezetét a vállalat pénzesz-közeibõl különítette el. A vállalat megvette saját magát a vezetõje számára.

E trükk különbözõ variációi képezték az önprivatizáció (MBO) összességét.

A privatizációs pénzmosás speciális válfajaként fogható fel, amikor is a ki-vételezett magyar vezetõ a könnyen szerzett pénzét (pl. a bankhitelét) kül-földre kiajánlva, önmagát valamely fantomcég külföldi befektetõjének álcáz-va pályázta és nyerte meg az állami vagyonra kiírt privatizációs tendert.

Igazán különleges, és teljességgel egyedi megoldás a vagyonkezelési-, és/ vagy direkt felszámolási privatizáció esete, melynek során a Co-Nexus Rt. 4 milliárd forint eredeti értékû állami portfolió elkezelésével „sikeresen” felélt cca. 8 milliárd forintot, úgy, hogy a vagyont készpénzre (vételárra + hitelek-re) konvertálta, majd a pénzt elköltötte. E történetrõl külön tanulmány szól.

Mindamellett nyilvánvaló, hogy a magyarországi privatizáció igen jelentõs hányadában (cca. 25-30 %-ban) piszkos milliárdok is beáramlottak, mint-egy kihasználva a tisztára mosásra kínálkozó ragyogó alkalmat. A korabeli szakcikkek a külföldrõl érkezõ gyanús befektetéseket szemérmesen az ún. „karvalytõke (challanger-)” sajnálatos térhódításának nevezték, mely ellen nem volt mit tenni. Az ún. karvalytõke-kifejezés a maffia-pénz szinonimája.

Az állami költségvetés pénzeszközeinek korrupt újraelosztása

Nagyon sok pénze Magyarországon ma is csak az államnak van, ráadásul az állam jó fejõstehén, mert tisztviselõi - tisztelet a kivételnek! - ostobák és korruptak. Bizonyos százalékért lehetségessé válik, ami másnak lehetetlen.

A pénzteremtés igen hatékony módja bizonyos tevékenységek, ingatlanok, portfoliók, részvények, üzletrészek többszörös/sokszoros túlértékelése, s olyan megállapodások, szerzõdések kötése, amelyekben a túlértékelés „kü-lönbözete” effektíve elkölthetõ készpénzé válik. A Co-Nexus-sztori éppazért egyedülálló, „szépségdíjas” privatizációs produkció, mert az elköltött milliár-dokat egy olyan képzetes, fiktív portfolióval (részvénycsomaggal) állította szembe, melynek értéke egyszerû könyvszakértõi túlértékelés szüleménye. Tetejébe az ügyletet mintegy megkoronázta a bennfentes részvénykeres-kedés, mert az önprivatizátor túlértékeltetett saját tulajdonú Déli Autópálya részvényeit adta el saját magának, ámde „a vételárat” az ÁPV Rt. állta.

Valamely tevékenység (munka) túlértékeltetésének bevált módja, ha a szer-zõdésben munkadíj helyett sikerdíjat kötünk ki. Így sikerülhetett Tocsik Már-tának egyszerû betanított szellemi (zugfirkászi) munkájáért 805 millió forint sikerdíjat inkasszállnia szintén az ÁPV Rt.-tõl, amelyet azután fiktív alvállal-kozói (esztéta, taxisofõr, stb.) között terített széjjel. Ezzel megvalósította a pénzmosás tényállását is, hiszen a sikerdíj pl. taxis magánbevétellé vált.

Hogy a 805 millió forint végül is hol mindenhol kötött volna ki, ha részben nem csaklizzák vissza, - nem tudható. Nyilván tiszta pénzzé alakult volna.

Még „szépségdíjasabb” túlértékelési trükk volt „az Ûrgammák” esete a Ma-gyar Televízióval. A készítõ Félix Film Kft. (producere/ügyvezetõje: Czégé Zsuzsa) közel 1 milliárd forintot kasszírozott egy olyan filmsorozatért, amely az összeg negyedét sem érte volna meg, s az ötödébe sem került.

Szponzorálta Máté László WÉS Rt.-je, a bevétel sorsa pedig ismeretlen.

Az állami költségvetés pénzeszközeinek könnyed kezelésére csak kirívó példák: a Tocsik-ügy, a Co-Nexus-sztori, a bankkonszolidáció, az MTV Rt., az Ûrgammák, - aki részletesen áttanulmányozza az 1990-es évek magyar állami költségvetéseinek fejezeteit, számos olyan tételre bukkanhat, amelyek mögött bizony többszörös túlértékelés, magyarán effektív pénzki-dobás foroghat fenn (lásd pl. a társadalombiztosítás, az oktatás számítógé-pesítését, az ÁPV Rt. tanácsadói kiadásait, tartozáselengedéseket, stb.).

Az állami költségvetés ráfordításainak „liberális kezeléséhez” kapcsolódik az egész többlépcsõs, körkörös bankkonszolidáció, amely összességében sokszáz-milliárd forintot emésztett már fel, s ki tudja, lesz-e még folytatás.

Mindenesetre a Magyar Nemzeti Bank bécsi leánybankjának (CW Bank) 100 milliárdos kárösszegû botrányügye még nincs lezárva, s bizonyos hírek szerint a hanyag pénzkifizetések jelentõs része titkosszolgálatok finanszí-rozásához kapcsolódott... Istenem, ha egyszer a hatalomnak pénz kell!!

De mindezek a lazaságok, furfangos trükkök kismiska ahhoz a zseniális öt-lethez képest, miszerint valakik (Kovács Mihály és Kunos Péter bankárok?) MNB-engedéllyel „megjáratták külföldön” a forint nemesfém-fedezetét. Állí-tólag kivitték mint törtaranyat, behozták mint megmunkált ékszereket, s hová lett vajon az értékkülönbözet?! (Az újsághírekbõl semmi nem derült ki.)

Adócsalás fantomcégekkel milliárdos tételekben

Sok-sok éven át az ÁFA-csalás volt az uralkodó adócsalási módszer, míg-nem a Fidesz-kormány jolly-jokere, Simicska Lajos és APEH-je véget nem vetett a vidám hancúrozásnak. E mûfajban - a fiktív ÁFA visszaigénylésé-ben - talán Stadler József vihette el a pálmát, amikor is „Az utolsó vacsora” ÁFÁ-ját is visszaigényelte az APEH-tõl. (Már ha a szent hírek hihetõk...)

Ámde az adócsalás „legtökéletesebb eszközei” mégiscsak a fantomcégek!

A fantomcég lényege, hogy bejegyzett cégként létrejön ugyan, viszont valós tevékenységet sohasem végez; szerzõdéseket köt, kötelezettségeket gyûjt, majd nyomtalanul eltûnik, - eladják/megveszik, vagy törlik a cégjegyzékbõl... Nem marad utánuk semmi, csak nagyösszegû kifizetetlen tartozások.

A vevõ portugál vagy török, - esetleg Kaya Ibrahim a becsületes neve.

Direkt üzleti kapcsolat a maffiával

Nem tudhatjuk, hogy mi a maffia; azt sem tudjuk, ki a maffiózó...

Robbantgatnak, orgyilkolnak, szitává lövöldöznek körülöttünk. Miért?!

A maffia afféle pótszó, amellyel az ismeretlen félelmetes erõt bélyegezzük.

Mi az, hogy szervezett bûnözés? Hol kezdõdik, és hol végzõdik?

Óriási üzlet világszerte az olaj és származékainak kereskedelme.

Festés, mázolás, hamisítás, szõkítés, export-import, tankban csempészés, növekvõ adótartalom, csillagászati árak... Hol az eleje, és hol a vége?!

Olaj-gate! Gyönyörû új félangol szavunk! Országgyûlési vizsgálóbizottság, munkáját akadályozó tiszteletreméltó személyi tényezõk, furcsa lemondás és halálesetek, cáfolatok és elhatárolódások, - köd, homály és titkosítás.

Egyes képviselõk szerint a szervezett bûnözés már behatolt a törvényho-zásba is, ami magyarul azt jelenti, hogy a maffia saját érdekeit képviselteti a parlamentben, részben a céljainak megfelelõ törvényeket szavaztat meg.

Íme a hatalom diszkrét globalizációja.

Íme a liberális demokrácia világraszóló gyõzelme.

Íme a pénz, az információ, a média, a mélyülõ titkok hatalma.

Íme a szabadkõmûvesek és a titkosszolgálatok plurális világállama.

Vác, 2000. május 5.

Czike László