Czike László

Munkaértékelmélet

avagy

A korgó gyomrok forradalma

Marx Károly eredeti munkaértékelmélete szerint hasznos értéket csak az emberi munka hoz létre. Ez az alaptétel összhangban volt Engels Fri­gyes „genezis”-elméletével is, miszerint az embert a mun­ka, a célsze­rû emberi tevékenység tette emberré. Ámbár ez u­tóbbi „nem egé­szen” igaz, hiszen célszerû (tervszerû) tevékeny­sé­get egyes állatok is (lásd: eszközhasználat) végeznek; másfelõl az embert Isten eleve embernek teremtette, amikor isteni lelket lehelt belé. Az embert az állattól tehát nem a tudatos munkavégzõ ké­pes­sége, hanem a lel­ke különbözteti meg, s ez az isteni lélek ere­dezteti például az erköl­csiséget, a lelkiismeretet is, amellyel az ál­la­tok – lélek híján – természetszerûleg szintén nem rendelkeznek.

A fentiekbõl következik, hogy:

- A tõke használati értéket nem hoz létre.

- Nem a tõke tette az embert emberré.

Tekintve, hogy a hasznos értékek ter­me­­lé­sé­tõl elkülönült (kereske­del­mi, banki, spekulatív és derivatív) tõ­ke megszületésétõl kezdve a tõke és a munka szemben (érdekellentétben) állnak egymás­sal, mi több, esetünkre alkalmazva a formális logika szabályait:

- A tõke csak elveszi, elsajátítja és sajátos céljainak megva­ló­­sításáért elfogyasztja a munka által termelt javakat.

- A tõke illegitim „mûködése” által embertelen viszonyok jön­nek létre, a tõke elemberteleníti az emberi társadalmat.

Nos, ez az igazság.

Tézis, antitézis – szintézis: Hegel után szabadon.

Attól, hogy a tévesen, vagy szándékos megtévesztés céljából kom­mu­nizmusnak elkeresztelt elsõ világállam-modell oly’ látványosan meg­bukott, Marx munkaértékelmélete nem vált visszamenõleg ér­vénytelenné, tévedéssé vagy hazugsággá. Mi több: abból, hogy a vi­­lág ostoba urai-uralkodói, a derivált spekulatív finánctõke jól fi­ze­­tett apo­­lo­­getái a kom­muniz­mussal, mint fürdõvízzel, kiöntötték a „gyer­me­ket”, Marx munkaértékelméletét is; még nem következik, hogy a kapi­ta­lizmus, s az általa „ge­nerált” liberális polgári de­mok­rácia lenne a társadalmi fejlõdés csúcsa. Noha Francis Fukuyama – „az amerikai álom” történelem­tudósnak álcázott prókátora – azt ál­lítja, hogy a liberális demokrá­cia globális térhódításával véget ért a történelem, mi tudjuk, ez csak hazugság, a császár parancsára.

Nem ért véget, és ezt hamarosan Fukuyama is konstatálni fogja.

A fejlõdés további új formákat hoz majd, egészen az Aranykorig.

A történelmi fejlõdés fókusza nem a tõke, hanem Jézus Krisztus.

A spekulatív finánctõke – ami 9000-szeres, túlnyomó túlsúllyal ural­ja a tisztességes termelõ-és forgótõkét! – Lucifer évezredes ta­­­lálmánya, amely maga a sûrített instant hazugság: a pénz, a hatalom hormonja. És mint Jézus Krisztustól tudjuk: a Sátán a legnagyobb hazudozó – színész, s a Hazugság Atyja…

A Sátán piszkos pénze megrészegíti az embereket. A pénz sûrített politika (Lenin – õ csak tudta!), sûrített hatalom. A mások élete fe­letti korlátlan rendelkezés joga. Akinek a kádkõ-kaszakõ vállalata 10 milliókat hoz havi jövedelemként, könnyen utalja át miniszter­el­nöki (állami tisztviselõi) járandóságát alapítványoknak. A hamis hitbizomány busás ju­taléka a belépõjegy az Atlanti Szövet­ség­be, ahol a luciferi birodalom végleg panteonjába zárja majd Fletót is.

Még hogy: „mi az, hogy, nagyon is!”?

Ez a tenyérbemászóan hetyke mondat a pogány lélek – aki egyéb­ként sûrûn elõadott hamis fogad­ko­­zása­iban mégis gyakran hív­ja segítségül (mintha bármi köze is lenne hozzá) Istent - nyilvánvaló bi­­zonyítéka. Az évi 100 milliós osztalék, a pro forma jótékony­ko­dás, az ebül szerzett vagyon mámora, a kérészéletû evilági „siker” gátlástalan és mértéktelen habzsolása, a pávaként tetszelgõ segg­ri­száló csípõmozgás, a vérfagyasztóan hamiskás cinkos mosoly, a negédesen elõvezetett olcsó blöffök és az égbekiáltó hazugságok, a „köztársaság” üres eszménye, stb. mind-mind az istentagadó lélek csalhatatlan jelei. Fletó sosem fogja a vagyonát szétosztani holmi szegények között! Még gondolatban sem. Az életeszményei éppen ellentétesek a miénkkel. Fletó „szentháromsága”: pénz, párt, köz­társaság – a miénk: Isten, haza, család. Fletó csak „ebben az (általa elkúrt) országban” él – élhetne bármelyikben, ahol az ál­szocialista párté a hatalom -, minékünk pedig Magyarország az édes hazánk. Áthidalhatatlan különbség. A „köztársaság” sûrûn emlegetése pedig felér egy grandorientalista bálványimádással, az­zal a kiegészítéssel, hogy akik a „szabadság, egyenlõség, testvéri­ség” jelszavát egykor – mily valószínûtlenül régen! – harcuk zász­lajára tûzték, azok még erõsen hittek a magyar nemzetben, a ma­gyar nemzet felemelkedésében, egyszerûbben szól­va hazafiak vol­­tak. Akinek a számára Bush, Putyin és Rasmussen követendõ pél­daképek, az ennél még nagyobb aljasságra is képes.

Mit jelent a jelszó, hogy köztársaság? Mert amikor ez valódi jelszó volt, akkor valami ellen – ti. a monarchia ellen – kellett mellette lándzsát törni, de most mennyiben aktuális jelszó a köztársaság?! Amikor bármely mondandója végén, ex cathedra kijelenti: „a köz­társaságért!” – az ember hátán feláll a szõr, majd a hideg futká­ro­zik: netán valaki, valami szaúdaráb futball-tenorista egy kossuth­téri merénylettel visszaállítaná az alkotmányos monarchiát? Ezek a hamis jelszavak, anakronisztikus ideák nemhogy gyanúsak, de egyértelmû jelzések. A vidám, fontoskodó csípõrázás, angolul hip­py-hippy shake (The Swinging Blue Jeans) vagy korszerûen hips don’t lie (Shakira – belly, a fémcsörgõkkel) csak body-language, ami arról árulkodik, hogy gazdájuk amúgy egy komolytalan szer­zet, aki a pénz, a hatalom és a könnyed élvezetek híve, s rabja is.

Elõfordulási helye a Kossuth-tér helyett a Köztársaság tér…

Pedig Fletó barátunk alaposan téved.

A vagyonát nem a jó munkájával szerezte – hogy mi a munka, azt jószerivel éppúgy ugatja, mint inverz tükörképe, az Orbán Viktor. Nincsen olyan „munka”, ami néhány év leforgása alatt milliárdok felhalmozásához vezethetne. Különösen olyan árulkodó általános körülmé­nyek közepette, mikor a nép milliói önhibájukon kívül el­vesztették mindenüket – vagyonkájukat, megtakarításaikat, még munkahelyeiket és otthonaikat is. A nemzeti vagyon, a mûködõ tõke száz-milliárdjai multináci karvalyok és héják, hazaáruló ügy­nökök és bankár-szélhámosok tulajdona lett, amelybõl az MSZP nómenklatúrája azért komprádor-kollaboráns vamzer-jutalékaként csak leszakított 10-15 %-ot: legyen mit a tejbe-vajba aprítania, ha már „ebben az országban” is kivirágzik a terrorellenes ko­alíció rossz gyümölcsöt termõ tudás-fája. Fletó és élelmes társai bespájzoltak „rendesen”: pont annyi a lenyúlt portfoliók összes osztaléka, amennyivel kevesebb lett a nép jövedelme, mert pénz nem vész el, csak átalakul. A magyar életszínvonal ma is alulról döngeti az 1989-es szintet, csakhogy ezért egyrészt 3-szor annyit kell dolgozni, másrészt ez egy átlag. Annak átlaga, hogy amíg Magyarország mostmár 5-6 millió koldus országa lett, addig Fletó és a szõrûek – néhány százezren – ebben az országban is atlanti színvonalon élnek, mert jó idõben jó he­lyen, például a KISZ-ben, vagy a DEMISZ (+ Roussos = vörös de­misz)-ben lopták a napot. Meggazdagodtak, míg a nép koldusbot­ra jutott. Annak idején Kádár elvtárs is megmondta: „Elosztani, csak azt lehet, amit megtermeltünk.” (Más szóval: „a krumpli­leves legyen krumplileves.") Micsoda aktuális igazság! A dolgozók megtermelik munkájukkal – vö.: munkaértékelmélet – a kádkövet, a kaszakövet; Fletó meg elosztja magának az osztalékot. Kinek-ki­nek érdemei szerint. Mivel õ a jó munkájával hatalmas termelõtõ­két halmozott fel, evidens, hogy a jól megérdemelt osztalékból él, miközben a munkavállalók a kaszakövet rágják, csak azért, mert rossz idõben, rossz helyen voltak. Nos hát az 1989-es jövedelem­átlag úgy jön ki, hogy a rendszerváltással megváltozott a leosztás és az elosztás. Azelõtt nagyjából – aki dolgozott, annak – tökéletes létbiztonság volt; ezért nagyjából mindenki egyformán, a munkája értékének a 10 %-át kapta bérként, ami az atlanti átlag egyötöde volt. (A különbözetet elgurították például Moszkvába, meg egyéb, melegebb éghajlatra, esetleg a Caiman Islands bankjaiba, netán off-shore cégekbe, ezek voltak a „guruló dollárok”.) Ma 5-6 mil­li­ó­an egyik napról a másikra nyomorognak, emellett van még egy 3-4 mil­­li­ós úgynevezett középosztály, amely ugyan már reményte­le­nül nyakig ül az a­dósságában, de egy darabig még képes kifizetni az otthona és az autója hitelrészlete­it.

A mi kis atlanti elitünk viszont atlanti szín­vo­­nalon dõzsöl, pár tíz­ez­ren pedig már csak a szelvényeiket vag­dos­sák.

Íme az a híres átlag…

Hogy valaki jó idõben jó helyen volt – egyáltalán nem érdem.

Még kevésbé teljesítmény, hiába tette fel a szõke a világhálóra.

Senki nem kéri számon Fletón a keresztény neveltetés, a keresz­tény jó­ erkölcs – miért is nem kerül vissza a vagyon eredeti, jogos tulajdonosához, a néphez - hiányát, hiszen nem születhet minden­ki jó idõben jó helyre. Nem nagy baj! Vegyük akkor követendõ pél­dának a munkaértékelméletet, amelyet egyál­talán nem keresz­tény emberek alkottak meg.

Mert hinni azért kell valamiben…

Pozitív teljesítmény, magyarán érdem – egyedül az alkotó munka.

Az a munka, amit „az átkosban” nagyjából mindenki végezhetett, manapság meg csak egyre kevesebben. Most elsõsorban nem ar­ról akarok be­szélni, hogy Magyarországon úgy egyébként is kezd megszûnni az eredeti értelemben vett kreatív tevékenység, hiszen amióta bedolgozó gyarmat lettünk, azóta minden irányító mun­kát is a birodalom „boldogabb”, centrális területeire vontak össze, miáltal a perifériáról számûzni remélték az alkotó gondolatokat. A multi vállalkozások leányvállalatai idehaza nem igénylik a kreatív magyar agyvelõt, az állam alkalmazásában pedig hovatovább csak az uralko­dó klikk debiljei dolgozhatnak, ami még a Kádár-éra sze­mélyzeti állapotainál is aggasztóbb színvonalat, összképet mutat. Hanem arról, hogy kreatív emberi munkának, célszerû emberi tevékenységnek azt tekintjük, amely hasznos értékeket ál­lít elõ. E meghatározás alapján tehát nem alkotó munka, ha valaki – bármekkora furfangról tegyen is tanúbizonyságot – történetesen a magyar vállalkozások tönkretételére, az állampolgárok élethez va­ló jogainak megkurtítására, Magyarország eladósítására és felszá­molására, a társadalmi élet ellehetetlenítésére "alkot” törvényeket. Az sem alkotó munka, ha valaki, esküjével ellentétben nem a nép érdekeit képviseli, csak a szupranacionális gyarmatosí­tást, a kozmopolita globalizációt szolgálja, vagy a hazai politi­kai lobbyk önzõ profitcéljainak megvalósítását egyen­ge­ti - te­gye ezt akár Brüsszelbõl, akár Budapesten. Nyilvánvalóan szintén nem nevezhetõ „hasznos értelmiségi munkának” a népnyúzó kor­mányzás apológiája, a médiumok verbális hablatyolása sem, ne­vez­­zék azt akár tömegtájékoztatásnak, akár politológiának.

Hasznos értéket csak az értelmes alkotó munka hoz létre, olyan értékekrõl beszélek, amelyek az emberek széles tömegeinek javát, hasznát, hasznos fogyasztását szolgálják. A szemét, a bóvli, a mé­reg, a bármilyen fizikai, egészségi vagy szellemi (lelki) károsodást okozó termék, szolgáltatás elõállítására vagy nyújtására irányuló erõfeszítés rombolás, és annak minden költsége az ablakon kido­bott pénz. Hadd hozzak egy példát. A minap Havas Henrik sztárri­porter reggeli mûsorában elõadta, hogy neki, mint újságíró vállal­kozónak "hasznos ráfordítása” ugyan, amikor kurvákkal beszél­get, hogy könyvet írjon az életükrõl, s az "„igénybevett” idõt a szokásos tarifával zsebbõl kifizeti nekik, ám – bizonylat hí­ján – a költséget szabályosan nem tudná elszámolni, ezért jó, hogy „evás” lehet. Mondanom sem kell, hogy – nem feltétle­nül keresztény, csak éppen - valamirevaló ér­tékrend szerint a Ha­vas szerkesztõ úr bemutatott „írói” munkássága lelki, mentális kár­okozásnak minõsül.

Ilyenformán az sem célszerû emberi tevékenység, amikor Fletó cif­ra hazugságokból felépített fantazmagóriáit, egyre újabb beteges ví­zióit vetíti elénk, épeszû magyarok elé egy élhetõbb Magyaror­szágról, mert ennek mindig az a folytatása, a vége, hogy minden évben egyre rosszabbul élünk. Pedig az emberi(bb) élethez való jog minden más jognál erõsebb. Magyarország – az 1982 óta tartó fo­lyamatos lejt­menet következményeként – ma már olyan súlyos ál­lapotban van, hogy „élhetõbb életrõl” álmodozni, hazudozni kifeje­zetten politikusi provokáció a magyar néppel szemben. Nem egy­sze­rûen ar­ról van szó, hogy minden fokozódó erõfeszítésünk elle­né­re ab­szo­lút értelemben is nagyon rosszul élünk, hanem arról, hogy a Fletó-kormány által számunkra kijelölt út a biztos pusztu­lás­ba visz, mind egyéni, mind kollektív síkon. Ha tehát az úgyne­vezett "Konvergencia Program” valamilyen negatív (ördögi) „csoda” folytán netán megvalósul, az Magyarország felszámolásával ér fel. Millióknak az élete válik effektív pokollá, vegetálássá, a megváltó halált váró kálváriává, bármilyen jövõkép hiányában céltalanná s reménytelenné. Vagyon és jövedelem híján az eladósodás, a végre­haj­tás és az éhhalál, meleg otthon hiányában a fagyhalál, egész­ségbiztosítás hiányában a kivédhetetlen és kezeletlen betegségek miatti korai halál fenyeget perspektivikusan 3-4 millió embert.

Mivel az élet, az élethez való jog a legfontosabb emberi jogunk, ám ez a Kor­mány most épp ezt a jogunkat annullálja, semmisíti meg – aljas intézkedéseivel szemben elvi síkon az aktív ellenállás min­den módja legi­tim és megengedett. A Kormány a tébékártyák meg­vo­násával, a kép­telen (teljesíthetetlen) adó-és járulékterhek beve­ze­tésével elsõszámú közellenséggé nyil­vá­­ní­­­totta a vállalkozó­kat, és saját munkanélküli, állástalan és hajléktalan állam­pol­gárait, gyakorlatilag mindenkit, aki nem képes a vörös cé­­gér kötelezõ kamatainak kitermelésére és megfizetésére.

Minderre csak egyetlen adekvát válasz lehetséges.

A korgó gyomrok forradalma, vagyis az éhséglázadás.

Néhány évtized múlva népfelkelésnek fogják elnevezni.

És most mondjunk el közösen egy szabadító imát a rontás ellen.

Kyrie eleison.

Urunk, Istenünk, minden idõk mindenható és mindentudó Ura, Te, Aki puszta akaratoddal mindeneket alkottál és mindent átala­kítasz;

Te, Aki Babilonban a hétszeresen izzó kemence lángjait harmattá változtattad, megóvtad és megmentetted a három szent ifjút;

Te, Aki lelkünk gyógyítója és orvosa vagy;

Te, Aki a hozzád fordulók menedéke vagy,

Hozzád könyörgünk és Téged kérünk,

hiúsíts meg, ûzz el s futamíts meg minden ördögi hatalmat, minden sátáni jelenlétet és mesterkedést, minden gonosz be­folyást, minden rontást és szemmel verést, amit gonosz és ör­dögi személyek Magyarországra hoztak.

Add, hogy irigység és rontás helyett legyen része bõségben, e­rõben, sikerben és szeretetben.

Te, Uram, aki szereted az embereket, terjeszd ki erõs keze­det és magasságos, hatalmas karjaidat és siess a Te képmá­­sod segítségére, látogasd meg õt, küldd el hozzá az erõs, tes­tet és lelket védelmezõ békeangyalt, hogy távol tartsa és el­ûzze a gonosz erõket, varázslatokat és átkokat, amelyeket rosszindulatú és irigy emberek okoznak; hogy védenced, Ma­gyarország oltalmadban hálával énekelje:

„Az Úr az én segítõm, nem félek attól, amit ember okozhat nekem… Nem félek a rossztól, mert Te velem vagy, Te vagy az én Istenem, az én erõm, az én védelmezõ Uram, a békesség Ura, az eljövendõ századok atyja.”

Igen, Urunk, Istenünk, szánd meg a Te képmásodat, és mentsd meg Magyarországot, a Te szolgádat minden ördögi eredetû kártól és fenyegetéstõl, és védelmezd, minden baj fölé helyezve; a legál­dottabb, dicsõséges Istenanya, a mindenkor Szeplõtelen Szûz Má­ria, ragyogó arkangyalaid és minden szented közbenjárására.

Ámen.

(a görög – bizánci – szertartásból „magyarítva”)

Vác, 2007. február 8.

Czike László