Czike László

Maradandó és múló értékek

rekviem a magyar demokrata sajtóklubért

Kezemben a „Sajtóklub 2001-2002.” könyvkiadvány - a demokratikus ellenzék legbátrabb sajtófóruma - a Kairosz Kiadó gondozásában, Lovas István filctollas dedikációjával. Másik kezemben a „Visegrádi disputa, 2003. május 10., II.” és a „Szövetség” e heti száma, amelyben Varga Gabriella tudósít az újabb radikális összejövetelen (október 19.) elhangzott beszédekrõl és elõadásokról. Engem is meghívtak elõadást tartani; de aztán úgy döntöttem, hogy nem megyek el...

Rozgics Mária - olvasom - (aki jó néhány hónappal ezelõtt még a Demokratában az új kormányfõ, Medgyessy Péter ‘agyagba döngölésével’ foglalkozott, s késõbb menesztették a laptól) a Magyar Világ fõszerkesztõje felszólította a Fideszt, hogy adja át a helyét hiteles embereknek! Lovas Pista pedig a zárszavában szó szerint ezeket mondta: „A hülyeség(ünk) lehet átmeneti, de lehet kórosan permanens átok. A magyarok Istenére kérem önöket bizonyítsuk be végre, hogy hülyeségünk gyógyítható. De azonnal!” A beszámoló végén a cikk írója ekként kesereg: „Bevallom, hogy zaklatottan távoztam a Makovecz Imre által tervezett csodálatos épületbõl. Gondolataim között egy kedves barátom megjegyzése visszhangzott. Ezt mondta nekem: ‘A magyar mindig is széthúzott. Ebbõl is látszik, hogy a mi oldalunk a magyar.’ Sovány vigasz.” Jó, hogy nem mentem el. Mai írásomban hosszú utat fogunk bejárni. Az elõzõ ‘végszó’ ehhez csupán csak - nyitány...

Lovas Pista a politikai jövendöléseimért idõnként tréfásan ‘Cassandrának’ nevez; egyébként jól megvagyunk egymással - õ Bicskén, jómagam Vácott. Valamikor még egyidejûleg írtunk különbözõ cikkeket Bencsik Magyar Demokratájába, sõt, még Varga Dombi is. Az 1996. augusztus 8-iki számban - „Orbán Viktor szupersztár” címû politikai elemzésemben - ‘megjósoltam’, hogy Orbán Viktor lesz a következõ magyar miniszterelnök; mely merészségemért akkor még nagyjából mindenki ‘körülröhögött’. Leginkább a Demokrata szerkesztõsége; maga Bencsik András és Seszták Ágnes, meg Csermely Péter - az egy ‘Dombi’ kivételével. Az írásomat afféle szimpla ‘vitaindítónak’ szánták-bélyegezték; azért, hogy rögvest megcáfolhassák. A következõ heti lapszámban, augusztus 15-ikén jött is ‘a fekete leves’, vitriolos hangnemben, a fõszerkesztõ Bencsik András tollából. ‘Ellentétes állásfoglalású’ cikkének fõcíme: „A mesék királyfija”, alcíme pedig: „Adalékok a nemzeti hõs fantomképéhez”. A továbbiakban immár történelmi sorait idézem:

„Le kell számolni az ábrándokkal, az álmokkal s a vágyakkal. Elfogadva Czike László gondolatmenetét, azt javaslom, vegyük kicsit tárgyilagosabban szemügyre az ellenzék ‘utolsó’ lábon maradt jelöltjét, Orbán Viktort. Maradva a szerzõ tízpontos tesztlapjánál, én Orbán Viktor esetében az alábbi értékeket találtam. Röviden közlöm a kérdéseket; akit érdekel, a múltheti Demokratában ellenõrizheti. (1) Nemzeti stratégia: nincs (bár azt mondja Orbán, kellene hogy legyen). (2) Gazdaságpolitika: téves (Czike értékelése). (3) Karizma: lényegileg értékelhetetlen (a fogalom azt jelenti, az illetõben van-e isteni adomány, isteni képesség, amit szerintem kissé elhamarkodott dolog lenne elõre odaítélni). (4) Küldetéstudat: értékelhetetlen (az intenzív sikervágy még nem küldetéstudat). (5) Nemzeti tudat: igen. (6) Nemzeti felelõsség: igen. (7) Nyitott személyiség: igen. (8) Fiatal, erõs: igen. (9) Hívõ: nem jellemzõ (emlékezzünk a régi Orbán Viktorra: amikor a kormánypárti KDNP-ben akart valaki felszólalni, õ fél-hangosan így szellemeskedett: Imához!). (10) Látnoki képesség: nincs (lásd az 1994-es választási szövetségét az SZDSZ-szel). Ha a nyolcadik és kilencedik pontot, ami erõsen vitatható, hogy perdöntõ szempont legyen, figyelmen kívül hagyjuk, Orbán Viktor csupán 20 %-ban (két pontban) felel meg az ‘ideális’ miniszterelnök ismérveinek. Ez bizony csak elégséges, - és nem pedig kitûnõ eredmény.” Itt szakítsuk meg kicsinyég az idézet fonalát! Amikor annak idején Bencsik András eme idézett ‘ellen-vitairatát’ kvázi-önhatalmúlag közzétette, már akkor is észrevettem, hogy: (1) Tíz pontom megnyirbálása abszolút önkényes, - míg az általam felvett ‘miniszterelnöki kritériumok’ cseppet sem voltak azok. (2) Érdekes, hogy Bencsik nem tekintette perdöntõnek, hogy Orbán hívõ keresztény legyen; miközben ezt Antall egyik legfontosabb erényének tartották, - ma pedig a Demokrata és egész udvartartása Orbán ‘vezetõ jótulajdonságainak’ tekintik hívõ kereszténységét, kereszténydemokrataságát, fiatalságát, karizmáját és erejét. (3) Bencsik egyébként nem (volt) túl erõs matematikában; ugyanis az 5-6-7. pontokra igennel válaszolt, míg a feltételek számát 10-rõl 8-ra csökkentette; - vagyis 3/8-ad a ‘végeredmény’, ami 37,5 %, szemben Bencsik önkényes és hibásan kiszámított 20 %-ával. Eképpen a Demokrata fõszerkesztõje diktatórikus és voluntarista volt. „De van ennél nagyobb baj is - írja folytatólag. Ha összevetjük Orbán Viktor szavait a tetteivel, az elégséges osztályzat is túl jónak látszik. Szóban a Fidesz elnöke markáns hazafi, aki elutasítja a neokommunizmust, a neobolsevizmust (mik lehetnek ezek?!), s aki határozottan megbélyegzi az SZDSZ-t, mint olyan formációt, amely az egész országot veszélyezteti. Tettekben más a helyzet! A Fidesz még 1994-ben választási szerzõdést kötött az SZDSZ-szel. (A nemzeti táborral való ezt megelõzõ kemény szembenállását tudjuk be az ifjúi hévnek, a politikai divathullámon való lovaglási vágynak, s az ellenzéki pozíciónak.) A választási szerzõdést nem a Fidesz, az SZDSZ bontotta fel, amikor koalícióra lépett az MSZP-vel. A Fidesz viszont hevesen erõltette az úgynevezett ‘Polgári Szövetség’ létrehozását, amely az MDF meghasadását, ennek következtében politikai pozícióvesztését eredményezte, és súlyos válságba sodorta a KDNP-t is. Orbán Viktor támogatta Mádl Ferenc céltalan s álszent köztársasági elnök-jelöltségét, amelynek köszönhetõen Göncz Árpád újraválasztása szalonképessé vált a nemzetközi politikában.”

Mondom; - nézegetem, olvasgatom a régi papírokat, meg az újakat is. A Bencsik már egyáltalán nem annyira plurális politikai felfogású, mint 7-8 évvel ezelõtt volt - mintha azóta egyszerûsödtek volna az elképzelései; igazodott az aktuálpolitikai valósághoz, a duális erõtérhez, ami a háttérben sokkal bonyolultabb játszma. Az õ fokozódó gondolati valóságában - önnön eszmeisége virtuális elõterében - már csak három szereplõ létezik; pontosabban Vele együtt négy: a gonosz baloldal; a jó, ámde érthetetlen okokból nem egységes és nem többségi jobboldal - mint a politikusok + holdudvarok -; aztán még ‘a nép’ és a ‘mesebeli királyfi’: Orbán Viktor. Ez együtt három (bal, jobb, plebs) mellék-, plussz egy fõszereplõ. Az ifjú vezér, aki majd egymaga eldönti, merre guruljon az új idõk kereke. Bencsik, aki mára eljutott a gúnyosan emlegetett mesebeli királyfitól az imádott, ám a Gonosz által ideiglenesen letaszított, egyetlen lehetséges királyig nem érti, miféle negatív varázslat (csalás!?) történhetett másfél évvel ezelõtt - hiszen ‘megvolt a többség’, de hova lett?! Meg kell legyen újra, ha másképpen nem, hát egyetlen egységes tömbben, a Fidesz Polgári Szövetségben; amely immár saját részének tudhatja a kisgazdákat és a kereszténydemokratákat is. Bencsik András - még két és fél évig tartó - szívszorító dilemmája, hogy vajon elég lesz-e az egység a többséghez is?!

Álmai tovább szövõdnek; mert álmodnunk kell, hogy megvalósítsuk a jobb jövõt!

A Demokratában addig is hétrõl-hétre fokozódik a hangulat, ami már másfél év óta tart. Már ‘csupán pillanatok választanak el bennünket’ az igazi nagy magyar forradalomtól, a kollektív népfelkeléstõl az aljasok ellen; a zsarátnok ím’ fehéren izzik - rohamosan rohanunk elõre népünk közös ‘jobbvégzete’ felé. Orbán Viktor kisvártatva megérkezik; hûséges-bölcs tekintetével vagányul kacsint, s jobbjával csitítva mutatja: „Majd akkor mozduljatok, ha jelzést adok!” - s mi kis butuskák, azonnal értjük a gondolatát, a bölcs nyugalmát, és várunk, mire elérkezik az idõ. És akkor Arthur király hû fegyvereseivel együtt elõbújik földalatti búvóhelyérõl, s huszárai élén végsõ csatába indul - vasmarkában az Excalibur...! Álmában felsír: csak az a fránya ‘Jobbik’ ne lenne, akik a formálódó jobboldali nemzeti egységet bontják most éppen meg, amikor már minden rendezõdni látszott! Aminek elsõ, baljós jele „a Sajtóklub” apránkénti szétesése volt. Elõször Járai Judit hagyta el a nemzet bajnokait, majd lassan elmaradozott Tõkéczki László is. Majd elkezdett ingadozni Tóth Gy. László, aki mintha elvesztette volna Gyõzõ gyõzelmébe vetett erõs hitét. Igaz, hogy jött az ‘inconnus’ Molnár Tamás; de õ hamar ‘pártot ütött’ - kiderült, hogy ‘merõben más eszméket vall’, belerúgott házi szentjeinkbe, aztán meg, miután a Sajtóklubból kitettük õt, a Jobbik alelnöke lett. Sõt, a ragály terjedt tovább! Hisz’ a legfõbb oszlop még csak ezután dõlt ki; - Lovas István, ellenzéki sajtónk ‘fenegyereke’ is megtévedt, belecsúszott ‘a Jobbik’ nevû baljós tévhitbe, mert a már említett találkozón a következõket nyilatkoztatta ki: „Míg hímezzük zászlainkat, szinte csak rituálékban és jelképekben éljük ki magunkat, sírunk, átkozódunk és cigarettafüstbõl képezünk tervkarikákat, õk röhögve adják el lábunk alól a szárazföldet és szigeteinket a Dunán, vagyis az anyaföldet, hogy plázát építsenek meg banképületeket. Míg Orbán Viktort hímezzük trikóinkra, õk rajtunk röhögve másolják le, adják és veszik azon adatainkat, amelyeket a világon mindenütt a legféltettebb információknak tekintenek. Mert tudják, - mindarra, amit tesznek s tenni fognak velünk, válaszunk legfeljebb a Himnusz szomorú eléneklése. Õk ezen csak röhögnek. Medgyessy gazember, mi pedig hülyék vagyunk.”

Sokan azt gondolhatják - fáradt, izzadságtól gyöngyözõ homlokukat ráncolva -, hogy a leírt történet a Magyarország nevû európai falu valós, szomorú története.

Nem! Inkább csak politikai vagy történelmi fikció... History-fiction.

A valóság az emberek szemében tükrözõdik, az igazság pedig a szívükben él.

Vác, 2003. november 6.

Czike László