Czike László

Mítosz, legenda és a szomorú valóság

(a rendszerváltás politikai gazdaságtana, valamint az államadósság

és a privatizáció összefüggéseit feltáró tanulmányaim rezüméje)

Még 2002. május-július hónapokban írtam az alcím szerinti elemzéseket, a Nyugat Magyarországi Egyetem (Sopron) Közgazdaságtudományi Kara megbízásából, azzal a tudatosan átgondolt, konkrét céllal, hogy feltárjam a történeti - gazdasági és politikai - okait Magyarország mai helyzetének, ami a pénzügyi csõd és az erkölcsi nihil állapotának felel meg...

Miért is van, hogy minden demokratikus szabadságjog látszata ellenére ma nincs a magyarokban semmiféle újrakezdõ, nemzet-és ország-építõ lelkesedés; a nagycsaládok, a kisvállalkozók, a kiskeresetûek, a nyugdíjasok összeszorított foggal, emberfeletti erõfeszítésekkel igyekeznek jobb életet teremteni önmaguknak és szeretteiknek, - vagy legalábbis megpróbálják a felszínen maradva „átevickélni” a mát, egy jobb holnap reményében: de sem az egyének döntõ többsége, sem a társadalom összessége nem jut elõbbre jottányit sem? Miért van az, hogy a mai uralkodó elit lényegében semmilyen hosszú távú jövõképet, ország-eszményt nem képes célként megfogalmazni s a nemzet elé állítani; amiért az erkölcsi színvonal még a gazdaságinál is mélyebb ponton áll, s megállíthatatlanul süllyed tovább?!

Úgy gondolom, hogy mai tragikus közállapotaink igazi magyarázata - mint mindig, most is - a történelmi múltban, a közelmúltban keresendõ; tudniillik abban, hogy valami eredendõ hazugságtól kellene megszabadulnunk.

Azt hittük, hogy „a kettõs élet” - külön családi (magán) és külön közösségi (társadalmi) -, a kettõs mérce, a suttogó kommunikáció és a rejtõzködõ gondolkodásmód kizárólag a létezõ szocializmus önnön skizofréniája, így rögvest megszûnik, amint - így vagy úgy, de - áttérünk a polgári fejlõdés demokratikus útjára. Tíz-tizenkét év alatt rá kellett döbbenünk, hogy vagy egy valóságként sohasem létezett illúzió rabjai voltunk, - vagy pedig hiába váltottunk rendszert, a világ eközben tõlünk függetlenül is elromlott... Nem tárgya a jelen összefoglalómnak - noha mint oly’ emlékezetes, Suchman Tamás, a kisvárosi fuvarosból lett privatizációs miniszter is így védekezett a Tocsik-ügy kapcsán a Parlamentben: „Nem a magyar privatizáció (a közélet), - hanem a világ ilyen korrupt!” - a világ sajnálatos idõközbeni „elromlásának” történeti elemzése; így most kizárólag a saját kis magyar világunk sanyarú helyzetét értékelem, a kellõ történelmi visszatekintéssel.

Szeretném felhívni a figyelmet egy mítosz, egy legenda és a valóság szöges ellentmondására, ellentétére; ugyanis az a helyzet, hogy a mai posztszocialista közállapotaink továbbélõ, folyamatosan újratermelõdõ hazugságrendszere közvetlenül a történelmi közelmúlt tudathasadásos megítélésébõl, kettõs mércéjû értékelésébõl fakad. Vegyük észre, hogy miközben az ún. jobboldali és baloldali politikai elitünk késhegyig menõ harcot vív egymással, s lassan megfojtják egymást egy kanál (zavaros) vízben, - aközben „tökéletesen” egyetértenek az alábbi négy dologban:

n Mai demokráciánk elvi, erkölcsi síkon az 1956-os spontán forradalom, népfelkelés és szabadságharc közvetlen és dicsõséges vívmánya.

n Mai demokráciánk konkrét jogi és anyagi alapja az 1990-ben tudatosan végrehajtott rendszerváltás, a vérnélküli reformok „forradalma”.

n A magyar állam pénzügyi bel-és külpolitikája 1982. óta jogfolytonosan változatlan: befelé monetáris restrikció, kifelé hitelfelvétel jellemzi.

n Arccal a NATO, az Euroatlanti Integráció, a Terrorizmusellenes Koalíció és az Európai Únió felé, melyek majd „megoldják” minden gondunkat.

Nem nehéz eljutni a felismerésig, hogy itt tulajdonképpen a régi és az új elit elvi kiegyezésérõl van szó; a követendõ elvekrõl kötöttek egymással egy elvtelen paktumot, aminek a lényege a tûz és a víz összebékítése. A kiegyezés elsõ 3 „elvi” pontja szerves összefüggésben áll egymással, s azokat kvázi hegeli triádaként, cseppenként adagolják be a szakrális és megfellebbezhetetlen igazságokra egyrészt kiéhezett, másrészt igencsak fogékony népnek. Az 1956-os forradalom emléke szent, - hóhéroknak és áldozatoknak egyaránt; így szól a tézis. Az igazság az, hogy 1956. forradalma és szabadságharca egyrészt nem volt spontán (ösztönös) népfelkelés, másrészt a hóhérok és az áldozatok „eszmeiségében” nem volt semmi közös. Továbbá: a ma megvalósulni látszó „polgári életmód” semmilyen motivációja, célkitûzése a legkevésbé sem azonosítható, nem vezethetõ le 1956. eszményeivel/eszményeibõl; éppen úgy nem, amint pl. 1948. eszméivel/eszméibõl sem. (Bárki végiggondolhatja, - önállóan.) Az 1956-os forradalom „közös, szent emléke” tehát egy skizofrén mítosz...

Az 1990-es tudatos, vérnélküli rendszerváltás teremtette meg a mai demokráciánk konkrét alapjait; mondja a kiegyezés szerinti antitézis.

Azért a forradalom-elmélet antitézise, mert arra az egyébként tudománytalan „rögeszmére” próbál bizonyságot szerezni, miszerint a nép tudatos cselekvéseként „váltottunk rendszert” („hisz’ mindenki a rendszerváltásra szavazott”, mondják, - pedig errõl nem is szavaztunk), valamint arra, hogy vértelenül, reformok útján egyáltalán lehetséges „rendszert váltani”. Az a valóság, hogy a rendszerváltást a régi és az új elit paktuma „etette meg” a néppel, egy elõre módszeresen kifundált forgatókönyv szerint. A paktum- elit tehát rendszert váltott a nép feje felett, majd elhitette a néppel, hogy ez az õ „vértelen forradalma” volt... Mindenki életben maradt, senki haja szála nem görbült meg, - bezzeg 1956-ban...! S mintegy bizonyságul az antitézis hamisságára; lám - végül is nem nagyon változott meg semmi...

A rendszerváltás, mint tudatos, vértelen népi forradalom - hazug legenda.

Az 1982. óta változatlan és egységes állami pénzügyi politika stabil anyagi alapja „jogfolytonos demokráciánknak”, hiszen a monetáris restrikció „megóvja” gazdaságunkat a túlzott növekedéstõl, ami pl. inflációt gerjesztene, - másrészt tagjai vagyunk a Nemzetközi Valutaalapnak, a nemzetek nagy közösségének; mindig kapunk hitelt a Világbanktól, amennyi csak kell. Ha esetleg nem tudnánk kamatostul visszafizetni, akkor majd legfeljebb jelzálog-fedezetül szolgál a nép társadalmi tulajdona (a nemzeti mûködõ tõke), végsõ esetben a föld.

Ez tehát a szintézis, - 1956. és 1990. elvtelen és gátlástalan paktuma! A magyar nép öntudatosságának legmagasabb fokára emelkedett, s mivel - tanulva a múlt (egyébként szent!) szenvedéseibõl - nem akart megvívni egy újabb véres (s kilátástalan?) forradalmat a reformkommunisták ellen; inkább kiegyezett mindenkivel, és rendszert váltott - közkívánatra. Ezzel (1956. után) egy újabb, dicsõséges követendõ példát állított Kelet-Európa népei elé: hogy is kell demokratikusan leváltani a diktatórikus rendszert?! Az igazság az, hogy amint spontán forradalmak sem léteznek (a magától forrongó nép „elmélete” csupán pragmatista leninista mítosz), - úgy még kevésbé létezik a tudatos össznépi rendszerváltás, pláne annak egy még tudatosabb vezetõ elit által megszervezett spontán (!) változata, magyar módon koreografálva. Sokkal valószerûbb változat a magyar régi és új elit paktumos összefonódása egymással, és közös kollaborációjuk a külföldi hitelezõkkel, azzal a titkos végcéllal, hogy az állam-kölcsönök jelzálog-igényének érvényesítése jogcímén együtt lenyúlhassák a népvagyont, - ki portfolióért, ki jutalékért árulva egy gyékényen a hazát. A döntõ bizonyíték maga az eladósodás folyamata. Említettem, hogy a modern korban sem spontán forradalmak, sem össznépi rendszerváltások nem léteznek. De a legkevésbé valószínû bármely állam „spontán” eladósodása! Különösen az elképzelhetetlen, hogy a fejlett Nyugat öncélúan hitelezze összeomló-félben vegetáló nemzetgazdaságunkat, 1982-tõl fokozódó mértékben!

A jelen összegzés alapját képezõ második tanulmányomban hivatkozom Dr. Drábik Jánosnak a „Leleplezõ”-ben megjelent elemzésére, amelyben korabeli MNB-dokumentumok felidézésével mutatja be: Magyarország 1982-ig mindössze 1 Mrd USD külsõ államadósságot halmozott fel, majd az 1980-as évek végéig az adósság, pusztán a kamatos kamat törvény-szerûségei szerint, anélkül, hogy újabb hiteleket vettünk volna fel (!) 20,5 Mrd USD-re nõtt, mely adósság jogfolytonos szolgálatát rendszerváltáskor az Antall-kormány „szolgalelkûen” felvállalta. Drábik felteszi a kérdést: mi okozta, és milyen dokumentumok (vagy tárgyi tartalom) támasztja alá az adósságunk ilymértékû felszaporodását? Elszámolás ugyanis errõl sincs. Különös aktualitást kap az egész kérdéskör most, amikor kiderült az új szocialista kormány miniszterelnökérõl, hogy az elõzõ rendszerben fedett rendõrtisztként dolgozott a Pénzügyminisztériumban. Medgyessy Péter parlamenti beszédjében (és azóta is, több televíziós csatornán) elmondta, hogy 1978. és 1982. között titkos megbízatásként hazánk beléptetésén munkálkodott a Nemzetközi Valutaalapba, azért, hogy Magyarország ettõl kezdve könnyebben kaphasson világbanki hiteleket az elavult gazdaság, a veszteséges állami vállalatok finanszírozására, mint azelõtt, illetve mint más országok, amelyek nem tagjai a Valutaalapnak. Az volt a feladata, hogy egyrészt elemzõ tanulmányok összeállításával készítse elõ Magyarország belépését, másrészt ügyeljen arra, hogy a belépés titkai sehogyan ne juthassanak külföldi titkosszolgálatok, pl. a KGB tudomására. Büszke rá - mondta a miniszterelnök -, hogy ilyen vállalható küldetést teljesített...

Ha hinni lehet Drábik hivatkozott elemzésének és dokumentumainak, úgy az a dolog pikantériája, hogy Magyarország ugrásszerû eladósodása, sõt: eladósítása (!) éppen 1982-tõl, a Nemzetközi Valutaalapba történt felvétel idõpontjától kezdõdött el, hiszen az addigi 1 Mrd USD államadósságunk a következõ 7 év során több mint a 20-szorosára növekedett, s 1989-ben el is érte a 20,5 Mrd USD-t, - miközben az eredeti hitelek összegeit tízszer is kamatostul visszafizettük, anélkül, hogy újabb „valódi” hitelt vettünk volna fel. A legdöbbenetesebb tény, hogy Magyarország ebben az idõszakban már egyáltalán nem a gazdaság termelõ-kapacitásainak modernizálása céljából vett fel újabb és újabb külföldi hiteleket (mint tette azt az 1970-es években), hanem csupán a kamatok folyamatos fizethetõsége érdekében!

Legalábbis ez volt „a szöveg”, - visszamenõleges magyarázatként. Tény, hogy az államadósság ilyen mértékû felszaporodása nem magyarázható egyszerûen a kamatos kamat matematikai törvényével, - még ha irreális nagyságú uzsora-kamat terhelte a kölcsönöket, akkor sem! Hihetõbb az a mostanában szárnyra kapott leleplezés, miszerint „a hiányzó láncszem”, illetve a hiányzó 10-15 milliárd dollár - mint guruló dollárok - Moszkvában, Havannában, Tripoliban, Bagdadban és más rejtélyes helyeken landolt; vagyis az IMF-be cselbõl beléptetett Magyarországot csak afféle tranzit-pénzmosodának használta a kommunista világforradalmi központ... Máig fizetjük, kamatos kamattal növelten „a világforradalmi internacionalizmus” vaskos számláit, - miáltal eladósodtunk. Netán a bécsi CW Bankon át...?

Magyarán: Magyarország eladósítása titkosszolgálati feladat lett volna?!

Ezt mellesleg leginkább a nép elõl kellett eltitkolni, ami meg is történt...

Pillanatfelvételünk 1990-ben a „tudatosan” rendszerváltó Magyarországot mutatja, amikor a frissen megválasztott Antall-kormány a népfelség elvét nagyvonalúan mellõzve, éppen átvállalja az illegitim adósság jogfolytonos szolgálatát, amivel tulajdonképpen a külföldi hitelezõk elõtt saját pénzügyi önazonosságát is (!) deklarálja a megelõzõ, reformkommunista Németh-kormánnyal; azzal, amelyik alig 1 évvel korábban szintén „rácsodálkozott” az adósság összegére...! De ez még mind semmi. Annak ellenére, hogy az Antall-kormányra az adósságszolgálat felvállalásával kapcsolatban semmilyen külsõ nyomás (lásd: Dr. Schamschula György, gazdasági tanácsadó, volt közlekedési miniszter errõl szóló írását az 1997. V. 29-iki Demokratában!) nem nehezedett, - Antall kormánya rögtön olyan tartalmú koncepciót dolgozott ki, miszerint a 20,5 Mrd USD államadósságot az állami vagyonná konvertált (degradált) társadalmi tulajdon, vagy más szóval: a nemzeti mûködõ tõke kampányszerû privatizációjával, annak bevételébõl kell kiegyenlíteni. A koncepciót a lázas megvalósítás követte, - az alábbi gazdasági eredményekkel:

n A teljes nemzeti ipar és kereskedelem 80 %-a multinacionális tulajdon; 20 %-a pedig a nómenklatúra-burzsoázia tulajdona lett.

n A rendszerváltó kormány kvázi jóváhagyta a spontán privatizációt, - de sem az 1990. elõtti, sem az 1990. utáni privatizáció „koncepciója” soha nem került jóváhagyás céljából a magyar országgyûlés elé.

n A mintegy 60-100 Mrd USD becsült értékû nemzeti mûködõ tõke 90 %-ban „eltûnt” a privatizáció során, - az államadósság viszont tizenkét év leforgása alatt négy-ötszörösére növekedett.

n Az 1988. és 1998. közötti 10 éves idõszakban lezajlott állami vagyon- értékesítésrõl, annak gazdasági eredményérõl mind a mai napig nem született semmilyen összefoglaló elszámolás, vagy tájékoztatás, - sem az Országgyûlés, sem az ország nagy nyilvánossága számára.

n Noha az elmúlt 12 évben sok parlamenti felszólalás kezdeményezte a privatizáció intézményes felülvizsgálatát, egyes ügyekben bizottságok is alakultak; lényeges elmarasztalás, büntetés, vagy pláne szerzõdés semmissé nyilvánítása - egyetlen jelentõs esetben sem történt. A kétes tranzakciók iratanyaga számos esetben egyszerûen eltûnt.

n A rabló privatizáció egyenes következménye, hogy az államadósság növekedése öngerjesztõ folyamattá vált, hiszen nincsen már több olyan értékesíthetõ portfoliónk, amelynek az egyszeri magánosítása révén a negatív tendencia megfordítható lenne. A kamatfizetési kötelezettség egyre csak nõ, amitõl mind a költségvetés, mind az adófizetõk kamat-rabszolgaságba süllyednek, ami azt jelenti, hogy a megtermelt GDP-nk egyre nagyobb hányadát kamatfizetésre kell fordítanunk.

n Teljes kiszolgáltatottságban lépünk be majd az Európai Únióba, hiszen már szinte csak egyetlen profittermelõ nemzeti tulajdonunk maradt: a termõföld. Hét éves moratóriummal, - azután az is a multiké... Kizárt, hogy a magyar gazdák önerõbõl túllicitálják a külföldi spekulánsokat.

Tekintve, hogy a történelmi események legalábbis 1982. óta magas fokú tudatosságot, illetve tervszerûséget mutatnak; nem lehet elmenni annak lehetõsége mellett, hogy az egész történés-sorozat valójában egy olyan ok-okozati összefüggés-lánc, amelyet valamilyen erõk elõre lejátszottak, majd a szimulált folyamatokat a valóságban is végrehajtották.

Elviekben három eshetõség kínálkozik:

· Külföldi politikai és/vagy pénzügyi „összeesküvés” Magyarország port-foliójának, termelõtõkéjének, vagyonának, piacának, termõföldjének és munkaerejének megszerzésére, illetve „kihasználására”, - ami teljesen valószínûtlen, ezért a felvetése is merõ ostobaság...!

· Spontán folyamatok, véletlenszerû történések megtévesztõ sorozata, ami utólag (látszólag) tudatos tervezésnek is tûnhet. Ez képtelenség...

· Valamely, a hatalmat kizárólagosan gyakorló, diktatórikus erõ (réteg) - pl. a reform-kommunista pénzügyi elit - oly magas fokra jut el „a népgazdasági tervezés” mûvelésében, vagy más szóval a makrogazdasági folyamatok modellezésében, hogy képessé válik a szocialista nemzetgazdaság egyfajta „tendenciózus végelszámolására”, melynek során a társadalmi tulajdont a külföldi privatizátorokkal megegyezésben éli fel. Ez nem összeesküvés, „csak” összefonódás és kollaboráció, magyarán szólva: CO-NEXUS, amelynek a jelentését már évekkel korábban - ha némileg más összefüggésben is, de - megismerhettük. (Lásd „kicsivel” részletesebben: a 2001. novemberében, a Válasz Könyvkiadónál megjelent „Nexusban a Co-Nexussal” könyvemben!) Természetesen kellett léteznie egy exkluzív, szûk körû „establishment”-nek, amelynek tagjai az országos méretû trükköt - tudniillik: a népgazdaság önzõ célú „végelszámolását”, szezonvégi végkiárusítását - kiagyalták, s a titkát máig szigorúan õrzik... Vajon nem ez-e a rendszerváltás „legféltettebb”, legbensõbb titka, - az „ügynök-rendszerváltás” misztériuma?! Vajon nem arról van-e szó, hogy ami balról hõstett, az jobbról hazaárulás?!

A folyamat, az egymásra épülõ tranzakció-sorozat feltételezett fázisai a következõk lehettek: (1) Elõre látták a rendszer végsõ bukását - 1980. (2) Elõre megtervezték, koncepciót alkottak; hogyan fordítsák a bukást is a maguk javára - 1980. (3) Kitervelték az állam eladósítását, beléptetését a Nemzetközi Valutaalapba -1981. (4) Belépés, növekvõ világbanki hitel-felvételek, amelyeknek látszólag semmi értelme; megvalósulásukról és anyagi tartalmukról, összegeikrõl nincs semmiféle tételes elszámolás - 1982-1989. (5) „Csalárd öncsõd”, vagyis a 20,5 Mrd USD „felfedezése”, az „önkéntes” hatalomátadás bejelentése - 1989. (6) Rendszerváltás - 1990. (7) Spontán privatizáció, 20 %-nyi nemzeti vagyon ellopása - 1988-1990. (8) A társadalmi tulajdon kvázi „államosítása” - 1990. (9) Az állami vagyon átjátszása a multinacionális társaságoknak, persze busás jutalék fejében - 1990-1998. (10) A hatalom végleges visszavétele; egyidejûleg legenda-ciklus költése a dicsõséges múltról, amelyben a hõs pénzügyi szt-tisztek a KGB-vel dacolva megalapozták hazánk demokratizálódását és növekvõ anyagi jólétét...

Bûvös körben élünk - bûnös körben! -, amelyben a kiindulópont és a vég-cél egy-és ugyanazon történelmi átverés; a hamis rendszerváltás eredeti bûne, melyet sem megkerülni, sem helyrehozni többé nem lehet. Sajnos az ún. jobboldali elitnek - önkritikát gyakorolva - végre tudomásul kellene vennie, hogy - jutalék ide, jutalék oda - csúnyán becsapták, mert az egész játék eleve arra ment ki, hogy a szocialisták visszakapják a hatalmukat, s utána européer szociáldemokratákká „keresztelhessék át” magukat.

Dávid Ibolya és Szili Katalin már közös oltár elõtt áldoznak...

Az egész ország ráment, amikor Antallék besétáltak a csapdába.

Vác, 2002. október 9.

Czike László