Czike László

A hiteles magyar állam rendje és szervezete

A jelenlegi magyar állam - sem jogforrásaiban, sem legitimitásában, sem formája, sem szervezete, sem a konkrét napi gyakorlata tekintetében - a legkevésbé sem a Szent István királyi Magyarország jogfolytonos és autentikus megfelelõje, hanem történelmi gyökerek nélküli liberális-kozmopolita, hamis-demokratikus, etatista ‘polgári jogállam’, amelynek legfõbb törekvése, hogy mûködésében megfeleljen a szupranacionális nagytõke, az uzsorakamat-szedõ bank-oligarchia és a globális világállam által számára önkényesen és egyoldalúan elõírt kötelezettségeknek.

A magyar állam alapvetõen azért nem hiteles és nem legitim, mert megszakadt a kapcsolata a magyar történelmi állammal és már emlékeiben sem õrzi az egykori keresztény meggyõzõdést és önazonosságot, nem érvényesíti a népfelség elvét; - a hazának a nemzet eredeti összetartozását megtestesítõ, integráló funkcióját, ami államalapító Szent István királyunk megálmodott és meg is valósított ideája volt.

Ez a Magyarország már csak egy a sok egyforma, saját öntudatát elveszített, uniformizált ország közül, amelyek például az Európai Úniót is alkotják.

A mai magyar állam mûködése a fentiek következtében nélkülözi a nemzet tagjai, az állampolgárok iránti maradéktalan elkötelezettséget, a szükséges jogszerûséget és az elvárható gazdasági, pénzügyi és minden másfajta hatékonyságot is.

A mai helyett ezért felvázoljuk egy olyan kívánatos államrend és államszervezet konzisztens képét, amely a fent megfogalmazott és ma nem érvényesülõ elveknek minden tekintetben megfelel.

Mindenekelõtt állapítsuk meg a magyar állam, mint a nemzetet a legfelsõbb fokon integráló és képviselõ konglomerátum alapvetõ szervezeti egységeit, a hierarchiát és ‘jogforrásaikat’, összekapcsolódásukat, illetve alá-fölérendeltségük mibenlétét!

1. A magyar nemzeti jogállam, a Magyar Köztársaság

A Magyar Köztársaság - mind nemzetközi, mind belföldi vonatkozásban - állam-polgárainak, a magyar nemzet tagjainak eredeti s legfõbb (nép)képviseleti szerve. A magyar jogállam mûködése természetes módon elfogadja, kifejezi s érvényesíti az ún. mindenkori magyar állam felett álló JOG kritériumait, gondoskodik róla, hogy azokat a mindenkori állam mûködése során, az állam felségterületén senki ne sérthesse meg. Ezek a JOG-ok egyfelõl specifikusan a magyar történelmi múlt, másfelõl a hazánkra érvényes nemzetközi emberjogi egyezmények - mint hiteles jogforrások - által meghatározottak. A magyar állam legfõbb (belsõ és külsõ) jog-forrásai tehát: a Szentkorona-tan, ‘a népfelség elve’ - amely például deklarálja, hogy a haza (földje) nem eladó, nem idegeníthetõ el -; illetve a Genfi Egyezmény és az ENSZ alapokmánya; azok az elsõrendû nemzetközi (keret)szerzõdések, amelyekbõl a minden állampolgár számára kötelezõen biztosítandó emberi jogok (élet, munka, család, egészség), valamint minden egyes jogállam kötelezettségei folynak. A továbbiakban a magyar állam (nemzetközileg deklarált demokratikus jogállam) meghatározza mûködésének saját(os) belsõ rendjét, alárendelt szerveit, amelyek az alsóbb szintû jogszabályi elõírásokat alkotják meg. Alapszabályként értelmezendõ, hogy a hatásköri hierarchia mentén alárendelt szerv (fórum) nem hozhat (nem is módosíthat) olyan jogszabályi rendelkezést, amely tárgykörben a magasabb fórum illetékes. Például: az Országgyûlés vagy a Kormány Alkotmányt nem alkothat s nem módosíthat; - vagy: nem hozható olyan törvény, amely ellen-tétes az Alkotmánnyal, vagy az alapvetõ emberi jogok deklarációjával. (Az adó-és járulék-törvényeket például úgy kell meghozni, hogy azok elõírásai ne sértsék az élethez, az önálló vállalkozáshoz, vagy az egészséghez való emberi jogot.)

A magyar állam feje az államfõ: a köztársasági elnök.

2. Az Alkotmányozó Nemzetgyûlés

A Magyar Köztársaságnak jelenleg ilyen ‘szerve’ nincsen. Éppen ez is mutatja a ‘népfelség elve’ érvényesíthetõségének (szervezeti) hiányát, valamint azt is, hogy miért nincs jelenleg aktuális, egységes népakaratot kifejezõ Magyar Alkotmány. Az Alkotmányozó Nemzetgyûlést a szükséges alkalmakkor a köztársasági elnök hívja össze; - tagjai részben választott képviselõk, részben az államrend tisztség-viselõi, akik helyzetüknél fogva (párthovatartozás nélkül) tanácskozó résztvevõk.

Az intézmény az állam legmagasabb szintû jogszabály-alkotó szerve; dönt az ún. ‘állam felett álló JOG-ok’ mibenlétérõl, tartalmi meghatározásukról, aktualizálja azokat; dönt az alapvetõ nemzetközi (keret)szerzõdések érvényességérõl, államfõ általi aláírásáról s mindezek alapján szövegezi, jóváhagyja a Magyar Köztársaság Alkotmányát. A Nemzetgyûlés tagjait a köztársasági elnök jelöli illetve nevezi ki.

3. Az Országgyûlés

Az Országgyûlés a magyar állam legfõbb törvényhozó szerve. Hosszabbtávú, ún. stratégiai törvényeket hoz az elõzõ két pontban meghatározott jogforrások által elõírt (behatárolt) keretek között. Állhat két - alsó és felsõ - házból. Az Ország-gyûlés tagjai a négy évre választott (és visszahívható) országgyûlési képviselõk. Az Országgyûlés nem hozhat és nem módosíthat sem a hatáskörét meghaladó - az elõzõ két pontban már említett -, magasabb szintû elõírásokat (törvényeket, jog-szabályokat); sem olyan alacsonyabb szintû (taktikai, operatív, átmeneti, stb.) elõírásokat, amelyek meghozatala a mindenkori Kormány hatásköre.

Az országgyûlési képviselõket a négy évenkénti választáskor az egyes politikai pártok is jelölhetik ugyan, de ún. pártlistán már nem lehet a Parlamentbe bejutni, csakis személyes megválasztatás révén.

Összehívása a köztársasági elnök kizárólagos jogosítványa és feladata.

4. A köztársasági elnök

Ma Magyarországon a köztársasági elnök lényegében csak ‘díszpolgár’ szerepet tölt be; a ceremóniának részese, de a valódi döntéshozatalnak - nem. Azt döntheti csak el, hogy aláírja, vagy nem a mások (a Kormány) által elõkészített törvényt. Anélkül, hogy pálcát törnénk egyfajta ‘direkt prezidenciális’ államirányítási rend, vagy modell mellett; - ki kell jelentenünk, hogy szintén a magyar állami mûködés primitívségét és sivárságát is jellemzi, hogy a mindenkori miniszterelnök, illetve a Kormány akarata és rövidtávú érdekei érvényesülnek úgyszólván minden olyan kérdésben, témakörben is, amelyek pedig távlati érdekek szerinti, megfontoltabb döntéshozatalt tennének szükségessé. A Kormány kezében ma maradéktalanul összpontosulnak a maximális gondatlansággal összekevert stratégiai és a taktikai döntési jogosítványok: a Parlamentben ‘egyszerû Kormány-többséggel’ fõbenjáró kérdések dönthetõk el. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom korlátlan ura egy-személyben a miniszterelnök, ami naponta olyan képtelen helyzeteket generál a gyakorlatban, mintha egy polgárjogi társaságnál mondjuk az ügyvezetõ igazgató eladhatná a cég vagyonát a tulajdonosok tudta és beleegyezése nélkül! (Ti. éppen így történt a társadalmi tulajdon állami privatizációja; illetve a magyar termõföld ‘szabad mozgású tõkekénti’ bevitele is az Európai Únióba...)

Minden ország életében vannak hosszú távú (stratégiai) döntések, jogszabályok, szerzõdések és ügyek, - és rövidtávú (taktikai), operatív-végrehajtó feladatok. Ezeket Magyarországon is célszerû elkülöníteni egymástól úgy, hogy a stratégiai ügyekben a köztársasági elnök, - a taktikai kérdésekben a miniszterelnök legyen a kompetens személy. Ezzel elkerülhetjük, hogy a haza sorskérdéseinek eldöntése kisstílû és rövidlátó pártérdekek érvényesítésének áldozatává váljék.

Egyszerû analógiát véve: a polgári jogállam mûködjék úgy, mint egy polgárjogi társaság. Tudom, hogy ez ‘enyhén provokatív’ ízû javaslat, - viszont segíthetne ‘tiszta vizet’ önteni a pohárba. A rendszerváltás óta annyira jogszerûtlen volt az összes alapvetõ (stratégiai) döntés; hogy ma sokkal jobb helyzetben élhetnénk, ha az ország vezetõi szimpla polgárjogi társaságként vezették volna az országot...

Vagyis: taktikai, gazdálkodási ügyekben döntsön az ügyvezetõ, a miniszterelnök; stratégiai, vagyoni ügyekben pedig a tulajdonosi testület, az igazgatótanács, tehát az Országgyûlés, illetve felhatalmazásával: a köztársasági elnök.

A köztársasági elnök feladata lenne mérlegelni, hogy a hatáskörébe tartozó mely kérdések eldöntését viszi országgyûlési megtárgyalás, szavazás elé. Visszatérve egy korábbi példához: a társadalmi tulajdon állami privatizációjának kérdéskörét a köztársasági elnök nyilván parlamenti döntésre vitte volna. (Antall annak idején e nélkül döntött.) Vagy: a magyar termõföld ‘szabad mozgású mûködõtõkekénti’ kezelését a köztársasági elnök (ha a hatáskörébe tartozik) vagy elvetette volna, - vagy alkotmányossági felülvizsgálatot kért volna az Alkotmánybíróságtól. (Orbán ehelyett aláírta a megfelelõ EU-belépési fejezetet.)

A köztársasági elnök hatáskörébe tartozó legfontosabb stratégiai témakörök:

· Nemzet-stratégia, jogalkotási stratégia, gazdasági stratégia

· A nemzeti vagyon (szellemi, természeti, tárgyi) tulajdonlása, védelme

· Az állampolgári jogok biztosítása, védelme (ombudsmanok)

· Az állam külsõ és belsõ stratégiai védelme (hírszerzés és elhárítás)

· A jogállamiság ellenõrzése (Alkotmány, Alkotmánybíróság, Országgyûlés)

· Átfogó stratégiai tervek, nemzeti fejlesztési koncepciók

· A pénzkibocsátás monopóliuma (Magyar Nemzeti Bank)

· Külföldi hitelek felvétele, eladósodás és adósságszolgálat

· Jelentõsebb nemzetközi szerzõdések (pl. EU, NATO, Terrorellenes Koalíció)

· Határon túli magyarság, kettõs állampolgárság jogintézménye

· Politikai pártok és civil szervezetek stratégiai kérdései

· Globális éghajlati és környezetvédelmi ügyek

· Településfejlesztés, vidékfejlesztés, mezõgazdálkodás, vállalkozói szabadság távlati koncepcionális kérdései

· Nemzeti kultúra és hiteles tömegtájékoztatás

· Állami egészségügy, társadalombiztosítás, kórházak, szociálpolitika

· Oktatási és vallási kérdések

· Munkanélküliség, közmunka-szervezési indítványok

Magától értetõdõ, hogy a köztársasági elnök és a miniszterelnök - stratégiai és taktikai kérdésekre felosztott - feladat-elhatárolása intézmény-megosztást, illetve létszám-átcsoportosítást is szükségessé tesz. De senki ne higgye, hogy az átállás az állam irányító apparátusának létszámát növelné! Éppen ellenkezõleg: amellett, hogy a döntések sokkal áttekinthetõbbé, racionálisabbá és hatékonyabbá tehetõk; összességében csökkenne a létszám-szükséglet. Más kérdés, hogy a köztársasági elnök mellett létre kell hozni a megfelelõ háttér-tanácsadó és jogszabály-alkotó (állandó) szervezetet; - míg ezzel egyidejûleg a minisztériumi szakapparátusok létszámai ‘szinte megtizedelhetõk’ (már úgy értem: minden tizedik alkalmazott ‘maradhatna’ a helyén!) a jelenlegi ‘látszattevõ’ állományhoz képest.

5. A Kormány

A parlamenti választásokon gyõztes párt(ok) Kormányt alakít(anak). A négy évre ‘választott’ Kormány alapvetõen a legmagasabb szintû operatív döntéshozó, jog-szabályalkotó és irányító, országos hatáskörû állami szerv. Élén a köztársasági elnök által kinevezett miniszterelnök áll, aki egyszemélyi felelõsséggel nevezi ki az egyes tárcákat irányító minisztereket és szintén (átruházhatatlan) egyszemélyi felelõsséggel irányítja a Kormány munkáját. Alapvetõ szabályként kimondható, hogy a Kormány - mivel operatív testület - nem hozhat stratégiai, ciklusokon át-ívelõ jelentõségû döntéseket vagy törvényeket; illetve ilyenekre is tehet javaslatot a felette álló államirányítási szerveknek, azok jóváhagyását kérve.

A Kormány, mint a legmagasabb végrehajtó állami szervezet feladata az ország mûködésének operatív irányítása, a rendelkezésre álló erõforrások optimális fel-használása által. A Kormány hangsúlyozottan inkább operatív végrehajtó szerv; ezért kifejezetten tartózkodnia kell mindenfajta stratégiai szerepvállalástól, és az ilyen típusú megnyilvánulásoktól. A mai Kormány(ok) mûködése már csak amiatt is krónikusan rendellenes, mivel a minisztériumai (az íróasztalok) gyakorlatilag folyamatos, meg nem szûnõ ‘törvény-gyártásra’ vannak berendezkedve, amivel szavazógépezetté silányítják magát az Országgyûlést is. Pitiáner tévhit csupán az, hogy ‘az egy fõre jutó jogszabály-termés’, ami a Kormány valós teljesítménye, - amint az is, hogy a kormányzást csak újabb és újabb zavaros, önellentmondásos és a jogi káoszt folyamatosan csak növelõ jogszabályok bevezetésével képesek elképzelni. A Kormány jogszabály-alkotási tevékenységének mindösszesen arra kell korlátozódnia, hogy a stratégiai tervekben meghatározott célok realizálását operatív intézkedésekkel, rendelkezésekkel mozdítsa elõ. (Magyarán: nem kell például, és nem is szabad az adótörvényeket és a költségvetési törvényt minden évben kvázi ‘újra-alkotni’; - hanem a moduláris felépítésû ‘távlati adótörvény’ variábilis mértékeit kell csak (ha nagyon muszáj) évente változtatni, ami csupán korrekció, illetve operatív jogalkalmazás, s nem pedig törvény-alkotás. E modell gyakorlatilag mindenre ugyanígy áll, illetve igaz. A törvény-gyártási dömping pót-cselekvés és látszat-tevékenység (fiskális fontoskodás), amivel a Kormány saját koncepciótlanságát igyekszik elfedni.

A miniszterelnök hatáskörébe tartozó legfontosabb végrehajtó tevékenységeket ellátó minisztériumok a következõk:

· Külügyminisztérium

· EU-koordinációs Minisztérium

· Belügyminisztérium

· Önkormányzati és Településfejlesztési Minisztérium

· Honvédelmi Minisztérium

· Környezetvédelmi Minisztérium

· Oktatási és Kultúrális Minisztérium

· Tömegtájékoztatási és Média Minisztérium

· Egészségügyi, Családvédelmi és Társadalombiztosítási Minisztérium

· Munkaügyi és Szociális Minisztérium

· Pénzügyminisztérium

· Távközlési és Informatikai Minisztérium

· Közlekedési és Vízügyi Minisztérium

· Földmûvelésügyi és Mezõgazdálkodási Minisztérium

6. Helyi önkormányzatok

A 3200-valahány önkormányzat - jogszabály-alkotási és végrehajtási tekintetben is - a Magyar Köztársaság, mint jogállam, vagyis az államrend szerves része. Az önkormányzatok jogait, kötelezettségeit, tevékenységük állami garanciáit, önálló döntési jogkörük és a felhasználható eszközök korrekt meghatározását - szerény véleményem szerint - az Alkotmányban kell rögzíteni. Ma ugyanis még a helyi önkormányzatok a központi kormányzat - tedd ide, tedd oda - játékszerei csak. A helyhatóságok vagyoni helyzete, pénzügyi kondícióik, eladósodottságuk mértéke, és a várható szomorú végkifejlet - mind merõ kérdõjel, fikció és rejtély. Márhogy az a rejtély, hogy a többség mitõl mûködõképes még mindig? Az önfinanszírozás, a helyi lobbik uralma, a különféle külföldi (pl. Phare-program) segély-akciók és hitel-konstrukciók igénybevétele, fedezete, visszatérítése, a helyi adók rendszere - megannyi tisztázatlan és megoldatlan kérdés. Végképp misztikus, hogy az EU-ba való belépés után milyen lesz Magyarország regionális felosztása, illetve hogy a magyar megyerendszer felszámolása miként fogja érinteni az önkormányzatok finanszírozási rendjét és területi jogköreiket, helyi felelõsségüket.

Mindez döntõ jelentõségû a településfejlesztési kérdések tekintetében is.

7. Az állam polgárai

Nincs állam állampolgárok nélkül; bár a mai ‘demokratúra’ tolvajnyelve csupán mint adóalanyokat tekinti és kezeli õket. Csak remélni lehet, hogy az EU-ban - vagy másképp - eljön majd egy boldogabb kor, amikor újra büszkeség lesz EU-s vagy magyar állampolgárnak lenni; ahol és amikor az állampolgárok szava döntõ lesz az ország jövõbeli sorsának meghatározásában. Sok reményre nincs okunk. Ma magyar állampolgárnak lenni ‘adóalanyiságot’ jelent, amelynek a lényege a kamatrabszolgaság nemzetközileg jól kifundált ‘jogintézménye’, miszerint adózz életeddel és véreddel a Terrorizmusellenes Koalíciónak (pl. Irakban), ÁFÁ-val az EU bürokráciájának; ÁFÁ-val, SZJA-val és még tucatnyi más adóval, járulékkal a zsugorodó kompetenciájú, de növekvõen pazarló magyar államnak és vadonatúj adókkal majd a régiónak, s a helyi önkormányzatnak, - ha majd véglegessé válik, hogy az állam magukra hagyta õket. Jelzálog van már a városházán és a templom tornyán is. Jó lenne kötetlenül és sikeresen vállalkozni - ha érdemes lenne, s mire -, mint egykor a telepesek Amerikájában, amitõl a földrésznyi ország felvirágzott. Jó lenne tehetõs állampolgároknak lenni, hogy az adó ne a nincstelenek hadisarca legyen, hanem a jóléti állam, a közjó önként fizetett valós anyagi fundamentuma.

8. Gazdálkodó szervezetek

Elviekben az adott állam földrajzilag-jogilag körülhatárolt területén gazdálkodást folytató külföldi és belföldi vállalkozások kötelesek adó-és egyéb befizetéseikkel finanszírozni az õket ‘befogadó’, üzleti tevékenységüket lehetõvé tévõ államot, - vagy legalábbis áttételesen ‘gondoskodniuk illik’ annak pénzügyi egyensúlyáról.

Tekintve, hogy ha nem is ‘állampolgárai’, de mindenképpen ‘adóalanyai’ annak az államnak, amelynek a területén profitszerzést folytatnak. Ez Magyarországon egyáltalán nem így van; - miután a rendszerváltást (1990.) követõ kampányszerû privatizáció során a nemzeti mûködõtõke nagyjából 80 %-ban külföldi tulajdonba ment át; akkor is és azóta is, a külföldi tõke ‘különleges kegyet gyakorolva’ csak azért jön Magyarországra, hogy az adókedvezmények, valamint a mesterségesen alacsony szinten tartott bérszínvonal révén rendkívül magas extraprofitra tegyen szert. A rendszerváltás pillanatában Magyarország az illegitim reformkommunista rendszertõl 20 Mrd USD külsõ államadósságot örökölt, míg az állami tulajdonba átvett nemzeti mûködõtõke becsült összértéke 100 Mrd USD nagyságrendû volt.

Az azóta lezajlott privatizációk és gazdálkodási-pénzügyi trendek eredõjeként a helyzet egészében megfordult; - mára az állami tulajdonú mûködõtõke (portfolió) alig éri el a 10 Mrd USD összértéket, a halmozott külsõ adósság pedig 80-100 Mrd USD-hez közelít. A magyar állami költségvetés és a fizetési mérleg tartósan, 15 év óta sincs egyensúlyban, ami azt is jelenti, hogy minden évet minimum 1-2 Mrd USD deficittel zárunk, ami egyrészt a növekvõ kamatköltségen keresztül az állami költségvetés egyre nagyobb hányadát teszi improduktív kamat-kiadássá, - másrészt rohamosan halmozódóan növeli az államadósságot, melynek szolgálata kizárólag a magyar lakosságot terheli. Évente minimum 2500 Mrd HUF adót csak azért kell az államnak beszednie állampolgáraitól, hogy az adósság kamatterheit fedezhesse. A magyarországi pénzfolyamatok nettó ‘eredménye’ még ennél is aggasztóbb képet mutat. Noha az éves fizetési mérleg hiányát az elmúlt 15 évben nagyjából sikerült ‘pénzügyileg kiegyenlítenünk’ a beáramló külföldi tõke révén - ezért borzalmas árat fizetünk. Ma azt látjuk, hogy míg a tõkebefektetések vékony erecskeként csordogálnak csak befelé, addig Magyarországról a pénz (adósság-szolgálat: törlesztés + kamat, és a külföldi tulajdonú befektetések profit-kivitele - repatriálása - jogcímén) szélesen áradó folyamként áramlik kifelé. Amíg a bejövõ tõke már évek óta alig éri el az évi 1 Mrd USD-t, addig a kiáramló összeg 6-8 Mrd USD-re rúg. Vagyis Magyarország értékvesztése folyamatosan gigantikus!

Ennek kizárólagos oka az, hogy a Magyarországon 80 %-ban tulajdonos multi-nacionális tõke nem kíván részt venni az ország (az állam) mûködési, fenntartási költségeinek a finanszírozásában; tehát csak önös profit-érdekei vezérlik. Ez más szavakkal kifejezve azt is jelenti, hogy a szupranacionális tõke számára a magyar állam nem partner, nem szállásadó, nem üzlettárs vagy pláne nem ‘otthon’, csak egy senkiföldje nevesincs ország, amelyet szabadon ki lehet rabolni. A mérce itt nálunk tehát kettõs: az elõkelõ idegen (befektetõ) mindent megtehet s a magáénak tekinthet, szabadon kivihet; a magyar állampolgár pedig legyen boldog, hogy van állása, melynek betöltésével egyre növekvõ kamatszolgálatot teljesíthet - mind az uzsorakamat-szedõ külföldi bankoknak, mind a túlköltekezõ magyar államnak; a kivitt profit mellett, amit kenyéradó gazdájának megtermel. A jövõ útja, hogy a Magyarországon gazdálkodó külföldi tulajdonú vállalkozásokat a magyar állam adóalanyaivá, fenntartóivá, felelõs állampolgáraivá kell tenni; mert minden más esetben a globalizáció egyirányú utca: nem integráció, hanem csak gyarmatosítás.

Vác, 2004. július 21.

Czike László