Czike László

Boldog jövõnk: a kamatrabszolgaság

Sokan azt hiszik - sõt, azt hiszem, nagyjából mindenki, aki naív-álnaiv hittel, hurrá-optimizmussal tekint a jövõbe -, hogy a globalizáció afféle „kortünet”, amely elsõsorban a gazdasági és a kultúrális élet szféráiban hódít, s nem jelent mást, mint azt, hogy a glóbusz a technika fejlõdése hatására mintegy összezsugorodik, a földrészek végre karnyújtásnyira kerülnek egymáshoz. Egységesül az emberiség tudása, s így a legmagasabb életminõség lassan elérhetõvé válik a világ minden polgára számára. Illúzió; sõt, utópia mindez!

Márpedig a verõfényes jövõ képzetével szemben a kamatrabszolgaság ijesztõ valósága rémlik fel; igaz, hogy csak az erre ítélt kisebb népek, mint a magyar - esetében... Kétségtelenül tény, hogy a globalizációs hatások elsõsorban a gazdaság és a kultúra területén tûnnek fel. Sõt, aki nem sokat ért a gazdasághoz, annak a számára a legszembetûnõbb jelenség, hogy a különféle nemzeti kultúrák mintha kezdenének végzetesen összekeveredni. Az egyszeri tévénézõ a világ minden táján brazil szappanoperákat élvez, amelyek ugyan semmilyen brazil nemzeti specifikummal nem szolgálnak - soha nem derül ki: ki, mit csinál, mibõl él, mitõl brazil, stb. -, viszont a filmek szereplõinek nevei legalább összetéveszthetetlenül brazilok... Az igazán nagyon „olcsó” történetekbõl - amelyek egyformán a világ semelyik táján sem játszódhatnának le a valóságban! - visszamenõleg bizony már nem lehet következtetni „a gyökerekre”: milyen lehetett ez a hatalmas ország az 1800-as évek elején, amikor még nem a pénz, és nem a tõke bõsége határozott meg minden emberi cselekvést és életet... Vajon milyenek voltak „a gyökerek”, a mára jórészt kiirtott õserdõk gyökerei, amelyek helyén ma a pezsgõ brazil üzlet zajlik? A szappanoperákban ez bezzeg nem szerepel...

Megismerhetjük viszont a gyökerek valóságát a magyar Molnár Gábor: „Kalandok a brazíliai õserdõkben” címû és még vagy tucatnyi lélegzet-elállítóan izgalmas útleírásából, vadásznaplójából. Molnár Gábor múzeumi gyûjtõ, preparátor, vadász és író egy személyben, útjai során megismerte és összegyûjtötte az õslakosok és a bennszülöttek (indiánok és négerek) néprajzi adatait, legendáikat, a misztikus életükrõl szóló tábortûznél mesélt történeteiket, - és bizony „közgazdászi mélységekbe” is leereszkedett... Az 1920-as évekbeli Brazília - fõként az õserdõk homályában - kissé másképp festett, mint a mai. Molnár Gábort - a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaként kiküldött múzeumi gyûjtõi szegénységében és nélkülözésében is - mélyen megrendítette a brazil gumicsapolók (a caboclo-k) élete, amely ezért elbeszéléseinek vissza-visszatérõ témájává vált. A bennszülött erdei emberek apáról fiúra szálló, évszázados történeteket meséltek, - õ pedig vadásznaplójába feljegyezve, megírta azokat. Ugyan ki gondolta volna, hogy a kamatrabszolgaság „jogintézménye” a brazil õserdõkbõl ered?!

Molnár Gábor - a hallottak alapján - leírja, hogy az 1820-as években gumi-csapolók (caboclo-k) gyûjtötték, kezdetleges módszerekkel és eszközökkel az õserdõben a kaucsuk-tejet; a gumifa nedvét, amelyet aztán Európában gumi-gyártásra használtak fel. A gumicsapolók többsége felszabadult vagy szökött (?), eredetileg Afrikából származó néger rabszolga volt. (Nyilván „elõkelõbb emberek” nem vállalták a gumicsapolás nehéz mesterségét.) A „munkamegosztás szerinti felállás” a következõ volt: (1) A volt rabszolga dolgozott; örült, hogy élt. (2) A gumicsapolókat (akik egyedül, magányosan végezték veszélyes munkájukat) az ún. „patron” (patrónus?) - a portugál munkavezetõ - látta el egyforma munkafelszereléssel, s számoltatta is el õket a munka eredményével, havonta. Ki mennyi gumitejet gyûjtött, annyi bért számfejtett neki a „patron”, - papíron... (3) A „patron” felügyelõi fizetést kapott; amelyet a tengerentúlról folyósított a számára az anyaországban élõ portugál nemes, aki az egész üzlet hasznát learatta...

A gumicsapolókat tulajdonképpen „nem hajszolta” senki, csak a megélhetés és egy számoszlop a „patron” napló-fõkönyvében, amely az adósság törlesztését regisztrálta. Mikor a „frissen beállt” caboclo munkafelvételre jelentkezett; a „patron” ellátta a raktárából vételezett munkafelszereléssel (gumicsapoló eszközökkel, karbidlámpával, fûggõággyal, bozótvágó késsel, machetével, szárított élelmiszerrel, konzervekkel, stb.), és az új munkaerõ neve alatt megkezdett számoszlop tetejére milreis-ben kifejezve felírta azt az adósság-összeget, amelyet a caboclo-nak le kellett dolgoznia. A gumi-csapoló aláírta a tartozását, majd egész hónapon át megfeszített erõvel dolgozott, csapolta a gumifákat. Hó végén pedig elszámolásra jelentkezett a „patron”-nál, aki átvette tõle a kitermelt nyersgumit, s az „átvételi árral” beszorozva a mennyiséget; rögzítette az adós havi teljesítményét a naplóban. Azután a „patron” kiadta a gumicsapolónak a következõ havi élelmiszer-ellátmányát, amelyet - szemben „a bérrel” - adósság-növelõ tételként adott hozzá az elszámoláshoz. „Pénzt nem kapok?” - kérdezte a csapoló, persze csalódottan. „Amíg adós vagy, addig nem!” - felelte a „patron”. Ez így ment hónapról-hónapra, hosszú hónapokon át; míg egyszer „a caboclo” szerette volna megnézni „a számoszlopot”, - hogyan is áll az adósság-törlesztéssel, mikor fog már végre tisztességes bért kapni? Bár ne tette volna! A „patron” felütötte napló-fõkönyvét az illetõ nevénél. „Nem dolgozol elég jól; túl kevés nyersgumit hozol, - ezért az adósságod megkétszerezõdött. Többet kell termelned!” - magyarázta a „patron” a végeredményt, a számoszlop alján...

Mindegyik caboclo minden hónapban - ugyanígy járt. A személytelen nemes a messzi Portugáliában pedig mindegyikük után, minden hónapban három arannyal gazdagodott...

A Molnár Gábor által megírt gumicsapoló-történet közel 200 éves analógia. Csírájában magában hordja az egyetemes nemzetközi részvénytulajdon s „az eladósítás” mai technikájának minden alapvetõ elemét, módszerét. Ki ne hallotta volna, az ugyanezen lényeget kifejezõ, évtizedes, szarkasztikus magyarországi mondást: „Ha erõnket megfeszítve, még az eddiginél is szorgalmasabban dolgozunk; csak egy kicsit fogunk rosszabbul élni, mint most!” Errõl szól ugyanis a fenyegetõ szó: kamatrabszolgaság! A kamat, mint az adósságszolgálat legbensõ lényege láthatólag független(íthetõ) az adós munkateljesítményétõl, aki bármennyit dolgozik, soha nem éri utol önmagát, sohasem képes „ledolgozni” az adósságát. Mert akit eladósítottak, annak az adóssága nõttön nõ, - a kamatos kamat törvényei, az eredeti „hitelt” nyújtók kénye-kedve szerint...

A mai, globalizálódó világ fejlõdési trendjébõl, vagyon, jövedelem s hatalom szerinti szerkezetébõl már felsejlik a közeljövõ egységes, integrált világ-rendje, mely a „globális demokratúra” világpolgárait és a nemzeteket három világállami kasztba sorolja: (1) Uralkodó és irányító politikai és pénzhatalmi elit. (2) Elsõdleges (alapító) és másodrendû, még elismert nemzetállamok. (3) Kamatrabszolga-sorba eladósított látszat-nemzetállamok, provinciák.

Az elsõ csoportot a nemzeti hovatartozástól független, szupranacionális elit alkotja, - õk a leendõ világállam irányítói, utazó nagykövetei, komisszárjai, szakértõi, tanácsadói és helytartói. A második csoportba tartozna kvázi-alapítói szinten: Nagy-Britannia, USA, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország, Kína s Japán. A „másodrendû” nemzetállamok, például: a jelenlegi Európai Únió további tagországai. Kamatrabszolga-államok: az összes többi, köztük Magyarország is...

Drábik János írja a „Leleplezõ” nevû könyvújság 2002. IV/3. számának 161. oldalán: „Egy demokratikus állam polgára valószínûleg elutasítaná azt a javaslatot, hogy az országát tudatosan versenyképtelenné tegyék. Még akkor is elutasítaná, ha ez legitim stratégia lehetne a világ erõforrásainak újrafelosztására és fenntartására.” Pedig enélkül a globalizált világban soha nem lesz esélyegyenlõség és valódi globális demokrácia! Az ENSZ adatai szerint ma az emberiség fejlett ipari demokráciákban élõ 20 %-a fogyasztja el a rendelkezésre álló erõforrások 86 %-át, s a Föld népessége 80 %-ának csupán az erõforrások 14 %-a jut.” Az olló egyre tovább nyílik - a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek. A szélsõséges jövedelmi és vagyoni polarizáció oka egyrészt a kamatos kamat mechanizmusában, a világ bankjainak bûnös, eladósító hitelezési módszereiben; másrészt a fiktív, fedezet nélküli pénz minden mértéket meghaladó ‘felszaporodásában’ keresendõ, illetve rejlik. Ma a világban az alapvetõen jogszerûtlen és illegitim tõzsdei és egyéb pénzügyi tranzakciók, a semmibõl pénzt teremtõ trükkök, illetõleg a pénz ún. derivatíváinak eluralkodása következtében mintegy kilenc-ezerszer (igen, 9000-szer!) annyi pénztõke követeli magának az átlagos profit vagy kamat ‘realizálását’, mint amennyi lekötött készpénz normális, jogszerû körülmények között a teljes világkereskedelem (termelõi és fogyasztói) árucseréjének lebonyolításához szükséges. Ez kb. olyan, mintha 9000 eszkimó vadász kergetne egyetlen fókát! Ez a paranoid, parazita bróker-mechanizmus az, amely a világ vagyoni kettészakadásának okozója. A világ pénzügyi folyamatait nagyjából nyolc általános szellemi színvonalon vezénylik; szép példájául annak, hogy a Világbank és a Postabank között csak nagyságrendi különbségek vannak, az erkölcsiség csereszabatos...

Aztán egyszer csak fejreáll az egész kamatszedõ kompánia, kihirdetik, hogy véget kell vetni a ‘terrorista milliárdok’ liberalizált ide-odautalásának és mégiscsak tûrhetetlen, hogy a legkülönfélébb, együvé nem tartozó személyek is békésen párba állva, bõröndszám hurcigálják szanaszét a frissen mosott pénzkötegeket. A pénzügyi válságot, a hamis pénzre épülõ hazug rendszer összeomlását pedig világháborúk szokták követni; - még akkor is, ha apránként már az egész világ nagyjából egy közös akol. Az ún. integráció és globalizáció (mármint hogy hová huzigálják nagy okosok a schengeni és egyéb államhatárokat) ugyanis mit sem változtat a pénz, a tõke, illetve a háború rabló és öngyilkos természetén. Valamelyik hülye kilövi az elsõ rakétát, amire rögtön visszalõnek, s majd együtt bejelentik a sokszáz-millió kamatrabszolgának, hogy Észak-Amerika ‘hadban áll’ pl. Kelet-Ázsiával, - hasonlóan, mint Orwell 1984-ében...

Vác, 2003. október 8.

Czike László