Czike László

Rendszerváltás és visszarendezõdés

Az 1980-as évek végén a Hungarocamion nemzetközi közúti árufuvarozó vállalat közgazdasági fõosztályvezetõje voltam, amikor a rendszerváltó szellõk elkezdtek egyre hevesebben fújni, fújdogálni.

Munkatársaimmal igyekeztünk magunkba fogadni az új ideákat, melyek rendkívül zavarosan, összefüggéstelenül, megmagyarázatlanul a szakminisztériumunkból, és valamivel összeszedettebben a szaksajtóból szállingóztak...

Mi bátrabbak HITELT és KAPUT olvastunk, ami vakmerõség s eretnekség volt egy olyan szocialista nagyvállalat felsõbb vezetésében, mely ‘közismerten’ vizet prédikált, noha bort ivott. Akkor már a pártbizottságot is egyetlen cél érintette, mozgatta meg komolyabban: a megszerezhetõ ‘profit’ mennyisége...

Jól emlékszem például, amikor vállalat-szerte elterjedt a gonosz hír, hogy vezér-igazgatónk egy olyan menedzseri forgószéket vásároltatott magának, amely ÁFA

nélkül 128 ezer forintba került (1989-ben)! A számvitel furfangos, ‘szabad szájú’ könyvelõleányai persze - nagy fantáziáról téve tanúbizonyságot - legott elkezdték

találgatni, vajon miféle ‘titkos funkciókkal’ is lehet felszerelve az a vezetõi szék, amiért ‘megéri’ ennyi állami pénzt kifizetni? Végül ‘megállapodtak, hogy való-színûleg automata fingelszívóval látták el, ami értekezleteken nélkülözhetetlen, - hiszen nem lehet ‘kirohangálni’, ha valaki töltött káposztát ebédelt a vállalati menzán. Munkaidõ után vizsgálatnak vetették alá, de a Laokoón-csoportszerû, összefonódó vertikális csõrendszere szétszerelhetetlennek bizonyult, így örökre megõrizte titkát.... Ez már a közelgõ kapitalizmus magyar elõszellentése volt!

Olvasgattuk, lapozgattuk hát Sárközy Tamás doktor friss társasági és átalakulási törvényeit; s nem azt mondom, hogy egy árva kukkot sem értettünk belõle, de azt feltétlenül, hogy a lényegi okokat illetõen, amiért az új törvényeket bevezették, - tájékozatlanok maradtunk... Ámde igyekeztünk elébe menni a várható gyakorlati következményeknek, mert aki elõbb átlátta az állam ‘szabályozási törekvéseit’, az gyorsabban felkészülhetett a megújuló minisztériumi kísérletezések kivédésére. Az állam manipulált; a vállalatok és ‘autonóm’ vezetõik védekeztek. A rendszer végnapjai, a ‘80-as évtized utolsó évei vidám, össznépi társasjátékkal teltek...

Fõnökünk folyton nyúzott, lépjek be a Pártba, mert a jó kis pártcsoportjába „már csak egyedül én” hiányzom. Hiába válaszoltam Hérakleitosz örökbecsû szavaival: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!”; - csak tovább gyõzködött, mert sehogy sem tudta megérteni, ‘hogy lehet valaki a saját sorsa makacs ellensége’... Aztán ‘egyszer csak nagyot változott’ a világ!

Történt egyszer, hogy az MSZMP csak úgy, egyik napról a másikra bejelentette, hogy kivonul a munkahelyekrõl, és egyidejûleg meg is szünteti magát. No persze nem úgy, hogy jogutód nélkül felszámolódik, hanem egy igazán szemfényvesztõ trükkel. Az állampárt titkos elõkészítés után szinte egyik napról a másikra újjá alakult: a Magyar Szocialista Munkáspárt ‘a történelem szemétdombjára’ dobta a régi nevét és párttagságát, ám ugyanakkor, mint afféle politikai fõnixmadár fel is ‘támadt’ - nevébõl a ‘munkás’-t elhagyva, Magyar Szocialista Párttá avanzsált...

Legmagasabb fõnökeink már napokkal korábban, ‘a síri csend’ titkolózó idejében is fontoskodó arccal, a tekintetükben belsõ töprengéssel jártak-keltek, mintha egy nyomasztó, súlyos titkot ismernének, amelyet pártutasításra nem oszthatnak meg soha, senkivel. Persze, hogy tudták, mert mindent megmondtak nekik. A rituális átváltozás rettenetes titkát. Hogy eltemessék, majd kihantolják magukat, s hogy ‘újjá’-szülessenek, már egy más személyiséggel, a szabadkõmûves szertartás õsi elõírásai szerint. Ha már betelt a mértéke elõzõ életednek, meghalsz és rögtön reinkarnálódsz, mert a szocialisták sosem halhatnak ki. De hogy új porhüvelyben tovább létezhess, meg kell tagadnod elõzõ életedet; sõt, el is kell felejtened mind-azt, amit korábbi életeidben valaha megcselekedtél. Ez a fõnixek titkos törvénye!

Az MSZMP utolsó korszakában (cca. 800.000 párttaggal) végig jellemzõ volt az ún. ‘ebzárlat’ vagyis az, hogy gyakorlatilag tilos volt új párttagként nem munkás-származásúakat felvenni, nehogy még tovább híguljon a magát makacsul csakis a munkásosztály élcsapataként deklaráló Párt származás szerinti belsõ összetétele. Ezek után épp az a szó, az a rétegképviselet, az az osztály maradt ki az új párt új nevébõl, amely a marxi-lenini alapelvek szerint a világ felforgatására született és szervezõdött meg az ún. ‘osztálynélküli társadalom’ felépítéséért. Az újjászületett állampárt neve Magyar Szocialista Párt, amely már nem küzd elõdje magasztos, ám megvalósíthatatlannak bizonyult radikális elveiért; - ez a párt már csak a túl-éléséért harcol, kapaszkodik, és megélhetési okokból törli nevébõl a ‘munkás’ meghatározottságot, ami pedig korábban látszólag a lényege volt...

Mi, be nem avatottak - az egészbõl nem tudtunk semmit. Az MSZMP megszûnt, kivonult a munkahelyekrõl. Nálunk is megszûnt, - egyik napról a másikra. Majd jött a tétova, suttogó hír - nehogy elterjedjen: ‘hivatalos köröktõl’ származik, mint burkolt, titkos felkérés! -, hogy aki akar, beléphet a Magyar Szocialista Pártba a volt MSZMP tagok közül...! Mindössze hárman léptek ‘át’ a régi-új pártba: a vezérigazgató és a két vezérigazgató-helyettes. Fõnököm immár nemcsak engem agitált, hanem többünket; azokat is, akik néhány héttel korábban még - ‘a klassz kis pártcsoportjában’ - a tagtársai voltak. Senki nem állt kötélnek: elegük lett a vállalati pártpolitizálásból. Megpróbáltak még ‘hitegetni’ bennünket, hogy ‘úgyis visszarendezõdik minden’; - harsányan elkezdtünk hahotázni, mint egy soha nem hallott jó tréfán... Nem is sejtettük: az nevet, aki a végén nevet!

Valamirevaló ‘értelmes’ vezetõ - rangjától, lehetõségeitõl függõen - tanácsadókat tart maga körül, hogy ameddig õ ‘csak’ vezet, elvégezzék helyette az ún. ‘háttér-szakmunkákat’. Fõnökünk ilyen felsõvezetõ volt; fantasztikus érzékkel válogatta ki nálánál barázdáltabb agyvelejû munkatársait. ‘Több szem többet lát’ - alapon kikérte véleményünket mielõtt döntött volna. Ez a mechanizmus biztosította, hogy az adott lehetõségekbõl mindig kiválasszuk a legjobb vagy a ‘legkevésbé rossz’ megoldást. A rendszerváltás és a Párt ‘megszûnése’, sõt, munkahelyi illegalitásba vonulása után mind türelmetlenebbül kérdezgetett minket, tanácsadóit, mikor lesz végre teljes visszarendezõdés, mert szerinte ez az ‘anarchia’ nem tarthatott (már) túl sokáig. Szép dolog a demokrácia, de így „szétzüllik az ország” - mondogatta.

Mindannyian a vadkapitalizmus bevezetésétõl, a szabályozatlan (önszabályozó) piac rejtelmeitõl rettegtünk, veszélyben érezve saját kiharcolt egzisztenciánkat. A felettes minisztérium nem tudott stratégiai ötleteket, javaslatokat adni a vállalat-vezetésnek, mert mindenki csak saját maga átmentésével volt elfoglalva. Azelõtt is meghirdettek mindenfajta ‘átalakulásokat’, ámde minden maradt a régiben; - a legrosszabb esetben átfestették a cégtáblát, amit aztán késõbb ‘nagy reformnak’ kereszteltek el s a szokott módon ivászattal plusz KISZ-orgiával ünnepeltek meg, - „Ezt is megúsztuk!” jelszóval. Ha fõnökeink kérdõre vonták a szakhatóságot - Sto gyélaty? -, azok csak annyit mondtak dodonai bölcsességgel: „Alakuljatok át részvénytársasággá, abból nem lehet baj; elõbb értékeltessétek fel a vállalatot, mennyit is ér a tõkés módszerek szerint!”

A vezetõink tudták, hogyha elhajítják a malomkövet, hát ki tudja, hol áll meg - ezért a ‘legjobb’ most sem csinálni semmit, mert a semmittevésbõl még soha nem lett baj... Gondoskodtak látszattevékenységrõl, amit tanulmányaim szolgáltattak. „A témát nagyon alaposan körül kell járnunk, nehogy elhamarkodjuk, és valami visszacsinálhatatlant cselekedjünk!” Terjedelmes elemzéseket írattak velem, - ki kellett fejtenem a részvénytársasággá alakulás minden szubjektív elõnyét és fõleg hátrányát. Az egyik héten megírtam, miért ‘szükségszerû’ az átalakulás, - a másik héten bebizonyítottam, hogy ez teljesen értelmetlen. Sikerült annyi idõt nyernünk, hogy a fél minisztérium kiürült, már mindegyik vállalat túl volt 3-4 felértékelésen, és átalakult állami tulajdonú, ún. ‘egyszemélyes részvénytársasággá’, - mi viszont magányos cédrusként álltunk a nagy magyar pusztában és nem alakultunk juszt se át, semmivé. Valamikor ezt nyilván imperialista szabotázsnak tekintették volna és a komplett vállalatvezetést elküldik a Gulágra ‘nyaralni’, de az a világ már elmúlt.

Ha bárki ilyesminek csak ‘a felemlítésére is’ vetemedik, mi küldjük el ‘melegebb éghajlatra’: éppen az említett imperialista térnyerés ellen harcolunk, konspirációs eszközökkel...! Fõnökeink egyre csak a visszarendezõdést várták; mikor jelentik be már végre: „Elvtársak, ez csak egy vicc, egy titkos kísérleti gyakorlat volt, - mindenki visszakapja a piros könyvét, és mehet vissza a korábbi helyére; a személyzetin pedig készítsenek átfogó értékelést a pártkáderek viselkedésérõl: ki, hogyan állta ki a ‘próbát’!”

Ahányszor megkérdezték tõlünk - Katitól, Piroskától, Lacitól, Sicitõl meg tõlem -, hogy: ”Nos, fiúk, lányok: mikor lesz a visszarendezõdés?”, - mindannyiszor csak nevettünk: „Visszarendezõdés, itt - soha többé nem lesz!”.

******

Az 1990-es ‘elsõ szabad’ választásokat már másik cégnél éltem meg; - sajnos éppen egy olyannál, ahová egyes fõ-szocik ‘illegalitásba’ menekültek, mint utóbb kiderült: vagyont kimenteni, az állami vagyonból magán-portfolióra ‘szert tenni’. Vagyis: lenyúlni... Nem izgatta õket, hogy átmenetileg most rejtõzködniük kell - készültek az éppen ‘elveszõ-félben’ lévõ hatalom mielõbbi visszaszerzésére, meg ‘az elveszett hatalom’ monopóliumának mûködõ tõkére váltására. Át is váltották hatalmukat vagyonra pénzre, üzletrészekre, vissza nem fizetendõ bankhitelekre; - kinek mihez ért közelebb a keze. A kormány készségesen kiszolgálta igényeiket, mintha érvényben lett volna egy tikos megállapodás, miszerint hatalom és pénz konvertibilisek egymással: ezt nevezték el aztán spontán privatizációnak. Ezek a fõ-szocik meg voltak gyõzõdve róla, hogy már az elsõ ‘szabad választásokon’ is újból gyõzni fognak, mert a magyar nép jól tudja, hogy a Németh-kormánynál szakértõbb nem volt, s nem is lesz Magyarországon; - ‘kutyaütõk’ nem juthatnak a kormányrúdhoz...

Mivel a kutyaütõk mégiscsak hatalomra jutottak - a visszarendezõdés ‘lekerült a napirendrõl’. A kutyaütõk kormányoztak, a szakértõk pedig elprivatizálták a nép társadalmi tulajdonát; s hogy olajozottan menjenek az ügyek: jó pénzért és siker-díjért ‘jó tanácsokkal’ látták el a kutyaütõket, hogy milyen törvényeket hozzanak, illetve mit, kinek adjanak el, vagy ‘oda’... E ciklusban el is tûnt a népvagyon fele.

Aztán a következõ választáson csak visszafordult a jéghegy a vízben az eredeti állapotába, újra õskori bolsevik kövületeké lett a hatalom, minek következtében eltûnt a népvagyon nagyjából másik fele. Az országból 1998-ra már alig maradt meg valami, de az a legértékesebb: Magyarország földje, a magyar haza. Talán a Rózsadombi Paktum elõírásaként, talán az angolszász politikai váltógazdaság majmolásaként - ki tudja? -, de most a bátor ifjú rendszerváltoztatók foghatták a kezükbe a hatalom kormányrúdját, és ezt kihasználva bevezették az országot a NATO-ba, majd a Terrorellenes Koalícióba is; és nem mellékesen elõkészítették a belépésünket az Európai Únióba. S hogy nehogy az utánuk jövõ szocialisták legyenek a bûnbakok, olyan jogharmonizációs törvények aláírását is megejtették, melyek biztosítják a tõke és a munkaerõ szabad mozgását. Furcsa, hogy - mivel Magyarország más hozománnyal már nem tudott szolgálni?! - a szabad tõke-mozgáson a magyar termõföld megvásárlásának kicsivel (7 évvel) elcsúsztatott lehetõségét értették...

Aztán kettõezer-kettõben - amúgy ez a terminus technicus is a nagy nyelvújítónk, Orbán Viktor evergreen találmánya! - jöttek is az uralkodásra újból felajzott õs-szocik, hogy beteljesítsék a rendszerváltást: aláírták hazánk belépését az Európai Únióba. Kiderült, hogy a szabad tõkemozgás elsõsorban a termõföldünkre fog vonatkozni, mert a tõkebefektetések a belépés óta elapadni látszanak. Igaz ugyan, hogy cukrászdát vagy kávézót nyugodtan nyithatunk majd például Bécsben, de dolgozónak éhbérért sem kellünk a tagországoknak, hisz náluk is vágtatóan gyors a fellendülés: nem tudnak mit kezdeni a saját munkanélküli seregeikkel sem.

Vagyis: se vagyon, se munka, sem tõke, sem bér, se föld; - se pénz, se posztó...

Majd most, 2004-ben hirtelen benarancssárgult az egész ország, sõt, Budapest, a bûnös város is több, mint félig. A Fideszesek arcára ismét kiült az önelégült mosoly; pedig kétes egy gyõzelem ez, amikor a választók 60 %-a otthon maradt... S ugyan mi változott meg ettõl? A sarokba szorított, hatalomra és portfolióra éhes rágcsálók felgyorsított ütemben tömik a pofazacskójukat. Két év a szerepcseréig!

Magyarok! Honpolgárok! Vigyázzatok, ébredjetek fel, amíg nem késõ, mert most elveszni látszik minden, ha nem vagytok elég okosak! Most kellene ütni a vasat, amíg meleg, mert az ellenfél ugyan elgyengült, de valami újabb, monstre trükkel fog elõállni! Hogyha nem vigyázunk, még az anyaföldet is kiráncigálják alólunk, a tõke szabadságáért! Ha nem vigyázunk, - nyakunkon a végsõ visszarendezõdés!

Ezt írtam 2004. június 19-én...

Szeptemberre meg is jött a ‘válasz’ a Fidesz EU-parlamenti választási sikerére.

A visszarendezõdést Gyurcsány Ferencnek (és Hiller Istvánnak) hívják...

Aki most faltörõ kosként megy neki Orbán Viktornak.

Meg a maradék egzisztenciánknak és a polgári szabadságjogainknak.

Vác, 2004. október 2.

Czike László