Czike László

A Nemzeti Szövetség kommunista öröksége

Volt egyszer egy ‘Nemzeti Szövetség Magyarországért’ mozgalom, 1996-ban...

Tavaly ilyenkor a friss felismerések szent dühe, a hirtelen rádöbbenések rettenete - mily' optimista hevületek! - irányították a tollamat. Mi maradt mára?! Semmibõl semmi. Országunkat romba döntötte a privatizáció.

A bolsevik rendszer lényege, az intézményes népbutítás változatlan hevességgel, egyre újabb statisztikai-információs trükkök bevetésével - folytatódik tovább.

Ebben kormánypártok és ellenzékiek egyaránt abszolút profinak bizonyultak. Ma ennyiben tényleg hétpárti diktatúrában élünk...

A kommunisták 1990-ben a kétséges jövõt bízták rá az Antall-kormányra, - 1998-ban azonban a nyilvánvaló kilátástalanságot készülnek örökül hagyni a nemzeti ellenzéknek (szövetségnek). Mily' hívogató, reményteli távlatok ígérete ez!

Az ellenzék fékevesztett hatalomvágyában - készülnek már nagyon a revánsra! - se lát, se hall. A még érintetlen, s a már bepiszkolt egyformán vakon menekül - elõre...

Harmadik út (Gidai), magyar út (Csurka), és/vagy konszolidált polgári fejlõdés alternatíváját (Fidesz), végigjárhatóságát ígérik, - miközben a fenekük is kilóg a (bõ-)gatyájukból. Az MDF, a KDNP, az MDNP - sõt, már az FKgP sem! - nem ígérnek semmit. Nincs koncepciójuk, amire ígéreteket lehetne alapozni.

Álmodik hát a nyomor! Ugyanis sem az ígéreteket, sem a koncepció-nélküliséget nincs már mibõl finanszírozni.

Nincsenek külön utak. Nem lehet utólag (!) elõre okosnak lenni, mint ahogyan a Fidesz próbálja velünk elhitetni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.

Csak a becsülettel vállalható, újabb évtizedes tisztes szegénység következhet, - vagy a hirtelen nemzethalál. Egyaránt óvakodjunk a demagógoktól, de az önjelölt forradalmároktól is: egy tõrõl fakadnak mindannyian!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk bátran szembe a nyers valósággal!

Katasztrofális privatizációs csõdtömeg

Nagyjából mindenünk ott és akkor siklott ki végzetesen, amikor Antall József az Állami Vagyonügynökség létrehozásával (1990.) szentesítette, intézményesítette (tehát legitimálta) a bolsevikok, és a velük az 1980-as évek közepétõl szorosan összefonódott multinacionális tõke szabad rablását, amit fennkölt-tudományosan állami privatizációnak kereszteltek el. Az ezt megelõzõ ún. spontán privatizáció kismiska - és egész jó üzlet! - volt ahhoz a vad orgiához képest, ami az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. vezényletével kibontakozott.

Az egyébként hagyományosan rossz tulajdonos állam a társadalmi tulajdon (TT) magánosítása során még gondatlanabb gazdának bizonyult.

A csillagászati javadalmazással - vö.: harminc ezüstpénz! - örökös hallgatásra ösztönzött középszerû-tehetségtelen ÁVÜ-hivatalnokok az évek leforgása alatt valóságos tudományos módszertant és bürokratikus rendszert fejlesztettek ki a társadalmi tulajdon szemérmetlen szétlopásának tökéletes elkendõzésére és saját tevékenységük teljes titkosítására, a valóságos történések bármikori feltárásának eleve lehetetlenné tételére. Közben súlyos milliárdokat fizettek ki a KPMG-nek, a Deloitte/Touché-nak - vagy éppen természetben és pénzben a Co-Nexus-nak! - és egyéb tanácsadó cégeknek, többnyire valós egyenérték nélkül. Hacsak a jogilag szabályozott lopás és rablás technikájának elsajátítását nem tekintjük annak...

Ne beszéljünk valós vagy alaptalan feltevésekrõl, mindent elborító korrupcióról, az áron aluli eladásokról, a képtelen reorganizációkról, a titkos záradékokról, a falból kiírt vagy ki sem írt szánalmas tenderekrõl, a nemzetközi pénzmosásokról, a gyanús (ál)szerzõdésekrõl, a nyilvánvaló vesztegetésekrõl, mindenestül eltûnt iratokról és szándékos irateltüntetésekrõl, - beszéljenek ezúttal inkább számok, a száraz statisztikai adatok: az ÁPV Rt., a KSH, valamint az MNB saját adatai.

A Fidesz "Gazdaságpolitikai korlátok és lehetõségek" címû kongresszusi (1997.) kiadványa lapjainak sarkaiban a szimbólum atavisztikus Conexus-embléma után-érzés (!), - ám amíg amaz az eredeti KAPCSOLAT, emez már csupán stílszerûen egy picinyke LABIRINTUS. De ez a lényeg: az egykori tudatos és totális össze-fonódásból mára csak az ösztönös rémület és az eszmei zûrzavar maradt meg a számunkra. Mára már majdnem minden szimbólum is értelmét vesztette...

A konferencia-füzetecske a 70. oldalon fontos adatokat közöl. Az ÁVÜ-ÁPV Rt. összes bevétele 1990. és 1996. között kb. 1000 milliárd forint volt. Összesen mintegy 300 milliárd forintot fordítottak a privatizáció "intézményes" és egyéb ki-adásaira, ami nagyrészt a tanácsadó cégek zsebébe vándorolt. No comment.

A vizsgált idõszak 7 évében az állami privatizációs ügynökség a magánosítás bevételeibõl összesen 723 milliárd forint költségvetési befizetést teljesített.

A füzet adatai szerint - forrás: az ÁPV Rt. - az 1990-ben eredetileg mintegy 3600 milliárd forint összértékû állami vagyon 50 %-a egyszerûen elveszett (értsd: ez vagyonvesztés). A megadott vagyonérték (melynek valós összege ennek legalább a duplája! - Cz. L.) 20 %-ára rúgó privatizációs-értékesítési bevétel pedig a mai árfolyamon számítva mindössze 4 milliárd USD-nak felel meg! Vagyis 7 év alatt összesen maximum 4 Mrd USD-vel csökkenhetett a bruttó államadósság az állami vagyon értékesítésébõl származó privatizációs bevételek eredményeként, amennyiben a teljes bevételt adósság-csökkentésre fordították. (De azt is látjuk, hogy nem. - Cz. L.) Az ÁPV Rt. kezelésében még megmaradt vagyon névértéke cca. 1000 milliárd forint, amelynek legalább a fele csõd-portfolió.

Elvtársak, - érdemes volt?! The answer is blowin' in the wind. Vagyonunkat is.

Hullámzó inflációval és fizetésimérleg-deficittel terhes stagfláció

A Magyar Nemzeti Bank 1997. évi (2) havi jelentése szerint - a Fidesz-füzet adataival megegyezõen - 1989. és 1996. között a folyó fizetési mérleg összesített egyenlege 12,2 milliárd USD deficitet mutat. A legnagyobb fizetésimérleg-hiány 1993-ban (3,5 Mrd USD), 1994-ben (3,9 Mrd USD) és 1995-ben (2,5 Mrd USD) keletkezett. Ugyanezekre az évekre esik a forint erõteljes devalválódása is. Ami amiatt is érdekes, mivel a fizetésimérleg-hiány mértéke - miként az adósság-állomány nagysága is! - bizonyos összefüggésben elsõsorban a mérési árfolyam kérdése. Az árfolyam (és annak változása) pedig hosszabb távon mindenekelõtt a belsõ infláció mértékétõl (és annak változásaitól) függ. A nemzeti valuta (a forint) paritás-változása, árfolyamának romlása elsõsorban annak következménye, hogy a magyar nemzetgazdaság (a GDP) növekedési üteme messze elmarad a fejlett tõkés országokétól. Termelékenységünk színvonala relatíve növekvõ mértékben romlik, de miért? Külkereskedelmi cserearányaink romlása miatt. Mit jelent ez? Azt, hogy a tõkés partnerek ugyanúgy bánnak el velünk a kereskedelmi forgalom export-import tranzakcióinak árarányai tekintetében, akárcsak a multinacionális privatizátorok a magyar állam vagyonának magánosítása során. Mélyen ár alatt exportálunk, - és relatíve túl magas árakon importálunk. Gondoljuk csak meg! A privatizáció során a külföldi befektetõk komplett gyárakat, vállalatokat kaphattak 20 %-os áron, vagy éppen feltõkésített bankot 1 forintért, - miközben ezekért az árakért a teljes magyar piac is az övék lett. A magyar munka, a magyar termék, a magyar vállalat, a magyar piac mérhetetlenül olcsó azon a nemzetközi piacon, ahonnan pedig elképesztõen magas árakon vásárolunk meg (immár nyolcadik éve begyakorlott rendszerben) minden európai-úniós vagy éppen amerikai cikket. Az iparcikkek nem sokkal jobbak a magyaroknál, viszont tíz-húszszor annyiba is kerülhetnek. Az élelmiszerek pedig kifejezetten gyengébb minõségûek is...

Ez a folyamat, ez az ok-okozati összefüggés-lánc - a külkereskedelmi cserearány-romlás, a relatív és látszólagos termelékenység-csökkenés, a hullámzó mértékû belsõ infláció, a forint-devalváció - a halmozódó fizetésimérleg-hiány s így végsõ soron az államadósság növekedésének eredeti-valós magyarázata. Bármilyen más fejtegetés szemenszedett hazugság, demagógia: népbutítás.

A legsúlyosabb magyarázat azonban még hátravan. A cserearány-romlás, a belsõ infláció, a forint-értéktelenedés, a fizetésimérleg-hiány s a növekvõ adósság csak tüneti jelenségek, illetõleg szükségszerû következményei valaminek! Valaminek, amirõl soha nem esik szó. Miért van az, hogy a magyar munka egyre kevesebbet ér a nemzetközi piacon? Miért van, hogy eladni csakis veszteséggel tudunk, - mi-közben a nekünk eladók rendre ‘degeszre’ gazdagodnak?

Miért van az, hogy bármit veszünk, másnap csak a felénél is kevesebbért tudjuk eladni? Miért van, hogy áron, béren, tébén, vámon, adón, vételen és eladáson - munkán vagy semmittevésen -, egyszóval minden akciónk vagy reakciónk által: mindig mindenen, mindenért mi járunk rosszabbul?!

Mindezeknek az az egyszerû oka, hogy országunkat, nemzetgazdaságunkat, munkánkat és értékeinket, VÉGÜL MINKET MAGUNKAT IS a kommunista karanténból "kiszabadítva" (lásd: 1990. = rendszerváltás) egyenesen a szintén vörösen izzó multinacionális olvasztótégelybe dobtak (lásd még: az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás sikerével való hitegetés), ahol az árakat, a béreket, stb. már évtizedek óta kollektív, "demokratikus-többségi" politikai döntések határozzák meg, mely döntésekbe nincsen beleszólásunk.

NEM KÉRDEZTÉK, HOGY ELFOGADJUK-E A JÁTÉK-SZABÁLYAIKAT, EGYSZERÛBB MEGOLDÁST VÁLASZTOTTAK: LEFIZETTÉK NEMZETI ELITÜNKET, AKIK SZOLGAIAN ENGEDELMESKEDTEK... Országunk el-adósítása tehát tudatos nemzetközi politikai döntés volt, amelynek a végre-hajtásához a saját áruló elitünket használták fel kollaboránsként. A többi már egyszerû következmény...

Kísértetiesen cseng a fülünkbe a klasszikus lenini tétel, miszerint: "A politika és a gazdaság kapcsolatában a politikának van primátusa." Hazugság, hogy "gyenge gazdasági teljesítményünk", illetve növekvõ eladósodásunk következménye, hogy a nemzetközi politika "ferde szemmel" tekint ránk. Sokkal inkább igaz, hogy a nemzetközi és nemzetek feletti pénzvilág tönkretette gazdaságunkat, hogy olcsón elorozhassa értékeinket és ránk sózhassa töménytelen bóvliját. Az elitünket pedig megtanította "jogilag tisztán" lopni és folyamatosan hazudni, mint a vízfolyás...

Áruló pénzügyeseink szájából szüntelenül áradnak a gyarmatosítók hazugságai.

Sajnos öngerjesztõ hatású, hogy nemzetgazdaságunk fõbb szereplõi, a dolgozó és termelõ lakosság, a vállalkozók - hiszen annyit hallják! - lassanként maguk is elhiszik, hogy buták, ügyetlenek, rosszul és drágán dolgoznak: ezért a nemzetközi piac "igazságos értékítélete" lassú kínhalálra veti õket.

A folyó fizetési mérleg 1996. évi tényleges hiánya 1,7 Mrd USD-t tett ki, ami az elõzõ évekhez viszonyítva kétségtelenül némi javulás. Ennek érdekében azonban az egész társadalom olyan kényszer-áldozatokat hozott, ami - egyebek mellett - a termelési, az értékesítési (kereskedelmi), a vállalkozási és a beruházási kedvet is olymértékben visszavetette, minek következtében gazdasági növekedés nincs.

E tények már megmutatkoznak a külkereskedelmi mérleg folyamatos romlásában is, ami a fizetési mérleg újbóli hiány-növekedéséhez, felborulásához vezethet már 1997-ben is, de 1998-ban egészen biztosan. Ismét a jövõnket áldozták fel.

Reménytelenül fokozódó külsõ (és belsõ) eladósodás

Az adóssághelyzetünk javulása vagy romlása azon múlik, hogy’ alakul a nemzet-gazdaság jövedelemtermelõ képessége, a GDP, a gazdasági növekedés. A kérdés nyilvánvalóan az: képes-e országunk továbbra is kitermelni az évtizedek óta reá nehezedõ adósságszolgálati terheket, képes-e olymértékû GDP-növekedést elérni (többletjövedelmet realizálni), amibõl a kamatok fizetése s a hiteltörlesztés össze-omlás veszélye nélkül finanszírozható. Az eladósodás eme történeti trendvonalán nyilván létezik egy inflexiós pont, amin túllépve a folyamat megfordíthatatlanná válik, és gyorsuló zuhanással a teljes összeomláshoz vezet...

Vajon túlhaladtuk-e már ezt a holtpontot, vagy sem?

A fizetési mérleg legfontosabb meghatározó tényezõi:

- a külkereskedelmi (export-import) mérleg, a külkereskedelem cserearányai;

- az infláció mértéke, amely determinálja a cserearányokat és a valutaparitást;

- az adósságszolgálati terhek (kamat + törlesztés) aktuális kondíciói;

- a külföldiek tõkebefektetéseinek és profit-repatriálásainak egyenlege, továbbá

- az adott-kapott hitelek egyenlege, valamint

- a valuta-tartalék változása, illetõleg a privatizációs bevételek összege.

Az elmúlt közel 8 év során a korábbi alapképlet nem sokat változott. Az 1980-as években már az adósságszolgálat teljesítésére vettünk fel újabb és újabb külföldi kölcsönöket a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól. Az utóbbi 2 évben (1995-1996.) a hitelfelvétel mérséklõdött, az adósságszolgálat teljesítésének leg-fõbb forrásává a privatizációs bevételek (lásd pl. az energia-szektor értékesítését) váltak. A külföldi tõkebefektetésekbõl származó valutabevételek jelentõs hányada az ország valuta-tartalékait növelte.

Az MNB-tájékoztató adatai alapján vizsgáljuk meg a fizetési mérlegre ható fõbb tényezõk alakulását, és állapítsuk meg: folytatható-e tovább - 1998. után is - az elmúlt 2x4 év kormányzati külgazdaság-politikája?

1. A külkereskedelmi mérleg az 1988-1991. közötti években közel egyenletes, minimális aktívummal zárt. Az 1992. évi passzívum még elhanyagolhatóan kicsi. Az 1993-1995. közötti 3 évben viszont felborult az egyensúly. A külkereskedelmi passzívum értéke évi 3 Mrd USD körül tetõzött, illetve a 3 év összegeként 9,324 Mrd USD-t tett ki, - miközben a gazdasági növekedés éppen ezekben az években volt a legmagasabb! Azt hihetnénk, hogy a GDP erõteljes növekedése okozhatta a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megbomlását, ámde ennek ellentmond a folytatás. A külkereskedelmi mérlegünk 1996-ban - még állítólagos stabilizációs sikereink ellenére is - ismét 2,645 Mrd USD passzívummal zárt, a GDP viszont 0,6 %-kal csökkent, vagyis hát az ország gazdasági teljesítõképessége szemernyit sem javult. Az áruforgalmi mérleg romlása 1997-ben várhatóan folytatódik, ami a fizetési mérleg újból növekvõ deficitjében is kifejezésre juthat majd. A gazdaság pedig változatlanul stagnál.

2. A belsõ infláció 1997-ben továbbra is 20 % feletti mértékû, ami pedig a csere-arányaink folytatódó romlását, a forint folyamatos leértékelõdését idézi elõ. Az USD árfolyama már 180 forint felett jár, és közelíti a "bûvös" 200 forintos határt. Csak történeti emlékeztetõül: 1 USD 1988-ban még csak mindössze 50 magyar forintot ért! A magyar valuta (HUF) romlásának átlagos mértéke így az elmúlt 8 évben 15 %/év volt. Érdekes módon az évi romlás mértéke eleinte hullámzott - "jó év, rossz év" -, ám 1993-tól évi 17-20 % közötti mértékben "stabilizálódott"...

3. A külsõ adósságszolgálat összegének növekedése szintén 1992-1993-tól vett drámai fordulatot. A ténylegesen teljesített adósságszolgálat (kamatfizetés + tõke-törlesztés) összege az 1990. évi 4 Mrd USD-rõl 1996-ban 10,3 Mrd USD-re emelkedett, miközben a nettó kamatkiadás mértéke 8 év óta évi 1,2-1,4 Mrd USD körül stagnál! A kiugróan magas tõketörlesztést a privatizációs bevételek, elsõ-sorban az energia-szektor 1995. évi értékesítése - mint soha vissza nem térõ, egyszeri "lehetõség"! - tette lehetõvé. A nagy összegû (4 Mrd USD) "soron kívüli tõketörlesztés" eredményeként az USD-ben kifejezett bruttó adósságunk trendje "megfordult": az eddigi "stabil" növekedés most diszkrét csökkenésbe váltott át. A hangsúly az "USD-ben kifejezett" és a "diszkrét csökkenésbe" kifejezéseken van. Az adósság efféle csökkentése ugyanis egyszeri, "mesterségesen elõidézett" lépés, s mint ilyen, megismételhetetlen (!), mert nem a nemzetgazdaság teljesítõ-képessége növekedésének a valós eredményébõl, hanem csak az energia-szektor ‘hirtelen felindulásból elkövetett’ értékesítésébõl származik.

Mindemellett az államadósság forintban kifejezett összege így is tovább nõtt, ha más miatt nem, hát a folyamatos árfolyam-romlás következtében...

A bruttó külsõ államadósság összege 1990-ben 21,27 Mrd USD volt, ami (USD = akkor 63,2 forint) 1.344,2 Mrd forintnak felelt meg. Ugyanez 1995-ben már 31,655 Mrd USD-t, - illetve (USD = akkor 125,7 forint) 3.978,7 Mrd forintot tett ki. Egy évvel késõbb, 1996-ban pedig az adósság összege 27,646 Mrd USD - dollárban tehát csökkent -, ami (USD = akkor 152,6 forint) már 4.218,3 Mrd forintra rúg! Adósságunk tehát forintban kifejezve a rendszerváltás éve (1990.) óta 3,14 (pi-)szeresére, illetõleg 214 %-kal - folyamatosan - növekedett!

A nemzetgazdaság teljesítményét pedig - elvtársak! - egyelõre forintban mérjük, hisz saját bérünket, fizetésünket ma még HUF-ban kapjuk. Tetszetõs statisztikai hazugság a dollárban kifejezett adósság jelentõs csökkentésérõl hencegni, ami közben a dollár kitermelése országunknak - hála Surányi úrnak, illetve a csúszó leértékelésének! - évente automatikusan 20 %-kal többe kerül.

Bruttó külsõ adósságunk ma is a GDP 63,6 %-át teszi ki. A GDP viszont 1996-ban - 0,6 %-kal - ismét csökkent, az adósság pedig 1997-ben újra csak nõni fog...

Itt említem, hogy a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete tájékoztatója az 1997. évi gazdasági folyamatokról (1997/1-2.), a 2. oldalon "Mérséklõdõ külsõ adósság" címmel ellentmondásos, az MNB-adatokkal nem teljesen egyezõ, félre-vezetõ adatokat közöl: "Az elmúlt évben (értsd: 1996-ban) is jelentõsen csökkent az ország külsõ adóssága." Aztán: "Az 1995. márciusában még 20-21 milliárd dolláros külsõ nettó adósság 1996. végére 14,3 Mrd USD-ra mérséklõdött." Az MNB-tájékoztató adatai szerint a nettó külsõ adósság 1994-ben tetõzött (18,9 Mrd USD), majd 1995-ben 16,8-, illetve 1996-ban 14,3 Mrd USD-re csökkent. Mindeközben a bruttó külsõ adósság 1994-ben 28,5-, 1995-ben pedig 31,7 Mrd USD-re növekedett, ami aztán 1996-ban - az ismert okok miatt - 27,6 Mrd USD-re csökkent. Minden adat értékelése kizárólag politikai beállítás kérdése!

Mellesleg: az MNB adatai részben önmagukkal sem egyeznek, - vö.: egymással a 105. és a 106. oldalnak az 1995. évi bruttó és nettó adósságra vonatkozó adatait. Mindazonáltal: a nettó és a bruttó adósság változásának tendenciája "mindössze" amiatt tér el egymástól, merthogy a kintlévõségeink (követeléseink) az 1994. évi 9,6 Mrd USD-rõl 1995-ben 14,8 (!) Mrd USD-re emelkedtek, ami ugye bagatell! Ami egyébként az államadóssággal kapcsolatos számadatok, tájékoztatások vala-mint a sajtóbeli közlések megbízhatóságát illeti, arra talán megfelelõ illusztráció az alábbi idézet a KÁPÉ április 30-iki számában közzétett, Fekete Jánossal - a folyamatos eladósodásunk ‘atyjával’ - készített interjúból. KÁPÉ: "De tény az is, hogy amikor 1989-ben átadta ezt a kulcsot (ti. az MNB kulcsát), hazánk bruttó adósság-állománya 18-19 milliárd dollár volt, ami az elmúlt 8 évben 35 milliárd dollárra nõtt, vagyis csaknem megkétszerezõdött." Mire Fekete János: "A tények makacs dolgok. Ha arra kell választ adni, hogy vajon eladósodott ország lett-e Magyarország, és ártott-e a sok hitelfelvétel, akkor egyenesen és világosan azt kell mondanom, ez hasznos volt, ez nem ártott. Olyan vagyont, értékeket hoztunk létre, amelynek egy részét most értékesítettük, és több pénzt kaptunk érte, mint amennyi 40 év teljes felhalmozott adóssága."

Csupán emlékeztetõül: az egész privatizációból mindösszesen 4 Mrd USD valuta-bevételt (723 Mrd HUF) sikerült realizálni, miközben a bruttó államadósság már 1990-ben meghaladta a 21 Mrd USD-t. Ma privatizálható vagyonunk már szinte nincs is, az adósság pedig lassan újból eléri a 30 Mrd USD-t. Vagy a statisztika, vagy az újság téved nagyot, - Fekete János viszont bizonyosan. Olyan látszatot is kelt, mintha felhalmozott (és most privatizált) társadalmi tulajdonunkat kölcsönök felvételébõl építettük volna fel, hoztuk volna létre. Ebbõl semmi nem igaz!

4. A külföldiek közvetlen tõkebefektetéseinek összege az 1989. és 1996. közötti

7 év alatt összességében 13,4 Mrd USD-t tett ki. Ezek az összegek - mivel "jog-folytonosan" a külföldi befektetõk tulajdonát, tõkebetétjét képezik! - adósság-szolgálat céljára, kölcsöntörlesztésre igazából nem használhatók fel, viszont az ország valuta-tartalékát kétségtelenül jótékonyan növelik.

Ezzel összefüggésben felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz M.P.P. elnökének egy súlyos "szakmai" (bár õ nem is közgazdász!) tévedésére, amely a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjújában látott napvilágot. Orbán Viktor kijelentése így hangzik: "Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tõke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet (ti. adósság-törlesztést), mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodnunk az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi két- milliárd dollár egyelõre azonban lehetõvé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósságszolgálatot."

Az idézett vélekedés alapvetõen téves, mert:

- a külföldi tõke beáramlásának mértéke újabban csökken;

- a fizetési mérleg hiányát átmenetileg és formálisan, mintegy mérlegtechnikailag

"finanszírozhatja" a külföldiek tõkebefektetése, de valójában és ténylegesen:

- csak valós privatizációs valuta-bevételek fordíthatók adósságszolgálati célokra,

a külföldiek közvetlen tõkebefektetései nem;

- privatizálható állami vagyonunk már gyakorlatilag nincs, így ez a valuta-bevételi

forrás lényegében tökéletesen kiapadtnak tekinthetõ. Egyébként:

- a privatizációs valutabevételek sohasem fedez(het)ték az adósságszolgálat (vagy

csak a tõketörlesztés) valuta-kiadási fedezetét; kivétel ez alól a soha vissza nem

térõ 1996. év, a komplett energiaszektor eladása miatt. Másik energiaszektorunk

viszont nincs. Végezetül:

- önmagában kalandor, képtelen elképzelés az adósságszolgálat esedékes terheit a
külföldi tõkebefektetõkkel, azok pénzébõl fizettetni meg és ki. Egy ilyesfajta
gondolat eleve hátsó szándékú, kvázi: "Fizessenek a gazdagok, úgy kell nekik, -
minek jönnek ide befektetni!" Ennél sokkalta egyenesebb megoldás halasztást,
vagy átütemezést kérni, esetleg a kommunista hitelfelvételekre hivatkozással,
kerek perec megtagadni a kölcsönök egy részének visszafizetését.

5. Magyarország külsõ követelés-állománya 1990-ben 5,3 Mrd USD volt, majd elkezdett növekedni - 1993-ban közel 10 Mrd USD-t tett ki -, és 1995-ben már 15 Mrd USD-re rúgott. Adósaink - kik is lehetnek? - 1996-ban komoly összeget törleszthettek, ugyanis "kintlévõségeink" közel 2 Mrd USD-vel csökkentek, ami a fizetési mérlegünket - szinte "véletlenszerûen" - jelentõsen javította. Az 1996-ban eszközölt soron kívüli hiteltörlesztésünk eredményeként a bruttó külsõ adósság-állomány 4 Mrd USD-vel, - a nettó külsõ adósságállomány pedig 2,6 Mrd USD-vel csökkenhetett.

Magyarország 1988. és 1996. között összesen mintegy 36 Mrd USD közép-és hosszúlejáratú hitelt vett fel, míg 30 Mrd USD tõketörlesztést hajtott végre.

Így a hitelállomány 8 év alatt 6 Mrd USD-vel növekedett, - minden privatizációs, illetve adósság-törlesztési erõfeszítésünk ellenére.

6. Magyarország valuta-tartalékai 1990-ben mindössze 1,2 Mrd USD-t tettek ki, ami 1991-ben már 4 Mrd USD-re emelkedett. A tartalékok 1992-tõl 1995-ig folyamatosan növekedtek, - 1995. végére meghaladták a 12 Mrd USD összeget.

Valuta-tartalékaink 1996-ban jelentõsen, - 2,3 Mrd USD-vel csökkentek. Ez feltehetõleg összefüggésben lehet a teljesített adósságszolgálat 1996. évi kiugró összegével, ami (1,7 Mrd USD elõtörlesztéssel együtt) 12 Mrd USD-t tett ki!

Felmerülhet az olvasóban, miért is van szüksége Magyarországnak 10 Mrd USD nagyságrendû valuta-tartalék képzésére és állandó fenntartására, miközben közel 30 Mrd USD bruttó külsõ adósság után fizetünk minden évben növekvõ adósság-szolgálatot?! Nem valami kapitális örültség ez? Természetesen ‘világhíres’ pénz-ügyeseink is követnek el nagy néha hatalmas hibákat, tévedéseket, - ám ekkorát úgyszólván sohasem. Tehát nem hibáról lehet szó!

Valószínûsíthetõ, hogy a valamirevaló külföldi tõkések csakis akkor eszközölnek jelentõs összegû befektetéseket Magyarországon, ha megfelelõ (esetleg titkos) garanciákat kapnak, hogy bármilyen nekik nem tetszõ politikai fordulat esetén maradéktalanul kimenthetik (repatriálhatják) befektetett tõkéjüket. Valamirevaló bank csak akkor nyújthat nagy összegû középlejáratú hitelt, ha szintén megfelelõ garanciát kap a kölcsön visszatérülésére. Ilyen biztosítékot jelenthet, ha a Világ-bank és a Nemzetközi Valutaalap kötelezõ mértékû tartalékképzést ír elõ az adós Magyarország számára. A horribilis összegû valuta-tartalék (10 Mrd USD) tehát elsõsorban "garanciális kötelezettség" vállalása lehet az aggódó tõkés befektetõk és hitelezõk kvázi megnyugtatására.

Ismét Orbán Viktornak szánom megjegyzésemet: a külföldiek tõkebefektetései, a kötelezõ valuta-tartalék semmiképpen nem használható - még átmenetileg sem - adósság-szolgálati célokra. Az adósság-szolgálat minden normális esetben a külkereskedelmi mérleg aktívumának valuta-bevételi többletébõl teljesítendõ, - ami csak erõteljes és stabil gazdasági növekedés, évi legalább 4-6 %-os GDP-növekedési ütem megvalósulása mellett biztosítható. Végszükség esetén (ritkán) persze az adósság-szolgálat teljesíthetõ a rendkívüli valuta-bevételeket produkáló privatizációs tranzakciók révén is. Épp ez történt 1996-ban, amikor is az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány értékesítette a komplett stratégiai energiatermelõ-és szolgáltató szektort francia, német és olasz - jórészt állami - vállalatoknak, csak azért, hogy fizetési mérlegünk egyensúlya helyreállításának, valamint az adósság-állomány csökkentésének hamis látszatát keltse a tõkés pénzvilágban. E tranz-akcióval azonban minden profitképes eladható vagyonunk el is fogyott, - több privatizációs bevételre pedig a továbbiakban már nem számíthatunk.

Az adósság-szolgálat ideig-óráig teljesíthetõ újabb hitelek felvételébõl is - éppen ez történt 1982. és 1992. között -, de ez egyáltalán nem normális. Mindazonáltal sajnos nagyon valószínû, hogy a továbbiakban Magyarország újból abnormális megoldásokra kényszerül...

Adósság-ügyben ez már a kommunisták második rettenetes öröksége

Az 1970-es és 1980-as években reménytelenül eladósították Magyarországot, - a belsõleg nem legitim, csupán a tõkés Nyugat-Európa és az USA számára szalon-képes kommunista kormányaink 20,5 Mrd USD adósságot halmoztak fel.

A felvett hiteleket döntõ részben gazdaságtalan, megalomániás nagyberuházások megvalósítására, illetve a nemzetközi kommunizmus támogatására (pl.: "guruló dollárok"), a saját pártjuk, az MSZMP és tagsága jólétének finanszírozására, a kommunista elit fényûzõ életmódjának megteremtésére és állandó fenntartására fordították. A 20 Mrd USD adósságot 1990-ben békés rendszerváltás jogcímén ‘stande pityere’ ráterhelték az Antall-kormányra, amely zokszó nélkül átvette azt, - majd merész fordulattal ‘ráterhelte’ a népre, illetve a társadalmi tulajdonra. A spontán privatizációt szabályozott mederbe terelték, és minden korábban létre-hozott állami vagyont átlag 20 %-os áron értékesítettek a külföldieknek, azzal a megtévesztõ indoklással, hogy a privatizációs bevételekbõl fizetik majd vissza a korábban felvett - nem legitim - adósságot. Ebbõl, mint tudjuk - nem lett semmi... A privatizálható vagyon eltûnt, a valuta-bevételek belefolytak a "nagy kalapba", - Magyarország bruttó adósság-állománya 30 Mrd USD-hez közelít. Az adósság-szolgálat évrõl-évre nõ, a gazdaság stagnál, a külkereskedelmi mérlegünk megint romlik, a fizetési mérleg továbbra is deficites.

Az állam csillagászati összegû, meredeken növekvõ belsõ adóssága a bankoknál halmozódik, az állami költségvetés egyre növekvõ hányada improduktív kamat-kiadás; miközben a bankok virulnak, a felpumpálásukra csak az elmúlt 4-5 évben 600 milliárd forintot költött az állam.

Magyarországot távlatilag lényegében tönkretette az átgondolatlan magánosítás.

A Horn-kormány által végrehajtott totális privatizáció, az idõzített bombaként ketyegõ "garancia-vállalások" (500-600 Mrd forint értékben) nullára redukálták a következõ kormány lehetõségeit, és valósággal megbénították az államot. A lét-fontosságú közmûvck (energiaszektor, vízmûvek, stb.) átgondolatlan eladásával teljesen kiszolgáltatták a lakosságot a multinacionális társaságok önzõ, profitéhes árpolitikájának.

A vállalt nemzetközi kötelezettségek, az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás elõkészítése elképesztõ kiadásokkal jár, amelyek finanszírozása ma éppolyan megoldhatatlannak látszik, akárcsak a mezõgazdaság egészének át-alakítása az európai úniós kívánalmak szerint.

A gazdaság felélénkítése azonban - minõ paradoxon! - kizárólag a költségvetés kurtításával lehetséges. A vállalkozókra nem róhatók újabb adóterhek, mert egy ilyen intézkedés szükségszerûen a feketegazdaságot bõvíti és hizlalja.

Új típusú szociálpolitika megvalósítására megint csak nincsen pénz. Az állami költségvetés, az ún. nagy elosztási rendszerek reformja el sem kezdõdött, csupán módszeres szétverésük és spontán szétlopásuk folyik. A társadalombiztosításunk 1000 milliárd forintos nagyságrendû költségvetése immáron éppúgy a korrupciós szabadrablás játszótere (vö.: Simsa Péter Cser Ágnes ellen), miként az állami büdzsé egyes tételeinek (pl. iskolai oktatás számítógépesítése) jelentõs hányada... A választások elõtti összkép lehangoló és reménytelen. Az is bolond, aki politikai felelõsséget vállal magára 1998-tól! Minden téren átfogó (vissza-)változtatások szükségesek, ami viszont megfelelõ pénzforrások hiányában lehetetlenség.

A gazdaságpolitikai, a politikai mozgástér beszûkült, az új kormányt a cselekvés-képtelenség réme fenyegeti. A társadalmi tulajdont a pártállami lobbyk lopták szét, illetve nagyrészt bagóért kiárusították a külföldnek. Már semmink sincs. Hitel-képességünk is odaveszett, hiszen nem tudunk cserében jelzálogot ajánlani.

Az államot "kilóra" eladósították a bankoknak, emellett a konstrukcióját tekintve ‘fû alatt’ megvalósult az állami költségvetés és a társadalombiztosítás részleges, improduktív és rabló privatizációja. A lakosság életszínvonala immár kizárólag az önzõ nemzetközi profitérdekek kénye-kedvétõl függ.

A belsõ és a külsõ eladósodás, a kamatrabszolgaság állandósításával "sikerült" konzerválni az "örökös bérmunka" intézményét, aminek az a lényege, hogy a magyar ember svéd jövedelem-adót és magyar tébé-adót köteles fizetni albán bérébõl, miközben európai-úniós és amerikai kacatokat kénytelen vásárolni, az eredetinél is sokkal magasabb árakon. Miközben megszokott, jó minõségû termékeink egyre olcsóbban, egyre nagyobb mennyiségben áramlanak külföldre, - adósságszolgálat címén... (Akár ha még mindig ‘háborús jóvátételt’ fizetnénk.) Az új kormány nem emelhet adót, le kell építenie az államot, a költségvetést, - noha pótlólagos források bevonására lenne szükség a vállalkozások, a gazdaság élénkítésére. Újabb hitelek kellenek, de ki fogja ezeket nyújtani, - ki és mibõl fogja ezeket visszafizetni? Hogyan lehet a semmibõl aranyat csinálni?!

Vajon mi lehet a kommunisták hátsó szándéka, a valódi célja, hogy másodszor még szörnyûbb örökséget készülnek hagyni a minden bizonnyal következõ újabb nemzeti kormánynak?! Nyilván a bázis-teremtés...

Arra apellálnak, hogy a nemzeti ellenzék kormánya - mivel ilyen örökséggel nem tudnak majd megküzdeni! - úgyis rövid úton megbukik.

Ezután pedig - a szokott módon - ismét elõléphet egy új, nyíltan bolsevik tirannus, aki majd megzabolázza és becsületes munkára fogja ezt a lusta népet, mint tette ezt egykor a felejthetetlen Rákosi Mátyás!

Rövidebb-hosszabb "konszolidáció" után aztán majd megint elkezdõdik az áldott liberalizáció s ha jól viselkedünk, hát majd jutalmul ismét mehetünk Bécsbe hûtõ-ládát vásárolni.

És folytatódhat a "húzd meg, ereszd meg!", forog a kaleidoszkóp, meg nem áll a bolsevik csiki-csuki: kommunista diktatúrából liberális demokrácia, illetve vice versa, - az idõk végtelenjéig.