Czike László

Lopózva jövök el, mint a tolvaj

Egyszer már meg kell ezt írni, s most jött el az ideje.

Orbán Viktor – mint rendszerváltó nemzeti mítosz – nincs többé.

A szakrális trónörökös igazi nagy forradalmi tettek nélkül kiörege­dett, s nem maradt más utána, csak a csalfa dzsinn foszló füstje – köd elõtte, köd utána.

A hamis rózsaszín után a piszkosszürke valódi…

Érdekes, nem hirtelen pukkadt ki, mint egy, a forgószélben elbi­tan­golt kalandor, május-elsejei luftballon, csak lassan leengedett, szertefoszlott, felbomlott, mint egy többszörösen túlhordott illúzió.

Több levelezõlistán is levelezek, így – egyéb, más források mellett –a viszonylagos (polgári) jómódban élõ és tevékenykedõ jobboldali, hí­võ fi­atalok és középkorú értelmiségiek világnézetét, politikai ál­lás­foglalását abszolút megbízhatóan, jól ismerem.

Orbán Viktort, fõleg a fiatal családanyák és a közép­korú hölgyek részérõl – a férfiak már lábadoznak - szinte kritika nélküli, válto­zat­lan imádat övezi, s erre semmilyen józan magyarázat nincsen.

Mert ez az imádat lassanként kifejezetten patologikus.

Az imádatnak igazából soha semmilyen valóságos alapja nem volt, pusztán az a szinte össznemzeti, romantikus várakozás, ami ezt a szerencsétlen infantilis magyar népet – vesztére – jellemzi. Mikor felsejlett a „rendszerváltás” hajnala, a hiszékeny magyar nép – no persze Aczél György tálcán kínálta nekünk e legígéretesebb kine­veltjét! – azonnal kitalált magának egy imádandó idolt, a legkisebb fiút, a dauphine-t, aki majd a balvégzetû magyar történelem eddig felgyûlt minden beteljesületlen vágyát „egy­­-személyében” kielégíti.

De Orbán Viktor – hiába keresztelte Gyõzõ papa mindkét fiát a „ki ha én nem” Gyõzõ-Viktor névre, akik közül persze az idegen hang­zású nevû lett politikai potentát - csak egyszer gyõzött, és sikerét azonnal aprópénzre is váltotta: néhány ezer polgár egziszten­ci­á­ját fon­­tosabbnak ítélve, szûk választási klikkjét emelte hatalomba az egész magyar nép helyett. Klikkje uralmáért feláldozta a nemzet jövõjét: a perc élvezetéért eladta-feláldozta az örökkévalóságot.

Ezért Orbán Viktor nem királyfi, nem trónörökös, csak hasonmás. Hasonmás, aki csak bitorolja a valódi várományos pozícióját, gör­csösen ragaszkodik ebül szerzett hatalma utolsó maradványaihoz, mert a valós küldetése nem a magyar nép felemelése, hanem a trón-örökség bitorlása, nehogy felbukkanjon valaki, aki igazi küldetéstudattal és küldetéssel kivezetné a népet a csapdából. Aki kivezetné, kivezethette volna a népet abból a csapdából, amelybe épp Or­bán Viktor és tár­sai te­relték bele, hogy féktelen becsvágyuk­ban, álszent módon, minden más utat kíméletlenül felégetve, csak ma­guknak vindikálják a jobboldal politikai fõszerepét, és fapofá­val, de nyugodt „lelkiismerettel” eljátszhassák az internacionalista nem­­zet­mentés dicstelen-unalmas szomorújátékát, egy oly korban, amikor pedig megszabadulhattunk volna összes láncainktól…

A külsõ államadósság Orbán országlása alatt sem csökkent, míg a belföldi adósság ugrásszerûen megnõtt. A magyar állam a fõpolgár uralma alatt adósodott el a bankoknak belföldön, helyrehozhatat­la­nul. A szocik „csak” továbbfolytatták „a felfedezett új” trendet. S a magyar föld Orbán révén vált szupranacionális hitbizománnyá…

Orbán Viktor, a Merlin oxfordi varázsvesszejével botcsinálta/­self­ma­de, anglomán-janicsár mûurbánus, két­szer egy­más után is ve­szí­­tett, mert el­taszította magától a magyar vidék félrevezetett la­kosságát éppúgy, mint a nemzet határontúli tagjait. Kétszer egy­más után is elvesztette a döntõ ütközetet, ami egy vezetõ poli­ti­kus esetében éppúgy meg­­bocsáthatatlan, mint a hadvezérek esetében. Képzeljük csak el, vajon megtörténhetett volna-e, hogy pl. Marcus An­tonius kétszer is veszítsen Octavianus ellen? Vagy hogy Bona­parte Napóleon Waterloonál kétszer egymás után szenvedjen vere­sé­get Wellingtontól? S ahelyett, hogy a kedvezõ széljárást kihasz­nálva, gyorsan elpucolt volna Szent Ilona irányába, bánatosan vi­gyorgó ábrázattal közölje katonáival, velünk, hogy „sorry”, megint nem voltunk elegen, mert jónéhánnyal kevesebben voltunk? Hogy aztán tovább trónoljon az antallista kereszténypótló neokonzer­va­tív semmi tetején, mintha csak fényes gyõzelmet aratott volna?!

Nem, ezt csak Orbán Viktornak engedte meg a történelem.

Meg ez a szerencsétlen hiszékeny, szépreményû magyar nép.

Aki 40 %-ban még azt is bevette, hogy a két választás közti hely­ha­tósági siker valójában frontális-totális gyõzelem, vagyis hát há­rom korner egy tizenegyes. Meg öt offside egyenlõ hat oxforddal…

Megint csak partdobásból kerültünk a partvonalon túlra.

Aztán elsõnek jött a hír – félreértés ne essék: hír nem az, amit a Naptévé vagy a Hírtévé közzétesz -, hanem sokkal inkább az, amit a nép fiai fülbe suttognak, hogy azután a háztetõkrõl hirdessék! -: Orbán Viktor visszavonul a honi politikától, feljebb lép az Únióba, esetleg az Európai Únió (egyik?) alelnöke lesz. De nem lett. Aztán jött egy másik hír: Orbánt felváltja a Fidesz élén az SZDSZ által is sze­retve kedvelt Pokorni Zoltán, hogy az immár „orbántalanított” Fi­deszt szalonképessé téve – Fodor Gáborral és Horn Gáborral – „összehozzák” a már régen vágyott liberális nagykoalíciót, tekint­ve, hogy az MSZP-t úgy tûnik, másképp nem lehet kiakolbólítani a hatalomból. Ezzel megvalósulhatna a Demszkyék eredeti nagy, szamizdatos álma, hiszen, ha 1990-ben nem az MDF, hanem az SZDSZ gyõz – sokon nem is múlott! -, úgy Magyarországot már 16 évvel ezelõtt totális liberális diktatúrába lehetett volna hajszolni, s most nem kelle­ne már a har­madik ciklusban, soványka 5-6 %-kal, mint farok csóválva a kutyát, minden aprócska döntésért késhegy­ig menõ harcot folytatni, holmi opportunista ál-szociáldemok­ra­ták­kal. Bár most úgy tûnik: a kocka elvettetett – ez a Molnár meg­éri a pénzét! Amit 100 év alatt nem sikerült elérni, az most hamar megvalósul: az egészségügyi reformnak álcázott rómaiklubos genocídium eredményeként a következõ 3 évben cirka 2 millióval csökkenthetõ a csepûrágók száma, mármint azon hajléktalan-va­gyon­talan-állástalan magyaroké, akik csak azért sem hajlandók meg­fizetni a vörös cégér kötelezõ átlagprofitját. Ez is megmutatja: amire ezek az álszent, gyáva „szociáldemokraták” gyárilag képtele­nek, azt egy tüsszentés ideje alatt végrehajtja egy vérprofi, aki az akciózás „blitzkrieg”-jellegét kitûnõen elsajátította a nemzetközi ha­­dikereskedelemben. Amit szocialista ráolvasással nem lehetett el­érni, azt gumikartáccsal, vízágyúval pillanatok alatt sikerült. Az ilyen hóbortos, orbánimádó néppel csak így lehet elbánni, s ha ez a sikeres vonalvezetés szusszanás nélkül folytatódik, nyárra meg­szavazzák a gyûlölet-törvényt is, hogy azt a Morvai Krisztináját!

Akirõl mostanra már kiderítették, hogy – egy trójai Baló!

Ha keservesen is, de a saját ká­rán – kilõtt-kiforduló szemek, szét­nyíló izmok, szakadó ember­hús, ök­löm­nyi „gumitályogok”, - majd­csak megtanulja ez a nép az új (t)rendet! Hogy az úniós pénze­k­ért folyó mesterkélt versenyben elõbb nyernek ten­dert a kur­vák – mint Kéjipari és Kéjszolgáltató Zéerté -, mint hogy a szakrális trónörökös átmenjen a tû fokán, vagyis netán újra választást nyerjen, vagy hogy újra gondtalan jólétben élhes­sünk, mert ez utóbbi ket­tõ amúgy sem azonos, ámbár szoclib szemszögbõl egyformán nemkívánatos lenne.

A fenti lírai betét után visszatérve a fõcsapásra, megál­lapít­hatjuk, hogy ez a prejudikáció sem jött be, hiszen Orbán Viktor nemhogy nem mondott le, hogy helyét udvariasan átadja az öszvér (liberális + keresztény) Pokorninak – szlávosan: Podgornij -, hanem éppen megfordítva történt: Pokorni elegánsan Budapest XII. kerületi pol­gármesterévé választatta magát, még a gyanúja se vetülhes­sen rá, hogy Orbánnal duellálna. Orbán viszont „ráhúzott” erre a lépésre, amikor viszonzásul megválasztatta magát a fideszes önkormány­zati mittudoménmi (grémium?) vezetõjének, hogy szemtõl szembe, kard ki kard, küzdhessen örök ellenfelével, Fleto Diurceanuval az úniós pénzek elosztásáért, vagyis odalépett arra az önkormányzati pástra, amelyen addig két potenciális riválisa, Kósa Lajos és Po­kor­ni Zoltán hirdette-jegyezte magát korlátlan úrnak-úrként…

Igen! Csiki-csuki – pont, mint a malomjátékban!

Csakhogy a mi bõrünkre…

Nos, a héten jött a legújabb találgatások, fülbe súgott szamizdat­hírek sorozata, ami már várható is volt, tekintve, hogy az úniós és egyéb pénzeket csak haza kell vinnie valakinek – ennyi pénzt nem lehet a népnek csak úgy kiosztani, még feltámadna, amikor éppen most számolják fel a kórházakat a konvergencia-terv jegyében. Az igaz, hogy ezt a tárgy szerint fennforgó mintegy 8000 milliárdot ez a nép már többszörösen megfizette, de hát ilyen az élet: a profit és a portfolió a multiké, a csillagászati kamatok a bankoké, a költségvetés a politikusoké, az úniós támogatás a lobbyké – a népnek meg monoklit a szeme köré, gumikartáccsal.

És ezzel eljutottunk egészen a mai napig.

Ma a hivatalos hírközlésben hallottam – Schmidt Mária új jobbol­dali pártot üt, illetve bocsánat, alapít, és az akcióban résztvenne állítólag Áder János is. No pláne – ez egy szoci szójárás! – azt is bemondották, hogy Orbán a Kereszténydemokrata Néppártba tart! Mert nem elég ott egy szentsír-õrzõ lovag, kell egy johannita is! Hogy két dudás legyen egy csárdában! Ez persze - akár kacsa, akár nem – jó nagy mar­haság, nem is érdemes szót vesztegetni rá.

Node hallottam ennél hitelesebbnek és jelentõsebbnek tûnõ hírt is – természetesen a föld alatti (underground) hírközlési forrásokból. Állítólag Orbán és Gyurcsány a háttérben megegyeztek!!!

A következõk szerint:

1.

Orbán Viktor elkötelezi magát, hogy tavasszal nem viszi utcára a hí­veit.

2.

A Fidesz kap 6 milliárdot a 2006-os választási hiteleinek kifizeté­sé­re, s másik 6 milliárdot a 2010-es választási kampány finanszí­rozására.

3.

Az úniós pályázati pénzeket 70 %-ban az MSZP-SZDSZ, 30 %-ban a Fidesz-KDNP osztja el (saját lobbyi között, teszem hozzá).

Úgy tûnik, Dávid Ibolyának ezúttal számszerûen is igaza lett.

Nyilván elõbb ismerte a bennfentes politikai információt, mint mi.

Tegnap hallottam a következõ szólás-ferdítést:

„Vigyázzunk, nehogy a korsó közel kerüljön a kúthoz!”

Mert ugyebár akkor – eltörik…

Ami most Magyarországon „épül” – bár ez inkább csak pusztítás -, az konkréten az ördög „építménye”, a tökéletes káosz. Mindent le­rombolnak, ami még így vagy úgy emberi környezetet biztosíta­na a magyar nép számára, s az ország szerteszét foszlik a semmibe.

De az ördög birodalma nem örök. Jézus Krisztus le fogja gyõzni.

Ám az is összeomlik, amit Orbán Viktor „épít”, hisz’ az sem Isten akaratából való. A „polgári Magyarország” eleve hamis projektjét csak az egykor ígéretes, tehetséges fiatalember becsvágya táplálja – hogy a siker csak õt növessze fel, a népe kárára -, s mint ilyen, az õ „építménye” (a Fidesz), az ember építménye is összeomlásra van ítélve, még ha nem is direkt sátáni, mint ez a „köztársaság”(-tér) nevû, egészség(ügy)-romboló agyrém-torzszülemény.

Mert minden összedûl, amit az ember Isten nélkül épít.

Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Az igazság mindig búvópatakként tör fel, elemi erõvel, olyankor és ott, amikor és ahol éppen senki nem számít rá. Mert Isten nem a hamis, „tudásalapú” blaszfémia által kinevelt „szakemberek” mód­jára gondolkodik és cselekszik, hanem Õ a világ mindenható Te-remtõje és Gondviselõje, az emberiség Megváltója, verseny és kon­kurencia nélkül. Övé az ország és a hatalom mindörökkön örök­ké. Épp ezért a tervei megvalósításához nincsen szüksége kijelölt és önjelölt hamis prófétákra – mint Gyurcsány és Orbán -, az Õ tervei az utolsó pillanatig, ameddig csak akarja, rejtve maradnak.

Viszont Isten terveinek vezérfonala – az egyetemes igazság.

Minden igazság forrása az abszolút igazság: Jézus Krisztus.

Aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, aki testben jött el, hogy halálával megváltsa az emberiséget, s aki harmadnapon halottaiból feltáma­dott, az közülünk való, aki nem hiszi, az csak szimpla emberszerû hasonmás. Ez a lelkek megkülönböztetése, az Újszövetség szerint.

Az Úristen tervei szerint Magyarország megújul, s fel fog támadni.

Mert az egyetemes és abszolút isteni igazság(tétel) ezt így kívánja.

Lehet, hogy az igazság angyalai már itt bóklásznak közöttünk, és csak Szent Mihály arkangyal felszabadító parancsára várnak.

Ne féljetek, az igazság gyõzedelmeskedik!

Hasonmások nélkül, vértelenül.

Talán már márciusban.

Vác, 2007. január 17.

Czike László