Czike László

Amazonas, Sargasso és Bermuda

Mint ismeretes, a Földön rendkívül kivételes adottságok révén alakulhatott ki az élet, az élõvilág mai sokszínûsége: a legkülönbözõbb tényezõk kombinációjának igen keskeny sávja biztosítja csak az élet lehetõségét, mi több - a Marson kívül -, ma nem is ismerünk még egy hasonló adottságú bolygót!

A két legfontosabb életadó tényezõ a víz és az oxigén.

A miénkhez hasonló (ki tudja, lehet-e, van-e másmilyen?) élet csupán egy olyan bolygón létezhet, ahol szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre felszíni víz, és emellett a légkört meghatározott arányban oxigén alkotja. Ez a két anyag (vegyület és elem) teszi lehetõvé a Földön az élõlények anyagcseréjét, az anyag körforgását, s hosszabb távon az ökoszisztéma kialakulását, mûködését és ön-fejlõdését. A Föld õslégköre milliárd évekkel ezelõtt metánból, ammóniából és széndioxidból állt, ami a mai szárazföldi élõlények számára mérgezõ, tehát be-lélegezhetetlen, - s ugyan némi absztrakcióval, de joggal feltételezhetjük, hogy bármilyen más bonyolultabb élõlénynek is az. Az élet csírái, és maga az össze-tettebb élet fejlõdõképes képviselõi ezért a tengervízben alakultak ki; mégpedig azzal az eredeti képességgel, hogy szénláncokból és szénhidrogénekbõl szerves testet építettek az õslégkör vízben oldott összetevõibõl, a napfény energiájának felhasználásával. A folyamat a fotoszintézis (asszimiláció) - végzõi a növények (növényi lények), amelyek elsõként „népesítették be” az óceánokat. A növények e képességük révén átalakították a Föld légkörét; eltûnt belõle a mérgezõ szén-dioxid, ammónia és metán, s átadta a helyét a semleges nitrogénnek és az élet-adó oxigénnek, amelyek aránya ma 78:22 %.

Az óceánok és tengerek vízinövényei, valamint a szárazföldi növényzet (erdõk, rétek, stb.) együttesen a Föld tüdejét, légzõ felületét alkotják, amelyek össze-hangolt mûködése nélkül megfulladna a teljes szárazföldi élõvilág. A légkör re-generáló körforgásában természetesen mindegyik élõlény (minden növény) egy-aránt részt vesz, de az alapvetõ (fõ)szerepet (tömegarányai folytán) mégis csak két tényezõ: az Amazonas õserdeje és a Sargasso-tenger moszatja játssza. Lég-körünk oxigéntartalmának folyamatos újratermelése tehát e két tényezõtõl függ. A Föld tüdejét halálos veszély fenyegeti.

Az Amazonas - Dél-Amerikában fõként Brazília és Peru államok folyóinak a vízgyûjtõje - a Föld legbõvízûbb folyója. Sehol a világon nincsen (nem is volt) hasonló méretû egybefüggõ kvázi-áthatolhatatlan õserdõ, sehol nincsen hasonló méretû földi „légzõ-felület”, amekkorát az Amazonas vízgyûjtõje táplál, éltet és tart fenn, immáron hosszú évszázmilliók óta. (Légzõ-felületünk szempontjából a szárazföldön legjelentõsebbek az Egyenlítõ környéki, a Ráktérítõ és a Baktérítõ közötti területen fekvõ, a mindennapos esõk övébe tartozó szinte áthatolhatatlan trópusi esõerdõk - ezek Afrikában, Indonéziában és Dél-Amerikában találhatók.)

Brazíliában, hol még ma is a Föld legkiterjedtebb összefüggõ õserdõi zöldellnek, - több millió négyzetkilométernyi területen mintegy 20 millió faj él, zárt öko-szisztémában. Sok olyan állatfaj élhet még itt, amelyek a fokozódó erdõirtások következtében ki fognak halni, mielõtt a tudomány felfedezhetné létezésüket. Az erdõirtás – kivágás és égetés - „haladási sebessége” 100 négyzetkilométer/nap, vagyis 4 hektárnyi õserdõ szûnik meg élni a nap minden másodpercében, az általa eltartott komplett állatvilággal, aljnövényzettel együtt. Az õserdõ több-százmillió éves ökoszisztéma, pótolhatatlan érték, ami soha nem reprodukálható, hiába telepítik újra. Egyre hosszabbodik a végleg kihalt – pl. a mini-majmok, a tamariszkok, gyapjas majmok, pókmajmok - állatfajok felsorolása; s még több a közvetlenül a kihalás küszöbére érkezett fajok (pl. az arany-oroszlán tamariszk) száma, melyek már csak állatkertekben, s a vadonban párszáz egyedet számláló populációkban élnek. Az õserdõ halála örökre megszünteti az általa táplált fajok élettereit is. Amazóniában a legutóbbi évtizedekben már több millió hektár õs-erdõt kiirtottak (utak, építkezések, haszonnövény-ültetvények céljára), és a zöld felület - a Föld tüdeje - ma is egyre csak fogy.

A tengeri légzõ felületünket ugyanekkora veszélyek fenyegetik. Peter Weber az alábbi tényeket írja az „Az óceánok védelme” (1994.) címû tanulmányában: „Az óceán legmélyéig terjedõ tengeri környezet a világ élõhelyeinek durván 90 %-át teszi ki. A földfelszín közel 71 %-át borítják az óceánok, melyeknek a leg-mélyebb árkai mélyebbre hatolnak a tengerszint alá, mint amilyen magasra a Mount Everest emelkedik e szint fölé. A földi vízkészlet 97 %-a óceáni víz, ami több mint tízezerszer annyi, mint a világ összes édesvizû tava és folyója együtt-véve. Az óceánok magával az élettel járultak hozzá a Föld bolygó fejlõdéséhez.

A tudósok hite szerint a legelsõ szervezetek baktériumok voltak, melyek mint-egy 4 milliárd évvel ezelõtt fejlõdtek ki a tengerek mélyén. Kezdetben a bio-szféra lakhatatlan volt más életformák számára, mert a légkörben kevés volt az oxigén. Miközben a széndioxidból egyszerûbb cukrokat szintetizáltak, a tengeri baktériumok foto-szintetizáló törzsei megteremtették a mai, oxigénben gazdag légkört, amelyben kialakulhattak a fejlett életformák. Az idõ és az evolúció el-választott bennünket a kezdetektõl, de vérünk még ma is õrzi sósvízi eredetünk nyomát.

Az óceánok fizikai és biológiai folyamatokon keresztül szabályozzák a globális éghajlatot. Hatalmas tömegük mérsékli a hõmérséklet ingadozását; - nyáron elnyeli a hõt, télen pedig felszabadítja. A Golf-áramlat pl. melegvizet szállít a Mexikói-öbölbõl Észak-Európába, s olyannyira kiegyensúlyozza az éghajlatot, hogy Nyugat-Írország partjain citromfák növekedhetnek, közel olyan magas szélességi körön, ahol Moszkva is fekszik. Miközben a világ oxigén-igényének kb. felét/harmadát megtermelik, az óceánok kiveszik részüket a legfontosabb, üvegházhatást okozó gáz, a széndioxid szabályozásából a biológiai szivattyú néven ismert mechanizmus révén. A széndioxid belép az óceán háborgó felsõ rétegébe, ahol a fitoplanktonok (egyszerû, egysejtû és ostoros, a tengervíz felsõ rétegében tömegesen foto-szintetizáló szervezetek) s más tengeri növények (pl.: mint a sargasso-moszat a Sargasso-tengerben) egyszerû cukrokat állítanak elõ belõle, a napfény energiája segítségével. A biológiai szivattyú a kezdetleges folyamatnak a leszármazottja, mely néhány milliárd évvel ezelõtt létrehozta az oxigén-dús légkört.”

Hogyha az óceánok (és az õserdõk) foto-szintetizáló (széndioxidból oxigént fel-szabadító) légzõ felülete folyamatosan csökken, az egyrészt lerontja a földi lég-kör oxigén-tartalmának önregeneráló képességét, másrészt feldúsul annak szén-dioxid tartalma, ami a sokat emlegetett üvegházhatást, tehát a légkör és az ég-hajlat globális felmelegedését okozza. Folytatom az elõzõ idézetet:

„Az üvegházhatást okozó gázok szaporodását oly’ emberi tevékenységek idézik elõ, mint a fosszilis energiahordozók elégetése, az erdõk kiirtása, ami évente 7 milliárd tonnával növeli a globális körforgásba belépõ szén mennyiségét. Az óceánokat a belátható jövõben fenyegetõ fõ veszélyek közül a globális légköri változások elkerülhetetlennek, ámde kiszámíthatatlannak is látszanak. A klór-fluor szénhidrogének, és más ózonkárosító vegyi anyagok légkörbe jutásával (ennek szabályozásáról szól a kiotói egyezmény, melyet a legnagyobb mérgezést kibocsátó USA máig sem hajlandó aláírni!) mindegyre vékonyodik a sztrato-szféra ózonrétege (az ózon: kétatomos helyett háromatomos oxigén-molekula, amely meggátolja, hogy a Napból kiáradó ultraviola-B sugárzás döntõ hányada elérje a földfelszínt), több szövetkárosító ibolyántúli sugárzás éri az óceánokat. A sugárzás növekedése már ma is csökkenti a déli óceánok fitoplanktonjainak szaporodását. A Déli-sark fölött minden szeptemberben fogyni kezd az ózon-réteg, a normálisnál mintegy 50 %-kal hígabb „lyuk” képzõdik, éppen akkor, amikor a hosszabbodó napok elindítják a fitoplanktonok felszaporodását. A Kaliforniai Egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy a megnövekedett ibolyántúli sugárzás legalább 6-12 %-kal csökkenti a fitoplanktonok szaporodását a lyuk alatt, tönkreteszi az antarktiszi táplálékláncot, gyengíti a biológiai szivattyú-hatásban kifejtett teljesítményét.”

Mik is azok az emlegetett „fitoplanktonok”?

Farkas Henrik „Élet a tengerben” (1974.) címû könyvébõl ered a magyarázat: „Az óceánok állatvilágát is a növényzet táplálja, mint a szárazföldét. Csak a növények képesek a klorofill segítségével, a napfény-energia felhasználásával szervetlen anyagokból szerveset elõállítani. Azonban ha hajón kelünk át a nyílt tengeren, nyomát sem látjuk a növényzetnek, mindenütt csak víz, végtelen víztükör terül el a szemünk elõtt. A partok mentén már hatalmas hínárosok alakulnak ki, ezek valóban táplálékot is nyújtanak az ottani állatvilágnak. De bármekkora is ez a sekély, part menti övezet, elenyészõen kicsiny a végtelen tengerhez képest - nem láthatja el a tõle sok ezer kilométerre lévõ nyílt vizek állatvilágát élelemmel. Mondottuk, hogy csak a végtelen víztömeget láthatjuk a hajóról; ez igaz, de itt van például az Északi-tenger, ahol a víz zöld. Hajónk „víz-dzsungelen” halad át, - valósággal zöld a víz a növényzettõl. De benne a növények olyan parányiak, - fenn sem akadnak a hálóban; általában nem is gyûjthetõk így, mert a nagyon sûrû szemû hálóból a víz nem folyik ki. Ha azonban egy pohárnyit merítünk a tengervízbõl, és néhány csepp formalint cseppentünk bele, pár nap múlva vékony, zöld üledéket találunk a pohár alján. Ebbõl kell azután egy keveset a mikroszkóp alatt megvizsgálnunk, s máris elõ-tûnik a tenger gazdagságát megteremtõ vízi-növényzet, a milliméter tízezred-részénél kisebb egysejtû algák - más néven a moszatok - világa. Érdekesebb látványban lehet azonban részünk, ha élõ, eleven algákat figyelünk meg; egy részük ugyanis épp olyan ügyesen és gyorsan mozog, mint az egysejtû állatok.

Ilyen mozgó, ostoros algákat nem csupán a tengerek vízében, hanem az édes-vizekben is bõségesen találunk. Ha akváriumunk napsütötte helyen áll, meg-zöldül a víz, azaz zöldalgák szaporodnak el benne; ha sötétebb helyen tartjuk, a barna vagy kék-algák szaporodnak el. Felvetõdik a kérdés: vajon a hatalmas óceánokban (az állóvizû Sargasso-tenger kivételével!) miért csak ilyen kicsiny, parányi növények élnek, amikor még szálfa nagyságúaknak is bõven akadna hely? Pedig a növények számára épp kicsinységük nyújt védelmet a tengerben. Ezt egy merész hasonlattal tudnánk megértetni. Képzeljük el, hogy egy 10-15 ezer tonnás óceánjáró hajó és egy pingpong-labda ugyanolyan iszonyú erejû viharba kerül. Vajon melyik van nagyobb veszélyben? A hajó. Ha nagyon erõs a vihar, a hullámok még a legerõsebb acélbordázatot is meg-roppanthatják, a kicsiny kaucsuklabda azonban sértetlen marad. Együtt emelkedik és süllyed a hullámokkal. Éppen így maradnak meg épségben a trópusi szélviharok keltette nagy hullámzásban is a parányi algák. A hideg vizû tengerekben találhatók meg rendkívül nagy mennyiségben; tömegükrõl talán az adja a leghûbb képet, hogy a tengerek fenekén vastag réteget alkot a kovamoszatok évmilliók során felgyülemlett váza.”

Leo Schneider „Életünk és a mikrobák” (1966.) könyvében a következõket írja: „Az algák, amelyeket a legtöbben közülünk még sohasem láttak; - különösen nagy jelentõségûek a számunkra. Ezek az óceán vizének mikroszkopikus algái, egyszóval a (fito-)plankton tagjai. A kovamoszatok egyetlen sejtbõl álló testét a homokhoz hasonló anyagból, a kovából álló héj veszi körül. Ez a kovahéj néha feltûnõen szép. Az ilyesféle növények, amelyek a tenger felszínén, legalábbis a közelében úsznak, a tengerek sokszor rendkívül hosszú táplálékláncolatai elsõ tagjának számítanak. A tápláléklánc a plankton parányi állatkáitól a hatalmas élõlényekig terjed, a több méteres tengeri halakig és bálnákig, - de gyakran az emberig, ha annak tápláléka a tengerbõl származik. Az óceánokban, amelyek Földünk felszínének háromnegyedét borítják: hemzsegnek az állatok. Hogyan lehetséges, hogy ezek a mikroszkopikus algák táplálékkal és energiával egy-aránt el tudják látni az örökké éhes, feneketlen gyomrú tengeri állatvilágot?

Nos, azért, mert hihetetlen gyorsan nõnek és szaporodnak - oly gyorsan, hogy az óceánok egysejtû algáinak a tömege (tonnákban kifejezve) messze meg-haladja (!!!) a szárazföldön élõ zöld növények összes tömegét, beleértve a hatalmas fákat és erdõségeket is. Jóllehet a legtöbb algafaj parányi élõlény, akad néhány olyan is közöttük, amelyek a legnagyobb termetû növények közé tartoznak. Az óceánjárók utasai gyakran figyelnek fel a tenger vizében lebegõ hatalmas tengerihínár-tömegekre. Nos, ezek a hatalmas növények is - algák! (Értsd: sargassum-moszatok.) Tulajdonképpen az „alga”, mint latin szó annyit jelent: tengeri hínár. Egyik-másik nagyobb fajuk száz méternél (!) hosszabb is lehet, de az a sok-sok milliárd sejt, mely ezt az óriás testet felépíti, egymáshoz mégis messzemenõen hasonló. (Míg a magasabb rendû zöld növények eltérõ funkciójú, különbözõ sejtekbõl épülnek fel.)”

Jean Merrien