Czike László

A hasonmások

avagy

A lélek abortusza

Rendkívül furcsa világban élünk. Lassanként mindent felfal a digitális igen-nem kérlelhetetlensége. Elég egy ‘pontot’ elhibáznod; s a címzett sohasem kapja meg az elektronikus leveledet. A ‘vissza a feladónak’ effektus - valószínûségi kérdés.

Vagy lejön - vagy sem. Vagy elolvassák (e-mailedet) - vagy sem. Vagy megélsz - vagy meghalsz. Vagy célszerû, hasznos egy élet - vagy hiába minden küszködés. Az emberek elbeszélnek egymás mellett - mindenki csak mondja ‘az érdektelen’ magáét (mint Krisztus, Szakonyi Károly „Adáshiba” címû darabjában). S derült égbõl ‘villámcsapásként’ az egyesült angolamerikai légierõ egyik fele George W. Bushra vigyáz a londoni Buckingham palota felett - nehogy kinyírja az Al-Kaida - míg másik fele újra Bagdadot bombázza, mint a régmúlt háborús idõkben, mikor még nem tört ki a béke, amelynek sikeres fenntartásában mi is közremûködünk...

Mondom, különös egy világ ez! Az elmúlt évek során egyre több ‘kiszivárogtató könyv’ jelenik meg - tucatjával. Azelõtt - nemhogy elõre megtudhattuk volna, mi ez a tragikomikus rendszerváltás; a nemlétezõ, de mégis megvalósult rózsadombi paktum! - egyetlen, még csak hasonló tartalmú könyv sem jelent meg magyarul, 2-3 éve pedig ‘Dunát lehet velük rekeszteni’. A nagy leleplezések kora is ez!

Olvasom Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû könyvében - Drábik könyvei valóságos kincsesbányák; minden, ‘másodlagos’ tekintetben is! -, hogy a Püski Kiadó gondozásában 2000-ben jelent meg Kocsis István „Magyarország Szent Koronája” címû mûve. Nosza, felhívom a könyvterjesztõt, ahonnan ‘az ilyen, és ehhez hasonló’ könyveket szoktam megrendelni. S mit mondanak? Van egy ilyen könyv; - de azt nem a Püski, hanem a Kairosz adta ki, és nem Kocsis István írta, hanem: Zétényi Zsolt! Nem elõször járok így! Ezúton is kérek mindenkit - aki tud, segítsen megfejteni a rejtélyt, és hozzájutnom a könyvhöz, amelybõl idézni fogok, Drábik János „Uzsoracivilizáció II.” címû fantasztikus munkája segítségével:

„Felmerül a kérdés, hogy lehet-e ésszerû magyarázata annak, hogy a világ leg-hatalmasabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszabbat, hiszen a pillanatért cserébe odaadják az Örökkévalóságot. (Az igazi célt, illetve tárgyat, amiért ezen sorokat Kocsis István leírta - szándékosan megfejtetlenül hagyom. Az a megfontolás vezet, hogy egyfelõl megmutassam: speciális mondanivalója világ-méretekben, általánosan is igaz; másfelõl, hogy olvasóim is keressék e csodálatos könyvet, s ezek után - reményeim szerint - velem együtt olvassák is el.) Másképp is fogalmazhatunk, õk már régen odaadták az örökkévalóságot a percért, akkor, amikor ‘hasonmásokká’ váltak. „Hasonmás” az, aki az életet választotta az ÉLET helyett... Akiknek a lelke tetszhalott állapotba jutott. Õ az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, amely a „romlásba” visz. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést az Idõtlen Énjével... Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titokzatos fény, a lélek... Azt mondtuk: „Nem könnyû kioltani a lelket, de az ember megteheti... De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg... Azaz a felfoghatatlanul nagy bûnökkel.” Aki például szándékosan és aljas indokból öl, vagy megölet valakit, az is tulajdonképpen Istenre emelt fegyverrel oltja ki a saját lelkét. Aki pedig államférfiként árulja el hazáját, idegen hatalom szolgálatába áll, szintén Istenre emel fegyvert, mert ezzel elszegényíti népét, önmagát pedig megfosztja attól, ami benne, a személyiségében a legértékesebb. Ezért kell például annak levetni a papi ruhát, aki ateista lett vagy távozni a bírói pulpitusról, aki politikai parancsra hajlandó volt ártatlan embert elítélni. Minthogy Isten egyedül csak az embert teremtette a saját képmására, és oltotta belé az alkotó értelem szikráját, ezért minden emberben van valami isteni lényeg. Aki Istenre fegyvert emel, az emberként már nem is él tovább, hanem csak valami másként, másvalakiként. Ha tehát az ember így vagy úgy, de eldobja magától isteni lényegét, az valami mássá válhat, valami minõségileg alacsonyabbrendûvé, mint ami korábban volt. Kocsis István ezt a minõségileg alacsonyabbrendûvé, mássá vált embert nevezte el „hasonmásnak”, - a valódi ember, az isteni lényegét hordozó ember „kiürült hasonmásának”. Kocsis értelmezésében a „hasonmás” az, akinek a lelke tetsz-halott állapotban van. Mondhatnák úgy is, akiben kialudt az isteni szikra. A mai uzsoracivilizációban élõknek a kamatkapitalizmus törvényei szerint mindent le kell fordítaniuk a pénz egydimenziós nyelvére. Kocsis István kifejti, a mi korunk embere nem érti, sõt valami álproblémának tekinti ezt. Ez jól tetten érhetõ ott is, hogy a filozófiával és a teológiával (!) hivatásként foglalkozók is mellõzik ennek tárgyalását, mert a „hasonmások” létezésének a beismerése nem egyeztethetõ össze azzal a hamis premisszával, hogy minden ember egyenlõ. (Épp most folyik a magyar Parlamentben az ún. „gyûlöletbeszéd-törvény” részletes vitája. Hallom a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja: ‘Nem gyûlöletbeszéd - nem büntethetõ - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsõbbrendûségét állítja’. Egyébként is; - a hason-másoknak nincs a hátukra írva, hogy hasonmások, tehát ‘nem határolhatók jól körül’. Istennek legyen hála, egyelõre még szabadlábon maradhatunk! Továbbá: igencsak csodálkoztam volna, ha az elit ‘megbüntettetné’ saját magát és filozófus talpnyalóit.) Az egyenlõ jogokkal épp az a probléma, hogy egyenlõtlen képességû emberekre és gyökeresen eltérõ feltételekre alkalmazva a legigazságtalanabb eredményhez is vezethet. Ezért a ‘jogegyenlõség’ legfeljebb az elvben elismert esélyegyenlõséget és a jog elõtti formális egyenlõséget jelentheti. Természetesen nem lehet minden egyes egyénre szabva megalkotni egy teljesen igazságos jog-rendszert. Ez azonban nem változtat azon, hogy azt állítani: mindenki egyenlõ, nem egyéb egy jó szándékú óhaj kimondásánál. Ezzel az óhajjal nehéz szembe-fordulni, hiszen többek között erre épül az általános választójog és az „alibi-demokrácia” vele ûzött szemfényvesztõ játéka. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az emberek jelentõs része az uzsoracivilizáció kényszere következtében „hasonmás” emberré vált, aki már elveszítette az emberi lényegét tartalmazó minõségét, akkor még az a kérdés is felmerül, hogy az emberi lényegüket még megtartott, és az emberi lényegüket már elveszített emberek vajon egyenlõknek minõsíthetõk-e? Kocsis István azt állítja, hogy valójában nem tett rendkívülit „a hasonmás” fogalmának a bevezetésével, mert a fogalom szerinte minden ember tudatában jelen van. Állítását például azzal támasztja alá, hányszor elhangzik: „csak ne csalódnék benne!” - házastársban, üzlettársban, barátban. Másképp fogalmazva: csak az legyen, akinek látszik, és ne valaki vagy valami más. Azaz „hasonmás”. Kocsis úgy érvel, hogy a „hasonmásoktól” retteg minden jövõjét féltõ ember, mivel a hasonmások hazudnak politikusként, szerelmi partnerként, könnyen kaphatók az árulásra és üzletemberként szintén gátlástalanok, de más szakmákban sem azzal a felelõsséggel és kötelességtudattal látják el feladatukat, mint az emberi lényegüket megõrzõ emberek. Közéjük tartoznak, akik például jó üzletnek tekintik a háborút, ha lehet rajta sok pénzt keresni, tekintet nélkül arra, hogy hány embertársuknak okoznak végtelen sok szenvedést. A jelenlegi uzsoracivilizáció kamatkapitalista rendjében pénzgazdaság mûködik, amelynek egyetlen célja, hogy a pénzbõl még több pénzt állíthassanak elõ a pénzvagyon tulajdonosai, ezért minden egyéb emberi érték devalválódott, és az erkölcsnek nincs többé ázsiója. Egyre több a profithajszában hasonmássá váló ember. A legdöbbenetesebb - Kocsis István szerint - az, amikor a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett. Ez abban a pillanatban következik be szerinte, amikor már képes elhitetni önmagával, hogy Istennel szembefordulva is lehet élni. Természetesen lehet így élni, de nem az emberi lényegét megtartó teljes (értékû) embernek, hanem az emberi lényegétõl megfosztott hasonmásnak. Ezért van az, hogy ebben a mindent pénzzel mérõ egydimenziós világban rengeteg az olyan ember, aki úgy követ el bûnt, hogy nincs igazán bûntudata, és képtelen valódi bûnbánatra. (Persze vannak ennek enyhe esetei is, ha valaki csak képmutatásból jár templomba és nem valódi lelki szükségletbõl.) Kocsis István leleménye, a „hasonmás” terminusa igen jól eligazít korunk sok ellentmondásában. Ugyanis ha valaki fölfogta, hogy „hasonmás” lett, és ezt a létét el tudja viselni, akkor a számára semmi sem azonos már azzal, ami valójában. A bûn többé nem bûn, minden üzlet rossz, melyen így vagy úgy nem nyerészkedik, akár a másik kárára s a legrosszabb üzlet, ami Kocsis szerint „az Örökkévalóságról való lemondás a percért”, vagyis amikor a percnyi földi létért lemond az Idõtlen Énrõl, amikor az életet választja az ÉLET helyett. Az ilyen hasonmás embernek a földi léte percnyi hosszába kell belesûrítenie minden hatalmat, minden élvezetet; - ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át mindenen és mindenkin. Kocsis a Biblia alapos ismerõjeként azt is hangsúlyozza, hogy a „hasonmás”-kérdést a maga bonyolultságában az Evangélium mutatja be (!), de korunk embere a jelek szerint már nem képes felfogni az Újszövetségnek e fontos részeit. Mindabból, amit az Evangélium sugalmaz, a legdöbbenetesebb az, hogy a „hasonmás”-lét, vagyis az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek és Isten megtagadása - az emberi lényegétõl már megfosztott, redukálódott ember számára természetessé és elfogadhatóvá is válhat, és így az uzsoracivilizáció pénzhajszájában egész népeket, sõt az emberiséget is veszélyezteti az ebben a „hasonmásságban” való elmerülés.” Az elmondottakhoz már csak Krisztus szavait lehet hozzátenni:

Óvakodjatok az antikrisztustól! „Gyermekeim, itt az utolsó óra! Amint azt hallottátok, eljön az antikrisztus. Már eddig is sok antikrisztus támadt. Ebbõl tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, köztünk is maradtak volna. Rajtuk kellett nyilván-valóvá lennie, hogy nem mindnyájan tartoznak közénk. Ti azonban a Szent kenetét kaptátok, s mindent tudtok. Nem is azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot. Ti ismeritek, s azt is tudjátok, hogy semmi hazugság sem származik az igazságból. Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás? Ez az antikrisztus: tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz ugyanis, aki tagadja a Fiút, nem ismeri el az Atyát sem. Aki megvallja a Fiút, elismeri az Atyát is. Maradjon meg bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok. Ha meg-marad bennetek, amit kezdettõl fogva hallottatok, ti is megmaradtok a Fiúban és az Atyában. Az ígéret pedig, amelyet ehhez fûzött, az örök élet. Ezeket akartam írni nektek azok miatt, akik félrevezetnek. Ami titeket illet, maradjon meg bennetek a tõle kapott kenet. Más tanítóra nincs szükségetek: bármire is tanítson az õ kenete, az igaz s nem hazugság. Maradjatok tehát õbenne, amint tanította. Igen, gyermekeim, maradjatok õbenne, hogy amikor megjelenik, bizalommal töltsön el, és eljövetelekor meg ne szégyenüljünk. (1 Jn.2, 18-28.)

„Óvakodjatok hamis prófétáktól! „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek! Vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentõl valók-e, mert sok hamis próféta lépett föl a világban. Az Istentõl való lélek errõl ismerhetõ föl: Minden lélek, amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentõl van. Minden olyan lélek viszont, amely nem vallja Jézust, nem Istentõl való. Ez az antikrisztus szelleme, akirõl hallottátok, hogy eljön, sõt már a világban is van. Ti Istentõl vagytok, gyermekeim, és gyõzedelmeskedtetek azon. Hiszen, ha bennetek van, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Azok e világból valók, azért is beszélnek e világról, és a világ hallgat rájuk. Mi Istentõl vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki viszont nem az Istentõl való, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság szellemét a hamisság szellemétõl.” (1 Jn.4, 1-6.)

Vác, 2003. november 19.

Czike László