Czike László

Kicsinyhitûeknek

a kifürkészhetetlenrõl

(Biblia-magyarázatok és más esszék)

Mottó:

„Az igazság útja nem jobbra vezet.

Balra újra az ördög birodalmába jutunk.

Arany középút nincs, csak egyhelyben

topogás, - vagy a dzsungel, ahol

az Antikrisztus az úr.

Az igazság odakint, odaát van.

A csillagközi térben, a hypertérben, -

a fekete lyukon és a fény kapuján is túl:

a Mennyországban, Krisztus országában.

Istenben nincsenek irányok, vagy utak, -

csupáncsak végtelen szeretet.

Ilyen egyszerû.”

A szerzõ,

2004. novemberében, Vácon.

A megváltás ára

Egy kedves, új ismerõsömtõl kaptam az alábbi kis történetet, ami George Thomas new-englandi plébános prédikációjaként jelent meg a ‘Marana Tha’ címû lapban.

„Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, - egy régi, rozsdás-rozoga madárkalitkát vitt magával, letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepõdve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. Elkezdte a prédikációt:

*

„Amikor tegnap végigmentem a Fõutcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek és kezében lóbálta ezt a madárkalitkát. A kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtõl és a félelemtõl. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

- Na, mit viszel magaddal?

- Csak ezt a három vacak madarat - felelte.

- Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdezõsködtem.

- Hazaviszem õket és szórakozom velük - felelte a fiú. Feldühítem õket, kihúzom

a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom õket. Élvezni fogom!

- De elõbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

- Ó, van otthon két macskánk - mondta -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem
õket velük. - Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

- Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

- Nem kellenek magának azok a madarak, Atya! Hiszen azok csak vacak szürke
mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek!

- Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.

A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebembõl a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltûnt...

Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, majd kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.”

„Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik, új történetbe kezdett:

**

„Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. Sátán épp az Édenkertbõl jött, és büszkén dicsekedett:

- Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik,
olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

- Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.

- Szórakozni fogok velük. Megtanítom õket, hogyan házasodjanak, és hogyan
váljanak el egymástól; - feldühítem õket, s még arra is megtanítom, hogyan
gyûlöljék és kínozzák egymást, hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak; meg
arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon
fogom élvezni! - mondta a Sátán.

- Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?

- Megölöm õket! - felelte a Sátán.

- Mennyit kérsz értük? - érdeklõdött tovább Jézus.

- Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed õket,
õk pedig csak gyûlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek!

- Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.

A Sátán végignézett Jézuson és megvetõ gúnnyal mondta:

- A véredet, az összes könnyedet és az egész életedet!

Jézus így szólt:

- Megegyeztünk! - aztán kifizette az árat...”

Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékrõl.”

Az áteredõ bûn

Valamikor, nagyon régen Káin tervszerûen agyonütötte az öccsét, Ábelt, mert Ábel áldozata jobban tetszett az Úrnak, mint az övé. Aztán az õseink kiirtották a neandervölgyieket...

Az Európából Amerikába kivándorolt, szerencsét próbáló (lásd még: arany-mosó, aranyásó, stb.) telepesek módszeresen kiirtották Amerika õslakosságát, az indiánokat; - csak mert útban voltak hirtelen meggazdagodásuk elõtt...

Adolf Hitler orientalista (Thule-társasági?) eszelõs fajelméletének a II. világ-háborúban 6 millió zsidó ember esett áldozatul, mert ‘nem fértek bele’ a III. birodalom nagynémet koncepciójába...

Nagyobbacska, 10-12 éves gyermek lehettem, amikor egy este nagyapámmal sakkoztunk; - apám és keresztapám politizáltak, Amerikáról és a Szovjet-únióról beszélgettek. Hallgattam õket, és egyszer csak megkérdeztem tõlük: „Akkor Kennedy és Hruscsov - a világ urai?!” - meglepett, döbbent csend volt a válaszuk... Ma már csak ‘egy úr van’: George W. Bush.

Róma, Napóleon és Hitler nyíltan törtek a világuralomra. Mindegyikük el is bukott, de utánuk újból felizzott a gyûlölet, az áteredõ bûn történelmi lángja. De a kommunizmus nem bukott meg, hanem egy ‘barbatrükkel’, a rendszer-váltással teremtett hamis legitimitást magának, megszerezve a világuralmat.

Nem tudhatjuk, hogy a törvény, vagy a bûn volt-e elõbb? A már elkövetett bûnök ellensúlyozására ‘jöttek-e létre’ az isteni törvények vagy fordítva: kezdettõl fogva létezett a Törvény, amit az ember rosszra hajló akaratából eredõen megszegett?! Ha a Törvény volt elõbb, akkor csak Istentõl származhatott. Az Ószövetség errõl tudósít: amikor a bûn már elárasztotta a népek életét, akkor nyilatkoztatta ki Isten a Tízparancsolatot Mózesnek, aki kõtáblákra vésve hirdette ki a zsidó népnek. Kérdés: ha Isten „egyszer már” megbüntette az elsõ emberpárt (Ádámot és Évát), azért, mert a tudás fájáról ettek gyümölcsöt (almát), és büntetésül kiûzte õket a Paradicsomból, miért várt mégis „több ezer évet” azzal, hogy a Tízparancsolatát a további bûnök megelõzése céljából kinyilatkoztassa? Miért volt szükség erre az interregnumra?! Mi történhetett ezalatt, a nem tudni milyen hosszú idõ alatt?

Tennék egy rövid, visszatérõ vargabetût az õsgenezis „birodalmába”, praktikusan az eredeti bûn kérdéskörének tisztázása céljából. E gondolataim már 25-30 éve érnek bennem, tehát eléggé hosszú ideje kristályosodnak. Az ember származása, eredete sok nép legendavilágában kapott kiemelkedõ, központi szerepet; - ámde a leghitelesebb õsforrás nyilván a Biblia; tekintve, hogy Isten kinyilatkoztatása az emberiség régmúltjáról, azon történelmi idõszakról, amelybõl (mezopotámiai és maya kõtáblák kivételével) írásos emlékeink nem marad(hat)tak fenn. A „polgári” vagy a „tudományos” régmúlt-kutatás a Biblia által leírtakat sem alátámasztani, sem megcáfolni nem képes, de túl sokat kiegészítésként sem tud hozzátenni, hisz’ a tárgyhoz kapcsolódóan csak paleontológiai és antropológiai „leletek” léteznek; a történelmi rekonstrukció így túlnyomórészt a hit, a fantázia és a fikció felség-területe. Ilyen értelemben a népek legendáriuma is fikciónak tekinthetõ, mert ezek az eredet-regék csak afféle meseszerû elemeket is tartalmazó ‘naiv-költemények’, amelyeken sehol sem szerepel - miként a Biblián! - Isten hitelesítõ pecsétje...

A mai tudomány (a régészet) maximum csontok, csontváz-darabok elõtalálásával büszkélkedhet; az emberiség elõtörténetére, az emberré válás folyamatára nézvést semmilyen hiteles bizonyítékokkal, adalékkal (nyomokkal) nem rendelkezik, ami viszont sajnálatosan azt jelenti, hogy az ember - mint isteni lélekkel bíró, tudatos lény - kifejlõdésérõl, teremtésérõl nincsenek direkt ismereteink. A tudomány arra képes csupán, hogy a megtalált csont-darabokból emberszerû lények csontvázait rekonstruálja (mint a puzzle-játékban), amelyek korát a C-14 izotópos módszerrel igyekszik meghatározni; de már azt nem képes megállapítani, hogy az összerakott lények majmok voltak-e még, vagy pedig emberek, és hol húzódik meg a leletek között az az éles határvonal, amelyet hiányzó láncszemnek (angolul: missing link) szoktak nevezni, aki/amely „személyében határeset” lenne, és akit Lucy óta sem találnak a kelet-afrikai olduvai hasadékban. Keresik tehát azt a furcsa lényt, aki - mondjuk - tudattal már rendelkezik, de lélekkel még nem; s valószínûleg teljes bizonyossággal soha nem fogják azonosítani! Világos sajnos, hogy tisztán õslény-régészeti úton sohasem érthetjük meg az ember genezisét; s ámbátor készültek a témáról hatásos, és igen szórakoztató - komoly vagy komikus - nagy filmek is (az egyikben még Ringo Starr is szerepel, mint kistermetû, ám nagyon intelligens „õsbunkós”!): az ezekben „rekonstruált” õstörténet csupán merõ fikció, valamely fantáziadús hollywoodi forgatókönyvíró agyának rémszüleménye...! Nem marad más hátra tehát, mint hogy megpróbáljuk rekonstruálni a közös és ködös múltat a bibliai õsgenezis-történet alapján, összevetve a kinyilatkoztatást a paleontológiai leletekbõl „kikövetkeztethetõ” eredményekkel...!

Ádám és Éva teremtésének õstörténete, s ebbõl a Genezis - nyilván szimbólum.

A Biblia ugyanakkor mégsem mese, hanem isteni kinyilatkoztatás; - amiért is nem tekinthetjük pusztán jó szándékú fikció-gyûjteménynek! Kell, hogy legyen tehát a történetnek olyan originális igazság-magva, amelyet a tudományos eredmények is alátámaszthatnak vagy reméljük, hogy legalábbis a kettõ nem keresztezi egymást! Ebbõl következik, hogy bizonyos értelemben is csak úgy juthatunk azonosságra, ha a bibliai Genezist az õstörténet szimbolikus leírásaként értelmezzük.

Ádámnak és Évának, az elsõ emberpárnak (akik már egyértelmûen rendelkeztek: tudattal, öntudattal, értelemmel, szellemmel, lélekkel, lelkiismerettel, erkölcsi normákkal és bûntudattal, - érzelmekkel és szerelemmel is) nyilvánvalóan nem lehettek semmilyen párválasztási problémái, hiszen Isten közvetlenül egymásnak rendelte, illetve teremtette õket. Fel sem merülhet az a gondolat, hogy netán nem jól választották (volna) ki a partnerüket. ‘Tökéletesen’ összeillettek, kölcsönösen megfeleltek egymás igényeinek, - más választásuk pedig nem is volt...

Eddig a bibliai szimbólum.

De vajon hogyan történ(hetet)t mindez - a valóságban?!

A paleontológiai õselõdeinket ‘ott hagytuk el’, mikor a cro-magnoni (kisebb agy-velejû, de mégis okosabb) õsünk éppen kiirtotta a neandervölgyi (nagyobb agyú, de butább) õsembert; aki - noha már szintén tudatos lény volt - nyilván közelebb állt még a közös majom-elõdhöz, mint távoli õsapánk, a homo sapiens. Az õs-lénytani leletek tanúsága is bizonyítja azonban, hogy nincsen olyan „szervezett kiirtás”, amely teljes sikerrel végzõdhetne, amibõl arra következtettek a tudósok, hogy a neandervölgyi „maradék” valahogyan beleolvadt a gyõztes cro-magnoni ember-elõdök hordájába, mintegy színezve annak génállományát. Úgy becsülték, hogy a vérkeveredés cca. 90:10 arányú lehetett, még mielõtt a két faj genetikusan végleg elkülönült volna... (Ezután következhetett a maradék szervezett kiirtása.)

Mindenképp feltételezzük - ámde nem feltétlenül a bibliai Ószövetség választott népének isteni támogatása mintájára! -, hogy az új homo sapiens (Ádám és Éva) törzseinek elõretörését, hirtelen felemelkedését isteni közbeavatkozás (Deus ex machina) okozhatta, mégpedig abban az értelemben, hogy Isten az evolúció arra alkalmas pillanatában ‘lelket lehelt’ a mai emberek közvetlen elõdjének, a homo sapiensnek, vagy még sokkal inkább a cro-magnoni emberek erre jól kiválasztott képviselõinek ‘a testébe’, miáltal azok értelmi képességei ugrásszerûen meg-növekedtek, a neandervölgyiek effektív hátrányára. Az ember-õsünk tehát azáltal válhatott ‘emberré’, és kerekedhetett felül a nálánál primitívebb ellenfelein, hogy Isten - mint kiválasztott teremtményeit - „lelkes állattá” emelte õket, amitõl ön-tudatuk és az agytevékenységük minõsége is ugrásszerûen feljavult...

Ámde az emberi nem a valószínû biológiai és isteni genezis alapján potenciálisan ‘vegyes vérvonalú fajjá’, kevert emberfajtává vált! És feltehetõen itt, ebben van elrejtve az ember kiûzetésének valódi oka is a Paradicsomból, az áteredõ bûn el-követése következtében! A mások kiirtása, vagy asszimilációja volt-e az õsbûn?

Meg kell értenünk a teljes szimbólum-rendszert! Ádám és Éva, az elsõ emberpár jelképesen azokat a kiválasztott homo sapiens - cro-magnoni - embercsoportokat jelöli, akiket az Isten a saját képére és hasonlatosságára isteni lélekkel látott el; felruházva õket a tudás, a titkok ismeretének jogával is, amellyel egyaránt lehetett élni, de visszaélni is. (Vö.: „Olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói.” Ez minden kísértés gyökere és irányultsága.) Az egykori õsi béke állapota lehetett az a Paradicsom, melyben a lélekkel rendelkezõ, de még bûntelen ember korlátlan hatalommal bírt a természet erõi felett, mert akkor még betartotta Isten parancsolatait. A parancsolatok egyrészt arra vonatkoztak, hogy az ember az új képességei birtokában ne essék máris a kevélység bûnébe s ne próbáljon mindjárt teremtõ Istene fölébe kerekedni; - másrészt pedig arra, hogy átütõ erejû új tudását ne használja a társai (sem a fajtársai, sem az elkülönülõ, mind inkább lemaradó neandervölgyiek) kiirtására vagyishogy ne essék Káin irigységének bûnébe, mert akkor elveszítheti Istentõl kapott elõjogait. (Kiûzik a Paradicsomból és halandóvá válhat, a bûnös lelke pedig elkárhozhat.) De a parancs az új faj génállományának a védelmét is szolgálta; megtiltotta ‘a lelkes embereknek’, hogy egyenek a Tudás Fájának gyümölcseibõl. Mit is jelenthetett ez a rejtjelezett parancs?

Innentõl tetten érhetjük a párválasztás egyedülálló jelentõségét!

Az isteni génállomány (a lélek ugyanis Isten ‘genetikus adománya az embernek’ - így mai értelemben vett ember lélek nélkül nem létezik!) maradéktalan megõrzése céljából ‘a lelkes férfinak’ a parancs szerint tilos volt párt választania azok közül az asszonyok közül, kik nem rendelkeztek Istentõl kapott lélekkel; és az asszony, akinek már lelke volt, nem választhatott „lélek nélküli” õsférfit magának párjául.

Itt meg kell értenünk, hogy az ‘értelmes ember’ isteni lélekkel való felruházása (végkimenetelében, de még nem a isteni Genezis elsõ pillanatától!) teljesen új faj létrehozását, megteremtését jelentette; és tudományos ismereteinkbõl tudhatjuk, hogy az új faj „szabálytalan visszakeresztezése” az õsökkel a frissen megszerzett új jó tulajdonságok részbeni elvesztésével, degenerációjával, a faj leépülésével jár együtt. Elõdünk nem értette meg az isteni parancsolatok betartásának végzetes fontosságát, és elkövette mindazokat ‘a halálos bûnöket’, összefoglalva: áteredõ bûnöket, amelyek folytán az emberiség genetikusan degenerálódott, halandóvá és esendõvé vált, elveszítette a Paradicsomot; és ami még ennél is rosszabb: „lelkes és lelketlen” cro-magnoniak nemzettek „lelkes és lelketlen” neandervölgyieket és megfordítva, miáltal az egész emberi faj összekeveredett; genetikusan vegyes fajjá vált, melyben az isteni eredet (és az áteredõ bûn súlya is!) egyedenként nem azonos, hanem eltérõ mértékû... A bûn tehát a legkevésbé sem irracionalitás, nem is ködös, sosem volt hallucinációs kategória, nem az egyház öncélú kitalációja, vagy gonosz víziója az ember megfélemlítésére, hanem maga, a létezõ genetikus valóság. Annak a keserû története, - miként lett a csaknem hiba nélküli, tökéletes genezisbõl némelyek gondatlansága folytán a szerencsétlen emberiség valóságos kálváriája! Történelmünk is bizonyítja, hogy az elkorcsosult génállományú, meg-zavarodott tudatú emberiség görcsösen próbál visszakapaszkodni a magaslatra, ahonnan önhibájából visszazuhant; azonban újra meg újra eltévelyedik, Káinként gyilkolja a saját fajtáját, és pusztítja a természetet, az egész élõvilágot; - annak ellenére is, hogy Krisztus 2000 évvel ezelõtt megváltotta az áteredõ bûneitõl...!

A technikai civilizáció vívmányai és fejlõdése nem képes ellensúlyozni az áteredõ bûn hetedíziglen atavisztikusan visszaütõ hatásait; - az emberiség az idõk végéig cipeli magával az õskori tévedések végzetes következményeit.

Az áteredõ bûn valójában a bûnös, a tiltott párválasztás lehetett. Az ember meg-szegte Isten racionális parancsolatát és ‘léleknélküli’, csak tudat-kezdeményekkel bíró „fél-állatokkal”, neandervölgyiekkel nemzett utódokat, miáltal az emberiség elfajzott, lélekkel „csak félig”, vagy egyáltalán nem rendelkezõ fél-állati lények, ‘lelki kentaurok’ születtek, bestiális tulajdonságokkal felruházva. A degeneráció - nemzedékrõl nemzedékre - folytatódott, és totális erkölcsi lezülléshez vezetett...

Innentõl kezdõdött el a gyilkosok és az öngyilkosok vérgõzös történelme.

Modern tízparancsolat

1.

Tiszteld embertársadat és meggyõzõdését, hogy õ is tiszteljen téged és a tiédet! De ne tiszteld, ha nincs meggyõzõdése - mert nincs mit tisztelni a meggyõzõdés nélküli emberben! -, s gyõzd meg bátran saját igazadról, ha biztos vagy abban, hogy téved!

Ez a parancsolat elõírja, hogy földi életünkben a legfontosabb érték az ember, aki a Földön érték és mérték, a legfõbb transzcendencia. Nem eszmék, nem vallások, nem rezsimek, nem titkok és nem rituálék, nem a pénz, nem rangok és vagyonok, nem állam vagy birodalom, hanem az élõ emberek fontosak, akik valamennyien egyformán jogosultak az anyagi javak közös élvezetére, - minden hasznára és a méltóságteljes, boldog emberi életre. Minden ember meggyõzõdése tiszteletre- méltó, amíg ki nem derül, hogy tévedés, vagy hogy szándékos megtévesztés az alapvetõ célja. De minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy megpróbálhassa meggyõzni embertársát saját igazáról; a vitában csak a nyílt, õszinte észérveknek van helyük, s ha ezeket „a szabályokat” valamelyik fél nyilvánvalóan felrúgja, és cinikus tagadással, „erõszakkal” válaszol: az köteles elismerni erkölcsi vereségét. A tisztelet tehát mindig az emberi jelenségnek szól, a hiteles személyiségnek, aki valódi közös értékeket képvisel, s nem csupán pillanatnyi erõfölényét élvezi.

2.

Tiszteld embertársad vagyonát, jószágát, valamint asszonyát és gyermekeit, családját, továbbá rokoni, baráti és üzleti kapcsolatait, amennyiben azok alap-vetõ emberi értékek, erkölcsi normák hû kifejezõdései vagy azok hû betartásán nyugszanak. Alapszabály, hogy mindenki, és az egyén minden kapcsolata, a vagyonszerzés minden momentuma mindaddig erkölcsösnek minõsül, ameddig az ellenkezõje be nem bizonyosodik. Ez az ártatlanság vélelme. Ám nincs helye semmilyen tiszteletnek olyan kapcsolatok, viszony vagy vagyoni tranzakciók esetében, amelyek erkölcstelenségen alapulnak. Ezeket az egész társadalom kollektív megvetése sújtsa!

A családi-és magánvagyon, továbbá a tartósan magas jövedelem csakis annyiban tarthat igényt embertársai elismerésére, amennyiben tiszta, átlátható kapcsolatok, arányos munkavégzés és teljesítmények közvetlen eredménye. Az ügyeskedés, a törvények kijátszása, embertársaink becsapása, a spekuláció és az aránytalan kamatjövedelem révén nyert gazdagság nem lehet társadalmi elismerés, tisztelet, tekintély, a magas tisztségek elnyerésének forrása vagy megfelelõ ajánlás senki számára. A munka nélkül meggazdagodókat súlyos lelki betegnek kell tekinteni.

3.

Ne tisztelj bálványokat örökkévaló értékek és a humánum helyett! A pénz csak annyiban tekinthetõ hasznos jószágnak, amennyiben emberi szükségletek ki-elégítésére alkalmas; hasznos árucikkek és szolgáltatások cseréjét, hasznos termelés hitelezését közvetíti. Minden más vonatkozásban a pénz értéktelen papír csupán, amelynek önzõ, öncélú felhalmozása megvetendõ, tehát tilos is. Ugyanez vonatkozik a termelõeszközökre és a fogyasztási javakra is, - vala-mennyinek az emberek javuló életminõségét kell szolgálnia. Ezért tilos a javak spekulatív felhalmozása és megsemmisítése is.

Transzcendens, és valódi emberi értékek tisztelete helyett bálványokat, fétiseket (tárgyakat, jelképeket) „imádni” nyilvánvaló eltévelyedés, lelki fajtalanság, más szóval: aberráció és perverzitás. Ilyen emberek pszichológiai kezelésre szorulnak, s az ilyen „eszmék” követését be kell tiltani.

4.

Ne szolgálj a pénz urainak, ne szolgálj antidemokratikus rendszert, ne kövess hamis prófétákat, bármily ékesen hízelegjenek is! Soha ne hajts végre nyilván-valóan emberellenes utasításokat még akkor sem, ha a parancs megtagadása halálos kockázattal jár! Mindig a lelkiismeretedre hallgass, és soha ne okozz kárt készakarva vagy gondatlanul embertársaidnak! Dolgozz közös és jó célok eléréséért!

Ha rádöbbensz, hogy munkahelyeden nem tudsz építõ tevékenységet kifejteni (a meggyõzés vagy az ellenállás pedig már értelmetlen), akkor haladéktalanul keress másikat, ahol ez lehetséges! Állj ellen a mindenfajta kísértéseknek, és semmilyen áron ne vegyél részt olyan politikai mozgalomban, amely a globális szegénységet (és ezáltal az elnyomást) fokozza az egész világon! A független ember méltósága a legnagyobb érték, - hogy soha nem válik alantas eszmék kiszolgálójává.

5.

Törekedj mindig a konkrét és az abszolút igazság megismerésére! Nincs olyan tudás, ismeret, ami ne lenne józan ésszel felfogható és megismerhetõ; de ha megszerezted, soha ne élj vissza vele! Ha valamely kérdésben megismerted az igazságot, hasznos tudást szereztél; gondoskodj arról, hogy mások is, minél többen hozzájuthassanak! A hasznos információ (pl. valamely súlyos betegség legyõzésének a módja) - mint minden érték -, akár az étel, az ital: mindenkié.

A megszerzett tudás, a tanulság csak akkor hasznosul maradéktalanul, ha minél több ember átveszi, s az ismeretek apáról fiúra szállnak. Amit tudsz, át kell adnod az arra alkalmas környezetednek, mert ha nem, még nagyobb hibát követsz el, mintha a tudás megszerzését elmulasztottad volna. Ne csak törekedj az igazság megismerésére, hanem józan önmérséklettel és bölcsességgel harcolj is a fontos igazságok érvényesítéséért! Az igazság úgy hasznosul, ha gyõzedelmeskedik.

6.

Soha ne hazudj önzõ okból vagy embertársaid félrevezetése céljából! Bármely hazugság csak akkor indokolt, ha még nagyobb baj, igazságtalanság, vagy szerencsétlenség elhárítását szolgálja. A notórius nagyotmondót meg sújtsa a közösség megvetése, a tendenciózus hazudozók pedig gyógyításra szorulnak.

A hazugság csúnya szokás, ami még nagyobb eltévelyedések (például csalás, hamisítás, lopás, stb.) forrásává is válhat. A legveszélyesebb formái közé tartozik az igazság elhallgatása, elhallgattatása, semmibe vétele, féligazságok (pl. hamis reklám) vagy dezinformációk terjesztése is. A hazug (üzlet)ember hiteltelen, meg-bízhatatlan és értéktelen figura. Az igazság védelme azonban nem terjeszkedhet túl minden korláton. Soha ne áruld el a titkot, ha a megõrzésére kényszer nélkül felesküdtél!

7.

Ne lopj, mert aki lop, az embertársát és saját magát is megalázza! Egy igaz világban becsületes munkával minden elérhetõ lenne (ezen kell munkálkodnia mindenkinek!); másrészt ha lopsz, akkor mindenki más is lopni fog! Ha pedig mindenki lop, akkor minden erkölcsi és törvényi rend felborul, és a bûnözõk fognak uralkodni az egész világon. Tévedés álszent módon azt gondolni, hogy mástól lopni jó cselekedet, míg ha mások lopnak tõlünk, az rossz cselekedet. Ez „bantu” erkölcs lenne!

Az igazi célod - amelynek a megvalósításáért semmilyen áldozat sem túl drága - az önzetlen példamutatás kell legyen; hinned kell benne, hogy meggyõzéssel és jó példával (észérvekkel) végül is majd minden tolvaj jó útra téríthetõ. A tolvajok egyik fele ugyanis szükségbõl lop, a másik fele pedig azért, mert felülrõl (‘fejtõl bûzlik a hal’) csak a rossz példát látja. Az igazán kleptomániás (beteg) emberek pedig meggyógyíthatók.

8.

Ne ölj, mert ha ölsz, akkor mások is gyilkolni fognak! Ha mindenki gyilkossá válik, akkor többé nem lesz nyugalom a Földön, egészen addig, ameddig még léteznek élõ emberek! Ne háborúzz, hiszen a háborúban (kényszerbõl, parancsra) elkövetett emberölés éppúgy gyilkosság, akár a móri vérengzés! Szerbia vagy Afganisztán porig bombázása, s általa sok ezer ártatlan ember elpusztítása éppolyan bûn volt, mint a WTC-tornyok elleni terrorista merénylet öldöklése. Egyik gyilkosság maga után vonja a másikat, mígnem állandósul a szemet szemért, fogat fogért gonosz ószövetségi elv, a vendetta alkalmazása. Anya, ne öld meg magzatodat, mert a magzatelhajtás akkor is gyilkosság, ha az emberi törvények ma még engedélyezik!

Szerencsére az ember lélekkel, sõt, lelkiismeret-furdalással is rendelkezik; még a legprimitívebb, legbrutálisabb emberek is. Ne hozz tehát halálos ítéleteket, és ne végeztesd ki még a többszörös gyilkosokat sem, mert az egyik ember semmilyen körülmények között sem jogosult arra, hogy egy másik (a bûnös) ember életét el-vegye! A gyilkos számára a legborzalmasabb büntetés, ha a bûntudatával még év-tizedekig bezártan, haláláig együtt kell élnie.

9.

Ne paráználkodj más asszonyával, mert akkor mások is paráználkodni fognak a tieddel; - míg legvégül minden házasság és minden család felbomlik, majd Szodomává és Gomorrává változik a Föld!

A szerelem a legszentebb érzés: a családalapítást, a családok érzelmi biztonságát szolgálja - a társadalmi élet fundamentuma. Aki a szerelmet, a házasságot és a családot megbecsteleníti, az egyrészt bármilyen más gazságra is képes, másrészt a társadalom létalapjait szedi, bombázza szét. A hûtlenség szégyenteli tévelygés.

10.

Dolgozz hat napon át szorgalmasan, becsületesen, - de a hetedik napot töltsd pihenéssel, testi-lelki újjászületéssel, gondold át, amit tettél: mi volt jó, mi volt tévedés, és készülj fel az elkövetkezõ feladataidra! A szabadidõdet szenteld a szelíd elmélkedésnek: jó cselekedeteid áldozatát és sikerét ajánld fel Istennek, hálatelt szívvel köszönd meg a gondviseléstõl kapott lehetõségeket! A hasznos élet legfõbb garanciája az erõs hit a világ teremtõjében.

Légy büszke, soha ne rendeld a személyiségedet alá egy másik embernek, - de soha ne légy kevély, buzgón engedelmeskedj a magasabbrendû isteni akaratnak, amikor megérint, hogy megmutassa neked a helyes utat!

Vérlázító tízparancsolat ‘Rosszabbik’ oldali hívõink számára

Annak érdekében, hogy a hamarosan belga, holland, stb. kézre kerülõ magyar termõföldön (egyszerûbb észjárású olvasóinknak röviden: a magyar hazában) végre megbízhatóan elválaszthatóvá váljék egymástól a sikértartalmú búza és a nagysikerû konkoly; - régen esedékes, hogy az eddigi képmutató, álszenteskedõ viselkedés helyett nálunk is polgárjogot nyerjenek a szép új világ, más szóval pl. valami Amerika ‘vállalható’ erkölcsi normái, az avitt zsidó-keresztény (vallásos) parancsolatokat megtestesítõ, rég elavult, bibliai elõírásokkal szemben. Abból a nagyon is praktikus (régóta esedékes) megfontolásból, hogy azok a polgártársaink is tiszta lelkiismerettel járulhassanak az úrvacsorához, kik megértették az új idõk (New Age) hívó szavát s szeretnének gazdagon és jól élni; miképpen Mennyben, azonképpen itt a Földön is. Új parancsolatainkkal, amelyek jól igazodnak az új világ szép új rendjéhez; igyekszünk egymással összhangba hozni az õskeresztény eszmeiséget (dogmákat), valamint a harmadik évezred sikeres politikai és üzleti gyakorlatát, amely törekvésünkben vezéreljen bennünket az Episzkopális Egyház, mely példamutató döntéseivel már hosszabb ideje ámulatba ejti az egész világot...

A vastagbetûs szöveg ‘Mózes törvényeit’ citálja, amelyek mellett a parancsolatok mai pragmatikus értelmezését adjuk, minden öncélú magyarázkodás nélkül:

1. Én vagyok a te urad, Istened, más Istened ne legyen! Én, vagyis a Mammon, a pénz vagyok a te istened; és egy szó ellenvetés nélkül csak nekem, - a banknak, a kamatos kamat törvényének és a tõzsdének szolgálj, te büdös kamatrabszolga!

2. Ne imádj, ne készíts faragott képeket! Öntsd ki viszont merõ színaranyból az Aranyborjút, aggasd tele magadat és asszonyodat (mint karácsonyfát) színarany karperecekkel, fülbe-, orrba-, fitymába-és köldökbe-valókkal! Festett arcmásom a zöldhasú dollár; - vele(m) párnázd ki jövõdet, hogy hosszú életû légy a Földön!

3. Ne vedd hiába Isten nevét! Az üdvözülés kulcsszavai: Amerika, metodizmus, karizmatika, siker-orientáltság (time is money, take it easy, keep smiling; and so on...), Új-Atlanti Szövetség, NATO, Terrorellenes Koalíció, Pax Americana, integráció, Európai Únió, globalizáció, stb. (vö.: John Lennon: „And the world will be as one.”). Eme szavak az Isten újkori, újvilági nevei - tanuld meg õket minél gyorsabban, hogy üdvözülhess, már itt a Földön is!

4. A szombat napját megszenteld! Ez a nap lehet persze vasárnap is; az a lényeg, hogy a hét szabadnapján (amikor a multinacionális munkáltatód kiadja) gondold át sorsodat, tekintsd át, mit cselekedtél jól s mit rosszul! Köszönd meg nekem, a Mammonnak, a szupranacionális nagytõkének, hogy munkád, részvénytulajdonod és új autód van! Gondolj ‘a hitetlenekre’, a renitensekre, kiknek mindez nincs!

5. Tiszteld apád, anyád! Ha másként nem megy; hát tégy úgy, mintha tisztelnéd õket! Letûnt korszak maradványai, akik nem értik: miért kellett a családi ezüstöt és a hazát egy gyékényen árulva, 30 ezüstpénzért eladni; hogy aztán színaranyra váltva engem, az Aranyborjút öntsetek ki belõle. Kihalnak, ha a kakas kukorékol.

6. Ne ölj! De nyugodtan elhajtathatod magzatodat, hosszú éhhalálra ítélheted a fél világ gyermekeit, s terroristának bélyegezve (szõnyegbombázással) kiirthatod nevesincs országok muzulmán õslakosságát tetszésed szerint; - mint egykor tetted ezt az utadban lévõ indiánokkal (indusokkal, négerekkel, stb.) is! A rabszolgaság helyett is mára létrejött a kamatrabszolgaság; - nem kell megölnöd valakit, hogy kisajátíthasd értékeit: törvényeiddel kényszerítsd, hogy élve a hasznodra legyen!

7. Ne paráználkodj! De légy pornósztár, ha úgy hozza a sors; vagy kínáld tested az örömnegyedben, hogy új DVD-t vehess kislányodnak Karácsonyra, a szeretet ünnepére! Esetleg végy részt a televízió esti szexmûsorában (hárman, heten, tizen egy párban), melyben amatõrök mutatják be, mit tanultak profi videókazettákról!

8. Ne lopj! Légy viszont bankár, tõzsde-spekuláns, ingatlan-ügynök; sõt, bróker! Szemérmes koldusnak üres a tarisznyája; arról nem is szólva, hogy szemesnek áll a világ! Légy privatizátor, multinacionális pénzügyi tanácsadó; verd fel a portfolió árát, hogy minél busásabb haszonnal adhasd el mások, gyermekeid jövõjét! Nem állhat semmi a profit növelésének útjába. Nem számít sem a levegõ, sem az óceán sem a források tisztasága; - a lényeg az, hogy te tisztán vedd el azt, ami késõbb piszkosan kerül mások poharába! A Föld végül személytelen részvénnyé alakul.

9. Ne tégy hamis tanúságot! Vagyis ne hazudj úgy, hogy könnyen rajtakapjanak! Az igazságszolgáltatás elõtt úgysem az igazság számít, hanem a jog. Márpedig a jog azé, akié a hatalom; - a hatalom pedig azé, akié a pénz, s nagy vagyona van. Mondd mindig azt, amit a pillanatnyi érdeked diktál! A tisztesség ára a becsület!

10. Ne kívánd tõkéstársad házát, feleségét, pénzét, vagyonát, részvényeit! A kamatrabszolgák javait nyugodtan elprédálhatod, - ez a tõke öntörvénye. Ha már az állami tulajdon elfogyott, és magánkézben a teljes állami költségvetés; sõt, az állam adósságait és követeléseit is kiárusítottátok, bontsátok le magát, az államot is, - a nincstelenek féken tartásához untig elég lesz egy profi magánhadsereg is!

Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa

Jézus Krisztus mondta az Újszövetség egyik példabeszédében: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa!”.

Krisztus legtöbb példabeszéde, kinyilatkoztatása áttételes, kettõs, szimbolikus, mögöttes értelmû, - tehát többszöri és mélyebb átgondolást kíván; nem lehet elsõ olvasatra „tökéletesen” megérteni...

Ám az idézett mondat megértése sokéves „gyötrelmet” okozott nekem; és csak a legutóbbi idõszakom „vívmányai” közé tartozik, hogy végre megérteni vélem!

Kezdeném ott, hogy az idézett mondást hosszú éveken át olyannyira nem értettem meg, hogy kicsinyhitûségemben következetesen mindig „a lelki” szót elhagyva ízlelgettem, s noha így semmi értelme nem volt, mégis azzal nyugtatgathattam magam, hogy lám-lám, Krisztus (is) a szegényeknek szánja a Mennyországot, ami minimum jól jelzi, hogy Õ volt az elsõ igazi szociáldemokrata! Annyira zavart a mondat rejtett, sõt megfejthetetlennek látszó értelme, hogy hevenyészett szentírás-magyarázatot is kértem cisztercita szerzetes (egyházjogász) kereszt-apámtól, s hevesen igyekeztem rávenni õt arra, hogy a rejtelmes mondatot velem egyetértve „a lelki” kitétel nélkül értelmezze, amire persze nem volt hajlandó...

Kérem, gondolkozzanak egy kicsit velem együtt! A boldogság ugyebár egyfajta felhõtlenül derûs, földöntúli kedélyállapot, amelynek persze az lehet a non plusz ultrája, ha az (üdvözült) ember a Mennyország részvényesévé, résztulajdonosává válik. Ez eddig rendben volna! Mondom, az még hagyján lenne, ha a szegények kapnák meg haláluk után a Mennyországot, hiszen a földi „paradicsom” nyilván-valóan a gazdagoké, - tehát az igazságtévõ-mindenható jóság megfordítja a javak irányát, és a mennyekben minden jószág a szegényeket illeti meg, a gazdagokkal szemben, akiket odaát természetesen kisemmiz az Úr. Megfordul hát a lapjárás, a passzát szél is fordított irányban kezd fújni, Jusztícia mérlege kiegyensúlyozódik, s íme, helyreáll a Világegyetem „hõ-háztartása”, eredeti stabil egyensúlya!

De mégsem! Csak nem mozdul el a mondatból a minden megfejtést összezavaró „lelki” jelzõ, - mondd, Uram, miért kell megjutalmaznod „a lelki szegényeket” ?!

Egyáltalán: mit jelenthet az, hogy „lelki szegények”? Furcsa jelzõs kapcsolat, - mégis, próbáljuk meg értelmezni! Lelki szegény az, akinek a lelke szegény, ami csak azt jelentheti, hogy üres, nincs benne semmi, nincs benne hit vagy érzelem, nincs benne tisztelet, szeretet és hûség; sõt, mi több: esetleg negatívumokkal van tele! A lelki szegény nyelvi szinonimája a lelki toprongy, amely kifejezés olyas-valakiket jelöl, akik sivárak, mint a Szahara homokja, sekélyes gondolkodásúak, s inkább az emberiség élõ szégyenfoltjai, mintsem hogy Isten végtelen jóságának kedvezményezettjei, pláne kivételezettjei lehetnének...

Aztán gondoltam arra is, hogy ott egye meg a fene, hátha Isten - gondoljunk csak például Mária Magdalénára, az elõéletében rovott múltú hölgyre! - olyannyira jó, irgalmas és megbocsátó, annyira a tékozló fiúkat és a tékozló lányokat kedveli, hogy egyenesen „megelõlegezi nekik” a megbocsátást, a megtérést, az üdvözülést és ezáltal a Mennyország végítélet utáni örök tulajdonjogát. Miáltal ad absurdum eljutottam oda, hogy a Mennyország ab ovo a bûnösöké, - elhessegettem ezt is...

Sorozatban gyártott, kínban kivajúdott egyre újabb és újabb „értelmezéseimet” nagy buzgón megosztottam szerzetes keresztapámmal, aki mindig csak megértõn mosolygott, s újra meg újra helyreigazított: „Nem szegények, lelki szegények!”.

Magamra maradtam a dilemmámmal; ám sehogyan sem akartam elhinni azt, hogy Krisztus direkt dodonai megfogalmazásokkal élt volna, amelyek érthetetlenségét a papok majd évszázadokon át a hit-titkok birodalmába utalják, és hét pecséttel vigyázzák sérthetetlenségét... Krisztus nem akarhatta, hogy ne értsük a szavait!

Mostanában sokat olvastam, beszélgettem, gondolkoztam; sõt, olykor még sokat vitatkoztam is - és nemcsak saját magammal! - arról, hogy: mi a tudat, mi a lélek és a szellem közötti különbség, melyikük miféle entitás, s egyáltalán - hogyan értelmezhetjük e háromság sajátos viszonyát, ami úgy tûnik, csak egyetlen-egy „isteni” teremtményben, az emberben értelmezhetõ, illetve testesül meg?!

Aztán rádöbbentem, Krisztus igen gyakran említette azt is, hogy az Isten legbelül, bennünk lakozik, - tehát nem valahol kívül kell keresnünk, hanem önmagunkban! S akkor eszembe jutott egy valódi, igencsak „megfejthetetlen hit-titok”, amelyet az isteni Szentháromság reprezentál, nevezetesen az, hogy Isten valójában több rétegû személyiség, mert három, külön-külön is meghatározható személyiség szerves egysége. A három isteni személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek! Más, hétköznapibb kifejezéssel élve: a Teremtõ, a Teremtett és az Asztráltest! Megint más szimbólumokat használva: a Gondolat, az Anyag és a Közvetítõ! És máris eljutottunk az emberben élõ Isten emberi-belsõ háromságához, többrétegûségéhez vagyis a következõ személyiség-összetevõkhöz: Lélek, Tudat (test) és Szellem!

A lelkünk a Teremtõnk Isten-darabkája, halhatatlan entitás; a tudatunk csak Isten által teremtett anyagi világunk és anyagi mivoltunk visszatükrözõdése az agyban; a „szellem” pedig a személyiségünk lenyomata, gondolataink és tetteink hírvivõje Istenhez, - tehát afféle „postás”, transzcendens közvetítõ Isten és közöttünk!

Íme: Istennel bennünk lakik a teljes Szentháromság!

Nem tudom, nem túl sok-e már így is a szimbólumokból, amelyeket segítségül hívtam mondanivalóm kifejtéséhez?! Pedig a határozott célom, hogy bemutassam: a szimbólumok élõ fogalmakat, „mûködõ” személyiségeket jelölnek, takarnak!

Mégis, kicsit tovább kell szaporítanom az igénybe vett jelképek számát...

A keresztény hit messze legmélyebb misztériuma az õsgenezis, s vele a kiûzetés a Paradicsomból, - illetve a bûnbeesés és az eredeti bûn, amelynek halhatatlan testünk elveszítését, vagyis a test halálának a „megismerését” köszönhetjük.

Eredetileg „arról szól a történet”, hogy Isten mindent megengedett az elsõ ember-párnak, egy dolgot kivéve, - vagyis-hogy csak egyetlen gyümölcsfa termésének az élvezetét tiltotta meg, az almáét, amely a Tudás Fáján termett... Éva pedig a Kígyó képébe bújt Sátán kísértésére „elcsábult”, és legott rávette Ádámot, hogy kóstolják meg együtt a tiltott gyümölcsöt. Így lettek; s velük hetedíziglen az egész emberiség - a végsõ ítéletig kegyvesztettek. A történetbõl most csak annyi fontos, hogy valami generális és eredendõ baj van a TUDÁS-sal, úgy általában... Vagy valamit vagy általában mindent, vagy bizonyos titkokat - nem szabad megismerni!

Mindenesetre már ennyibõl is jól látható, hogy a Tudás isteni szemszögbõl afféle inkriminált, az ember ideiglenes földi létezéséhez kötött idõbeli, anyagi s persze mennyiségi kategória, amely a mennyei örökkévalóságban nem is értelmezhetõ. Értelmezhetõ viszont vele összefüggésben, mint a földi ember agyi, tudati meg-nyilvánulása - szándékosan kerülöm most a gondolat kifejezést, ami ezoterikus aktivitást feltételez! -, amennyiben valamilyen sugallatra olyasvalamit képezett le, amit tudásként értelmez, noha valódi jelentését halandóként még nem ismerheti...

Most beavatom kedves olvasómat egy másik évtizedes dilemmámba, amely épp úgy nem hagy nyugodni, mint az elõzõekben elmondottak. Arról van szó, hogy az „értelmiségi ember” helybõl idegenkedik mindenfajta „vakhit” képviselõjétõl, hit-vallójától, mivel irracionálisnak tart mindenfajta tapasztalás elõtti vagy nélküli meggyõzõdést. Jómagam, mint sok-sok évtizeden át kételkedõ, de mindenesetre folyamatosan becsületesen gondolkodó „értelmiségi”; mindig beleestem abba a hibába, ha úgy tetszik: a kevélység bûnébe, hogy igen-igen magasra értékeltem a saját erõmbõl megszerzett „tudásomat”, és még egészen szinte tegnapig is fölébe helyeztem minden intuíciónak, megérzésnek, vagy pláne a tudatlanok hitének!

Felsõbbrendûnek képzeltem magamat, mint akinek nincs szüksége az irracionális hitre, mert a józan eszemmel is átlátom; értem és tudom: Isten létezik!

Aztán nemrégiben belém hasított a legújabb felismerés.

Krisztus idézett mondata egyszerûen egy rossz fordítás eredménye, egy olyan, csak tudatlan, vagy szándékosan ferdítõ szövegértelmezõ „mûve”, aki a tudást (a tudatot) és a lelket (a bennünk lakozó Örökkévalót) összekeverte!

Jézus Krisztus példabeszéde valójában, eredeti szándékában ekként hangzik:

„Boldogok a tudatlanok (ti.: a tudásban, ismeretekben szegények!), mert övék a Mennyek Országa!”

Boldog lesz, mert üdvözül az, aki anélkül is mélyen hiszi és szereti Istenét, hogy kevés eszével s még kevesebb tudásával beláthatná, megláthatná a Mindenhatót.

Becsüld és tiszteld hát a tudatlanokat, mert a hitük erõsebb a tiédnél!

Isten - az univerzum, az örök élet - törvénye nem a tudás, hanem a szeretet.

A Mennyország a szegényeké

Isten országa

Hofher József SJ írja a ‘Szövetség ‘ nevû havi lap 2004. június 4-iki számában, a „Vallás és politika” címû írásában: „Hiszem, hogyha Jézus ma élne, pártot nem alapítana, de kõkemény állásfoglalásra késztetné az emberiséget a szegények világa mellett vagy ellen. Nyilván nem agitálná az embereket, hogy ne éljenek a társadalomban szavazati jogukkal, de mindig tudná ki Kaifás, ki Nikodémus. A sokat idézett ‘Az én országom nem ebbõl a világból való’ (Jn 18, 36) mondás tehát nem azt jelenti, hogy az Isten országa nem ebben a világban, vagyis a Földön (?) van vagy lesz jelen. A jánosi (sic!) mondás csupán azt jelzi, hogy az Isten szíve szerinti társadalom értékrendje más, éppen ellenkezõje a jelen világ értékrendjének. Nincs ok arra, hogy a fenti mondatot úgy értelmezzük, hogy az ország valahol a Föld fölött fog lebegni, vagy hogy elvont fogalom, minden társadalmi és politikai struktúra nélkül. Az, hogy Isten országának, vagy Isten szíve szerinti társadalomnak hívjuk, - semmit sem von le az ország politikai jellegébõl, csupán szembeállítja az ember önközpontú királyságával.”

Nem e világról való

Isten, Krisztus országa nem errõl a (földi) világról való. Ez a földi világ persze nem biztos, hogy eredendõen romlott vagyis - pusztán csak elméleti alapon - fel is tételezhetjük, hogy a viszonyain ‘közmegegyezéssel’ javítani lehetne. Hogy a mai világ legfejlettebb államaiban, azok legmagasabb nemzetközi (szupranacionális) döntéshozó fórumainak a munkájában - globális értelemben - a legkevésbé sem demokratikus viszonyok, döntések érvényesülnek, arra a legmegfelelõbb, nyilván-való bizonyíték a földi világ aktuális politikai, szociális, pénzügyi és ökológiai állapota, ami pillanatnyilag s fejlõdésében távlatilag is minden tekintetben ellent-mond Krisztus evangéliumi tanításainak, a pápák szociális enciklikáinak. Nincsen tehát reális reményünk arra, hogy a világtendenciákon és pláne a történelmileg ki-alakult helyzeten önerõbõl változtassunk. Mindenképp ‘szükséges’ tehát Krisztus Általa megjövendölt második eljövetele, melynek az elõjelei egyre sokasodnak.

Kérdés persze, hogy Krisztus közelgõ második eljövetelének mi lehet a rövidtávú és a hosszú távú konkrét célja illetve milyen effektív ‘változásokra’ számíthatunk: miben és mennyiben fog megváltozni a földi élet, a Földön élõ emberiség életének minõsége, jelen idejû és perspektivikus sorsa? Krisztus nyilvánvalóan azért jön el, hogy lezárja a megváltás korszakát és új irányt szabjon a történelemnek. Vagyis miután 2000 évvel ezelõtt a bûnök bocsánatával (qui tollis peccata mundi) fel-kínálta az üdvözülés lehetõségét; ‘most’ a kollektív üdvözülés irányába lendítse az ember politikai, szociális és ökológiai életviszonyait, komplex tevékenységét.

Armageddon és Apokalipszis

A ‘világvége’ amolyan tisztázatlan jelentésû, vulgáris megfogalmazás, ami elvileg két, merõben különbözõ esemény várható bekövetkezésére utalhat. Armageddon: Harmagedon = Har-Megiddo, vagyis a Megiddo hegye. Ez a hegy az Ezdrelon síkságtól délre fekszik. Mivel itt több nagy csatát megvívtak; az elõképe annak a helynek, ahol minden istenellenes hatalom meg fog semmisülni. Idézet: Jelenések Könyve 16, 10-21: „Az ötödik (angyal) a vadállat (az Antikrisztus) trónjára öntötte csészéjét, mire annak birodalma elhomályosult. Az emberek nyelvüket harapdálták kínjukban és káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de mégsem tértek meg gonosztetteikbõl. A hatodik (angyal) a csészéjét a nagy Eufrátesz folyamba öntötte. Erre kiszáradt a vize, hogy út nyíljék a napkelet királyainak. Akkor láttam, hogy a sárkány, a vadállat és az álpróféta (a világ-kommunizmus, a szabadkõmûvesség és az Antikrisztus; a Máriás papi mozgalom Kék könyvébõl, Szûz Mária magán-kinyilatkoztatásaiból: intelmek, magyarázatok a Jelenések Könyvének világvége-jövendöléseivel kapcsolatban) szájából három békához hasonló tisztátalan szellem jön ki. Ördögi szellemek, akik csodákat mûvelnek és elmennek a Föld összes királyaihoz, hogy harcra toborozzák õket a mindenható Isten nagy napjára. - Lásd, úgy jövök, mint a tolvaj. Boldog, aki virraszt és ügyel ruhájára, hogy mezítelenül ne járjon és ne lássák szégyenét. - Összegyûjti õket arra a helyre, melynek héber neve: Harmagedon.”

Jézus Krisztus ezt ‘a világvégét’ az alábbi szavakkal jövendölte meg:

„Jönnek napok, amikor mindabból, amit itt láttok, kõ kövön nem marad, mit le ne rombolnának. (...) Vigyázzatok, hogy valaki félre ne vezessen titeket. Sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én vagyok, és eljött az idõ. Ne menjetek utánuk! Amikor háborúról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Ennek elõbb mind meg kell történnie, de ezzel még nem lesz itt a vég. (...) Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tûnnek föl az égen.” (Lukács 21, 5-11.)

„Elõképe: Jeruzsálem pusztulása. Mikor pedig azt látjátok, hogy Jeruzsálemet hadsereg veszi körül, tudjátok meg, elérkezett a pusztulása. (...) A bosszúállás napjai ezek, hogy beteljesedjék mindaz, amit az Írás mond. Jaj a várandós és szoptató asszonyoknak azokban a napokban! Nagy gyötrelem lesz e földön és az ítélet haragja e népen. Lesznek, akik kardélen hullnak el, másokat meg rab-szolgaságba hurcolnak a pogány népek közé. Jeruzsálemet pedig a pogányok fogják tiporni, amíg be nem teljesedik az idejük. (Lukács 21, 20-24.)

Krisztus második eljövetele. Jelek lesznek a napban, holdban s a csillagokban, és a Földön kétségbeesett rettegés a népek között a tenger zúgása és háborgása miatt. Az emberek megdermednek annak szorongó várásában, ami az egész világra következik. A világmindenséget összetartó erõk megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhõkben, nagy hatalommal és dicsõséggel. Mikor mindez beteljesül, tekintsetek föl s emeljétek föl a fejeteket! Elérkezett a megváltástok.” (Lukács 21, 25-28.)

Egyértelmû tehát, hogy az Armageddon, a Végítélet közeledtét jelzõ végsõ csata, mely valószínûleg Jeruzsálem birtoklásáért zajlik majd le, még nem a Világvége indító eseménye: „...ezzel még nem lesz itt a vég - mondotta Jézus Krisztus, viszont:... elérkezett a megváltástok.”, amint ezt Lukács evangéliuma idézeteibõl kiolvashattuk. Vagyis a Végítélet a második eljövetel konkrét célja, amely a meg-váltás végsõ beteljesítése, ami azonban még nem azonos az Apokalipszissel, már-mint a szó ‘világvége’ értelmezése szerint.

Az Aranykor beköszöntése

A Végítélet - Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat - után egy nyugodtabb periódus következhet az emberiség történelmében; egy olyan új korszak, melyben már nem a Sötétség Hercege, a Hazugság Atyja fog uralkodni a Földön; az Anti-krisztus bukása után a Sátán ereje meggyengül - szövetségesei is teljes vereséget szenvednek, elnyerik méltó büntetésüket -, és a Földön végre megvalósulhat a jó akaratú többség demokratikus életrendje, amely közelít az Isten ‘szíve szerinti’ emberi társadalom normális értékrendjéhez, életviszonyaihoz. Ez a feltételezhetõ Aranykor akár több évtizedig-évszázadig is eltarthat - vö.: Nostradamus tárgyban tett jóslataival -; és nyilvánvaló, hogy itt a Földön fog megvalósulni, hisz semmi értelme nem lenne, hogy az elõzõ 2000 (vagy még több) évi történelmünk feletti szégyenünkben elzarándokoljunk mondjuk a Mars bolygóra, hogy azon teremtsük meg azt az új, Istennek is tetszõ, emberi világot, amely most már sátáni befolyás híján végre elkezdhet hasonlítani a Paradicsomra, ahonnan egykor kiûzettünk az eredeti bûn elkövetése miatt. Sõt, kifejezetten törvényszerû, hogy a megváltás be-teljesedése, Krisztus második eljövetele, s az Utolsó Ítélet lezajlása (mely elõtt a még éppen élõ emberiség mintegy kétharmada elpusztul, a holtak pedig az ítélet idejére kikelnek sírjukból, feltámadnak) utáni jobb világ most épp itt a Földön, a korábbi évezredes kudarcok (földi siralomvölgy) színhelyén valósuljon meg, hogy az emberiség bebizonyíthassa: tud szép, tartalmas, istenfélõ, szelíd s vonzó életet teremteni ezen a bolygón Istennek szolgálva, önerõbõl is; vagyis ‘a Sátán volt az oka minden rossznak’...

A politikai és közgazdasági optimum

Ismét a Szövetségben megjelent írásból idézek. „Jézus úgy akarta felszabadítani az embereket, hogy változzanak meg. Ugyanis teljes fordulat nélkül, amelynek az ember lelkében kell végbemennie, semmilyen imperializmus alól nem lehet felszabadulni. Ez volt minden próféta üzenete, beleértve Keresztelõ Jánost, Szent Ferencet és Szent Ignácot, akiknek ugyanolyan közük volt a politikához, mint az összes többi prófétának. (...) A vagyon hajszolása szöges ellentétben áll Isten vagy Isten országának a keresésével. Mammon és Isten olyan, mint két úr. Ha az egyiket szereted és szolgálod, szükségszerûen el kell utasítanod a másikat. Az evangéliumokban a legmeglepõbb kijelentés Isten országáról nem az, hogy közel van, hanem az, hogy a szegények országa lesz Amikor Jézus a vagyonközösségrõl beszél, akkor többrõl van szó, mint egyszerû alamizsnáról.

Jézus az összes anyagi javak teljes és általános megosztását kéri. Amikor azt mondja a gazdag ifjúnak, adja el mindenét, ezt nem valamely szigorú, elvont erkölcsi elv alapján kéri, hanem a szegények iránti együttérzése miatt. (...) A közgazdászok egy csoportja, akik nem feltétlen vallási meggyõzõdésbõl keresik egy emberközpontú gazdaság megvalósulásának lehetõségét - hirdetik, keresik az önkéntes egyszerûségre, ökológiai szempontokat figyelembe vevõ elosztási szisztémára épülõ gazdasági rendszer megvalósítási kereteit, amely nem az egyes gazdag államok GDP-növekedésére, hanem a vagyon/pénz igazságos el-osztására épít. (...) Úgy tûnik, ma a presztízs szempontjából különösen fontos, hogy az ember mennyit teljesít, illetve mennyit fogyaszt. (...) Akik nem igazán számítanak, azok az idõs betegek és a magzati korban lévõ gyermekek. Egy oly rendszerben, ahol a teljesítmény és a fogyasztás adja meg az emberi személy presztízsét, ott az utóbbiak a társadalomban fölöslegesek. Nem véletlen, hogy a parlamentekben manapság téma igazán az abortusz és az eutanázia kérdése...

Jézus számára viszont az ember jelenti az igazi értéket, nem pedig a vagyona, vagy a társadalomban elfoglalt pozíciója. Ahogyan Jézus a szegényeknek sem ígért vagyont, hanem szükségleteik kielégítését - senki sem fog szûkölködni -; úgy a kicsinyeknek sem ígért rangot s tekintélyt, hanem az emberi méltóságuk teljes elismerését. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, valóban a társadalom teljes és gyökeres átformálására van szükség.”

A mai globalizált világban azonban már oly mértékben visszafordíthatatlanná vált szegények és gazdagok vagyoni és életminõségbeli polarizációja, elkülönülése, illetve a Föld energia-és nyersanyagtartalékainak kimerülése, hogy egy ‘kötelezõ’ paradigmaváltással a szintkülönbségek már soha nem egyenlíthetõk ki, a trendek nem zökkenthetõk vissza ‘normális kerékvágásba’, ami majdan kiegyenlítõdéshez vezethetne. Az ENSZ adatai szerint a Föld legfejlettebb országaiban (a ‘Nyugat’) élõ világ-elit, a népesség 20 %-a fogyasztja el a rendelkezésre álló javak 86 %-át, míg a népesség 80 %-ának csak a javak 14 %-a jut. Az uralkodó nemzetközi elit szó szerint dõzsöl, dúskál a legfényûzõbb luxusban, - míg a Föld lakosságának a fele állandó nélkülözésben, többségében éhínségben él. Ekkora különbségek az emberi teljesítõképességben egyrészt nincsenek, másrészt Krisztus (és a római pápák szociális enciklikái is) a földi javak egyenlõ elosztását hirdette. Mármost ami az átfogó és gyökeres társadalmi szemléletváltást illeti; - éppen az a legfõbb probléma, hogy a nyugati félgömb gazdag elitje egyfelõl nem hajlandó lemondani ‘kivívott’ pozíciójáról, másfelõl pedig a vagyoni és jövedelmi polarizáció trendjét is konzerválni akarja, tehát azt sem engedi, hogy a különbségek legalább hosszú távon mérséklõdjenek. Az emberi társadalom teljes és gyökeres átformálása tehát Krisztus segítsége, második eljövetele vagyis az Utolsó Ítélet nélkül lehetetlen. A Föld javainak egyenlõ élvezetére vonatkozó krisztusi tanítás nem egyszerûen egy jámbor erkölcsi óhaj vagy szociális kötelezettség, hanem közgazdasági, politikai és ökológiai optimum. Az Ítélet ugyan szörnyû következményeket (büntetést) hoz a bûnösök számára, de megmenti a Földet a helyrehozhatatlan katasztrófától, és újból lakhatóvá teszi a bolygót, de most már az Aranykor isteni szabályai szerint.

Paradicsom, Aranykor és Mennyország

A Paradicsom minden bizonnyal a Földön volt, egy olyan Földön, amelyen még nem bomlott meg a dimenziók egysége. „A világmindenséget összetartó erõk megrendülése” krisztusi kitétel (lásd: fentebb) igen szemléletes kifejezése ennek!

Az erõk megrendülését, az egység megbomlását a Sátán kísértésére elkövetett eredeti (áteredõ) bûn idézte elõ, minek következtében megszületett a halál, és az idõ az ember ellen kezdett dolgozni. A Paradicsomból történt kiûzetésünk után az emberiség ‘már csak a vigaszágon’ kísérelheti meg a kollektív üdvözülést, amihez Krisztus két eljövetele/megtestesülése (volt) szükséges: a megváltás és az ítélet... Az utolsó ítélet után megvalósulhat az Aranykor, „az Isten szíve szerinti” ország, társadalom, de ez még nem jelenti sem a dimenziók egységének helyreállítását, sem a Mennyország eljövetelét, ami nem e világról való, s nem is a Földön van.

„Az Isten országával eddig általában, mint jövõbeni országgal, társadalommal foglalkoztunk. Tudomásul kell venni azonban - írja Hofher József SJ -, hogy az Isten szíve szerinti társadalom eljövetele Isten politikai hatalmának eljövetelét is jelenti. (Ez lehet az Aranykor.) Jézus azt jövendölte, hogy Isten eljövendõ politikai hatalma a szegények és ‘a kicsinyek’ kezében lesz. (...) Isten országa (politikai) szerkezetét a szeretetbõl fakadó szolgálat fogja meghatározni, melyet az emberek önként vállalnak egymásért. (...) Ez a hatalom roppant befolyást fog gyakorolni az emberek életére, mert õket fogja szolgálni. Ez a hatalom oly önzetlen lesz, hogy - ha kell - még az életét is feláldozza az emberekért, akiket szolgál.”

A Mennyország - Isten országa - nem errõl a világról való. A Mennyországban nincs idõ, nincs elmúlás, nincs halál. Minden örök, üdvözült jelen idõben történik. A Mennyországba nem egyszerûen a ‘jó akaratú’ emberek jutnak, hanem csupán csak azok, akik még életükben megtérnek, s elfogadják Jézust egyedüli uruknak, királyuknak. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak. A Menny-országban nem lesznek ‘kasztok’, így szükségtelen bármilyen politikai struktúra is. A Mennyországban nem lesz emberi hatalom, mert az ‘égben’ minden hatalom Istené. A Mennyországban nem lesznek konfliktusok, mert oda egyrészt nagyon kevés ‘gazdag’ kerülhet csak be - az a néhány, aki mégis valahogy átjutott a tû fokán! -, másrészt mert a Mennyben az örök Isten abszolút igazsága, Krisztus uralkodik, ami megfellebbezhetetlen.

Idézet a ‘Hegyi Beszédbõl’: „Boldogok vagytok ti szegények! Tiétek az Isten országa.” (Lukács 6, 20.)

Ámen.

Tartozni valakihez

Az ember mint társas lény, megszületésétõl kezdve közösségben nõ fel; s ez a folyamat a szocializáció. A beavatott Rudyard Kipling egyik híres regényében, „A dzsungel könyvé”-ben láthatjuk, mivé is lesz Maugli, a farkasok fia, aki kényszerûségbõl az állatok között igyekszik emberré válni... De még Tarzan, a majmok ura, akit árvaságában majomszülõk neveltek fel is vágyik Jane-re, a természetes társára, hiszen az ember nem fejlõdhet teljes értékû emberré egyszál magában az afrikai vadonban... Arra is van (legalább egy) szépséges mesénk; mi is történik az emberi társadalomból véglegesen kiszakított magányos férfival, aki egy „lakatlan” szigetre vetõdik. Robinson Crusoe az egyedülléttõl már majdnem „be is dilizik”, amikor végre összetalálkozik a bennszülöttel, akit Péntek névre keresztel. S jönnek aztán többen is...

Bármily furcsa, s lényegében az emberiség, az emberi társadalom nagy tragédiája; de a közösség összetartó ereje csak csupa olyan, egyébként „irracionális” érzetre, érzületre épül, aminek nincsen kézzelfogható alapja. Az összetartozás érzése a közösség területõrzõ (territórium, élettér, stb.), és egymást védõ erejére, a köz-biztonságra, a munkamegosztásra, a specializációra, a szokásokra, a rituáléra, a kultúrára; - az azonosságtudatra (identitás), a kölcsönös megbízhatóságra, a „tömegvonzásra”, a bizalomra és a szeretetre támaszkodik: mindez a lényegét tekintve egyfajta szoros lelki kohézió.

Az embert egy jólesõ, megnyugtató érzés keríti hatalmába, hogyha a dolgok meg-bízhatóan „mindig ugyanúgy” történnek, s ennek a biztonságérzetnek „az oka” és a forrása a közösségi összetartozás. Ez a jó érzés a nemzetség, a törzs, a család, a nemzet, a társadalom mindegyik tagját megilleti, - vagyis mindenki ugyanezt várhatja el minden társától, s a kollektíva egészétõl is. Az összetartozás kötõereje kiküszöböli az egyén szempontjából a váratlan, kellemetlen meglepetéseket.

Az 1980-ban „egy magányos merénylõ által” newyork-i otthona elõtt 5 golyóval agyonlõtt John Lennonnak volt egy döbbenetes erejû, egoista, erõsen impresszív hatású dala, amelynek a refrénje így szólt: „I just believe in me!”, - vagyis hogy: „Csak önmagamban hiszek!”. John Lennon tulajdonképpen „polgárpukkasztó módon” versszakonként felsorolja, mi mindenben nem hisz; azután menetrend-szerû lelki pörölycsapásként jön a visszatérõ, reszelõs-rekedtes hangon elõadott, kesernyésen önirónikus, de mélyen önimádó refrén... Nem hisz az emberiségben, a forradalomban, a kommunizmusban; nem hisz Hitlerben, a Kennedyekben; nem hisz a Beatlesben; nem hisz Jézus Krisztusban sem, - csakis saját magában...

Gyermekkorunkból is tudjuk: a „hinni” és a „bízni” igék igen hasonló jelentést hordoznak: szinonimák. Ugyanakkor hinni mégis csak Istenben „szoktunk”; bízni viszont - egymásban... Kicsit hasonlít John Lennon istenkísértõ és istenkáromló monológjának tartalmához anyáink intelme: „Csakis önmagadban bízhatsz, Kis-fiam!”, ami „meg akarja szégyeníteni” Istent és embertársainkat egyaránt...

Lássuk, mi is az igazság hit és bizalom vonatkozásában!

Jézus Krisztus híres tanítása márpedig így szól: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”, - de a Szentírás kanonizált szövege nem tartalmazza a parancsolat fontos intelmet tartalmazó folytatását, amely a Holt-tenger melletti Qumranban talált apokrif evangéliumban szerepel: „De ne bízzál meg másban, csakis én-bennem!” Ezekkel a szavaival Jézus ‘éket vert’ önmaga és minden más ember közé. Éket vert, mert élesen megkülönböztette magát embertársainktól, - azzal, hogy szeretni õket is kell, de bízni (hinni) nem lehet, és nem is szabad bennü(n)k, mert az ember esendõ, és szigorú isteni mércével mérve sajnos megbízhatatlan.

Ámde e szavaival össze is kötötte magát a tömegekkel, a fõpapság ‘ellenében’, akik ‘szívesen vindikálták’ maguknak azt a jogot, hogy Krisztus ‘távollétében’ kizárólagosan élvezzék az emberek feltétel nélküli bizalmát... Krisztus apokrif szavai egyértelmûen kijelentik, hogy az ember számára csakis egyetlen támpont létezik, az Õ személye, senki más. Aki elõvigyázatlanul, vagy tudva és akarva rábízza magát valamely másik embertársára; ne csodálkozzék, ha végül súlyos meglepetések érik! De Krisztus valami mást is a tudtunkra akart adni; még akkor is, ha ez, a bizalom isteni privilégiumára vonatkozó kijelentése nem túl népszerû az evangéliumot magyarázó egyházfik körében... Nevezetesen azt, hogy legyen bármilyen erõs is az ember összetartozás-érzése; az ember-ember kapcsolat még-sem lehet sohasem transzcendens léptékû, még a keresztényeké sem. Az emberek alkothatnak elit-csoportokat, családot, társadalmat, réteget, zenekart, baráti kört, politikai tömegpártot, civil társaságot, polgári köröket, triumvirátust, részvény-társaságot, véd-és dacszövetséget, szektát, klubot, nemzetet, vagy akár egyházat is; létesíthetnek jó barátságot, szexuális kapcsolatot, üzleti megállapodást, vér-szerzõdést, - az emberek közötti kontaktus minden formája ideiglenes, optimális esetben is legfeljebb a földi élet végéig (a halálig) tarthat, ezért a jellemzõje az esetlegesség, a labilitás s a megbízhatatlanság. Krisztus a szavaival jelezte, hogy fenntartja a jogát, miszerint a halhatatlanságban minden ember személy szerint kizárólag Õhozzá tartozik; - vagyis a hit és a bizalom csakis Õt illetheti meg.

Ezért nyilvánvaló: óriási felelõtlenség (vakmerõség), ha valaki teljes bizalommal rábízza magát bármelyik embertársára vagy bármilyen földi kapcsolatában transz-cendenciára törekszik.

Krisztus szavaiból mindez logikusan következik...

S a szavai nem a hitre, hanem a bizalomra vonatkoztak.

Noha a két szó kétségtelenül rokon értelmû; mégis megpróbálok közöttük finom distinkciót tenni, ami azonban nem olyan könnyû, mert nyelvi és vallási szokások is motiválják...

Az 1990-es évek legelején - mint privatizációs tanácsadó, projektvezetõ - több nemzetközi tendert, versenytárgyalást is vezettem; a legkülönfélébb nemzetiségû és anyanyelvû tõkés befektetõkkel, angolul. Volt közöttük nagyon sok érdekes személyiség; de többnyire annyira zárkózottak voltak: csak a remélt üzletre (és a saját üzleti titkaik megõrzésére) koncentráltak, - így a valódi egyéniségük rejtve maradt. A déli temperamentum azonban legalább egy esetben mégis feloldotta a gátlásokat. „Mi” egy tröszti vállalatot akartunk eladni, és a nemzetközi tenderre jelentkezett egy olasz pályázó is; 60 év körüli, jó humorú magányos milliárdos; Alberto Vaghininek hívták. Nem akarta elhinni, hogy az eladásra szánt magyar vállalat tartozása csak annyi, amennyi a mérlegben szerepelt, pedig én minden igyekezetemmel gyõzködtem õt. Még szókincsem legféltettebb gyöngyszemeit is bevetettem, de az sem használt. Egyszer csak a vita hevében azt találtam mondani neki: „Believe me, Sir!” - vagyis: ”Higgyen nekem, uram!” Mire így kérdezett vissza: „Miért, netán Ön az Atyaúristen?!”. Akkor értettem meg, mi a különbség a szinonimák között. A „hinni” igét Istenre (értsd: hinni - Istenben!) értelmezzük, s nem azt mondjuk embertársunknak, „Higgy bennem!”, hanem azt, hogy „Trust me!”, vagyis: „Bízzál bennem!”. S lám, Jézus Krisztus urunk még az egymásba vetett egyszerû (üzleti) bizalom lehetõségétõl is „megfosztotta” az emberiséget! Legalább is minden embert óva intett ettõl...

Megoldhatatlan dilemma ugyanakkor, hogy természetesen az emberek eme rövid földi életükben valamennyien tartós kapcsolatra igyekeznek szert tenni, ami a létbiztonságunk szerves része, alapja. Gondoljunk például megint csak az üzleti kapcsolatokra! Közismert, hogy tökéletesen biztonságos szerzõdés nem létezik; hiába térnek ki az ügyes ügyvédek az összes lehetséges eshetõségre, hiába nézik át, és szignálják is, akár a leghíresebb sztárügyvédek a szerzõdés minden egyes oldalát, - a be nem látható jövõben bármikor felmerülhet nem várt, új körülmény, amit a kontraktus szövege figyelmen kívül hagyott! Mert bármilyen irománynál sokkal többet ér az ún. ‘gentleman agreement’, az úriemberek egyetértõ adott szava, megegyezése: akár írásba se’ foglalják... De gondolhatunk például a közúti közlekedés ún. ‘bizalmi elvére’ is, aminek a lényege, hogy miközben szabályosan közlekedünk, bíznunk kell abban (biztosak is vagyunk benne!), hogy a forgalom más résztvevõi is betartják a szabályokat, és nem okoznak zavart, fennakadást, vagy pláne balesetet... Könnyen beláthatjuk hát, hogy a gentleman agreement és a bizalmi elv nélkül megfeneklene az üzleti élet, és nyomban lehetetlenné válna a gépjármû-közlekedés is. Bízunk egymásban, egymás jó belátásában; - még ha ez meglehetõsen kockázatos is...

Az ember születésétõl kezdve legerõsebb ösztöne a szocializáció: a valakihez, valahová tartozás olthatatlan vágya. Attól leszünk személyiségek, hogy szilárd közösségben növekszünk fel. A homo sapiens évezredeken át képes volt kvázi magányos vademberként is megélni az erdõ, a vad természet, a sziklabarlangok mélyén; - bár már akkoriban is a horda közössége jelentette a legmegbízhatóbb oltalmat. Teste tetõtõl-talpig bozontos szõrrel volt borítva, amely megvédte az idõjárás viszontagságaitól. A civilizált ember képtelen lenne életben maradni az ipar, a technika és a tudomány vívmányai, a nagyváros kényelme és védelme, a temperált és kondicionált épületek biztonsága nélkül.

Külön tanulmányt érdemelne, hogy vajon az ember védtelensége hívta-e életre a technikai fejlõdést, vagy épp fordítva: a technika „kényelmessé”, kiszolgáltatottá tette, s elkorcsosította az emberiséget...

Õszintén szólva megdöbbentõ nagy paradoxon, hogy Jézus Krisztus, aki az úgy-nevezett zsidó-keresztény vallás és kultúrkör, illetve ezen keresztül az egyetemes emberi történelem legmeghatározóbb személyisége volt; óva int, nehogy bízzunk egymásban! Pedig amióta világ a világ - a közösség emberformáló ereje, a munkamegosztás éppen hogy a kölcsönös bizalom elvén és napi gyakorlatán alapul! Az emberek közötti feltétlen bizalom egyáltalában nem a hitet, Krisztus parancsának a betartását szolgálja, hanem sokkal inkább a fogyasztói társadalom önzõ érdekeit, a profit minden ésszerû határon túli növelését...

Ha jobban belegondolunk, a szótõbõl kiindulva egy sereg más szó is felépíthetõ, amelyek egymásba fûzve a teljes életvitelünket meghatározzák, behálózzák, tehát gyakorlatilag nélkülözhetetlenek!

Mikor reggel az álmunkból felkelünk, optimisták vagyunk, bizakodóan tekintünk az aznapi események elé. Ha épp megreggelizünk; csupa megbízható tejterméket, vagy húsárut fogyasztunk: mert vakon megbízunk embertársaink munkájának jó minõségében. Különösen fontos fogalmaink a létbiztonság, a közbiztonság és a balesetbiztosítás! Ezek nélkül a társadalmi létünk ellehetetlenülne. Igen fontos jogi fogalom a megbízás, amikor megbízunk valakit valamilyen munkával; - és megbízunk benne, hogy kifogástalanul el is fogja végezni. Elõfordul, hogy valaki ún. ‘bizalmi állást’ vállalhat; - aminek a lényegéhez tartozik, hogy akárki nem tölthetné be, csak az, aki az exkluzív feltételeknek megfelel. A letûnt kommunista rendszerben is különös hangsúlyt kapott a bizalom kérdése. Bizalminak hívták a szakszervezetben azt a személyt, aki a bélyeget a tagkönyvünkbe ragasztotta.

Lényegesen komolyabb tartalmú szóösszetétel volt a politikai megbízhatóság, amit azon célból találtak ki, hogy a jól fizetõ és titoktartásra is kötelezett bizalmi állásokat a rendszer megbízható híveinek ítélhessék oda. Nem véletlen, hogy a még enyhe minõsítésû titkokat is ‘szigorúan bizalmas’ jelzéssel illették.

Különös jelentésû összetett szavunk a hitbizomány; ami láthatólag valami olyan ‘mélységet’ akar kifejezni, mely csak a hit és a bizalom egy szóba történõ össze-kapcsolásával érhetõ el. Idézem: „Valamely családon belül öröklõdõ, el nem idegeníthetõ és meg nem terhelhetõ tulajdon.” (A meghatározást az Értelmezõ Kéziszótárból vettem; értelemszerûen elhagyva a ma már nem aktuális, archaikus jelentéstartalommal bíró szavakat.) Az embernek - szabad asszociációs alapon - például ilyesmik jutnak az eszébe: exkluzív politikai (párt)elit, kommunista véd- és dacszövetség (a hatalom hitbizománya), magyarországi gengszterváltás, állami privatizáció, ‘körkörös’ bankkonszolidáció, ‘bankár-kormány’; - vagy pl. szabad-kõmûves összeesküvés, ‘fekete nemesség’, királyi dinasztikus vagyon, restaurált Nyugat-Római (Habsburg) Császárság, Európai Bizottság, Bush-adminisztráció, Don Corleone, a „Keresztapa” (Marlon Brando), stb. De szinte tökéletesen illik a hitbizomány szó a Rothschild-bankház szupranacionális családi vagyonára is, mely - mint ismeretes - jogilag nem tartozik az egyetemes részvénytulajdon, mint a legfõbb világkapitalista törvény hatálya alá...

Tehát mint említettem; a társadalmi életünk mûködésképtelen lenne a bizalmi elv kiterjedt alkalmazása nélkül. Miközben a harmadik évezred elején a legfejlettebb társadalmakban a nemzetközi tõke maximális specializációra és koncentrációra törekszik; - a munka szervezettsége, célszerûsége és társadalmi hatékonysága viszont paradox módon összeomlott, atomizált alkotórészeire esett szét.

A termelés végcélja ma egyedül a profit növelése. Óriási ellentmondás, hogy mi-közben a társadalmi termelés mennyisége minden képzeletet felülmúl, a vadonat-új, elektronizált-digitalizált technológiák már tökéletes minõségben ontják a leg-csodálatosabb technikai újdonságokat; addig a világpénz össz-mennyisége, sõt, a világkamat-szedõ bankjegy-kibocsátás monopóliuma egyre kevesebb személy ki-zárólagos magántulajdona. Miközben tisztességes termelõ munkára a bankok már nem adnak hitelt - a mezõgazdaságból, vagy az iparból már megélni sem lehet, nemhogy még a tõke kamatait is kitermelni -, addig a fiktív pénz derivatív tözsde-tranzakcióiból digitális pillanatok alatt mesés-új vagyonok születnek, és tûnnek el egy másik pillanatban, mint komplett országok hatalmi elitjeinek vételárai...

A bróker legfõbb eszköze, fegyvere: a rádiótelefon, - életvitele, céljai mindentõl távol esnek, ami természetes és emberi. A célszerû emberi tevékenység végleg értelmét vesztette, helyét a mindenáron pénzkeresés racionalitása vette át, - s hogyha az embert a munka tette emberré; hát a pénz az, amitõl újra vérengzõ vadállattá vált...

„Ember, küzdj és bízva bízzál!” - írta a beavatott Madách Imre, és szó szerint ebbõl lett az „Ember Tragédiája”. Mert a bizalmat sajnos egymásra pazaroltuk!

Jézus Krisztus tanítása elõírja a kívánatos viszonyunkat egymáshoz, és Istenhez. A kulcsszavai pedig: a szeretet és a bizalom.

Isten minden másnál jobban szeret minket, mint saját képére s hasonlatosságára alkotott ‘lelkes’ teremtményeit. A parancsolatok szerint nekünk is szeretnünk kell felebarátainkat, mint önmagunkat; beleértve ellenségeinket is. Jót kell akarnunk, s szeretnünk kell azt is, aki minket engesztelhetetlenül gyûlöl. Istent tisztelnünk és szeretnünk kell, mint mennyei atyánkat, ám az iránta táplált érzelmeink lényegét mégis inkább a hit és a bizalom fejezi ki.

És ebben rejlik az alapvetõ különbség!

John Lennon, a XX. század talán legnagyobb beavatott anarchistája azt hitte, hogy ‘a csodabogarak népszerûbbek Jézus Krisztusnál’. Azt hitte magáról, hogy mint afféle angolszász megváltó, - különb mindenkinél. Kétségtelenül ‘próféta’ volt: hangos, de hamis. Megrázó szépséggel énekelte el a liberális-individualista (egoista) forradalmár dalát, a magyarázatra nem is szoruló refrént: „I just believe in me...!” S nem véletlen, hogy az önhitt, önimádó önbizalmú ember nem juthat el az Istenhez, - soha nem üdvözülhet. Mert Isten fölébe helyezi önmagát!

Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, tanítja Krisztus, de hittel és bizalommal kizárólag Istenhez fordulhatunk, mert a hitre és bizalomra egyedül az egy, örök Isten méltó. Az emberek, a barátaink és az ellenségeink, beleértve önmagunkat is; mind gyarlók, esendõk, bûnre hajlók, földhöz ragadtak, vagyis eredendõen ‘meg-bízhatatlanok’. Szeretnünk kell a gyarló és esendõ embertársainkat, de hinnünk és bíznunk nem szabad senkiben sem, csak Istenben.

Mindezen megszívlelendõ igazságok rámutatnak, hogy merõben más viszony fûz bennünket egymáshoz, mint mindannyiunkat külön-külön a teremtõ Istenhez.

Mert az emberek testvéreink, - Isten pedig az Atyánk!

Lényegileg istenkáromlást követ el, aki a másik emberben hisz és bízik, hiszen isteni tulajdonsággal, jogosítvánnyal, privilégiummal ruházza fel az embertársát. A kevélység bûnébe esik pedig az (is), aki önmagában hisz és bízik, mert így önmagát ruházza fel az említett isteni tulajdonságokkal.

Bármilyen szomorú - nem bízhatunk meg egymásban! Az üdvözülésért folytatott küzdelem nem verseny, s így nem is irányul semmilyen képzeletbeli versenytárs ellen (bárki, mindenki üdvözülhet, és senki sem a másik/mások kárára!), azonban mégis csak abszolút egyszemélyes, magányos igyekezet. Szerethetjük egymást, segíthetjük egymást, - ám az üdvözülés sikere, vagy a kárhozat kudarca minden esetben az egyén, egyetlen ember személyes, magányos életmûve.

Széna vagy szalma; tetteinkért és a következményekért egyedül magunk vagyunk felelõsek! Kárhozatunkért senki mást nem kárhoztathatunk...

Szeretnünk kell egymást, de a hit és a bizalom ereje kizárólag az Istené. Hisszük, hogy van, és bízunk a szeretetében, amely végül üdvözít.

De az üdvösség mégsem holmi hitbizomány, amire bárki jogot formálhat.

Senkinek nincs megígérve sem a holnap, sem pedig lelkének üdvössége.

Az ember gondolatai, szándékai, érdekei, akarata, beszéde és cselekedetei soha nincsenek egymással szigorú összhangban. A többség vizet prédikál és bort iszik. Még az alapfogalmak jelentésében is ritka az egyetértés; a szavak pedig száz-féleképpen értelmezhetõk. Az emberi beszéd a valódi gondolatok szisztematikus elkendõzését szolgálja. A sok évezredes konvenciók fokozatos kifinomulása sem csak kikristályosodás; a rafináltság fejlõdése feloldotta és szétkente a kulcsszavak jelentõségét is...

Isten egykor a Mindenhatót, a Teremtõt, az Atyát, a Megváltót személyesítette meg. Mára afféle egyezményes szellemi szimbólummá vált, amelyet mindenkinek el kell fogadnia, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör tagjának tekinthesse magát. Döbbenetes, hogy egyes ‘keresztény’ könyves-polcokon milyen békésen megfér egymás mellett a Biblia, és a Francia Forradalom története - színes képekben...

A lélek fogalma korábban a megfoghatatlan szellemi létezõt jelölte; ma rémséges thrillerek, horrorok és farizeus kufárok által vezényelt pszicho-drámák perverz fõszereplõje, az ember-állat belsõ mûködési algoritmusa, és nem több...

Az élet valamikor még az édes napfény, a kék ég, a kristálytiszta levegõ és víz, a gyötrelmes és gyönyörûséges sokasodás, a zöldellõ fû, a halk sóhaj, valamint a harsogó kacagás gyûjtõfogalma volt; ma csupán azt jelenti: ma sem haltunk még meg...

A haza azelõtt a szentséges-szép, soha el nem hagyható és meg nem is tagadható szülõotthonunkat jelentette: a földet, ahol õseink éltek-haltak, és amely végül majd mindannyiunkat ápol és eltakar. A szent hazánk fogalma a szótárunkból végleg kitörlõdött, mert a globalizátor urak így rendelték; a földünk meg szupra-nacionális feudum lett az Európai Únióban. Magyar gazdák oda nem kellenek, - csak világpolgár földönfutók.

A haladás egykor még a társadalmi fejlõdés fikciója - misztériuma, reménye és illúziója - volt; mára már minden vélt és valós jelentése elpárolgott.

A remény, a komplementer -, mely a sajnálatos valóság képét kerekítette szelíd gömbölyûre, hogy mégse törõdjünk bele annyira könnyedén az úgymond’ meg-változtathatatlanba. A remény elveszett, elolvadt: a való világban már nem maradt többé létjogosultsága.

Az igazság, nagyon régen, valami olyasmire emlékeztetett minket, amelyet ugyan mindig lábbal tipornak, - végül azonban mégis gyõzedelmeskedik. Ám szótlanul hátat fordítanak ma annak, aki akár csak az igazság említésére is vetemedik...!

A szeretet azelõtt a legfõbb összetartó erõ volt, a családok és az érdekmentes - valaha voltak ilyenek! - közösségek legtisztább kohéziója. Ma már csak misztikus jelentéstartalmú, keserves szimbólum, eredeti megfejtése valahol elveszett, vagy elveszni látszik...

Hol rontottuk el? A magyar - minden õsi, ösztönös ‘kereszténysége’ ellenére! - rendkívül naiv, hiszékeny nép; könnyen megbízik másokban... Túlságosan hittünk nyomorúságosan földhöz ragadt, evilági dolgokban, megbíztunk hiteltelen-hamis paternalisztikus személyiségekben, amelyek-akik rendre csak csalódást okoztak: megmérettek, és könnyûnek találtattak. Nem lett volna szabad hinnünk-bíznunk sem a kollektivizmusban, sem a rendszerváltásban; sem a jobb-, de sem a bal-oldali mammon-imádókban! Minden eddigi vezetõnk a magyar hiszékenységet lovagolta meg, hogy mániákusan hisszük a világ és a sorsunk jobbra fordulását, pedig a létezõ legnagyobb hazugság a közjó spontán, ‘szabad versenyes’ ki-alakulásának az ígérete! Ameddig a tömegek, a nép szinte extatikusan éhezik a jólétre, addig mindig elég lesz újra és újra csak ígérni, vagy ‘végszükség esetén’ bekapcsolni néhány újabb digitális tévécsatornát...

Emlékezzünk csak a klasszikus paradoxonra: „Minden görög hazudik - mondta a görög...”! Az antik bölcsesség ma is könyörtelenül érvényesül. Ne bízzunk, ne higgyünk a nagypolitikában, a mindig újabb hazug ígéretek keltette illúziókban, hogy holnap majd minden jobb lesz -, a politika a hatalom, a titkos paktumok és a hazugság mûvészete, épp ezért nem arról szól, hogy a mi kis életünk hogyan lehetne jobb, hanem arról, miként tudnak régi-új trükkökkel folyamatosan be-csapni, elárulni mindannyiunkat, s holtig uralkodni rajtunk. Ráadásul most-már globálisan is minden egyre rosszabb lesz, mert a pénzelvû, szabados ‘világ-demokrácia’ összeomlását éljük: a kollapszus felgyorsult. A globális fekete lyuk, a világpénz hamis rendje kifordította sarkából, igaz valójából a társadalmat, és szétmarja, cseppfolyóssá oldja élõ szövetét; - a porrá zúzott értékeket pedig, mint gigantikus porszívó szívja-emészti fel a parazita-habzsoló globális világ-elit...

Ez a világ már nem az a világ, amely egyszer csak nagy hirtelen megjavul!

Uraink úgy tesznek, mintha Jézus Krisztus nevében uralkodnának rajtunk.

Maguk nem hisznek benne, de nekünk, alattvalóknak jóságosan elnézik.

Ebbõl, a nekik legjobb világból akarják kirekeszteni a Megváltót...

Mi, egyszerû szegény emberek, csak az Isten és az Ember Fiában bízhatunk.

Az Õ országa, a Mennyország - hál’ Istennek! - nem errõl a világról való.

Ember, küzdj, és bízva bízzál!, - ámde ne a hatalom, a gazdagság, vagy önmagad véges erejében, hanem Isten kegyelmébõl, lelked üdvösségében!

Építs templomot önmagadban!

Mindent elveszíthetsz, ha makacsul csak háborúzol.
Gyermeket, asszonyt, állást, egészséget és vagyont - sõt, az örök üdvösséget is.
Mit nyerhetsz, ha végül mégiscsak gyõzöl? Tétova kártyavár-hatalmat testvéreid felett. A hozzád tartozókon uralkodnod felesleges és káros - ellenségeiden pedig lehetetlen. Csak felbõszíted õket! Ezek a hatalom kellemetlen következményei.

Nem szabhatsz másoknak határokat, csakhogy a magadéit kiterjeszthesd; s nem ítélhetsz vakon jóról és rosszról, hiszen az oldás és kötés joga egyedül az Istené.
Ne háborúzz! Építs végre saját, magyar templomot! Ne õseidnek sírját keresd (s ne a Petõfiét Barguzinban!); ne magadnak, leendõ családi kriptád helyét - hanem Istened otthonát születendõ gyermekeid hajléktalan lelkei számára.
A templomépítés szelíd alkotás; mindenkinek hasznos.

Templom a mezõ, hol a pázsitot áldozod, hisz teheneid tején új nemzedék nõ fel.
Templom a kert is, hogy a tavasz ezerszínû virága hirdesse a teremtés diadalát.
Templom az égbolt, a madárfüttyös azúr kárpitja alatt szent igéket sodor a szél.
Templom a tested is, sátáni anyagcseréd mellékterméke a lelked igazgyöngye...
Templomnak legfontosabb a másik ember lelke, akárki légyen is az.
Benne építs templomot magatoknak, míg észrevétlen belétek költözik az Isten!

A templomban nincs helye roncsnak, szemétnek, bomló maradványnak, álságos kacatoknak, pusztulás emlékeinek. Idebent nincsenek ellentmondó hazugságok, hamis ígéretek, mardosó szenvedélyek, kínzó háborgások. A szentélyben csak a bizonyság földöntúli, szakrális békéje lakik.

Nem lehetsz dühös! - az indulat a legrosszabb tanácsadó.

Ne heveskedj! - a legszentebb hevület is gyakran mosolyogtató.

Ne kételkedj! - a sorsod végre jó kezekben van.

Ne félj! - az Úr vigyáz mindazokra, akiket kiválasztott.

A világegyetem isteni alaptörvénye a vonzás, az összetartó szeretet; a taszítás,

a gyûlölet negatív, sátáni erõk. Nem halhat meg a jó, aki épp csak megszületett.

Mifelénk sokféle templom van, de a legtöbb mégis csak áltemplom.
Szép számmal akad olyan is, mely belülrõl inkább istállónak bizonyul.
A legtöbbõl (beköltözés elõtt) még ki kellene költöztetni a kufárokat.

Beléptem a szentélybe, ahol aztán ismert arcokhoz neveket kerestünk.
Õt ismerem! - mondtam hirtelen lelkesedéssel: Nagyon jó ember!! -
Jó emberek nincsenek! - hangzott a válasz: Minthogy Isten sincsen...
Az asztalon, mint vetett ágyban: egy nagy köteg ‘Szabadság’ hevert.
A templom nem lakás, hogy hitelbõl használtat vagy újat, de készet vegyél. Templomot lelked tégláiból, hited habarcsával csak magadnak építhetsz.

Pokolba hát az elõre gyártott, méretre szabott, kommersz templomokkal!
Egyenként, mozaikokból kell a saját templomodat, egyedül összeraknod.

Sokak életreszóló tévedése, hogy a templomot kultikus pótléknak hiszik.
Templomot magunknak azért építünk, hogy sose felejtsük el: hogyan kell.
Aztán meg azért, mert áldozattal várjuk a lakóját, hogy végre beköltözzék.
A templom szimbólum: a sorsszerû találkozó, az összetartozás jelképe.
Anyagból építjük az isteni szentélyt, míg egyszer csak felépül a lelkünk.

Szeretettel Hozzád lépek, s Reád bízom az egész életemet.
Eldobhatsz, elárulhatsz, kinevethetsz és megölhetsz - tetszésed szerint.
A legmasszívabb templom is egyetlen pillanat alatt romba dönthetõ.
De talán mégsem teszed, mert a közös alkotás, a templom összeköt!
Lakóm vagy, a lakód vagyok - és mindkettõnké az örök Isten.
Legvégül eljön, hogy együtt menjünk fel: mindhárman a Mennyországba.

Rózsalevél és búzakenyér

Természetesen sokat gondolkodtam rajta, - mi az, amitõl a karácsony a leginkább karácsony; mi az, ami a karácsonyt a leghívebben kifejezi, ami a legmélyebben szimbolizálja? Mi több: mi a Karácsony legbensõbb lényege?

Nem is olyan könnyû ezt megmondani, meghatározni!

A hívõ keresztények számára a dolog egyszerû, magától értetõdõ, hisz’ vallásuk, egész életszemléletük ezen alapszik: mintegy 2000 évvel ezelõtt Betlehemben megszületett Jézus Krisztus, Isten Fia, aki érettünk kereszthalált halt, s a világ megváltója lett. Ez eddig még „rendben” is volna...!

De mit is jelenthet a karácsony a nem keresztények, a hitetlenek, a kommunisták, a liberálisok; a több milliárdnyi kínai, hindu, koreai, japán, maláj, ausztrál és afrikai fekete, és az egész arab világ, a muzulmánok számára?!

S mit jelenthet azok számára, akik keresztények ugyan (van keresztlevelük, talán templomba is járnak), - de mint bizalmas körben mondani szokták önmagukról - nem annyira...!? Õk az elbitangolt tékozló fiúk és lányok, akiket végtelen nagy szeretetével vissza és haza vár az Isten?

Mert: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” - mondotta Jézus Krisztus...

A számukra mi a karácsony: egy ünnep a sok közül, egymás megajándékozása (adok - kapok!), mint rituális fogyasztói szertartás, a Télapó (Dedmaróz), vagy a fenyõfa kultikus ünnepe; vagy ahogy mondani szokás mai „pogány-keresztényül”: a „Szeretet” ünnepe?! De kinek-minek a szeretet-ünnepe; egy konkrét személyé, vagy a szereteté (?), egy elvont fogalomé, csak úgy, általában?

Végül is: mi a szeretet-vallás? Jámbor elmélet, vagy mindennapos gyakorlat? Egy elvont kategória csak, vagy a napi életvitelünk szerves része, netán vezérfonala?

Vagy netán afféle „érzelmi szent tehén”, melynek tömegesen áldozunk minden év végén, de évente mindig csak egyszer, egyetlen kivételes alkalommal?

Mi is a szeretet-ünnep: csak nem a lelkifurdalásunk atavisztikus kompenzációja?!

Sokat gondolkoztam még azon is, mi az, amit minden ember egyformán elismer és „szeret”, aminek a tiszteletében nincsenek politikai és világnézeti különbségek, állandó nézeteltérések? Egyetlen ilyen gyûjtõfogalmat találtam, amely bizony elég tág és triviális „közös nevezõ”, s ez pedig maga az Élet, a halál ellentéte...!

Élni ugyanis minden ember egyaránt „szeret”; ám nagy részük csak ezt a földhöz-ragadt földi kérészéletét „szereti” - márpedig Krisztus megmondotta nekik is: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” -, s csak kisebbik részük vágyik, illetõleg készül az örök életre. No mármost, aki csak a kérésznyi földi életének hódol, az egész életében - még ha ez nem is tudatosul benne! - a halálra készül, vagy attól retteg, ami minden tevékenységét megkeseríti; még az önzetlen cselekedeteibõl is „kilóg a lóláb”. Aki nem hisz a test feltámadásában és az örök életben, azt egész életében a gyarlóság, a halál és a pusztulás önzõ szolgálata kísérti; az ilyen ember nem teremt örökkévaló dolgokat, csak fogyaszt, - nem épít maradandó templomot a másik emberben, csak el és felhasználja a másikat, saját önzõ, kérészéletû céljai elérése érdekében.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” - mondja az Úr, és ez a földi életünk alapvetõ parancsolata, mely valamilyen misztikus módon és céllal ellenségeinkre is vonatkozik. A kifejtése és a megfejtése talán egy látszólag másik parancs: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”, ami lényegében azt jelenti, hogy az vesse a megtévedt, a férjét megcsaló asszonyra az elsõ követ, aki maga még soha nem vétkezett. Aki eljutott a tisztánlátásnak és az önkritikának ama legmagasabb fokára, hogy elõbb látja meg a szálkát a saját szemében, mint a gerendát a másikéban, az már elmondhatja magáról: a legjobb úton halad, hogy megszeresse embertársait...

De mégis: lehetséges lenne szeretnünk azt is, aki gyûlöl minket; csak saját magát „szereti”, míg bennünket egyszerûen csak ki és felhasznál?! Talán lehetséges, ha az ember megérti, hogy nem annyit ér, amennyi halált kalandor lelkületében nagy szerencsével és az Úr irgalmából maga elkerül, hanem annyit, amennyi ostoba és értelmetlen halált megbocsátó szeretetével megakadályoz, s elhárít maga körül...

Talán a legfontosabb adalékul szolgálhat, ha megértjük: Isten grandiózus tervének a megvalósításában, a Teremtésben segítünk Neki, ha szeretjük ellenségeinket is!

Sokat gondolkoztam rajta, mik lehetnének azok a legszebb sorok, amelyek révén a Karácsony hangulata, valós üzenete hûen vissza és átadható, mígnem rájöttem: a zene, a legszebb karácsonyi dal az, ami az ember lelkéhez leginkább szól:

„Óh, gyönyörû-szép titokzatos éj!

Égszemû gyermek, csepp rózsalevél, -

Kisdedként az édes Úr, jászolában megsimul

Szent Karácsony éjjel, Szent Karácsony éjjel!

Óh, fogyhatatlan csodálatos éj!

Hópehely ostya, csepp búzakenyér, -

Benne lásd az édes Úr, Téged szomjaz, Rád borul -

Egy világgal ér fel, egy világgal ér fel!”

Drága atyai nagymamám, aki magyar nyelv és irodalom, valamint történelem-szakos tanárnõ és költõ volt - Czike Gáborné Lovich Ilona - írta ezt a gyönyörû-szép dal-verset, amelyet minden évben egyszer elénekel az egész ország...

A szépséget nem lehet, nem szabad, és nem is kell elemezni; hiszen szép az, ami önmagától, érdekmentesen tetszik. Ám mégiscsak engedtessék meg nekem, hogy néhány keresetlen szót szóljak az egyszerûség és a tömörség ürügyén! A versben ugyanis minden benne van, amit a Karácsonyról és Jézusról eszünkkel tudni, és a szívünkkel érezni kell. (1) Jézus egyszerû jászolában, szerényen megsimul. (2) A kisded rózsalevél és búzakenyér egy személyben. (3) Értünk született; szeretete egy világgal ér fel...! - Alig hiszem, hogy lehet olyan kisebbség, akit ez sérthet!

Senki; senki nincs, akinek tanítása, küldetése a Megváltóéhoz mérhetõ lenne!

A rövid költõi kitérõ után egy kicsit még hadd térjek vissza a tékozló fiúkhoz és lányokhoz, akiknek a jó útra térítése Jézus Krisztus, és az Õ emberiséggel kötött Új Szövetségének egyik legfontosabb küldetése, hogy tudniillik megvalósulhasson a bûnbánat, és érvényesülhessen a bûnbocsánat szentsége. Különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy voltaképpen Krisztus-hitünknek, a kereszténységnek ez a tétel a sarkalatos pontja! A saját bûneink belátása és megvallása ugyanis az a kritikus pont, ahol a tiszta búza elválik az ocsútól, - ahol a farizeus „szalon-kereszténység”-rõl lehull a lepel, s kiderül, kik nem tudnak megszabadulni önnön kevélységüktõl...! Ameddig csak keresztet-vetésrõl, Biblia-magyarázatokról, a hit külsõségeinek megvallásáról, netán a Mennyországról s az üdvözülésrõl esik szó, vagyis „szól a történet”, addig szinte mindenki a klasszikus „zsidó-keresztény” kultúrkör lelkes tagja, - ám amint felmerül, hogy a feltámadásnak, és az örök élet elnyerésének alapfeltétele a bûnbánat, s az isteni bocsánat: a többség megfordul, visszakozik, s csendben elpárolog; mondván, hogyha a keresztény Isten ennyire autoriter és rigorózus (egyébként: nem hiszik, hogy ilyen!), akkor õk nem kérnek belõle. A kevély ember képtelen szembenézni önmagával; tévedéseivel, hibáival és bûneivel, - s legfõképpen képtelen õszintén megvallani azokat. Mérhetetlen gõgjében felháborodik: „ki az az Isten”, aki számon kérheti tõle a cselekedeteit...

A bûnbánatra képtelen keresztényeket „protestálóknak”, tiltakozóknak nevezzük. Aztán felmerül a bûnbánattal és bûnbocsánattal kapcsolatban egy másik kérdés is. Sokan azért „nem hisznek” benne, mert úgy tartják: megengedhetetlen nagy igazságtalanság lenne, ha valaki - kvázi tudatosan „erre utazva”! - egész életében maga a megtestesült gonoszság, majd halála óráján „megbánja” összes bûneit; és éppúgy vagy még könnyebben elnyerve a bûnbocsánatot üdvözül, mint azok, akik egész életükben jámbor, istenhívõ életet éltek. Úgy gondolom, hogy ez az álszent féltékeny félelem könnyen megcáfolható. Mert a bûnbánat, a megbánás - s persze a megbocsátás! - a legfontosabb szentség, az Úrhoz való megtérés szentsége. És e tekintetben tökéletesen mindegy, hogy a végsõ igazság pillanata a bûnös ember életének mely idõpontjában következik be, mert az Úr színe elõtt nincs színlelés.

Még annak a számára is nyitva áll a bûnbocsánat lehetõsége, aki egész életében fordítva ült a lovon, - ha akár utolsó lehelete elõtt is, de megvilágosodik, s tényleg megbékél önmagával és Istennel. Isten „legistenibb” tulajdonsága az irgalom, a bûnös ember végtelen szeretete, s épp arra vár, hogy az utolsó pillanatban végre megbocsáthasson. A megtérés, mikor az ész észre tér, és a szív végre az örökké-valóság ritmusára dobban, - katartikus és bepiszkíthatatlan pillanat. Az édes Úr téged szomjaz, rád borul, - s ez a számodra egy világgal, az örökkévalósággal ér fel, ha te is így akarod. De akarnod kell, - tiszta szívvel és csalhatatlan hittel!

Végezetül: embertársaink szeretetének a kötelezettsége tehát - akár akarjuk, akár nem! - azt jelenti, hogy az ellenségeinket is szeretnünk kell. Ami elsõsorban is azt feltételezi, hogy mi nem gyûlöljük azokat sem, akik nyilvánvalóan gyûlölködnek velünk szemben; sõt, minél jobban gyûlölnek, annál jobban szeretjük õket! Akkor is, ha õk a mi szeretetünket is szívbõl utálják... Az Új Szövetség szellemisége azt sugallja, hogy - szemben a „Szemet szemért, fogat fogért!” felfogással - ne azon törjük a fejünket, hogyan lehetne bosszút állni a rajtunk elkövetett gazságokért; hanem ha bennünket „megdobnak kõvel, dobjuk vissza kenyérrel”. Csakhogy ez a gondolat is mintha hamissá vált, kicsorbult volna a mai politikai gondolkodáson.

A megdobnak kõvel, dobd vissza kenyérrel elv tisztaszívû, keresztényi követése a legkevésbé sem azt jelenti, hogy - akár szimbolikus jelentéssel is, de - mint egy közszolgálati színpadon, elkezdjük Krisztus testének a darabjait széthajigálni. A krisztusi elv lényege - ki fegyvert fog, fegyver által vész el! - szerint a mégolyan szelíd irónia is csak fegyver, amelyen „az ellenség” csak még jobban felbõszül, alkalmazása tehát semmiben nem különbözik a kõvel dobálástól. A krisztusi elv éppen a mindenfajta dobálástól óv. A dobd vissza kenyérrel kitétel allegória, nem szó szerint értendõ, hanem úgy: „Tûrd megadással, szó nélkül, ha bántanak!”

Néhány hónap múlva, majd tavasszal, húsvétkor ünnepeljük a már „felnõtt” Isten bárányát, aki elvette a világ bûneit, meghalt érettünk, - majd feltámadott. Aki az összes szenvedését szótlanul tûrte, és végtelen szeretetével viszonozta ellenségei vak és ostoba gyûlöletét, - s ostya-testével kínálta Júdást is, aki azután elárulta...

Most, amikor az úgynevezett keresztény világ, egyetlen nagy koalícióban, újból csak keresztes hadjáratra készül, s teszi ezt éppen nem sokkal Karácsony elõtt, - feltehetjük a kérdést, miféle világ az, amelyre a Jézuska megszületni kényszerül?! Krisztus nem arra tanított bennünket, hogy neutronbombát szórjunk a potenciális kõdobálókra! Az ember feletti ítélkezés joga a mindenható Isten privilégiuma...

Mert ezek után vége-hossza nem lesz a kõ-zuhatagnak.

Uram! Kérünk, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek!

Boldog, békés Karácsonyt mindenkinek!

Rózsa és kereszt

A világunk az anyag és a szellem ellentmondásos egysége, amelyben minden megfordítva, a feje tetején áll. A lélek látszólag, láthatólag védekezik, meghátrál.

Aztán a végtelenek keresztútjához hirtelen fej nélküli lovas érkezik.

Olyan, akárcsak a lefelé fordított, letépett, fej nélküli rózsalevél.

A szélben sohasem hallott, érthetetlen varázsigék mormolása hallatszik, a lovas fej nélkül beszél, - legalábbis csak a lelkünkkel halljuk, amit mond.

A varázs nem oszlik, nem áll helyre a rend, sõt, a káosz egyre fokozódik, a hamis látszatok felerõsödnek, s nincsenek gyõztesek, vagy vesztesek.

Hernádi Gyula folytatásos „Egri csillagok háborújá”-ban, 2001. május 25-ikén a következõket is írja: „... Jézus Krisztus világító teste van rajta, nyíló rózsa szirmai között.” Ez a rózsakeresztesek címere, mármint a gróf címerén.

A grófot Bornemissza Gergelynek hívták...

Sohasem a cselekmény fontos, a lényeg mindig a jelkép: a szimbolika.

Az emberi nyelv, és talán - különösképpen, Isten különös kegyelmébõl! - éppen a magyar, csodálatos találmány, szakrális folytonosságot takar.

Õsi szavakat mondunk, amelyek a régmúltunk titkos félhomályában gyökereznek, ösztönösen tolulnak a nyelvünkre, ám a jelentésüket régen elfelejtettük.

Egyes szavak bizony éppen hogy a szent teremtés csodálatos jelképei.

Egyetlen szóban, mint kommunikációs sejtben a teljes bábeli nyelvzavar; - benne van az egész végtelen Világegyetem, minden aprócska történésével, elszalasztott nagy lehetõségeivel; minden ami volt, van, lesz, s az is, ami talán lehetetlen.

Egy szó, ami mindenkié, s amiben barát és ellenség örökre egyek.

A szóban megnyilvánul a földi emberiség tökéletes megismételhetetlensége.

Amit jelképez, és amit jelent, - az más bolygón bizonyosan nem létezhetett.

Isten úgy rendelkezett, hogy az arca és a jelképe mindig elõttünk legyen.

A nevét nem vesszük hiába, mert mindig csak a jelképet ismételgetjük, s a valódi arca helyett is csak egy fénymásolt lenyomatot érinthetünk meg.

A jelkép, a Világmindenség jelszava az a szó (-tõ), amelyet a leggyakrabban használunk (fõként jelképes) szóösszetételeinkben.

A szótõ, mintha csak közös tõrõl származna, igen sok nyelvben közel azonos hangzású, ma már nemzetközi szó, magyarul így mondjuk: rózsa (vö. rosaceae).

A rózsa szótõ legkülönbözõbb összetételei az egész életünket áthatják.

A rózsatõ az anyaföldben gyökeredzik, majd szárba szökken és elrugaszkodik a talajtól, hogy felfusson, akár egy borostyán, az égig érõ lajtorján.

A legfontosabb, s a legritkább emberi erény a megértés, a másik helyzetének az átérzése, a tolerancia. A türelem rózsát terem.

A rózsa földfeletti alkotórészei a következõk: tõ, szár, levél (jellegzetes hármas levélzettel). Minden szár virágban végzõdik: ez a rózsaszál.

A rózsavirág összetevõi: bimbó, majd kehely, melyet a szirmok alkotnak.

A kehely, mint a Szent Grál, amelyben Jézus Krisztus vérét fogták fel.

Érdekes, hogy rendkívül sokfajta rózsát ismerünk. Az ember olyan növényeket is rózsákként tisztel, amelyek semmilyen rendszertani rokonságban nincsenek egy-mással. Szívesen használjuk a rózsa szót mindenre, ami a lelkünknek kedves és szép. Rózsafák - énekelte egykoron az Omega együttes. A legismertebb rózsák azonban inkább bokrok, vagy még kisebbek.

A vadrózsa (bokor) a rose’s garden misztikus növénye és szimbólum.

Talán mindnyájan rózsabokorban jöttünk a világra...

They called me a wild rose... - énekli a másik Minoque egy örök klipben.

A másik neve csipkebokor; - termése a csipkebogyó, a csodás C-vitamin-forrás: finom tea, szörp és hecsedli-lekvár is készíthetõ belõle.

Egy égõ csipkebokorból szólította meg Isten Mózest...

Akár fa, akár bokor: nincsen rózsa tövis nélkül.

És „a rózsa tövise is megszúrja a kezed, és ettõl könnybe lábad majd a szemed, rádöbbensz akkor, hogy itt a helyed.” - éneklik a slágerben.

Az igazi rózsakertben minden nemesített rózsa megtalálható, úgy mint: futórózsa (belõle rózsalugast futtathatunk!), babarózsa, bazsarózsa, tubarózsa, rózsalonc, õszirózsa, pünkösdi rózsa (háromféle, ausztrál is), törpe-vagy minirózsa. Szikla-kertünk köveire kövirózsákat is ültethetünk...

Az aranyhalas tavacskában vajsárga és bordóvörös tavirózsák, más néven tündér-rózsák pompáznak. A tó körül rózsaszín szélû, sárgaszirmú holland tearózsák nyílnak. A virágzó rózsaszálakat akár le is préselhetjük, de úgy is tartósíthatjuk, hogy vékony rétegben bevonjuk õket viasszal: ez lesz a viaszrózsa.

„El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa, el ne hidd, hogy hallgatunk a hazug szóra!” - énekli Koncz Zsuzsa, Szörényi Levente, vagy ketten együtt.

Kis üvegcsébe zártan, - a rózsa legkülönfélébb, fantasztikus illatanyagát õrzi a rózsavíz (kölni) és a rózsaolaj, amelynek gyártására Bulgáriában egész iparágat fejlesztettek ki, a Marica völgyében.

Ilcsi néni receptje szerint a rózsaszirom vajas-kenyéren kitûnõ eledel!

A rózsa elnevezés azonban nem csak rózsaféléket, vagy más virágokat jelöl. A kajszibarack rózsás-pozsgás fajtája: a rózsabarack. Ki gondolná, hogy kedves fûszernövényünk is ‘rózsa’: rosemarie - rozmaring! A rózsakert kedves, meg-tûrt rovarlakói a bronzos hasú rózsabogarak; májusban tucatjával lakmároznak a vadrózsa, a fagyal vagy a bodza virágain.

De még a meggyszüret is rózsa-kötõdésû: „... Te meg babám, szedjed a rózsás kötényedbe!” Sõt, a bortermelés sem nélkülözheti a rózsa nevét!

A francia-spanyol vörösbor-készítés legjobb zamatú remeke a rozé-bor.

Brazíliában és Peruban, az Amazonas és az Orinoco mellékfolyóiban, kis õserdei patakokban apró dísz-halacskák, rózsalazacok úszkálnak, - latin nevük rozaceus.

A rózsa szó nagyritkán sajnos csúnya dolgokhoz is kapcsolódhat.

Bizony egyetlen gyermek, és a szülõik sincsenek rózsás hangulatban, amikor a kicsi orcáin fellángolnak a láz rózsái (pl. rosacea), majd megjelennek a kiütések.

A betegséget rózsahimlõnek, vagy roseolának is hívják.

Nagyobb léptékû társadalmi konfliktusok jelölésében is jelentõs szerepet kapott a rózsa, úgy mint: rózsák háborúja, õszirózsás forradalom, stb.

A rózsa, mint titkos társaságok legõsibb szimbóluma: a hallgatás jelképe is; errõl szól: A rózsa közössége, A rózsa másik neve, és egyéb mûvek.

S az okkult tudás õrzõi: a Rózsakeresztesek...

Tárgyak, fogalmak elnevezésére is szolgál ez az univerzális szavunk!

Tûzrózsának hívjuk, amikor egy kazal, vagy egy ház hirtelen fellángol.

Gázrózsának hívjuk a tûzhely rózsáját, amelyhez az égõ gyufát érintjük.

Zuhanyrózsa, amellyel elcsigázott testünket langyos vízzel locsoljuk.

Rózsaszín álmokat kerget az, aki elrugaszkodik a szomorú valóságtól.

Csata után a vesztes fejvesztve menekül a szélrózsa minden irányában.

A legváltozatosabb a rózsa nyelvi használata a nevek; a tulajdonnevek, személy-nevek és az egyéb elnevezések tekintetében.

„Rózsám!” - mondja népiesen a férfi szerelmesének; és valóban: Rózsa, az egyik legszebb, legbensõségesebb hangzású nõi nevünk.

Fennköltebb változata a Rozália, amúgy magyarosan csak: Rozi.

„Hallod-e Rozika Te, menjünk a moziba be!”, vagy: „Sej-haj, Rozi!”

Bonyolultabb külföldi változatai: Rosalinda, Rosemarie, Roxanna, Rosvita, stb.

Emellett nekünk magyaroknak vannak férfi rózsáink is!

Elég, ha a szép hangú Demjén Rózsira, vagy a középkori betyárvezérre, Rózsa Sándorra gondolunk, esetleg az (újból) tévésztár Rózsa Gyurira!

A fenti nevekbõl, mint mozaikokból más, rózsa nélküli név is összerakható, aki nekünk különösen kedves. A megfejtést az olvasóra bízzuk (na jó Sándor Gyuri).

A Rózsa név becézett változatát a solymári patak õrzi: Rózsika-forrás.

De dél-amerikai város is hallgat a ‘rózsára’ - Rosario...

Vácon például sok száz rózsa nyílik a Rózsák terén.

Az újkori emberiség legbaljóslatúbb helységneve így hangzik: Roswell.

Repülõ csészealj zuhant le itt, néhány haldokló, de még élõ ufonautával, akiket a környék teljes katonai lezárása után egy titkos bázison boncoltak fel.

Legalábbis ezt láthattuk a filmen, amely nem biztos, hogy hamisítvány.

Évtizedek óta a magyar felsõ tízezer káderdûlõje: a Rózsadomb.

Egy könyv rózsadombi paktumról ír, ami nem biztos, hogy hamisítvány.

Az angolszász és a német nyelvterületeken a rózsa gyakran szerepel a tulajdon-nevekben, és mindezeknek a magyar megfelelõje is létezik, - nem mindig szó szerinti fordításban. Például Rosenthal - Rózsavölgyi, vagy Rosenberg (házas-pár) - Rózsahegyi, vagy Rosenfeld - Rákosi...

A világirodalom egyik legnagyobb talánya, kakukktojása William Shakespeare, akit minden idõk legnagyobb angol drámaírójaként szoktunk emlegetni. Tudni illik, hogy a drámaíró és a verselõ, rímfaragó készség az írók Istentõl kapott két teljesen különbözõ talentum-adománya: nemigen fordul elõ, hogy valaki mind-kettõben ‘aranyérmes’ legyen! Pedig Shakespeare esetében éppen ez a helyzet: a szonettjei egyedülállóak, akár a drámái. Kétszeresen kitüntetett zseni az ilyen...

Bizonyos vélekedések szerint Shakespeare nem is egyszerûen irodalmi zsonglõr, mágus volt, hanem megjelölt, beavatott ember, aki ugyancsak nem a cselekményt, hanem a jelkép érvényre juttatását tekintette elsõdlegesnek...

Ha így van, úgy valósággal ‘játszadozott velünk’, az olvasóival, hiszen jelképei mellett tökéletes szonetteket és lebilincselõen katartikus drámákat hagyott ránk, cselekményeinek sorsszerûsége a görög drámákra emlékeztet.

Ha az átlagembert megkérdezzük, melyik szereplõrõl gondolná, hogy jelképes, - szinte biztosak lehetünk a válaszban: Shylock, a velencei kalmár.

Pedig nem: Rosenkrantz, és talán Guilderstern (Rosner és Silberstern?) - is...

A rózsa a földi élet, a virágzó szépség jelképe, a kereszt pedig az isteni transz-cendencia, a krisztusi kereszt-áldozat megtestesítõje.

A rózsa-kereszt amolyan összekötõ kapocs, szimbolikus híd ég és föld, élet, halál és a feltámadás; - sárgolyó-siralomvölgyünk és a Mennyország, a halhatatlan lét között. Jelképezi a kétféle karrier közötti választás (döntés) elkerülhetetlenségét is. Többféle variációja (rózsakereszt-konfigurációk) is ismeretes, - attól függõen, hogy a jelképet választó ember számára a rózsa, vagy a kereszt a domináns meg-határozó. Ismerünk oly rózsa-keresztet, amelyen a rózsafej a kereszt metszés-pontjában van; de olyat is, amelyen a kereszt felsõ szára maga az álló rózsavirág-szál. Ez utóbbi lényege, hogy a hármas rózsalevél, „fejjel lefelé” fordítva, már önmagában egy felsõ szár nélküli kereszt, amelyre mintegy pótlólag ültették rá középen, a metszéspontban az álló rózsavirág-szálat.

A rózsa az élet (a karrier); - a kereszt pedig a halál: a kockázatos áldozat.

Ám nincs olyan életmûvész, aki mindkét karriert sikeresen megnyerhetné.

A rózsa-kereszt õsi kísérlet arra, hogy még életünkben üdvözülhessünk.

Mert nem szeretünk szemben úszni a hatalommal.

Mert irtózunk a szegénységtõl, a nélkülözéstõl és minden szenvedéstõl.

Mert nem szeretünk szeretni, amikor uralkodni is lehet.

Mert félünk a haláltól, hiszen a túlvilág hihetetlen és megfoghatatlan.

Elfelejtjük, hogy a feltámadás, az üdvözülés csak a halál után lehetséges.

Mondjunk el együtt, egymásért egy teljes rózsafûzért (rozáriumot)!

Példabeszéd az öt talentumról

Minden ember Istentõl kapott halhatatlan lélekkel rendelkezik, - még azok is, akik nem tudnak, vagy nem akarnak tudni errõl. Épp ezért a feltámadás, az örök élet, az üdvözülés lehetõsége minden ember elõtt nyitva áll; hacsak nem választja önként, tudva és akarva a kárhozatot.

Isten - számunkra kinyilatkoztatott - legfontosabb parancsolatai elõírják az alap-vetõ alá-fölé és mellérendeltségi viszonyokat, a következõk szerint:

n Szeresd a te Uradat-Istenedet, és csak neki szolgálj!

n Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

A szeretet-hierarchia egy kicsit részletesebben kifejtve:

(1) Csak szeretett egy Istenünknek szolgálhatunk, mivel másik Isten nem létezik. Jahve, Jehova, Allah, Manitu, Nagy Szellem, a Világegyetem Nagy Építõmestere - nem különbözõ istenek, és még kevésbé a különbözõ népek, nemzetségek vagy ‘elit körök’ saját maguk számára kisajátított, külön ‘exkluzív’ istenei; hanem az egy és ugyanazon Isten eltérõ nevei, megszólításai. „Szûkített” önazonosságú és hatáskörû Istent nem lehet szolgálni, hiszen az egy Isten minden ember, a teljes emberiség mindenható Istene, akinek egyenlõ esélyû gyermekei vagyunk mi vala-mennyien. Ez a törvény nemcsak azt írja elõ, hogy a közös, egyetlen Istent kell szolgálnunk, - de egyúttal azt is, hogy senkinek és semminek nem tartozunk a csak az egy Istent megilletõ szolgálattal: sem egymásnak, sem a mammonnak; tilos tehát Isten imádott személyének a behelyettesítése akár ‘másik istennel’, akár egy másik emberrel, akár egy bármilyen tárggyal (pl. a pénzzel), vagy egy bálvánnyal (pl. az aranyborjúval).

Istenkáromlás pl. az ‘imádom’ igét használni bármilyen Istentõl elrugaszkodott viszonylatban, esetleg túláradó szerelmünk kifejezésére...

Mindezekbõl egyenesen következik az is, hogy az ember másik embertõl, vagy embercsoporttól (pl. banktól, pártoktól, elit-uralomtól, viszonyrendszertõl) való bármilyen egzisztenciális függése természetellenes, hisz a szabad akaratú, isteni lélekkel rendelkezõ ember élete csak Istentõl függhet. Éppen ezért kimondható, hogy minden olyan rafináltan kimódolt totális függelmi viszony, amely az egyik ember hatalmát a másik fölött mesterségesen - akár erõszakkal, akár pl. a kamat-mechanizmuson keresztül a pénz által, akár lelki vagy érzelmi zsarolás révén - ‘isteni mindenhatóságúra’ növeszti; nem csak természetellenes, de kifejezetten Isten akarata ellen való bûnös tevékenység. A diktatúra, vagy az elit által ellene szervezett véres puccs - nevezzék bár dicsõséges forradalomnak! -, az erõszakkal való fenyegetés, a fejletlen, védekezni képtelen országok eladósítása, a kamat-rabszolgaság, a független nemzetek beolvasztása, a monetáris gyarmatosítás, a ‘keresztes’ hadjárat, a háborús zsarolás, a világcsendõr-szerep, mind az egyisten-hitünkkel összeegyeztethetetlen tendenciák és folyamatok, ugyanis az emberiség feletti korlátlan egyeduralom, a másik emberek feletti rendelkezés jogának a megszerzésére irányulnak, ami pedig isteni privilégium.

Az ember totális alárendeltsége csakis Istennel szemben értelmezhetõ.

(2) A „Krisztusban kedves testvérek!” igehirdetés-kezdet jól kifejezi azt a mellé-rendeltséget, ami az ember-ember viszonyt alapvetõen jellemzi. A mindenható Isten elõtt mindenki egyenlõ, szemben a reménytelen „egyenlõtlenséggel”, ami az emberek evilági, földi viszonylataiban kifejezõdik. Világosan kell látnunk, hogy Isten az embert a javak egyenlõ elosztására és egyenlõ használatára, élvezetére rendelte, - vagyis hát minden jelentõs vagyoni különbség, amely sokak függését idézte elõ kevesek hasznára; az emberi önzés kizárólagos következménye. Az emberek Isten elõtt egyenlõk: semmiképpen nem tekinthetõ az Isten akaratának a globális világkapitalizmus aktuális végkifejlete, amelyben az emberek milliárdjai nélkülöznek, és élnek szinte az éhhalál küszöbén, míg egy szûk körû elit (néhány tízezer dinasztia) dõzsöl, és élvezi az anyagi javak 90 %-át, mert kimondhatatlan összegû fiktív pénztõkéje ‘kölcsönzésével’ uzsorakamat fizetésére kényszeríti az emberiség túlnyomó többségét. Ez a horribilis mértékû vagyoni egyenlõtlenség az oka a világ nyomorának, az éhínségnek, nagyjából minden rossznak, a társadalmi konfliktusoknak, a lokális háborúknak, a megújuló világháborús veszélynek, és a Földet fenyegetõ globális ökológiai katasztrófa gyors közeledésének egyaránt. A szociáldemokrácia nem oldja meg az alapvetõ egyenlõtlenséget, hiszen elfogadja a kapitalizmus alaptörvényeit, és csupán törekszik arra, hogy ‘a versenyben alul-maradók’ és az elesettek számára további minimális életesélyeket biztosítson...

A római pápák szociális enciklikái világosan megmondják: a Föld anyagi javai az emberiség közös tulajdonát képezik, hogy mindenkinek hasznára legyenek, és minden egyes ember javát szolgálják. Mint ahogy II. János Pál pápa többször is felszólította a vezetõ nagyhatalmakat: igyekezzenek felszámolni a nemzetek közti szakadéknyi szociális különbségeket, és háború nélkül oldják meg az egyre csak növekvõ feszültségeket. A felebaráti szeretetre vonatkozó isteni parancsolat nem egyszerûen azt jelenti, hogy ne támadd meg felebarátodat (s például: ne vedd el az olaját!), hanem azt, hogy önként oszd meg vele minden gazdagságodat, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben.

Az emberiség a szeretet-hierarchia mindkét parancsolatával hadilábon áll. Az igaz Isten helyett bálványokat (idolokat), rock-sztárokat, showman-eket, szuper-sztárokat imád; bûnös élvezeteknek (kábítószer, pornográfia, stb.) hódol és csak a pénzfétis bûvöletében él. Minden igyekezetét kitölti a saját magánvagyonának gyarapítása; - nem azon munkálkodik, hogy a teremtés részesévé váljék, hanem hogy elvegye felebarátai javait is, hogy minél kevesebb ‘vetélytárssal’ kelljen osztoznia a földi gazdagságon.

Az örök életre való készülés helyett ‘maga alatt vágja a fát’, s a profit esztelen hajszolása közben elpusztítja a természetet, lakhatatlanná teszi a Földet.

Kevélységében megtagadja Istent; kiirtja embertársait és az életet maga körül.

Jézus példabeszédei többes (áttételes) értelmet hordoznak; s így egyáltalán nem biztos, hogy az évszázadokon át memoriterként ismételt, egyszer s mindörökre bebiflázott kvázi-egyetlen megfejtés-változat az igazi ‘megoldás’. Elõfordulhat, hogy az igazság a próféciából 2000 év távlatából bomlik csak ki.

Az Újszövetség Máté Evangéliumából (Mt. 24-25) idézek:

„Úgy lesz akkor, mint az emberrel, aki idegenbe készül. Összehívta szolgáit, s átadta nekik a vagyonát. Egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettõt, a harmadiknak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán elutazott. Aki öt talentumot kapott, menten kereskedni kezdett vele, és másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy, aki kettõt kapott, másik kettõt szerzett. Aki pedig egyet kapott, elment, gödröt ásott és elrejtette urának pénzét. Hosszú idõ múlva megjött a szolgák ura és számadást tartott velük. Jött, aki öt talentumot kapott, és fölmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. Jól van, te hûséges, derék szolga! - mondta neki ura -, mivel kevésben hû voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe. Jött, aki két talentumot kapott, és így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettõt szereztem. Jól van, te hûséges, derék szolga! - mondotta neki ura -, mivel kevésben hû voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe. Végre jött az is, aki csak egy talentumot kapott és így szólt: Uram, tudtam, hogy szigorú ember vagy: aratsz, ahol nem vetettél, és gyûjtesz, ahol nem szórtál. Félelmemben menten a földbe ástam talentumodat. Itt van, ami a tiéd. Te haszontalan, lusta szolga! - kiáltott rá ura -, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem s gyûjtök, ahol nem szórtam? Oda kellett volna adnod tehát pénzemet a pénz-váltónak, hogy megjövet kamatostul kapjam vissza a magamét. Vegyétek csak el tõle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mindannak ugyanis, akinek van, még adnak, hogy bõvelkedjék; akinek pedig nincsen, attól még azt is elveszik, amije van. Ezt a haszontalan szolgát pedig vessétek ki a külsõ sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Boldogult gyermek-és ifjúkoromban - mikor önállóan még nem olvastam a Szent-írást - e példabeszédnek kizárólag „a triviális konklúzióját” ismertem, amelyet unos-untalan hallottam családtagjaimtól, papok prédikációjából a szentmiséken. A magyarázat - Jézus Krisztus szavaivá ‘átemelve’ a példabeszédbeli úr szavait - azt szûrte le tanulságként, hogy Krisztus ott is arat, ahol nem vetett, és ott is gyûjt, ahol nem szórt...

Õszintén szólva ez a variáció, mint egyetlen értelmezés kissé talányos! Egyrészt: a Szentírásból nem derül ki semmi ‘ilyesmi’, a példabeszédben még csak halvány utalás sincs ilyesmire. Másrészt: jómagam túlzottan is áttételesnek, ugyanakkor „hétköznapinak” érezném, hogyha Krisztus csupán azért mondta volna el példa-beszédét, hogy közölje velünk, - mégsem csak „a kevés választottak” közt fog aratni...! A feltételezés szerinti Krisztus számomra inkább körmönfont fõpapnak, farizeus entellektüelnek tûnik, mintsem bölcs tanítónak, vagy pláne megváltónak.

Hol van hát akkor az igazság?!

Véleményem szerint a példabeszéd legalább háromféleképpen értelmes; - és a lehetséges változatok mindegyike mélyebb értelmû, mint gondolnánk...

Az elnagyolt, ‘triviális’ magyarázat arról szól, hogy Krisztus a ‘gaz emberekrõl’ sem mondhat le; akik egész életükben, megszületésüktõl a halálukig nemcsak, hogy végig ‘konkolynak’ mutatkoztak, de nem is a nemes búzatáblán, kvázi a tiszta búza közt, hanem mintegy ‘konkolyföldön voltak konkolyok’; ott ahol az Úr tiszta búzát még véletlenül sem vetett... (?) Úgy magyarázták el nekem, hogy akit csecsemõ korában (vagy bármikor) nem kereszteltek meg, az eredeti bûnben éli le az egész életét; - ezért nemcsak a választottak, de a meghívottak között sem szerepel, így Krisztus lehetõvé teszi, hogy kvázi ‘vigaszágon’ juthassanak mégis hozzá az üdvözülés lehetõségéhez. Vagyis: az igaz lelkeket begyûjtõ Úr ott is - a konkoly-táblán is! - arathat, ahol tiszta búzát nem is vetett... Meghívó nélkül is lehetünk tehát kiválasztottak - a Mennyországban!!!

Lehetséges, hogy ez az értelmezés (is) helytálló, lehet, hogy nem. Minden esetre ez az ‘eredeti bûn teória’ nekem erõltetettnek tûnik. Szerintem az igazságot ennél mélyebben kell keresnünk! Említettem volt, hogy az ember - mindegyik ember! - Istentõl kapott halhatatlan lélekkel rendelkezik, ami már önmagában egyfajta ‘be-lépõjegy’ a Mennyország elõszobájába. Viszont kénytelen vagyok megosztani az olvasóval bizonyos szorongásomat, ami voltaképpen hosszú évek óta nem hagy nyugodni. Semmi gondom azon emberi lényekkel, akik hosszabb-rövidebb életük során ‘önerõbõl’ egy sor bûnt elkövetnek, majd még idejében megtérnek, s végül is - üdvözülhetnek...

De mi lesz azokkal a nem bizonyosan emberi lényekkel, akik valami rettenetes-rejtélyes transzcendens, galaktikus, genetikus õs-oknál (pl. ‘ufók’) fogva, vagy a ‘tudomány’ kevélységbõl elkövetett bûnébõl eredõen (pl. klónozás; - mint evés a ‘Tudás Fájának’ tiltott gyümölcsébõl!), vagy lelki abortuszt elkövetve (szerzõdés az ördöggel) isteni lélekkel nem rendelkeznek (!) - lélektelenek vagy lelketlenek -, ezáltal lelkiismerettel, lelkifurdalással sem, ami pedig a bûnbánat és a megtérés alapfeltétele lenne? Mi lesz a sorsuk azoknak a lelketlen bûnösöknek, kik ember-milliárdok nyomorúságáért, nemzetek kiirtásáért, vérfürdõkért, a világháborúkért, és sok ezer abortuszért felelõsek? Vajh’ mi lesz a sorsuk a kis angyaloknak, akik már magzatkorban, vagy épp a megszületésüket követõen elhaltak? Vajon meg-hívottnak tekinthetõk-e, akik klónozás útján születnek majd meg; rendelkeznek-e isteni eredetû lélekkel, és ha igen, akkor kiével? Súlyosabban aktuális kérdések ezek, mint az áteredõ bûn homályos, meg nem fejtett, múltba veszõ mitológiája...

S mikor kevélységében az ember majd képessé válik mesterséges intelligenciák, génmanipulált emberek, ember-állat, illetve ember-gép hibridek (frankensteinek) sorozat-gyártására; sõt, kiderül, hogy az ember más ûrlényekkel is keresztezõdhet (ami az õsgenezis során talán meg is történt), - akkor válik igazán aktuálissá: „Ott is aratok, ahol nem vetettem!” Mert könnyen lehet, hogy az eredeti bûn lényege éppen az, hogy annak a talaján Krisztus nem fog aratni. Mert üdvözült lelkeket ‘csak’ ott arathat, ahol isteni lélek-csírákat (mustármagokat) személyesen vetett...

A prófétikus magyarázat talán azért nem lehetett túl népszerû gazdag körökben már évtizedekkel ezelõtt sem, mert a földi társadalmi rendszer alapvetõ mûködési mechanizmusát feszegeti. Döbbenetesen felemelõ érzés olvasni az Újszövetséget, Máté Evangéliumát, Jézus Krisztus 2000 évvel ezelõtt elmondott példabeszédét, amely lélegzetelállító pontossággal jövendöli meg a mai politikai állapotokat; nem beszélve róla, hogy rendre ugyanazokat a fogalmakat, összefüggéseket használja, melyek a jelen életünket is meghatározzák. Ezek szerint már akkor is minden úgy volt, mint ma! Ráadásul Krisztus a retorikájában a pamflet eszközét alkalmazza, hiszen mondanivalójának éppen az a lényege, hogy a látszólag felmagasztalt ‘úri viselkedést’ maró gúny tárgyává téve akarja pellengérre állítani. Mirõl is van szó voltaképpen? (1) Az uraságot a profit motiválja. (2) A távollétében „intézõkre” bízza a mûködõ tõkéjét; - abban a reményben, hogy azt megforgatva magasabb összegû profit keletkezik, mint az éppen aktuális bankkamat. (3) Az ügyesebb két szolga (ügyvezetõ?) esetében a tervei valóra válnak; feldicséri õket, s a meg-növekedett vagyonát újra kihelyezi, rájuk bízza - újabb profitot remélve. (4) Az ‘ügyetlen’ szolga - rádöbbenve a tõke, a pénzt szülõ pénz marxi természetére - megrémül attól, hogy ura „ott is gyûjt, ahol nem szórt”, mit szépítsük a dolgot: a mások befektetéseinek profitját is összeszedi. Úgy dönt, hogy a vircsaftban nem kíván részt venni; inkább elássa az egy talentumot, - majd hiánytalanul vissza-adja hazatért urának. (5) Az úr éktelen haragra gerjed, hisz a ‘gátlásos’ szolgája miatt elesett a bankkamattól! (A pénzváltó itt a bank, a bankár megtestesítõje.) Elkergeti szolgáját. (6) Úgy rendelkezik, hogy az egy talentum is azt gazdagítsa, aki a profit maximumát érte el, akinél a tõke legnagyobb összegûre növekedett. (7) A haszontalan szolgát ezután „a külsõ sötétségbe” vetteti, vagyis kirekesztik a kapitalizmus világából, - mert mindez ebben a világban történik!

Jézus Krisztus jövendölése - íme megvalósult! A globalizált világkapitalizmusban minden pótlólagos befektetés újabb hozama is ‘a bõvelkedõkhöz’ (Wall Street) folyik be, az egész világot a kamatszedési szisztéma mozgatja és igazgatja, - és aki nem kíván részt venni ebben az ördögi körforgásban, az az élet perifériájára szorul, sír, s a fogát csikorgatja...

Ne felejtsük: mindez nem Krisztus országában, csak itt a Földön történik!

A példabeszédi magyarázat - mely céllal egy példabeszédet érdemes elmondani! - pedig a következõ. Sokan vannak a meghívottak, - de kevesen a választottak. Nagyon kevesen! Ahhoz, hogy egy keresztény elnyerje az örök üdvösséget, nem elég ‘jónak lenni’, nem elég kerülni a kísértést, a bûnhöz vezetõ utat, - nem elég ‘szalon-(templom)kereszténynek’ lenni, nem elég jónak látszani: igazán jónak is kell lenni! Az üdvösséghez nem elég, ha az ember ‘nem vétkezik’, ha nem csinál semmi rosszat, nem követ el nagyobb (pl. halálos) bûnöket, - ez még mind nem elég! Sõt, még az sem elég, ha valaki nemcsak, hogy ‘nem vétkezik’, de az élete során sok jót is cselekszik. És most érthetjük csak meg igazán, miért is rendelte Krisztus, ne csak felebarátainkat, hanem az ellenségeinket is szeressük! Azért, mert a választottak Mennyországba kerülése nem elégséges Krisztus végtelen szeretetének kitöltéséhez, - az Õ öröméhez, a Teremtés nagy mûvének a méltó befejezéséhez az is szükséges, hogy ‘konkoly is’ üdvözülhessen!

Aki Istentõl tálentumot kapott, annak kutya kötelessége azt be is teljesíteni, meg-sokszorozni a lelki tõkéjét, a szeretetet, - mint tette azt az evilági tõkés, a pénzt szülõ pénztõkéjével! Különben sírás, s fogak csikorgatása lesz!

Orbán Viktor - tudatosan vagy ösztönösen, de - Jézus Krisztust idézte, amikor nemrég ezt mondta: „Mindenki hozzon magával még egy embert!”

Mert ez a feladatunk: megtéríteni, magunkkal húzni, vinni mégvalakit a Mennybe; olyasvalakit, akinek meghívója sem volt, nemhogy kiválasztott lett volna.

Egyoldalúan nem gyõzhetünk; sem a Mennyben, sem itt a Földön.

A meg nem alkuvók hite

Most a ‘szalon-keresztényekrõl’ szeretnék írni; - azokról, akik a saját bevallásuk szerint: „hisznek ugyan, de nem annyira”...

Hányatott életemben tucatnyi ilyen jóbarátom volt - már középkorúként kötöttem a legjelentõsebb újabb barátságokat, s velük kapcsolatosan értek a legnagyobb csalódások is -; azt mondták nekem, hogy õk hívõ keresztények, akként nevelik a gyermekeiket is, buzgón megtartják-megülik az összes fontos keresztény ünnepet, ám a templomba istentiszteletre rendszeresen nem járnak. Mellettük is sok olyan köztiszteletnek örvendõ, közismert keresztény férfiúról tudok, aki modern korunk kortévesztõ státusz-szimbólumaként önmagáról ‘elengedhetetlen’ image módjára terjeszti s ápolja ‘hívõ keresztény vagy keresztyén’ - kinek-kinek tetszése szerint! - meggyõzõdését, ami többnyire csak jó hírnévként terjesztett hamis látszat...

Nem nagyon értem ezeket az embereket! Miféle ember az, aki belül egy cseppet sem hívõ, mégis fontos a számára a hit mímelése? Hol van a törvény, jogszabály, szokásjog, erkölcs vagy csak puszta beidegzõdés, amely elõírná a keresztény hit társadalmi mimikrijét? Miért szükséges a hátsó szándékok Krisztus nevével való leplezése?

A bûnös szégyenkezik, - ezért belsõ kényszerbõl Krisztussal álcázza magát?

Gyakran szoktuk mondogatni: „A pokol felé vezetõ út csupa jó szándékkal van kikövezve.” Nem csak a pokol felé vezetõ... Súlyos tévedés kvázi mechanikusan értelmezni Jézus szeretet-törvényét; sohasem hirdette a mindenáron való békét, megbékélést vagy kiegyezést. Ellenkezõleg: az abszolút igazság ‘szószólójaként’, annak keresése, képviselete és érvényesítése a legteljesebb férfi-küldetés, feladat és megpróbáltatás volt, ami az Isten és az Ember Fiára várt, - s amelyet be is teljesítve elvette a világ bûneit! „Ne gondoljátok, azért jöttem a Földre, hogy békét hozzak. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem, hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert atyjával, a leányt anyjával és a menyet anyósával. Saját háza népe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt. 10, 34-39.)

Természetesen senki nem várhatja el a felebarátjától, a másik embertõl, hogy az élet minden kritikus helyzetében ‘rácáfoljon’ vagy ‘rálicitáljon’ pl. Szent Péterre, a Kõsziklára, az elsõ pápára, aki (mint tudjuk) halász volt, majd Krisztus elsõ tanítványa (késõbb apostola) lett, s legvégül osztozott mestere sorsában - õt fejjel lefelé feszítették keresztre a rómaiak -; ámde a kritikus helyzetben: háromszor tagadta meg a Mestert, mielõtt a kakas kukorékolt...

Az áruló Júdás - miután a fõpapoktól már megkapta a 30 ezüstpénzt - ‘jelleme’ összeomlott; nem tudta a bûnét megbánni és feldolgozni, ezért felkötötte magát: öngyilkos lett. Júdás nyilván kárhozatra jutott, - Péternek azonban Krisztus meg-bocsátott, maga mellé emelte, és a földi helytartójává tette... Mert a Kõsziklával még tervei voltak - reá építette a keresztény római katolikus anyaszentegyházat -; így megerõsítette Pétert, aki megbánva bûnét szintén teljesíthette földi küldetését, amelyet kiszabott rá az Úr...

Ismétlem: senki emberfiától nem várhatjuk el, hogy szintén világmegváltó tervei, jellemvonásai legyenek; s még azt sem (?!), hogy Szent Péter - vagy akár a többi apostol - nyomdokaiba lépjen. A világ nagyjából isten-tagadókkal, hitetlenekkel és látszat-keresztényekkel van tele, - nem beszélve azokról a milliárdokról, akik keresztény szemszögbõl tévelygõknek tekinthetõk...

De más az embernek a másik ember iránti elvárása, és megint más, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia - a Világ Ura - mit vár el földi követõitõl, a keresztényektõl! Például azt, hogy ismerjük fel az igazságot, terjesszük el minél szélesebb körben, cselekedjünk az igazság szerint, minden kritikus helyzetben!

Mert Jézus Krisztus maga az abszolút igazság, a földre szállt IGE!

A mai hamis, ál-liberális próféták egészen másként, nagyon furcsán fogják fel az emberi történelmet. A történelmi események különbözõ ‘olvasatait’ narrációknak (elbeszéléseknek) nevezik; azt állítják, hogy minden olvasat kvázi egyenértékû, - vagyis hogy csak részigazságok vannak, ‘abszolút’ igazság márpedig nincsen...

A keresztény ember - többek között - arról is ismerszik meg, hogy nem az eltérõ narrációk részigazságában, hanem az abszolút igazságban, Krisztusban hisz. Így a keresztény nem köt elvtelen kompromisszumokat, nem is mindenáron a ‘békét’ keresi, hanem az igazságot, - mert tudja: csak az nyújthat valódi megnyugvást. A keresztény kritikus helyzetben még akkor is kimondja a kendõzetlen igazat, ha ez minimum kényelmetlen, maximum pedig kirekesztés vagy guillotine járhat érte. A keresztény nem földi, hanem égi karriert remél, ezért a tehetségét és a becsületét nem váltja multinacionális aprópénzre...

Olvassuk együtt egy kicsit Máté Evangéliumát (Mt.10), három tételben:

„Az üldözések megjövendölése. Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, - és ártatlanok, mint a galambok. Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak és zsinagógáikban megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé is hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek elõttük és a pogányok elõtt. Mikor majd bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit is mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belõletek. Halálra adja majd testvér a testvérét, és apa a fiát. A gyermek szülei ellen támad, és megöleti õket. Miattam mindenki meg-gyûlöl titeket, de aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Mikor pedig majd egyik városban üldöznek, - meneküljetek a másikba. Bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az Emberfia.”

Meggyõzõdésem, hogy Krisztus példabeszédei nem nosztalgikus zsolozsmázásra valók, hanem arra, hogy kiolvassuk belõlük: mit kell tennünk egy mai kritikus helyzetben. Attól örökérvényûek, hogy minden kor embere kihallhatja belõlük az aktuális útmutatást. Ennek az az egyszerû magyarázata, hogy Krisztus bármely konkrét kritikus helyzetben alkalmazandó és alkalmazható magatartás-mintákat ad, az örök, élõ égi igazság (ismerete) birtokában. Ezért hát most gyarló emberi magyarázatokat próbálok adni szent szavaihoz, mert hiszem, hogy azokat bár-mely korban esedékes okulásunkra mondta és hogy azok bárki számára érthetõk, aki tiszta szívvel közelít Krisztushoz...

n Apostolait ártatlan juhokként beküldte az ordas farkasok közé. Tudta hát, és elõre számolt is azzal, hogy az igazság hívei (is) áldozati bárányok lesznek. A búza és a konkoly csak próbatétel révén választható külön.

n Kérte is a híveit, legyenek okos kígyók, meg ártatlan galambok - egyidejûleg. Legyenek óvatosak az átlagemberekkel szemben, akik nem igazság bajnokai, s gyávaságukban elárulják, feladják majd õket.

n Tisztában volt minden ember (beleértve a tisztákat is) gyarlóságával, és tudta, hogy a megszorított, megalázott, megkínzott ember tanácstalan, kicsinyhitû; sõt majd meg is törik. Ezért hát biztosította apostolait, hogy a kritikus pillanatban Atyáik Lelke, vagyis Isten (igazsága) szól majd belõlük.

n Tudta azt is - és ez talán számunkra a legdöbbenetesebb tény! -, hogy ember embernek farkasa, aki vad és vak gyûlöletében a saját véreit is megöleti, ha ezen múlik, hogy mentse az irháját. Csak az üdvözülhet, aki elfogadja Krisztus megváltó áldozatát; viszont-vállalja Õérte az üldöztetéseket és a gyûlölködést, ami Krisztus, az abszolút igazság követõinek a sorsa. Az állhatatosokért, akik városról városra menekülnek; eljön majd az Emberfia...

Kérdezem: nem ez folyik-e ma is, magyar és globális szinten egyaránt?!

„Bátorság üldözés idején. Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint mestere és a szolga, ha olyan, mint ura. Ha a családatyát Belzebubnak csúfolják, - mennyivel inkább a háza népét? Ne féljetek tõlük! Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék. Amit sötétben mondok nektek; mondjátok el fényes nappal, - és amit a fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetõrõl. Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is pokolba taszíthatja. Két verebet ugye egy fillérért adnak? De Atyátok nélkül egy sem esik a földre. Nektek viszont minden szál hajatok számon van tartva. Ne féljetek tehát! Sokkal többet értek ti a verebeknél. Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek elõtt, - én is megvallom a mennyei Atyám elõtt. De aki megtagad engem az emberek elõtt, - azt én is megtagadom mennyei Atyám elõtt.” A példabeszéd értünk szól:

n Tanítvány és mester egyek, miként az úr is az õ háza népével.

n Ha az Urat keresztre feszítik, ugyanez történik majd minden kereszténnyel.

n Legyünk nyugodtak, végül majd minden titokról lehull a lepel.

n Ne féljünk, hirdessük nyíltan az igazságot, a Megváltó igazságát.

n Félni nem a gyilkosoktól, hanem a lélek-elcsábító kísértéstõl kell.

n Krisztus a követõit, Isten a híveit éberen õrzi, és nem veszíti szem elõl.

n Aki részt vállal Krisztus küldetésében és bátran megvallja õt: üdvözül.

n Aki hitet színlel, de a krízisben megtagadja Krisztust: elkárhozik.

Kérdezem: nem ez az ‘örök’ harc folyik-e mindmáig; az emberi lelkekért?!

Még egyszer, egy másik megközelítésben:

„Jézussal vagy Jézus ellen. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem a Földre, hogy békét hozzak. Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem, hogy kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert az atyjával, a leányt az anyjával, és a menyet az anyósával. A saját házanépe lesz az ember ellensége. Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki fiát vagy leányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt; de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. Aki titeket befogad, engem fogad be, - aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki prófétát fogad be azért, mert próféta: a próféta jutalmát kapja. Aki igaz embert fogad be azért, mert igaz ember, - az igaznak jutalmában részesül. Aki pedig csak egy pohár friss vizet ad is inni, egynek a legkisebbek közül - mert az én tanítványom -: bizony mondom nektek: nem marad el jutalma.”

Krisztus világosan megmondja: ahhoz, hogy az Isten bárányaként magára vehesse a világ bûneit, hogy megválthassa bûneitõl az esendõ embert, - elõbb meg kell határoznia a bûnt, el kell határolódnia tõle, szembe kell állítania egymással az ártatlanokat és a bûnösöket, a követõit és a megtagadóit; - még akkor is, ha ezzel ‘békétlenséget szít’, akár még a ‘háza-nép’, akár a családtagok között is. Az igazság kimondása, felvállalása és követése nélkül, a bûn felismerése, meg-vallása és megbánása nélkül: nincs bûnbocsánat, megváltás és üdvözülés.

A halhatatlan lelkünk csakis úgy nyerheti el az örök világosságot (a boldogságot), ha teljes és tiszta szívünkbõl Jézus Krisztus mellé állunk, nyilvánosan megvalljuk Benne a hitünket, vállaljuk az Õ szenvedéseit: vagyis kiállunk az abszolút igazság mellett, bármilyen kritikus helyzetben. Aki a krízisben az Istennel egy halhatatlan lelkére hallgat: a bajban megkérdi a lelkiismeretét, és az Atya hangja megmondja, hogyan is döntsön. Az igazság jelentõs sorskérdéseiben az igazi keresztény nem köthet ‘csak a békesség kedvéért’ elvtelen kompromisszumokat (paktumokat), hiszen ‘a saját keresztünk fölvétele’ a saját harcaink megvívásával egyenlõ. A béke mintegy önmagáért - nem krisztusi kategória; sokkal inkább olyan elvtelen politikusok taktikázgatása, akiknek az igazság amúgy nem jelent semmit.

Krisztus nem békét hozott a világra; hanem kardot, a szeretet kardját - a bûn gyökeres kiirtására. Hogy a tiszta búzát elválassza a konkolytól...

Az igaz keresztényt arról ismerni meg, hogy a világ minden erõi üldözik; - mert ma is az egész világ, a hatalom Krisztus ellen dolgozik. A gonoszság legújabb trükkje - Lucifer és Belzebub a legnagyobb színész! -, amikor is a Krisztust és a keresztényeket hivatalból üldözõk egyszerre jámbor, konszolidált, ájtatos hívõ ábrázatot, keresztény álruhát öltenek; meglátogatják Rómában a pápát s a béke-jobb újabb bûvészmutatványaként egy oltárnál ‘mutatnak be’ áldozatot... Az igaz keresztény nem áll sem a jobb, sem a baloldalon, - hanem mindig a nélkülözõk, a szegények, a szenvedõk és az üldözöttek oldalán.

Az igazi keresztényt még az jellemzi, hogy nem vállal fel - pogány kevélységbõl - isteni jogosítványokat, privilégiumokat. A keresztény szelíden vállalja önmaga gyarlóságát, esendõségét; sohasem gyûlölködik, de a megbocsátást Istenre bízza. A valódi keresztény Krisztus igazát hirdeti, - ezért egyre mélyebbre alázzák.

Ám mint Jézus Krisztus mondta: „Akit megaláznak, az felmagasztaltatik.”

Szegény gazdagok

Nemrég összevitatkoztam egy levelezõtársammal.

Azt állította, és ehhez az álláspontjához hevesen ragaszkodott, hogy vannak ‘jó’ gazdag emberek, akik biztos, hogy üdvözülnek, mert mindenkivel csak csupa jót tesznek. Hozzáteszem, én magam is ismerek ‘hasonló gazdag embert’, aki szép, humánus célokat, rászoruló szegényeket, alapítványokat sok pénzzel támogat...

Ámde felmerülnek ‘keresztkérdések’... Például: honnan, mibõl is származik ez a bizonyos, tárgyi gazdagság? (Nem találkoztam még olyan gazdag emberrel, aki ne követelte volna meg szigorúan, tõlem is, elvitathatatlan nagyszerûségének azonnali és maradéktalan elismerését, hisz ‘teljesen természetes’, hogy az életét õ oldotta meg, ‘rendezte be’ az egyedül üdvözítõ, abszolút sikeres módon, mely sikereit nyilvánvalóan csakis kimagasló tudásának, stratégiai érzékének, egyéb más kiváló adottságainak köszönheti. Van olyan gazdag barátom is, aki ‘páratlan szerencsérõl is’ említést tesz meggazdagodása kapcsán, de természetes, hogy ez a szerencse is csak különleges erényeinek egyike. Mindegyikük egyformán hittel vallja, hogy ‘megérdemelte’, rengeteget dolgozott érte ‘profi módon’; s mások is megpróbálhatták volna, de bennük nem volt elég tehetség és kitartás, stb.) Mert mégis: milliárdok egyetlen ember - maximum 15 év tõkés viszonyok közötti - munkájából egészen biztosan nem származhattak. Akkor meg hát mibõl?!

Mondják: kereskedelembõl, részvényárfolyam-nyereségbõl, termelési profitból, tõzsde-spekulációból, üzleti vállalkozásból, ügyes tranzakciókból, osztalékból, jutalékból, valutaváltásból, csencselésbõl - ‘mit tudom én’: ugye hányféle-fajta lehet a munka, a valós teljesítmény nélküli meggazdagodás lehetõsége, útja?!

De a leggyakrabban csak ennyit mondanak: tõke-jövedelembõl...

Friedrich Engels mondta: „A kereskedelem intézményesített csalás.”

Mert a profit (a tõkejövedelem) minden esetben abból származik, hogy valamit többért adnak el, mint amennyi a valódi értéke. És ez még csak a legegyszerûbb, legklasszikusabb, viszonylag hétköznapi eset, illetve a kapitalizmus törvényes mûködési módja. Mert a tõkés jövedelemszerzés minõsítettebb esetei színtiszta hazárdjátékok. A tõzsde például milliárdosok „itt a piros, hol a piros?” játéka...

Más.

Hallgatom délelõtt a közszolgálati televíziót. Valami mindentudó a számvitelrõl tart tudományos igényû elõadást, fiatal, leendõ vállalkozóknak. Felteszi a költõi kérdést: kit is tekinthetünk vállalkozónak; és mindjárt fel is sorolja hozzá azokat a ‘kötelezõ kritériumokat’, amelyek együttes megléte, teljesítése definiálja csak ‘a vállalkozót’. Van közöttük egy ‘kakukktojás’, illetve furcsa, kizárólagos meg-fogalmazás: „Vállalkozó, aki nyereségvágyból, profit-és vagyonszerzés céljából folytat üzleti tevékenységet.” És mi a helyzet azzal a szerencsétlennel (kényszer-vállalkozóval), aki egyáltalán nem akar üzletelni, nem akar profitra és vagyonra szert tenni, hanem egész egyszerûen csak meg szeretne élni (!) a saját két keze (esze) munkájából, mint a maga ura?! Aki csakis azért, csakis arra vállalkozik, hogy munkájának a gyümölcsébõl egyszerûen és szerényen, ámde tisztességesen családjával együtt, megéljen? Lám, - az ilyen vállalkozó(k) létezését a tudós már per definitionem, tehát eleve kizárja. Furcsa világban élünk; mintha önkéntesen, vagy kényszer hatására, de két kasztra oszlana a világ népessége: profittermelõ kamatrabszolgákra és profitelsajátító tõkésekre - szegényekre és gazdagokra... S valóban: a hivatalos ENSZ-statisztikák szerint ma a Föld népességének 20 %-a sajátítja el és ki az elõállított javak, termékek, szolgáltatások (s a vagyon) 86 %-át, - míg a négyötödnyi, meghatározó többséget kitevõ 80 %-nak csak a javak 14 %-a jut. Jó-e, humánus-e, gazdaságos-e, elõremutató-e, igazságos-e mindez így? Jézus mondta: „Akinek ugyanis van, annak még adnak, hogy bõvelkedjék; - de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” A gazdagság vonzza a pénzt.

Visszatérve most a jó gazdag emberekre, akik szegényeknek, alapítványoknak nyújtanak támogatást; - vajon nemcsak csalóka illúzió, öncsalás, önámítás-e ‘jó gazdagokról’ beszélni, azokról, akik a karitatív adományaikért egyrészt speciális elismerést, tekintélytiszteletet várnak el a támogatottjaiktól, és az egész emberi közösségtõl, társadalomtól (támogatni, adakozni státusz-szimbólum!); másrészt általában ragaszkodnak ahhoz, hogy az adományaikat ‘személyes kívánalmaik’ szerint használják fel. (Ez tipikusan olyan, mint a mecénások általi szponzorálás: csak az kaphat támogatást, aki valami olyat ‘állít elõ’, ami megnyeri az adakozó tetszését. Sajátos kontraszelekció ez...!)

Most nézzünk, olvassunk egy másik idézetet az újszövetségi evangéliumból!

A szegény asszony két fillérje. Leült a templompersellyel szemben, és figyelte, hogyan dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag ember sokat dobott be. Jött egy szegény özvegyasszony is és két fillért dobott be, ami épp egy krajcárt ér. Akkor Jézus odahívta tanítványait, és így szólt: „Bizony mondom nektek: ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan a fölöslegükbõl adtak, - õ azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: az egész megélhetését.”

Mert ez a lényeg: még a legjobb gazdag sem adakozik úgy és olyan mértékben, hogy emiatt a ‘fényûzési kellékei’, vagy ‘kedvenc idõtöltései, játékai’ legkisebb hányadáról le kellene mondania. A gazdag ember lényege, hogy nem ismeri az önkorlátozást. Luxus-igényei kielégítését mindennapos szükségletnek tekinti és cseppet sem érdekli, hogy a Földön mellette milliárdok éheznek, munka nélkül, önhibájukon kívül. A gazdag megnyugtatja a lelkiismeretét: a szegény azért az, mert lusta, trehány, buta, megbízhatatlan, szakképzetlen, magatehetetlen, nincs önbecsülése, igénytelen és persze - szerencsétlen is. Mert a szerencse is csak a magabiztosakhoz, az erõsekhez szegõdik, akik minden percben siker-orientáltak, mindig tudják, mit kell tenni, és hidegvérrel cselekszenek is. A csepûrágóknak nincs helyük - a gazdag szerint - ezen a Földön, az élhetetlenek haljanak éhen...

A gazdagokkal - úgy általában - tehát az a baj, hogy látványosan és ténylegesen gazdagok, mely (a többiektõl megkülönböztetõ) gazdagságukat gyakorlatilag a fösvény, smucig, a filléreket is fogukhoz verõ életmódjuknak, a profithajhász és élvezethajhász szenvedélyüknek köszönhetik. Éppen azon tulajdonságaiknak, amelyek gátlástalan érvényesítése, önkontroll nélküli kiélése homlokegyenest szemben áll, ellenkezik Isten, Krisztus parancsolataival. A gazdag embereknek - csak egy részüknek! - persze ‘vannak rossz érzéseik is’ a saját gazdagságukkal kapcsolatosan, amit nevezhetünk frusztrációnak vagy lelkiismeretfurdalásnak is, a lényeg az: nem biztosak benne, hogy megérdemlik a gazdagságot, hisz valahol a lelkük mélyén ‘tudják’, nem dolgoztak meg érte...

Gondoljuk csak meg! Az egyik ember napi 16 órát gürcöl, látástól-vakulásig, de még a legelemibb fizetési kötelezettségeit (pl. közüzemi számlák, banktartozás, kamatok, hiteltörlesztés) sem képes kiegyenlíteni, nemhogy ‘ötrõl hatra’ jutna... A másik, a milliárdos gyáros, aki valamilyen elvtársi privatizációs banktrükkel egy egész vállalatot kaparintott meg a közös nemzeti tulajdonból, egyetlen saját fillérje kockáztatása (vagy pláne befektetése) nélkül: havi 7-8 millió forintot is keres, akár egy bankvezér, aki ugyancsak nem töri össze magát a munka frontján és szintén a világon semmit nem kockáztat. (Apropó: ki ne ‘szeretne’ véletlenül, önhibáján kívül Tocsik Márta, Máté László, Princz Gábor, Kulcsár Attila vagy Gyurcsány Ferenc lenni? Azzá válni a megfelelõ helyen és pillanatban?) Ezek a gazdagok tehát ‘rosszul érzik magukat a saját gazdag bõrükben’, - fõnek a saját levükben, vagy a zsírjukban, és igyekeznek képzelt vagy valós bûneiket naponta ‘jóvá tenni’. Ezt a pótcselekvési kényszert nevezzük ‘karitatív tevékenységnek’, vagy szponzorálásnak. Mindezeknek az a lényege, hogy ez a ‘jó érzésû’ gazdag, tehetõs ember ‘lelkiismereti kötelességének’ tekinti szegény mûvészek, tudósok, feltalálók, írók, zenészek és gondolkodók anyagi támogatását, akkor és olyan körülmények között, ami egyrészt a számára semmilyen politikai kockázattal nem jár, másrészt feltûnõ elõnyt, erkölcsi elismerést, társadalmi tekintélyt is szerez, jelent; - azáltal, hogy a ‘jó hírnév’, a személyes image szerves része, ha a gazdag emberrõl ‘elterjed’, hogy szeretettel segít a rászorulókon, támogatja a tudást és a mûvészetet, vagy éppen ‘az igazság elõvigyázatlan bajnokait’. Tehát a gazdag ember (1) nem önzetlenségbõl, (2) nem észrevétlenül, (3) feleslegébõl adakozik; vagyis látszólagos önzetlensége üzletemberi mivoltának jól felépített alkotóeleme. A karitatív adományokból így lesznek önzõ, kontraszelekciós célú pénzforrások. Amik nem enyhítik, de tovább mélyítik a vagyoni szakadékot...

Jézus mondta: „Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára, s az õ kedvükért legyetek jók, különben nem lesz jutalmatok mennyei Atyátoknál ... Te úgy adj alamizsnát, ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon. Atyád, ki a rejtekben is lát, megfizet neked.”

Jézus mondja: „Ne gyûjtsetek kincset a Földön, ahol moly és rozsda emészt, ahol tolvajok betörnek és lopnak. Gyûjtsetek kincset a Mennyben, ahol sem moly, sem rozsda nem emészt, tolvajok nem törnek be és nem lopnak.”

„Gyûjtsetek mennyei kincset!

Ne félj, te kisded nyáj! Úgy tetszett Atyátoknak, hogy nektek adja az országot. Adjátok el, amitek van, és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülõ erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj nem fér hozzá és moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.”

„Ti keressétek elsõsorban Isten országát s annak igazságát ... Ne aggódjatok a holnap miatt, a holnapi nap majd gondoskodik magáról. Elég mának a maga baja.”

A gazdag ember ezt fel nem foghatja, mégis igaz: „Boldogok a szegények, mert övék a Mennyek országa.” Az õszintén hívõ, bölcs ember nem is a Földön gyûjti ‘kincseit’, hanem az örökkévalóságnak. Nem gyûjt például földi vagyont, hiszen jól tudja: a vagyon önálló életet él, a vagyon gondozása egész embert kíván, s aki evilági hívságoknak szenteli rövidke életét, annak nem jut ideje a lélekkel törõdni. Egyébként is: a tárgyak (ingatlanok, házak, gépek, stb.) önfeledt ‘gondozása’ épp hogy egyfajta ‘frusztrációs pótcselekvés’, amit gazdag ember pont azért ûz, mert az emberi (isteni) lelkekhez nincs affinitása. A hívõ hirtelen megkönnyebbülést érez, ha ‘vagyonát’ elveszíti, különösen, ha szétoszthatja jobban rászorulók közt. Nem aggódik, mibõl fog megélni holnap, mert egyrészt nem kerget élvezeteket és nem rabja semmilyen fogyasztási mániának, másrészt sokkal többre tartja a lelki gazdagságot, melynek élményei bõségesen ‘pótolják’ az anyagi örömök hiányait.

Aki igazán istenhívõ, nem gyûjt be, nem spájzol magának ‘háborús tartalékokat’, mert tudja, hogy valamennyiünket Isten gondviselõ kegyelme éltet. „Senkinek nincs megígérve a holnap.” - így sem a szegény, sem a gazdag embernek nincs. A holnap majd gondoskodik magáról - magyarán: Isten a jókról! -; a kevélyt pedig esetleg más oldalról éri a baj, miközben raktárai csordultig teltek. A hívõ nem keresi az élet pí-vizét, nem keresi az élet-elixírt, nem keresi az összeköttetést a wellness és a reiki (vagy a prána) démoni hatalmaival, hogy meghosszabbítsa a vacak kis életét, mert tudja, hogy csak kicsinyhitûek bíznak a Sátán praktikáiban. Egyetlen perccel sem kíván tovább élni, mint amilyen élethosszat az Úr kimér a számára, mert hiszi, hogy az igazi élet a Mennyországban vár rá, s nem a Földön.

„A szûk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az út, mely a pusztulásba visz, - bizony sokan mennek be rajta. De milyen keskeny az út, mely az életre visz, - bizony kevesen találják meg azt.” (Sokan vannak a meghívottak, kevesen a választottak.) Egyesek csúnyán félremagyarázzák Krisztus misztikus szavait, és az esszénus (korabeli titkos társaság) beavatás gondolatát vélik kiolvasni belõle, amelyen állítólag Jézus is átesett. Pedig egészen másról van szó: épp arról, amirõl

most beszélünk. A széles autópálya, a madárszárnyú piros Ferrari, a gazdagság, s az élvezetek nonstop hajszolása a pokolba, az örök kárhozatra; a keskeny kicsi ösvény, a böjt, az önmegtartóztatás, a szegénység a mennyországba visz. Aki a földi életében kicsi, az a Mennyben nagy lesz; - aki pedig evilági nagyságra tör, az a Mennyben lesz kicsi. Jézus szavai megjövendölik, hogy a túlvilágon minden megfordul majd: a pokol keskeny ösvényeit túlzsúfoltság fenyegeti, miközben a mennyország széles makadámútjain viszonylag csekély forgalomra számíthatunk.

Egy fiatalember önvizsgálatában is bûntelennek találta magát, és megkérdezte az Urat, mitévõ legyen. „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, és az árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, kövess engem!” - mondta Jézus. A férfi csalódottan távozott, hiszen meg szerette volna õrizni jelentõs földi vagyonát is (amit nem tekintett bûnnek!), - persze amellett, hogy üdvözülni is akart. Jézus errõl így szólt: „Senki két úrnak nem szolgálhat: vagy gyûlöli az egyiket és szereti a másikat; - vagy egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok (egyszerre) Istennek és a mammonnak.”

És végül Jézus kimondja a legsúlyosabb szentenciát a gazdagságról: „Könnyebb a tevének átmenni a tû fokán, mint a gazdagnak Isten országába jutni.” Erre a tanítványok megkérdezték: ”Hát akkor ki üdvözülhet?!” - Jézus ezt válaszolta: „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Vagyis nem maga a gazdagság a kárhozat forrása, hanem az emberi természet, amely az anyagi javak bódulatában megfeledkezik Istenrõl, s a Mennyek országáról. A gazdag emberek azért és akkor kárhoznak el, mert (és amennyiben) nem képesek alárendelni földi szükségleteiket, ‘földi nagyságukat’ az üdvözülés alapkövetelményeinek. Azért kárhoznak el, mert feláldozzák a perc öröméért az örökkévalóságot.

Márpedig nem jó ember az, aki kevélységében Isten fölé helyezi önmagát...

******

Jézus tettlegesen is kimutatta ellenérzését a gazdagság korabeli megtestesítõivel, a kufárokkal (ma a tõzsdecápákkal tenné ugyanezt) szemben. Bement (az Isten) templomába és kiûzte mindazokat, akik a templomban adtak-vettek, a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait pedig felforgatta. „Írva van - kiáltotta -, az én házam az imádság háza, ti pedig rablóbarlanggá tettétek!”

******

A mindenkori római pápák nagyjából ugyanilyen lelkiséggel és alapmotivációval közelítettek a gazdagság megítéléséhez, bár kétségtelenül ‘óvatosabban’. Inkább a probléma szociális vonatkozásait igyekeztek megragadni, mármint hogy a javak elsajátításának, fogyasztásának kiegyenlítõdésére kellene törekedni. A szociális enciklikák - Rerum Novarum (XIII. Leó; 1891.), Centesimus Annus (1991.) és Sollicitudo Rei Socialis (1998.) - így elítélik a kapitalizmust és a szocializmust is.

„Az ember a rajta kívül álló dolgokat nem úgy birtokolja mint sajátját, hanem mint közöset, mivel Jézus Krisztus törvénye és ítélete fölötte áll az emberek törvényeinek és ítéleteinek. (...) A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint: Az ember, amikor ezeket a javakat használja, sohasem tekintheti azokat a dolgokat, amelyeket törvényesen birtokol, kizárólag a sajátjának, hanem köteles úgy tekinteni, mint amelyek közösek; közösek abban az értelemben, hogy nemcsak neki magának, hanem másoknak is hasznára lehessenek.” (C. A., 46-47. old.)

„A felek egyenlõségén alapuló kereskedelem logikáját és a hozzá kapcsolódó jogszerûség formáit megelõzi az a valami, ami az embernek azért jár, mert ember, azaz páratlan méltósága miatt. (...) A Rerum novarum által kifejtett alapelvek (...) az elérendõ célt is jelentik; ezek arra irányulnak, hogy meg-gátolják, hogy magát az embert és munkáját pusztán áruként kezeljék: meg-felelõ bért kapjon a családja fenntartására, szociális biztosítékot öregkora és munkanélkülisége esetére s a munkafeltételeket megfelelõen szabályozzák. (...) Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról; - olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsõbbséget biztosít a tõkének, a termelõ-eszközök és a föld birtoklásának az emberi munka szabad személyes jellegével szemben. Amikor e rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent, hanem a szabad munka, a vállalkozás és az együttmûködés társadalma jelent alternatívát.” (C. A., 53.o.)

Olyan társadalom képe ez a harmadik út, amelyet talán az Aranykor testesíthet meg, Jézus második eljövetele, az utolsó ítélet után. Amikor már nem lesznek a szó mai végletesen szélsõséges értelmében vett szegények és gazdagok, s amikor már nem lesz sem kapitalizmus, sem kommunizmus, sem globalizáció, csak béke és szorgalmas, értelmes, isteni erkölcsre alapozott építõ munka, mert akkor már a Földön is Jézus Krisztus lesz a király, aki egyenlõen osztja el a Föld javait...

A megkísértés lélektana

Mint közismert, Jézus Krisztus volt az elsõ, s mindmáig az egyetlen szavahihetõ szociáldemokrata; tekintve, hogy ‘komolyan gondolta’ a szegények támogatását...

Naponta idézzük például azt a mondását, miszerint könnyebb a tevének átmennie a tû fokán, mint a gazdag embernek bejutnia a Mennyországba.

Noha teljes értékû ember is volt (nem ‘csak’ Isten fia!); nem tartotta sokra a földi gazdagságot, visszatérõen figyelmeztette a gazdagokat: jobban teszik, ha minden vagyonukat szétosztják a szegények között.

A Sátán mégis megpróbálta megkísérteni, noha tudta, semmi esélye nincsen.

„Jézus megkísértése. Jézus a Szentlélekkel eltelve visszatért a Jordántól. A Lélek a pusztába vitte negyven napra. Ott megkísértette az ördög. Azokban a napokban semmit sem evett, de mihelyt (értsd: a böjt napjai) elmúltak, meg-éhezett. Az ördög így szólt hozzá: ‘Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kõnek, hogy váljék kenyérré!’ Jézus azt felelte: ‘Nem csak kenyérrel él az ember, ha-nem az Istennek minden igéjével.’ Ezután felvitte õt az ördög egy magasabb hegyre. Szempillantás alatt megmutatta neki a világ minden országát. ‘Minden hatalmat és dicsõséget neked adok - mondta -, mert én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha imádsz engem, minden a tiéd lesz.’ De Jézus el-utasította: ‘Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!’ Végül az ördög Jeruzsálembe vitte õt és a templomépület párkányára állította: ‘Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magadat! Írva van: Angyalainak parancsolt felõled, hogy oltalmazzanak. Tenyerükön fognak hordozni téged, hogy kõbe ne üssed a lábadat.’ Ám Jézus így válaszolt: ‘Az is írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet.’ Amikor ezek a kísértések véget értek, - egy idõre elhagyta õt az ördög.” (Lk. 4,1-13)

Nézzük meg tételesen; mik is voltak az ördög kísértései?!

n Az éhezõ változtassa a követ kenyérré, vagyis teremtsen élelmet a semmibõl.

n A ‘világ fejedelme’ azzal is megkísértette, hogy felajánlotta a világuralmat.

n Isten helyett az Ördög imádatát kérte; cserébe a világ javainak birtoklásáért.

n Repülésre csábította, hogy levitációs képessége önhitté, sebezhetõvé tegye.

Bármilyen hihetetlen; ezek a kísértések mai modern korunkban - nevezzük bár a New Age, a sátánizmus korának avagy ‘tudásalapú társadalomnak’, vagy akár az Antikrisztus, a Fenevad korszakának - ugyanebben az összeállításban, ugyanígy léteznek; vagyis semmi új nincs a nap alatt! Az ember a liberális demokrácia és a technikai civilizáció csúcsán fokozottan hajlamos arra, hogy mindenható isteni lénynek képzelje magát; olyannak, aki bármit képes megtenni, tökéletesen uralja az anyagi és a szellemi világot, olyannyira, hogy Istenre többé nincs is szüksége!

A legújabb ezoterikus vallások különös módon jelenítik meg a fenti kísértéseket, s persze egészen másfajta válaszokat adnak ezekre a kísértésekre, mint azt Jézus tette, amikor Isten igéjére, parancsolatára intette az ördögöt, miszerint imádni és szolgálni csak Istent szabad; ‘más urat’, vagy bálványt tilos. Ezek a kis szekták szinte ‘sportot ûznek’ az ember kísértésébõl, hogy átvezessék az ördög táborába!

Az Isten-ember azért jött a Földre, hogy isteni áldozatként végigszenvedje ugyan-azt a földi életet, amit mi élünk. Vagyishogy ‘orcájának verítékével keresse meg a mindennapi betevõ falatját’, - s a legkevésbé sem azért, hogy valós csodatévõ képességeit nékünk fitogtassa; elkerülve ezzel például az éhezés keserveit. Az a fajta ‘bohóckodás’, amelyik mindig az élet napos oldalát választja a nehézségek, a problémák legyõzése helyett - inkább a sátán-fiakra, az ördögre jellemzõ. Erre akarta az ördög rávenni Jézust; hogy viselkedjék úgy, mint egy komolytalan lélek, aki virtuózként zsonglõrködik a természet erõivel - kijátszva Isten parancsolatait.

Jézus persze egy pillanat alatt kenyérré változtathatta volna a követ; ám akkor méltatlanná vált volna isteni küldetésére; arra, hogy valódi emberként éhezzen és szenvedjen, nélkülözve éljen, s kísértések és kétségek között vergõdve - „Atyám, mért hagytál el engemet!” - haljon meg a keresztfán. Jézus emberként igyekezett megélni emberi élete minden percét, és mint Isten Fia egy cseppet sem próbálta könnyíteni véres és verejtékes misszióját: cseppenként itta ki a teli méregpoharat.

Tudnunk kell, hogy ‘csodák’ - igenis vannak. Tekintettel arra, hogy Istennek nem kell naponta bizonygatnia nekünk a létezését - nem szorul erre rá! -, felmerülhet bennünk az alapos gyanú, hogy a ‘hétköznapi csodákat’ nem mindig, és nem is bizonyosan Isten, hanem esetleg ‘másvalaki’ cselekszi. Köznapi nyelven szólva a természet törvényei ‘kijátszhatók’, viszonylag tág tere van a sarlatánságnak, - sõt, mivel a természet legmagasabb rendû törvénye a természetfölötti; a valós világ valójában éppen a csodákra épül. Ha megértjük, hogy az anyagi világ mûködése önmagában valóságos csoda - a mikrovilágban a részecskék megfoghatatlanul elillannak, a legtávolabbi galaxisokat még rádiótávcsöveinkkel sem érhetjük el -, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha idõnként ‘avatatlanok’ is felismernek egyet-egyet, isteni jóváhagyás nélkül, vagy kifejezetten a világ fejedelme sugallatára...

Ha valaki a nyomára bukkan, hogy egy parányi üzembõl - amelyik sem gabonát, sem halat termelõ gazdaságokkal nem áll üzleti kapcsolatban - valósággal dõl ki a frissen sült kenyér, s a ropogós sült-hal; éljen a gyanúval: ‘manna-gyárra’ lelt, mely a legritkább esetben az Úr evilági leányvállalata. Ugyanennek mintájára: ha valaki oly’ bankot talál, amelyik az eredeti pénztõke-tulajdonának a sokszorosát kölcsönzi ki az arra rászorulóknak, uzsorakamatra, s még maga a nemzeti állam is csak tõle kérhet kölcsön!; - gondoljon rá: talán az ördög profit-konszernjében jár. S nem utolsó sorban: ha valaki azt állítja nektek, hogy belõle egyenest az õs-életerõ, a prána árad, melynek ‘befogadása’ helyreállítja elgyötört, beteg és öreg testünk egészségét - gondoljátok meg: Isten nem változtatta meg eredeti terveit és nincs szüksége ‘természetgyógyász’ lelki közvetítõkre, ha meg akar nyilvánulni...

A semmi és a mindenség csatornái egybefolynak ugyan, de csak a másvilágon.

Másvalaki mesterkedik itt; akinek a legfõbb célja, hogy kiküszöbölje a Teremtõt.

Ha valaki nem hisz Istenben, a feltámadásban és a lélek üdvösségében; az ideális társa, szerzõdõ partnere az ördögnek. Igen sok jelentõs intelligenciájú, tehetséges férfiú vált már áldozatává a földi világuralom kísértésének. A Jézust megkísértõ ördög azzal kérkedik, hogy minden hatalmat és dicsõséget õ kapott meg, s annak adja, akinek akarja. Egyetlen feltétele csupán, hogy õt, az ördögöt kell imádni az Isten helyett. Egyértelmû hát, hogy a világuralom önmagában bûnös kategória, amelyet senkinek sincs jogában megszerezni. Aki mégis erre tör, az Isten ellen van, s magával a sátánnal szövetkezik. Vagyis az ördög nem kevesebbre csábítja Jézust, mint hogy vállaljon cinkosságot vele, s legyen a cimborája; ahelyett, hogy beteljesítené isteni küldetését. Ezek után magától értetõdik, hogy egészen az idõk végezetéig mindig újabb és újabb Antikrisztusok jönnek, akik megpróbálják kézi vezérléssel irányítani az egyetlen falanszterré silányított világot, hogy az egyedül csak nekik szolgáljon. Nyilvánvaló, hogy a soknemzetiségû emberiség mindenféle egységesítése, közös akolba való ‘összeterelése’ istentelen gondolat, mert végleg kiiktatná a spontán véletlen - utolsó pár, elõre fuss! - lehetõségét, ami az isteni terv megvalósításának legfontosabb pillére. Nem véletlen, hogy az aktuális világ-diktátorok (Nagy Sándor, Caesar, Napóleon, ..., Bush) mind a globalizáció hívei, s mint ilyenek vagy nem értik Isten tervét, vagy direkt szembeszállnak vele. Mint látjuk - valójában az ördög a legnagyobb ‘globalizátor’; aki maga gyáván elbújik a háttérben, s mindig azt a figurát tolja elõtérbe, akivel vérszerzõdést kötött. Igen nagy szüksége van mindig újabb jelentkezõkre, megkísérthetõ jelentõs férfiakra, - akik szerint a világuralom szükségszerû, s tûzzel-vassal meg is kell valósítani. Az igazság az, hogy amennyiben ez a világuralom bárki irányítása alatt ténylegesen megvalósul, akkor az egyben a világ (a jelen történelmi korszak) végét is jelenti.

A világ megváltásának kétezer éves krisztusi projektje akkor véget ér; bizonyossá válik, hogy értelmetlen a megváltást tovább folytatni (erõltetni) egy olyan iszonyú világban, amelynek a vezérelve a tébolyult hatalom paranoid kontraszelekciója és melyben rohamosan pusztulnak a felépített értékek, s napról-napra fogy a remény.

Óvakodjunk hát zsoldjába állni minden olyan törekvésnek, szellemi vagy politikai irányzatnak, ‘vallásnak’ vagy szektának, amelynek deklarált célja a világuralom! Különösen veszélyes az ügy, ha hangsúlyozzák, hogy ‘a jó világuralma’ a cél... A világegyetemben ‘a jó’ egyedüli letéteményese ugyanis a mindenható Isten, aki a dolog természetébõl következõen nem alapít leányvállalatokat, nincsen szüksége közvetítõkre, helyette eljárókra, akik szenteltvizet lopva az Úr templomából csak a saját dicsõségükre pályázva osztogatnak áldást: Isten helyett az ördög nevében.

A jó világuralma, Isten ‘territóriuma’ - per omnia saecula saeculorum - ‘odaát’ van; itt a Földön felesleges és káros utópia a szép új világrend építésén erõlködni. Ha az ördögnek sikerül elérnie az egységes földi világállam létrehozását; azáltal létrejön a potenciális lehetõség, hogy szép szóval, vagy erõszakkal; hízelgéssel, vagy a törvény útján - mindenkit kötelezzenek arra, hogy Isten helyett a Sátánt imádja. Már ma is eszeveszett küzdelem, láthatatlan háború folyik a lelkekért; és a gonosz lélek egyáltalán nem áll rosszul. Veszélyben vannak már a legjobbak is!

Aki aláír az ördögnek; egész életével tartozik neki, s egész lelkével bûnhõdik is.

Az ördögöt imádni?! Ez a szolgálat a lélek halálával egyenlõ.

Az utolsó kísértésben már benne van a frusztrált ördög sikertelen kísérletei felett érzett dühe is; tesz még egy kétségbeesett próbát - hátha az angyalok oltalmának ravasz említése ‘repülésre bírja’ az addig állhatatosan ellenálló Jézust. Az ember elvileg levitálhatna; ám mivel valójában nem ismeri a világmindenség mûködési törvényeit, mégsem képes rá. Jézus kereszthalála után feltámadott, s ‘üdvözült’ teste könnyedén legyõzte a gravitációt, és Pünkösd után a Mennybe emelkedett...

Ám a megkísértésekor még - kérkedésbõl; ezt várta el az ördög! - alkalmi csodát kellett volna tennie ehhez. Jézus nem repült; - lebeszélte az ördögöt a kísértésrõl.

Node mások nem tudták legyõzni a vágyukat, s állítólag elsajátították a levitációt.

Ron Hubbard, miután elérte az általa alapított ‘egyház’ legmagasabb fokozatát; ‘levitált’, s többé már nem tért vissza. Élve azóta nem látta senki...

Ha egyszer - nem minden elõzmény nélkül - egy napon rövid telefont kapsz, mely így szól: „Gazdag leszel, újra fiatal és egészséges; mester, mondj hát igent!” - mondd, igaz lelkedre, mit fogsz erre válaszolni?!

Én nemet mondtam.

A hasonmások: a lélek abortusza

Rendkívül furcsa világban élünk. Lassanként mindent felfal a digitális igen-nem kérlelhetetlensége. Elég egy ‘pontot’ elhibáznod; s a címzett sohasem kapja meg az elektronikus leveledet. A ‘vissza a feladónak’ effektus - valószínûségi kérdés.

Vagy lejön - vagy sem. Vagy elolvassák (e-mailedet) - vagy sem. Vagy megélsz - vagy meghalsz. Vagy célszerû, hasznos egy élet - vagy hiába minden küszködés. Az emberek elbeszélnek egymás mellett - mindenki csak mondja ‘az érdektelen’ magáét (mint Krisztus, Szakonyi Károly „Adáshiba” címû darabjában). S derült égbõl ‘villámcsapásként’ az egyesült angolamerikai légierõ egyik fele George W. Bushra vigyáz a londoni Buckingham palota felett - nehogy kinyírja az Al-Kaida - míg másik fele újra Bagdadot bombázza, mint a régmúlt háborús idõkben, mikor még nem tört ki a béke, amelynek sikeres fenntartásában mi is közremûködünk...

Mondom, különös egy világ ez! Az elmúlt évek során egyre több ‘kiszivárogtató könyv’ jelenik meg - tucatjával. Azelõtt - nemhogy elõre megtudhattuk volna, mi ez a tragikomikus rendszerváltás; a nemlétezõ, de mégis megvalósult rózsadombi paktum! - egyetlen, még csak hasonló tartalmú könyv sem jelent meg magyarul, 2-3 éve pedig ‘Dunát lehet velük rekeszteni’. A nagy leleplezések kora is ez!

Olvasom Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû könyvében - Drábik könyvei valóságos kincsesbányák; minden, ‘másodlagos’ tekintetben is! -, hogy a Püski Kiadó gondozásában 2000-ben jelent meg Kocsis István „Magyarország Szent Koronája” címû mûve. Nosza, felhívom a könyvterjesztõt, ahonnan ‘az ilyen, és ehhez hasonló’ könyveket szoktam megrendelni. S mit mondanak? Van egy ilyen könyv; - de azt nem a Püski, hanem a Kairosz adta ki, és nem Kocsis István írta, hanem: Zétényi Zsolt! Nem elõször járok így! Ezúton is kérek mindenkit - aki tud, segítsen megfejteni a rejtélyt, és hozzájutnom a könyvhöz, amelybõl idézni fogok, Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû fantasztikus munkája segítségével:

„Felmerül a kérdés, hogy lehet-e ésszerû magyarázata annak, hogy a világ leg-hatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszabbat, hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökkévalóságot. (Az igazi célt, illetve tárgyat, amiért ezen sorokat Kocsis István leírta - szándékosan megfejtetlenül hagyom. Az a megfontolás vezet, hogy egyfelõl megmutassam: speciális mondanivalója világ-méretekben, általánosan is igaz; másfelõl, hogy olvasóim is keressék e csodálatos könyvet, s ezek után - reményeim szerint - velem együtt olvassák is el.) Másképp is fogalmazhatunk, õk már régen odaadták az örökkévalóságot a percért, akkor, amikor ‘hasonmásokká’ váltak. „Hasonmás” az, aki az életet választotta az ÉLET helyett... Akiknek a lelke tetszhalott állapotba jutott. Õ az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, amely a „romlásba” visz. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést az Idõtlen Énjével... Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek... Azt mondtuk: „Nem könnyû kioltani a lelket, de az ember megteheti...

De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg... Azaz a felfoghatatlanul nagy bûnökkel.” Aki például szándékosan és aljas indokból öl, vagy megölet valakit, az is tulajdonképpen Istenre emelt fegyverrel oltja ki a saját lelkét. Aki pedig államférfiként árulja el hazáját, idegen hatalom szolgálatába áll, szintén Istenre emel fegyvert, mert ezzel elszegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami benne, a személyiségében a legértékesebb. Ezért kell például annak levetni a papi ruhát, aki ateista lett vagy távozni a bírói pulpitusról, aki politikai parancsra hajlandó volt ártatlan embert elítélni. Minthogy Isten egyedül csak az embert teremtette a saját képmására, és oltotta belé az alkotó értelem szikráját, ezért minden emberben van valami isteni lényeg. Aki Istenre fegyvert emel, az emberként már nem is él tovább, hanem csak valami másként, másvalakiként.

Ha tehát az ember így vagy úgy, de eldobja magától isteni lényegét, az valami mássá válhat, valami minõségileg alacsonyabbrendûvé, mint ami korábban volt. Kocsis István ezt a minõségileg alacsonyabbrendûvé, mássá vált embert nevezte el „hasonmásnak”, - a valódi ember, az isteni lényegét hordozó ember „kiürült hasonmásának”. Kocsis értelmezésében a „hasonmás” az, akinek a lelke tetsz-halott állapotban van. Mondhatnák úgy is, akiben kialudt az isteni szikra. A mai uzsoracivilizációban élõknek a kamatkapitalizmus törvényei szerint mindent le kell fordítaniuk a pénz egydimenziós nyelvére. Kocsis István kifejti, a mi korunk embere nem érti, sõt valami álproblémának tekinti ezt. Ez jól tetten érhetõ ott is, hogy a filozófiával és a teológiával (!) hivatásként foglalkozók is mellõzik ennek tárgyalását, mert a „hasonmások” létezésének a beismerése nem egyeztethetõ össze azzal a hamis premisszával, hogy minden ember egyenlõ. (Épp most folyik a magyar Parlamentben az ún. „gyûlöletbeszéd-törvény” részletes vitája. Hallom a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja:

‘Nem gyûlöletbeszéd - nem büntethetõ - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsõbbrendûségét állítja’. Egyébként is; - a hason-másoknak nincs a hátukra írva, hogy hasonmások, tehát ‘nem határolhatók jól körül’. Istennek legyen hála, egyelõre még szabadlábon maradhatunk! Továbbá: igencsak csodálkoztam volna, ha az elit ‘megbüntettetné’ saját magát és filozófus talpnyalóit.) Az egyenlõ jogokkal épp az a probléma, hogy egyenlõtlen képességû emberekre és gyökeresen eltérõ feltételekre alkalmazva a legigazságtalanabb eredményhez is vezethet. Ezért a ‘jogegyenlõség’ legfeljebb az elvben elismert esélyegyenlõséget és a jog elõtti formális egyenlõséget jelentheti. Természetesen nem lehet minden egyes egyénre szabva megalkotni egy teljesen igazságos jog-rendszert. Ez azonban nem változtat azon, hogy azt állítani: mindenki egyenlõ, nem egyéb egy jó szándékú óhaj kimondásánál. Ezzel az óhajjal nehéz szembe-fordulni, hiszen többek között erre épül az általános választójog és az „alibi-demokrácia” vele ûzött szemfényvesztõ játéka. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az emberek jelentõs része az uzsoracivilizáció kényszere következtében „hasonmás” emberré vált, aki már elveszítette az emberi lényegét tartalmazó minõségét, akkor még az a kérdés is felmerül, hogy az emberi lényegüket még megtartott, és az emberi lényegüket már elveszített emberek vajon egyenlõknek minõsíthetõk-e? Kocsis István azt állítja, hogy valójában nem tett rendkívülit „a hasonmás” fogalmának a bevezetésével, mert a fogalom szerinte minden ember tudatában jelen van. Állítását például azzal támasztja alá, hányszor elhangzik: „csak ne csalódnék benne!” - házastársban, üzlettársban, barátban. Másképp fogalmazva: csak az legyen, akinek látszik, és ne valaki vagy valami más. Azaz „hasonmás”. Kocsis úgy érvel, hogy a „hasonmásoktól” retteg minden jövõjét féltõ ember, mivel a hasonmások hazudnak politikusként, szerelmi partnerként, könnyen kaphatók az árulásra és üzletemberként szintén gátlástalanok, de más szakmákban sem azzal a felelõsséggel és kötelességtudattal látják el feladatukat, mint az emberi lényegüket megõrzõ emberek. Közéjük tartoznak, akik például jó üzletnek tekintik a háborút, ha lehet rajta sok pénzt keresni, tekintet nélkül arra, hogy hány embertársuknak okoznak végtelen sok szenvedést. A jelenlegi uzsoracivilizáció kamat-kapitalista rendjében pénzgazdaság mûködik, amelynek egyetlen célja, hogy a pénzbõl még több pénzt állíthassanak elõ a pénzvagyon tulajdonosai, ezért minden egyéb emberi érték devalválódott, és az erkölcsnek nincs többé ázsiója. Egyre több a profithajszában hasonmássá váló ember. A legdöbbenetesebb - Kocsis István szerint - az, amikor a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett. Ez abban a pillanatban következik be szerinte, amikor már képes elhitetni önmagával, hogy Istennel szembefordulva is lehet élni.

Természetesen lehet így élni, de nem az emberi lényegét megtartó teljes (értékû) embernek, hanem az emberi lényegétõl megfosztott hasonmásnak. Ezért van az, hogy ebben a mindent pénzzel mérõ egydimenziós világban rengeteg az olyan ember, aki úgy követ el bûnt, hogy nincs igazán bûntudata, és képtelen valódi bûnbánatra. (Persze vannak ennek enyhe esetei is, ha valaki csak képmutatásból jár templomba és nem valódi lelki szükségletbõl.) Kocsis István leleménye, a „hasonmás” terminusa igen jól eligazít korunk sok ellentmondásában. Ugyanis ha valaki fölfogta, hogy „hasonmás” lett, és ezt a létét el tudja viselni, akkor a számára semmi sem azonos már azzal, ami valójában. A bûn többé nem bûn, minden üzlet rossz, melyen így vagy úgy nem nyerészkedik, akár a másik kárára s a legrosszabb üzlet, ami Kocsis szerint „az Örökkévalóságról való lemondás a percért”, vagyis amikor a percnyi földi létért lemond az Idõtlen Énrõl, amikor az életet választja az ÉLET helyett. Az ilyen hasonmás embernek a földi léte percnyi hosszába kell belesûrítenie minden hatalmat, minden élvezetet; - ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át mindenen és mindenkin. Kocsis a Biblia alapos ismerõjeként azt is hangsúlyozza, hogy a „hasonmás”-kérdést a maga bonyolultságában az Evangélium mutatja be (!), de korunk embere a jelek szerint már nem képes felfogni az Újszövetségnek e fontos részeit. Mindabból, amit az Evangélium sugalmaz, a legdöbbenetesebb az, hogy a „hasonmás”-lét, vagyis az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek és Isten megtagadása - az emberi lényegétõl már megfosztott, redukálódott ember számára természetessé és elfogadhatóvá is válhat, és így az uzsoracivilizáció pénzhajszájában egész népeket, sõt az emberiséget is veszélyezteti az ebben a „hasonmásságban” való elmerülés.” Az elmondottakhoz már csak Krisztus szavait lehet hozzátenni:

Óvakodjatok az Antikrisztustól! „Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az Antikrisztus. Már eddig is sok Antikrisztus támadt. Ebbõl tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilván-valóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, s mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot. Ti ismeritek, s azt is tudjátok, hogy semmi hazugság sem származik az igazságból. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az Antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha meg-marad bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félrevezetnek. Ami titeket illet, maradjon meg bennetek a tõle kapott kenet. Más tanítóra nincs szükségetek: bármire is tanítson az õ kenete, az igaz s nem hazugság. Maradjatok tehát õbenne, amint tanította. Igen, gyermekeim, maradjatok õbenne, hogy amikor megjelenik, bizalommal töltsön el, és eljövetelekor meg ne szégyenüljünk. (1 Jn. 2, 18-28.)

Óvakodjatok a hamis prófétáktól! „Szeretteim ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az Antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt már a világban is van. Ti Istentõl vagytok, gyermekeim, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.” (1 Jn. 4,1-6.)

Pápai üzenet a publicistáknak

Május utolsó napjaiban II. János Pál, a római pápa, Krisztus földi helytartója még tõle is szokatlan, evilági megnyilatkozást tett, amikor is felszólította a világ újságíróit, publicistáit, hogy írják meg az igazságot. A pápa ‘semmi közelebbit’ nem fûzött a felszólításához, amitõl a dolog még különösebbé vált... Van ugyanis ebben az általános igazság-írásra buzdításban valami baljós, prófétikus színezet. Jómagam 1996. óta rendszeresen publikálok; - úgynevezett ‘újságíró’ soha nem voltam. Ezt nem ‘büszkeségként’ említem, csak puszta tényként, hogy tudniillik mindjárt az újságírás ‘krémjével’, a publicisztikával kezdtem, és könyvek, illetve tanulmányok írása mellett csak a publicisztikának hódolok, mind a mai napig...

Az újságírás - szakma; ám a publicisztika - inkább a gondolkodva írás mûvészete. A pápának az idézett ‘bejelentése’ azóta sem hagy nyugodni; éppen ezért még megvártam, amíg ‘minden kérdésem összeáll’, s csak most teszem fel azokat.

Mi oka lehet a pápának arra, hogy ilyen szokatlan ‘felszólítást’ tegyen? Miért épp az újságot írókat szólítja fel az igazság megírására, amikor annyi írástudó s toll-forgató ember ‘lopja még a napot’ rajtunk kívül?! Mi az, amitõl a dolog ennyire égetõen aktuálissá vált? Mégis, milyen konkrét igazság(ok) megírására gondolhat a pápa, hiszen az általános igazságot nem lehet megírni! Ha a pápa ‘tudja’, hogy milyen igazság megírására van éppen ‘a legnagyobb kereslet’; - akkor miért nem írja (pl. egy újabb enciklikában) meg, vagy mondja el nekünk alkalmasint Õ?!

Így a bejelentés ‘meglehetõsen talányos’, és éppen ez az, ami oly’ aggasztó...

Rá lehet jönni ugyanis a pápa ‘kódolt üzenetének’ valódi és mélyenszántó, S.O.S. értelmére, a világ sorsát gondviselõ szándékára, - de férfi legyen a talpán az, aki egyrészt megérti Krisztus helytartójának az utasítását, másrészt elég bátorságot is érez magában ahhoz, hogy híven végrehajtsa.

Hogy kicsivel még jobban megvilágítsam az újságírás és a publicisztika közötti mély különbséget; arról van szó, hogy amíg az újságírás a valóságot, a tényeket írja meg, illetve (lenne) hivatott megírni, - addig a publicisztika nem elsõsorban azzal foglalkozik, hogy mi történt, hanem azzal, hogy miért: mi célból, s fõleg kinek, minek az érdekében. Amíg tehát a mindennapi újságírás inkább ‘a száraz tényekre’ szorítkozik, - addig a publicisztika elemez, értékel és legfõképpen ok-okozati összefüggéseket igyekszik feltárni. Vagyis: nem a valóságot, hanem az igazságot keresi, - persze a valóság tényei mögött. Máris megjegyezhetjük: igen kevés az olyan sajtóorgánum, vagy pláne az olyan publicista, aki a fõ feladatának az igazság keresését és nyilvánosságra hozatalát tekinti. Az igazság kockázatos, veszélyes kategória, a megírása pedig ‘veszélyes üzem’, mert érdekeket sért. Az igazság a kialakult gyakorlat szerint olyan korszerûtlen, konzervatív, hogy ne is mondjam: ‘kortévesztõ’ kategória, amelynek kizárólag transzcendentális (értsd: égi) magasságokban van, lehet létjogosultsága. Az igazság rég kiment a divatból, mert a kimondásából csak konfliktusok fakadnak; haszna ebbõl senkinek nincs...

S ezen ‘a tényen’ az sem változtat, hogy a legszélesebb tömegekben igen nagy az igazság utáni vágy, olthatatlan az igazság-szomj; de hát a nagy többség úgy van ezzel, mint a boldogsággal; - az egyiket nem kapja meg, a másikat nem érheti el, soha, s ebbe aztán mindenki nagyjából bele is nyugodott. Ez már ‘a békés birkák (juhnyáj) állapota’; amelyben már senki nem vágyik semmilyen változásra, mert a hatalom a fejünkbe verte, hogy minden úgy a legjobb, ahogy van...

Az igazság tehát elavult, érdektelen, veszélyes és haszontalan ‘fogalom’, aminek eleve mindenkit (fõként a regnáló hatalmat) irritáló, renitens tartalma van, - ezért a kiderülését foggal-körömmel meg kell akadályozni. Gondoljunk csak az egyszer volt, talán igaz sem volt monopolisztikus (monolit) kommunista sajtóra, aminek a ‘tömegtájékoztatási illetve kommunikációs alapelve’ nem a tények, a valóság, az igazság széleskörû megismertetését tekintette, írta elõ a sajtó céljául, feladatául, hanem épp az ellenkezõjét: hatalmas fizetést és prémiumokat kaptak a beépített cenzorok, akik maguktól is tudták, mik azok a dolgok, amikrõl hallgatni, s amiket elhallgatni kell. Napnál is világosabb, hogy a valós történések mögött meghúzódó igazságok kiderítését ma sem várhatjuk olyan újságíróktól és publicistáktól, akik félmilliós havi fixért bértollnokoskodnak valamelyik ma is monopolisztikus sajtó-orgánumnál, és röffentenek heti gyakorisággal valamilyen társadalmi eseményrõl alig néhány bekezdésnyi félrevezetõ, hamis magyarázatot a szociál-liberális tõkés klikkek közvetlen vagy közvetett megrendelésére, amin az sem változtat, hogyha az igazi tulajdonos innen több száz vagy ezer kilométernyirõl küldi ‘elvárásait’...!

Van azonban valaki, akinek az elvárásai mindenki másénál erõsebbek. Mindenütt jelen van s mindenható, gondviselõ ereje bármely földi hataloménál hatékonyabb. II. János Pál pápa már igen hosszú ideje, harmadik évtizede tölti be Krisztus földi helytartójának tisztségét és hivatalát. Már többször bejárta az egész Földet; saját szemével látta s rögzítette magában, hogyan élnek az emberek szerte a világban.

Fogékony szelleme tehát nem csak vertikálisan, a történelmi idõk mélységében; de horizontálisan, a kontinenseket összefogóan is átlátja a nagy összefüggéseket: mi, miért pont úgy történik, amint történik. Nem véletlen, hogy éppen az egyik legnagyobb keresztény ünnep, Pünkösd elõtt látta szükségesnek az igazságérzet, az igazmondás gondviselõ felkarolását; és éppen most, a világ monolit politikai helyzetében. Jézus Krisztust, mindnyájunk megváltóját úgy kétezer évvel ezelõtt keresztre feszítették; meghalt és eltemették. Harmadnapon feltámadt, majd nem-sokkal Pünkösd elõtt felment a Mennyekbe; - s ma ott ‘ül’ az Atyaistennek jobbja felõl, s onnan lészen eljövendõ, ítélni eleveneket és holtakat. Ez az igazság, - más minden csak földi hívság; hanta habbal, ahogyan mondani szokás! II. János Pál pápa, a keresztény katolikus anyaszentegyház széles látókörû feje, aki betegen - ötven-egynéhány éves korában Ali Agca bolgár-török merénylõ, állítólag a KGB megbízásából két pisztolygolyót lõtt a testébe, ám a pápa súlyos sebeit is túlélve megbocsátott neki; 80-as éveire pedig súlyos Parkinson-kórban szenved -, hajlott korában is egyre tisztuló elmével, éles látással tekint a világ eseményeire; azért szólított fel bennünket, újságírókat és publicistákat az igazság megírására, mert átlátta, hogy a világ folyamatai már nem fordíthatók meg, a történelem a legvégsõ szakaszához érkezett, tehát kényszerpályán halad. Magyarán: közeledik Krisztus második eljövetele, amelynek a célja, hogy ítéljen eleveneket és holtakat. Ha már a végítélethez vezetõ sodrás nem is állítható/fordítható meg; - legyenek legalább hûséges krónikások, akik megírják, kvázi memoárként rögzítik: miért és hogyan történhetett (történt) mindez, ami idáig vezetett. Mint a Szentírásból emlékszünk rá; Jézus Krisztus az apostoloknak mondott búcsúbeszédében több dolgot említett különös nyomatékkal: (1) Feltámadása után az Atyához megy. (2) Ezután ‘a világ fejedelmének’ (ez a Sátán!) uralma következik, aki már elítéltetett. (3) Borzalmas pusztulás következik, ország ország ellen támad; - ámde ez még nem a vég. (4) Vissza fog jönni, amikor szükséges (ítélni eleveneket és holtakat); s ez lesz a vég-ítélet. (5) Az apostoloknak (maga helyett) elküldi a Szentlelket, hogy megerõsítse õket tanításainak soknyelvû hirdetésében...

A korábban félénk, félszeg, óvatos, idegen nyelveken nem beszélõ apostolokhoz Pünkösdkor eljött a Szentlélek; s õk vele feltöltekezve bátrakká váltak, - legott el is indultak minden égtáj irányában, minden népnek hirdetni Krisztus tanításait, és csodák csodája, kiváló szónokok, csodatévõ mesterek lettek, akik képessé váltak a világ minden nyelvén prédikálni; legalábbis mindenki értette, amit mondtak. A pápa, II. János Pál azért mondotta üzenetét éppen Pünkösd elõtt az írástudóknak, hogy a valós események igaz hátterének rögzítése mellett hirdessék a tiszta igét, Jézus Krisztus tanítását, s prófétáljanak a Megváltó mellett, hogy a világ népei, az egyszerû emberek is pontosan értsék: mi történik, és miért. Töltekezzenek fel a Szentlélek áldásával, erejével; hogy bátorságot merítsenek belõle az igazság megírásához, mert a végsõ idõkben egyrészt el kell kerülni minden pánikot, más-részt fel kell világosítani az embereket, hogy felkészülhessenek Krisztus második eljövetelére, és tiszta szívvel, kitárult lélekkel fogadhassák be Õt. A római pápa nem mondhatja ki a második eljövetelt elõkészítõ földi történések ‘igazságát’, - mert a pápa nem evilági politikus, hanem Krisztus földi helytartója. Éppen ezért a politikai történések valós irányát, a mögöttes igazságokat csak az újságírók és a publicisták írhatják meg, - szent kötelességük tehát az emberek felvilágosítása...

De vajon mik ezek a végsõ politikai igazságok?! Például az, hogy noha Krisztus az összes földi javak, a vagyon hasznainak (a profitnak, a pénznek, stb.) egyenlõ elosztását és élvezetét írta elõ, - a gazdagság egy szûk körû elit elõjoga lett. Ma a Föld lakosságának 20 %-a fogyasztja el a javak 86 %-át, és csak 14 %-a jut a 80 %-ot kitevõ óriási többségnek. Azután például az, hogy a globalizáció egyáltalán nem a gazdasági hatékonyság mindenki javára szolgáló fokozását célzó objektív szükségszerûség, hanem az elit legújabb kísérlete (a fasizmus és a kommunizmus után) a világállam létrehozására, ami felszámolja a nemzeteket, és a legszörnyûbb paranoid hatalom kiszolgáltatottjává teszi a Föld valamennyi polgárát. Aztán meg az, hogy az úgynevezett ‘európai integráció’ nem felemelni fogja a kelet-európai szegény népeket, - hanem konzervált gyarmati sorba, örök kamatrabszolgaságba taszítja õket. Ne legyenek illúzióink; - ugyanolyan ál-szocialista, ál-demokratikus, ál-liberális, kontraszelektált és tehetségtelen szolgalelkû tányérnyalók vezetnek minket az Európai Únióba és a Terrorizmus Ellenes Koalícióba, mint egykoron a KGST-be, vagy a Varsói Szerzõdésbe. Az Európai Únió egyébként sem a földi mennyország; mint ahogy a vezetõi sem ‘angyalok’. Emlékezzünk csak, az 1990-es évek elején az európai kormányt, az Európai Bizottság valamennyi tagját csak úgy leváltották, - olymértékben tetten érhetõ volt minden tevékenységükben az a fajta korrupció, amelyet a mi ország-vezetõink ‘Na és?!’ felkiáltással lényegében már a reformkommunizmus idején kifejlesztettek, s rendszerváltással legitimálva a mai napig gondtalanul ûznek. Ne legyenek kétségeink: ezek épp ugyanolyanok, mint a leendõ úniós elöljáróink - vagyis: similis simili gaudet! Sõt, a mieink épp csak azért tehetik azt velünk, amit tesznek, mert Brüsszel és Hága - mint egykor Moszkva - az áldását adta rájuk. Vagy például: Bosznia, Szerbia, Afganisztán és Irak megtámadása és elfoglalása. Legyünk elég erõsek, s nézzünk szembe az igazsággal - újságírók, publicisták írjátok ezt is meg! -; nem a tojás volt elõbb, hanem a tyúk. Lám, Amerika háborúi miatt szaporodott meg a terrorizmus, s nem pedig a terror szülte a háborút. Belevisznek minket is, hogy velünk legitimálják a szégyenteli kudarcot: sem Szerbiában nincs rend, sem Usama bin Laden nem lett meg, sem tömegpusztító fegyvereket nem találtak, sem Szaddam Huszeint nem sikerült amerikai bíróság elé vinni. A ‘terror vezérei’ furcsamód’ eltûntek.

De azt se higgyük el, hogy ez a rendszerváltás miértünk történt! Akik részt vettek benne - paktum hátán paktum -; pontosan tudják, mirõl is beszélek. A rendszer váltása helyett csak módszert váltottak - más szóval nem volt ez más, csak afféle ‘ügynök-rendszerváltás’! -; kifinomult módszereket vezettek be a becsapásunkra.

Az egész nagy ívû ‘barba-trükk’ szemfényvesztés volt; azért, hogy mindenünket, a társadalmi tulajdonunkat, az egzisztenciánkat és a magánéletünket is könnyen lenyúlhassák, privatizálhassák, - s akinek nem tetszik, nyúljon a lágy drogokhoz, vagy válassza rövid úton az eutanáziát. Ezeket az igazságokat kellene megírni, - de csupán azért, hogy mindannyian megértsük; miért is jutottunk a tönk, illetve a végítélet szélére. Lehet, hogy hevesebb vérmérsékletû olvasóim felszisszennek az olvasottak láttán (pláne meg is értve a betûkbõl összeálló rémképet!), - de sietve megnyugtatom õket: semmi értelme, csak feleslegesen felszökik a vérnyomásuk! Természetfölötti értelemben ugyanis az egész földi siralomvölgyi állapotnak csak egyetlen jelentõsége van: fütyüljünk a világ fejedelmének az összes engedelmes kiszolgálójára, ne törõdjünk velük, ne irigyeljük a jómódjukat; meglesz ennek az ára, vagyis a böjtje, - úgyis elviszi õket idejekorán az ördög!

Nekünk, igaz keresztény hívõknek, becsületes írástudóknak meg kell találnunk a hit közös, pünkösdi nyelvét, amelyen a világ összes népei megértik szavunkat; Krisztus igéjét, hogy ne hiába prédikáljunk!

Ez II. János Pál, a római pápa kódolt politikai végrendelete, a publicistáknak.

Idézet az evangéliumból: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek elõtt. Magatok nem mentek be, s az oda igyekvõket sem hagyjátok bejutni. (...) Ezért súlyosabb ítélet vár rátok. (...) Tizedet adtok mentából, ánizsból és köménybõl, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hûséget. (...) Megszûritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek. (...) Tisztára mossátok a pohár és a tál külsejét, de belül rablott holmival és szennyel vannak tele. (...) Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülrõl ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele. Így ti is kívülrõl igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok kép-mutatással és gonoszsággal. (...) Hogy’ is kerülnétek el a kárhoztató ítéletet?” (Mt. 23, 13-33.)

Újságírók, publicisták, - írástudók! Ne a földi hívságok között, a hatalom titkos bugyraiban keressétek az igazságot, hanem azt írjátok meg, ami a szívetekben él!

„... Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennybõl és életet ad a világnak. (...) Én vagyok a világ kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. (...) Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem föltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen. Én föltámasztom az utolsó napon. (...) Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és mégis meghaltak. Itt a mennybõl alászállott kenyér, hogy aki eszik belõle, meg ne haljon. Én vagyok a mennybõl alászállott élõ kenyér. Aki e kenyérbõl eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért. (...) Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva pedig ismeritek és látjátok Õt.” (Jn. 6, 32-51 és Jn. 14, 6-7.)

Igen, most már úgy kétezer éve nem mondhatjuk, hogy nem ismerjük Õt!

Írjuk meg, és hirdessük, hogy Krisztus az abszolút igazság!

De jó, hogy van pápánk, aki megmutatja, mirõl is írjunk az embereknek!

Az Apokalipszis lovasai

Manapság sok embernek gyakran vannak rémálmai. Aztán a spontán rémálmaik fokozatosan a nappalaikra is átterjednek; így az életük folytonos és egybefüggõ, állandó rémlátomássá szomorodik. Mások túl sokat gondolkoznak Nostradamus és a Jelenések Könyve világvége-jóslatain, s megpróbálják beazonosítani: vajon kik is, mik is lehetnek az Apokalipszis lovasai, akik a végromlást ránk hozzák?!

Rengeteg a beazonosíthatatlan jel, a riasztó vészjelzés. Ki ne emlékeznék arra az ijesztõ ördögpofára (az RTL-en többször is leadták), amely 2001. szeptember 11-ikén a WTC-tornyok egyikének a robbanástól füstbe borult falán, ha egyetlen tizedmásodpercnyi idõtartamra is, de mégis félremagyarázhatatlanul megjelent?

Azt is sokan találgatják, ki lehet az a rejtélyes, Mabus nevû személy, akinek oly’ félelmetes szerepet szán világvége-jövendöléseiben Nostradamus?! Mint tudjuk, a jelen apokalipszis-hangulat alapja egyrészt a már elhagyott ezredforduló, - újabb ‘adalékként’ pedig az iszlám terrorizmus ellen meghirdetett angolszász keresztes-háború. A világ-terrorizmus kétségbevonhatatlan kulcsfigurája - helyesen írva a nevét -: Usama bin Laden, a multimilliárdos szaúdarábiai sejk-dinasztia renitens sarja; aki már stratégiai okokból évekkel ezelõtt közhírré tett veseelégtelensége, továbbá az õt az afganisztáni sziklabarlangjából kifüstölni akaró szõnyeg és/vagy neutronbombázások ellenére köszöni, jól van, és egyre fenyegetõbb üzeneteket küldözget, javuló kép-és hangminõséggel a katari Al Dzsazira televízió által... Ne csodálkozzunk: akinek a családja a világ-vezetõ távközlési és informatikai cégek részvényeinek (pl. Motorola) jelentõs résztulajdonosa, annak ez nem probléma!

Nostradamus szerint a Mabus név egy anagramma, amelynek a megfejtése talán a következõ, az Usama elõnévbõl kifejtve. Az utolsó tag elõrekerül, tehát: Ma... Az elsõ tag hátulra, vagyis: us... Az anagramma-képzés és fejtés szabályai szerint a középsõ felesleges ‘a’ az ábécé következõ betûjére, ‘b’-re cserélhetõ, - ennek alapján összeolvasva: Ma-b-us, tehát a Mabus név adódik, olvasható ki. Sokan vannak persze, akik Mabus-ban csak egyszerûen George W. Bush-t, az amerikai elnököt látják, aki egy másik olvasatban a ‘Skull and Bones’ Rend tagja...

Igazán nagyon furcsa idõket élünk.

Téved aki azt gondolja, hogy a legrosszabb, ami az emberrel megtörténhet, az a test fizikai halála. Azok a keresztények, akik hisznek a halhatatlan lélek létében, az örök életben, a feltámadásban, az üdvözülésben és a mennyországban, - azok jól tudják, hogy az emberre leselkedõ legnagyobb veszély nem a halál, amelyen egyszer amúgy is mindenkinek túl kell esnie, hiszen tréfásan szólva még senkisem élte túl a saját halálát... A legnagyobb veszély nem a halál, hanem a kárhozat.

Jézus Krisztus nem félt a haláltól - tudta, hogy eljön érte; de azt is, hogy üdvözült testtel harmadnapra fel fog támadni -; s amikor a kivégzõi keresztre feszítették, így szólt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!” (Lk. 23, 33-34.) A mondat három alapvetõ dologra hívja fel a figyelmünket: (1) Krisztus az ellenségei iránt is szeretetet érez (vagyis aszerint is cselekszik, ahogy nekünk prédikálta), mert utolsó gondolatai egyikével is gondoskodik róluk. (2) Mivel Õ Isten-ember, vagyis ‘félig’ hozzánk hasonló esendõ, gyarló ember; az Atyaistent, atyját kéri a megbocsátásra, - tekintve, hogy a megbocsátás joga egyedül Istené. (3) Meg is indokolja a bocsánat kérését: „mert nem tudják, mit tesznek”. Mint sok naív Biblia-magyarázó azt szentül hiszi: az indoklással Krisztus nem a saját isteni mivoltára céloz (márminthogy a gyilkosok nem tudták, hogy Isten Fiát ölték meg), hanem a halhatatlan lelkére, mely (hasonlóan a miénkhez) nem ölhetõ meg.

Vagyis hát a gyilkosoknak Isten csak azért bocsáthat meg, mert kvázi ha tudtak volna a lélek halhatatlanságáról, nem próbálkoznak meg a test megölésével sem. A legszörnyûbb bûn, ha valaki tudva és akarva Isten ellen támad; és az emberi lelkek eltérítésére, örök kárhozatra juttatására, vagyis ‘megölésére’ szövetkezik...

Vagyis (biankó) vérszerzõdést köt az ördöggel!

Az alábbi újszövetségi idézetek (Krisztus szavai) mind azt támasztják alá, hogy nem is annyira a gyilkosoktól, a test megölõitõl kell igazán félnünk, hanem sokkal inkább a megtévesztõ, a tömegeket manipuláló álszent, hamis prófétáktól, akik cifra jelmezekbe öltözve, sima szájjal különbözõ (szektás) Krisztus-paródiákat, imitációkat adnak elõ, Lucifer és Belzebub vérszerzõdésével a zsebükben!

Akik legfõbb titkos célja, hogy a lelkünket megvezetve elválasszanak Istentõl.

Mert az ember igazi és végleges halála: Istentõl kapott lelkének kárhozata...

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is pokolba taszíthatja!” (Mt. 10, 28-29.) Óvakodjatok a képmutatástól! Máskor pedig Jézus így tanította õket: „Óvakodjatok az írástudóktól! Szívesen járnak hosszú köntösben, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik õket, szívesen foglalják el az elsõ székeket a zsinagógákban és a fõhelyeken a lakomákon. Fölélik az özvegyek házát és színleg nagyokat imádkoznak. Ezért súlyosabb ítélet vár rájuk.” (Mk. 12, 38-40.) Jövendölés a világvégérõl. Jézus így válaszolt: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen titeket. Sokan jönnek majd az én nevemben és azt mondják: Én Vagyok. Sok embert megtévesztenek. Amikor pedig háborúról és háborús hírekrõl hallotok, ne rémüldözzetek. Ennek meg kell történnie, de ez még nem a vég. Akkor nemzet nemzet ellen, és ország ország ellen támad. Földrengés lesz itt is, ott is, meg éhínség, de ez csak a gyötrelmek kezdete.” (Mk. 13, 5-8.) Elõképe: Jeruzsálem pusztulása. „Akkor, ha valaki azt mondja: Nézd, itt a Krisztus, vagy amott! - ne higgyétek. Föllépnek ugyanis hamis krisztusok és hamis próféták, jeleket és csodákat mûvelnek, hogy még a kiválasztottakat is tévedésbe ejtsék, ha lehetséges. Vigyázzatok, elõre megmondtam mindent.” (Mk. 13, 21-23.) Hamis próféták. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Bárány-bõrben jönnek hozzátok, belül azonban ragadozó farkasok. Gyümölcsükrõl ismeritek föl õket. Szednek-e tövisekrõl szõlõt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tûzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem. Tehát gyümölcsükrõl ismeritek fel õket.” (Mt. 7, 15-20.) A hamis tanítók sorsa. „Akadtak azonban a nép között hamis próféták is, aminthogy közöttetek is lesznek tévtanítók, akik, kárhozatos eretnekségeket terjesztenek, megváltó Urukat megtagadják s gyors pusztulást zúdítanak majd önmagukra. Számosan szegõdnek társukul a ki-csapongásban, miattuk becsmérlik majd az igaz utat. Kapzsiságukban hízelgõ szavakkal ki is fosztanak majd titeket. De régóta készen áll már számukra az ítélet: kárhoztatásuk nem alszik el.” (2 Pét. 2,1-3.)

A teremtés jelzõfényei:

Számok a Jelenések Könyvében

A rejtélyes számokkal, vélt vagy valós jelentésük megfejtésével a számmisztika ‘tudománya’ foglalkozik. Ki ne hallott volna arról, hogy az egyiptomi piramisok méret-arányai az aranymetszés szabályait követik? Vagy arról, hogy az építmény külsõ és belsõ méretarányai misztikus számkombinációk manifesztációi? Esetleg arról, hogy a teremtés (pozitív és negatív, isteni és sátáni) energiáinak törzsszáma a kilences? Isten, a mindenható jóság, a legnagyobb teremtõ erõ kulcsszáma 999; míg a Sátán földi ‘helytartójáé’, az Antikrisztusé 666. Az Antikrisztus kiléte máig nem ismeretes; noha ‘nyilvánvaló’, hogy már köztünk él, mint konkrét személy...

Most egy kis ízelítõ a számmisztikából; vagyis abból, hogy végsõ soron mindkét (pozitív és negatív, isteni és sátáni) erõ a kilences vezérszámra vezethetõ vissza - a számmisztika törvényszerûsége alapján, miszerint a többjegyû számok végsõkig egyszerûsíthetõk, ha a jegyeket rendre (újra meg újra) összeadjuk egymással. Így a három kilences számjegyeinek összege 27; míg a három hatosé 18. S láthatjuk, hogy kettõ meg hét összege éppúgy kilenc, mint egy meg nyolc összege. Mindez eddig úgy tûnhet, hogy csak játék a számokkal; - vannak akik a számmisztikában hisznek, s vannak akik nem. Ám ez sem változtat azon, hogy az Újszövetségben, a Jelenések Könyvében bizony szerepelnek misztikus számok, méghozzá konkrét összefüggésben, - egyrészt a fizikai világ (eddig felfedezett) természeti törvény-szerûségeivel, másrészt az emberiség (Istenhez konvergens) történelmével...

Kezdem egy idézettel, Lukács evangéliumából: „Igazán mondom nektek: az itt állók közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják az Isten országát.” (Lk 9, 27.) Ha ‘komolyan’ vesszük - már pedig: miért ne tennénk?! -, hogy Jézus Krisztus, Isten egyszülött fia, Isten és Ember egy személyben; illetve, hogy evangéliumi szavai máig érvényes jó hírek, isteni kinyilatkoztatások; úgy fel kell tételeznünk, hogy minden mondatának konkrét oka és világos, esetleg rejtett értelme van, vagyis semmit nem mondott véletlenül, tehát tudta, hogy mit beszél!

Az idézett kinyilatkoztatás azt jelenti: lesznek, sõt, vannak (!) kiválasztottak - az akkor Krisztus mellett állók között is! -, akik élve jutnak el a Mennyországba; így nem kell meghalniuk és feltámadniuk ahhoz, hogy üdvözüljenek. Ezek a tiszta és kiválasztott emberek egyben megjelölt emberek is, a Jelenések Könyve tanúsága szerint. Ám mielõtt rátérnénk erre, lerántjuk a leplet napjaink történelmérõl. Amit idézek; - annak rögtön a lehetséges mai magyarázatát (megfejtését) is megadom:

„A tengeri vadállat. Akkor láttam, hogy egy vadállat bukkan föl a tengerbõl. Hét feje és tíz szarva volt, szarvain tíz királyi korona, fejein pedig istenkáromló nevek. Ez a vadállat, melyet láttam, hasonlított a párduchoz, lába olyan, mint a medvéé, szája pedig mint az oroszláné. A sárkány (itt: az Antikrisztus jelképe) neki adta az erejét, trónját, s nagy hatalmat is. Úgy tûnt föl, mintha egyik feje halálra lett volna sebezve, de halálos sebe meggyógyult. (A tengeri vadállat; úgy is mondhatnánk, hogy a tengeren túli vadállat (!): az Amerikai Egyesült Államok. A megsebzett, de ‘meggyógyult’ feje szimbolikus utalás a World Trade Center ellen intézett 2001. szeptember 11-iki terrorista támadásra, amely - tetszik, nem tetszik! - stratégiailag jól átgondolt, jelképes jelentéssel a szabadkõmûves világ-állam alapvetõ, párhuzamos tartóoszlopai (v.ö.: Jákin és Boáz, a Salamon király templomában) ellen irányult, és bizony ‘halálra sebezte’ a világállam csendõrét. A halálos fejseb azonban ‘begyógyult’; a tengeri vadállat új támadásba lendült.)

„Az egész Föld csodálattal nézte a vadállatot (az USÁ-t, a világ legliberálisabb, leggazdagabb és legerõsebb immár egyeduralkodó tengeri és légi nagyhatalmát), s imádta a sárkányt (a pénzhatalmat megtestesítõ Antikrisztust), mivel hatalmat adott a vadállatnak. Imádták a vadállatot is, és így kiáltottak: „Ki mérhetõ a vadállathoz? Ki tudja fölvenni a küzdelmet vele?” Nagyzoló és káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. (Ugye ráismerünk George W. Bushra, apja ‘tékozló’ fiára, a nagy hazudós szájára, amint Amerika s az egész világ népét hiszterizálja, hogy álszent háborút indíthasson a világiszlám, majd kicsit késõbb mindenki más ellen, hogy az amerikai béke és ‘demokrácia’ uralma alá hajtsa az egész Földet?! Ezek szerint - Istennek hála! - az elnöksége mindössze 42 hónapig fog tartani; ami nekünk persze örökkévalóságnak tûnik...!)

Káromlásra nyitotta száját Isten ellen (állítva, hogy a brutális tömeggyilkosság béketeremtés!): káromolta nevét, hajlékát és a Menny lakóit. Még azt is megengedték neki, hogy harcot indítson a szentek ellen és legyõzze õket. Sõt, hatalmat kapott minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött. Imádni fogják õt a Föld lakói mind, akiknek neve nem áll a világ kezdete óta a megölt Bárány életkönyvében. (A hazugságok, a világ félrevezetése, az aljasság, a háború és a háborús bûnök - égbe kiáltanak, az ártatlanok vére egészen a Mennyig fröccsen; világos, hogy Bush minden cselekedete istenkáromlás. S nem imádják-e õt ezért a Föld lakói mind; - mindazok, akik nem kaptak meghívót Jézus Krisztustól, a megölt Báránytól a feltámadás és az üdvösség nagy ünnepére?! Nem imádják-e Busht az aranyborjú hívei, a pénzfétis ministránsai mind; azért, mert celebrálja nekik az Antikrisztus globalizációs, rémisztõ feketemiséjét?!) Akinek füle van, hallja meg! Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül; aki karddal öl, kard-élen hull el. Ez az alapja a szentek állhatatosságának és hûségének.”

Ám a tengeri (tengerentúli) vadállat nincs egyedül; - ‘hû’ szövetséges áll mellette.

Egy szintén angolszász szövetséges, - a tengeren (az óceánon) innen...

„A szárazföldi vadállat. (Akirõl rögtön gyaníthatjuk, hogy kicsoda. A szárazföldi jelzõ itt jelképesen ‘a tengeri’ jelzõvel állítható szembe; tehát Európához tartozó országról van szó. Ez a régmúltban világhatalmú ország: Nagy-Britannia.) Akkor láttam, hogy egy másik vadállat emelkedik ki a szárazföldbõl. Két szarva volt, mint a kosnak, de úgy ordított, mint a sárkány. Az elsõ vadállat színe elõtt annak minden hatalmát gyakorolta, és rábírta a Föld minden lakóját, hogy imádja az elsõ vadállatot, amelynek meggyógyult halálos sebe. (Hát nem egyértelmû?! Anglia az USA teljhatalmú körzeti megbízottja, kvázi helytartója itt Európában; - mindent az USA rejtett érdekeinek megfelelõen intéz, lehetetlenné teszi, hogy Európa jó célért egyesülve szembeszálljon a tengeri vadállattal.) Nagy csodajeleket mûvelt, az emberek szemeláttára tüzet bocsátott le az égbõl. E csodákkal, melyeket a vadállat színe elõtt mûvelhetett, megtévesztette a Föld lakóit s rábírta õket arra, hogy szobrot állítsanak a vadállatnak, mely kardéltõl sebesült, de fölépült. Hatalmat kapott arra is, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra és megölje azokat, akik nem imádják. Elrendelte, hogy mindenkinek: kicsinek és nagynak, szegénynek és gazdagnak, szabadnak és szolgának jelöljék meg a jobb karját és homlokát, és hogy senki se adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat jelét: nevét vagy nevének számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, mert az emberi szám: hatszázhatvanhat. Ez a szövegrész meglehetõsen misztikus; - ami fõleg attól lehet, mert olyan dolgokat jövendöl meg, melyek még eddig nem történtek meg. Hajh, könnyû kibogozni azt, ami már a történelmi múlt!

Azért megpróbálhatjuk! Az említett csodajelek arra utalhatnak, hogy a gnosztikus szabadkõmûves tudás hazája, igazi letéteményese mégiscsak Anglia; - Amerika legyen bár akármilyen erõs (és harcias), originális sosem lesz, hiszen kétszáz éves tudását, ismereteit, tapasztalatát Európából hozta magával örökségként, esetleg más népektõl lopta-rabolta fennállása óta; háborús erõszakkal s bróker-cselekkel.

A varázsolás hagyományos és eredeti tudománya nyilvánvalóan az angoloké; - és ez az az erõ, amely cca. 50 %-os effektív részarányával (fizikai jelenlétével), de többszörösen nagyobb erejével játszi könnyedséggel vezeti orránál fogva a teljes amerikai Szenátust és a Kongresszust. A vadállat szobra az Aranyborjút jelenti, - tekintve, hogy ez az Antikrisztus kedvenc ‘lelkes állata’. Világos: a pénzhatalom megöli azokat, akik nem hajlandók õt (a titkos világkormányt) imádni. Ha ‘lelke’ lesz a pénznek, és minden embernek, kicsinek és nagynak megjelölik a jobbkarját és a homlokát, ez csak egyet jelenthet: valamilyen mikrochipet építenek belénk, s ezentúl megszûnik a pénzforgalom - ‘az összegek lehívása’ személyes tapintással, elektronikus azonosítás, jelkibocsátás útján fog történni. Mindenki átgondolhatja: a bankkártyák eddigi használata egyrészt zsákutca, másrészt csak elektronikus ‘felkészülés’ volt - a jövõ útja a közvetlenül a testbe épített mikrochip. Akibe már beépítették (beépítik) ezt a pénzügyinek álcázott chipet; az elveszíti a független személyiségét, ördög rabszolgájává válik, hiszen testében hordja annak billogát... Ha valaki megpróbál kimaradni ‘a megbélyegzésbõl’ - nyilvánvalóan a halál fia. A legfontosabb: megtudtuk, hogy a vadállat, az Antikrisztus ‘emberi száma’ 666. De ne féljetek, kicsinyhitûek, mert készülõdik az Armageddonra, az Apokalipszis elõtti végsõ csatára az Úr, Jézus Krisztus ‘hadserege’ is!

„A Bárány kísérete. Akkor láttam, hogy a Bárány Sion hegyén állott. Vele volt a száznegyvennégyezer, aki homlokán viselte az õ nevét és Atyjának nevét. És aztán szózatot hallottam az égbõl, mint nagy vizek zúgását s mint erõs menny-dörgés robaját. A szózat, melyet hallottam, úgy hangzott, mint mikor hárfások hárfáikat pengetik. Új éneket énekeltek a trón, a négy élõlény és a vének elõtt. Az éneket senki sem tudta megtanulni, csak a Földrõl megváltott száznegyven-négyezer. Ezek azok, akik nem szennyezték be magukat asszonyokkal, hanem szûzek maradtak. A Bárány nyomában járnak, bárhová is megy. Õk a meg-váltottak az emberek közül, zsengéi Istennek és a Báránynak. Ajkukon nincs hazugság, szeplõtelenül állnak Isten trónja elõtt.” (Jel. 13-14, 5.)

Jézus Krisztus, a megfeszített áldozati Bárány - „Agnus Dei, qui tollis peccata mundi” - kísérete tehát a 144.000 ‘szeplõtelen’ szent, akiknek nem szükséges meghalniuk (és feltámadniuk) ahhoz, hogy üdvözüljenek. Õk a kiválasztottak; - kiket Krisztus elõre, még életükben megváltott; feltehetõleg azért, hogy az utolsó ítélet ‘végrehajtásában’ (mint asszisztencia) a segítségére legyenek. A szenteket az isteni jegy különbözteti meg a többi (Isten által nem megjelölt) embertõl; hogy a homlokuk látható fényt sugároz, ami vélhetõleg a fej körül megjelenõ fénykör, más szóval a szentképekrõl is jól ismert glória. Milyen csodálatos, és praktikus! Krisztus a homlokból kisugárzott isteni fénnyel, a glóriával jelöli meg 144000 ‘katonáját’, választott kíséretének tagjait; miközben - mint láttuk - ellensége, az Antikrisztus szolgáinak homlokán rútul a 666-os szám éktelenkedik. Valóságos ‘számháború’ ez - profán hasonlattal -; mint amikor az ellenfelek egymás számát a másik homlokáról olvassák le; és akit ‘leolvastak’, az kiesik a küzdelembõl...

Idézet következik Maurice Cotterell: „Tutanhamon próféciái” címû könyvébõl (160. oldal): „Bruce Cathie kapitány több mint 25 évig dolgozott az Új-Zélandi Légi Közlekedési Vállalat pilótájaként. 1952-ben egy repülõúton az aucklandi Mangere fölött különös repülõ tárgyat pillantott meg. Amint leszálltak a cél-állomáson, Cathie jelentette, mit látott. Az esetet kivizsgálták, de a különös ‘repülõgépet’ nem sikerült azonosítani. (...) UFO-élményei hatására Cathie összegyûjtötte az Új-Zéland térségében tapasztalt ‘ufójelenségekre’ vonatkozó információkat, jelentéseket. Az adatok rendszerezése és feldolgozása során az azonosítatlan repülõ objektumok feltûnésének helyét kijelölte a térképen. A pontok szabályos vonalat alkottak. (...) Az ‘ûrhajók’ minden esetben gyorsan közelítettek és ugyanolyan hirtelen tûntek el, mint ahogy megjelentek. Az elemzés számos kérdést vetett fel. Miért egy bizonyos vonal mentén tûnnek fel? Hogyan tudnak álló helyzetbõl a másodperc tört része alatt fénysebességre gyorsítani? Vajon a Föld mágneses és gravitációs mezejében fellépõ erõket alkalmazzák mozgásukhoz? Léteznek tehát olyan vonalak, melyeket a Földre érkezõ idegen ûrhajók ‘légi folyosókként’ használhatnak? És Cathie tovább kutatott. A világ minden tájáról összegyûjtött adatok bizonyították, hogy az UFO-k egy mértanilag szabályos hálózat vonalai mentén jelennek meg. Hogy a hálózatot alkotó vonalak helyét földrajzilag is meghatározhassa, bonyolult számításokat kellett végeznie. Ezekben Albert Einstein relativitáselméletének azon meghatározását vette alapul, hogy a fénysebesség (300000 km/s) minden inercia-rendszerben ugyanaz az állandó érték, illetve a Newton-féle gravitációs törvényt. (...) Az elméleti földhálózatra vonatkozó számítások elvégzése után nyilvánvalóvá vált, hogy Einstein fénysebességre vonatkozó számadata (km/s) csak egyenes vonalak esetén helyes. Ezért Cathie-nek a fénysebesség értékét km/s-ból szögfok/s-ra kellett átalakítania. (...) Cathie felismerte, hogy mivel a fény elektromágneses természetû, a hálózat vonalain áthatoló hullámokat be-folyásolják a hálózat mágneses és gravitációs mezõjének változásai. (...) Tehát nyilvánvaló, hogy a Földön a fény sebessége nem állandó érték, mint Einstein feltételezte, mert a fényhullámokat - a jéghegyhez közelítõ radarhullámokhoz hasonlóan - eltérítik a hálózati vonalak mágneses és gravitációs változásai. (Mindez magyarázatot szolgáltat arra is, hogy az UFO-k miért nem jelennek meg a radar képernyõjén. - Cz. L.) Cathie bizonyította, hogy a fénysebesség 144.000 szögperc/s (1 fok = 60 szögperc), és hogy a hálózati vonalakon áthatoló fény sebessége megváltozik. (...) Cathie eredményeinek fontosságát bizonyítja, hogy munkája révén a biztonsági szolgálatok érdeklõdésének középpontjába került. Lakását feldúlták, ‘bepoloskázták’. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták, család-tagjait megfigyelés alatt tartották és levelezését rendszeresen átvizsgálták. (...) Cathie felfedezései igen nagy jelentõséggel bírnak. Láthattuk, hogy a 144000 milyen fontos számszimbólum. Cathie fénysebességre vonatkozó számértékét alapul véve feltételezhetjük, hogy a maják, az egyiptomiak s a Biblia vonatkozó próféciái nem olyan emberekre utalnak, akik a 144000-es számot viselik a homlokukon, hanem olyanokra, akik fényt (144.000 szögperc/s) sugároznak a homlokukból (és mellesleg, a Jelenések Könyve szerint 144.000-en vannak! - Cz. L.). Gondoljunk csak arra, hogy a történelem folyamán minden vallásban glóriával - sugárkoszorúval - ábrázolták a megtisztultakat. (...) Bruce Cathie fénysebességre vonatkozó számadata (144.000 szögperc/s) több szempontból is fontos. Einstein relativitás-elméletébõl következik (E = mc²), hogy az energia (E) és a tömeg (m) ellentétes elõjelû ekvivalens tényezõk. Ez azt jelenti, hogy amennyiben Isten eldob magától pl. + 5 V pozitív energiát, ez - 5 V negatív anyaggá alakul. (Ez a teremtés ‘aktusa’, vagyis az õsrobbanás modellje. Cz. L.) Mivelhogy az ellentétes pólusok vonzzák egymást, Isten mindig visszavonzza magához az anyagot (a tömeget). (A táguló világegyetem elméletébõl is éppen ez következik: amikor a galaxisok egymáshoz viszonyított szökési sebessége már eléri a fénysebességet; egyrészt láthatatlanná válnak rádióteleszkópjaink számára, másrészt a fénysebesség elérésekor az anyag megsemmisül, újból fénnyé válik, vagyis visszatér az õt vonzó Isten paradicsomába, mondhatnánk: megtisztul, tehát ‘üdvözül’. Cz. L.) Ebbõl következik, hogy ha Isten jó (pozitív), az anyagnak szükségszerûen rossznak (negatívnak) kell lennie. Az anyagi világ tehát rossz, következésképpen a dimenzió, melyben élünk, nem más, mint a pokol. Cathie számadata ezt is jól alátámasztja: a 144000 szögperc/s sebességgel haladó fény 6,66-szor kerüli meg a Földet egy másodperc alatt. Mindez megerõsíti, hogy világunk, az anyagi világ, és minden, ami itt található, gonosz. A 666 maga a ‘vadállat’ (fenevad), amelyre a Jelenések Könyvében találtunk utalást. Ez azt jelenti, hogy a test (az élvezetek, a bálványok, a jelképek, az aranyborjú, a pénz-fétis, a gazdagság és a hatalom imádata - Cz. L.) maga az ördög, a ‘vadállat’, a 666, - ugyanakkor Isten a Lélek, a Fény, lásd: 144.000.”

Hogy a 9-es szám mennyire Isten mindenhatóságának ‘matematikai’ kifejezõje, még a bibliai genezis-történet szerint 6 nap alatt megteremtett anyagi világban, az emberi test múlékony esendõségében is, - errõl szól „A Mennyország 9 kapuja” címû idézet, szintén Maurice Cotterell hivatkozott könyvébõl, amely az ún. belsõ elválasztású mirigyek hormontermelése illetve a misztikus, õsi energia-központok (csakrák; - szanszkrit nyelven: kerekek) mûködésének összefüggéseire hívja fel a figyelmünket. Az endokrin mirigyek hormonokat termelnek, amelyek az emberi szervezet valamennyi funkcióját maradéktalanul szabályozzák, s ezáltal energia-termelõ és elosztó hálózatot, rendszert alkotnak. A 9 mirigy - a 9 kapu - rendre a következõ: hipotalamusz (agyalapi mirigy), tobozmirigy, (fényérzékeny szerv!), pajzsmirigy, mellékpajzsmirigy, csecsemõmirigy, hasnyálmirigy, petefészek, here és mellékvese. Nyilvánvaló, hogy ez az endokrin rendszer felelõs az ember testének fizikai, emocionális és intellektuális növekedéséért és mûködéséért, - a vegyi folyamatok vezérlésével az egyes testfunkciókat ellátó szervek elektromos mezõinek stimulálása által. „A misztikusok rég felismerték ezen központoknak fontosságát, melyeket energia-vagy csakra-központoknak neveznek. A csakrák tehát a test ‘kerekei’, melyek foroghatnak gyorsan vagy lassan, ám az össz-hang, az egyensúly eléréséhez mindegyiknek az ‘eredeti sebességét’ kell fenn-tartania. A csakrák a következõk: fejtetõ, homlok, nyak, szív, hasi idegközpont, keresztcsont-tájék és alap. (Vagyis a 9 belsõ elválasztású mirigynek 7 csakra-központ felel meg, mert a két pajzsmirigy közös központ; és a nõben petefészek, a férfiban here található. Cz. L.) Az indiai és a tibeti tanítások szerint a csakrák meghatározott számú ‘szirommal’ rendelkeznek, melyek a megfelelõ belsõ el-választású mirigy elektrokémiai értékét jelölik (melyek a felsorolás rendjében: 1000, 96, 16, 12, 10, 6 és 4 sziromnak felelnek meg. Cz. L.). Alice Bailey, a híres médium, aki telepatikus kapcsolatban állt a túlvilággal, és egy évszázadokkal ez-elõtt elhunyt mester tanításait közvetítette az anyagi világban élõk számára; - rá-mutatott, hogy az utolsó hat csakra szirmainak száma 144, az elsõé 1000, melyek szorzata így 144.000. (...) Ha az energiaközpontok egyensúlyban vannak, úgy a csakrákból kisugárzó pozitív és negatív energiák (hinduul: az ida és a pingala) kiegyenlítõdnek. A test diffúz energiái (szusumna) egyesülnek s a gerincvelõn át a fejtetõ csakrájába áramlanak, megforgatják az 1000 szirmot, és fénnyé alakulnak. Az adeptus ekkor tiszta fényt sugároz magából. Ez azt jelenti, hogy az ember ekképp fénnyé, Istenné válhat, egyikévé a kiválasztottaknak, kiknek ‘144.000 van a homlokukra írva’.”

És végezetül íme az utolsó ítélet leírása a Jelenések Könyvébõl: „Az ítélet három angyala. Az elsõ harsány hangon kiáltotta: ‘Féljétek Istent s dicsõítsétek, mert eljött ítéletének órája. Imádjátok õt: az ég, a Föld, a tenger és a vízforrások alkotóját!’ Egy másik angyal követte, aki így kiáltott: ‘Összedõlt, összedõlt a nagy Babilon (amely nyilvánvalóan az USA soknyelvû hamis demokráciájára, s az ál-liberális világhatalom képtelenül üres, feslett multikultúrájára utal), mely paráznaságának tüzes borával ittassá tett minden nemzetet.’ Egy harmadik angyal követte õket. Harsány hangon kiáltotta az is: ‘Aki imádja a vadállatot és szobrát, aki viseli a jelét homlokán vagy kezén, az is inni fog Isten tüzes borából, melyet színtisztán töltött haragjának kelyhébe. Tûz és kénkõ fogja kínozni a szent angyalok és a Bárány színe elõtt. Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké. Nem lesz nyugalma sem éjjel, sem nappal, mert imádta a vadállatot és szobrát, és viselte jelének nevét (a 666-ot). Ez az alapja a szentek állhatatosságának, akik kitartanak Isten parancsai és Jézus hite mellett. (...) (Aki tehát a homlokán hordja az ördög számjelét, és a bõre alatt a testében a pénz mikrochipjét, az mindörökre elkárhozik.) Szózatot hallottam az égbõl: ‘Jegyezd föl: Mostantól boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik õket.” (Jel. 14, 6-13.)

Majd jött a hét angyal, hogy kiborítsa Isten haragjának a hét csészéjét.

Az alfától az ómegáig

A május 26-i lapszámban jelent meg „Kényszerpályán a világ” címû írásom.

Június 19-i hozzászólásában reagált rá Magyari Zoltán, „Kényszerpályák és az ómega pont” címmel. Írása ‘a tárgyi kényszerpályák’ nagyon érdekes és indokolt kiterjesztése, pozitív és negatív irányban egyaránt. A görbék messzire vezetnek...

Nem arról van szó, mintha ‘nem vállalkoznék’ a kényszerpálya görbéjének aktív leírására, csak arról, hogy ‘mint pedagógiai módszert’, sokkal eredményesebbnek tartom, ha - persze bizonyos mértékû ‘beavatás’ után - az olvasó inkább maga jön rá a legfontosabb szakrális összefüggésekre, s nem rágjuk a szájába azokat. A hit is akkor lehet a legerõsebb, ha az ember maga választja ki a szabad akaratából, ahelyett, hogy másoktól kapná készen, mint - például a nescafé mintájára - afféle ‘instant karmát’. Az egyes ember - mint a vízcsepp a tengert - magában hordozza az egész emberiség, sõt, az egész világegyetem ‘sorsának’ kibontakozási, illetve végkifejleti lehetõségeit, az evolúció teljes drámáját, tragédiáját vagy komédiáját, nagyjából tetszés szerint. Minthogy azonban a világegyetemet teremtõ Isten vég-telenül irgalmas; komoly reményünk lehet rá, hogy ‘a legvégén’ még az úgymond legsúlyosabb szomorújáték is a visszájára fordítható, és hepienddel érhet véget...

Egységes-e a világ?

Wilhelm Heisenberg atomfizikus, a kvantumok világában az ún. ‘határozatlansági relációk’ felfedezõje és bevezetõje mondta egyszer, hogy: „A tudomány italának minden cseppje istentagadás, de a pohár legalján ott van az Isten.” Valahogy így vagyunk Einsteinnek az általános relativitás-elméletet leíró egyenleteivel is. A tér és az idõ dimenziói határozzák meg ‘az anyagi világ’ szerkezetét, az univerzum kozmológiai felépítését. A matematika - mint száraz, absztrakciókra és fikciókra is épülõ tudomány - alkalmasnak tûnik az anyagi világegyetem ‘alapvetõ törvény-szerûségeknek’ tûnõ folyamatainak leírására, de nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a matematika nem az Isten által teremtett világ legbensõ, ‘természetes’ algoritmusa, hanem csak az emberi agy ‘varázslatos fikciója’, mely legkevésbé sem tévedhetetlen, s mint ilyen még kevésbé kiáltható ki egyfajta általánosan érvényes törvénynek, amely ‘mintha’ Istent is kötelezné bizonyos teremtési és mûködtetési szabályok kvázi ‘betartására’. Aki az emberi tudományt vagy annak pillanatnyi konklúzióit mindenek fölé helyezi, az egyrészt ‘isteni kreativitást’ fel- tételez az emberrõl, ami istenkáromlás; másrészt be akarja korlátozni, sõt, holmi görbék és megoldó képletek keretei közé is próbálja kényszeríteni Isten teremtõ fantáziáját és tevékenységét, ami nonszensz, és amúgy nagyfokú ostobaság lenne!

A táguló világegyetem

Albert Einstein képleteibõl és matematikai levezetéseibõl valóban két lehetséges kozmológiai modell adódik, persze tisztán elméleti alapon. Mindkét modell meg-egyezik abban, hogy a rádióteleszkópjainkkal belátható ‘világegyetem’ létrejöttét egy õsrobbanás - a ‘Big Bang’ - elõzte meg, amely elõtti ‘elméleti idõpontban’ az összes proto-anyag még ‘egyetlen elméleti pontban’ sûrûsödött össze. Ez lehetett a teremtés elsõ pillanata, amikor is az anyaggal ‘egyidejûleg’ megszülettek a mai világunk dimenziói: a tér és az idõ, a tér-idõ, vagyis az ‘egységes’ anyagi világ.

Az õsrobbanás következménye ‘a táguló világegyetem’, melynek tényét minden eddigi ismeretünk csak alátámasztja, illetve megerõsíti. Vesd össze pl. a Hubble által a Doppler-effektus analógiájára felfedezett ún. ‘vöröseltolódással’, illetve az ún. ‘háttérsugárzás’ regisztrálásával. Ez a ‘globális, sõt univerzális’ tágulás azt is jelenti, hogy a látható galaxisok, kivétel nélkül, növekvõ sebességgel távolodnak egymástól, mintha egy folyamatosan felfúvódó ‘gömbfelületen’ helyezkednének el. A száguldó tágulás - a növekvõ sebesség a távolabbi csillagvárosok esetében már nagyságrendileg megközelíti a fénysebességet! - közben-következtében zajlik le az anyag kihûlése, összesûrûsödése, a csillagközi porból és a felrobbanó napok magasabb rendszámú elemeibõl a galaxisok és stabil naprendszereik felépülése; vagyis és majd a teremtett anyag szervetlen és szerves evolúciója, késõbb pedig az élet kialakulása, sõt, évmilliárdos törzsfejlõdés megkoronázásaként az anyag kvázi öntudatra ébredése. Az õsrobbanás a mai, és e tekintetben véglegesnek is tûnõ ismereteink szerint mintegy 13 milliárd éve történt - azóta szakadatlanul tart az anyagi folyamatok entrópiája. Az entrópia azt jelenti, hogy az anyag legbensõ, immanens jellemzõ tulajdonsága az a magasabb szervezettség elérésére irányuló hajlam, amely evolúciót eredményez s amelynek során az anyag rendezetlensége, kaotikussága megszûnik, hogy egyre bonyolultabb struktúráknak adja át a helyét.

Az oszcilláló modell

Az egyik matematikai ‘megoldás’ szerint a tágulás csak egy adott pont eléréséig folytatódik - tekintsük ezt most egyszerûség kedvéért a világegyetem élettartam- görbéje (a haranggörbe) maximum-pontjának - és amikor ezt az extrémális pontot elérte, attól kezdve a tágulás megáll, visszafordul s összehúzódásba megy át, ami egészen a ‘nulla pont’ újbóli megközelítéséig tart, majd ‘a komprimálódás’ miatt újbóli ‘õsrobbanás’ következik. Ez az ún. ‘oszcilláló világegyetem’ kozmológiai modellje, ami Einsteinnek az általános relativitást leíró matematikai formuláiból (egyenleteibõl), mint elméletileg valós megoldás következik.

Az õsrobbanás fényrobbanás volt

A másik ‘elméletileg reális’ megoldás az, ami a gyakorlatban is valósnak tûnhet, amennyiben - Heisenberg után szabadon - a teremtõ Isten meghatározó létét valós tényezõnek fogadjuk el, vagyis hiszünk Õbenne, és egyszersmind elhisszük azt is, hogy a teremtésnek teleológiai szempontból is értelmes célja van, és ez a cél nem egy ide-oda kvázi értelmetlen oszcillálásban manifesztálódik, hanem valahonnan valahová, praktikusan az alfából ómegába tartó evolúciót megvalósítva a világ Istenhez, a teremtõhöz való magasabbszintû, üdvözült állapotú visszatérésében fejezõdik ki. Vagyis a teremtésnek Istenhez méltó, magasabb rendû célja van, és ez a cél a teremtett (anyagi) világból származó, öntudatra ébredt embernek Isten nagy tervében való részeltetése, mert Isten az embert azért teremtette, hogy amint arra méltóvá válik, üdvözüljön, és igazi ‘alkotó társává’ legyen a hideg Kozmosz otthonossá tételében és boldog, Istent és egymást is szeretõ, halhatatlan lényekkel történõ benépesítésében. A másik megoldás tehát - amit a matematikai egyenlet szintén valós megoldásként ‘engedélyez’ -, hogy a Kozmosz, az Univerzum ‘vég nélkül’ tágul, ami egy végtelen, de nem határtalan világmindenséget keletkeztet. Ennek a világegyetemnek a fény sebessége, másszóval ‘a kimért idõ végessége’ szab határt; tudniillik a fény sebessége abszolút (300.000 km/sec), amiért az idõ múlása, de ‘a puszta léte is’ relatív. Feltehetõ, hogy az õsrobbanás elõtt, amikor az összes anyag egy picinyke, elméleti pontban zsugorodott össze; ez a proto- anyag még a plazmánál is milliárdszor sûrûbb halmazállapotban ‘létezett’, talán leginkább egy minden mozgási energiáját ‘visszatartott’ fénycseppként írható le.

Fénybõl lettünk és fénnyé leszünk

A teremtés pillanatában ez a fénycsepp robbant fel, amitõl elõször minden határon túl felhevült, majd a növekvõ sebességgel zajló tágulás közben és következtében fokozatosan lehûlt, megszilárdult illetve globálisan szétszóródott, lokálisan össze-sûrûsödött, majd pedig a periódusos rendszer legmagasabb rendszámú elemeinek felépülése után az arra alkalmas anyagcsomókban (galaxisok, naprendszerek és bolygók) megkezdõdhetett a szervetlen s a szerves, azután pedig az élõ anyag (az élet) evolúciója. Vagyis hát az egész Univerzum végsõ soron a sûrített fénybõl keletkezett - ezt írja le implicite Einstein híres egyenlete, az E = mc² is! -, és az is feltehetõ, hogy amikor a végtelenül táguló világegyetem gyorsuló objektumai épp elérik (azaz: elérnék, mert a fénysebesség nem érhetõ el, illetve nem léphetõ túl!) a fénysebességet; újra tiszta fénnyé válnak, fénnyé, melybõl egykor megszülettek.

Isten teremtése konvergens

Gondoljuk csak meg! Amennyiben egy kozmológiai modellt leíró (keletkeztetõ) matematikai egyenletnek két - egy pozitív és egy negatív - megoldása van, akkor a verifikáció viszonylag egyszerû. Isten értelmes céllal teremtette a mindenséget, ezért az oszcilláló világegyetem ‘megoldása’ a gyakorlatban mûködésképtelen. A pozitív megoldás, amelyikben a teremtett világ ‘értelmes’ funkcióval (teleológia) bír; az oszcilláló modell azért istentelen (sátáni), negatív ‘megoldás’, mert egyen-rangú mozgásnak tekinti ‘az öncélú csiki-csuki’ mindkét irányát, a távolodást és a közeledést is, ami istenhittel tarthatatlan elképzelés. A két-megoldású egyenlet egyébként is emlékeztet a katarok õsi hitére, miszerint a mennyet Isten, a Földet a Sátán teremtette. A ‘sátán-életgörbe’ - amelynek két, kvázi egyenrangú, életet adó és azt el is pusztító (táguló és összezsugorodó) periódusa (oszcilláló fázisa) lenne - az isteni teremtõ gondolattól teljesen idegen. Isten elõre gondolkodik, nem oda-vissza, - és a teremtésének szentséges, magasztos célja van! Az önmagába ok nélkül vissza-visszatérõ (oszcilláló) világegyetemnek isteni szemszögbõl éppúgy nincs semmi értelme, mint például a reinkarnációnak, a mindig újra kezdõdõ földi életnek. Ha a világnak és az egyes embernek mindig lenne egy még újabb esélye, akkor a teremtés elveszítené az eredeti célját, mármint, hogy a jónak a rossztól egyetlen esély alapján kell elkülönülnie és megtisztulnia. Akkor minden, a meg-tisztulásért, a jóért és az igazságért folytatott kemény küzdelem és harc értelmét veszítené; megszûnne az élet, a lét minden felelõssége, kötelezõ felelõsségtudata.

A kétely a sátán itala

Ezért ha az isteni teremtés titkainak kutatása közben egy olyan képletre, illetve egyenletre bukkanunk, melynek egyik valósnak tûnõ megoldása kétségessé teszi Isten tervét, szándékait, vagy a ‘létét’ is, akkor habozás nélkül azt a megoldást kell helyesnek, valódinak elfogadnunk, amelyik Istennel és a teremtés céljaival teljes szinkronban van. E tétel egyébként az istenhit és a tudomány viszonyának az alfája és ómegája is egyben. Isten léte és a teremtés célja (vö.: kozmológiai modellek!) nem a megoldó képleteinkbõl következik! Isten az egyetlen önmagától való létezõ, a kezdõ és a végpont - alfa és ómega - is egyben. Az Istenhez vezetõ út rögös és kacskaringós, olykor vargabetûkkel teli is lehet, de semmiképpen nem oszcilláló, vagy többször is ‘újrakezdhetõ’. Isten és a teremtés titkainak kutatása közben rábukkanhatunk valós megoldásokra is, de hogyha valamelyik pohár ital elfogyasztása (egy tudományos felfedezés) után a ‘pohár alján’ nem sejlik fel az Isten, azonnal éljünk a gyanúperrel, hogy istené helyett a sátán - a kétely, a viszály, az istentagadás és az istenkáromlás - italát ittuk ki.

Az Antikrisztus vonalkódja

Azt mondják, a történelem önmagát ismétli. Ez egyrészt igaz, másrészt azonban nem. Annyiban nyilván igaz, hogy az ember lényegi természete - viszonya másik emberrel, viszonyulása a természethez és a társadalomhoz, önismerete, tudatos életvitele, stb. - alapvetõen mit sem változott az évezredek során, hisz ugyanazok az önzõ, szemforgató szempontok, ‘csordaszellem’ vezérli ma is, mint 5-10 ezer évvel ezelõtt. Nem igaz viszont annyiban, hogy tudniillik az evolúció, ‘a radiális energia’ hatása (Pierre Teilhard de Chardin) össztársadalmi, történelmi szinten és távlatban, tendenciájában mégiscsak érvényesül. A köznapi szóhasználat frázisa szerinti ‘társadalmi haladás’ (ugyan mi felé?) továbbra sem létezik, azonban nem lehet nem észrevennünk, hogy a teljes emberi történelem, valamennyi eddig élt, élõ, már halott és még csak ezután megszületõ ember személyiségével, lelkével egyetemben halad, ‘fejlõdik’ valamilyen, a régmúlt homályába veszõ nullpontból (ALFA) egy ijesztõen közeli végpont (ÓMEGA) felé. A végpont közelségét jelzi egyfelõl a Föld bolygó energia-tartalékainak és nyersanyag-forrásainak rohamos kimerülése, - másfelõl az élõ emberiség erkölcsi energiáinak, tartalékainak gyors és látványos ‘elfogyása’, amit úgy is jellemezhetünk, hogy az ember belefáradt a saját aljasságába, és morális vitálkapacitása olymértékben lecsökkent, hogy már a hamis látszatok fenntartására is képtelen, amelyekkel pedig korábban oly sikerrel bódította el a lelkek százmillióit, illetve altatta el a társadalom tagjainak egyéni és kollektív lelkiismeretét egyaránt. Valami vagy valaki felé gyorsulva közeledünk!

Ha elfogadjuk, hogy a Világmindenség nem önmagától - „causa sui” (Spinoza) - jött létre, hanem egy öröktõl fogva létezõ, mindenható, legfelsõbb szellemi lény ‘építési tervrajza’, saját konstrukciója révén, akkor bizony el kell gondolkoznunk a teremtés és a gondviselés céljain (teleológia = ‘célokság’ elve) is. Íme, máris ott állunk Isten elõtt, aki azért teremtette meg az anyagi (+szellemi = ember!) világot, hogy végtelen jóságában megossza velünk a teremtett világ és a teremtés minden gyönyörûségét! Hogy mindezt kiérdemeljük, nem kell tennünk egyebet, minthogy elfogadjuk Istent a világ egyetlen, legfõbb urának, és törvényeit - amelyeket már több ízben is világosan kinyilatkoztatott - betartjuk. Mi sem természetesebb, - az Úr egyrészt szabad akaratot adott az embernek, mert nem bio-robotokkal, vagy rabszolgákkal akarta megosztani az alkotás és az örök élet örömét; másrészt hogy meggyõzõdhessen az egyes ember és az emberiség hûségérõl, szófogadásáról, jó-indulatáról, próbatételek elé állított mindannyiunkat, melyek majd elválasztják a szelíd búzát a vad konkolytól. Az ember ezeket a próbatételeket rendre elbukta, - ám ez mégsem jelenti azt, hogy a történelem a kezdetektõl fogva végig ne lenne konvergens Istenhez, hiszen az Úr végtelenül irgalmas: nem mond le senkirõl...!

Civilizációk és kultúrák életgörbéje

Emberi kultúránknak talán legnagyobb ‘paleontológiai-antropológiai’ dilemmája’, hogy sehogy nem tudjuk megfejteni az ember genezisét. A felfedett ‘tudományos’ tények látszólag szöges ellentétben állnak kultúrtörténeti emlékeinkkel (például a Bibliával!), így ‘a történetünk’ súlyos ellentmondásokkal, hiányzó láncszemekkel terhes. A legmegoldhatatlanabbnak tûnõ probléma, hogy amennyiben ‘visszafelé extrapoláljuk’ a már embernek mondható világ-populáció lélekszámát, úgy Kr. e. 10.000 körül a Föld lakossága jóval kevesebb, mint 1 millió volt, ami ‘gyanúsan’ kevés! Ha az ember fõemlõsként, majd értelmes lényként már legalább 2 millió év óta élt a Földön, hogyan lehet, hogy ilyen kevés volt belõle? Továbbmenve, ezt a kérdést is feltehetjük: A majdnem 6.000 évvel ezelõtt, kis csoportokban vadászó, gyûjtögetõ életmódot folytató primitív õsemberek hogyan válhattak egyik napról a másikra képessé egy teljes, mai szemmel nézve is fejlett civilizáció létrehozására?

A Kr. e. 4.000-ben virágzó sumér kultúra a Tigris és az Eufrátesz völgyében már mocsarakat csapolt le, csatornákat, gátakat és töltéseket épített, bonyolult öntözõ-rendszereket alakított ki, hatalmas, pompás városokat épített. A sumérok 25.920 évig tartó csillagászati ciklust ‘fedeztek fel, illetve figyeltek meg’, jegyeztek fel; - miközben a kultúrájuk mindössze 2.000 évig állt fenn!

A tudományos ismereteinket összevetve a kultúrtörténeti emlékeinkkel, adódik a feltevés, hogy a bibliai Vízözön Kr. e. 12.000-12.500 körül pusztíthatta el a földi élõvilágot. Többé-kevésbé ‘megbízható’ - nem láttam, nem voltam ott!!! - ‘corpus delictiként’ tekinthetünk egyrészt a kaukázusi Ararát-hegységben, egy magasabb hegyen ‘elõtalált’ Noé bárkája romjaira, másrészt Peru egyik magas hegységének (Középsõ-Kordillerák, Ajmaraföld és Uruföld között, 6.500 méteren) fennsíkján a Titicaca-tóra, mely tulajdonképp a földgolyót egykor elöntött vízözön maradvány-tengerszeme; igen mély, sós (!) vizével és édesvízi populációk nélküli, szegényes tengeri halfaunájával (a ‘tóban’ szinte kizárólag békák élnek).

A Vízözön pusztíthatta el a legendás Mú, vagyis Atlantisz civilizációját...

Ki tudhatja, hogy az Atlantisz birodalma hány évszázadon-évezreden át állhatott fenn; mindenesetre gnosztikus-bûnös, élvezethajhász, ugyanakkor mai szemmel is félelmetesen gazdag, fejlett technikával rendelkezõ kontinensállam lehetett, ha ki-érdemelte Isten büntetését és mindenestül a hullámsírba veszett. Noé és családja az Ararát csúcsán történt újbóli kikötés (szivárvány látványa!) után mindent elõrõl kezdhetett; azonban egyrészt néhány magasföldön korlátozott lélekszámban fenn-maradhattak zárt populációk, másrészt Noé még megõrizhette az atlantiszi kultúra tudásának, technológiájának bizonyos hányadát. Volt tehát némi ‘folytonosság’, - még akkor is, ha a Föld népessége lényegében kevés maradékkal, kipusztult... Ez lehetett a valós oka annak, hogy a viszonylag csekély lélekszámú emberiség még- sem minden elõzmény nélkül, ‘szinte a fáról lejõve’ építette fel a magasan fejlett Sumér birodalmat, kultúrát, alig 4-5000 év leforgása alatt.

Ami mármost a civilizációk, kultúrák életgörbéjét, bárminemû ciklikusságát illeti; ez megint csak egyfajta ‘matematikai meghatározottságra’, azonos idõszakonként periodikus ismétlõdésre, valamiféle ‘fátumra’ (karmára) engedne következtetni, ami bekorlátozná az isteni gondviselés, de az emberi szabad akarat mozgásterét is.

Haladás helyett helybenjárás

A történelem persze bizonyos értelemben ismétli önmagát, de ‘a kvázi-fatalista’, periódusos ismétlõdés, vagy egyes évszámok szinte már ‘mágikus’ tartalommal, a ‘szükségszerû események bekövetkezésének sorsszerû idõpontjával’ felruházása, azonosítása alaptalan és az istenhitünktõl teljesen idegen tévhit csupán. Az ötszáz éves, vagy bármilyen más idõtartamú történelmi ciklusok feltételezése tévedés. Az effajta ‘törvényszerûségek felfedezése’ hamis látszatokon alapszik, többnyire csak játék a számokkal s az évszámokkal. Egészen más kérdés, hogy Atlantisz bukását esetleg ugyanazok az alap-okok idézhették elõ, mint például Rómáét, - vagy melyek az amerikai típusú, vagy éppen az euroatlanti civilizáció bukását fogják okozni, ha megérjük: éspedig az erkölcsi lezüllés, a nihil eluralkodása.

A bibliai Vízözönt az atlantisziak istentelensége, Babylon pusztulását Szodoma és Gomorra eltévelyedései, az öncélú hódításokba belefásult és belerokkant élv-hajhász Róma összeomlását a kereszténység, - az USA és az USE (United States of Europe) bukását pedig ‘a pogánnyá visszafajzás’, a pénzfétis, az aranyborjú bálványimádása idézheti elõ. Ami közös bûn mindegyik letûnt és letûnõben lévõ ‘kultúrában’, azt az Ószövetség egyik lábjegyzetével definiálhatjuk: „11,2 Sineár Mezopotámia, Bábel pedig Babilon, az ókor talán leghatalmasabb városa, égig érõ templomaival (Zikkurat), amelyek Bábel hatalmának is tanúi voltak. 5,8 A mértéktelen uralomra törés következménye: a népek nem értik többé egymás nyelvét, egymás ellenségeivé válnak.” Napjainkban újból, éppen ez történik!

A polgári hazugságszövevény

Magyari Zoltán írja, hogy „a polgári társadalomban a munka és a tõke együtt szolgálják az értékteremtést.” Ez félrevezetõ tévedés! De merüljünk tovább eme idézet csalogató mélységeibe: „A ciklus felívelõ szakaszában a munka és a tõke történelmi léptékû egymásra találása zajlott le, kialakultak a piacok.” De a tév-hit még tovább is fokozható, a következõ mondatban: „A kapitalista társadalom megszilárdulását a keresztény erkölcsiség és a rá épülõ polgári erények - mint pl. a tekintély-tisztelet, a szorgalom, a kötelességtudás - tették lehetõvé.” A cikk írója elõször is ott téved igencsak vaskosat, hogy amolyan ‘ding an sich’, magától való dolognak tekinti a tõkét, mint hogyha ‘öröktõl fogva’ létezett, és csak arra várt volna, hogy egyszer csak, egy történelmi pillanatban találkozzék, és össze-fogjon a munkával! (1) A tõke - pénzt szülõ pénz (Marx) - a kapitalizmus elõtt sohasem létezett, mert a kapitalizmus immanens lényege éppen a mûködõ tõke (capital = tõke). (2) A tõke nem vesz részt az értékteremtésben; nem teremti, ha-nem sokkal inkább fogyasztja, mi több pusztítja az emberi munka által létrehozott értékeket, mint ahogy erre néhány sorral késõbb (értsd: „Utánam az özönvíz!”) a sorok írója is rádöbben. (3) Értéket csak és kizárólag az emberi munka állít elõ. A kapitalizmus legnagyobb hazugsága (apológiája), hogy önmagát ‘értékteremtõ tényezõként’ ismerteti el. Marx Károly a profitot értéktöbbletként (mehrwert) aposztrofálta, ami az õ saját találmányú hazugsága volt, hiszen a termelési (érték-teremtési) folyamatban értéktöbblet nem keletkezik, ‘csupán’ az érték maga. Ám a tõkés (akinek a magántulajdonában a termelõeszközök és a pénz, tehát a tõke van!) a munka által elõállított érték egy részét (amit a saját tulajdonának tekint), a profitot erõszakkal elveszi, amivel saját tõkéjét gyarapítja. A tõke a kapitalizmus sajátos terméke - alapvetõ emberi viszonyt fejez ki! -; nem más, mint ‘tõkésített’ profit. Ezáltal a munka nem csak értéket termel, hanem furcsa módon - ti. a tõkés viszonyok bõvített újratermelésével - saját kizsákmányolásának feltételrendszerét is újra meg újra megteremti, hiszen gyümölcseivel elsõsorban a tõkét gazdagítja. (4) A megelõzõ társadalmakban ‘az értékképzõ folyamatban’ is kizárólag csak az emberi munka (+ a természeti adottságok; - a legfontosabb: a föld!) vett részt, a pénz (az általános egyenértékes) ‘természetes’ és magától értetõdõ módon csak az értékek cseréjét közvetítette. A kapitalizmusban a pénz fétissé, sõt bálvánnyá, növi ki magát; alapvetõ termelési, emberi viszonnyá válik - azon keresztül, hogy a mûködõtõke a tõkés (a bankár!) kizárólagos tulajdonában van, két, egymástól egyre jobban elkülönülõ csoportra, elitre és plebsre osztja az emberiséget: más szóval maroknyi gazdag rétegre, és a tõlük függõ kizsákmányolt tömegekre. A pénz önálló életet élõ, társadalomformáló (pontosabban azt gúzsba kötõ!) erõvé is válik, befolyásának növekedése minden határt túlszárnyal, és alkotójának urává is válik. Az eszköz fölébe nõ ‘teremtõ gazdájának’, elhatalmasodik a világon, mert a képtelenül felesleges mennyiségben felhalmozódott, önmagában értéktelen és teljesítménnyel is fedezetlen papír-, és/vagy bankszámlapénz mind profittermelõ funkciót keres, és mivel nem talál, - megveszi az országok irányításának hatalmát, koncentrálódik és centralizálódik, s legvégül világállamot alkot, hogy ösztönösen szerzett új funkcióját (tudniillik: az értékek közvetítése helyett immár azok ‘meg-határozását!) tudatosan be is betonozza. (5) A piac tehát nem ‘a tõke és a munka történelmi egymásra találása folytán’ alakult ki, hanem a kapitalizmus létezési módja: az egész világ egy nagy piac, minden és mindenki megvehetõ, de csakis annak számára, aki a tõkés világuralmi rend kiválasztottja. Az isteni spontán kiválasztódás megszûnik, és átadja a helyét a sátáni kontraszelekciónak, hogy csak azok adhassanak és vehessenek, akik a testükön viselik az Antikrisztus billogát. Ez a billog egy a bõr alá beültetett mikrochip lesz, amely egyrészt egy minden fontos adatot elektronikusan rögzítõ ‘személyi igazolvány’, másrészt a bankkártya funkcióját tölti majd be. Amikor a pénztárnál fizetünk: a vásárolt áruk vonalkód szerinti árösszegét a ‘pénztáros’ úgy vonja le bankszámlánkról, hogy a szenzort a jobb karunkhoz, vagy a homlokunkhoz is hozzá érinti. (6) A kapitalizmust egyáltalában nem a keresztény erények szilárdították meg. A polgár - a független egzisztencia -, más szóval a tõkés (mert hiszen csak a tõkés nem függ a maga teremtette általános és globális pénzhiánytól!) fõ célja a profithajsza, melynek révén tõkéjét gyarapíthatja. A teve könnyebben megy át a tû fokán, mint a gazdag ember. Jézus azt tanítja a gazdagoknak, hogy sürgõsen osszák szét mind a vagyonukat a szegények között. Különösen áll ez a munka nélkül szerzett tõke-jövedelmekre. De a gazdagok csak nem osztják, a világszegénység egyre terjed. (7) A tekintélytisztelet, a szorgalom és a kötelességtudás nem polgári erények. A felsoroltak általános emberi, de leginkább keresztény erények. A Tízparancsolat és a profit törvénye egymással összeférhetetlenek. (8) A polgár inkább amolyan skizofrén, specifikusan kapitalista társadalmi kategória, illetve réteg; sõt kétszínû gondolkodásmód. Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy a földi és a mennyei karrier egyszerre sikeresen megvívható. Nem szolgálhatsz Istennek és a Mammonnak is egyidejûleg eredményesen. Vagy - vagy... (9) Zelnik József írja a ‘TESTAMEN’, Leonardo evangéliuma címû könyvében: „Például a Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy a hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.”

Az efféle ‘kétkulacsosság’ államférfiúi-intézményes körökben azelõtt ismeretlen fogalom volt, ez teljes mértékben a polgári hamis értékrend terméke, azé a rendé, amelyben a keresztény értékek feletti uralmat is a pénz, a pénztulajdon és a pénz-tulajdonosok vették át. Ez a rend a bálványimádás, az Antikrisztus, a New Age új világrendje. (10) Igen, a hanyatlás akkor kezdõdött: mikor az értékteremtõ munka másodrendûvé vált. Amióta a profithajsza már a jövõ feléléséért folyik, sikerrel...

Az emberi jelenség és az örök birodalom

Kína valóban az egyik legnagyobb aktuális politikai és civilizációs talány. A trend tovább vázolása révén mint az amerikáner és az euroatlanti ‘kultúra’ hosszú távú valós, többezer-éves lassúbb, de biztosabb fejlõdési alternatívája tûnik fel. Nem kétséges, hogy Pierre Teilhard de Chardin jezsuita atya, a XX. század egyik legnagyobb gondolkodója (paleontológus, antropológus, filozófus) nem véletlenül írta meg éppen Kínában élete fõ mûvét: „Az emberi jelenség”-et! Nyilván ebben a nyugatitól gyökeresen eltérõ, archaikus keleti kultúrában kaphatta meg Istentõl a legmagasabb fokú ihletet, sõt sugallatot, ami a nooszféra felfedezésére, vagyis a felsõbbrendû ember és a kollektív tudat megjelenésének ‘megjövendölésére’ vezette õt. „Az emberiség végsõ célja - mind egyéni, mind kollektív értelemben - az Ómega Pont elérése, a személyes találkozás Istennel.”

Az okkult apriori

A fenti cím szerinti téma megértése - elõre bocsátom! - nem csekély absztrakciós készséget is igényel; ezt az idegen szóösszetételt még csupán magyarra fordítani sem könnyû. Senki ne gondolja azonban, hogy valamiféle teoretikus elmélkedés következik, amelynek az életünk valóságához csak annyi köze van, mint mondjuk a politikai pártok program-ígéreteinek, némely sajtótermékek hírmagyarázatainak, vagy a parlament által hozott egyes törvényeknek, jogszabályoknak. Legkevésbé!

Állítom, hogy a most feltárandó problémakör egyfajta régóta takargatott, észre-vétlenül növekvõ kollektív szellemi-lelki fekély; az orvosi hasonlatot tovább szõve afféle mélytudati ciszta, amelyben az évezredek során felgyülemlett az ártó, savas folyadék (ezoterikus genny?!), és az üreges daganaton már régen fisztulát kellett volna nyitnunk, hogy betegségkeltõ tartalma kiürüljön, és ne mérgezze életünket.

Okkult: rejtett, titkos, titokzatos, ‘fedett’, takart, leplezett, természetfölötti

Okkultizmus: a természetfölötti, titokzatos erõkben való hit, ezekkel foglalkozás és ennek elmélete (asztrológia, mágia, spiritizmus, stb.)

Apriori: a tapasztalatot, tényeket megelõzõ; a tapasztalatot mellõzõ megállapítás vagy ítélet. Elõzetesen, semmit (pl. ‘tárgyi bizonyítékot’, tudományos értékelést, vizsgálati eredményt, pl. leleteket, stb.) be nem várva.

Apriorizmus: ismeretelméleti felfogás, amely szerint a tér, az idõ, az okság és a természet törvényei nem is a természet, hanem az emberi megismerõ képesség tulajdonságai, vagyis mindezek függetlenek a tapasztalattól.

Igen ám, de más megfogalmazásokból tudjuk, hogy a hit is olyan meggyõzõdés, amelyet bizonyítani nem tudunk; tehát elsõ ránézésre azt ‘hihetjük’, hogy ez a bizonyos apriorizmus nem lehet más, mint minden olyan hit és meggyõzõdés, ami kívül áll az empirikus bizonyíthatóság keretein, határain, lehetõségein, és ‘ebbe’ a fogalomkörbe ‘természetszerûleg’ beletartozik mindenfajta istenhit, valamennyi vallás, sõt az összes olyan ‘meggyõzõdés’, amely természetfeletti (transzcendens) létezõk, erõk földi-anyagi tevékenységét feltételezi, vagy azokkal, mint valóságos tényezõkkel operál! A mi világunkra egyfajta tudathasadás is jellemzõ: miközben görcsösen ragaszkodunk földhözragadt (ego-és geocentrikus) világképünkhöz, és csak a kézzelfogható, megtapasztalható és hasznosítható dolgokat fogadjuk el az életünk valós meghatározóinak; közben mégis állandóan tudatalatti (atavisztikus) megérzéseink (intuíciónk) szerint cselekszünk, és/vagy olyan ‘lelki fogódzókat’ is keresünk, igénybe veszünk, melyek egzakt bizonyítása, verifikálása lehetetlenség.

Elég, ha egyetlen példát hozunk: az akadémiai tudós nekifog újabb értekezéséhez a kvarkokról (melyek mellesleg nem kézzelfoghatóan létezõ anyagi részecskék!), de a munka elõtt elolvassa az elektronikus levélben kapott aznapi horoszkópját...

Ámde van ennek az össztársadalmi tudathasadásnak egy még sokkal veszélyesebb formája, mégpedig amikor az ‘okkultizmust-apriorizmust’ tudatosan, másodlagos hatásként, eleve bekalkulálják ravasz emberek, és ezáltal piaci-üzleti tényezõvé emelnek olyan ‘eszközöket’, amelyek elsõdleges hatású létezésében nem hisznek.

Legyen erre példa a politikai marketing! Az adott politikus nem hisz Istenben, de pontosan tudja, hogy a jóérzésû emberek döntõ többsége egyistenhívõ; ezért úgy hitetlen és ateista, hogy közben hitre és vallásra szólítja fel a legszélesebb emberi tömegeket, mert tudja, hogy a hatalmat csak a tömeges istenhitre apellálva képes megszerezni és megõrizni. Közismert jelenség az is, amikor az egyébként hitetlen tõkés vállalkozó a legszívesebben keresztény munkavállalókkal dolgoztat, hiszen jól tudja, hogy a hívõ keresztény egyrészt az ‘üdvözüléséért is’ dolgozik, amiért sokkal megbízhatóbb munkaerõ a hitetleneknél; másrészt még a kizsákmányolást is sokkal jobban tûri, mert ártatlanul naív, ugyanakkor Jézushoz akar hasonlítani, ezért aztán fát is vághatnak a hátán, zokszó nélkül tudomásul veszi, míg a hitetlen azonnal fellázad... Így válik a hitetlenek hitre építése társadalomformáló erõvé...!

Nekünk keresztényeknek bizony meg kell különböztetnünk egymástól az abszolút racionális egyistenhitet és az alaptalan okkult-apriorisztikus meggyõzõdést! Ami egyáltalán nem könnyû, hiszen a Sátán ügyesen keveri a kártyákat: a legaljasabb trükkje éppen az, hogy úgy összekeveri az igazságot a hazugsággal, alig gyõzzük szétválogatni. Kezdjük ott, hogy a természetfeletti világ valóban létezik: vannak okkult erõk is. Az eltévelyedés egyik formája tehát, amikor valaki egyáltalán nem veszi tekintetbe ezek mûködését, és úgy éli le az életét, mintha csak anyagi világ lenne. Súlyosabb - skizofrén - eset, hogyha az illetõ nem hisz ugyan az ezoterikus erõkben, de üzleti-politikai marketingjében felhasználja azokat, mintha lennének!

A következõ ‘fokozat’, mikor az ember tudás, ismeretek, intelligencia, intuíció, hit és meggyõzõdés hiányában az események, az evilági és másvilági erõk játék-szerévé válik, és csak hányódik az élet tengerén, mint a láthatatlan, felmérhetetlen erõknek kiszolgáltatott, az evezõjét és iránytûjét is elveszített dereglye a háborgó óceánon. A legsúlyosabb, ha valaki tudatosan köt szerzõdést a sötét hatalmakkal.

A materializmus gyökerei is az ókorig nyúlnak vissza. Az anyagelvû világnézet a mai ismereteink szintjén már teljességgel tarthatatlan, mégis az emberiség döntõ többsége ‘meggyõzõdéses’ materialistának tekinthetõ. Ennek egyrészt az egykori kommunista fél-világuralom az oka, másrészt az a (háttér-)hatalmi felismerés, mi szerint a széles néptömegeket a lehetõ legmélyebb tudatlanságban (birkanyáj-effektus) kell tartani, mivel gazdasági-pénzügyi, politikai és szellemi-kulturális manipulálásuk a tudatosság legalacsonyabb szintjén valósítható meg a lehetõ leghatékonyabban. Az anyagelvûség - az élet egyetlen célja a meggazdagodás, a siker és az élvezetek habzsolása: a hosszú, egészségben és jólétben átszórakozott aktív idõszak, majd a legmagasabb nyugdíj, végül a fájdalommentes eutanázia - a legkényelmesebb életelv, illetve program; ugyanakkor semmilyen magyarázatot nem ad sem a világ keletkezésére, sem az emberi élet végsõ céljára. Mindamellett a ‘praktikusságból’ vagy valójában tudatlan ember életét is befolyásolják, éppúgy meghatározzák természetfölötti erõk; ha tetszik ez neki, ha nem. Legfeljebb nem tud, vagy nem akar tudni róluk. Sajátos ‘struccpolitika’ ez, mely ráadásul minden reális alapot nélkülöz. Sõt! Az anyagelvû ember gondolkodásmódja megfordítja a valóságot, és mindent egy tükrözött ‘alulnézetbõl’ szemlél, próbál megközelíteni.

Vulgáris kifejtésben: Istenben például azért sem hisz, mert ugyebár a Biblia ‘tele van’ különféle krisztusi csodatételekkel, melyeket ‘helybõl’ szamárságoknak ítél, mert a tudomány ‘nyilván’ nem igazolhatja vissza a vízen száraz lábbal járást, a lepra kézrátétellel való meggyógyítását, a háromnapos halottak feltámasztását, a kenyér és a hal megszaporítását, a víz borrá változtatását, a test feltámadását és az üdvözült/feltámadott test ‘átmenetelét’ a kõfalon, vagy éppen a levitációt.

Érdekes, van egy szoci-liberális, visszajáró ismerõsöm, aki persze gúnyból - de megmagyarázhatatlanul erõs felindulással! -, következetesen csak ‘egy természet-gyógyásznak’ nevezi Jézust, hogy így határtalan megvetését is kimutassa iránta. Tudós ismerõsöm számára ugyanis ez a ‘foglalkozás’ szimpla szitokszó, de nem ám az efféle ‘álorvosi tevékenység’ okkult apriori jellege miatt, hanem a sznob, a parvenü prüdériájából kifolyólag! Pedig fogódzkodjunk meg: a mai tudomány pontosan tudja, hogy Jézus csodatételei egyáltalán nem jelentik a természet alap-törvényeinek kvázi felrúgását, mert a természetnek nincsenek is alaptörvényei, - a tudomány nem is a természeti törvényeket kutatja, hanem az isteni teremtés titkait, amelynek az egyetlen ‘alaptörvénye’, hogy egészében véve egy csoda, a ‘csoda’ a lényegi mûködési elve, vagyis a valóságos csoda az, hogy mûködik!

A teremtés eredménye - az anyagi + szellemi világ, s a kettõ halandó egysége, az ember - ugyanis önmaga a megvalósult csoda, hiszen minél mélyebbre hatolunk a titkok ‘megismerésében’, annál elképesztõbbnek tûnik az egész. Az anyagi világ a semmibõl keletkezett, sõt, maga a megtestesült (materializálódott) semmi, és - csodák csodája! -: mégis mûködik! Az atomok belsõ kis világa egy nagy tágas üresség, amelyben valamilyen érthetetlen erõk, ‘mozgási energiák’ mûködnek, és hatnak egymásra: keringenek, elvegyülnek, átalakulnak, elillannak, elõteremnek és megsemmisülnek, azonban az ún. ‘nyugalmi tömegük’ bizony megfoghatatlan és azonosíthatatlan. Az atomtudósok, a magfizikusok bizony ‘rébuszok’ mesterei, egyezményesen rejtjelezett nyelven a megfoghatatlan, de valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis mûködõ’ jól szervezett laza semmit kutatják: leírják, elemzik, felhasználják, mûködtetik, de fogalmuk sincs arról a szubsztanciáról, ami a dolog lényege, ami a virtuális manifesztáció mögött, mint végsõ és egyetlen valós, örök ok meghúzódik. (Az Univerzum metagalaxisaiban egyébként nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a mikrovilágban. A mérhetetlen, végtelenül táguló ‘jéghideg’ ûrben, a gigantikus laza semmiben egymástól óriási távolságban ‘anyagcsomók’ úsznak, égitestek épülnek fel az elõzõekben leírt ‘minõségû’ kisméretû semmi-kockákból, és képeznek csillagrendszereket, amelyek drámai önfejlõdése egyelõre csak üres díszletnek tûnik az ember tragédiájához, az isteni színjátékhoz /apropó: mindkét író, Madách és Dante is beavatott volt!/, de még egyéb meglepetések is érhetnek bennünket, például az, hogy nem vagyunk egyedül. A Világegyetem nélkülünk is, velünk is - köszöni: jól van! - kiegyensúlyozottan mûködik, anyagtömegei járják begyakorlott /élet/pályájukat és a külsõ, beavatatlan szemlélõ számára úgy tûnhet, hogy a jól szervezett laza semmi-mechanizmus a saját belsõ öntörvényei szerint ‘önjáró’. Ám ha elkezdjük /a tudósaink elkezdik/ firtatni, hogy mindez a semmi hogyan is keletkezett a semmibõl, és mivé lesz, amikor fénysebességû tágulása révén elérkezik a semmi legszélsõ határára; akkor újból eljutunk Istenhez, aki ‘életet lehelt’ az önmûködõ tágas semmibe.) Magyarán: az anyagi világ csupán a maradandóság jól álcázott látszata, a teremtõ Isten által szándékosan megtévesztõ céllal alkotott merõ virtualitás, amely múlandó küzdõtérnek készült, melyen eldõl, hogy kié lesz az Isten mennyei országa, és kié az örök kárhozat. Vagyis az anyagi világban való makacs, földhözragadt ‘hit’ maga a megtestesült okkult apriori.

A középkori katarok - akik a mai Dél-Franciaország területén (Provence) éltek - eretnek hite szerint a mennyországot (a lelkeket) Isten, a földi világot (anyagot) a Sátán teremtette. Tehát ‘magától értetõdõen’: ami mennyei, az mind jó, - ami meg anyagi, földi, az mind rossz. A világot a Jó és a Gonosz erõk meg nem szûnõ harcaként képzelték el. A ‘fõbenjáró tévedésükért’ - miszerint ez a küzdelem az ‘egyenlõ, s kvázi egyenrangú erõk’ között folyik, és a végkimenetele kétesélyes - a legsúlyosabb büntetéssel lakoltak: a pápaság több hullámban hadsereget küldött ellenük, és a veszélyes eretnekeket gyakorlatilag mind egy szálig kiirtotta. Isten s a Gonosz harca nem tart ‘örökké’, és nem is kétesélyes. Jézus az utolsó vacsorát követõen búcsúbeszédet mondott apostolainak: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Vígasztaló (a Szentlélek) nem jön el hozzátok. De ha elmegyek, majd elküldöm hozzátok. Amikor eljön, - vádlón bizonyítja majd a világnak a bûnt, az igazságot és az ítéletet. A bûnt: mert nem hittek bennem. Az igazságot: mert az Atyához megyek és már nem láttok engem. Az ítéletet: mert a világ fejedelmét már elítélték.” (Jn. 16, 7-11.) Vagyis ‘a játszma’ elõre le van futtatva: a Sátán már elvesztette a ‘meccset’, - Isten által már elítéltetett...

A világ - az anyagi világ is - valamikor egységes volt. A Paradicsomban nem múlt az idõ, nem aratott a halál, csak jók és szelídek voltak, gonoszak nem, így a bûn sem létezett még. Mindaddig, amíg a színen meg nem jelent a Sátán, a kísértõ. A tudományos ismereteink nem a megfellebbezhetetlen ‘természeti törvényeket’ és nem is az anyagi Univerzum statikus vagy dinamikus ‘öntörvényûségét’ tükrözik, hanem ‘mindösszesen’ az embernek a Teremtõhöz fûzõdõ ‘aktuális viszonyát’. A Föld - ugyanez a Föld! - egykor Paradicsom volt, és ezen a Földön (újra) eljöhet egy Aranykor, ha kiérdemeljük, és Isten is így (így is) gondolja, akarja. De a Föld mindaddig csak siralomvölgy vagy a legjobb esetben purgatórium marad, amíg az emberiség meg nem érti, hogy Jézus Krisztus az abszolút igazság - „az út, az igazság és az élet” -, és hogy az Atyához, a Mennyországba csak és kizárólag az Õ révén: Érte, Általa és Vele juthatunk el. Addig is a Föld csak amolyan Sátáni uradalom, az ördög hitbizománya marad, és a kénköves pokol, a Gyehenna tüze éget meg mindannyiunkat. Amíg meg nem javulunk, addig csak a pohár legalján kereshetjük Istent, mint ‘a szegény, sajnálatraméltó’, ám mindhiába zseniális Heisenberg, miközben hatalmas kortyokban nyeljük ‘a tudomány koktélját’, ami olyan törvényekbõl van összerázva, amelyek egy átmeneti, látszólagos világ múló szabályai csak. A semmi törvénye helyett Istent kellene keresnünk, megtalálnunk!

Miután az Ember (talán sok-százezer, vagy millió évekkel is ezelõtt?) az eredeti (áteredõ) bûn elkövetése folytán kiûzetett a földi Paradicsomból; - nekiláthatott, hogy „orcájának verítékével” és sûrû imádság kíséretében (értsd: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” és „Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!”) keresse meg a betevõ falatját. A Sátántól elcsábult ember sorsa alaposan megnehezült, de azért Ádám nemzetsége ‘egész jól’ állta a sarat a viszontagságos körülmények között is. Dolgoztak látástól vakulásig, imádkoztak és - sokasodtak.

Majd egy napon az öccse bárány-áldozatára féltékeny, irigy Káin ‘endlösungként’ agyonütötte Ábelt. Ez a ‘megoldás’ a történelem további folyamán tökéletesedett; a bunkót, a szekercét felváltották a mind kevesebb kockázatot felvállaló, távolból ölõ fegyverek: a számszeríj, a puska, az ágyú, a kalasnyikov, az akna és a kézi-gránát, a vadászbombázó és a tengeralattjáró, a rakéta, a hidrogén és neutron-bomba, a napalm, a lopakodó, az ideggáz, az eltérített utasszállító repülõgép és a lépfenés levél. A lényegük azonos: az elszaporodott ábelek kiirtásának a célja...

Fegyverei, hatalma birtokában (és ennek tudatában) az Emberen ismét úrrá lett az õsi kevélység, az istenné válás olthatatlan vágya; - mintha csak elfelejtette volna, miért is veszítette el a Paradicsomot. Hirtelen feltámadt önelégültségében lerázta magáról a hit, a vallás és az Egyház ‘uralmát’, s kihirdette, hogy a Vízözön és a Megváltás legendák csupán, sõt a Kinyilatkoztatás sem több, mint ‘kultúrtörténeti emlék’. Eme eléggé általános pogány felbuzdulást nevezzük felvilágosodásnak, az emberi értelem legnagyobb ‘gyõzelmének’, az ember Istenné válásához vivõ elsõ nagy lépésnek, - ami egyébként nagyjából egyenes útvonalként elvezetett egészen a világkommunizmusig; a szociális hálón, a testvéri szolidaritáson át a szabadkõmûvességig, az egységesen istentagadó világvallásig, s a muzulmán-ellenes világállamig, beleértve a beépített vírusprogramok miatt lassan immár használhatatlan, mindannyiunk fölé kifeszített, lehallgatási célú világhálót is... A másként gondolkodók, az ábelek - irgalomból önként tarkón lõhetik magukat.

A tudományban nem érdemes bízni, mert alapvetõen (hivatalosan) materialista, s mint ilyen, azokat a nemlétezõ ‘törvényszerûségeket’ kutatja (a pogány világelit megbízásából), amelyek az Ember halhatatlanságát, ‘Istenné’ válását tennék elérhetõvé, - természetesen csak a káinok számára, ábeleken kikísérletezve. Pl. éppen ezért van az, hogy a gyógyszergyártás a legjövedelmezõbb iparág, hiszen míg meg nem találják (nem fogják) a halhatatlanná tévõ élet-elixírt, addig tonna-szám szükséges megetetniük velünk a ‘nemkívánt mellékhatásként’ minket vég-kimenetelében milliószámra halottá tévõ kemikáliákat. Ezek profitja - horribilis!

Az anyagba, az anyagelvûségbe ‘vetett hit’ abszolút célszerûtlensége mellett nem nagyon érdemes bízni a gnózis hatékonyságában, az okkult tudás birtokosaiban sem, mert a Bölcsek Köve helyett csak titkos jegyzõkönyvekkel rendelkeznek, és aki közéjük lép, hamar rájön, hogy valódi, fontos titkaik tényleg nincsenek, ámde akkor már becsapódik a vasajtó és lezárul minden visszaút. A gyógyszer-hasonlat ‘folytatásaként’ jusson eszünkbe az a szerencsétlen, de vétkesen ostoba ember-társunk, aki hagyta magát bepalizni, és ‘egyébként gyógyíthatatlan’ betegségét placebókkal igyekszik gyógyíttatni, olyan oldatokkal vagy tablettákkal, melyek nem tartalmaznak semmilyen ‘kimutatható’ mennyiségû hatóanyagot. Az ilyen kuruzsló sarlatán, aki természetgyógyásznak nevezi és nevezteti magát, valójában okkult erõkre támaszkodik, apellál, mert vagy a hozzá forduló beteg vakhitét és vakbizalmát hívja segítségül, ami nem külsõ, hanem a páciensbõl belülrõl jövõ és táplálkozó energia, vagy olyan, létezõ természetfölötti erõknek (démonoknak) ad ‘kvázi alvállalkozói megbízást’, amelyek segítsége Isten akarata ellen való, és ennek az ára nem a néhány tízezer forint, amit a mágusnak kell kifizetni, hanem a lemondás az örök életrõl. Ne felejtsük: a Sátán legerõsebb fegyvere az a színészi alakítás, amikor Isten képében tetszeleg, hogy megtévessze a gyanútlanokat, vagy felkeltse a vágyat az önimádó önhittekben, hogy általa Istenné akarjanak válni...

Végezetül: mit is jelent elemzésünk címe - „Az okkult apriori”?

Magam ilyen, egyre javuló jelentésû szóösszetételekkel próbálkoztam: leplezett, burkolt, ‘fedett’ elõítélet; rejtelmes tapasztalás-elõtti; rejtett, tapasztalás nélküli meggyõzõdés; titokzatos, tudatalatti vakhit; hamis-ösztönös (csalóka) elõérzet...

A legkifejezõbb talán mégis ez: téveszmén alapuló vétkes vakbizalom.

Krisztus meghamisítói

Az Antikrisztus - miután már ‘több változatban’ megjelent a történelemben - ma is a legválogatottabb mesterkedésekkel igyekszik megakadályozni Jézus Krisztus üdvözítõ tervének, a megváltásnak a megvalósulását. Pedig a megváltás az egész emberiség Istenben való egyesítésének, Istenhez való kollektív visszatalálásának nagy esélye. A Gonosz Ember minden eszközzel arra törekszik, hogy a lelkünket eltántorítsa, örökre elvegye Krisztustól; aminek a legrafináltabb, legkézenfekvõbb módja, ha színészként ‘új Krisztust alakítva’, kilöki belõlünk az igazit. Krisztus ellehetetlenítésére elõszeretettel alkalmazza a következõ megoldásokat:

· Jézus Krisztus személye ‘kitaláció’, valójában soha nem létezett.

· Jézus Krisztus a zsidók földi királya volt; nem pedig Isten Fia, a Megváltó.

· Jézus Krisztus ‘messiás’ volt ugyan, de a szentírásbeli szavai hamisítások.

· Hamis próféták és hasonmások jelentkezése (szabadkõmûvesség).

· Jézus Krisztus személyének meghamisítása, az Antikrisztus fellépése.

Krisztus nem létezett

Az istentagadásnak ez a legegyszerûbb, a legblõdebb és a legpimaszabb ‘eszmei’ megnyilvánulási formája. Nem véletlen, hogy intézményesen a kommunista állam ‘vezette be’ és alkalmazta - általánosan a mindenszintû közoktatásban. A szovjet ideológia számára Jézus Krisztus életmûve nem jelentett ‘filozófiai problémát’, - a tankönyvek még arra sem tartották érdemesnek, hogy megemlítsék. ‘Szerintük’ nem is létezett, - nem volt valóságos történelmi személy. Az 1960-as években az orosz I. A. Kriveljov egy teljes könyvet szentelt Krisztus ‘nemlétezésének’ kvázi-történetírói bizonyítására, ami már csak azért sem lebecsülendõ írói teljesítmény, hiszen Jézus Krisztus életútjáról nemcsak az Újszövetség emlékezik meg, hanem korabeli római történetírók is, mint Tacitus, továbbá a ‘rómaiasított’ nevû, zsidó származású történetíró: Josephus Flavius.

Jézus, a zsidók királya

Vagyis szimplán csak földi király, - nem Isten Fia, nem is Megváltó. Ne higgyük, hogy ez a teória ritka, vagy hogy közvetlenül, direkt állítás formájában van jelen a mindennapos közéletben, a közgondolkodásban, - ‘a tudomány’ vagy a mûvészet világában. Krisztus ‘leszállítása a földre’ összetetten és rafináltan történik. Maga ‘a világi szemlélet’ lényegesen gyakoribb, általánosabb, mint gondolnánk; - sõt, modern korunkban leplezett reformációs folyamat megy végbe, búvópatakként, amelynek a célja és küldetése: Krisztust megfosztani égi trónjától, vagyis ‘két legyet’ ütni egy csapásra: (1) lerombolni az istenhitet, a kereszténység alapjait, az Anyaszentegyházat, - és (2) ‘egy füst alatt’ jelképként a világi hatalom, a világállam hatalmi céljaira használni fel Krisztus tömegvonzású személyiségét, életútját és áldozatát, a mindezekhez fûzõdõ összes tudati és szakrális energiát.

A roppant alamuszi, szívós és hatékony törekvés belülrõl bomlasztja a keresztény hitet ezernyi vékonyka szálra, melyek a vallásunk minden mozzanatáról merõben mást, sõt, egymással ellentéteset is hirdetnek, hogy soha többé ne találkozzanak. Különösen veszélyesek azok az áramlatok, amelyek a felületes szemlélõ számára még kereszténynek tûnnek ugyan, de már ‘koránt sem annyira’. Vigyázzunk, mert a furcsa, szokatlanul ‘újszerû’ szóhasználatok, megfogalmazások - mint például: kereszt helyett kínzócölöp, stb. - általában legalábbis vaskos eretnekséget, ha nem éppen effektív istentagadást takarnak...

Ebbe a tárgykörbe tartoznak mindazok a rendkívüli tudatossággal szerkesztett és terjesztett évezredes legendák is, amelyek modern formában újra és újra felszínre kerülnek, mint például: a gnózis misztériuma, Arimateai József szerepe, a Szent Grál legendája, Leonardo da Vinci ‘beavatottsága’ és az ‘Utolsó vacsora’ címû festményének ‘titkai’, hogy állítólag két Jézus (egyik égi, másik földi király) élt volna, a kumráni tekercsek kapcsolódó ‘rejtélyei’, legenda a Dávid-vérû Jézus és Mária-Magdaléna ‘közös’ gyermekérõl, a Meroving-dinasztiáról, a férfirõl, aki London mellett nevelkedik, s majd a Világállam trónjára ül, stb., stb. Ezek a törekvések egyrészt az Ószövetség s az Újszövetség ószövetségi célzatú (Jézus csak egy, a római uralom ellen lázadó ‘zsidó forradalmár’ volt) egybemosására, másrészt az égnek a földdel való evilági összekapcsolására irányulnak. Egyfelõl azt sugallják, hogy a Messiásként a Földön járt Krisztus nem Megváltóként jön el másodszor, ítélni eleveneket és holtakat, hanem evilági királyként, a kiválasztott nép élén megszervezni a Világállamot, - másfelõl pedig azt, hogy a Paradicsom, az Édenkert, a Mennyország itt a Földön, emberi erõbõl, Isten nélkül is meg-valósítható, tehát együnk csak nyugodtan a Tudás Fájáról...

Krisztus evangéliuma hamisítvány

Közismert, hogy a Bibliát évszázadokon át ‘írták, szerkesztették’; - idõnként (úgy 200-300 évenként, a zsinatokon) kanonizálták (beillesztették a ‘jogrendjükbe’). Ilyenkor ‘rendesen össze is vesztek’ az akkori fõméltóságok, hogy belemehet-e a ‘javasolt’ szövegrész a Bibliába, vagy sem. Ki tudhatja, hogy az 1500-1700 évvel ezelõtti fõpapjaink milyen megfontolások alapján és miért döntöttek úgy, hogy mi kerüljön bele, s mi nem az Újszövetségbe. Ez azonban semmiképp nem elégséges indok arra, hogy Jézus Krisztus bármelyik példabeszédét, evangéliumi szavait - akár csak részlegesen is! - önkényesen kvázi hamisítványnak minõsítsük. Ezért jó az Újszövetségben, hogy négy evangélista (és ez informatikailag nagyon fontos!) van, akik ugyan eltérõen írták le a Szenvedéstörténetet, de összevetve az írásokat esetenként szó szerint is meggyõzõ információt adnak Krisztus utolsó napjairól, az elhangzott párbeszédekrõl. Ez azért meggyõzõ informatikai szempontból, mert négyen, egymástól függetlenül írták le, elvileg ugyanazokat a történéseket, és a szövegek ‘mégis’ lényegében tökéletesen egyeznek. Ám Jézus Krisztus szavainak hitelességére más, közvetett bizonyítékaink is vannak! Ha olvasóm figyelmesen olvassa a kiemelt evangéliumi idézeteket; hamar belátja, hogy Krisztus szavaiban semmilyen korabeli hatalmi ‘cenzúra’ keze nyoma nem érzõdik! Lehetséges, hogy a végül is kanonizált szövegeken túl ‘elõfordultak keményebbek is’, amelyeket - ilyen, vagy olyan okból - kihagytak. Ámde ami ‘bent maradt’, arról sem állítható, hogy bármilyen intézményes vagy titkos földi hatalom apológiája lenne! Éppen ellenkezõleg: Jézus példabeszédeinek, evangéliumi szövegeinek túlnyomó része szegénypárti, hatalom-és gazdagságellenes; de ugyanakkor mértéktartó is: soha nem uszít erõszakra, forradalomra, felkelésre a fennálló hatalom ellen. Magyarán: sem a regnáló hatalomnak, sem az ellenzékének, sem bármiféle háttérhatalomnak soha nem ‘parírozott’; sõt, mondanivalójának a lényege rendre irritáló bármilyen földi erõ szemszögébõl nézve.

Mindemellett: (1) Jézus szavainak történeti és örök bölcsessége felülmúlhatatlan. (2) Okfejtése gyakran rejtett értelmû, profetikus és bölcsessége sokszor hosszabb távon - elõre nem látható események lezajlása - után válik világossá. (3) Lényegre törekvése, szelídsége, judíciuma, kifejezésmódja olyannyira egyedi, hogyha nem (ilyen) lenne, ki kellene találni. (4) Idõt állóbb, aktuálisabb erkölcsi útmutatás az emberiség történelmében nem ismeretes. (5) Egyszerû földi ember ilyet írni, vagy pláne a mindennapok történéseiben ‘rögtönözni’ nem lehet képes. (6) Gondolatai tisztasága csak ‘szent’ jelzõvel jellemezhetõ; ami nyilván még a cenzori hajlamú kanonizálókat is visszarettentette bármilyen célzatos szövegmódosítástól...

De Krisztus szavainak abszolút hitelességét legfõképpen az mutatja meg, mikor is bárki földi halandó hevesen protestálni próbál ellenük. Azonnal megtapintható az evilági, földhözragadt kényelmi szempont, az anyagias életvitel érdeke, az a mentalitás, melynek révén valaki a két ellentétes (földi és égi) karriert egyaránt sikerrel próbálja, erõszakolja befutni. Nem lehet egyszerre szolgálni Krisztusnak és a Mammonnak: könnyebb a tevének átmennie a tû fokán, mint a gazdagnak bejutnia a Mennyországba...

A probléma tehát a legkevésbé sem Jézus szavaiban van.

A Köpönyegforgató leggonoszabb színészi alakítása, egyszersmind a végsõ idõk közeledtének a legbiztosabb jele, amikor az Antikrisztus felölti Krisztus ruháját...

„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket, meg a testet is a pokolba taszíthatja!” (Mt.10, 28-29.)

Az Antikrisztus Krisztus hasonmása

Klónozni fognak egy nõt, vagyis egy anya megszüli a hasonmását.

És ez a tetszhalott-lelkû hasonmás majd megszüli Demiurgoszt, az Antikrisztust.

Az Antikrisztust, aki a restaurált Nyugat-Római Császárság, a Világállam királya lesz; aki egyesíti a pápai trónt az evilági királysággal s bevezeti az ökumenikus világvallást, amely csak színleg fogadja el Krisztus Isten Fia megváltó küldetését. Az Antikrisztust, aki majdnem mindenkit az orránál fogva vezet, elfoglalja Izraelt és az újjáépített Jeruzsálemi Salamon templomában Istenné kiáltja ki magát...

Aki ‘miatt’ lezajlik az Armageddon, még Krisztus második eljövetele elõtt.

Jézus, mint esszénus beavatott

Jim Marrs „A titkos uralom” címû könyvében olvashatjuk:

„Ennek a megújulásnak tudománya a szabadkõmûvesség elveszett kulcsainak egyike - magyarázta -, és ezért alapult az õsi szabadkõmûvesség 33 fokozatra.’ A tudás elsajátítása közben a gnosztikust bizonyos felsõbbrendûség-érzet, s ön-elégültség töltötte el. (...) A gnoszticizmus erõsen befolyásolta még az európai gondolkodást is egész’ a középkorig, sõt, utána is. Alapvetõ gondolkodásmódja valószínûleg hatással volt és van más titkos társaságokra is, melyeknek tagjai igencsak meglepõdnének, ha errõl tudnának... A gnoszticizmus fontos szerepet játszott egy korai aszkétikus zsidó szekta, az esszénusok történetében is. (...)

A közösség tagjai nappal dolgoztak, éjjel imádkoztak. A lélek halhatatlanságát tanították, és a dualista világkép felé hajlottak: a jóság avagy fény, és a gonosz avagy a sötétség szellemében hittek. Lehetséges, hogy az esszénusok a titkos hermészi görög tanok továbbvivõi voltak. (...) Érdekes módon talán a pontos jóslatairól híres Pithagorasz volt az, aki elsõként megjövendölte egy ‘Új Világ-rend’ eljövetelét. Ezt néhány kutató a Messiás eljöveteleként értelmezte...

Az ‘esszénus’ szót a görög ‘esszaiosz’ (titkos, misztikus) és ‘esszénoi’ (orvos) szóból származtatják. Gardner szerint az esszénusok a ‘Gyógyító Nagy Fehér Testvérisége’ egyiptomi misztikus iskola késõbbi ágaként ezoterikus gyógyító hagyományok folytatói voltak. ‘Esszénus szerzetesek és gyógyítók eme Fehér Testvériségébe - vagyis az eredeti Rózsakeresztesek közösségébe - avatták be késõbb Jézust, aki egyre magasabb fokozatokra jutott el, és elõkelõ helyének köszönhette a gyakran használt ‘Mester’ megszólítást.’ - tette hozzá Gardner.

Más szerzõk is megerõsítik, hogy Jézus esszénus volt. Hall megjegyzi, hogy a szülei, Mária és József is azok voltak, csakúgy, mint ‘testvére’, Jakab. Legtöbb mai fundamentalista elutasítja ezt a feltevést, mert Jézusnak az esszénusokkal és a gnoszticizmussal való kapcsolata nem fér bele a merev dogmatikába...”

Jézusnak a Biblia szerint - nem volt testvére. Az ilyen és ehhez hasonló állítások, ‘törekvések’ csak arra valók, hogy Jézust ‘jó szándékúan’ emberközelbe hozva, egyszerû, hétköznapi emberré alacsonyítsák le, mint aki csupán egy átlagos zsidó család átlagos tagja. Érdemes felfigyelni rá: ez a módszer tipikus háttér-hatalmi selyemgombolyítás, közérthetõbben: intellektuális pókhálószövés. A mesterkedés lényegi ‘alapja’, hogy aki nagyon sokat tud, nagyon jó és feddhetetlen - amilyen Jézus volt -, annak gnosztikus beavatottnak kell lennie. Másként nem lehetséges, pontosabban nem maradhat életben. Jézus példája így jól illusztrálja ezt a (csakis korabeli!!?) helyzetet: azonosulsz velünk, a nézeteinkkel, vagy - meghalsz...

Hát ezért ‘lett’ Jézusból visszamenõleg esszénus, egy ókori okkult titkos társaság tagja - a gnosztikus háttér-hatalmi világfelfogás és történelemszemlélet szerint...

„Még inkább megzavarná õket, ha hallanák Gardner állítását, miszerint a bibliafordítók értelmezésével ellentétben Jézus nem Názáretbõl származott. Szerinte a ‘názáreti’ (illetve ‘nazarénus’) szó és változatai a héber ‘nozrim’ szóból származnak, amely ‘a szövetség megtartói’ jelentésû ‘nazrie ha-brit’ kifejezésbõl eredõ többes számú fõnév, ami a Holt-tenger melletti Kumránban élõ esszénus közösség egyik neve volt. ‘Elterjedt feltevés, hogy az esszénusok ezoterikus tudás õrzõi voltak, valamint Jézus beavatói és tanítói’ - írta Hall.

Ha valóban így van, akkor Jézust kétségtelenül Melkizedek templomában avatták be, ugyanott, ahol 600 évvel azelõtt Pithagorasz is tanult.’ Úgy tûnik, ezt a Biblia is megerõsíti (Zsidók 6,20): ‘(...) ahova elsõként lépett be értünk Jézus, a Melkizedek rendje szerint való fõpap.’ Gardner szerint Melkizedek neve - aki a Biblia egyik legtitokzatosabb szereplõje - Mihály arkangyal és Cádók zsidó fõpap nevébõl való esszénus összetétel: Mihály-Cádók. A szerzõk közül egy úgy gondolja, hogy Melkizedek valójában maga a sumér istenség, Enki. ‘Az esszénusokat a mûveltebb zsidók között tartották számon. - mondta Hall. - A tény, hogy olyan sok kézmûves volt köztük, megmagyarázhatja, miért tartják õket a modern szabadkõmûvesség elõdeinek.’ A szabadkõmûvesekhez és a Pithagorasz követõihez hasonlóan az esszénusoknál is fontos jelkép volt a vakolókanál. A szabadkõmûvesekéhez hasonlóan az esszénusok irodalma is bonyolult kódokat és allegóriákat tartalmazott, hogy megvédjék tudásukat a be nem avatottaktól és a római hatóságoktól.

Újkori kutatók az esszénusok és a kabbalisták nyomait követve úgy látják: a Biblia maga egy kódolt üzenet. Michael Drosnin, a Washington Post és a Wall Street Journal volt munkatársa nem kis feltûnést okozott 1997-ben ‘A Biblia kódja’ címen kiadott könyvével. Drosnin szerint egy izraeli matematikus, dr. Eliyahu Rips egy keresztrejtvényhez hasonló rejtett kódot talált a Bibliában, ami pontosan megjósolt számos fontos jövõbeli eseményt. (Például: a Kennedy-gyilkosságokat is. - Cz. L.) (...) C. L. Turnage írja: ‘Akár a legegyszerûbb szó szerinti értelmezést, akár a jelkép-rendszert, vagy a rejtett számítógépes kódot nézzük, a Biblia nagyban eltér bármelyik másik könyvtõl. Az évszázadok során mindig attól függõen értelmezték az emberek, hogy a mûszaki fejlettség éppen milyen szintjén álltak, és mennyire értették meg a zsidó vallás mezopotámiai eredetét.’ Turnage szerint a bibliai kód több istenségre is utal, jelképesen. ‘E kódolt üzenetekbõl azt lehetett leszûrni, hogy a Bibliában szereplõ istenek vagy Elohim olyan lények voltak, akiket a sumérok kezdtek el tisztelni, és egy másik világból származtak.’ - írta. Íme az Ószövetség és az Újszövetség áthidalhatatlan ellentéte. - Cz. L.)

Ami mármost a Biblia feltételezett, számítógépes szöveg-analízissel ‘feltárt’ õsi kódrendszerét, illetve a mindezek alapján leszûrhetõ használható tanulságokat és konkrét ismereteket illeti - legfontosabbnak azt a tudományos felismerést tartom, ami azzal egyenértékû, hogy a Bibliában valóban megtalálható, és kiolvasható belõle Istennek a ma emberéhez is szóló kinyilatkoztatása, ami alapvetõen meg is határozza az emberiség jövõjét, sorsát. A témát, a tágabb témakört sok mozi-film is feldolgozta. A tucatnyi (Ómen-filmek, Indiana Jones, Apokalipszis, Arany-kor, stb.) kommersz és értéktelen, monstre hollywoodi, ‘bárgyú’ akciófilm között elvétve ugyan, de akadnak elképesztõen hiteles, reális, mondhatjuk: keresztény szemszögbõl istenes, jóindulatú, igazságkeresõ alkotások is. Feltétlenül közéjük sorolhatjuk például az egyik (kereskedelmi!) televízióban néhány napja levetített „Az Ómega-kód” címû izgalmas, fordulatos filmet. Ez a ‘megdöbbentõ’ - cseppet sem science vagy history fiction! - történet arról szól, hogy a bibliai jövendölések, a próféciák ‘összefésülésével’ sikerül(t) megfejteni a végidõk ‘forgatókönyvét’, s mintegy ‘rekonstruálni’ az Antikrisztus felemelkedését, ami - ugyebár - az utolsó, legpusztítóbb világháború, a bibliai Armageddon, majd az Apokalipszis elõképe...

A feltárt titokzatos összefüggések alapján a megjövendölt események menetrend szerint be is következnek. Az Európai Únió ‘teljhatalmú elnöke’ megvalósítandó Nagy Sándor egykori álmát: világállamot akar létrehozni. A kezére játszanak a kedvezõ világpolitikai események is. Egy nap a személyisége sajátos átalakuláson megy keresztül: egyébként halálos fejlövésébõl, ‘csodával határos módon’ fel-gyógyulva rádöbben, hogy õ az Antikrisztus. A világállam katonai diktátoraként elfoglalja Jeruzsálemet, majd az újjáépített jeruzsálemi Salamon Templomában - miután kivégezteti az ellene fellépõ két prófétát: Énokot és Illést -, a zsidó papok általános megbotránkozására: Istennek kiáltja ki magát. Persze végül megbukik, a jók gyõzedelmeskednek - ami a bibliai Ómega-kód még idõbeni megfejtésének köszönhetõ! -, ám Krisztus második eljövetele elmarad. Az Antikrisztust, a Sátán fattyát az emberiség ‘jó erõi’, a zseniális tudósok leleplezése gyõzi le - Krisztus és Szûz Mária nélkül, akik meg sem említtetnek. Megint az ember válik ‘istenné’. Tipikus szabadkõmûves befejezés...

A jelképekrõl, a jelkép-rendszerekrõl jut eszembe, hogy mostanában a fokozódó szellemi háború szimbólumok sûrû használatával, a jelképek, mint marketing-logók felhasználásával is zajlik. Az eszmék kereskedelme éppúgy megkívánja a hatékony reklám alkalmazását, mint a materiális fogyasztási cikkek forgalmazása. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy egyesek ‘újra felfedezték’ a vörös csillagot, a horogkeresztet, mint baljós ‘eszmék’ szimbólumait, - bár ez is figyelemreméltó.

Újabban a jelképek alkalmazása legerõteljesebben az ún. ‘pszichotikus reklámok’ területén érvényesül, illetve nyomul elõre. Azért nevezem ‘pszichotikusnak’ ezt a reklám-fajtát, mert részben eleve ‘konzum-idiótának’ tekinti a klipp nézõjét vagy gátlástalanul és leplezetlenül törekszik rá, hogy azzá tegye. A jelképek kiválóan megfelelnek ‘a tudatalatti’ kívánatos irányban történõ tartós befolyásolására, mert ösztönös agyi folyamatokat indukálnak: így a hatásmechanizmus bekapcsolódása, mûködése és a lelki beavatkozás hatása, eredménye egyaránt rejtve marad.

Mire is gondolok? Például a következõre. Nézze valaki a mûholdas könnyûzenei csatornákat (MTV, VH1), a magyar vagy a külföldi, nyugat-európai kereskedelmi adókat néhány órán keresztül. Kizárt, hogy ne találkozzék óránként többször is a Dávid-csillag (hexagram = A) alkalmi felvillanásaival; - de az is gyakori, hogy a csillag stabil alkotóeleme a szórakoztató mûsor díszletének. Miért? Qui prodest?!

Ugye tudjuk, hogy a párhuzamosok az euklideszi geometriában sohasem, - ám a Bolyai-Lobacsevszkij féle geometriában, a relativisztikus, einsteini, ún. ‘görbült téridõben’ bizonyosan találkoznak. De nemcsak errõl nevezetesek! Az egymással párhuzamos egyenesek = szabadkõmûves jelképek: egyrészt Hiram Abifnak, az elsõ kõmûves mesternek (a mártírnak) a jeruzsálemi Salamon templomában épített párhuzamos oszlopait, Jákint és Boázt szimbolizálják, másrészt szellemi értelemben a világ(uralom) kettõs természetét, a hivatalos (látszat-) és a háttér-(valóságos) hatalmat jelképezik, de utalnak a világ kettõs (anyagi és szellemi) természetére, illetve a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség örök harcára is. A párhuzamosok megtalálhatók a dolláron ($) függõleges, az eurón pedig vízszintes elhelyezésben, amint keresztezik a pénznem betûjelét. Nem is véletlenül, hiszen a pénzt az emberek minden nap többször látják; ‘pszichotikus formában’ mélyen a lelkükbe vésõdik, ami a legfõbb cél. A legkiválóbb ‘természetes reklámhordozó’: a pénz, hiszen önmagát reklámozza! (A dolláron mindemellett megtalálható még több okkult szimbólum: a triangulum, a mindent látó szem a háromszögben, stb. is.) De párhuzamos oszlop-állólábak tartják a mi legnagyobb politikai szónokunk ‘kottaállványát’ is. Vajon milyen célból, milyen megfontolásból?

A pénzvilág legmagasabb, legimpozánsabb, legmonumentálisabb párhuzamosai, a manhattani WTC-ikertornyok 2001. szeptember 11-ikén a máig legrejtélyesebb terrortámadás áldozatai lettek, ledõltek, és nem is épülnek eredeti formájukban újjá. Elpusztultak, mint a Salamon temploma Kr.u. 70-ben, Titusz római hadvezér seregeinek a támadásakor. „Mindaz, aki hallgatja tanításomat, de tettekre nem váltja, hasonlít a balga emberre, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvöltött a szél és rázúdult a házra. Az összedõlt és romhalmazzá vált.” - mondta Jézus (Mt. 7, 26-27.) Csatlakoztak tanítványai, és mutatták neki a templom épületeit. De Jézus megjegyezte: „Látjátok mindezt? Bizony mondom nektek: Nem marad itt kõ kövön, amit le ne rombolnának.” (Mt. 24, 2).

Néhány napja megnéztem egy másik filmet valamelyik kereskedelmi csatornán. Ezúttal egy háborús ‘science fiction’-t. A címe: „The final countdown”, vagyis: „A végsõ leszámolás”. Elég volt a néhány kezdõ képsor, és ‘elegem lett’ belõle... Elõször az anyahajó oldalán, majd percekkel késõbb az egyik ‘kabinajtón’ jelent meg a skull and bones jelkép: a koponya lábszárcsontokkal... Végül az okkult jelkép ‘ellepte’ az egész filmet. Szinte már percenként tûnt fel az US-Navy óriási repülõgép-anyahajója elsõ tisztjének a vállapján, s azután az anyahajó fedélzetén mûvészi pontossággal (kampóval-gumikötéllel) percenként landoló Corser-típusú vadászgépek szárnyain, mint sajátos ‘reklámhordozókon’.

Ámde késõbb ‘leesett a tantusz’! A film alkotói ‘jót akartak’: ‘a fiktív igazságot’ tárták elénk, nézõk elé, a science-fiction, mint allegória módszerével. Magyarán: Delano Roosevelt éppúgy ‘tudott’ a Pearl Harbor-ban vesztegelõ teljes amerikai hadiflotta ellen tervezett meglepetésszerû, megsemmisítõ japán támadásról, mint G. W. Bush a WTC-tornyok elleni terrorista merényletrõl...

Ugyanazon okból és céllal ‘hallgatott’ mindkettõ, vagyis hogy legitimálja az USA tervezett ‘hadba-lépését’, amihez casus belli-re volt szüksége.

De vajon mi lehetett mindkét esetben a Halálfejes Rend szerepe?!

************

Az esszénusok voltak az egyik leghatékonyabb õsi titkos társaság. Szomszédaik kétségtelenül tudtak létezésükrõl, mégsem esik szó róluk az Újszövetségben, - vagy késõbb kivágták a vonatkozó részeket. Néhány kutató az esszénusokra mint a ‘misztikus kereszténység’ õrzõire utal, ami a kereszténység legkorábbi, az Õsi Misztériumokon alapuló formája. Az esszénusokról alig lehetett valamit tudni addig, amíg 1947-ben fel nem fedezték a holt-tengeri tekercseket. Mind-össze két évvel azután történt ez, hogy a felsõ-egyiptomi Nag Hammadi-hoz közeli hegyi barlangokban gnosztikus ‘könyvtárat’ fedeztek fel. 1947 és 1960 között tizenegy barlangban összesen körülbelül 800 kéziratot találtak, amelyek közül 170 ószövetségi könyvek részlete. Az esszénusok a Kr. u. 70-ben kitört zsidó lázadáskor menekülhettek el Kumránból a római csapatok elõl, de elõbb agyagkorsókba zárt szent szövegeiket elásták a közeli barlangokban. Ezt az irodalmi értékû kincset két beduin pásztor találta meg, s néhány tekercset el-adtak egy régiségkereskedõnek. (...) ‘... a többi tekerccsel azonban nem így történt. - írja Eddy. - A palesztinai Rockefeller Régészeti Múzeum nemsokára közbelépett és megszerezte õket a jordán kormánytól (...), akik kikötötték, hogy zsidó kutatók nem férhetnek hozzá az õsi zsidó szövegekhez. Ma a tekercsek Izrael tulajdonában vannak.’ (...)

A holt-tengeri tekercsek esszénus szerzõi óriási hatást gyakoroltak az elsõ jeruzsálemi keresztényekre, akik teológiai kérdésekben nemsokára el is tértek (Szent) Páltól és Palesztinán kívüli követõitõl. Bizonyítja, hogy a tekercsekben található Ószövetség-értelmezések igen hasonlítanak Jakab és a jeruzsálemi keresztények értelmezéséhez. (...)

Felmerülhet a kérdés: az apokrif evangéliumok, és a holt-tengeri tekercsek egyéb szövegei miért nem olvashatók kommersz kiadványokban, miért nem érhetõk el a széles nyilvánosság számára; - éppúgy nem, mint például a mezopotámiai (sumér) kõtáblák, már szintén évtizedek óta feldolgozott õsi szövegei sem?

Az elhallgatásnak mi lehet az oka? Kik és miért titkolják el elõttünk a múltunkat?

Qui prodest?!

Végtelenek keresztútján

Tõlem lefelé a mikrokozmosz, a szubatomi árnyékvilág, - felettem a csillagos ég.

Alattam, testrészeimben az egyik, fejem felett pedig - üvegbúrám és szemfödõm - a másik végtelen világegyetem. Végtelenek keresztútján állok.

Csillagpor, fény és lélek

Most következhetne, hogy porból lettünk és porrá leszünk; - ti. csillagporból és csillagporrá. Alattunk s felettünk a különbözõ halmazállapotú fénysugár virtuális tömegei, megtestesülései, a semmi látomásai - bennünk meg az egyetlen valami, ami örök és megismételhetetlen. A ‘tékozló lélek’, aki végül mégis visszatér...

Fizikailag a mikro és a makro kozmosz határán, két végtelen keresztútján állunk.

Tudatlanul is a golgota kálváriáját járjuk: nemlét, lét és öröklét mezsgyéjén.

Jézus Krisztust keressük, akibõl minden életerõ, minden élõvíz fakad.

Kereszténnyé érünk

Az ember nem születik kereszténynek, hanem azzá válik.

Amint a gyümölcs is megérik a napfény hatására, ha nem rothad el s hullik le idõ elõtt vagy nem szakítják le türelmetlen, sõt gyilkos kezek, mielõtt meg(t)érhetne. „Keresztelkedjetek meg és higgyetek!” ­- mondta az Úr, mert ezek az üdvözülés alapfeltételei. Ádám áteredõ bûnével születünk, ezért meg kell szabadulnunk tõle. Ennek egyetlen - Isten által rendelt - útja-módja, hogy megkeresztelkedünk...

Egynek bûne, egynek áldozata

Aki a hitét ezután soha, a legkritikusabb kísértésekben sem veszíti el, - üdvözül.

Mert Ádám (és Éva) engedetlensége folytán elveszítettük ugyan a Paradicsomot, és mindannyiunknak meg kell halnunk - a Mennyország Isten kegyelmében mégis elérhetõ. „Amint tehát egynek bûnbeesésébõl büntetés szállt minden emberre, úgy árad minden emberre életadó megigazulás egynek igaz volta miatt. Amint egynek engedetlensége miatt bûnössé váltak sokan, úgy sokan megigazulnak egynek engedelmessége miatt.” (Róm. 5, 18-19.)

Áteredõ és szerzett bûnök

Az egynek engedetlensége Ádámé volt; - az egynek engedelmessége Krisztusé.

Sátán eltérítette az ember útját, eltérítette Istentõl. Az eredeti bûnnel megjelent a bûn, az idõ múlása, a szenvedés és a halál. Isten saját egyetlen Fiát küldte le a Földre, hogy áldozatával visszaadja az embernek a hazatalálás lehetõségét. Jézus Krisztus szó szerint elvette a világ bûneit, hiszen az addig céltalanul és hitetlenül tévelygõ emberiségnek megteremtette a mindkét (áteredõ és szerzett) bûnfajtától való megszabadulás valós lehetõségét, és ezzel visszaadta az elveszett reményt...

Az út, az igazság és az élet

A végtelenek keresztútján a megfeszített Krisztus függ a kereszten, aki legyõzte a halált, feltámadott, utat mutatott. Aki engedelmes az Atyához: megkeresztelkedik és hiszi a Fiút, az is meghal, de feltámad, s örök életet nyer a végítélet napján.

A bûn irracionalitása

A bûn kakukktojás az Isten által teremtett világegyetemben; - rendszeridegen és inkompatibilis tett, gyalázatos cselekedet, amivel tudatosan ellene szegülünk, és megtagadjuk Isten rendelését. Jézus Krisztus egész életében azért küzdött, hogy tanításával, példabeszédeivel az embert letérítse a bûn, a kísértés, a Sátán útjáról, és visszatérítse Istenéhez. Ám a megigazulás cseppet sem racionális folyamat: az ember lelke a hit és a remény - vagyis érzelmek - útján érik meg, Isten fényében sütkérezve, akár a fügefa gyümölcse.

Bûnbánat és megbocsátás

A bûneinket meg kell bánnunk, és kérnünk kell Istent, hogy végtelen kegyelmével bocsásson meg nekünk. Bûnbánat nélkül nem számíthatunk megbocsátásra, hisz’ a bûn legyõzése csak az elkövetett tett tudatosulása útján lehetséges. Az ember, aki képtelen a bûneinek (legalább utólagos) felismerésére és megbánására, éretlen vagy megátalkodott személyiség. A megbánás az Istennel folytatható imádságos kommunikáció legfõbb alapfeltétele. Néma gyermeknek Isten sem érti a szavát...

Szentgyónás elõtt és után

„Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, - hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!”

„Teljes szívembõl szánom és bánom minden bûnömet, amellyel a mindenható Istent megbántottam; ígérem, hogy kerülni fogom a bûnre vezetõ utat, és többé nem vétkezem.”

Az Ószövetség tízparancsolata

1. Én vagyok a Te Urad-Istened, más Istened ne legyen! (pl. Buddha, Allah)

2. Ne imádj helyettem bálványokat! (pl. a pénzt, egy embert, stb.)

3. Ne vedd hiába Isten nevét! (ne káromkodj)

4. A szombatot (mi a vasárnapot) szenteld meg (munkaszünettel, szentmisével)!

5. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életû légy a Földön!

6. Ne ölj! (magzatot se, mert a mûvi abortusz = gyilkosság)

7. Ne paráználkodj! (ezt fejtse meg mindenki önmagának)

8. Ne lopj! (ebbe beletartozik a korrupció és a privatizáció is)

9. Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen! (magyarán: ne hazudj)

10. Ne kívánd felebarátod vagyonát, feleségét, más jószágát!

Jézus Krisztus fõparancsa

„Szeresd Uradat-Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes elmédbõl. Ez a legfõbb: az elsõ parancs. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 37-40.) S a ‘felebarátod’-ba beletartozik - az ellenséged is...

Jézus további parancsai

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt, vagy a prófétákat, hanem hogy tökéletessé tegyem... Beteljesedik az egész.”

„Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb orcádat, fordítsd oda a másikat is. S ha pörbe fogva el akarják venni a köpenyedet, add oda a köntösödet is. S ha ezer lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira. A kérõnek adj, és aki kölcsönt akar, vissza ne utasítsd.”

„Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyûlöld ellenségedet! Én azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket (tegyetek jót haragosaitokkal) és imádkozzatok üldözõitekért (és rágalmazóitokért)! ... Ti legyetek tehát olyan tökéletesek, mint mennyei Atyátok.”

„Negyed óra a legszentebb oltáriszentség elõtt”

Önvallomás és tanúságtétel

(Szent Claret Antal - Mária buzdítása nyomán)

P. Claret /1807-1870/, késõbb Kuba püspöke, a Mária Szeplõtelen Szíve Fiai missziós társaság alapítója /Claretinusok/. Az alant következõ szöveget a szent munkáiból válogatta és kiadta a bécsi érsekség lelkészi hivatala 1988-ban. P. Claret személyes formát alkalmaz, - mintha Jézus maga beszélne minden egyes lélekhez. (Ez keret: egy gondolatkísérlethez. A lélek, aki válaszol: a Szerzõ.)

Jézus: Nem kell sokat tudnod ahhoz, hogy Nekem tessél - elég, ha nagyon szeretsz engem. Beszélgess hát Velem egész egyszerûen, mint ahogy a legmeghittebb barátoddal teszed!

Kell-e kérned valamit Tõlem bárki részére?

Nevezd meg õt, s mondd mit szeretnél, hogy tegyek érte? Kérj sokat, ne tétovázz kérni! Szólj egyszerûen azokról a szegényekrõl, akiket meg akarsz vigasztalni, a betegekrõl akiket szenvedni látsz, a tévelygõkrõl, akiket vágyódva kívánsz a helyes útra. Mindegyikükrõl legalább egy szót szólj!

Szerzõ: Nehéz lesz, Uram, úgy beszélgetnem Veled, mint a legmeghittebb barátommal; - mert már régen elhagytak a barátaim... Amióta csak Téged követlek; se éjjelem, se nappalom - nem is alszom rendesen. Nem bánt senki, csak a magány. Nem tudok sokat, Uram, de azt tudom, hogy nagyon szeretlek; igazából csak Téged szeretlek teljes szívembõl, senki mást. Amióta a békémet csak Tenálad keresem - nincs békém az emberekkel; amióta az életemet Teveled képzelem - lassan elfogy a földi életem...

Igen, Uram, szeretnék kérni valamit, valaki(k) részére, de nem tudom, hogyan kezdjem el... Igen, sokat fogok kérni, nagyon sokat. Talán szerénytelenül is sokat! Azt mondod a szent evangéliumodban, Uram, hogy: „Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.” - Nos, Uram, egynémely felebarátaim, szeretteim vagy ellenségeim igencsak „szegények”, sajnálatodra méltók, mert fagyos szívükben oly’ kevés a szeretet, és nemcsak egymás iránt, de Irántad is... Nyisd fel a szemüket, Uram, melegítsd fel a szívüket, hogy lássanak, érezzenek Téged, amint én érezlek, a Te tökéletes valóságodban! A világ összes szegényeit, összes kicsinyhitûit, lelki betegeit mind szeretném megvigasztalni, mert tudom, övék lehet a Mennyország minden gazdagsága, mert gazdag oda nem jut be, vagy csak a tû fokán át... Kérlek, gyógyítsd meg a sivár lelkûeket, Uram, mert a vakgyûlölet emészti, bénítja fagyos szíveiket, s így holttá dermesztik a világot. Igazítsd meg a céltalanul tántorgókat, a tévhitekben tévelygõket is, Uram, mert az abszolút igazságot még keresõk bizony közelebb állnak Hozzád, mint azok, akik már egy csalóka földi délibáb rabjai...

Jézus: Saját részedre van-e szükséged valamilyen kegyelemre?

Mondd meg nyíltan, ha talán büszke, önzõ, állhatatlan, hanyag, ... vagy. Kérj Engem, jöjjek a segítségedre, a kevés vagy több erõfeszítésedben, melyeket ezektõl való szabadulásodért viszel végbe.

Ne szégyenkezz! Sok igaz és szent van a Mennyországban, akiknek pont ezek voltak a hibái, de alázatosan imádkoztak, ... s egymás után meg is szabadultak tõlük.

Ne habozz egészségedért, munkádért, üzleted eredményességéért imádkozni. Mindezt megadhatom, s meg is adom neked, ha nem akadályozzák üdvösséged elérését, illetve, ha azt elõsegítik. Mit kívánsz éppen ma? Mit tehetek érted? Ó, ha tudnád, mennyire szeretnék rajtad segíteni!

Szerzõ: Közelítünk az igazi problémáimhoz, Uram. Önzõ, állhatatlan, hanyag nem vagyok, még talán vétkesen büszke sem. Még ragaszkodom valami formális ‘emberi’ méltósághoz, vagy annak halovány, kegyes látszatához, de kizárólag csak emberekkel, embertársaimmal szemben, akik nap mint nap vérig aláznak ‘a létezés konkurencia-harcában’. Nemcsak tõkés - nemzeti vagy nemzetek feletti - függõség, kizsákmányolás, kamatrabszolgaság létezik, hanem minden ember egymás általi, ‘hétköznapi’ anyagi és lelki szipolyozása, amivel az egyik romlásba dönti, halálba küldi a másikat. Mindezt különösebb látványos támadások nélkül teszik, pusztán csak kihasználva a ‘közerkölcs’ gyakorlati lehetõségeit, konvencióit, szokásjogát. A sikeresek eltapossák, kiközösítik ‘az élhetetlent’, ki nem hajlandó aktívan, profit-termelõen venni részt az egymás életét és a Földet apránként tönkretevõ társadalmi munkamegosztásban. A legnagyobb fogyatékosságom tán: önnön ártalmatlanságom büszkesége, szelíd gõgje, Uram. A munkám - kizárólag anyagi mércével mérve - egyre eredménytelenebb. Az örökkévalóságnak dolgozom, nem a földi karrierért, s ennek megfelelõen ‘a pénz csörgésével’ fizetnek ki a megbízóim. Ha érvényesülni akarnék, részt kellene vennem a másik ember becsapásában, kirablásában; - csupa olyasmiben, ami ellen dolgozom. A becsületes, hasznos szellemi munkának ma már nincsen piaci értéke, Uram; már csupán zanzásított vízfejek dolgoznak nemzetközi franchise és multilevel-system shopping hálózatokban, vagy üzleti piramisokban. A tiszta szóra, mint hûs forrásra mindenki szomjazik, de kevesen fizetnek érte, Uram. Az emberek - még a jó akaratúak is - inkább úgy gondolják, hogy az igazmondókat, az Aranykor prófétáit helyettük Te fizeted meg, Uram... A szentek közé szeretnék jutni magam is, de nem az ‘üzletem sikere, profitja’ révén, hanem munkám szerény ellenértékébõl élve, addig, amíg a kegyelmed éltet, Uram. Ma már nem nagyon van olyan ‘üzlet’, sajnos, amely az ember üdvösségét egyáltalán ne veszélyeztetné. Ha óvatlanul beállsz az isteni törvények megszegõi közé, mindig önzõbb öncsalásra kényszerítenek a bankok, a fedezetlen, hamis papírpénz kibocsátói, az ‘üzlet’ és a munka kamatoskamat-vámszedõi. A lejtõn aztán nincs megállás. Ha nem szállsz be a ‘bulijukba’, kirekesztenek még az életbõl is... Köszönöm érdeklõdésedet, Uram, az egészségem épp ennek az állapotnak megfelelõ - van is, nincs is, mikor hogyan - akár a kenyér: egyszer ‘hopp’, de többnyire kopp... Különösebb panaszom nincsen, illetve ami van, azt szelíd alázattal elviselem. Biztosan kérni fogom a segítségedet imádsággal is, Uram, hogyha már mûtétre lesz szükségem, nehogy ‘bent felejtse’ a sebben a szikét valami gyakorló sebész, s így mûhiba folytán kerüljek az egyébként várhatónál kicsit korábban az ítélõszéked elé. Vannak, akik szívesen elhalasztanák ‘a számla kifizetésének’ idõpontját, én ezt nem kérem Tõled, Uram; - így igazából ‘az egészségemért’ nem imádkozom. Nem vallom az „ép testben ép lélek” elvet. ‘A kicsattanó egészség’ éppúgy elbizakodottá teheti a lelkünket, mint a hirtelen üzleti siker, a karrier, a gazdagság vagy a vagyon. Valamennyi ‘egészséges’ szenvedésre mindig szükségünk van, különben az ember elbízná magát. Annyi erõt adj nekem, Uram, amennyi feltétlenül szükséges, hogy teljesítsem a reám rótt szolgálatot...

Jézus: Van-e valamilyen terved önmagaddal kapcsolatban? Meséld el Nekem! Mi foglalkoztat? Mire gondolsz? Mit óhajtasz? Mit tehetek testvéreidért? Barátaidért? Családodért? Elöljáróidért? Mit kívánsz értük tenni? S ami Engem illet: kívánod-e dicsõítésemet? Szeretnél-e valami jót tenni barátaiddal, akiket talán nagyon szeretsz, de akik mégis úgy élnek, hogy nem gondolnak Rám? Mondd el, mi foglalkoztat ma különösképpen? Mire vágyódsz? Milyen módszerekkel kívánod elérni ezeket? Mondd el Nekem, ha valamilyen terved nem sikerült, és Én meg fogom nevezni sikertelenséged okait. Nem kívánsz-e megnyerni Engem ügyeidnek?

Szerzõ: Szeretnék erõsebb, s talán magabiztosabb is lenni, Uram. Az emberek skizofrén lények: furcsa módon szinte csak a nyers erõ, a váratlan meglepetésszerû, pimasz támadás; a diverzió, az offenzíva és az erõszak vált ki ‘elismerést’ belõlük. Ugyanakkor nyilvánvaló: még a legnemesebb célok sem ‘szentesíthetik’ a nemtelen eszközöket. Ahogy növekszik a világ kilátástalansága, bûnös magatehetetlensége; - úgy növekszik a jámbor várakozás a Te második eljöveteledre, Uram. Minél inkább nõ látszólag a Gonosz Hatalom ereje, befolyása, hatásterülete, követõinek létszáma, annál közelebb a szabadulás. Az emberek, sajnos, többnyire csak a legnagyobb kín- szenvedések, a kimérhetõ legszörnyûbb büntetések hatására kezdenek hinni; annak egyszerû ‘kilátásba helyezésére’ - még nem. Nem kétséges, sõt bizonyos: az utolsó ítélet nem kerülhetõ el. Amikor eljössz ítélni eleveneket és holtakat, Uram. Viszont a legkevésbé sem mindegy, hogy az embereket milyen arányban érinti, ilyen vagy olyan ítéleted; hiszen megjövendölted: ott is aratsz majd, ahol nem is vetettél. Meg hogy Atyádtól azt a feladatot kaptad, egyet se veszítsél el a teremtett lelkek közül, s azért jöttél/jössz, hogy megmentsd, ami elveszett. Szeretnék aktívan részt venni az utolsó idõbeli harcodban, amit a lelkek megmentéséért, összegyûjtéséért folytatsz... Különös tekintettel azokra, akik a legközelebbi szeretteim, rokonaim, ismerõseim; - mindazokra, akik nélkül az örök üdvösséget nemigen tudom elképzelni. Tanítottad szent evangéliumodban: aki nem képes (nem hajlandó) elhagyni a szüleit, családját, gyermekeit is, az ne vállalkozzék a Téged követõ szolgálatra, mert nem békességet hoztál a Földre, hanem kardot, vagyis háborút hirdetsz a bûn ellen. Mondtad azt is, Uram, hogy aki nem veszi fel a keresztjét, nem méltó Hozzád, és a Te családod azokból áll, akik teljesítik mennyei Atyád akaratát. A legfájdalmasabb próféciáid egyike, hogy: a legkisebb a próféta becsülete ‘saját hazájában és saját házában’. De a jövendöléseidben szóltál a Mennyország viszonyairól, a házasságról is, vagyis hogy az emberek a feltámadás után nem nõsülnek, s férjhez sem mennek, hanem ‘úgy élnek, mint az Isten angyalai a Mennyben’. Ám azt is mondtad, hogy amit itt a Földön egybekötünk, össze fog tartozni a Mennyben is... Szeretném, ha minden bûnünket megbocsátanád, és együtt imádhatnánk az Atyát és Téged a Mennyben is, mivel az irgalmas Isten minden szeretet õsforrása. Kérdezték Tõled az apostolaid: ki üdvözül? Azt felelted: ‘embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges’. Igen, a ‘terveim’ bizony nem sikerülnek, s legkevésbé a saját hazámban, házamban, Uram, de belátom: ‘ember tervez, Isten végez’. Válassz le minket a bûneinkrõl, de ne válassz el minket egymástól, kérlek, Uram...! Ennek kívánlak megnyerni Téged!

Jézus: Szomorú vagy-e, vagy talán rossz a hangulatod? Mondj el Nekem mindent, ami elszomorít téged! Ki bántott meg? Ki sértette meg önszeretetedet? Ki nézett le? Ossz meg mindent Velem! Hamarosan túl leszel mindezen, és azt tudod majd mondani Nekem, hogy példámat követve megbocsátasz s mindent elfelejtesz. Jutalmul elnyered vigasztaló áldásomat.

Szerzõ: Persze, hogy szomorú vagyok, Uram, de ez csak amolyan ‘múló földi’ szomorúság. De nem magam miatt vagyok szomorú, ezen már évek óta túl vagyok. Sõt, már azt is értem, hogy azelõtt azért voltam ‘önmagamért’ szomorú, mert akkor még nem értettem a teremtett világ folyását, úgy, ahogy ma már átlátom... Nem én vagyok fontos, Uram, hanem a Te megváltó küldetésed. Az, hogy ahogyan gyorsul a pogány bálványimádó világ vad rohanása a végsõ természeti és társadalmi krach, az általános katasztrófa felé; úgy közeledik a Te második, ítélkezõ eljöveteled idõ-pontja, mikor eljössz begyûjteni ‘a termést’, hogy ott is arass, ahol nem is vetettél. A szétesõ, egyre kaotikusabbá váló világ urai, elit vezetõi egyre kilátástalanabbnak érzik uralmuk fenntartását, de - skizofrén módon - mégis görcsösen ragaszkodnak a hatalmukhoz, amelynek elbizonytalanodását látván csak az üldözési mániájuk nõ... Mindenki csak ‘miattad’ bánt és sért, Uram, és én ezt csak ‘éretted’, irántad érzett szeretetemben: boldogan vállalom. A szeretteim többsége nem ért, nem ismer, nem ismer el, nem szeret Téged, mert Te ‘viszályt és békétlenséget’ szítasz a családban, amiért például a karácsonyfa és a drága ajándékok helyett önmagadat, születésedet helyezed a világ és a család ‘szeretet-ünnepének’ a középpontjába... Kértél, Uram, beszélgessek Veled úgy, mintha a legmeghittebb barátommal tenném. Még legjobb barátommal sem beszélhetek Rólad bizalmasan, mert azt mondja: ‘túl sok Krisztus, túl sok Jézus’ van az írásaimban, ‘minek ennyi?’, ehelyett imádkoznék inkább egy templomban, magányosan... Már annyiszor említelek - korholt -, akár egy neofita... Másik barátom - pedig nem szabadkõmûves - amolyan ‘szent bolondságnak’ tartja az én Beléd helyezett nagy bizodalmamat, mert igazából csak az egy Istenben hisz, Tebenned - nem. Az õ hite leginkább önmagában erõs; azt gondolja, a világot csak minden ember saját maga válthatja meg, nincs hát szükség megváltóra. Szerinte az ember ‘önmaga megváltója’ vagy elkárhoztatója, s ‘a siker’ egyetlen záloga az ön-bizalom. Magunk lehetünk önmagunk istenei, ha felvállaljuk. (Ezt sokan, túl sokan vallják körülöttem, Uram...) A harmadik ‘barátom’ - aki inkább csak fennmaradt, ifjúkori emlék - dühösen mondja, hogy éntõlem kizárólag evilági kérdésekre várna megfelelõ, hiteles választ, és már el sem olvassa ‘a krisztusos’ írásaimat, mert csak ‘felidegesíti magát’. (Õ is csak önmagában hisz, ‘önmaga Istenének’ képzeli magát, éppúgy, mint egy ifjú hölgy, aki a szívemnek oly kedves.) A levelezõ partneremnek írtam: amikor majd másodszor eljössz, szeretnék Elébed rohanni, hogy a lábaid elé leboruljak. Azt válaszolta, menjek sûrûbben templomba, boruljak térdre az Oltári-szentség elõtt, mert Te ott is jelen vagy. (Ezt egyszer a keresztapám is javasolta.) Ó mondd, Uram, miért tartanak, miért félnek Tõled az emberek, még a legjobbak is? Most itt állok, itt térdepelek az Oltáriszentséged elõtt, és kérdezlek: miért félnek a Veled való ‘személyesebb’ találkozástól, hogy ‘csak’ komor kõfalak közt keresnek Téged?! (Vajon nem vagy-e személyesen jelen a természetben s az egész világban? S vajon nem maga az ember-e, Uram, a Te legszemélyesebb, valódi templomod?) Talán azért, amiért Szent Malakiás próféta egyik apokaliptikus jóslatában „szörnyû Ítésznek” nevez Téged, mikor majd eljössz „ítélni eleveneket és holtakat”? Én mindenkinek mindent megbocsátok, Uram; - annál inkább, mert hiszem, hogyha én megbocsátottam, úgy könnyebben lesz azonképpen a Mennyben, miként a Földön is; vagyis könnyebben megbocsátasz az ellenem vétkezõknek, ha már egyszer én is megbocsátottam nekik... De mondd, óh, Uram, miért kellene Tõled félnie bárkinek, akinek tiszta a szíve, és tiszta szívébõl a legjobban szeret Téged? Miért vannak oly kevesen a kiválasztottak?! Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem...!

Jézus: Félsz valamitõl? Érzel-e a lelkedben valami meghatározhatatlan bús-komorságot, ami ugyan jogosulatlan, de nem akar szûnni és állandóan gyötri a szívedet? Vesd Gondviselésem karjaiba magadat! Veled vagyok, oldaladon állok. Mindent látok, mindent hallok s egy pillanatig sem hagylak bajban. Érzed talán az emberek ellenszenvét, akik szerettek azelõtt, s most elfelejtettek, - és eltávolodnak tõled, anélkül, hogy erre a legkisebb okot is adtad volna? Imádkozz értük, s Én újra visszafordítom õket a te oldaladra, hacsak nem akadályozzák megszentelõdésedet.

Szerzõ: Nem félek, Uram, - nem félek semmitõl és senkitõl. A haragodtól sem félek, bármily rettenetes lesz is a végítéletkor, mert tudom, hogy aki teljes valójával csak Téged, Isten Egyszülött Fiát, az Emberfiát, a Megtestesült Igét, a Megváltót, az Élõ Égi Igazságot, az ABSZOLÚT IGAZSÁGOT szereti, és élete végéig csak Tehozzád igyekszik, annak nincs miért félnie. Imádkozom, Uram, kérlek, bocsáss meg a velem ‘ellenszenvezõknek’ - én nem vagyok fontos -, és fordítsd õket vissza, a magad oldalára, hogy minél többen részesülhessünk isteni Atyád kegyelmében!

Jézus: Tudsz valami örömöt is közölni Velem? Miért nem akarod, hogy részt vegyek benne? Hiszen a barátod vagyok! Meséld el legutolsó látogatásod óta mi volt, ami megvigasztalta a szívedet és mosolyra derített? Talán kellemes meg-lepetés ért? Talán boldogító híreket kaptál? Egy levelet? A szimpátia jelét? Talán legyõztél valamilyen nehézséget? Kilábaltál valami kilátástalan helyzetbõl? Mindez az Én mûvem! Egyszerûen csak ennyit mondj: „Köszönöm, Atyám!"

Szerzõ: Uram, valóban nagy öröm ért, amit szeretnék megosztani Veled! ‘Egy igen közeli hozzátartozóm’ megtért, az írásaimból átáradó hit hatására nagy sokára, végre hisz Benned; - két másik ‘igen közeli hozzátartozóm’ pedig, ha megkésve is, de megkeresztelkedett, és ez a legnagyobb örömöm évek óta... Köszönöm, Atyám!

Jézus: Megígérsz Nekem most valamit? Olvasok a szíved legmélyében. Az emberekben csalódhatsz, Istenben azonban soha...

Mancika keresztje

*

Mancika adminisztrátor Magyarország egyik legnagyobb és legjövedelmezõbb nagyvállalatánál. Munkahelyén senki nem tudna róla rosszat mondani, - mindig és mindenkivel nagyon kedves, a munkája pontos és megbízható. Ennek ellenére is akad olyan kolléganõje, aki a legszívesebben elemésztené egy kanál vízben...

Talán az lehet a ‘titok’ magyarázata, hogy Mancikát nagyon szeretik az égiek; - mintha közvetlen ‘on line’ kapcsolatban állna az összes szentekkel! Õ nagy-nagy bizalommal csak vakon ‘rájuk’ bízza magát, a szentek pedig lelkes szorgalommal egyengetik mindennapi tevékenységeiben, gondjai és feladatai megoldásában. Ez a gondviselõ szerencse, az égi gondoskodás nyilvánvaló jelei válthatják ki némely munkatársnõibõl az atavisztikus féltékenységet, mellyel a szentek kegyeltjeit földi irigyei sújtani szokták...

Pedig Mancika elmúlt harmincnyolc. Nagyon szerette volna, ha az Úr õt is meg-ajándékozza egy gyönyörû leány vagy fiú gyermekkel, amint valamennyi munka-társnõjét, de ez minden igyekezete dacára sem következett be. Házasságát sajnos tizenöt év alatt sem koronázta meg gyermekáldás. Ám szomorú gyermektelensége mégsem tette ‘vénlányszerûvé’, gonosszá vagy iriggyé Mancikát; - cseppet sem keseredett el, nem savanyodott be, hanem mindenki felé tovább sugározta szeretõ figyelmességét, mintha mi sem történt volna...

Mancikát a jótét lelke ellenére már annyi igaztalan bántás érte, hogy bizony a döntõ lépésre is elszánta magát, és véget akart vetni a mindennapos munkahelyi feszültségnek. Elhatározta, hogy kilép vagyis beadja a felmondását. Pénteken úgy érezte, hogy jobb, ha megmásíthatatlan döntésének bejelentését a következõ hétre halasztja. Pedig aznap sem történt semmi bíztató, de legalább eljött a hétvége.

Szombat éjszaka Mancika álmodott egy megfejthetetlen, gyönyörû álmot.

Egy nálánál sokkal hatalmasabb keresztet ölelt át olyan helyen, ahol nagyon sok ember volt összezsúfolódva és erõs, viharos szél fújt. Õ boldogan ölelte magához a keresztet és egész bensõje megtelt örömmel, s valami földöntúli melegséggel. A borzongó fázása is elmúlt, pedig a metszõ szél amúgy kezdett ‘elviselhetetlenné’ válni. Hívta a többieket is, hogy jöjjenek Jézus keresztjéhez, hogy azok is éppúgy elteljenek örömmel; de nem értették, csak hajladoztak jobbra-balra, ahogy a szél fújt...

Mancika továbbra is igen erõsen ölelte, szorította a nagy keresztet két karjával, és hirtelen meglátta a sok emberi alak közt JÉZUS arcát. Felkiáltott: „Hiszen itt van köztünk Jézus, itt van velünk!” A többiek azonban nem láttak semmit. Majd azután észrevette Jézus mögött a Szûzanyát is, és újra felkiáltott: „Nézzétek, itt van a Szûzanya is!” De a többiek úgy néztek rá, mint egy hibbantra, mintha az egészbõl nem látnának, nem értenének semmit. Mancika továbbra is állt szilárdan s magához szorította a keresztet, ami szinte felemelte õt, fel a magasba, a többiek feje fölé... Ekkor azonban felébredt.

Hétfõn Mancika bement a munkahelyére, éppen úgy, mint azelõtt bármikor. Ám mégis, mintha kicserélték volna, olyan magabiztos lett! „Mi történt veled, csak nem lettél terhes?” - kérdezték tõle a gonosz kolléganõi, hogy rögvest letörjék a ‘frissen szerzett’ önbizalmát. Mancika mosolyogva-könnyezve elmesélte nekik az álmát, majd sírva kérdezte tõlük, miért neki adta Isten ezt a csodálatos álmot, hiszen „õ nem is érdemli meg”! Ennyire alázatos maradt, végtelen örömében is!

**

Mancika letett eredeti szándékáról, s nem adta be a felmondását. Ettõl a naptól kezdve nem ült fel semmilyen rossz szándékú ugratásnak, és korábbi konfliktusai teljesen megszûntek. Munkatársnõi valami babonás tisztelettel vették körül, mert Mancika szemlátomást olyasvalamit hordozott a szívében, amit senkisem hordott, még ‘a szíve alatt’ sem. Lassanként mindenki megszokta az új helyzetet; ezután Mancikát többé már nem bántotta senki...

De Mancika szívében a gyönyörû titok közben kicsírázott, szárba szökkent és igaz gyümölcsöt, új küldetést termett. Elhatározta, hogy a Szûzanya szolgálatába szegõdik, és intelmeinek szorgalmas terjesztõjévé, hirdetõjévé lesz... Kigondolta, hogy a Szeplõtelen Szûz jelenéseinek, üzeneteinek közvetítésére felhasználja a világháló, az internet adta elektronikus lehetõségeket. Folyamatosan bõvülõ cím-listát állított össze, és munkahelye számítógépének használatával megkezdte Szûz Mária intelmeinek ‘körbeküldését’ elektronikus levelek, e-mailek formájában...

Történt egyszer, hogy Mancika egy reggelen a következõ üzenetet küldte szét, - véletlenségbõl a Vállalat ügyfeleinek címjegyzékében szereplõ címekre! „Üzenet Medjugorjébõl: ‘Drága gyermekeim! Ma is arra buzdítalak benneteket, hogy szenteljétek magatokat Szívemnek és Fiam, Jézus Szívének! Csak így lesztek az enyémek minden nap egyre jobban és így buzdítjátok egymást egyre többen az életszentségre. Csak így uralja öröm a szíveteket és csak így váltok a béke és a szeretet követeivé. Köszönöm, hogy követtétek a hívásom!” Mancika nem is vette észre, mit csinált, s mint aki jól végezte dolgát - hiszen a császárnak is, de Istennek is megadta, megtette, ami jár! -, hazament...

A fõnöke - bizonyos Norbert - másnap már munkakezdéskor rögtön hívatta.

„Tudja maga, hogy mit tett? Vállalati levélként elküldte összes ügyfeleinknek a maga Szûz Máriájának legújabb medjugorjei üzenetét! Tegnap óta már rajtam röhög az egész szakma! Tudja, hogy hívták ezt azelõtt? Klerikális szabotázsnak vagy minek! De ha véletlenül csinálta, akkor is megbocsáthatatlan a tévedése! Hogyan bízhatnék meg a továbbiakban a munkájában, hiszen lehet, hogy leg-közelebb már nemcsak az ostoba telefonjait és a mennyei levelezését fizetteti ki a cégünkkel, hanem esetleg még a Szûz Máriája saját gépkocsi-használatát is utalványoztatja velem! Azonnal szedje a sátorfáját, ki van rúgva!”

Mancikának persze azonnal eszébe jutott, hogy nemrég õ akart felmondani.

„Milyen különös a sors! - gondolta - Az ember nemigen lehet ura saját életének; mikor menni akartam, maradnom kellett, mikor pedig már jó lenne maradnom, - hát richtig mennem kell! De érdekes, most kevéssé izgatta fel magát, - alázatosan belenyugodott Isten akaratába, ha már úgyis direkt kezébe vette élete folyásának az irányítását. „Legyen meg az Úr akarata!” - gondolta; összepakolt s hazament.

***

Norbert fõnöknek is ‘elege lett’ aznapra a hivatalból.

Hülyébbnél is hülyébb, gonoszul gúnyolódó hívások követték egymást, amelyekre abszolút nem volt, és nem is lehetett felkészülve. „Vége a karrieremnek, vége a baráti kapcsolataimnak, vége a társadalmi és az üzleti beilleszkedésemnek, - sõt, még a barátnõm is féltékeny lesz erre a Szûz Máriára, mert azt hiszi majd, hogy én is ‘követem a hívását’, vagy a Mancikát!” Belefájdult már a feje is a lázas ‘törésbe’, hogy mitévõ legyen e képtelen helyzetben, amibe az adminisztrátornõje ‘fanatikus keresztény vakhite’ kergette bele...

Aznap éjjel Norbert fõnök valami nagyon furcsa álmot látott.

Egy hatalmas tömeg szélén szorongott, viharos erejû, de forró és száraz szélben... Az emberek egy széles út szélén tolongtak, láthatóan azon igyekezve, nehogy le-maradjanak valamilyen, nemsokára bekövetkezõ világraszóló látványosságról. Ha az elõtte enyhén emelkedõ út nem egy hepe-hupás dûlõút lett volna, hanem tükör-sima aszfaltút, - úgy Norbertet az egész várakozó hangulat leginkább egy Forma 1-es autóverseny futamának a rajt elõtti pillanataira emlékeztette volna... Bal-felé nyújtogatták ‘a nézõk’ a nyakukat, tehát abból az irányból kellett majd elõtûnnie s közelednie ‘valaminek’... Azután mindenki egyszerre meglátta az Emberfiát a poros úton jönni, amint a durva vezényszavakat üvöltözõ, pajzsos és dárdás római katonáktól kísérve egy hatalmas keresztet vonszolt a vállán. Rogyadozó, tántorgó, bizonytalan lépésekkel cipelte rettenetes terhét, és látszott, hogy egy-két lépés még, s összeesik... Éppen Norberték elé ért a szörnyû menet, amikor a meg-kínzott férfi ereje végképp elfogyott, és lihegve megállt; még vállán tartva a nehéz

keresztet. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, mi fog történni most! Egy római trágár szavakkal felordított, és korbácsával végigsuhintott a halálraítélt férfi vérzõ

hátán. Az Emberfia fél-térdre rogyott, - még mindig a vállán a kereszttel...

Norbert fõnök vállát ekkor valaki hátulról lágyan megérintette.

Hirtelen oldalvást hátranézett, és tényleg egy ‘álombéli látomással’ nézett farkas-szemet! Egy felejthetetlenül gyönyörû, szenvedõ asszony arcát látta maga elõtt - a kisírt szemeibõl most is patakzottak a könnyek. „Õ az én hõn szeretett fiam - rebegték nehezen nyíló ajkai -, most viszik keresztre feszíteni! Az egyetlen bûne, hogy Isten fiának vallotta magát és magára vette a világ bûneit. Menj, fiam, és vedd át tõle terhét, s vidd helyette legalább néhány-száz lépést, amíg erõre kap egy kicsit!” Látta, hogy Norbert tanácstalanul tétovázik, ezért fejével unszolólag biccentett még egy picit. Norbert nem értette mi történik vele. Hirtelen kiszaladt a

sorból, odarohant a kínszenvedéstõl a porban önkívületben térdelõ elítélthez, s le-véve a válláról a keresztet, a sajátjára emelte, majd nem törõdve a katonák kínzó ütéseivel, szálfaegyenesen vinni kezdte. Boldogan ölelte magához súlyos terhét és egész bensõje megtelt örömmel, valami földöntúli melegséggel. Hívta a többieket is, hogy jöjjenek Jézus keresztjéhez, hogy azok is éppúgy elteljenek örömmel; de nem értették, csak hajladoztak jobbra-balra, ahogy a szél fújt...

Norbertet ütötték-verték a rómaiak, hogy elvegyék tõle a keresztet. A korbács-ütéseik hatására õ is a földre zuhant. Félájultan még hátranézett Jézusra, majd a Szûzanyára. Fektében erõsen magához szorította a keresztet, ami szinte felemelte õt, fel a magasba, fel az út porából, a nézõk feje fölé... Ekkor azonban felébredt...

Elsõ eszmélésében megérezte, hogy a személyisége gyökeresen megváltozott.

Azonnal felkelt, felöltözött, hogy rohanjon, be a munkahelyére!

Útközben még sebtében felhívta a rádiótelefonján az otthon még épphogy csak ébredezõ Mancikát, hogy: „Vissza az egész, kérem, ne haragudjék, jöjjön csak be dolgozni, majd bent mindent megmagyarázok!”. Mancika nem tudta hirtelen mire vélni a dolgot - semmit sem értett az egészbõl -, de megígérte, hogy elindul.

Norbert fõnök jóval elõbb ért be a Vállalathoz, mint Mancika...

Szinte senkinek nem is köszönve beviharzott az íróasztalához, hogy még idejében ‘visszacsinálja’, illetve ‘visszatartsa’ a Mancikának elõzõ nap megírt felmondás jogkövetkezményeit. Kinyitotta az aláírókönyvét, és kereste benne a megfelelõ iratokat. Ám elsõnek valami egész’ más akadt a kezébe! Egy formanyomtatvány, pontosabban egy kimutatás - saját gépkocsi vállalati célú felhasználásáról...

A tartalma ím ez volt: „Medjugorje-Budapest, Budapest-Medjugorje - összesen: 1378 kilométer. Aláírás: Mária, a Szeplõtelen Szûz.” Talán különösnek tûnhet, de Norbertünket ez a bizonylat már egyáltalán nem érte váratlanul! Kajánul még el is mosolyodott magában, mintha csak éppen valami ‘ilyesmire’ számított volna. Azután lassan, megfontoltan maga elé húzta a papírt, és szemével megkereste az ‘utalványozta’ rubrikát. Komótosan aláírta: „Norbert, a konvertita.”

A pánik és a remény világrendje

Miközben világunk és életünk dolgai abszolút csõdbe menni készülnek; valahol a távolban mintha felcsillanni látszana egy halvány reménysugár, ami a szívünkbõl jön. Olvasom a mi újságunkban, a Nemzetõrben, hogy Nostradamus megjósolta a harmadik világháborút is; nagyjából úgy, amint majd mostanában elkövetkezik. Végig gondoltuk-e már, mit is jelent ‘tudományos értelemben’ - tehát mint tény -, hogy valaki több-száz évvel elõre látja-látta a jövõt?! Mert akár gonosz és sötét erõk megszállottja (varázsló, démon, stb.) az illetõ, - akár a gondviselõ Jóisten prófétája: a jövõlátás csak egy módon lehetséges. A jövõ már ma is létezik...

Tudnunk kell, hogy a jövõ ‘létezése’ nem egyszerûen egy történelmi trend többé-kevésbé látható vagy pontos meghosszabbítása, hanem a teremtett világ valódi felépítésébõl következõ ‘objektív szükségszerûség’. A világ valódi szerkezete azt jelenti, hogy minden látható és láthatatlan létezõ egyszerre anyagi és szellemi természetû is, de a kettõ egységében a szellem, és az õ akarata az elsõdleges és meghatározó (domináns); annak ellenére, hogy a Mindenség látszólag ‘tisztán’ anyagi megjelenésû. Tudnunk kell azt is, hogy a teremtõ Isten - noha pontosan tudta, milyen világot hozott létre a semmibõl - a teremtés tervében nem kizárólag ‘egyvariációs modellel’ dolgozott; vagyis nem rögzítette elõre a végkimenetelt. A történelem minden egyes mozzanatát a szabad akarattal felruházott emberekre bízta; felcsillantva elõttünk a lehetõséget, hogy szép és békés világban hasznos és boldog életet élhessünk. Az ember kettõs természete - lelkes állat, vagyis isteni és állati tulajdonságok közös hordozója -, mint belsõ önellentmondás vezethetett oda, hogy a szabad akarat isteni felhatalmazást követelt magának, még mielõtt az ember kiérdemelhette volna, hogy a teremtés alkotó részese lehessen. Mások felett szeretett volna (és szeret!) uralkodni, noha még önmagán sem tanult meg.

A Gonosz nagyjából éppen olyan ‘jól’ ismeri a teremtés tervét - a végkimenetelek lehetséges variációival együtt -, mint a Teremtõ. Mivel azonban nem éri fel sem ésszel, sem szeretettel annak nagyszerûségét, - irigységbõl minduntalan elrontani igyekszik a Terv megvalósulását. Negatív akaratát rajtunk, embereken keresztül igyekszik érvényesíteni, mivel az ereje, a hatalma csak bennünk s rajtunk létezik.

Emberi (kettõs) természetünkben - szabad akaratunk révén - a terv koncepciója, illetve ‘az elrontás igyekezete’ egyidejûleg mûködik és dolgozik; persze minden emberben más és más irányban, arányokkal és módon. Az emberi történelem így a valaha élt, a ma és a jövõben élõ összes ember ‘tárgyi’ (történelemalkotó) életei valamennyi cselekedetének a kvázi eredõjeként alakul ki. De ne higgyük, hogy a történelem maga volna a statikus, statisztikai valószínûség; minden ‘irányultság’ nélkül...! Nem, a történelem mégis egyfajta dinamikus konvergencia, közeledés Istenhez, s a grandiózus terve (a Teremtés) végsõ megvalósulásához; ámde nem egyenes vonalban, hanem meglehetõs vargabetûkkel. Ezek a kitérõk egészen az utolsó pillanatig kétségessé teszik ‘a végeredményt’; sõt, elrejtik a trend valódi irányvonalát is az avatatlan szemek elõl. Csak a beavatottak láthatják viszonylag tisztán a jövõt, mert õk átlátnak a színpadi mû-ködön, amit a Sátán gerjeszt, hogy mindenkit megtévesszen, s a Paradicsom helyett ‘az erdõbe’ vezessen minket...

Mindez nem változtat azon, hogy a végkimenetel ma is ‘kétesélyesnek látszik’...

Az Amerikai Egyesült Államok persze ‘tisztán látja’, mik a világhatalmi érdekei; csak azt nem látja tisztán, hogy ezek érvényesítésével az isteni terv tönkretételén dolgozik, amivel az egész világot a szinte biztos pusztulásba taszítja. De mi lehet ennek az ostoba vakrepülésnek az igazi oka? Igaz-e vajon, hogy a gyötrelmeink mindig csak arra - az egyébként valós! - generális okra vezethetõk vissza, hogy a hatalom káderiskolája a kontraszelekcióra épül?! Néró, Caligula effektív õrültek voltak, valószínûleg Hitler is - a hatalom cezaromániás megszállottjai -; ámde mi a helyzet például Nagy Sándorral, Julius Cézárral, Bonaparte Napóleonnal vagy Leninnel s Sztálinnal; az õ esetükben ez nem annyira nyilvánvaló. Mondhatnánk: egzaltáltak voltak ugyan, de ‘az õrültségükben’ vitathatatlanul volt - rendszer! Ez azonban még nem jelenti azt, hogy õk csinálták volna az igazi történelmet, - akár negatív (dezintegrációs, széthúzó, romboló), akár pozitív (egységesítõ, összetartó, építõ) tendenciáira, trendjére gondolunk. Bábfigurák voltak csak; egy rejtõzködõ háttérhatalom kezében, amelyik Isten nélkül képzeli el a világ irányítását. A mai USA vezetõi mind azt hiszik, hogy a világ sorsa a kezeikbe tétetett le, gõgjükben nem veszik észre, hogy csak eszközei a Káosz Hercegének, akinek éppen az a célja, hogy a világ katonailag legerõsebb hatalmát üldözési mániába, paranoiába kergesse, s ezáltal páni félelembe, vak rettegésbe taszítsa az egész emberiséget, - ami a legjobb út a másként gondolkodók elhallgattatására, a világ elpusztítására. A háttérhatalom az USÁ-t, ostoba és rövidlátó vezetõit, high-tech arzenálját csak felhasználja; és egyáltalán nem azért - mint azt hiszik! -, hogy Amerikát az egész világ urává tegye, hanem azért, hogy általa sûrû füst, sötétség boruljon a Földre...

Isten nélkül és ellen nem lehet Paradicsomot csinálni sem a Földön, sem másutt.

Az USA s a háttérhatalom rejtett céljai ezért összekeveredtek. Mondhatnánk úgy is, hogy a háttérhatalom látszólag az USA stratégiai céljait valósítja meg, s bár pontosan tudja, hogy azok igazából megvalósíthatatlanok, mégis erõlteti azokat, mert ‘megvalósításuk kísérlete’ saját, sokkal gonoszabb terveit szolgálja ki. Ez a rejtõzködõ háttérhatalom volt az, amelyik össznépi paranoiába kergette Amerika egész lakosságát; 80 és 100 közötti, rendkívül alacsony IQ-jú vezetõit pedig arra használja fel, hogy általános belföldi és nemzetközi pánikot szítsanak, keltsenek és tartsanak fönn egy személytelen, megnevezhetetlen (azonosíthatatlan) ‘terror’ elleni harc ürügyén, ami a permanens harmadik világháború észrevétlenül történõ ‘bevezetésének’ alapfeltétele. Hiába próbálják a terrorista közellenség személyét megnevezni - Usama bin Laden, Szaddám Huszein, stb. -; a sors iróniája, hogy ezek sorra eltûnnek, s mindegy, hogy egy barlangban, vagy a halál szorításában... Egyébként is: a ‘még megnevezhetõ’ közellenségek elfogytak; ki a következõ?!

Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az isteni teremtés tervével szembe úszó háttér-hatalom mint minden valós teljesítménnyel fedezetlen uzsora-és tõzsde-világpénz, valamint a történelmileg kialakult szakrális tudás és hatalom egyedüli birtokosa, - a Föld legerõsebb államát, az USÁ-t szponzorálja azért, hogy megvalósíthassa a világ végsõ szétzúzásának õsi, sátáni projektjét, miáltal ‘megbukna’ a Teremtés.

Mindezt az aljasságot együtt úgy adják el s be a világ népeinek, mint felszabadító és kvázi önfeláldozó tevékenységet, mint a legtökéletesebb liberális demokrácia egyébként igen sokba kerülõ exportját, amiért mindannyian hálával tartozunk. Az önzetlen szponzorálás ‘közkívánatnak örvendõ’ remélt végeredménye persze az USA többé soha véget nem érõ (értsd: infinity justice!) világuralma lenne, ami az elképzelés szerint legalább egy fokkal jobb lehetne a világ számára, mint az elsõ hasonló kísérletként csúfos kudarcot vallott világkommunizmus, amely iránt még ma is erõs nosztalgia él az önazonosságát elveszített, dezorganizált Európában...

Csak hát Amerika nem a Paradicsom, és persze soha nem lesz a világ ura!

Az említett kettõs célrendszer az alábbiakban vázolható fel:

n Geopolitikai és effektív térfoglalás Oroszországgal és Kínával szemben.

n A legfontosabb arab olaj-országok elfoglalása egymás után.

n Terrorellenes háború címén újkori keresztes hadjárat az iszlám ellen.

n A pánikkeltõ ‘Nagy Testvér’ új világrendjének felépítése.

n A világ újrafelosztása - sajátosan ‘amerikai leosztás’ szerint.

Az USA (-világhatalom) számára létfontosságú, hogy a Szovjetúnió széthullása utáni átmeneti monopolhelyzetét kihasználva (érvényesítve); ha kell, katonai erõ-fölénye latbavetésével, olyan, kvázi végleges és megváltoztathatatlan geopolitikai viszonyokat hozzon létre, ami a belátható rövidtávú és a beláthatatlan hosszútávú jövõben egyaránt lehetetlenné teszi Oroszország és/vagy Kína riválissá válását a világ-egyeduralmat megszerezni kívánó törekvésében. Ezért ‘földrajzilag is’ éket kell vernie két potenciális versenytársa közé: ezt célozta Afganisztán és Irak ‘fel-szabadítása’, ami után ‘természetszerûleg’ újabb területi hódítások következnek majd, ugyanebben a térségben. Némileg cifrázza a helyzetet, hogy Kína mintegy elõretolt felderítõ egységként taktikai és stratégiai provokációra használja Észak-Koreát, miáltal az érdekeit fenyegetõ USÁ-t próbálja távoltartani ‘felszabadító tevékenysége’ túlzott kiterjesztésétõl. Irán esetleges elfoglalása már szinte ürügy lehetne az elsõ tényleges konfliktus kirobbanására kettejük között, ám ez ma még nem érdeke Amerikának. Nyilvánvaló ezért, hogy mindenekelõtt Szíria van most a legfenyegetettebb helyzetben, hiszen a mondóka alapján õrá illik: „Jaj be’ rút!”

Mert bizony a legfontosabb arab olaj-országok gyors annektálása következhet, - a megfelelõ ürügy megtalálása (Szaddám, terroristák; vegyi, rádióaktív és biológiai tömegpusztító fegyverek ‘rejtegetése’, stb.) a pánik mesterséges keltésében már gyakorlott USA számára nem jelenthet problémát. Itt jegyzem meg, hogy amivel Amerika sakkban tartja a világot, az rövidtávon ‘veszélytelennek’ tûnik ugyan, de hosszútávon a tömegpusztító fegyverek leggonoszabbja, s a neve: pszicho-terror!

Gondoljunk csak a kém-mûholdas telefon-lehallgatásra, amely valamilyen kulcs-szó elhangzására ‘kódolva’, automatikusan hangfelvételt készít; a pánikkeltésre, a terrorizmustól, a bombamerényletektõl, az öngyilkos merénylõktõl, a láthatatlan tömegpusztító fegyverektõl való félelem tudatos sulykolására, ami miatt a turista-forgalom látványosan csökken, az emberek döntõ többsége alig, vagy egyáltalán nem mer repülõgépre szállni, s kétszer is meggondolja, kivel fog kezet, hiszen az anthraxtól és a legújabb, korona-vírusos tüdõgyulladástól retteg az egész világ. A liberális demokrácia - mint tudjuk - az emberek és a nemzetek közötti bensõséges bizalomra épül, amelyet plasztikusan szemléltetnek a légi útról épp hazaérkezõk televíziós képei, amint jobbra-balra laposakat pillantva, fertõzés-gátló maszkban, sietve menekülnek a repülõtérrõl. Külön fejezetet érdemelne a televíziók cinkos mûsorszerkesztése, amikor az iraki háború borzalmas tömegpusztító jeleneteinek pszichózisát azzal igyekeznek fokozni, hogy két háborús tudósítás között éppen olyan témájú akció-, kém-, vagy háborús filmet vetítenek, amely szinte egyenes folytatása a valódi hadszíntér ‘elõzõ’ történéseinek. A megélhetési gondokkal is küszködõ, amúgy is magas fokon neurotizált/hiszterizált emberek tudat-alattiját a látottak annak az elfogadására kényszerítik, hogy állandó fenyegetettségben éljék le egész további életüket, s még szeretkezés közben is viseljenek gázálarcot...

A terrorizmusellenes ‘permanens világháború’ voltaképpen egy modern keresztes háború a mohamedanizmus, az iszlám fundamentalizmus ellen, amelyben azért elsõdleges célpontok az arab országok, mert a stratégiai olajkincs birtoklása egy újabb félelmetes (gazdasági) fegyver lesz az USA kezében, mellyel nemcsak az oroszokat és a kínaiakat, de az egész világot zsarolhatja; tekintve, hogy világunk ön-és környezetgyilkos technológiája a fosszilis tüzelõanyagokra épül. Nem lenne szükségszerû, hogy így legyen (lásd pl.: Dr. Matthias Rath orvos Bush elnökhöz címzett levelét!), - de a világ a profithajhász pénzügyi lobbyk akaratából a mind rosszabb és rosszabb, a természetet kizsákmányoló és pusztító technológiák által meghatározott kényszerpályán mozog. Nyilvánvaló, hogy az USA a legnagyobb iszlám országokat, mint amilyen pl. Pakisztán - ma még - csak azért nem szállja meg, mert nincsen olajuk... Felmerül a kérdés: miért, mitõl olyan veszélyes vallás az iszlám, hogy ‘célszerû’ felszámolni?! A veszélyessége a hite komolyságában, fanatizmusában rejlik; abban, hogy olyan ‘csökönyösen’ hisz a túlvilági életben, s a földi élet kvázi-purgatóriumi (üdvözülés elõtti), siralomvölgyi mivoltában, ami a New Age ‘egyen-világvallására’, a protestáns szalon-kereszténységre már régen nem jellemzõ. Addig, amíg a mohamedán hívõ szinte gondolkodás nélkül képes a földi életét feláldozni, hogy Allah jóindulatát elnyerje, - addig az Újvilág (és már sajnos fél Európa!) ál-keresztényei még az esti box-meccsrõl, vagy a live-show-ról sem mondanának le ‘holmi üdvözülésért’, nemhogy a márkás autójukról, a profitjukról, a legújabb szeretõjükrõl vagy a kacsalábon forgó palotájukról. (Más kérdés, hogy más összefüggésben persze részben éppen az arabok, és más iszlám népek katasztrofális szegénysége az, ami a hitük fanatizmusát fenntartja.)

Palotás Pál (Seattle) írja a KAPU 2003. januári számában: „Az egyházak õsidõk óta már nem követik Jézus tisztán kijelölt útját az emberiség földi élete s túl-világi boldogulása felé. A mai keresztény egyházak a nemzetközi nagytõke kitartottjai.” Tudnunk kell, hogy a világ meghódításához, az egységes világállam megteremtéséhez egy természetfölötti hitnek álcázott, ám nagyon is csak ‘evilági érték-pilléreken’ nyugvó világvallás bevezetése is szükséges, amelyhez jó alapot adhat a mai, ‘felhígított’ keresztény hit! Nem lehetséges ugyanis a Royal Society földi Paradicsomát, az Isten nélküli liberális Édent olyan vallások ‘táptalaján’, sõt ellenében felépíteni, amelyek hívõi a földi életükben kizárólag a feltámadásra, az üdvözülésre készülnek. A túlvilágba, az üdvözülésbe vetett erõs hit meggátolja az embereket a habzsoló fogyasztásban, az élvezetek szürcsölésében; ami persze a profitráta növekedése ellen hat. A világállam nem tûri meg azokat, akik megvetik a pénzfétist, s az aranyborjú helyett a szegénységet hirdetõ és pártoló Istenben bíznak és hisznek. Ezek a hívõ emberek, ezek a másként gondolkodók átlátnak a profit szitáján; nem kenyerezhetõk le és nem vásárolhatók meg. Minden vallásos, hívõ veszélyes, mert nem esik hasra a Coca-Cola, a MacDonald’s (Rumsfeld?!); sõt, McChrystal (az USA iraki hadseregének szóvivõje) vezérõrnagy vállapjainak tiszteletétõl sem. Hívõ emberbõl soha nem lesz a Nagy Testvér alázatos szolgája.

Ez az oka, amiért a valódi kereszténység után az iszlámot is fel kell számolni! Így nem igaz, hamis Samuel P. Huntington fantazmagóriája: a világban manapság nem ‘a civilizációk összecsapása’ folyik, hanem egy olyan új világrend titkos háttérhatalom általi felépítése, amely az amerikai ‘uniformis’ felhasználásával erõszakos úton uniformizálja a világot; s a pénz-vallás kötelezõvé tétele révén feleslegessé teszi és megsemmisíti a túlvilági hitre épülõ történelmi vallásokat. Nostradamus nemcsak a harmadik világháborút jövendölte meg, de azt is, hogy a világiszlám felszámolására irányul majd, s Oroszország kulcsszerepet kap ebben.

Mindezek a történések jól láthatóan Orwell 1984-ének, a Nagy Testvér országa megvalósításának baljós képét vetítik elõre; amint egyre erõteljesebben érezzük a világcsendõr gondolat-rendõrségének hatását Magyarországon is. Aki épelméjû, már régen megértette, hogy a kereskedelmi televíziók valóság-showja valójában a Nagy Testvér uralma bevezetésének elektronikus fõpróbája; egy olyan rendszeré, amelyben az egykor még gondolkodó és érzõ emberi lények szexuális torzókká válva, marionett-figurákként vonaglanak a mindenható interaktív televízió uralma alatt. Igen, a Nagy Testvér az USA után most felfalni készül a kereszténységet, s az iszlámot - a Közel-és Távol-Keletet, s a vén Európát egyaránt...

Csak egyvalaki akadályozhatja meg a Big Brother ördögi, pogány világhódítását: az értünk szenvedõ, keresztre feszített megváltó Jézus Krisztus, aki harmadnapon feltámadott, felméne a Mennyekbe, ott ül a mindenható Atyaistennek jobbja felõl, s majd eljövendõ ítélni eleveneket és holtakat...

Örvendezzünk valamennyien a Húsvét valóságában!

Pünkösd bizonysága

Werner Heisenberg atomfizikus, a mikrorészecskék, valamint a határozatlansági relációk világának legavatottabb ismerõje egyszer valami ilyesmit mondott:

„A tudás italának minden cseppje istentagadás, de a pohár alján bizony ott van az Isten.” Ebben az egyetlen mondatban sûrítve benne foglaltatik az emberi nem egész tragédiája. A Paradicsomból az elsõ emberpár, Ádám és Éva azért ûzetett ki a Teremtõ által, mert evett a tiltott gyümölcsbõl, az almából, ami a tudás fáján termett. „Az orcátok verítékével keressétek ezentúl a kenyereteket!” - mondta az Úr, útjukra bocsátva a bûnösöket...

Az ember szaporodni kezdett, hogy a szelleme hatalmát kiterjessze a teljes Föld-golyóra, hogy uralma alá kényszerítse a természetet.

A technikai fejlõdés elképesztõ távlatokat nyitott a faekétõl az ûrrakétáig...

A pénz, az információ és a hatalom birtoklása fantasztikus kényelmet biztosított a gazdagok számára, már nincs is olyan anyagi kívánságuk, ami nem teljesíthetõ.

A tudomány viharos gyorsasággal tárja fel a világ valamennyi titkát, és valóban: minden újabb tudás, ismeret látszólag bizonyíték Isten ellen...

Van néhány terület, néhány megfejthetetlennek látszó titok, amivel a tudomány s a technika nem tud mit kezdeni. Úgy tûnik, hogy az ember csak vendég a saját bolygóján; - amit ‘készen’ kap, azzal mindig ragyogóan elboldogul, de azonnal tanácstalanná válik, ha a teremtéssel próbálkozik...

Az ember legnagyobb problémája a halál legyõzhetetlensége, vagyis hogy mind-máig nem képes az élettelenbõl élõt teremteni. Amit a tudomány e legfõbb titkok megfejtéséért makacsul elkövet, az már nem is egyszerûen istentagadás, hanem istenkáromlás; a génsebészettõl egész a klónozásig. A végsõ cél a halhatatlanság elérése, miáltal Isten végleg ‘kiiktathatóvá’ válik...

Pedig épp az eredeti bûn büntetéseként kaptuk a halált, az anyagi-fizikai lényünk megsemmisülésének elkerülhetetlenségét, ami persze nem érinti személyiségünk lényegét, Istentõl kapott lelkünket, ami halhatatlan.

A tudomány és a technika az emberi lélekkel nem foglalkozik, mivel az kívül esik eszközeinek alkalmazhatóságán. Az emberi lélek gondozását a valódi tudósok az egyházra, a papokra ‘bízzák’, olyan tudás birtokosaira, amit hitnek nevezünk.

A hit tárgya a túlvilág, az üdvözülés és a feltámadás.

Mind olyan dolgok, amelyek tudományos ésszel felfoghatatlanok.

De vajon éppen nem megfordítva van-e minden?!

Feltehetõ, hogy a szellemvilág - Isten! - az egyetlen valós létezõ, mert az anyagi világ merõ látszólagosság: amint megfognád, gyorsan elillan.

A mikrokozmosz és a makrokozmosz egyaránt gyanúsan illékony!

Heisenberg kénytelen volt felállítani a határozatlanság relációját, mert kísérleti úton megértette: a fény egyszerre hullám és részecske, - a mozgó fotonnak nincs nyugalmi tömege. Az atommag körül keringõ elektronnak csak a helyét, vagy a sebességét ismerhetjük, de nyugalmi állapotban szintén megfoghatatlan.

Anyag és mozgás elválaszthatatlanok.

Az elemi részecskék viselkedése tehát nem determinisztikus, így csak statisztikai valószínûséggel írható le, - ez a határozatlansági reláció lényege.

Mivel az anyag csak térben és idõben létezik, kézenfekvõ feltevés, hogy egy más dimenziórendszerben (erõtérben, mezõben) az anyag egészen más jellemzõkkel, tulajdonsságokkal bír, vagy egyszerûen el is tûnik, kámforrá válik.

Az anyag átmeneti struktúra, halandó erõtér, ideiglenes mezõ, illékony energia, amely gõzölgõ cseppként oldódik fel az örökkévaló Istenben örök erõterében.

Albert Einstein fizikus tulajdonképpen ugyanezt a határozatlanságot írta le a makrokozmoszban is, az általános és speciális relativitás elméletével.

Az anyag és az energia ekvivalenciája (E = mc²) következtében különös dolgok történnek a gyorsuló, fénysebességet közelítõ ûrhajó közvetlen környezetében: az idõ múlása lassul, az anyagból épített ûrhajó tömege pedig a haladás irányában meghosszabbodik.

Anyag, mozgás, sebesség, tér és idõ relatívak: egymás függvényei.

Hubble asztrofizikus a galaxisok vöröseltolódásából (Hubble-effektus) felfedezte, hogy a világûrben a csillagrendszerek távolodnak egymástól, és minél távolabbra vannak, a szökési sebességük annál nagyobb. A látható világ tehát tágul - ez a táguló Világegyetem elmélete -, amibõl szükségszerûen következik az is, hogy a teremtett anyag valamikor egyetlen mikro-pontban sûrûsödött össze.

A zéró idõpontban még nem volt sem mozgás, sem anyag, sem semmi.

Az õsrobbanás volt a teremtés, - a többi már ‘csak szimpla’ evolúció...

Pierre Teilhard de Chardin jezsuita paleontológus-filozófus atya elmélete szerint a radiális energia (a teremtõ erõ) az anyagi környezetben egyre cifrább ruhát ölt, vagyis egyre bonyolultabb struktúrává alakul.

A fejlõdés - fény, atom, molekula, sejt, szervezet, tudat - egy grandiózus történet, az egyre magasabbra szervezõdõ anyag története; a ‘semmibõl’ teremtett anyag egyre összetettebb lépcsõfokként szolgál a radiális energiának, a szellemnek (a nooszférának), hogy mind fejlettebb szintre hágva, visszatérhessen teremtõjéhez, az Istenhez...

A földi ember nagyszerû szellemi teljesítményei ellenére bizonyos, meghatározott korlátokat nem léphet át. A legnyilvánvalóbb ilyen - nem csupán fizikai - korlát a fénysebesség, mely a még anyaghoz kötõdõ, létezõ legnagyobb mozgási energia.

A fény sebességénél gyorsabban mozgó anyag nincs.

Más szóval: ami a fénynél gyorsabb, az már nem lehet anyagi létezõ.

A mikrovilág részecskéi megközelítve a fénysebességet - eltûnnek.

A ‘szökevény’ csillagrendszerek elérve a fénysebességet - láthatatlanná válnak.

A részecskék és a galaxisok feloldódnak a végtelen fényben.

Az élet keletkezése, a halál utáni világ, a szellemi szféra - a lélek üdve és a test feltámadása isteni titkok, hittitkok - a tudásunk felett álló tények.

A festett világ csak díszlet, amolyan valódinak látszó virtuális kellék - színpad.

Az eltûnõ anyag mögül elõtûnik drámánk írója és rendezõje, az Isten.

Jézus tanítványai, az apostolok is gyarló emberként tévelyegtek, kételkedtek (leg-inkább Tamás!), amíg bizonyságot nem nyertek. Még Péter, a szikla - Jézus halála és feltámadása után a keresztény római katolikus anyaszentegyház legelsõ pápája - is háromszor tagadta meg az Urat, mielõtt a kakas kukorékolt. Tamás pedig csak akkor hitt, amikor tapinthatta Krisztus sebeit, azok behegedt helyét az Úr feltámadt testén. Megpróbáltatásaik és szenvedéseik (András például kereszt-halált halt, innen az andráskereszt elnevezés) dacára az apostolok dolga ‘könnyû’ volt. A hitüket tudásra váltotta a Mester, beavatta õket, azért, hogy még hívebben szolgáljanak. Mert a hit - legyen bármilyen erõs is - mindig gyengébb a ‘csodák’ tudásánál. A tudás - megszentelõ kegyelem. Kegyelem az arra érdemeseknek, hogy ne gyötrõdjenek a hit gyakori kételyei között. Az apostolok még életükben kegyelmet kaptak...

De vajon tényleg olyan nehéz, sokkal nehezebb-e ma, minékünk?!

Vajon tényleg arra vagyunk kárhoztatva, hogy a fizikai halálunk utánra remélt fel-támadásunkig és üdvözülésünkig kétségek között vergõdjünk?

Mert ezen a ponton a valóság és az igazság egybeesik!

Bárki számára kézzelfogható, mert csak karnyújtásnyira van a megfejtés.

Akár poszterré is nagyíthatod, és plasztikusan a szobád falára szegezheted, mint tette ezt Sándor András († 1997.) író is, egri otthonában.

A fenséges, szenvedõ férfiarcról beszélek, a feltámadás vakító energiájának fény-lenyomatáról, pillanatfelvételérõl, - Jézus Krisztus arcáról a torinói leplen.

(Szemben a templomos hittel, amely szerint az Molay Jakab nagymester arca.)

Hit nélkül is tudhatod, tudnod kell, hogy ez az Õ arca! A Megváltóé!!

Csak ránézel, és meglátod, megtudod, - mert ilyen arc nincs másik.

A tekintetében szenvedés, bánat, megbocsátás és a feltámadás tudása.

Meghalt, üdvözült, fénnyé lett, feltámadt; - és eljön, ahányszor csak akar.

Bizonyságot tett az apostoloknak, hogy végrehajtsák a testamentumát.

Bizonyságot tett nekünk, amikor mementóul reánk hagyta az arcát.

Erõsítsen bennünket pünkösdi tudásunkban a megszentelõ kegyelem!