Czike László

A rendszerváltás utáni államrend kérdései

1. Bevezetés

A dolog úgy kezdõdött, hogy ‘megint csak’ (bár most még viszonylag távolinak tûnik a következõ országgyûlési választások 2006. évi idõ-pontja!) pártprogramot kellene írni; végre olyat, amely nem az 1990-es ‘rendszerváltó állam’ illegitim pótcselekvésének toldozott-foldozott legújabb kori ‘változata’, hanem valamilyen eredendõen eredeti vízió, egy olyan állam elvi leképezése, amilyent valójában látni szeretnénk.

Egy olyan államrend és egy olyan cselekvési program, mely a magyar állam történelmi gyökereihez tér vissza, a történelmi múlt autentikus folytatása; - s mint ilyen, a népfelség elvét, a Szentkorona-tant tekinti az összes mai jogok, a cselekvési szabadság õsi jogforrásának. Elõre kell bocsátanom, hogy jómagam azok közé tartozom, akik véleménye szerint a mai magyar ún. ‘liberális polgári jogállam (demokrácia)’ nem legitim, legalábbis a felsorolt történelmi okok miatt: (1) Magyar-ország elveszítette politikai, jogi és tényleges függetlenségét, amikor a II. világháború végén, 1944. március 19-ikén országunkat megszállta a hitleri német hadigépezet, a Wehrmacht. (2) A párizsi békekötéssel a gyõztes nagyhatalmak (USA, Anglia, Franciaország és Szovjetúnió) lezárták ugyan a világháborút; ám Magyarország a szuverenitását nem nyerte vissza - a német katonai megszállást felváltotta az orosz, amely ‘ideiglenes’ jelleggel 1991. júniusáig tartott. (3) Idõközben 1990-ben lezajlott az ún. ‘rendszerváltás’, amit 15 év történelmi távlatából szín-játéknak (tragikomédiának, pamfletnek vagy még inkább egyszerûen bohózatnak) tekinthetünk, mivel nem a népfelség elvébõl indult ki, s nem is állította helyre a hiteles magyar állam jogfolytonosságát - ‘csak úgy’ bevezetett egyfajta nemzetközi látszat-demokráciát; nép-nemzeti sajátosságaink figyelmen kívül hagyásával, illetve teljes mellõzésével. Ez az ún. ‘polgári jogállam’ nem szerves folytatása sem a Kiegyezés (1867.) utáni, monarchisztikus keretek közötti polgárosodásnak, sem a II. világháború elõtti Horthy-korszaknak; - sõt, megkísérli kitörölni ‘emlékezetünkbõl’ a szocialista Magyarország minden kétségtelenül megszerzett, felépített tényleges vívmányát, valamint 1956. történelmi csodáit is, amelyekkel államjogi, polgárjogi és demokrácia-teremtési, illetve humanisztikus értelemben példát mutattunk a szabad világnak.

A rendszerváltás nem a történelmi gyökerek talaján, nem a népfelség elve alapján és fõleg nem a nép valós akaratából történt; így az általa létrehozott polgári jogállam - minden látszólagos vagy valós ‘erényei’ ellenére - illegitim; a teljes politikai és államjogi szervezeti rendjével, berendezkedésével együtt. Meg kell állapítsuk, hogy a rendszerváltás révén kialakult struktúra nem más - nem több, nem jobb -, mint a volt reformkommunista diktatúra voluntarista államának megerõszakolt, új spontán mutációja; pontosabban annak toldozott-foldozott tökéletlen változata. Lehetséges, hogy az ‘átalakítás’ (peresztrojka) eredménye tökéletesen kielégíti az annak lényegét kiagyaló idegen nagyhatalmak és háttérhatalmi szellemi mûhelyeik érdekeit és igényeit; de a magyar nép ‘ez irányú szükségleteit’ semmiképpen nem. Mikor valamiféle új, a történelmi magyar nemzet jövõje felépítésének ország-programján gondolkozunk; elvileg szükségképpen kétfajta megoldás között lehet választani: (1) Vagy folytatjuk a mára kialakult skizofrén demokratúra toldozását-foldozását és akkor semmivel nem vagyunk különbek, mint ‘rendszerváltó’ honi eurokommunistáink; vagy (2) ‘Mindent’ elölrõl, a gyökerektõl kezdünk újra; vagyis olyan új típusú államot alkotunk, amely nem is hasonlít a jelenlegi ‘állatorvosi ló’ torz-képzõdményhez. Szeretnénk az utóbbi elvárásnak megfelelni, hogy végre kiléphessünk a bûvös körbõl; melyben a frissen kikelt globalizációs elitünk vezetett tévútra valamennyiünket. Nézzük mindenekelõtt a jogforrásokat:

Drábik János írja az „Uzsoracivilizáció” II. kötetében az alábbiakat: „Ezen írás célja figyelmeztetni a magyar Országgyûlés tagjait - és a magyar állampolgárokat - az Európai Únióba történõ belépéssel járó óriási hátrányokra és Magyarország függetlenségének a végleges fel-adásával járó veszélyekre. Elõször is azt kíséreljük meg bizonyítani, hogy az államok feletti JOGOT, amely az államot kötelezi, az állam a „JOG uralmának” durva megszegése nélkül nem változtathatja meg, ha igényt tart arra, hogy jogállamnak minõsüljön. A következõkben kifejtjük, hogy a magyar állam felett álló ezen nem megváltoztatható JOG a magyar történelmi alkotmány, melyet a Szent Korona jelképez és tartalmilag a róla szóló tan foglal össze. A Szent Korona-tan egy-ben a magyar nép metafizikai háttere, a nép-és nemzetvallás szerepét is betöltõ transzcendens dimenziója. Végül rátérünk, hogy a belsõleg fokozatosan elbürokratizálódott és antidemokratikussá átalakult EU beolvasztja Magyarországot. Ebbõl az ellenõrizhetetlen kolosszussá növekedett államok feletti birodalmi struktúrából nem lehet kilépni, és kizárni sem lehet senkit; - tehát végleg elvész a magyar nép saját önrendelkezése, az ország függetlensége, a történelmi alkotmány jog-folytonosságának a helyreállítása és ezzel együtt a magyar föld. Mert a magyar nép csak a magyar földdel együtt magyar nép. Érdemes-e vállalni fejenként és évenként 19 ezer forintért - optimális esetben is csak ennyi elõnnyel járhat az EU-tagság - ezt a nemzeti önfeladással járó, Trianonnál is nagyobb tragédiát jelentõ sorsdöntõ lépést? Az EU ma már sokkal inkább az egykori Szovjetúnióhoz hasonlít, mint az eredeti Közös Piachoz. Felmértük már, objektív ismérvek alapján, hogy mennyi hátrányt jelent ez a beolvadásig elmenõ integráció? És közöltük-e ezt megfelelõ formában az ország népével? Elemeztük-e, hogy kinek kell jobban a másik? Az Európai Úniónak kell-e Magyar-ország bekebelezése, és a vele járó hatalmas haszon, - vagy nekünk, magyaroknak, az önrendelkezésünkrõl való végleges lemondásunkért az évi 19 ezer forint?!”

Amikor Drábik János a fenti sorokat írta; Magyarországon még nem zajlott le az EU-ba belépéssel kapcsolatos népszavazás. Mondhatjuk úgy is, hogy elemzését felvilágosító célzattal írta, - éppen azért, hogy aki megérti ez irányú ‘választói felelõsségét’, az szavazzon nemmel...

Ma már a kérdés, illetve a nemzetállam függetlenségéért aggódó fel-vetés nagyjából aktualitását vesztette, mert 2003. tavaszán a magyar nép ‘ügydöntõ kisebbsége’ - a vonatkozó jogszabály szerint érvényes szavazással - eldöntötte, hogy Magyarország az EU tagja legyen. (Sõt, 2004. májusában az Európai Únió ‘teljes jogú’ tagjai is lettünk.) Még teljes súllyal, az államjogi problémakör teljes spektrumában felmérni sem vagyunk képesek: mi minden hátránnyal járt ez a döntés?! Annyi mindenesetre biztos, hogy a magyar függetlenség - örökre? - elveszett; és a magyar föld, a magyar haza egyetemes részvénytulajdonná, úgy- nevezett szabad mozgású tõkévé alakult át. Történelmünknek tehát itt a vége; - ettõl kezdve lehet beszélni magyar régióról, népviseletrõl és népi táncról, magyar zenérõl és kultúráról, de önrendelkezésrõl nem. Ha teljesen tárgyszerûek vagyunk, azt kell mondanunk, hogy ezentúl a magyar népnek már nemcsak a harácsoló, pazarló reform-kommunista establishmenttel kell megküzdenie, hanem az EU szintén méregdrága, igazából ‘mûködésképtelen’, szintén velejéig korrupt bürokráciájával is. Az adóterhek szó szerint megduplázódhatnak, amit pl. az általános forgalmi adó jelentõs hányadának átutalási kötelezettsége reprezentál, amint hogy a legújabb ‘rémhírek’ szerint Magyarország szinte már a belépéstõl számítva nettó befizetõvé válik, ami lényegében azt jelenti, hogy az EU részben már a magyar állampolgárok adóbefizetéseibõl is fogja támogatni például a dán mezõgazdasági kisvállalkozókat; míg a magyar mezõgazdasági kisvállalkozók számára olyan teljesíthetetlen termelési feltételeket írnak elõ, amelyek kihúzzák a kisgazdáink alól a talajt (a termõföldet), hogy százezrével váljanak földönfutó munka-nélküliekké. Innentõl kezdve már nemcsak a magyar kommunista párt rendõrsége fog vigyázni ‘a fennálló demokratikus rendre’, a renitens tömegmozgalmak csírájában való elfojtására, hanem belga, francia és olasz vízágyúk néznek majd farkasszemet a netán mégis tüntetõkkel...

Petõfi Sándor gondolatai váratlan fordulattal nyerik vissza százötven-egynéhány évvel ezelõtti aktualitásukat: ha a magyar nemzet egyszer újból fellázad; nemcsak az itthoni, de európaúniós kamatrabszolga-tartóit is le kell majd gyõznie, vagyis csak egyvalami segíthet rajta, a világforradalom, amelynek végeredménye globális világszabadság lesz. Sajnos az események jóval gyorsabban peregnek, mint ahogy az ötven éves rémálmából alig 15 évvel ezelõtt ‘felébredt’ magyarság ezt követni, illetve feldolgozni képes: az ún. rendszerváltással elvették a népfelség-elõjogunkat, a társadalmi tulajdonunkat; az európaúniós beléptetéssel pedig a nemzeti függetlenségünket és a földet, vagyis a hazánkat is tõlünk. Mi tízmillióan ebbõl nem vettünk észre - semmit!

A magyar társadalom sajnálatos, eléggé el nem ítélhetõ módon össze-verekedett azon, hogy ‘a vonat’ jobboldali, vagy baloldali ablakaihoz ülhessen, napfényre vagy árnyékba; - miközben az expresszvonat az összes rajtaülõt (a menetiránnyal szemben ülõket is) egy szakadék felé röpíti, amelynek a mélyére zuhanva minden ‘elõny’ az értelmét veszti. Ilyenformán lényegében ‘már csak nosztalgiázgathatunk’ államjogról, vagy bármirõl, ami az ezeréves államiságunk egykori öröksége volt; - többé már sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy világállami integrációs tömb (értsd: az Európai Únió) egyik provinciája (régiója!) vagyunk csak, amely nem ‘a nagyok’ (az alapítók) egyenrangú társa, hanem afféle perifériális végvár - Bizánccal és a Balkánnal szemben. Ezek után már csak az lehet a nagy történelmi kérdés, hogy békésen, újabb világháború nélkül olvadunk-e majd össze egyetlen közös világ-állammá az Amerikai Egyesült Államokkal, vagy elõbb még megérjük a gigászok, az Egyesült Európa s az Egyesült Államok világháborúját, s csak az (Armageddon) után jön létre a végsõ fúzió. Akár így történik majd, akár úgy; álmodozni - legalábbis egyelõre - még nem tilos...

2. Állam feletti és állami jog

Vannak a társadalmi együttélés által felfedezett, vagyis az állam felett álló alapvetõ szabályok, melyeket az állam nem változtatgathat kedve szerint bármikor s önkényesen. Ezeket az államnak is be kell tartania. Folytatva az említett Drábik-könyvbõl vett idézetet: „Az állam által alkotott jogszabályok csak a hatalmi helyzetben lévõ embercsoportok akaratát fejezik ki. Amikor létrejöttek a mai értelemben vett modern államok (értsd: a minket most felvevõ Európai Únió alapító államai), parlamentek és kormányok, akkor az állam felett álló, s az állam által alkotott jogszabályok kezdtek összekeveredni. Azt, hogy egy kormány miként használja fel egy ország, egy nemzet vagyonát, gazdálkodási erõforrásait, miként igazgatja és osztja el azokat, nem általános jog-elvek szabályozzák. Az állam törvényhozó s kormányzati szervei által megalkotott jogszabályok zöme ebbe a körbe tartozik. (Itt kiegészítõ megjegyzést kell tennem. Krisztus tanítása szerint a földi javak haszna minden egyes embert megillet, a teremtés természetes isteni jogelvei szerint. Ezért a termelõeszközök, a termelés valamennyi hozadékát is egyenlõ arányban kellene elosztani. Ugyanezen elvek kibontását meg-találhatjuk II. János Pál pápa szociális enciklikáiban. Csak szavakban ugyan, de hasonló gondolatmenetet követett a megbukott kommunista utópia is, a „Mindenki dolgozzék képességei szerint, és részesedjék a megtermelt javakból - szükségletei szerint!” elv nyílt deklarálásával.)

Az ilyen állami akaratot képezõ jogszabályok azonban rendszerint (!) nemcsak az állami és kormányzati alkalmazottakra vonatkoznak, ha-nem minden állampolgárt érinthetnek. Ilyen pl. az adók kivetése és beszedése. A társadalmi igazságosságot kifejezõ általános szabályok és az állami akarat érvényesítését szolgáló jogszabályok tehát össze-keveredtek, és eltûnt az a lényegbevágó különbség, hogy a társadalmi fejlõdés nyomán kikristályosodott általános szabályok az állam felett állnak, az államot kötelezik, és az állam sem változtathatja meg õket, az állam akaratát, pl. a kormányzati döntéseket kifejezõ elõírásokhoz hasonlóan. Ott tartunk, hogy a törvényhozó testületek, a parlamentek egyformán hoznak olyan ún. törvényeket, melyek az állam felett álló, és az állam által sem megváltoztatható jogokra vonatkoznak, s olyan jogszabályokat, melyek csak az állam és a kormány akaratát fejezik ki, és melyekben az állam az állampolgárait kötelezi és nem önmagát. Pedig a nyelv is élesen különbséget tesz a JOG és az állam akaratát képviselõ jogszabály, a törvény és a rendelet között. (...) Az állami hatalom túlságosan rátelepedett a társadalomra; a kormány és a köz-igazgatás gyakran önkényes akarata jogszabályi formát öltve ugyan-olyan tiszteletben részesülõ törvénnyé vált, mint az állam felett álló igazi jog, a nagybetûs JOG. Ez a körülmény a partikuláris érdek-csoportok gyakorta változó akaratának olyan jogi státust adott, mely kizárólag az általános emberi érdeket kifejezõ JOG-nak jár. Ugyan-akkor azt a félrevezetõ látszatot kelti, hogy egy választott testület oly’ legitim felhatalmazással bír, amely a felette álló általános emberi szükségleteket, érdekeket és értékeket kifejezõ JOG-ot is bármikor, önkényesen megváltoztathatja. Ez végül ahhoz a téves hiedelemhez vezetett, hogy a társadalom - és azok az alapvetõ szabályok, amelyek lehetõvé teszik annak a mûködését - tetszés szerint manipulálhatók; elég megválasztani egy országgyûlést és az máris elfogadhat egy új Alkotmányt. Ez ahhoz hasonlítható, mintha elégséges lenne, hogy a Duna menti országok parlamentjei jogszabályban kimondják: a Duna mától kezdve fordítva folyjék, a Fekete-tengerbõl a Fekete-erdõbe. A marxista utópiát mára felváltotta a kamat-kapitalista utópia, amely szerint a világ csak a magánpénz-gazdaság globális rendszerében, egy központi kormányzat alatt létezhet, amelyben nincs többé helye és szerepe a nemzetállamoknak. Ha egy ország törvényhozói idáig el-jutnak (sajnos, mint fentebb mondtam: ez már múlt idõ: ‘eljutottak’!) és - anélkül, hogy bizonyítani tudnák! - állítják, hogy Magyarország számára elõnyös, ha lemond a saját alkotmányáról, ha feladja önálló jogszabály-alkotását és szuverenitását, akkor az önkényes döntések folyamata már alig megállítható. Tudnunk kell, hogy a most tervezett alkotmány-módosítás egy olyan Európai Únióba tereli be Magyar-országot, amely Európai Únió felszámolja az önálló magyar államot, annak függetlenségét és szuverenitását. Ennek a legfõbb bizonyítéka, hogy az Európai Únió 180 ezer oldalnyi joganyagában egy sor sincs, miként lehet a belépõ országnak e nemzetek feletti államalakulatból kilépni. Ha pedig nem lehet kilépni, azt jelenti, hogy Magyarország végleg lemond (!) önálló állami létérõl, saját alkotmányáról és jog-szabály-alkotási jogairól. De nemcsak kilépni nem lehet az EU-ból, de kizárni sem lehet egyetlen belépett tagállamot sem. Ez jelzi, hogy egy erõsen demokrácia-deficites, bürokrata kolosszussá vált, államok feletti szervezõdéssel van dolgunk. Ez léphetett az önrendelkezésüket megtartó, egykor még szabad államok önkéntes társulása helyébe. Az eredeti ‘Közös Piac’ a szociális piacgazdasággal rendelkezõ államok önkéntes társulása volt, - azért, hogy bizonyos funkciókat együttesen hatékonyabban láthassanak el. Ma már ez a múlté! A jelenlegi túl-centralizált, elbürokratizálódott EU jobban hasonlít az egykori SZU-ra (Szovjetúnióra), mint a korábbi Közös Piacra.”

Nos, itt álljunk meg egy rövid kitérõre! Drábik kvázi tréfásan említi, hogy egy parlamenti többségi döntéssel akár a Duna folyásirányának megfordítása is ‘jogerõre’ emelhetõ. Pedig ez nem vicc! Emlékezetes, hogy tízegynéhány éve, amikor a magyar állam ‘felrúgta’ a dunai vízi-lépcsõ (Bõs-Nagymaros) közös felépítésére irányuló államszerzõdést: Szlovákia önhatalmúlag elterelte a Dunát eredeti medrébõl; felépítette és egyoldalúan mûködteti is az erõmûvet, miáltal - máig mindenfajta jogkövetkezmény nélkül - megfosztotta a tájvédelmi Szigetközt szinte minden természetes vízutánpótlásától. Vagy: néhány évvel ezelõtt egy ausztrál-román aranykitermelõ vegyes vállalat (az Aurul) a Körösökön keresztül ciánnal, majd több ízben is nehézfém-sókkal szennyezte be a Tisza teljes magyarországi szakaszát (mindmáig jogkövetkezmények nélkül). A rendkívül súlyos havária kipusztította a Tisza közel teljes élõvilágát, aminek többszáz-tonna hal, a fél hortobágyi madárvilág és számtalan házi és vad emlõsállat esett áldozatául; - nem beszélve az óriási árbevételi veszteségrõl, ami az idegenforgalmat érte. Amikor már mindenki reménykedni kezdett a Tisza ‘gyors regenerálódásában’ és kezdtünk volna megfeledkezni az iszonyatos károkról, - akkor jött minden idõk legnagyobb tiszai árvize, amely ugyan ‘patyolat-tisztára’ moshatta (!?) a szennyezett folyómedret, viszont ezrek otthonát tette lakhatatlanná, újabb tízmilliárdos károkat idézve elõ. Hogy is jön ez ide? Úgy, hogy tudományos tény, miszerint az egyre fokozódó tiszai árvízveszély, s az egyre súlyosbodó effektív károkozás úgyszintén a voluntarista, nemtörõdöm kormányzatok tevékenységének számlájára írható: a tiszai árvíz a felelõtlen ukrajnai erdõirtások következménye, hiszen sûrû erdõk híján semmi nem fogja fel, nem köti meg a lezúduló vízáradatot, történetesen például a tavaszi hóolvadáskor...

A természetes emberi jogok és az állami jogszabály-alkotás egymásba keveredése a rettenetes XX. század liberális erkölcsi fellazulásának egyenes következménye, amit egyesek ráadásul a felvilágosodott, s az Istentõl ‘végre megszabadult’ (az államot az egyháztól és a vallástól különválasztó) emberi elme legnagyobb vívmányának tekintenek. Az ember az angol polgári és a nagy francia forradalom ‘sikereitõl’ kvázi megrészegülve a saját kezébe vette sorsának irányítását, és elkezdte a társadalmi folyamatok globális liberalizálását, istentelenítését és oly nagyléptékû manipulálását, ami törvényszerûen általános csillag-hulláshoz is vezetett. Az ember Istennel együtt az isteni törvényekbõl eredõ erkölcsi normákat is ‘kidobta az ablakon’; - és elkezdte azokat módszeresen ‘kicserélni’ állami jogszabályokra, ami általános eszmei zûrzavarhoz és nihilhez vezetett. Ha végig tekintünk pl. a XX. század magyarországi történelmén; láthatjuk, hogyan szabadult el apránként a liberális pokol. A felvilágosult (értsd: Illuminátusok Rendje) szabad-kõmûvesség elsõ globális-monumentális projektje az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolása volt. A saját, olajozottan mûködõ (háttér-) hatalmától megrészegült ‘Rend’, minden eddig felhalmozott tudásnak fölébe helyezve önelégültségét, szétverte azt az ökológiai rendszerként is megalapozott, természetes dunamenti ‘birodalmat’, amelynek szét-esése a Kárpát-medence ökológiai, gazdasági, társadalmi, politikai és kultúrális vérkeringését romba döntötte, s mely káosznak a mai napig issza a levét, látja csak a kárát valamennyi ország, amely a Monarchia tagja volt. Eszemben sincs védelmembe venni a Habsburg-dinasztiát, népeket elnyomó gépezetét - történelmi bûnei egyértelmûen minõsítik. Tény azonban, hogy a Duna-Tisza egybefüggõ vízrendszere, valamint a medencét körbefonó Kárpátok hegykoszorúján belüli térség olyan rendszert képez, mely az élet minden fontos vonatkozását tekintve egy természetes módon együttmûködõ nemzet-közösséget hozott létre. Ez a természetes kooperáció (önellátás!), a komparatív elõnyök kölcsönös kihasználása, a rokon mentalitás azonnal felbomlott, és érzelmileg is gyûlölködõ ellenségeskedésbe csapott át, amikor katonai erõ (háború) alkalmazásának ‘eredményeként’ feldarabolták. Ennek lett a szomorú (oka és) következménye legelõbb az I. világháború, majd a trianoni békediktátum, a nagy októberi oroszországi forradalom, a magyar ‘tanácsköztársaság’, a német revánstörekvés, a II. világháború, a zsidó holocaust, a párizsi békeszerzõdés; - de még sokkal késõbb a boszniai és a szerbiai háború (a NATO bombázásai), Jugoszlávia szétesése, a mûállamként összetákolt Csehszlovákia szétválasztása, s az a képtelen helyzet is, hogy ma Magyarországot csupa ‘kvázi’-ellenséges ország veszi körül (Ausztria, Szlovénia kivételével), holott minden oldalról magyarlakta, eredetileg magyar területek övezik.

Ha az ember (értsd pl: a szabadkõmûves háttérhatalom) önhittségében megbontja egy tájegység (vö.: a Kárpát-medence) ökológiai és etnikai rendszerét, - akkor súlyos következményekkel: lavinaszerû természeti katasztrófákkal illetve társadalmi konfliktusokkal, kataklizmákkal kell számolnia. Éppen ez történik, ezt éljük át - egészen napjainkig... Ha a tájegység még ma is egységes államrendben élhetne - értsd: Kossuth Lajos ‘álma’, a Dunamenti Köztársaság - ; vagy laza államszövetség, konföderáció, amely ‘egység’ ma is Európa egyik legerõsebb hatalma lehetne, a Nyugat-Római Császárság (EU!) és Bizánc maradéka közt, ellensúlyozandó az orosz hegemóniát, illetve revansista törekvéseket: soha senkinek, egyetlen tagállam kormányának sem jut(hat)na eszébe, hogy elterelje medrébõl a Dunát, holt folyóvá szennyezze a Tiszát és a mellékfolyóit, vagy hogy kiirtsa a kontinentális õserdõket, állandósult árvízveszélyt idézve elõ. A térség azóta fellángolt etnikai ellentéteit is ‘ápolva eltakarná’, s megoldaná/elsimítaná a közös gazdasági érdek...

Békét csak a valódi, természetes egység helyreállítása jelenthet. Ámde ehelyett elsõ fokon a még meglévõ nemzetállamok egymással szembe-fordítása, szétszakítása, ‘versenyeztetése’ (NATO, Európai Únió és Terrorellenes Koalíció, stb.) folyik. A térségben még jelentõs az orosz befolyás is; ugyanakkor egyre erõsödik, gyakoribbá válik az amerikai katonai beavatkozás (Bosznia, Szerbia, stb.; Taszár és Constanza már amerikai stratégiai támaszpont); - amely egyrészt természetellenes és idegen (inkompatibilis) szempontokat és erõvonalakat hív életre a már amúgy is sokat szenvedett népek és országok között; másrészt olyan USA-hegemonisztikus (világállami) integrációs törekvéseket is takar, amelyek szöges ellentétben állnak a részleges, több ütemben elképzelt európai-úniós ‘gyarmatosítás’ érdekrendszerével, hiszen az egységes Európa megteremtése távlati értelemben már az USA egyeduralmának megtörésére is irányul. Másod fokon pedig (már most is) a nemzeti államok tudatos szétverése folyik, valamilyen zavaros, vagy nagyon is átgondolt ‘uniformizálási terv’ keretében; - pedig a Kárpát-medence országainak s népeinek perspektivikus felemelkedését a békés együtt-élés feltételrendszerének helyreállítása szolgálná, amelyben minden etnikum megõrzi eredeti, évezredes identitását; ugyanakkor kölcsönös gazdasági és kultúrális ‘szolgáltatások’ nyújtásával érvényesíti saját komparatív elõnyeit. Magyarán: a medence ökológiai és társadalmi egységét sem az Európai Únió, sem az új Atlanti Paktum integrációja nem fogja megteremteni, s nem tudja garantálni; ha minden az eddigi trendek szerint folytatódik - a térség általános válság-övezetté alakul.

Drábik János fölemlítette az adózás kérdését; mint olyan szabályozást, amelyet a mindenkori kormányzat által alkotott operatív jogszabályok valósítanak meg, mely ‘törvények’ nem tartoznak az általános ember-jogi „JOG” fogalomkörébe, amelyekhez az állam sem ‘nyúlhat’ hozzá. Ezek a kérdések igazából nagyon messzire vezetnek; alkalmasint pont ugyanoda, ahová az elõzõ bekezdésekben megfogalmazott kérdéskör. Az ember elszakadt, elrugaszkodott Istentõl és a természettõl; önhitt s voluntarista gondolkodásával sorban felborítja az együttélés, a szim-biózis eredeti, õsi rendszereit és azokat saját, mûködésképtelen ócska tákolmányaival helyettesíti be. Az originális természet törzsfejlõdése és az emberi civilizáció évezredeken át ‘zavartalanul’ mûködõ szerves evolúciója helyébe egy polimerizált mûanyagokra és mûvi erkölcsre; pragmatikus (profitábilis), de mélységesen gonosz szisztémára épülõ génmanipulált természetet és klónozott társadalmat helyez, amelynek ékes bizonyítékai azok a ‘jogszabályok’, amelyeket az emberek szûk militáns csoportja alkot a túlnyomó többség kizsákmányolására, élet-feltételeinek ‘minimalizálására’, - végsõ soron a megsemmisítésére. A liberális demokrácia, amely ma - legalábbis ‘Nyugaton’ - az állami lét kizárólagos megtestesítõje, valójában a történelem legsunyibb és legaljasabb diktatúrája, amely eddig példátlan vagyoni és jövedelmi különbségek állandósításával csak egy szûk elit számára biztosítja a létezõ összes emberi szabadságjog élvezetét, míg az óriási többségtõl megvonja ugyanezeket a jogokat. Miféle globális demokrácia lehet az olyan, amelyben az emberiség 20 %-a sajátítja el a javak 86 %-át, - míg a szegény 80 %-nak mindössze a javak 14 %-a jut?! Ezt a rendet éppen azok a globális - de álszent módon még a nemzetállamok jog-rendszerén és törvényhozásán áterõltetett! - ‘törvények’ hozták létre és garantálják hosszútávon, amelyeket a parlamentek ún. ‘többségi szavazással’ alkottak meg, holott eme jogszabályok homlokegyenest ellentétesek az alapvetõ, a természetes, az (isteni) erkölcs alapján megfogalmazott emberi jogokkal. A káosz ‘rendjét’ megteremtõ és fenntartó kétfajta törvény a vagyonra és a jövedelmek adóztatására vonatkozik, ezek: (1) Az egyetemes részvénytulajdon; illetve (2) Az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó ‘törvényei’. Eme jogszabályok alapvetõen emberiségellenesek; szemben állnak alapvetõ emberi jogainkkal! A személytelen, egyetemes részvénytulajdon olyan - jogtalan - privilégium, egyszeri (s azután öröklõdõ) kivételes helyzet örökre konzerválása, mely egyrészt semmilyen összefüggésben nincs a ‘tulajdonos’ emberi kvalitásaival, személyes teljesítményeivel, - ám az önmagát folyton szaporító mûködõ tõke (a portfolió = a ‘pénzt szülõ pénz’) automatikusan feljogosítja a tõkést, hogy dinamikusan bõvülõ dinasztiát alapítson mások munkája gyümölcseinek a kisajátítására. Másrészt: akié a pénz, azé a hatalom. A le-és megfizetett parlamenti többséggel megszavaztatott társasági törvény belsõ automatizmusa gondoskodik arról, hogy a társadalom a liberális demokrácia összes országában két kasztra, a pénzes hatalmi elit szûk, és a bérrabszolga nyomorgók mindegyre népesebb kasztjára váljék szét. Az egyetemes részvény-magántulajdon ‘törvénye’ megvalósítja a vagyon s a hatalom fokozódó, öncélú koncentrációját és centralizációját; - szemben Isten (Krisztus) tanításával, amely szerint a Föld javai egyenlõen osztandók szét. Döbbenetes, hogy a liberális demokrácia, a globális kapitalizmus képes önmagát a széles néptömegek elõtt keresztény társadalomként aposztrofálni, illetve deklarálni! Azonban mindez még semmi...! Nem elég a tõke számára, hogy a profit minden értéket felfaló emberellenes mechanizmusa révén folyamatosan biztosítja önmaga növekedését; de gondoskodik arról is, hogy az emberi munkából származó jövedelem-elemek mindegyikét több-kevesebb sikerrel szintén kisajátítsa, az adó és a járulékok állami törvényeinek mechanizmusa felhasználásával. A globalizálódó világ, a nemzetállamok szétverése legfõképpen az adó-törvények koncepcióján és realizálásán keresztül érhetõ tetten. Azt jól tudjuk, hogy Európában (és bárhol a világon) vannak gazdagabb, és vannak szegényebb (alacsonyabb jövedelemszintû) országok. Olyan országot azonban nem ismerünk, melynek népei, polgárai egyaránt ne panaszkodnának az adóterhelés abszolút nagyságára, arányára és növekvõ mértékére. Az életszínvonal persze országonként változó, más és más; - ám mivel az emberek a már megszerzett jövedelmüket, életminõségüket maradandó adottságnak tekintik, csak a változásra, a változó tendenciákra érzékenyek. Az adóprés pedig a világ minden országában egyre erõteljesebb, aminek eredendõ oka a már globálissá fejlõdött kamatos-kamat mechanizmusban keresendõ, mely lényege szerint a globális pénztõke uralma alá vonta a nemzeti valuták bank-jegykibocsátásának korábban nemzetállami monopóliumát. A nemzet-államok költségvetései tendenciájában tartósan deficitesek, elsõsorban az esztelen, és minden határt túlszárnyaló fegyverkezési hajsza, illetve a (szintén esztelen) gazdasági növekedés mindenáron való, szüntelen forszírozása miatt. Ezt használja ki a magántulajdonban, mégpedig egy szûk körû globális elit magántulajdonában lévõ pénztõke abból a célból, hogy a semmibõl - bármiféle teljesítmény felmutatása nélkül - pénzt teremtsen kizárólag a maga gazdagodása javára. „Adjátok a kezembe egy ország pénzügyeit, s már nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit!” - mondotta Amschel Rothschild, a Rothschild-dinasztia (eredetileg bankház) megalapítója; s a nemzetközi pénz-oligarchia õt tanítómesterének tekintve, azóta is ezt az utat követi. A nemzetállam csak úgy tudja büdzséjét bõvíteni, ha többlet-pénzforráshoz jut. Ezt a korábbi évtizedekben (értsd: az 1970-es és az 1980-as években) fõleg külföldi államkölcsönök (Világbanktól és Nemzetközi Valutaalaptól) felvételével lehetett a legegyszerûbb módon megvalósítani. Tudni kell, hogy a világ jelentõs nemzetközi hitelintézetei szinte kivétel nélkül az Amerikai Egyesült Államok, annak szövetségi bankja, illetve a Wall Street; - egyszerûbben fogalmazva ‘a dollár’ befolyása alatt állnak. A nemzetállamok a hiteleiket dollár-milliárdokban vették fel; így állami eladósodásuk is dollárban kifejezve következett be. Tudni kell azt is, hogy a szóban forgó bankok soha nem valódi pénzt kölcsönöztek ki, hanem olyat, amelyet ‘csak papíron’ teremtettek a jövõbeli kamatos-kamat bevétel reményében. Amikor a különbözõ nemzetállamok már reménytelenül eladósodtak; - a hitelt nyújtó bankok (és a befolyásuk alatt álló nemzetközi pénzszervezetek pl. az IMF, az OECD) elkezdtek tendenciózus feltételeket diktálni az adós nemzetállamok monetáris politikájával kapcsolatban, aminek az a lényege, hogy „a kormánytól független Nemzeti Bank megteremtése jogcímén” az irányításuk alá vonták a nemzetállamok nemzeti bankjait, vagyis magyarul: ‘kivonták a forgalomból’ ezen bankok jegykibocsátó monopóliumát, funkcióját. Ennek a lépésnek az a célja, hogy blokkolják a jegykibocsátó bankok pénzteremtõ (vásárlóerõ-bõvítõ) mûködését, vagyis megakadályozzák, hogy az állami költségvetést a nemzetállam központi bankja tetszés szerinti mértékben finanszírozhassa. A Nemzeti Bank ‘függetlensége’ azt jelenti, hogy nem természetes módon a saját nemzetállamától függ, s nem annak olajozott mûködéséért dolgozik, hanem természetellenes módon a nemzetközi pénz-oligarchiától, és annak jólétét szolgálja. E pillanattól kezdve a nemzetállam büdzséje - s ezen keresztül az ország konjunktúra-helyzete - kizárólag ‘a külföld jóindulatától’ függ, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy az eladósodott állam csupán akkor jut megfelelõ mértékû, újabb és újabb hitel-ellátmányhoz, amennyiben az általa megvalósított bel-és külpolitikai irányvonal ‘a nemzetközi elit’ kívánalmainak maradéktalanul megfelel. Mivel a nemzetállam innen kezdve csak az erre szakosodott nemzetközi hitelintézetektõl kaphatja meg a ‘zavartalan mûködéséhez szükséges’ hiteleket; - nyilvánvaló, hogy kamatfizetési kötelezettséggel, adósságszolgálattal is ezeknek a bankoknak tartozik megfelelni. A nemzetállamok leírt eladósításának lényege tehát: (1) Megfosztani azon képességétõl, hogy költségvetését önmaga finanszírozza; (2) A világközpont kamatrabszolgájává tenni. A kamatos kamat ‘törvénye’ szerint ugyanis az adós nemzetállam el-adósodása egyre csak fokozódik, a visszafizetendõ tõkeösszeg egyre csak nõ; az állami büdzsé egyre nagyobb hányada fordítódik csak az improduktív kamat-fizetésre, - minek következtében az ország GDP-teljesítményének egyre nagyobb hányada áramlik ki külföldre, a pénz-oligarchia zsebébe, mint kötelezõ harács. Gondolom, nem kell külön, aprólékos részletességgel bizonyítanom, hogy a kamatos kamat leírt törvénye úgy, ahogy van, Isten akarata ellen való, s nem szolgálhat más célt, mint hogy egy militáns kisebbség, a nemzetközi pénzügyi elit kizsákmányoló uralma alá hajtsa az egész emberiséget. A leírt mechanizmus ugyanis munka és teljesítmény nélkül, érdemtelenül juttat növekvõ jövedelemhez és vagyonhoz egy ‘kiváltságos’ réteget, mindenki más kárára. Ráadásul még csak azzal sem enyhíthetjük a tényálladékot, miszerint ez a kamat a kikölcsönzött pénztõke jogos hozadéka, költsége lenne, hiszen nemlétezõ pénzt helyeztek ki, ám nagyon is valóságos kamat-összeg beszedése céljából. Mindez pedig úgy függ össze az adók kivetését és beszedését szabályozó ‘törvények’ megalkotásával, hogy a nemzetállam parlamentje kénytelen minimum annyi adót beszedni a lakosságtól, amennyi a külsõ adósságszolgálat kamatkiadásait fedezi. Magyarországon mintegy 2000-2500 milliárd forintnyi adót mindenképpen be kell szedni ahhoz, hogy az ország ki tudja fizetni ‘esedékes’ adósságterheit. Ez az állami költségvetés kb. 40-50 %-át teszi ki, növekvõ irányzattal. Ez az a pont, ahol igazából tetten érhetõ a mára kialakult nemzetközi, globális pénzügyi rendszer embertelensége. Ugyanis a kamatos-kamat fizetési automatizmus által gondoskodik arról, hogy a nemzetállam pénzügyi és politikai elitje el-idegenedjék a saját népétõl, s közvetlenül a világ-elit ‘részévé’, annak kliensévé, majd kiszolgáló rabjává váljék, szembefordulva hazája és nemzete nyilvánvaló anyagi és politikai érdekeivel. Az adómértékek, melyek mára a fentiekben leírtak alapján kialakultak; már kizárólag a világ-elit gazdagodását szolgálják, s olyan mértékek, amelyek régóta teljesíthetetlenek az egyszerû nép, az átlagember számára. Amikor az adók már oly elviselhetetlenek, hogy a becsületes befizetésük csak az ‘adóalany’ effektív élete rovására teljesíthetõ, akkor azok beszedése az emberiség elleni bûntett. A következõkben felsorolok néhány tényt, amely ékesen bizonyítja, hogy a magyar állami vezetés, a pénzügyi és a politikai elit igazából már 15-20 éve saját népe és nemzete helyett a globális világ-elit érdekeit szolgálja, busás jutalék fejében:

n A magyar állam folytatólagos eladósítása, 1982-tõl folyamatosan.

n Az illegitim rezsim (diktatúra) adósságának átvállalása 1990-tõl.

n Visszafizethetetlen államadósság (20 - 80 Mrd USD) felhalmozása.

n Deficites költségvetés, fizetési mérleghiány - további eladósodás.

n Önkéntes, illegitim állami lemondás a nép társadalmi tulajdonáról.

n A nemzeti mûködõ tõke átjátszása a multiknak (privatizáció).

n Növekvõ kamatszolgálat teljesítése a pénz-oligarchia számára.

n Magyarország beléptetése az EU-ba, szégyenletes feltételekkel.

n A magyar bérek ‘befagyasztása’ az EU-s színvonal egyötödén.

n Olyan minimálbér deklarálása, amelybõl lehetetlen megélni.

n Olyan létminimum deklarálása, amely a hajléktalanok sorsa.

n Olyan nyugdíjak rendszeresítése, amely a lassú haldoklás ‘bére’.

n Csillagászati társadalombiztosítás árán haldokló egészségügy.

n A kórházak, a gyógyítás ellehetetlenítése; tervezett privatizációja.

n Életképtelen és igazságtalan nyugdíjrendszer mûködtetése.

n Csillagászati közszolgáltatási díjak és gyógyszerárak fenntartása.

n A kisvállalkozások tudatos, szándékos tönkretétele.

n A mezõgazdasági vállalkozók, a kisgazdák ellehetetlenítése.

n A termõföld, a haza ‘mûködõ tõkekénti’ kiárusítása.

Csak néhány kiragadott példa a fentiek illusztrálására. Sehol a világon nincs olyan magas mértékû társadalombiztosítási kötelezettség, mint Magyarországon; és sehol nem nyújtanak érte ilyen keveset. A magyar átlagos kényszer-kisvállalkozó (aki önmaga fõnöke és beosztottja) évi mintegy 400 ezer forint társadalombiztosítást köteles fizetni; akkor is, ha csak a minimálbér (53 ezer forint/hó) megtermelésére és kivételére képes, sõt, akkor is, ha egész évben nincs egyetlen forint árbevétele! A népkínzó magyar adórendszer ‘feltalálta’, hogy a kisvállalkozó még a semmibõl is köteles járulékokat fizetni; - holott ezért senkitõl semmi ellenszolgáltatásban nem részesül, hiszen ‘betegállományban’ éppúgy kénytelen dolgozni, mint egészségesen, nehogy éhen haljon. Emellett a magyar kisvállalkozó még a minimálbér után is 20 %-os személyi jövedelemadót fizet, mert a magyar adórendszer külön büntetéssel is sújtja: nem elég, hogy munkanélküli, még azon összeg után is köteles adót fizetni, mely után senki másnak nem kell adóznia. Az állam nem képes nélkülözni ezeket az alapvetõ emberi jogoknak ellentmondó adóbefizetéseket sem; hiszen már ma is évi 2000-2500 milliárd forint adóbevételt kell beszednie csupán ahhoz, hogy teljesíthesse a külföldi adósság szolgálatát, - miközben a politikai pártok, valamint az éppen regnáló kormányok folyamatosan az adóterhek mérséklését ígérik és hazudják. Arról sem beszélnek szívesen hivatalosan, hogy önmagában az EU-ba való belépés is jelentõs többlet-adózást követel majd, hisz a burjánzó és korrupt EU-bürokráciát is a tagállamok befizetéseibõl kell eltartani; - és ugyebár ‘már hírlik is’: Magyarország ‘szinte azonnal’ nettó befizetõvé válik, ami többek között pl. az általános forgalmi adóbevétel jelentõs hányadának átutalásából ered!

Az elmondott példákkal azt kívántam érzékeltetni, hogy ‘ez a liberális demokrácia’ valójában népeket elnyomó és kizsákmányoló rendszer; a világkapitalizmus legmagasabb foka (vö. pl. Lenin imperializmus- elméletével!), amelyben már nem a nemzeti burzsoázia áll szemben a nemzetállam ‘bérrabszolgáival’; - hanem a minden eddigi mértéknél mértéktelenebb kizsákmányolást egy globális világelit valósítja meg a kamatos-kamat törvénye alkalmazásával, amelynek során ‘fiktív pénz’ kikölcsönzése révén jut (teljesítmény nélkül) folyamatos, és egyre növekvõ mértékû kamat-jövedelemhez, miáltal uzsorakamat-függésbe taszítja az egész világ dolgozó (kamatrabszolga) polgárait.

Tudjuk, hogy ma a világ kereskedelmi forgalmának lebonyolításához szükséges pénzmennyiség csak mintegy a tízezred-része (!) annak a - részint az uzsorakamatokból, részint a pénz derivatíváiból származó - ‘tõke-összegnek’, amely mint ‘mûködõ tõke’ ténylegesen (!) kamatot szed a valós teljesítményeket elõállító termelõktõl. Ez a nemzetközi pénzszivattyú tehát valósággal elemi erõvel, legális kamat-jövedelem formájában mintegy ‘kiporszívózza’ a termelõk eredeti jövedelmeit a gazdaságból, és ezeket a csillagászati jövedelmeket kizárólag a saját hasznára, zömmel improduktív célra (pl. fegyverkezésre, háborúkra) fordítja, ahelyett, hogy visszaforgatná azokat a termelõ szférába. Ezért lehetséges azután - sajátságosan magyar példát véve alapul! -, hogy pl. Kulcsár Attila, 8 általánossal képzett bankállami fõbróker, kormány-tagokkal is összefonódott, közös páholyban vígan eltõzsdézhet súlyos tízmilliárdokat az állami büdzsébõl, miközben pl. a mezõgazdasági kistermelõk már ahhoz sem kapnak hiteleket a kereskedelmi banktól, hogy szerényke termelésüket évrõl-évre változatlan szinten újíthassák meg, miközben értékesítési áraik amúgy sem fedezik a költségeket. A termelési célokra minimális hitelekhez sem lehet hozzájutni, - piszkos tõzsde-ügyletek céljaira: bármikor. Az anyagi termelésnek már nincs értéke, csak a pénz derivatíváival üzletelõ spekulációnak. Azért van ez csupán, mert 10 ezerszer annyi tõke ‘szedheti’ farkaséhesen a kamat kamatos kamatját is, mint amennyi tõke termeli a fiktív hozadékok kifizetéséhez (realizálásához) szükséges állami adóbevételeket!

Amíg a világ pénzügyi, politikai, hatalmi és társadalmi folyamatait, de még a kultúrát is a kamatos kamat törvénye, a munka által termelt értékek uzsorakamat-vámszedõi irányítják, ameddig a tõke-és pénz-folyamatokat nem valós teljesítmények, az ember által felhasználható valódi értékek elõállítása motiválja, hanem a mohó, öncélú és parazita spekulánsok harácsolása, ameddig a tõke az értékek helyett a bóvlik termelését hitelezi; ameddig az emberiség valamennyi tagjának jóléte helyett egy szûk kisebbség, a pénz-oligarchia, a pénzügyi és politikai világelit hatalmának koncentrációja az elsõdleges (GDP-) növekedési szempont; - amikor a nemzetállamokat éppen feloszlatják, azért, hogy az emberekbõl a legõsibb összetartozás lelki kohézióját is kiirtsák egy birkanyájként terelhetõ amorf világ-csõcselék atomizált masszájának létrehozása érdekében, hogy bármit megtehessenek velünk: addig és akkor (már) csak álmodni szabad, lehet és van értelme egy optimális államrendrõl, amelynek legfõbb gyakorlati célja minden egyes ember életminõségének javítása, lelkének s személyiségének felemelése, és a békés, konstruktív együttélés feltételeinek a megteremtése, mindenütt az egész Földön.

3. Az alkotmány; - Friedrich Hayek elméleti megfontolásai

Most folytatom a Drábik János könyvébõl vett idézetet: „A magyar alkotmány szerepét betöltõ alaptörvény kevert jogszabály. Ugyanis benne megtalálhatók az állam felett álló JOG-ok, melyeket márpedig semmilyen országgyûlés, és semmilyen összetételben nem változtathat meg; - ugyanakkor ezen alaptörvénynek számos rendelkezése állami akaratot fogalmaz meg, amelyben az állam kötelezi állampolgárait és alattvalóit. Ezek elvileg megváltoztathatóak lennének. Magyarország egykoron rendelkezett igazi, a nemzet egésze felett álló (!) történelmi alkotmánnyal, amelyet a magyar nemzet évszázadok alatt fejlesztett ki, és amely magába foglalta nemcsak a magyar közjogi hagyományt, de a Szent Korona által szimbolizált alapvetõ jogokat is. A történelmi alkotmánynak ez a folytonossága Magyarország 1944. március 19-iki német megszállásával megszakadt, s ez a megszakítottság folytatódott az 1945. utáni szovjet megszállással. 1989-1990-ben a jelenlegi ún. ‘alaptörvény’ megfogalmazásával, és annak már az új Országgyûlés általi szentesítésével a történelmi alkotmányunk folyamatossága nem lett helyreállítva. A jelenlegi alaptörvény nem igazi alkotmány! Ez elsõsorban önjelölt csoportok (bátor, ifjú rendszerváltoztatók; ‘föl-támadt’ történelmi pártok, besúgók, beépített titkos-ügynökök, kém-elhárítók, bel-és külföldi szabadkõmûves-páholyok vagy hamis lovag-rendek - Cz. L.) képviselõi által hevenyészve megfogalmazott szöveg, amelyet ugyan jóvá hagyott az elsõ ‘demokratikusan megválasztott’ (mert hát halvány fogalma sem lehetett a népnek, hogy valójában kire, mire is szavaz! - Cz. L.) Országgyûlés, de ettõl ez megmaradt csupán (értsd: rendszerváltó) állami akaratot kifejezõ jogszabálynak; nem lett belõle a társadalom és az állam (tehát: mindenki) felett álló valódi Alkotmány. A történelmi alkotmányok mellett, különösen az 1789-es franciaországi változásokat (forradalom) követõen számos országban írott alkotmányok, helyesebben alaptörvények léptek életbe. Az így létrejött alkotmányos kormányok elõsegítették a hatalom önkényes gyakorlásának a korlátozását. Ez az alkotmányos kormányzás nem csak a kormányok tevékenységét korlátozza, de még a törvényhozó szervek (Országgyûlés) tevékenységét is a magasabb rendû alap- törvény korlátozása alá helyezi. Ezek az írott alkotmányok bevezették az államhatalmi ágak szétválasztását és a törvényhozó szervek meg-különböztetését a végrehajtó szervektõl, pl. az igazságszolgáltatási, vagy a bírói hatóságoktól. A lényeg azonban nem az államhatalmi ágak széjjel választásában, hanem az államhatalom korlátozásában rejlik. Az állam felett álló, tehát csak isteni eredetû - vagy természeti törvényszerûségekbõl levezethetõ -, csak évszázadok során az emberi együttélés szükségszerûségeibõl következõ alapvetõ jogok egy alap-törvénynél jóval többet jelentenek. Ez a JOG-nak egy olyan uralmát jelenti, ami magában foglalja azt a követelményt, hogy a kormányzati hatalmat csakis ennek az államok felett álló JOG-nak megfelelõen, vele összhangban lehet gyakorolni. Az állam felett álló isteni eredetû, vagy természeti törvényekbõl fakadó jogok írják elõ, hogy minden egyes embert egyenlõnek kell tekinteni, vagyis egyenlõ módon kell bánni vele (épp ellenkezõleg az elitista gyakorlattal, ami ma Magyar-országon zajlik! - Cz. L.). Ez megköveteli, hogy kizárólag olyan bírák gyakorolhassák az igazságszolgáltatást, akik valóban függetlenek a politikai hatalomtól (és ne például a nómenklatúrások leszármazottai, amint az ma még a rózsadombi paktumból eredõen, részben valóság! - Cz. L.). Ugyanezek a JOG-ok írják elõ még azt is, hogy az államnak tiszteletben kell tartania az egyes egyén (de nem az állami segítséggel elcsórt, értsd: privatizációs kampány, bank-konszolidáció, Co-Nexus, Tocsik-ügy, K&H Equities, stb.!) tulajdonát és személyi szabadságát, és az államhatalom kizárólag ezen JOG-ok betartását és védelmét szolgálhatja (a polgárai társadalmi tulajdonának ellopása, a polgárok kisemmizése és kamatrabszolga-sorba taszítása, s a külföldi hatalmak kénye-kedvének való kiszolgáltatása, sõt, a haza földjének kiárusítása helyett! - Cz. L.). A végrehajtó hatalom pedig azért választandó el a törvényhozó hatalomtól, hogy ne az az államhatalmi ág érvényesítse a törvényeket, amelyik államhatalmi ág a törvényeket meghozza. A jogtörténet tanúsága szerint az írott alkotmányok elõsegítették ennek az államok felett álló JOG-nak az uralmát, amely az angolszász országokban a ‘rule of law’ követelményrendszerében vált az állami és társadalmi élet meghatározójává.” Következik: Hayek elmélete.

„A neoliberális eszmerendszer egyik kiemelkedõ képviselõje, Hayek úgy véli, hogy a jog uralmának az eróziója (ami az általános és meg-fékezhetetlen métely, a liberalizáció jegyében az elmúlt százötven, de még inkább az elmúlt ötven év jellemzõ, gyorsuló tendenciája! - Cz. L.) ellen szükség van az államhatalom két teljesen különbözõ össze-tételû ágazatára, amely hatáskörileg is szét van választva; különbözõ ügyekben hozza a döntéseket. Az egyik testület feladata a társadalmi igazságosság szabályainak a megállapítása, valamint oly’ általános és alapvetõ szabályok meghatározása, amelyek célja a társadalmi rend egészének a megõrzése, nem pedig konkrét és specifikus célok megvalósítása. Friedrich Hayek véleménye szerint egy másik testület a kormányzati és közigazgatási feladatokat intézné. (Vagyis a pártok választási csatájából gyõztesen kikerülõ ‘lobby’ által kijelölt, 4 évre választott kormány - amely úgyis csak rövidtávú célokat tûzhet maga elé - nem változtathatna az alapvetõ emberi jogokból levezethetõ JOG és a társadalmi együttélés mindenki által, minden idõben betartandó általános szabályain; hanem csak az általános JOG-gal konzisztens operatív jogszabályokat alkothatna. A kétfajta jog nagyjából akként mérhetõ egymáshoz, mint a társadalom-építés vagy a gazdálkodás hosszú távú (stratégiai) és rövidtávú (taktikai) terve. Nyilvánvaló, hogy a kormány soha nem alkothatna olyan rövidtávú jogszabályokat, amelyek szemben állnak az egész társadalom, az állam, a nemzet, az állampolgárok alapvetõ, illetve hosszú távú létérdekeivel. Visszatérve a korábbi példáimra: egy kormány sem szavaztathatna meg az Ország-gyûléssel olyan adótörvényeket, amelyek a globális elit gazdagodását szolgálják, míg a honi kisvállalkozásokat, kisgazdákat tönkreteszik, s az állampolgárok jelentõs hányadának egzisztenciáját szétrombolják. De olyan rendelkezéseket sem foganatosíthatna a kormány, amelyek lehetõvé teszik, hogy a szavazóképes lakosság alig több mint 1/4-ének a szavazatai alapján Magyarország NATO-csatlóssá válik, a területén amerikai támaszpont létesül, belesodródunk egy hazug és igazságtalan kvázi-világháborúba, honvédeinket Ázsiába viszik hódító háborúra, s az ország az EU-ba belépéssel elveszíti nemzeti függetlenségét, földjét és tízmillió ember egyetlen tollvonással az ezeréves hazáját. - Cz. L.)

A kormányzati/közigazgatási jog funkciói nem lennének taxatíve meg-határozva; de az állam kényszerítõ eszközeit korlátozottan vehetné csak igénybe, a JOG uralma által lefektetett szabályrendszer keretein belül. A törvényhozó testületnek (országgyûlésnek?) Hayek oly’ nagy függetlenséget adna, amekkora csak lehetséges, és egyedül e testület lenne illetékes a társadalmi igazságosság, az igazságos magatartás szabályainak a meghatározásában. E testületben a pártoknak a rész-vétele nem kívánatos, mert nem partikuláris érdekek érvényesítésérõl lenne szó, hanem az egész társadalom és az állam felett álló igazság (igazságosság) alapvetõ - univerzális - követelményeinek érvényre-juttatásáról. Hayek úgy véli, hogy ennek a különleges testületnek a függetlenségét úgy lehetne biztosítani, hogy a tagjait hosszabb idõre választanák meg és megbízatásuk lejártával nem lehetne õket újra-választani. (...) A hivatali idejük alatt párt-semlegesnek kell meg-maradniuk; - így a pártok sem szólhatnának bele a magatartásukba és a döntéseikbe. További feltétel még, hogy olyan javadalmazásban részesüljenek, amely anyagilag is függetlenséget biztosít a számukra, s így megóvja õket a hatalmas pénz-vagyonnal rendelkezõ pénzügyi-korporációs elit financiális túlsúlyától. Hayek azt is hangsúlyozza, hogy e testület választott tagjainak köztiszteletben álló személyeknek kell lenniük, akik adekvátan tükrözik a társadalom nézeteit arról, hogy mi helyes és mi rossz, mi igazságos és mi igazságtalan. Hayek ajánlja, hogy ezeket azonos korosztály tagjai által kell kiválasztani és megbízni; mondjuk a 45 éves nemzedék választana sorai közül egy 45 éves személyt egyszer életében, aki mondjuk 15 évig teljesítene köz-szolgálatot. Így e férfiakból és nõkbõl álló testület 45-60 éves korig terjedõ személyekbõl állna, akiknek az 1/15 részét minden évben új tagokkal váltanák fel. A testület tehát már korösszetételénél fogva is a lakosság legtapasztaltabb s legérettebb részét képviselné, akik még szellemi és testi erejük teljes birtokában vannak. (...) Hayek úgy véli, hogy a kortársak által gyakorolt ilyen választási rendszer a sikeres és legtehetségesebb embereket választaná ki, és a politikai elmélet által kidolgozott ideális helyzethez ez állna a legközelebb. Hayek szerint ez tenné elõször lehetõvé a történelemben a hatalmi ágazatok valódi el-választását, a JOG uralmának a biztosítását az államhatalom és a kormányzat felett; - és olyan magas színtû jogrendszer létrehozását, amely elõsegíti a társadalom optimális mûködését. A kormányzati hatalmi ágazat ‘gyûlése’ (kormány?) a törvényhozó ‘gyûlés’ (ország-gyûlés?) által lefektetett társadalmi igazságossági szabályok keretei között mûködne. Ezen korlátok között azonban a kormányzati gyûlés teljes ellenõrzést gyakorolna a kormányzó apparátus, a közigazgatás felett, és ez hozná meg a konkrét döntéseket az anyagi, a természeti, a pénzügyi és a humán erõforrások felhasználására. Friedrich Hayek kitér az adózás kérdéskörére. Az adóztatás kényszertevékenység, ezért az adózás általános szabályait nem a kormányzati, hanem törvény-hozó testületnek kell meghatároznia. Ellenben a konkréten kivetett adó mértéke már a kormányzati testület hatáskörébe tartozna. (Ámde sem az adózás általános szabályait, sem a konkrét mértékeket illetõen nem lehetne olyan rendelkezéseket hozni, amelyek következményei élet-ellenesek, vagyis ellenkeznek AZ ÁLTALÁNOS EMBERI JOG elõírásaival. Ezért mind a törvényhozás, mind a kormányzati szervek által alkotott jogszabályokat olyan elõzetes normakontrollnak kellene minden esetben alávetni; amely egyrészt biztosítaná, hogy ne lépjék át egymás hatáskörét, másrészt azt, hogy ne születhessenek JOG-ellenes jogszabályok. Ezt a szerepet egy, a jelenleginél bõvebb hatáskörû, új Alkotmánybíróság tölthetné be. Ezen intézmény feladata lenne mind az Alkotmány, mind az írott Alaptörvény meghatározása, szövegezése és természetesen az állam felett álló JOG fogalomkörének, továbbá konkrét tartalmának a meghatározása is. Ami a törvényhozó, illetve a kormányzati ‘szervezetet’ (testületet) illeti; - a kettõ együtt alkothatna egy olyan kétkamarás parlamentet, melynek alsóháza a kormányzati, felsõháza pedig a törvényhozó testület lenne. A felsõház reprezentálná az állam - a JOG - állandóságát, jogfolytonosságát; míg az alsóház az aktuális politikai választások által megválasztott végrehajtó hatalmat. Alkalmasint megfelelõ megoldás lehetne, ha az alsóház feje a minden-kori miniszterelnök; a felsõház ‘feje’ a köztársasági elnök, az államfõ lenne. Az ‘Alkotmánybíróság’ határozatai mindkét házra s a ‘fejükre’ nézve is kötelezõ érvényûek lennének. Az ‘Alkotmánybíróság’ tagjai ilyenformán a Haza Bölcsei fogalomkörnek és elvárásnak tennének eleget illetve felelnének meg. - Cz. L.) A kormányzati és közigazgatási tevékenység költségeit ez a kormányzati testület (lásd: fentebb) lenne köteles biztosítani. Meg kell akadályozni, hogy a társadalom egyes érdekcsoportjai olyan adókat tudjanak kikényszeríteni, amelyeknek a terheit viszont a társadalom más csoportjai viselnék. Egy ilyenfajta megoldás biztosíthatná a társadalom többsége által is közjónak ítélt feladatok finanszírozását. Ugyanakkor azonban - véli Hayek - nem tenné lehetõvé, hogy a piac által megtermelt jövedelem partikuláris érdekcsoportok hasznát szolgálja. Vagyis minden egyénnek a saját teljesítményével hozzá kellene járulnia a társadalom szükségleteihez; a többi emberhez általános szabályok szerint kellene viszonyulniuk. (A leírtak a következõt is jelentik: a kormányzati és a közigazgatási költségeket limitálni kell; - az elõírt büdzsé nem léphetõ túl. Fõként tiltott az a ‘megoldás’ - ami ma általánosan dívik -, amikor az állami költségvetés fokozódó mértékben túlterjeszkedik az ország arányos lehetõségein, mert a büdzsét folyamatosan sarcoló párt-lobbyk pénz-igénye minden józan határt meghalad; a növekvõ hiányt pedig külsõ hitelfelvételekbõl fedezik, amelyek egyre nagyobb kamatköltségét az adók állandó emelésével igyekeznek fedezni. Magyarán: a harácsoló érdekcsoportok által ‘mûködtetett’ állam nem költekezhet az ország állampolgárainak kárára. Az állam csak valamennyi állampolgára, a közjó érdekében vállalhat kiadásokat. Hayek érvelésében felfedezhetõ a: „Mindenki a képességei szerint dolgozzék, és a reális szükségletei szerint részesedjék a megtermelt javakból.” - ‘kommunista’ elmélet hatása is. - Cz. L.) De folytassuk tovább a Drábik-idézetet:

Friedrich Hayek fontosnak tartja az Alkotmánybíróság mûködését is. Noha a két különbözõ (törvényhozó és kormányzó) hatalmi ágazathoz tartozó szabályalkotó testület megkülönböztetése és szétválasztása világos; - ennek ellenére a gyakorlatban mindig elõfordulhatnak át-fedések, súrlódások, nehézségek (határterületek), amelyek méltányos megoldásához, az ellentétek feloldásához speciális bíróságokra van szükség. Az egyik legvalószínûbb ilyen konfliktus a két különbözõ szabályalkotó testület hatásköri összeütközésébõl származhat. Ezek feloldása magasan kvalifikált bírókat igényel, akik számára elõnyös lenne, ha korábban a két említett szabályalkotó testület tagjaiként is mûködtek. (Az én értelmezésem a következõ: (1) Az általános ‘JOG’ - Alkotmány, Alaptörvény, stb. - körének, tartalmának meghatározása és ‘karbantartása’, továbbá mindenfajta jogértelmezési, igazságtevési és konkrét ‘határ-vita’ megoldása az Alkotmánybíróság (a Bölcsek) hatásköre lenne, mely jogilag-hatáskörileg mindkét hatalmi ágazatnak felette áll. (2) Az ország mûködésének alapvetõ kereteit meghatározó jogszabályokat kétkamarás parlament alkotja. (3) A stratégiai, nagy-jelentõségû törvényeket a törvényhozó hatalom, a ‘felsõház’ hozza. (4) A taktikai, operatív rendelkezéseket a kormányzati hatalom, az ‘alsóház’ alkotja, és a felsõház hagyja jóvá. (5) A végrehajtó hatalmat a kormány gyakorolja. (6) A felsõház feje: az államfõ, - az alsóházé: a miniszterelnök. - Cz. L.) Hayek értelmezésében az Alkotmány rend-kívül fontos és érdekes eszköz. Az Alkotmány feladata, hogy elossza s korlátozza a hatalmat, de azt már kerülnie kell, hogy konkréten elõ-írja, miként kell az elosztott hatalmi jogosultságokat felhasználni. Az Alkotmány csak azokat az általános és kikényszeríthetõ magatartási szabályokat tartalmazza, melyekre azért van szükség, hogy a törvény-hozó testületek annak keretei között tevékenykedhessenek. Így például az Alkotmány meghatározná az élettérnek a terjedelmét, amelyen belül az egyén saját maga szabályozhatja - más hatalmi ágazatok beavatkozása nélkül - a saját életét és tevékenységét.”

4. A JOG és a szabad társadalom

Tovább folytatva az idézetet: „Napjaink közgondolkodásában a jog mibenléte és egy jogi rendszer célja meglehetõsen homályos. (...) A homály és a zavar fõ forrása, hogy úgy véljük, minden olyan szabály és rendelkezés, amelyet egy (egyszerû többségû!) választott testület elfogad, az egyformán jognak minõsül. (...) A legközismertebb jognak nevezett szabály-együttes olyan törvényekbõl, rendeletekbõl és más jogszabályokból áll, amelyeket ugyan választott testületek, hatóságok fogadtak el; - de amelyeknek a többsége közigazgatási és szervezési szabály. Az a feladatuk, hogy biztosítsák a kormányzati tevékenység s a közigazgatási gépezet mûködtetését; - elõírják a köztisztviselõknek, hogy milyen ügyekben milyen döntéseket hozzanak, továbbá kitûzik a közpénzek felhasználásának a céljait és elosztják a közpénzeket. Egy kollektivista közgazdaságban (amilyen a kommunizmus; más néven: a szocializmus volt!) valamennyi jogszabály ebbe a jogi típusba volt sorolható. A kollektivista kormányzat ugyanis arra törekszik, hogy meghatározott társadalmi és gazdasági eredményt érjen el, és ezek megvalósítására konkrét terveket dolgoz ki. Ezen terveknek a végre-hajtására jogszabályi formába öltöztetett parancsokat ad (ilyenek voltak az ötéves terv-törvények!) polgárainak, és így tereli õket az általa megkívánt magatartás irányába. Egy ilyen társadalom nem az állam s a társadalom felett álló általános szabályok szerint mûködik, hanem a hatalmat éppen gyakorló elitek, hatóságok diktátuma ölt jogszabályi formát, amely rendszerint önkényes, és nem kezeli egy-formán az adott társadalom tagjait és az adott állam polgárait. Egy szabad társadalomnak a JOG-a nem a társadalom felett uralkodó hatóságok parancsait, hanem a társadalmat alkotó szabad polgárok által elfogadott általános magatartási szabályokat tartalmazza; azt, hogy a társadalom tagjainak a többsége mit tart igazságosnak vagy igazságtalannak. Az így elõálló általános szabályok rendszere az, amibõl a valódi jog, a nagybetûs ‘JOG’ kifejlõdik. Vagyis nem az állam és a kormány parancsai alkotják a jogszabályokat, hanem a valódi jogot a társadalmi gyakorlat alkotja meg, és az a társadalom tagjainak az általánosan elfogadott magatartásából vonható ki és fogalmazható meg. (Nem állhatom meg szó nélkül, hogy már ehelyütt megállapítsam: a leírt kvázi-tervutasításos rendszer vagy nemcsak a kollektivista állami berendezkedés sajátja, - vagy minden kapitalista ‘rendszerváltás’ ellenére ma is ugyanabban a rendszerben, ti. átfestett cégérû reform-kommunista, voluntarista többpárt-államban élünk. Az említett nagybetûs ‘JOG’-nak ugyanis még a leghalványabb látszata sem érvényesül; ugyanakkor a pártokrácia ‘plurális’ elitje élet és halál uraként, egyszerû szótöbbséggel is dönthet a legnagyobb jelentõségû kérdésekben, többnyire a nép feje felett. De a legszembetûnõbb az a hasonlóság, amely az exkluzív politikai és pénzügyi elit érdekeltségét leginkább kifejezõ gazdasági növekedés (GDP) hajszolásában, és a (többlet)források önérdekû, sokszor öncélú (pl. Gripen-vadászgépek vásárlása) felhasználásában, elosztásában nyilvánul meg. A mostani politikai rendszerünk éppen olyan mérhetetlenül ostoba, öngyilkos és harácsoló - népet kifosztó és pazarló, valamint mindenestül korrupt -, mint az elõzõ, egypárt-állami diktatórikus rezsim volt. - Cz. L.) Éppen ezért a mai bíráknak nem az a feladatuk, hogy új JOG-ot kreáljanak, hanem az, hogy felfedezzék, pontosítsák és alkalmazzák azt, amit az igazságosságra vonatkozó szabályok a gyakorlati együttélés során kialakítottak. Ezek a jogok függetlenek a mai kormányzatoktól és a mai igazságszolgáltatási rendszerek bíráitól. (...) Ha tehát ezen elvek szerint elválasztjuk a valódi jogot az állami parancsoktól, amelyeket a kormányzó hatóságok önkényesen adhatnak ki, akkor megérthetjük, miért tartotta oly fontosnak Friedrich Hayek a minimumra szorítani az állami kényszer alkalmazását. Miután egyedül csak az állam és a kormány rendelkezik a kényszerítés és az erõszak-alkalmazás valós monopóliumával, rendkívül fontos, hogy ezt a hatalmat ne lehessen önkényesen igénybe venni és vele visszaélni. Ezért az államot és a kormányt az általános jogelveken nyugvó szabályok által korlátozni kell: ez az, amit a JOG uralmának nevezünk. Nehéz megkülönböztetni a ‘rule of law’-hoz tartozó JOG-okat a csak önkényes állami akaratot tartalmazó és jogszabályi formát öltõ parancsoktól. Egy szabad és egy nem szabad társadalmat az különbözteti meg egymástól, hogy az elõbbiben minden egyes állampolgár elismert és széles körû magán-szférával rendelkezik, amelybe az állam és a kormányzat sehogyan nem hatolhat be. A valóban szabad társadalomban a szabad egyént nem lehet állami és közigazgatási parancsokkal irányítani; csupán az várható el tõle, hogy az általánosan elfogadott (JOG-) szabályoknak engedelmeskedjék. Ezek rendszerint bizonyos magatartásokat meg-tiltanak, és mindenkire egyformán vonatkoznak. Alapjukat általános meggyõzõdés képezi, hogy a közvélemény ezeket igazságosnak tartja, egyetért velük, és ennek megfelelõen cselekszik. (...) Követelmény a JOG-okkal szemben az, hogy azokat a társadalom minden tagjának ismernie kell, és biztos tudással kell rendelkeznie róluk. Ez a szilárd tudás akkor is igény, ha teljesen soha nem lehet teljesíteni. A szóban megfogalmazott és írásban is rögzített jogi formuláknak összhangban kell állniuk a jogtudat, továbbá az általános igazságérzet elfogadott normáival. Ez többek között azt is lehetõvé teszi, hogy megközelítõ pontossággal tudni lehessen: milyen magatartást várhatunk el másik embertõl, illetve egy konkrét eset eldöntése kapcsán a bíró ítéletétõl. (Magyarországon az erkölcsi zûrzavart, a konzisztens normarendszer hiányát jól mutatja, hogy egy másik ember reakciója hasonló esetben is teljesen kiszámíthatatlan; a bíróság ítélete pedig vagy a legkevésbé várt, ‘legvalószínûtlenebb’ verdikt, vagy a várakozásunkkal ellentétes és ellentmondásos, józan ésszel megindokolhatatlan döntés. Mutatja a leírt helyzetet az is, hogy az elsõfokú és a másodfokú ítélet többnyire egymással is ellentétes. - Cz. L.) A jog uralma megköveteli, hogy az állam és a kormányzat által meghozott döntések az ismert JOG-hoz igazodva, annak keretén belül történjenek, ne pedig (tendenciózusan) az adott kormányzat akaratát fejezzék ki egy bizonyos (manipulált) cél elérése érdekében. (A mai magyar kormányzati döntésekrõl már szinte kivétel nélkül elmondható, hogy sajnos ‘köszönõ viszonyban’ sincsenek az általános emberi JOG-okkal; sõt, a döntések többsége - így, vagy úgy - ember-, nép-, illetve józan ész ellenes. Arról nem is szólva, hogy a mindenféle jogi döntéseket egyáltalán nem az elvárható jog-és szakszerûség, hanem irracionális politikai töltés jellemzi. - Cz. L.) (...) A társadalomban két követelménynek kell egyszerre eleget tenni: egyrészt a szabadság, - másrészt az egyenlõség, a rend és a biztonság követelményének. (...) Ennek alapvetõ és megkerülhetetlen elõfeltétele az erkölcsi törvények megtartása. Ha a Biblia szavait idézve tényleg úgy szeretjük felebarátainkat, mint önmagunkat, vagy másképpen megfogalmazva: ha úgy bánunk embertársunkkal, ahogy elvárjuk tõle, hogy velünk bánjon. A szabadság és korlátja: az egyen-lõség; a rend és a biztonság igénye, csak a testvériség, a szolidaritás azaz a közösségi érzés segítségével alkothat harmonikus, egymást ki-egészítõ egységet. Nem a logika törvényszerûségei érvényesülnek, ha-nem a történelmi tapasztalat, és az ember isteni, kozmikus eredetû vagy - ha úgy tetszik - a természeti törvényeken alapuló magasabb képességei. Isten teremtõ akaratából - vagy a természeti fejlõdés, az evolúció törvényszerûségei alapján - egyedül az ember rendelkezik alkotó értelemmel és olyan magasabb rendû képességekkel - transz-cendens dimenzióval -, amelyek lehetõvé teszik, hogy ezeken az ellen-tétes követelményeken felülemelkedjen, és azokat összhangba hozza.”

5. Az erkölcs alapvetõ társadalmi követelménye

„A létezõ szocializmus (már csak Kubában ‘létezik’) s a létezõ kamat-kapitalizmus erkölcstelensége egy és ugyanaz. Mindkét társadalmi formáció csak és kizárólag az integrált hatalmi elit érdekeit, értékeit érvényesíti. A reálszocializmusban a hatalmi elit állami segítséggel rendelkezik a társadalom vagyonával és az állampolgárok életével. A kamatkapitalizmus demokráciájában a pénzvagyon monopóliumával rendelkezõ hatalmi elit és korporációs vezérkara a pénzmonopólium és a gazdasági hatalom segítségével dominálja az államot, s ezáltal uralkodik a tõle pénzügyileg, gazdaságilag és politikailag is függõ állampolgárok felett. A szocializmus, a kamatkapitalizmus egyaránt kétpólusú társadalmak, amelyekben lényegében ugyanaz a pénzügyi, gazdasági, politikai elit, valamint szellemi kiszolgáló csapata (a le-fizetett értelmiség) gyakorolja a hatalmat. A minden egyes ember optimális fejlõdését biztosító egyetemes erkölcsi normák háttérbe szorulnak vagy kiiktatódnak. Egy modern társadalomban azonban szükség van olyan államok és elitek felett álló általános érvényû (jog) szabályokra, amelyek nemcsak az uralkodó réteg érdekeit és értékeit szolgálják, hanem a társadalom valamennyi tagjának a szükségleteit: érdekeit és értékeit. Ezeket a legalapvetõbb, univerzális szabályokat még a legkiválóbb szakértõk sem képesek megalkotni. Egyetlen-egy nemzedék legkiválóbbjai sem alkalmasak arra, hogy ezen államok, társadalmak, korok felett álló általános szabályokat feltalálják. E szabályok történelmi fejlõdés során kristályosodnak ki, az egymást követõ nemzedékek fokozatosan fedezik fel õket, fogalmazzák meg, gyakorolják, és adott esetben le is írják (értsd pl.: írott Alaptörvény). Azon társadalmak, amelyek ezeket az állam felett álló legalapvetõbb társadalmi együttélési szabályokat ki tudták fejleszteni és ezek szerint tudták közösségi életüket megformálni; - optimálisan fejlõdtek, s így sikeres népekké, társadalmakká, államokká váltak. (A magyar egykor ilyen nemzet és állam volt. Ma sajnos nem ilyen. - Cz. L.) (...) Az új erkölcs, a modern társadalom nem létezhet az államok felett álló, s a kormányok, parlamentek által meg nem változtatható JOG-ok nélkül. (...) A modern társadalomnak természetesen a JOG-ai közé tartozik az emberi jogok és a politikai szabadságjogok történelmileg kialakult rendszere. Ezekbõl is kiemelendõ a magántulajdonhoz való jog, a demokratikus együttélési szabályokban testet öltött becsületesség és tisztesség, valamint a szûkebb és a nagyobb családi közösség (utóbbi a nemzet) megõrzése. De itt kettõs követelményrõl van szó. A magán-tulajdon szentsége csak a köztulajdon szentségével együtt érvényes. (Magyarországon a rendszerváltással kettõs értelemben is tönkretettek e tekintetben mindent. Egyrészt csak a magántulajdon szent, másrészt az óriási magánvagyonok éppen a köztulajdonból történt kimentéssel - vö.: az állami vagyon privatizációjával, pl. Gyurcsány sportminiszter ingatlan-szerzéseivel, a csillebérci úttörõtábor értékes ingatlanainak a KISZ általi elprédálásával, stb.! - keletkeztek. Jellegzetes tény, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció ezeket a tranzakciókat jogszerûnek, bár ‘erkölcsileg kifogásolhatónak’ deklarálja. Ugyebár a szocializmusban más sem létezett, mint köztulajdon (vö.: társadalmi tulajdon); azután mindenünket önkényesen eltulajdonították, és mára minden közvagyon ‘magántulajdonná’ alakult. Most meg pont ezért mûködik rosszul az egész. Íme a ‘rend’, amelynek nincsenek erkölcsi normái! - Cz. L.) Mert egyes feladatok ellátására a magántulajdon az optimális, más feladatok elvégzésére a magántulajdon alkalmatlan, és kizárólag a köztulajdon képes rá. (Értsd és lásd: mekkora bajok is származtak már eddig is a gáz-, a villany-, a telefon-, a köztelevízió-, a szemét-elszállítás-, vagy ‘a közbiztonság’, mint közszolgáltatások részleges vagy teljeskörû privatizációjából! - Cz. L.) Külön tanulmány tárgyát képezhetné, hogy a magántulajdon, amit szeretnek piacnak nevezni, mennyire nem alkalmas a fontos társadalmi problémák meg-oldására. A magántulajdon ugyanis egydimenziós feltételrendszer szerint mûködik, és mindent alárendel a kamat és a profit törvény-szerûségeinek. A reálszocialista pártállam diktatórikus eszközökkel magához ragadta az állampolgárok közös társadalmi tulajdonát. A rendszerváltást követõen a létezõ demokrácia állama viszont végleg eladta másoknak az állampolgárok nála lévõ, de általa csak kezelt vagyonát, és ezzel súlyosan megszegte a magántulajdon alapvetõ emberi jogát, miközben képmutatóan pontosan ezen emberi jogok helyreállításáról beszélt. Mindezt tette azért, hogy véget nem érõ kamatfizetési kötelezettségének maradéktalanul eleget tegyen. (...) Az állam nemcsak államosítással, de privatizációval sem veheti el állampolgáraitól azok társadalmi tulajdonát. (Kis pontosítást teszek. Az állampolgárok deklarált társadalmi tulajdonát nem csak egyedül a szocialista pártállam ‘államosította vissza’, hanem inkább az Antall-kormány; persze ‘bûnszövetségben’ a reform-kommunistákkal, kikkel szégyenletes paktumot kötött. Másrészt: a társadalmi tulajdon ‘vissza-államosítása’ és kampányszerû állami privatizációja nem a ‘végtelen’ kamatfizetés biztosítása érdekében történt, hanem azért, hogy annak értékesítési árbevételébõl visszafizethessék azt a 20,5 milliárd dolláros külsõ államadósságot, amelyet ‘az új demokratikus jogállam’ hirtelen felindulásában illegitim jogelõdjétõl, a diktatúrától megörökölt. Éppen ez a szégyenletes disznóság lényege; hogy a társadalmi tulajdont ún. ‘spontán privatizáció’ keretében, 20 %-ban ‘zsebre tette’ a szocialista nómenklatúra; 80 %-ban pedig multinacionális cégeké lett, miközben az állam külsõ adóssága mára meg is ötszörözõdött. - Cz. L.) A pénz-gazdaság a kamatmechanizmus szerint mûködik. Az emberi élet és a társadalom azonban számos olyan rendkívül fontos feladat elvégzését megköveteli, amelyekkel sem kamatnyereséget, sem profitot termelni nem lehet. Ilyen többek között a társadalom gyengébb tagjairól, a gyermekekrõl, az öregekrõl, a betegekrõl és a szegényekrõl (szociális juttatások) való gondoskodás. De még az egészségügy is (amit most akar privatizálni, azaz végképp tönkretenni a ‘szocialista’ kormány! - Cz. L.) ide tartozik, mivel azoknak az életérõl is gondoskodni kell, azokat is gyógyítani s ápolni kell, akiknek az élete már nem alkalmas arra, hogy a pénzvagyonos és korporációs elit számára hozamot is termeljen kamat és profit formájában. Így erkölcstelen minden olyan magántulajdon, amely nem párosul köztulajdonnal, és ahol a kettõ nem tartja egyensúlyban egymást. (...) (A mai Magyarországon nem-csak hogy nem lehet még csak egyensúly-közeli helyzetrõl sem szólni, hanem az a sajnálatos tény, hogy a magántulajdon sokszoros, és már véglegesen visszafordíthatatlan, egészségtelen túlsúlyban van a köz-tulajdonnal szemben, ami egyrészt a politikára is rányomja a bélyegét, másrészt nagymértékben bekorlátozza a mindenkori kormány mozgás-terét. A magyar kormány, az állam - profittermelõ portfolió híján, és halmozódó külsõ és belsõ adósság-teherrel a vállán - egy többszörös mértékben eladósodott ‘helyi önkormányzathoz’ (vö. pl.: EU-régiók!) kezd hasonlítani, amely abszolút kiszolgáltatott egyrészt hitelezõinek, másrészt a ‘felségterületén’ mûködõ multinacionális vállalatoknak. - Cz. L.) Ami a becsületességet, a tisztességet és a közéleti morált illeti, amely nélkül valódi demokrácia nem mûködhet; - szintén ellentétes követelmények együttes teljesítésével oldhatók csak meg. Nem lehet tisztességesnek állítani, hogy egy társadalomban egyforma súlya van annak, akinek milliárdjai vannak, illetve annak, aki azzal küszködik, hogy kifizesse a lakbérét és villanyszámláját, és aki egyik napról a másikra él. Nem tekinthetõ tisztességesnek, ha az elit kisajátítja az érdemi döntés monopóliumát magának, és a demokráciát 4 évenkénti formális választásokra szûkíti, ahol a lakosság a valódi kérdések közt nem is választhat, mert ezek a kérdések nem is képezik a választási kampányok tárgyát. (Csak emlékeztetõül; Magyarországon soha nem képezte választás, szavazás vagy ‘kampány’ tárgyát: (1) A rendszer-váltás. (2) A milliárd dolláros hitelfelvételek ügye, az eladósodás. (3) A társadalmi tulajdon ‘vissza’-államosítása. (4) A nemzeti mûködõ tõke kampányszerû és teljes körû privatizációja. Ebbõl kimaradtunk. - Cz. L.) A pártok kisajátították a társadalom döntési jogát. Szabállyá tették, hogy a választási ígéreteiket nem kötelesek betartani, azokat a választási színjáték szükséges kellékének tekintik csupán. Ezért csak az nevezhetõ tisztességes és becsületes társadalomnak, melyben meg-marad a választópolgárok önrendelkezése az érdemi, fontos kérdések eldöntésére és ahol nemcsak ahhoz van joguk, hogy minden kérdésrõl érdemi tájékoztatást kapjanak, hanem ahhoz is joguk van, hogy arról a döntést kellõ tájékozottság birtokában maguk hozzák meg. (...) A másik rendkívül fontos JOG a közösség védelme, mert minden egyes ember csak közösség tagjaként képes teljes értékû emberi életet élni, és a képességeit maximálisan kibontakoztatni. A közösség alapvetõ egysége a család. (...) A magántulajdon intézménye a társadalom egy kisebbik része számára rendkívül sok elõnnyel jár, míg a társadalom egy jóval nagyobb része számára igen lényegesek a hátrányai. (...) A vallási tanításokban megõrzõdött erkölcsi normák az államok feletti JOG metafizikai hátterét alkotják. Rendszerváltás ide, privatizáció oda; - itt kell rátérnünk, miért óriási vesztesége a magyar államnak, hogy 1989-1990-ben nem állították helyre a történelmi alkotmányunk jogfolytonosságát.”

6. A Szent Korona, mint az államot kötelezõ jog

„A Szent Korona és a Szent Korona-tan nagyon is hasonlít mindarra, amit Mózes öt könyve, a bibliai Ószövetség és a Talmud tartalmaz. A Tízparancsolatot tartalmazó két kõtáblát a magyar nép számára a Szent Korona és a Szent Korona-tan jelenti. (Szerintem: ez a hasonlat kissé erõltetett; inkább jelképezi, mint ‘jelenti’. - Cz. L.) Ebben benne van a kiválasztás gondolata. Ahogyan a Frigyládában õrzött két kõ-tábla azt a szövetséget rögzíti, melyet Jahve, a zsidó nép törzsi istene kötött kiválasztott népével és annak fiaival, ugyanúgy a Szent Korona jelenti a magyar nép számára ezt a kiválasztottságot és ezt a transz-cendens dimenziót. Az a szövetség, amit Jahve kötött a kiválasztott néppel, valójában nem szerzõdés volt, hanem Isten ajándéka az õ népének. (Ezzel nehéz maradéktalanul egyetérteni. Analógia alapján a magyarság küldetése is felfogható ajándékként, a magyarság Istenétõl. Ez viszont az Ószövetség és Újszövetség, a zsidóság és a magyarság ‘történelmi’ ellentétéhez ‘vezetne’, ami értelmetlen. De a legfõbb elvi probléma, hogy ebben a ‘koncepció-keretben’ akkor mi szüksége volt Istennek a többi népre; s konkréten mi a terve a Teremtésben velük? - Cz. L.) Jézus Krisztus ezt ki is mondja: ... bárki a kiválasztott néphez tartozhat, ha felvállalja Isten parancsainak a követését. (...) A földi Jeruzsálem helyét is a mennyei Jeruzsálem foglalta el. (...) Mindez úgy függ össze a magyar Szent Koronával, hogy miként a zsidó népet a szent könyvei, a hagyományai segítették fennmaradni a történelem viharaiban, mert a metafizikai háttér, ez a transzcendens dimenzió óriási erõt adott ennek a népnek, ugyanúgy a magyar Szent Korona is szakrális jellegû. Ez a magyar nép metafizikai háttere, természet-feletti dimenziója; az a köldökzsinór, amely összeköti a kozmikus világgal. Kocsis István 2000-ben megjelent: „Magyarország Szent Koronája” címû munkájában (...) felismerte, hogy miért idõszerû a Szent Korona közjogi tanának megismerése, s hogy a Szent Korona miként fogható fel élõ személyiségnek, miképpen tekinthetõ a magyar államhatalom legmagasabb alanyának. A magyar Szent Koronában egyesül a törvényhozó és a végrehajtó hatalom: a mindenkori király és a politikai nemzet. A Szent Korona közjogi absztrakció, közjogi tanítás, tan, kialakult állami személyiség, az állami fõhatalom jog-alanya. A Szent Korona mint ilyen, foglalata és szimbóluma is egy-szerre, azaz tárgyi objektivációja az állam felett álló JOG-oknak. Míg ez a történelmi alkotmány volt Magyarország alkotmánya, addig Magyarország területét alkotó föld tulajdonosa a Szent Korona volt. (...) Örökös híján az adományozott birtokok vissza is szálltak igazi tulajdonosára, a Szent Koronára. Idegen állampolgár csak honosítás után birtokolhatott földet Magyarországon, de csak birtokolhatott, a tulajdonláshoz nem volt joga. (...) Misztériumként a Szent Korona a magyar nemzet szent titka, úgy is felfogható, mint a magyar nemzet szent frigyládája. (...) Igen sok a hasonlóság a Szent Korona, illetve a Tóra és a Talmud között. Izraelben, csak hogy visszautaljunk a Szent Korona tulajdonosi funkciójára, senki nem lehet a föld tulajdonosa. Kizárólag az állam a föld egyedüli tulajdonosa, Izrael népének ezt a földet Isten adta; mindenki más csak használatra, átmenetileg veheti birtokba. A tõke szabad mozgása nem élvezhet elsõbbséget Isten akaratával szemben! (Ugyanakkor Izraelnek nincsen formális, írott alkotmánya. Sok vonatkozásban a szokásjogot tartalmazó Tóra és a Talmud tölti be - a megfelelõ kommentárokkal - az alkotmány és az alkotmányértelmezés szerepét. Bizonyos fokig azt is állíthatjuk, hogy Izraelben nincs szétválasztva az állam és az egyház, - nem nevezhetõ szekuláris államnak, mert nagy szerepe van a teokratikus hitvilág hagyományainak. A magyar Szent Korona a történelmi közjogban a régi korok szakrális királyainak jogutódja. A Szent Korona szakrális jogi személy, teljhatalommal bíró, mindig jelenlévõ, hasonló a Frigy-ládához és a benne lévõ halhatatlan kõtáblákhoz. Ez a magyar nép szakrális alkotmánya, a magyar nemzet szuverenitásának az igazi hordozója. A Szentkorona-tan, hasonlóan a Bibliához, a Talmudhoz, átmenti késõbbi korszakokba a szakrális királyság, az Istentõl kapott megbízást betöltõ személyiség földi léten túlmutató nagy eszményeit, mert csak így lehet híd a földi és az égi világ között. Csak a szakrális király uralkodhat Isten kegyelmébõl, csak õ tarthat méltó kapcsolatot az ÉGI VILÁGGAL. A magyar nép jelképesen felfogott ‘jeruzsálemi temploma’ a történelem során erõs hatalommá vált közjog. A közjogi tanná vált Szentkorona-eszmével, azaz a Szentkorona-tannal is meg-erõsített közjog jelenti a magyar nép templomát, és az általa jel-képezett erõs hatalmat. A Szentkorona-tan és a történelmi alkotmány ugyanis összetartja s fenntartja a magyar nemzetet. Ezért van szükség a történelmi alkotmány jogfolytonosságának a visszaállítására. A rendszerváltoztatóknak (reformkommunisták + ellenzéki kerekasztal) 1989-ben a Nyugatról kölcsönzött alaptörvény helyett vissza kellett volna adniuk a magyar nemzetnek a jogfolytonosságot, amely 1944 márciusában a német bevonulással megszakadt és a szovjet hadsereg megszállásával folytatódott. A történelmi alkotmányával együtt a magyar nép elveszítette lelkierõt adó transzcendens dimenzióját. A zsidó nép a legjobb példa arra, hogy milyen erõt jelent a természet-feletti dimenzió megõrzése és élõ tanításként érvényesülõ közjogkénti megtartása. Ez pótolhatatlan közösségformáló, államalkotó, nép-és nemzetmegtartó erõ. Errõl mondtak le a rendszerváltók egy szedett-vedett, toldott-foldott, eklektikus alaptörvény összeeszkábálásával. Ez az önjelölt személyek által rögtönzött szöveg többek között lehetõvé tette magyar állampolgárok közös vagyonának osztogató-fosztogató elkótyavetyélését a nemzetközi pénzoligarchia és hazai komprádor-kiszolgálói részére. (Értsd: a nemzet-stratégiai kérdéseket is egyszerû többséggel döntötte és dönti el az Országgyûlés. Csupán a pontosság kedvéért: államadósság, eladósodás, hitelfelvétel vagy a társadalmi tulajdon privatizációja generális kérdésében az Országgyûlés soha nem szavazott; - ezeket a ‘döntéseket’ egyszerûen eldugták az állami költségvetés ‘operatív tételei’ közé, mintha taktikai ügyek lennének.) A háttér-világhatalom központi magvát képezõ nemzetközi pénzügyi közösségnek szüksége van többek közt zárt társaságokra, félig titkos és fegyelmezett közösségekre, mint például a szabadkõmûvesség. A pénzgazdaság kamat-kapitalista rendje könnyebben bevezethetõ és fenntartható, egy belsõ összetartó erõ és a múltban megkapaszkodó gyökerek és hagyomány nélküli országban. A nemzetközi pénzkartell által kívánatosnak tartott kétpólusú társadalomnak (komprádor elit + vagyon, hatalom és beleszólás nélküli tömegek; - illetve alternatívák nélküli ‘váltó-kormányzat’, amely az elit ‘A’ és ‘B’ csapatából áll) atomizálódott embermasszára van szüksége öntudatos közösség és erõs történelmi tudattal rendelkezõ nép és független állam helyett.”

7. A Szent Korona jogi személyisége

„A Szent Korona egy államok és népek feletti nemes, azaz JOG-okkal rendelkezõ absztrakt hatalmi képzõdmény, amelynek bonyolult jogi személyisége van. A Szent Korona azért szent, amiért szent a Frigy-láda a benne lévõ kõtáblákkal, vagyis Istentõl kapta meghatározott céllal, üzenettel a magyar nemzet; - ugyanúgy, ahogyan a kõtáblákat is Jahvétól kapta Mózes útján Izrael népe. Ahogy’ Mózes közvetítette Izrael népe felé Jahve Élõ Igazságát, az egyetlent, a legyõzhetetlent; ehhez hasonlóan a Szent Korona közvetíti a magyar nép és a nemzet felé az Isten szándékait érvényesítõ legnagyobb Erõt, legszilárdabb Hatalmat. Az Égi Élõ Igazság, vagyis az Isten szándékait érvényesítõ legnagyobb erõ, ez nem más, mint a magyarok Istene. Ahogy a zsidó népnek is megvolt a maga törzsi istene, ugyanúgy a magyar népnek is megvolt a maga istene, a magyarok istene. A régi magyar küldetés-tudatban, amely hasonlít Izrael népe küldetéstudatához; a magyarság különleges hivatása ennek az Égi Élõ Igazságnak a méltó szolgálata. A Szent Koronát az angyal hozta. A mózesi kõtáblák parancsait Isten adta át Mózesnek a Sínai-hegyen. Mindkettõ a néphit kérdése. De ez a hit nemzetfenntartó, közösségépítõ erõ, mely a benne hívõt képessé teszi arra, hogy önmagát felülmúló, nemes tetteket hajtson végre és különleges elhivatottságú életvitelre serkenti. Ezért aztán nem lehet babonaként elvetni és nevetségessé tenni a hitet a Szent Korona (tan) mindenekfelettiségében, sérthetetlenségében, Istentõl származásában s eredetében. A Szent Korona tulajdona volt Magyarország. Ha nincs Szent Korona, akkor Magyarország bárkinek elidegeníthetõ s bárki a tulajdonosa lehet. A Szent Korona a JOG objektivációjaként a király és a politikai nemzet felett álló absztrakt jogi személyben fejezõdik ki. Benne objektivizálódik tartalomként a magyar nemzet egészét meg-illetõ, képviselõ, kifejezõ, megtestesítõ legfõbb hatalom: a magyar nép szuverenitása! Az Európai Únióba való belépéssel ez a szakrális és jogi szuverenitás került örökre veszendõbe. A Szent Korona tehát a magyar nemzet egészének legmagasabb szintû megtestesülése. Isten, azaz az ember (!) kozmikussá tágult dimenziója, és az e világi magyar nép egyesül benne, mint szakrális tárgyban. A Szent Korona tehát a magyar nemzet transzcendens dimenziója, az Ég egy darabja. Ez köti össze a véges magyar létet az örökké tartó kozmikus léttel. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját nemzetfenntartó misztériuma, saját mitológiája? (...) A Szent Korona ily’ értelmezésben a magyar nemzet fennmaradásának, létének (!) szent titka. Isten gondolata a magyar létrõl, a magyar küldetésrõl ezen a világon. Ha tanulmányozzuk, úgy apránként felfedezhetjük, miért hozta Isten létre a magyar nemzetet, s mi ennek a magyar nemzetnek a differentia specificája, vagyis azok a csakis rá jellemzõ különleges tulajdonságok, amelyek minden más néptõl és nemzettõl megkülönböztetik. A létében mindig is fenyegetett magyarság a Szent Koronával, mint közösségfenntartó és megõrzõ erõvel, ebbe belekapaszkodva eredményesen tudna védekezni, mert a nemzeti önvédelem szakrális, absztrakt letéteményese, szellemileg is létezõ hatóerõ. A Szent Korona révén lesz a magyar Isten népévé (?!), válik ugyanúgy beavatott (?!) néppé, ahogyan Isten választott népe lett Izrael lakossága. Ez a magyar nép isteni titka. Aki ebbe a titokba bele tud pillantani, aki annak legalább egy részét megérti, beavatást nyer, és részesül a magyarrá válás (?!) misztériumában.”

A Szent Korona szakrális jelentéssel bír, azonban semmiképpen nem ‘analóg’ Mózes kõtábláival, amelyekre az egész emberiség Istentõl kapott törvényeit, Tízparancsolatát véste fel. A Tízparancsolat nem jelképes üzenet, hanem Isten valóságos elõírásait tartalmazza az egész emberiség, tehát minden nép minden fia és leánya számára! A Szent Korona - mint egyfajta szakrális, népet összetartó ‘erõ’ szimbóluma - csak a magyar nép számára bír kultikus, jogi és egyéb jelentõséggel, a többi nép számára nem mond, és nem is jelent semmit. Maximum annyit - ez sem kevés! -, hogy a magyar haza, a magyar föld csak a magyaroké, és senkinek nincsen joga ‘jogot formálni’ rá, még ‘globalizációs illetve integrációs áron’ vagy ‘magasabb érdekekre’ (únió) történõ hivatkozással sem. Ehhez, és ennek jogelméleti meg-alapozásához nincs szükség rá, hogy a többi népek kötelesek legyenek ‘ugyanúgy’ tisztelni a mi Szent Koronánkat, mint ahogy minden nép, amelyik kereszténynek vallja magát, egyformán köteles elismerni és megtartani Isten érvényes ószövetségi törvényét, Tízparancsolatát.

Ezt Jézus ekként erõsíti meg az Újszövetségben (Mt.5, 17-20.): „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy megszüntessem a törvényt, vagy a prófétákat. Nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem, hogy tökéletessé tegyem. Bizony mondom nektek: míg ég és föld fönnáll, egy ‘i’ betû vagy egy vesszõcske sem marad el a törvénybõl, hanem beteljesedik az egész. Aki tehát csak egyet hagy is el a leg-kisebb parancsok közül és így tanítja az embereket, az igen kicsi lesz a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja azokat, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom nektek: ha élet-szentségetek fölül nem múlja az írástudókét és a farizeusokét, - nem juttok be a mennyek országába.”

A Szentkorona-tant nem lehet a Tóra, vagy a Tízparancsolat rangjára emelni, miként a Szent Koronát (mint szakrális jelképet) sem a mózesi kõtáblák rangjára. Képzeljük el: ha például az angolok bebizonyítják, hogy ‘az igazi Isten kardja az Excalibur volt’, amit Arthur királyuk ‘az angol Istentõl’ kapott, és mondjuk a mesebeli Merlin sem ‘démoni varázsló’ volt, hanem például Gábriel arkangyal, akkor ‘mégiscsak igazuk lehet-lesz, amikor a magyar hazát elprivatizálják’... És vége-hossza nem lesz az utólag feltalált ‘isteni eredeteknek’; végül annyi evangélium lenne, ahány legenda és nemzeti mondavilág! A magyar népet nem lehet, és nem is kell semmilyen értelemben (küldetéstudat) fölébe emelni az összes többinek; - annál is kevésbé, mert ‘szakrális értelemben és egyetemes vallási vonatkozásban’ is csak egyetlen-egy kiválasztott nép létezik, mégpedig az isteni kinyilatkoztatás, a Biblia alapján: a zsidó. Ha ezt a tényt kétségbe vonnánk, úgy egyrészt Isten akaratával, másrészt a vallás-és kultúrtörténeti emlékekkel is szembe kerülnénk. A magyar népnek sem oka, sem joga nincsen rá, sem célja nem lehet, hogy kvázi ‘revánsot húzzon’ a bibliai zsidó néppel, vajon melyikük áldozata kedvesebb az egy Isten elõtt! Az új szövetségben, Krisztusban minden nép egyesül, függetlenül attól, hogy mily szerepet játszott az Ószövetség korában. A magyarok ‘újszövetségi küldetése’ egészen más. A magyar népnek - noha ezerszer is legyõzték, meg-tizedelték és szétszórták az ellenségei (a besenyõ, a tatár, a török, az osztrák, a német, az orosz és ma a multinacionális tõke) - csak Isten segítségével, azért sikerült mindmáig fennmaradnia, hogy a világ végezete, a végidõk közeledte felé, közel a végítélethez: a globalizált világállam élõ lelkiismerete legyen, és példát mutasson a népeknek az (emberi és nemzeti) önazonosság, a kereszténység megõrzésében.

8. A Szentkorona-tan mai jelentése

„A Magyarok Nagyasszonya és a Napbaöltözött Asszony - a Babba Mária - tulajdonképpen az õsi magyar vallási hagyományok és a kereszténység termékeny egymásra találását szimbolizálja. A Regnum Marianum, vagyis hogy István király Máriának, a Magyarok Nagy-boldogasszonyának ajánlotta fel királyságát, közjogi fogalommá vált. A XII. és a XIII. században a Szent Korona azonos volt az országgal. A Szentkorona-tan fokozatosan alakult ki és lényegében az állam és a társadalom felett álló JOG, azaz az alkotmány, az igazi alkotmány szerepét kapta. (...) Az állam felett álló JOG-ot nem lehet az állam akaratából levezetni. A JOG nem az állam akaratát fejezi ki, hanem az államot (is) kötelezõ szabályokat tartalmazza, amelyeket az állam nem szeghet meg, ha igényt tart arra, hogy jogállamnak tekintsék.

Mivel Magyarországnak ma nincs alkotmánya, azaz az állam felett álló és az állam által meg nem változtatható JOG-a, hanem csupán az állami akaratot kifejezõ és az állam által alkotott alaptörvénye, amellyel az állam az állampolgárait kötelezi, és önként vállal magára (minõsített parlamenti többséggel megváltoztatható) korlátozásokat, ezért indokolt a kérdés: joga volt-e egy önjelölt csoportnak és egy pártok által dominált parlamentnek (rózsadombi-, MDF-SZDSZ?) paktum elfogadásával lemondani a jogfolytonosság helyreállításáról, a magyar állam feletti „Szent Jog”-ról, vagyis az ezeréves magyar nemzet legfontosabb szükségleteit, érdekeit és értékeit tartalmazó Szentkorona-tanról? A Szent Korona, mint a legfontosabb közösségi jogokat, privilégiumokat hordozó absztrakt jogi személy, a magyar nemzet szuverenitásának megtestesítõje. Errõl a ‘torzított választás’ útján létrejött és korlátozott legitimációval rendelkezõ pártparlament nem dönthet. Errõl csak egy igazi legitimációval bíró, azaz teljeskörû képviseleten nyugvó alkotmányozó nemzetgyûlés és/vagy népszavazás dönthet. A jogfolytonosság helyreállításának az elmaradása igazából alkotmányos szünetelést jelent. A Nyugat írott alkotmányaiból össze-ollózott, ‘kölcsönzött elit alkotmány’ a frázis jellegû közhelyeivel nem képviseli a nemzetet. Ez nem JOG, hanem csak az elit akaratát állami akarattá átalakító alaptörvény. Nem áll az állam és a társadalom felett, hanem csupán bitorolja az igazi történelmi alkotmány, a Szent Korona és a Szentkorona-tanban kifejezett szakrális jogi személyiség felségjogait. A magyar állam, a magyar nemzet jogi személyiségének a neve: Szent Korona. Ezek a Szent Koronát megilletõ felségjogok valójában a magyar nemzet szuverenitását fejezi ki. (...) A királyt (az államfõt) is megilleti a nemesség (az elit) és a nép hûsége, ha Isten akaratát közvetíti. Ha azonban a király nem szakrális uralkodó, úgy a hûség a Szent Koronának, a szakrális jogi személynek szól, s nem pedig a nem szakrális természetes személynek (mondjuk privatizációt és európai úniós belépést ‘vezénylõ’ korporációs miniszterelnöknek). Nemesnek (elit tagjának) lenni annyit jelent, mint hûségesnek lenni, tehát a nemes a hûséges szinonimája. A hûbérúrnak való hûség nem azonos viszont az Istent megilletõ hûséggel. (...) A történelmi új kor farizeus királyai (államfõi, fekete nemessége, stb.) az állítják, hogy Isten kegyelmébõl uralkodnak, ezért követnek el mindent pl. a Priory of Sion révén, hogy származásukat egyenesen Jézustól vezessék le. Ez a Grál-legendának is a lényege. A Szent Korona, mint szakrális jogi személy tökéletes lehet, méltó absztrakció Isten, és Isten akarata közvetítésére. (...) A Szent Korona jogi személyisége és tárgyi meg-jelenése a magyar nép szimbolikus temploma és szentélye. Ady Endre (aki szabadkõmûves volt) panaszkodott, hogy ‘a magyar népnek még temploma sincs’. Ebben tévedett, mert a Szent Korona s inkarnációja a magyar nép temploma és ez ma is létezik, csak alvó állapotban van. A templom ma el van zárva a magyar nép elõl. A jelképe, a korona megtekinthetõ, de amit jelképez a korona, a templom - nem elérhetõ. (...) A Szent Korona misztériuma és az Evangélium központi kérdése az igazság és a szeretet erejében való hit. ‘Az Élõ Égi Igazság’ - az Isten akaratát érvényesítõ legnagyobb erõ, a legszilárdabb hatalom. (...) Magyarország keresztre feszítése (itt említsük meg csak Mohit, Mohácsot és Trianont) és ‘feltámadása’, Jézus keresztre feszítése és feltámadása mintájára (analógiájára - Cz. L.) teszi a magyar népet az isteni küldetés népévé, amely elhozhatja az üdvöt az emberiség számára, azaz ‘az Isten országának a megvalósulását’. Jézus errõl beszélt, hiszen a tanításának a lényege az Isten országa eljövetelének a hirdetése volt. Ilyen szemmel nézve a magyar történelembõl akár kiolvasható a magyar nemzet áldozati küldetése is.”

A Magyarországon ma uralkodó hatalom tehát nem legitim, mert nem a Szentkorona-tan jogos, jogfolytonos folytatása. Ez a hatalom éppúgy illegitim, mint az éppen ‘rászervezõdõ’, készülõdõ világállam - hiszen annak szerves része. Ez a hatalom mind elveiben, mind gyakorlatában teljesen elszakadt az eredeti, még egykor szakrális gyökerektõl, nem a népfelség elvén alapul; kisajátítja a JOG feletti uralmat (!), illetve minden egyes ország és nép, minden ember vagyonát és szülõföldjét, valamint a kultúrát, a vallást és a hitet is. Ez a hatalom a megvalósult globális fasizmus, amelynek „a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ” (mondja Sándor András ‘A történelem elmezavara’ címû könyvének - Püski, 1997. - 179. oldalán). Szabadkõmûves világállam.

9. A hasonmások, avagy a lélek abortusza

„Kocsis István ‘Magyarország Szent Koronája’ címû munkájában ki-tér a ‘hasonmás’, a ‘földi lét’, az ‘Égi Lét’, az ‘Élõ Égi Igazság’ (az Igazság mint személyiség), a ‘valódi beavatott’, a ‘szakrális személy’, a ‘szakrális király’, a ‘világkirály’, a ‘démoni hatalmak’, a ‘fékezõ hatalmak’ fogalmainak a megvilágítására. Ezeknek a fogalmaknak a rendkívül mélyenszántó és eredeti elemzésével Kocsis István hozzá-segít minket a Szent Korona misztériumának a megértéséhez. (...)

‘Igen, mintha semmi se lett volna fontosabb Trianonban, mint a leg-ártatlanabb megbüntetése, a legártatlanabb keresztrefeszítése. A régi misztériumjáték újrajátszása.’ Kocsis István szerint nem lehet sem ész érvekkel, sem érzelmekkel (például gyûlölettel) kellõen megindokolni, ami Trianonban megtörtént. A szerzõ úgy véli, hogy Trianon tudatos szembefordulás Istennel, és nincs is hiteles magyarázata, ha ezt nem vesszük tekintetbe.”

„Felmerül a kérdés, hogy lehet-e ésszerû magyarázata annak, hogy a világ leghatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A leg-rosszabbat, mert hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökké-valóságot. Másképp is fogalmazhatunk: õk már régen odaadták az örökkévalóságot a percért, akkor, amikor ‘hasonmásokká’ váltak.

„Hasonmás” az, aki az életet választotta az ÉLET helyett... Akiknek a lelke tetszhalott állapotba jutott. Õ az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, mely a „romlásba” visz. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést a saját Idõtlen Énjével... Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek... Azt mondtuk: „Nem könnyû kioltani a lelket, de az ember ezt megteheti... De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg... Azaz a felfoghatatlanul nagy bûnökkel.” Aki például szándékosan és aljas indokból öl, vagy megölet valakit, az is tulajdonképpen Istenre emelt fegyverrel oltja ki a saját lelkét. Aki pedig államférfiként árulja el hazáját, idegen hatalom szolgálatába áll, - szintén Istenre emel fegyvert, mert ezzel elszegényíti népét, ön-magát pedig megfosztja attól, ami benne, a személyiségében a leg-értékesebb. Ezért kell például annak levetni a papi ruhát, aki ateista lett vagy távozni a bírói pulpitusról, aki politikai parancsra hajlandó volt ártatlan embert elítélni. Minthogy Isten egyedül csak az embert teremtette a saját képmására, és oltotta ezért belé az alkotó értelem szikráját, így minden egyes emberben van valami isteni lényeg. Aki Istenre fegyvert emel, az emberként már nem is él tovább, hanem csak valami másként, másvalakiként. Ha tehát az ember így vagy úgy, de eldobja magától az isteni lényegét, az valami mássá válhat, valami minõségileg alacsonyabb rendûvé, mint ami korábban volt. Kocsis István ezt a minõségileg alacsonyabb rendûvé, mássá vált embert nevezte el „hasonmásnak”, - vagyis a valódi ember, az isteni lényegét hordozó ember „kiürült hasonmásának”.

Kocsis értelmezésében a „hasonmás” az, akinek a lelke tetszhalott állapotban van. Mondhatnák úgy is, akiben kialudt az isteni szikra. A mai uzsoracivilizációban élõknek a kamatkapitalizmus alaptörvényei szerint mindent ‘le kell fordítaniuk’ a pénz egydimenziós nyelvére. Kocsis István kifejti: a mi korunk embere nem érti, sõt, valami ál-problémának tekinti ezt. Ez jól tetten érhetõ abban is, hogy még a filozófiával és a teológiával hivatásként foglalkozók is mellõzik ennek a tárgyalását, mert a „hasonmások” létezésének a beismerése nem egyeztethetõ össze azzal a hamis premisszával, hogy minden ember egyenlõ. (Éppen ekkor folyt a Parlamentben az ún. „gyûlöletbeszéd-törvény” részletes vitája. Meghallottam a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja: ‘Nem gyûlölet-beszéd - nem büntethetõ - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsõbbrendûségét állítja’. Egyébként is; - a hasonmásoknak nincs a hátukra írva, hogy hasonmások, tehát ‘nem határolhatók jól körül’. Istennek legyen hála, egyelõre még szabad-lábon maradhatunk! Továbbá: igencsak csodálkoztam volna, ha az elit ‘megbüntettetné’ magát, és filozófus hajlamú talpnyalóit.) Az egyenlõ jogokkal épp az a probléma, hogy egyenlõtlen képességû emberekre és gyökeresen eltérõ feltételekre alkalmazva a legigazságtalanabb eredményhez is vezethet. Ezért a ‘jogegyenlõség’ legfeljebb az elvben elismert esélyegyenlõséget és a jog elõtti formális egyenlõséget jelentheti. Természetesen nem lehet minden egyes egyénre szabva megalkotni egy teljesen igazságos jogrendszert. Ez azonban nem változtat azon, hogy azt állítani: mindenki egyenlõ, nem egyéb egy jó szándékú óhaj kimondásánál. Ezzel az óhajjal nehéz szembefordulni, hiszen többek között erre épül az általános választójog és az „alibi-demokrácia” vele ûzött szemfényvesztõ játéka. Ha ehhez most még azt is hozzávesszük, hogy az emberek jelentõs hányada az uzsora-civilizáció kényszere következtében olyan „hasonmás” emberré vált, aki már elveszítette az emberi lényegét tartalmazó minõségét, akkor még az a kérdés is felmerül, hogy az emberi lényegüket még meg-tartott, illetve az emberi lényegüket már elveszített emberek vajon még egyenlõknek minõsíthetõk-e?

Kocsis István állítja, hogy valójában nem tett rendkívülit „a hason-más” fogalmának a bevezetésével, mert ez a fogalom szerinte minden ember tudatában jelen van. Az állítását például azzal támasztja alá, hogy hányszor elhangzik: „csak ne csalódnék benne!” - házas-társban, üzlettársban, barátban. Másképpen megfogalmazva: csak az legyen, akinek látszik, és ne valaki vagy valami más. Azaz „hason-más”. Kocsis úgy érvel, hogy ezen „hasonmásoktól” retteg minden jövõjét féltõ ember, mivel ezek a hasonmások hazudnak politikusként, szerelmi partnerként, nagyon könnyen kaphatók az árulásra és üzlet-emberként szintén gátlástalanok, - de más szakmákban sem azzal a felelõsséggel és kötelességtudattal látják el a feladatukat, mint az emberi lényegüket megõrzõ emberek. Közéjük tartoznak, akik pl. jó üzletnek tekintik a háborút, ha lehet rajta sok pénzt keresni, tekintet nélkül arra, hogy hány embertársuknak okoznak vele végtelen sok szenvedést. A jelenlegi uzsoracivilizáció kamat-kapitalista rendjében pénzgazdaság mûködik, amelynek egyetlen célja, hogy a pénzbõl még több pénzt állíthassanak elõ a pénzvagyon tulajdonosai, ezért minden emberi érték devalválódott, és az erkölcsnek nincsen többé ázsiója.

Egyre több tehát a profithajszában hasonmássá váló ember. A leg-döbbenetesebb - Kocsis István szerint - az, amikor a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett. Ez abban a pillanatban következik be szerinte, amikor már képes elhitetni önmagával, hogy Istennel szembefordulva is lehet élni. Természetesen lehet így élni, de nem az emberi lényegét megtartó teljes (értékû) embernek, hanem az emberi lényegétõl megfosztott hasonmásnak. Ezért van az, hogy ebben a mindent pénzzel mérõ egydimenziós világban rengeteg az olyan ember, aki úgy követ el bûnt, hogy nincs is igazán bûntudata, és képtelen is valódi bûnbánatra. (Persze vannak ennek enyhe esetei is, pl. ha valaki csak képmutatásból jár templomba és nem valódi lelki szükségletbõl.) Kocsis István leleménye, a „hasonmás” terminusa igen jól eligazít korunk sok ellentmondásában. Ugyanis ha valaki fölfogta, hogy „hasonmás” lett, és ezt a létét el tudja viselni, akkor a számára semmi sem azonos már azzal, ami valójában. A bûn többé nem bûn, minden olyan üzlet rossz, melyen így vagy úgy nem nyerészkedik, akár a másik kárára s a legrosszabb üzlet, ami Kocsis szerint „az örökkévalóságról való lemondás a percért”, vagyis amikor a percnyi földi létért lemond az Idõtlen Énrõl, amikor az életet választja az ÉLET helyett. Az ilyen hasonmás embernek a földi léte percnyi hosszába kell belesûrítenie minden hatalmat, minden élvezetet; - ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át mindenen és mindenkin. Kocsis a Biblia alapos ismerõjeként azt is hangsúlyozza, hogy a „hasonmás”-kérdést a maga bonyolultságában az Evangélium mutatja be (!), de korunk embere a jelek szerint már nem képes felfogni az Újszövetségnek e fontos részleteit. Mindabból, amit az Evangélium sugalmaz, a legdöbbenetesebb, hogy a „hason-más”-lét, vagyis az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek és Isten megtagadása - az emberi lényegétõl már megfosztott, redukálódott ember számára természetessé és elfogadhatóvá is válhat, és így az uzsoracivilizáció pénzhajszájában egész népeket, sõt az emberiséget is veszélyezteti az ebben a „hasonmásságban” való elmerülés.”

Az elmondottakhoz már csak Krisztus szavait lehet hozzátenni:

Óvakodjatok az antikrisztustól! „Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az antikrisztus. Már eddig is sok antikrisztus támadt. Ebbõl tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, s mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot. Ti ismeritek, s azt is tudjátok, hogy semmi hazugság sem származik az igazságból. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha meg-marad bennetek, mit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félre-vezetnek. Ami titeket illet, maradjon meg bennetek a tõle kapott kenet. Más tanítóra nincs szükségetek: bármire is tanítson az õ kenete, az igaz s nem hazugság. Maradjatok tehát õbenne, amint tanította. Igen, gyermekeim, maradjatok õbenne, hogy amikor meg-jelenik, bizalommal töltsön el s eljövetelekor meg ne szégyenüljünk. (1 Jn.2, 18-28.)

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amelyik vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amelyik nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt már a világban is van. Ti Istentõl vagytok gyermekeim, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hisz, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.” (1 Jn.4, 1-6.)