Czike László

Csillagközi mag a földi grálban

(esszé Jim Marrs könyvérõl)

1. Bevezetés ‘A titkos uralom’-hoz

Most Jim Marrs könyvérõl, ‘A titkos uralom’ címûrõl fogok írni.

Barátommal - aki éppúgy elolvasta, mint én - megpróbáltam egészen röviden át-tekinteni a KAPU Kiadónál az elmúlt hetekben megjelent mû tartalmát; és hogy ‘medrében tarthassam’ a beszélgetés folyamát - szakaszokra bontottam a könyv lényegi mondanivalóját. Úgy mint: (1) A titkos társaságok ‘Új Világrendje’ avagy van-e szerves kapcsolat a pénzoligarchia, az illuminátusok ‘világállama’, illetve a klasszikus értelemben vett szabadkõmûvesség között? (2) Templomosok, Rózsa-keresztesek és szabadkõmûvesek (Sioni Perjelség) legendáriuma avagy mi lehet a Szent Grál, illetve mire akarják felhasználni modern korunkban Jézus feltételezett és a Meroving-dinasztia ‘valódi’ vérvonalát? (3) ‘Annunaki’ õstörténelem avagy honnan származik a földi emberiség? Amikor a telefonban idáig jutottam a könyv tartalmának felsorolásában; - a barátom türelmetlenül közbevágott: ne folytassam, mert azt még ‘probléma-mentesen’ el tudná (tudja) képzelni, hogy a titkos uralom középkorból eredeztethetõ okkult társaságok révén, illetve azok szakrális együtt-mûködésével valósul meg, de nagyon szépen kér, hogy földönkívüliekrõl mégse’ beszéljek neki, mert azt már nem hiszi el! Hát igen! Barátom számára a 3. pontba sûrített ‘témakör’ tartalma jelentette ‘a megálljt’, - azt a kritikus pontot, amelynél már elfogyott a türelme, és nem törõdve ‘a következményekkel’ így kiáltott fel: “Hazudsz bitang! - mármint Jim Marrs, a könyv írója - a mindenségit!”

Pedig Jim Marrs, a modern kor ‘Münchhausen bárója’ cseppet sem viccelt.

A könyv szerkezete szerintem pontosan az elmondott ‘telefon-szindróma’ ügyes kivédését szolgálja. Látszólag semmi logika nincs ugyanis abban, hogy az író az újkori (mai) politikai történések leírásával, korporációs magyarázatával kezdi; a középkori legendáriummal folytatja, - majd az emberiség földönkívüli eredetével fejezi be újszerû ‘történelem-oktatását’. Pedig okos megoldás! A pragmatikusok elolvassák a modern részt; kielégülnek, és a maguk részérõl befejezték a könyvet. Akik pragmatikusságuk mellett egy kevés (nagy!) misztikumra, okkultizmusra is vágynak, azok folytathatják a középkorból származó legendáriummal. Képzeljük el: ha a szerzõ ‘idõrendi sorban’ meséli el ‘az újtípusú történelmét’ - mindenki le-tenné a könyvet, szinte azonnal. Így viszont legalább harmádáig-feléig eljutnak...

Márpedig az író a történelem idõrendjének ‘összekeverésével’ megengedhetetlen engedményt tesz; totálisan felborul az ok-okozati összefüggések logikai lánca, és az olvasó soha nem érti meg sem a könyvet, sem a történelmet - hacsak a könyv teljes körû elolvasása után nem lát hozzá a saját fejében és a saját fantáziájával ‘újravágni’, majd újra egybeszerkeszteni az egész kapott tényanyagot; mert a mû legnagyobb erénye, hogy tulajdonképpen minden szükséges kelléket hiánytalanul tartalmaz, ami a megértéshez szükséges. Csak hát - ‘összekavart’ sorrendben! Az író a kezdeteket, a Genezist teszi a könyv végére, mintegy szemérmesen takarva, hogy akit ‘ez idegesít’, ne olvassa el. Pedig az emberiség hajnalával kellett volna elkezdeni a történetet, majd az ókorral és a középkorral folytatni; - s befejezni a mai kor magyarázatával. Így magától összeállt volna, ami összetartozik. A könyv írója, Jim Marrs (szándékosan?) ugyanazt a hibát követi el a kiszivárogtatásban, az idõ mélységében, vertikálisan, - mint amit a magyar Drábik János követ el, a földrajzi-geopolitikai térben tagoltan, horizontálisan. Drábik János könyörtelen pontossággal, a legapróbb részletek kínosan finommûvû taglalásával tárja elénk a nagyvilág (Magyarország szempontjából: a komplett külvilág) társadalmi ellent-mondásait, a globalizált szupranacionális hatalom korporatív felépítését, hálóját; sõt ‘hálózatát’: a HÁLÓZAT-ot - ám megáll Magyarország határainál, s csupán igen halvány célzásokkal (pl.: Magyar Atlanti Tanács tagjai, stb.) mer utalni arra, hogy bizony a mi országunk is a háttérhatalom egyik kedvenc játszótere. Marrs e ‘hibát’ az idõrendiség megszakításával és összekeverésével követi el, miáltal az egész egybefüggõ történet egymástól látszólag elszakítható legószerû ‘mesékre’ osztódik, amelyek tetszés szerint rakosgathatók össze, vagy szedhetõk széjjel. Az igazság azonban kegyetlen! Az emberiség történelme, újkori története térben és idõben egy és oszthatatlan cselekmény, selyemfonat a selyemövezetben, minden történés szervesen összefügg, a Genezistõl a Végítéletig, a Föld és az Univerzum minden szegletében, az egész globalizált világban - Hencidától Boncidáig! A jövõ és fõleg a jelen a régmúltból nõtt ki; s a meg nem szakadó lánc könyörtelensége éppúgy igaz Magyarországra, mint a Világegyetem legeldugottabb zugára. Ám a kiszivárogtatás ‘törvénye’ (titkos szabályzata) elõírja, hogy a mérget apránként kell adagolni; s azt is úgy, hogy eleinte csak a vájtfülûek, a beavatottak értsék...

Ha meglévõ tudományos, történelmi és egyéb ismereteinket átrendezzük, ‘egybe-dolgozzuk’ a Jim Marrs könyvében felvázolt ‘új történelem-szemlélettel és világ-képpel’, akkor a következõ história bontakozik ki a szemünk elõtt:

1. Az õsgenezis, az ‘Annunaki’ korszaka: a homo sapiens faj megjelenéséig.

2. Az elsõ magasan fejlett, az ‘atlantiszi civilizáció’ kialakulása a Földön.

3. Az ószövetségi özönvíz, az atlantiszi civilizáció elpusztulása.

4. Az Ószövetség kora a Földön. (Maya, Egyiptom, Sumér, Hellász, Róma)

5. Jézus Krisztus születése; - az Újszövetség (a Halak) korszaka.

6. A középkor: a kereszténység és a gnosztikus világnézet harca.

7. Az újkor: felvilágosodás, szabadkõmûvesség, polgári forradalmak.

8. New Age, Új Világrend, illuminátusok; - az Antikrisztus évadja.

9. Jézus Krisztus második eljövetele; - a Végítélet kora (a Vízöntõ nyitánya).

Elolvasva a könyvet megerõsödött bennem a meggyõzõdés, miszerint ahány erõ - hatalom, háttérhatalom, politika, vallás, gnózis, kultúra, tudomány, egyház, állam, szupranacionális korporációk, titkos társaságok, stb. - mûködik ezen a világon; annyi különbözõ világkép és történelem-felfogás (részleges vagy teljes filozófia) létezik, melyek mind-mind legfeljebb egy-egy részigazságot birtokolnak, egy-egy parciális összefüggésre világítanak rá. Egyre égetõbb szükségszerûség, hogy egy olyan egységes világképet alakítsunk ki, amely nemcsak hogy ‘összeötvözi’, de sokkal inkább ‘közös nevezõre is hozza’ mindazokat a legkülönfélébb nézeteket, amelyeknek az egységes felfogás megteremtése szempontjából autentikus rész-igazság-tartalmuk, ‘használható’ és az összképbe beleillõ mondanivalójuk van. Kétségbeejtõ tény, hogy a legkülönbözõbb tudományos elméletek mennyire nem illenek egybe, mennyire ellentmondanak egymásnak is, de legfõképpen a Biblia genezis-történetének az intelligens emberiség kialakulását illetõen a Földön. Ám legalább ennyire kétségbeejtõ az is, hogy az emberiség a saját múltját és jövõjét, megszületését és kollektív célját tekintve legalább háromféle nézetrendszerrel - vallásossal, gnosztikussal és tudományossal - rendelkezik, illetve él együtt, mely nézetrendszereknek jószerivel még közös (tám)pontjaik is alig vannak! Mintha az emberiség többféle, ballasztszerû szellemi örökséget, mint értelmetlen koloncot cipelne magával egész eddigi történelme során, amelyek keresztbe-kasul zavarják és dezinformálják egymást s az igazságot hasztalanul keresõ embereket. Mintha-csak többféle gigászi kozmikus erõ vívna élethalál-harcot egymással az emberek halhatatlan lelkeinek megszerzéséért, örök rabszolgaságba döntéséért, - ahelyett, hogy egy viszonylag kiegyensúlyozott földi élet után találná meg mindenki a neki megfelelõ (testhezálló) ‘érvényesülést’ a túlvilági örökkévalóságban is. Akinek a Pokol tetszik jobban - kerüljön a Pokolra; aki pedig az örök világosságra vágyik - hadd jusson a Mennyországba. Csak ne itt a Földön folytassanak öldöklõ-vad háborúságot a földi mennyország eleve reménytelen projektjének realizálására, amivel furcsamód’ (?) épp a poklot építik ‘fel’ mindannyiunknak már itt a Földön! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül (és okvetlenül szóba is kell hoznunk!) a Káosz Hercegének dezinformáló és dezorganizáló szerepét, ami talán ama kettõsségnek a negatív oldala (és okozója!), ami az emberi történelem valós mélységeinek fel-tárását ma a leginkább akadályozza. A pokol felé vezetõ út csupa jóindulattal ki-kövezése ugyanis ‘mindkét oldalra’ egyaránt igaz. A gnosztikusok õsi gyökerekre és tudásra, az ember ‘istenségére’ hivatkoznak és apellálnak; s miközben ‘tiszta’ szándékuk az ember felemelése - valójában Istent igyekeznek letaszítani. Az egy-ház tiltja ‘az okkult gyökerek’ megismerését; s ahelyett, hogy felkészítené hívõit a Sátán s az Antikrisztus elleni hatékony védekezésre vagy harcra - századok óta struccpolitikát folytat, úgy tesz, mintha komolyan azt hinné, hogy az ördögûzés egyetlen célszerû és jogos ‘technikája’ a ráolvasás, a fohász és az imádság.

Jim Marrs író a tárgyi könyvében tehát egymástól idõrendiségében és ok-okozati összefüggésében is elszakítja a következõ három tézist (tételt), amelyek nagyonis összetartoznak, egymás következményei; - s mint ilyenek, egymás nélkül éppen azt a zavaros és áttekinthetetlen (se füle, se farka) történelem-szemléletet jelentik, ami korunkra oly jellemzõ. Nincsen jövõje annak, aki a múltját eltagadja, vagy kellõképpen nem ismeri; sõt, talán éppen azért nincs az emberiségnek követhetõ, racionális jövõképe, mert a meghamisított múltat sajnos nem adhatja vissza, és nem is pótolhatja a legrózsaszínûbb álszent teleológikus célrendszer sem. Mintha épp az lenne a negatív erõk célja, hogy a származását nem ismerõ ember céltalan vesszen el az apokaliptikus káoszban; és úgy tûnjön el az Univerzum galaktikus enciklopédiájából, nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna. A 3 tézis:

n A ma élõ emberiség fejlettebb csillagközi lények (Annunaki) kísérleti terméke

n Az ismert történelem a degenerálódás és a magunkra találás furcsa szintézise

n Fennmaradásunk ára a földi háttérhatalom józan mértéken felüli koncentrációja

Kérem kedves olvasómat; - vagy fogadja el, hogy ezt a cikket egy nagy képzelõ-erõvel megáldott (vagy megvert!), ám talpig becsületes, igazság-és Isten-keresõ ember írja, aki az elmúlt 30 éve során minden elérhetõ és szükséges ismeretet fel-dolgozott agya komputerében, s noha bizonyítani mindent tételesen természetesen nem tud, de mostanra elég messzire jutott az összes ismeretek legkisebb közös többszörösének a megtalálásában. Vagy pedig - ha nem bízik bennem, s nem akar több vagy ‘jobb’ fikcióval megismerkedni; hát itt és most fejezze be az olvasást..!

2. Az Annunaki és a Kígyókirályok

2.1. A világegyetem: az anyag, az élet és az ember genezise

Az úgynevezett tudomány önmagában a mai napig nem képes megmagyarázni a Világegyetem keletkezését az isteni teremtés - vallási - elmélete nélkül. A táguló Univerzum elméletébõl könyörtelen vaslogikával következik, hogy a nulladik idõpillanatban még minden ‘késõbbi anyag’ egyetlen elméleti mértani pontban sûrûsödött össze, vagyis ekkor még a teljes univerzum nem volt több fikciónál, a teremtõ Isten evolúciós terveiben. (Ebbõl is láthatjuk, hogy a fikció mindennél elõbbre való.) Azután jött a cselekvõ-alkotó ‘végrehajtás’: a vakító fényrobbanás, amelybõl a fokozatosan felépülõ anyag, a tér és az idõ keletkezett. A tudomány ismét csak ‘bajban van’, amikor az élet megszületését próbálja megmagyarázni a Földön, vagy bárhol másutt. Vagy feltételezi, hogy az élet az Univerzumot alkotó ‘anyag’ legbensõbb funkcionális törekvése, - vagy a szervetlen evolúció alkalmas pillanatában segítségül hívja Istent, hogy ‘támassza fel’ a halott anyagot. Ugyan-így vagyunk a szerves evolúció csúcsán megjelenõ állati ösztönnel s öntudattal, mely utóbbi már a legfejlettebb (fõ)emlõsök és legfõképpen az ember sajátja. Az öntudat az életnek az a csodálatos és furcsa megnyilvánulása, amivel a teremtés ‘visszatükrözésére’ törekszik, mintegy megköszönve Istennek: íme, ilyen lettem! Isten nélkül teljességgel értelmetlen, érthetetlen és megmagyarázhatatlan ‘tükör’-funkció; - nem csoda, ha a sebészek az agyban sehol nem lelik az öntudatot. Ám a legdöbbenetesebb az a kettõsség, ami az embert jellemzi! Az ember nemcsupán öntudattal rendelkezõ (a teremtést visszatükrözni képes) biológiai lény, hanem független személyiség, akinek magasabb rendû önálló akarata van, amellyel teremteni és pusztítani egyaránt képes. Alkotni és szeretni tud, abszolút szépségre és végsõ igazságra törekszik; - ugyanakkor mérhetetlenül kapzsi s hatalomvágyó, féktelen kevélységében teremtõje ellen tör, gyûlöl s rombol, ha az ‘agya’ elborul. Az ember ostoba, álnok állat és zseniális isteni géniusz egy személyben: isteni lélek lakik a tökéletlen porhüvelyben! A tudat = többé-kevésbé adekvát vissza-tükrözõdés; a lélek önálló isteni funkció. A pszichológia nevû áltudomány össze-keveri a szezont a fazonnal, a tudatot a lélekkel; - és olyan megnyilvánulásokat méricskél, illetve elemez, amelyek döntõ hányada nem anyagi természetû. Ennél is nagyobb a gond - éppen ma olvasom a Leleplezõ címû könyvújság 2003. V/4. számában, Drábik János: ‘Az agy feletti uralom megdöbbentõ új világrendje’ cikkében, hogy kvázi-sátánista szellemiségû, indíttatású titkos laboratóriumokban és klinikákon már nagyjából 60 éve (!) kísérleteznek aktív tudatbefolyásolással, s már a magzati korban, az édesanya méhében beleavatkoznak az embrió tudatának fejlõdésébe; elektrosokkal és egyéb fájdalom-okozással rekeszeket hoznak létre az agyban, amivel részekre osztják ‘a személyiséget’, kódolt utasításokat rejtenek el (titkos kódra ébredõ alvó ügynököket képeznek ki), hollywood-i produkciókat (Óz, a csodák csodája, Alice csodaországban, Pocahontas, Harry Potter, stb.) fel-használnak rejtjeles tananyag rögzítésére, mesterségesen elõidézett (hamis) tudat-állapotokat pszichedelikus szerekkel fixálnak, stb. -, mikor ezek az áltudományos ‘szakemberek’ sarlatán módjára belepiszkálnak a tudatba (mely csak tükörkép; - ti. a külvilágot érzékelõ, kívülrõl jövõ, és legbelülrõl, a személyiség mélyérõl is érkezõ tükrözõdések összetett, összefüggõ rendszere), akkor istentelenségükben, Istentõl való elrugaszkodottságukban azt képzelik, hogy gonosz eszközeikkel és módszereikkel már a lelki folyamatokat (pszichológia) manipulálják. Mivel a lélekben nem hisznek; azt gondolják, hogy a tudat - a lélek. Pedig a lélek Istentõl, közvetlenül a világ teremtõjétõl való, s így ‘földi módszerekkel’ - elérhetetlen...

De honnan való az ember testét, illetve az annak (földi anyagból való) felépítését meghatározó genetikai kód? A földhözragadt, szûk látókörû ‘tudós’ erre habozás nélkül rávágná: “Hogy honnan? Hát nyilván a földi evolúcióból ered.” Azonban vannak, akik merõben más nézeteket vallanak magukénak; - mégpedig épphogy a ‘tudomány’ legmodernebb kutatási eredményei alapján. A szcientológia hívei úgy gondolják, hogy az ember a csillagok közül jött a földre; és ezt egyáltalában nem szimbolikus értelemben értve hirdetik. Jim Marrs könyvének utolsó része olyan kutatási irányok eredményeivel foglalkozik, melyek mûvelõi fejükbe vették, hogy összeegyeztetik egymással az ember õsgenezisét leíró Ószövetséget, az õskori és ókori UFO-rajzokat illetve észleléseket és leírásokat, a paleontológiai-antropo-lógiai és régészeti leleteket, stb., stb. - tehát mindent mindennel, ami ismeret a rendelkezésünkre áll. A bibliai Ószövetség szerint például valamikor az õskorban ‘óriások’ is éltek a Földön. Ádám és Éva, mint a bibliai õsgenezis emberpárja, az Isten által teremtett elsõ emberek - 900-1000 évig éltek; sõt, a gyermekeik és az unokáik között is többen elérték a 700-800 éves életkort, ám az élettartam ezután rohamosan csökkeni kezdett, bár néhány nemzedéken belül még akadtak páran, akik 200-300 évig éltek. Vagy: amikor az ember a Húsvét-szigeti kõszobrokat, az arcok méreteit látja - szintén óriásokra gondol. Igen sok rejtély megoldása utalhat arra, hogy az ember megjelenése a Földön, törzsfejlõdése és szellemi evolúciója, technikai civilizációja, társadalmi kibontakozása egyáltalán nem egy felfelé ívelõ, egyenes vonalú és töretlen sikertörténet. Jim Marrs könyve szerint az elsõ lépés az lehetett, amikor valamilyen galaktikus telepítõ brigád leszállva a Földre kvázi ‘beleoltotta’ az életet a szervetlen/szerves fejlõdés révén kialakult ‘õstelevénybe’, miáltal megkezdõdhetett az élõvilág differenciált törzsfejlõdése. Azután vártak, csak vártak - milliárd és millió évekig. Egészen addig, amíg megjelentek azok a fõemlõsök, amelyek közös õsei a mai emberszabású majmoknak és az embernek. Ennek az õsfajnak a testi adottságai (a központi idegrendszere, az agya, stb.) már lehetõvé tették elõbb az öntudatra ébredést, majd az isteni lélek befogadását. A két extrémális esemény semmiképpen nem következhetett be egyidejûleg, vagyis egy lépcsõben - sõt, a történelmi, vallástörténeti mérföldkövek is alátámasztják: a két történés idõben ‘élesen’ elvált egymástól. (...) Az ‘Annunaki’ az ûrlényeknek egy olyan csoportját jelöli, akik náluknál is magasabb rendû-rangú ûrlényektõl, de semmiképpen nem Istentõl, kapták az utasítást s a feladatot, hogy a Földön létre-jött emberszerû-emberszabású lényekbõl ‘génmanipulációs kísérleti úton’ embert, tehát öntudattal, önálló akarattal, önálló cselekvésre képes gondolkodó lényeket fejlesszenek ki. Az Annunakik mintegy rutinfeladatot oldottak meg, amelyet akár emberszabású androidok, pszichorobotok vagy biorobotok is végrehajthattak - a magasabbrendû emberszerû galaktikus intelligenciák személyes részvétele nélkül. Az õskori Földet mint egy ‘embergenetikai laboratóriumot’ használták, vélhetõleg évezredeken keresztül - fõként Kis-Ázsiában, Kelet-Afrikában, Mezopotámiában. A genetikai (génsebészeti és génmanipulációs) eljárás lényege abban állt, hogy az emberszabású földi lények génjeit a magukkal hozott (magukból vett?) mintákkal ‘forrasztották össze’, mely mûveletek eredményeként mindenfajta kevert lények, ‘õs-homunkuluszok’ alakultak ki és népesítették be a Földet, rendkívüli fajtabeli sokféleséget produkálva. Voltak óriások és törpék, vörösek, zöldek és szürkék; egyszemûek, kétszemûek és háromszemûek, madár-emberek, kentaurok, tigris-és oroszlán-emberek, farkas-emberek, minotauruszok, stb. Egyesek kommunikáltak, mások viszont nem. (Gondoljunk csak az emberiség tudat-alattijában még ma is élõ legkülönbözõbb ‘képzeletbeli lényekre’, a mondavilág óriásaira és manóira, az õskori barlangrajzok szkafanderes ufonautáira, egyes népek legendáriumában megjelenõ ember-állat hibridekre, az Ószövetség furcsa alakjaira, stb.) Aztán az ‘Annunaki’ képviselõi elrepültek - magára hagyták az igencsak megkavart földi állatvilágot. A ‘természetes szelekció’ újabb hosszú évezredei, netán százezredei következtek. Az ûrlények idõnként vissza-visszatértek, mintákat is vettek, meg-figyeltek, vizsgálatokat végeztek; - majd újra elrepültek. A szelekció során azok a lények, amelyek nem voltak képesek alkalmazkodni, fennmaradni - kipusztultak. Ami az ún. ‘értelmes elõembereket’ illeti - valamennyien az ‘Annunaki’ törzsbõl ‘kitenyésztett’ populáció génjeit vallhatták magukénak; igen ám, de a különbözõ kísérletekbõl többfajta eltérõ génállomány jött létre, melyek abban is különböztek egymástól, hogy eltérõ arányban képviselték a földi és a földön kívüli evolúció génjeit. Két ígéretes fajta alakult ki 100-150 ezer évvel ezelõtt: a neandervölgyi és a cro-magnoni õsök, amelyek a mai Izrael területén egymás mellett éltek - ám nem tudtak egymással szaporodni, mert két külön fajt (!) jelenítettek meg. Mert a primitívebb, csak önmagán belül szaporodóképes neandervölgyi populáció mellett ‘kifejlõdött’ az intelligensebb cro-magnoni, melyet az ‘Annunaki’ intergalaktikus törzzsel való folytonos ‘visszakeresztezéssel’ nemesítettek ki; majd mikor már elérkezettnek látták az idõt, újabb génmanipulációval lehetõvé tették, hogy a cro-magnon-i ne csak fajtársaival, de a neandervölgyiekkel is képes legyen tovább-szaporodásra alkalmas utódokat nemzeni. Így a neandervölgyiek fokozatosan be-olvadtak az emberi evolúció fõsodrába, a cro-magnoni ágba, amely innentõl már egyedül képviselte a homo sapiens fajt. Igen ám, de a leírtak alapján erõteljesen különbözõ testi felépítésû, tudati alkatú, illetve eltérõ intelligenciájú, szellemiségû emberfajták alakultak ki; - alapvetõen attól függõen, hogy melyik törzsben milyen arányt képviselt az eredeti (csillagközi) Annunaki-vér, más szóval gén-állomány! Annunaki részrõl legalább 5 génmanipulációs beavatkozás történt: (1) Elõember-õsállat hibridek létrehozása. (2) Õsember-Annunaki keresztezés. (3) Fajtájukon belül önállóan szaporodni képes neandervölgyiek és cro-magnoniak kifejlesztése. (4) A neandervölgyiekkel keresztezõdni képes cro-magnoniak elõállítása. (5) A homo sapiens visszakeresztezése Annunaki-akkal, vagyis elit fajta kinemesítése... Az Annunaki többszörös beavatkozásai is mutatják, hogy egyrészt nem volt valós és kialakult koncepciójuk; másrészt, hogy a projekt részsikerei alapján döntöttek a kísérlet magasabb szinten való tovább folytatása mellett. Az is lehet, hogy néha beszámoltak eredményeikrõl egy magasabb fórumon, s onnan kaptak utasításokat a folytatásra. A könyvben leírt történet szerint az Annunaki alapvetõen rabszolga-célra tenyésztette ki a földi embert, azért, hogy neki dolgozzon. Arról nem szól a Fáma, hogy mit. Lehetett ez bányászat, gyûjtögetés, vagy bármi más; ámde a leg-valószínûbb mégis az - tekintettel a sokoldalú genetikai kísérletekre -, hogy maga az újonnan kikísérletezett emberi génállomány, annak elképesztõ változatossága volt a Föld nevû Annunaki-laboratórium legfontosabb terméke, amelyet aztán az egész Tejútrendszerbe, netán a teljes Univerzumba tõlünk exportáltak a lakható bolygókra. Az mindenesetre biztos, hogy a földi emberiség öntudatra ébredése és önerejû civilizációs fejlõdése, intelligencia-hányadosának gyors növekedése, saját technikájának (hadieszközeinek) rohamos kifejlesztése - nem szerepelt Annunaki legfontosabb céljai között. Az ember civilizációja öntörvényûvé vált; úgy is lehet mondani, hogy az ember szelleme - terven felül - kiszabadult a palackból...!

2.2. Az Annunaki génmanipulációs embergyára

Maga a könyv így ír ‘a folytatásról’: “Az összes titkos társaság titokban õrzi ma is a tudást errõl az egyetlen Istenrõl, aki az embert teremtõ Annunaki fajt is megteremtette, valamint õrzi azt a bizonyosságot, hogy az életnek nem csak anyagi oldala van. (...) A teremtésnek és az emberi faj eredetének ez a sumér magyarázata lenyûgözõ. Nemcsak önmagában alkot egységes egészet, de a világ minden tájáról származó bizonyítékok is kellõen megerõsítik. Ezen kívül hihetõ magyarázattal is szolgál a Földön mindenütt tapasztalható meglepõ szabálytalanságokra, titkokra. Egyszerûen több értelme van, mint a tudomány sok eddigi próbálkozásának arra, hogy ezeket megmagyarázza. Elérkeztünk a Titkok Titkához, a misztikus iskolák és a titkos társaságok által évezredeken keresztül továbbadott rejtett tudáshoz: nemcsak, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben, de megteremtésünkben minden bizonnyal szerepet játszottak a nem emberi értelmes lények. (...) Erich von Däniken 1998-ban így írt errõl: ‘Ahogy a földönkívüliek óriás ûr-anyahajója belépett a naprendszerünkbe, a fedélzetén tartózkodók a legkülönbözõbb életformák gazdag változatosságára bukkantak, köztük a mi primitív õseinkre. A földönkívüliek fogtak ezek közül egyet és módosították génjeit - ami ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen.’

Egyes szerzõk, például Charles Fort, William Bramley, David Icke és R. A. Boulay szerint az emberiség alig több, mint idegen urak által irányított állat-csorda. ‘Úgy tûnik, az emberiség csak egy szolgafaj, amely egy kis galaxis el-dugott bolygóján tengõdik - jelentette ki Bramley 1989-ben. - Az emberi fajt egy földönkívüli civilizáció egykor munkaerõként használta fel, és még ma is a tulajdonának tekinti, teljes joggal. Hogy meg is tartsa tulajdonában, s hogy a Földet mintegy börtönként tartsa fenn, ez a másik civilizáció (a ‘Börtönõrök’) végeérhetetlen ellentéteket szított az emberi lények között, elõsegítette szellemi hanyatlásukat és biztosította, hogy az embernek szüntelen és kegyetlen fizikai nehézségekkel kelljen megküzdenie a Földön. Már évezredek óta ez a helyzet, és ma sincs másképp.’ - ‘Összefoglalásként elmondhatjuk - írta Icke 1999-ben -, hogy egy kevert vérvonalú (egy gyíkféle és ember keresztezõdésével létrejött ‘királyi’) faj lakott az õskorban a Közel-Keleten, és az azóta eltelt évezredek alatt az egész bolygóra kiterjesztette uralmát, olyan intézményeket (vallásokat) hozva létre, amelyek értelmileg és érzelmileg gúzsba kötik a tömegeket, illetve háborúkba sodorják õket.’ Boulay véleménye szerint ‘évezredek óta csak arra kondicionálják az emberiséget, hogy tagadja le valódi származását, mi pedig csillapítószerként az amnézia egy kényelmes formáját fejlesztettük ki. Vagyis elfogadtuk a saját befolyását újra meg újra gondosan átörökítõ papság és egy tudományos közösség történelemmagyarázatát.’ Charles Fort újságíró 1941-ben eme következtetésre jutott: ‘Szerintem mi valaminek a tulajdona vagyunk. Azt hiszem, valamihez tartozunk; valamikor régen a Föld senkiföldje volt; ám aztán más világokból valakik megérkeztek és gyarmatosították, harcoltak egy-mással a birtoklásért, és most valaminek a tulajdonában van.’ Alan F. Alford eltöprengett, hogy vajon a régi istenek hogyan próbálhatják meg ma is fenn-tartani uralmukat. ‘Bárki felbukkanhat, és azt állíthatja magáról, hogy Jézus vagy Jahve - írta. - Épp ezért nem lenne sok haszna, ha az istenek közvetlenül a népnek jelentenék ki magukat. A visszatérésük hírét csak azokkal tudatnák, akiknek ez valóban hasznos információ, és csak néhány magas rangú vezetõ találkozhatna velük. Úgy tûnne, hogy az élet a szokott mederben folyik tovább, ám változás történne a politikában. Jelenlétüket tehát megmagyarázhatatlan eseményekben, a kormányzati politika megváltozásában, továbbá értelmetlen háborúkban lehet felfedezni, valamint talán a megnövekedett kormányzati titoktartásban.’ Más szerzõk, így például a szabadkõmûves Hall és Mackey, s a keresztény Webster is Mezopotámiát jelölték meg a titkos tudás forrásaként, de az emberi s nem emberi lények közti választóvonalat a fény és a sötétség meta-fizikus küzdelmeként értelmezték. Webster a ‘20-as években feltette a kérdést: ‘Hogyan is lehetne a világban mûködõ Okkult Hatalom létezését figyelmen kívül hagyni? A rombolás gyakorlati munkáját (pl. Irak lebombázását!) világ-uralomra törõ emberek, szekták vagy emberfajták végezték el, de a mögöttük álló hajtóerõ a sötétség valóságos hatalma, amely örök küzdelemben áll a fénnyel.’ Mackey megállapította, hogy az õsi tudás ‘két nagy vallási igazságot’ foglalt magában: Isten egylényegûségét és a lélek halhatatlanságát. Rámutat, hogy régi szabadkõmûves ‘Alkotmányok’ ezt a rejtett tudást vagy ‘tudományt, ahogy mindig nevezik, Lámechtõl (Noé vízözön elõtti apjától) Nimródig (a legendás sumér vezérig) vezették le, aki Bábel tornyának építésekor meglelte, vagyis feltalálta a Kõmûvességet, tõle pedig Euklidész görög matematikusig, aki azt Egyiptomban megalapította, ahonnan az izraeliták Júdeába vitték, ahol viszont a Templom építésénél Dávid és Salamon alapította meg (...); eljutott Franciaországba (...), Franciaországból pedig Angliába vitték.’ Hall szerint e tudással ‘át lehet lépni az igazat a hamistól, a szellemit az anyagitól, és az örökkévalót a múlandótól elválasztó vonalon.’ Szerinte az õsi tudást az ember ‘elõdeitõl, a Kígyókirályoktól kapta, akik a Földet uralták. Eme Kígyókirályok alapították meg a misztikus iskolákat (...) és az õsi okkultizmus más formáit.’ A tudást birtokló, vérvonala és gondolkodásmódja révén a régmúltba vissza-nyúló elit hihetetlen mértékû õsi hatalma az, mely az emberi képességek teljes kibontakoztatására tett összes jelentõs kísérletet megpróbálta elbitorolni vagy ellenõrzése alá vonni, már jóval a kereszténység megjelenése elõtti idõtõl fogva egészen a New Age-ig. Mivel egyértelmûen bebizonyosodott, hogy ez a tudás (vagy világnézet) még mindig szigorúan el van zárva a titkos társaságok belsõ szentélyébe, úgy tûnik, csak három lehetõség áll fenn. Az elsõ az, hogy a kis létszámú belsõ elit megpróbálja még jobban megnövelni vagyonát és hatalmát, hogy kapcsolatba lépjen õsi teremtõinkkel (a nem emberi értelmes lényekkel). A második az, hogy már kapcsolatba is léptek velük, és jelenleg e nem emberi lények segítik vagy irányítják õket. A harmadik pedig az, hogy õk maguk az õsi teremtõk, az Annunaki, a Kígyókirályok. Ha az emberi történelemnek a sumér változata az igaz, akkor lehetséges, hogy az Annunaki lények még mindig itt vannak, fejlett technikájuk segítségével különféleképpen álcázva magukat (õk lehetnek akár az UFO-k, a rejtélyes repülõ csészealjaikkal). Végeredményben: míg Szodoma és Gomorra elpusztítása a mi idõszámításunk szerint már több mint négyezer éve történt, Annunaki mércével mérve alig több, mint egy év telt el azóta. (...) A múltban a háborúkat és a vallást igen sikeresen használták fel irányító mechanizmusként. Mostanában viszont, amikor a nukleáris fegyverek kizárják a nagyarányú háborúkat, a vallási intézmények napja pedig már le-áldozóban van; - a gazdaság, vagyis a pénz hatalma lett a titkos társaságok belsõ elitjének eszköze a tömegek kézben tartására. (...) Ahogy belépünk a III. évezredbe, úgy látjuk, hogy az új gondolatok, új nézetek és az új tudásanyag egyre növekvõ sebességgel löknek minket elõre. Azon vesszük észre magunkat, hogy e kétségtelenül rendkívüli korban világképünk és gondolkodásmódunk folyton a megértés újabb és újabb útjaira tér. Egyedül 1999. elsõ hónapjaiban számos olyan programot láthatott az amerikai televíziók közönsége, amelyek kormányzati összeesküvésekrõl, ufókról, és velünk kapcsolatba lépõ földön-kívüliekrõl, a nagy piramisban felfedezett új termekrõl és alagutakról, vagy épp a fejlett õskori civilizáció egyre bizonyosabb lehetõségérõl szóltak, és még további titkok feltárását ígérték. (...) A valamikor tiltott témák ma - közhelyek. (...) A tudás valóban hatalom. Ideje, hogy akik igazi szabadságra vágynak, erõt vegyenek magukon, és felvegyék a harcot azon hatalmak ellen, kik félelmet és széthúzást keltve akarnak uralkodni. (...) Az igazságot mindenkinek meg kell tudnia, nem csak a titkos társaságok manipuláló elitjének. (...) Akik hatalomra és mások fölötti befolyásra törnek, általában el is érik azt, és meg is akarják tartani. Ám a nyers erõszak már nem alkalmazható. Ma már csak félrevezetés és titkolózás segítségével tudnak a 6 milliárd fõnyi emberiségen uralkodni. A titkolózás ideje lejárt. Ahogy János evangéliuma (8,32) írja: ‘Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket’.”

2.3. Degenerálódás és a magunkra találás a történelemben

“Alan F. Alford brit szerzõ írta ‘Az új évezred istenei: hús-vér istenek létének tudományos bizonyítékai’ címû könyvében: ‘Örökségül kaptunk egy kövek, térképek és mítoszok formájában létezõ homályos õstörténetet, aminek a meg-értését csak most kezdi lehetõvé tenni huszadik századi technikánk.’ Kik voltak hát ezek az emberek, és hogyan tettek szert technikai fejlettségükre? Lehet-e, hogy az Atlantiszról és Múról szóló legendák egy ilyen fejlett õsi civilizációra vezethetõk vissza? (...) Az a nézet, hogy az emberiség eredete az idõ múlása és a titkolózás miatt még mindig ismeretlen elõttünk; természetesen felzaklatja azokat, akik hosszú munkásságuk folyamán máson sem fáradoztak, minthogy az emberiség történetét a vademberbõl civilizált lénnyé válás igencsak lassú folyamataként mutassák be. Azonban a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján egyértelmûnek látszik, hogy az emberiség csak most kezdi visszanyerni a tudást, amit évezredekkel ezelõtt elvesztett.”

Az õskori emberi civilizáció tehát mind a génjeit, mind tudását és technikáját, sõt gondolkodó, társadalom-építõ képességét is egy intergalaktikus telepítõ fajnak - az Annunakinak köszönhette. Nem állítjuk, hogy a földönkívüliek ezt eredetileg is így tervezték el. Sokkal valószínûbb, hogy az elsõ génmanipulációs kísérleti cél egy rabszolga-faj létrehozása volt, ‘munkáskézként’, valaminek a kitermelésére. Ám a kísérletek meglepõ sikerrel jártak - immár a génmanipulációs ‘mûhely-munka’ vált a földi projekt meghatározó tevékenységévé -; ugyanakkor még azt is vélelmezhetjük, hogy innentõl a génmanipulálás, a fajkeresztezés, majd vissza-keresztezés kézzelfogható eredményeinek ellenõrzése fokozatosan kicsúszott az Annunaki kezébõl. Az emberiség fejlettsége bizonyos szintjén öntörvényûvé vált. Az Annunaki eleinte megpróbálta megnövelni inváziós erõit, hogy úrrá legyen a ‘láncreakción’, majd ‘oszd meg és uralkodj’ fondorlatokkal, háborúk szításával is igyekezett kordában tartani a rá nézve egyre veszélyesebbé váló földi populációt. Ám amikor a helyzet végképp ‘túl forróvá’, taktikailag tarthatatlanná vált; távoli bölcsei jobbnak látták, ha a földi különítmény ‘illegalitásba’ vonul. Egy szakrális ‘háttérhatalmat’ hoztak létre - ennek tagjai a történelem kezdetétõl a sámánok, a varázslók, ‘a fõpapság’, a leviták, a gnosztikusok, a templomosok és a szabad-kõmûvesek, illetve néhány mai okkult titkos társaság; a pénzoligarchia alkotta illuminátusok kivételével, akikrõl majd késõbb lesz szó -, amely tulajdonképpen az Annunaki földi helytartósága, más szóval ‘leányvállalata’. Mióta a földi világ-politikát képesek helyi megbízottaikon - a beavatottakon - keresztül gyakorolni, azóta már az effektív jelenlétükre sincsen szükség; elég, ha alkalmi ellenõrzéssel õrzik hatalmi pozícióikat. Ezek után az Annunaki-k el is repültek...

A földi civilizáció pedig ‘önállóan’ felvirágzott. Az emberiség lélekszáma ugrás-szerûen megszaporodott; magasan fejlett városállamok, ipar, mezõgazdálkodás és kereskedelem alakult ki. Sõt, ez az elsõ (?) felvirágzás erõs központosított állam szervezõdéséhez vezetett; olyanhoz, mely megvalósíthatta volna akár még az elsõ világbirodalmat is. Ezt az államot úgy hívták, hogy Atlantisz, más néven: Mú. Az Annunaki terveivel semmiképpen nem egyezett a földi világállam ‘túl korai’ meg-alakítása. Ezért i.e. 11500-12500 évvel globális vízözönnel árasztották el a földet, hogy megsemmisítsék (kipusztítsák) az általuk létrehozott emberiséget, - a rend-kívül veszélyes fajtát, amely tanulékonyságával, elképesztõen gyors fejlõdésével perspektivikusan már az Annunaki stratégiai érdekeit is veszélyeztette. Özönvíz után a valaha élt emberiségnek csak egy picinyke töredéke, csekély populációja maradt életben; - ez már csak variábilis génjeiben valósította meg azt a fajtabeli sokféleséget, amely az Annunaki korában legfõbb jellegzetessége volt. A gének azonban továbbra is õrizték az Annunaki, a csillagközi civilizáció örökségét; - és szunnyadva várták a pillanatot, hogy soha nem látott mutációk formájában újból benépesítsék és birtokukba vegyék a Föld nevû bolygót. Hogy, hogy nem - az õsi tudás, a gnózis is fennmaradt; annak ellenére, hogy a lassan magára találó ember civilizációja, társadalmi szervezettsége, kreativitása és kultúrája meg sem tudta közelíteni a korábbi, özönvíz elõtti színvonalat. A Földre visszalátogató Annunaki kvázi ‘beletörõdött’, hogy egyfajta elkorcsosult fizikumú, agyú és gondolkodású, visszafejlõdött (retardált), tehát összességében egy degenerált emberiség mégis csak fennmaradt; és egyelõre stratégiailag elvetették a földi ember végleges meg-semmisítésének korábbi tervét. Civilizációnk pedig újra csak felvirágzott. Annak ellenére, hogy az általános degenerációt természetszerûleg csak fokozta az a ‘bel-tenyésztés’, amit a kislétszámban fennmaradottak egymásközti újra-szaporodása idézett elõ. Végül is a bibliai Noé leszármazottai volnánk - valamennyien...

Amirõl most beszélünk, az már az ókorban, vagyis vallási értelemben a bibliai Ó-szövetség korában történt. Jim Marrs így ír errõl: “Úgy tûnik, hogy az õskori tudás apró morzsáit titkos társaságok, például az egyiptomi misztikus iskolák és Pithagorasz iskolái õrizték meg különbözõ ezoterikus formákban. Ezek a kevéssé ismert csoportok nem csak vallási elképzeléseket õriztek meg és adtak tovább - például a reinkarnáció és a lélekvándorlás fogalmát -, de építészeti, szerkezettani, csillagászati, agrártudományi és történelmi tárgyú gyakorlati tudást is. E korai csoportok elgondolásainak egyik közös alapeleme a mono-teizmus, az egyetlen egyetemes, teremtõ istenben való hit (volt). A héberek az ókor legjobban dokumentált népei közé tartoznak, mégsem létezik arról szóló feljegyzés, hogy a nagy piramison dolgoztak volna, pedig egyébként részletes feljegyzések maradtak fenn egyiptomi rabszolgaságban töltött idejükrõl. (Mi is következhet ebbõl?! Vagy az, hogy a piramisokat nem az egyiptomi civilizáció építette; - vagy az, hogy a zsidók Egyiptomban nem rabszolgák voltak.) Minden hagyomány úgy tartja, hogy a héberek tudása Ábrahám s Mózes pátriárkáktól származott. Utóbbi nemcsak az egyiptomi szolgaságból vezette ki õket, de õ volt az is, aki a törvények és társadalmi elõírások hosszú listáját átadta nekik. Az eddigiekbõl világosan következik, hogy a régi és modern titkos társaságok által rejtegetett tudás az õsi Egyiptomból származik. A Biblia szerint Mózes volt az, ki azzal, hogy a zsidókat kivezette Egyiptomból, az általunk ma ismert irányba fordította a világtörténelmet. Webster szerint Mózes megkapta az egyiptomi misztikus iskolák szájhagyomány útján terjedõ tudását, és ezt tovább is adta az õt követõ zsidó vezetõknek. Sok kutató úgy gondolja, hogy a nyugati világba is eljutottak ennek a tudásnak a töredékei a Talmud, a zsidó Kabbala és az Ó-szövetség rejtélyes részein keresztül, valamint a titkos társaságok által örökített szájhagyomány útján. Több gondolkodó is megkérdõjelezi Mózes származását és beszámolóit. Sigmund Freud 1939-es könyvében, a ‘Mózes és a mono-teizmus’-ban felvetette, hogy Mózes valójában nem is zsidó, hanem elõkelõ egyiptomi (Szet-Amon egyiptomi királylány ‘törvénytelen’ fia) volt, és Eknaton (Akhenaten) fáraó uralmához kötõdött. Ezt alátámasztandó úgy érvelt, hogy a Mózes által a zsidóknak átadott törvények nagy része egyiptomi eredetû. A Tíz-parancsolat és az egyiptomi Halottak Könyve közti hasonlóságot említettük. Freud felteszi a kérdést: ugyan miért akart volna egy zsidó egyiptomi szokást (ti. a Tízparancsolatot) megtartani, ha már megszabadult a rabszolgaságból?!

Nem Freud volt az elsõ, aki kételkedett Mózes héber eredetében. Az Egyiptom története címû mûvében a Manetho nevû pap írja, hogy Mózes magas rangú egyiptomi pap volt, aki Heliopolisz misztikus iskolájában tanult. Gardner még ennél is merészebb feltevéssel állt elõ. (...) Meggyõzõen érvelve kifejtette, hogy Mózes nem más, mint Eknaton, vagy hivatalos nevén IV. Amenhotep fáraó. Ez nem volt teljesen új gondolat, hiszen már a XVIII. századi rózsakeresztesek is ezen a véleményen voltak. (...) Tény, hogy Eknaton és Mózes gyermekkora között számos párhuzamot találunk. (...) III. Amenhotep második fia csak úgy menekült meg, hogy a bábák összefogtak az anyával, és a gyereket nádból font kosárba tették, amelyben leúsztatták a folyón. A fiút héberek nevelték fel, majd vallásos nevelést kapott Heliopoliszban, és késõbb feleségül vette féltestvérét, Nefertitit, miáltal számíthatott a trónra. A sásból készített kosárban menekült gyermek története egészen a sumérokig vezethetõ vissza. (...) Eknaton nevét sem volt szabad kiejteni, ami csak növelte az életét körülvevõ titokzatosságot. Gardner szerint Eknaton fia volt a híres gyermekfáraó: Tutenkámen. (...)

Eknaton akkor lép újra a bibliai (ószövetségi) történetbe, amikor ‘testvérével’, Áronnal, a levitával - a ‘levita’ szóról jut eszembe, nyilván belõle ered a ‘levitál’ ige! - együtt visszatér Egyiptomba, hogy ‘Ábrahám Istenének’ a parancsára megszabadítsa a zsidókat. Egyiptomi varázslókkal vívott mágikus párbaj után a megmaradt zsidókkal együtt elhagyják az országot. (...) Gardner arra is rá-mutatott, hogy Eknaton követõi még mindig õt tartották a jog szerinti trón-örökösnek, és Moze, Mezes, vagy Mozis néven szólították, ami ‘örökös’-t vagy ‘valakitõl született’-et jelent. Így tehát lehetséges, hogy a Mózes nem is név, hanem rang. (...) A Mózes-Eknaton elméletet támogatja Miriam alakja is - õ volt a prófétához legközelebb álló asszony; nagy szerepet játszott az egyiptomi kivonulásban s az azt követõ eseményekben. Gardner megállapította: ‘Minden feljegyzés arra mutat, hogy Eknaton uralkodásának vége felé Miriam lett a fõ királynõ Meri-Amon (‘Ámon kedveltje’) néven. Kettõs királyi örökséget õrzött: egyiptomit és mezopotámiait. Késõbb õ volt az, aki számûzetésbe vonult Mózes-Eknatonnal, és akit az izraeliták Miriam (Mária) néven ismertek meg (...) s az õ királyi vére volt az, ami lányán, Tutenkámen testvérén keresztül biztosította az utódlást Júda uralkodóháza számára.’ Ha Mózes valóban azonos személy volt Eknatonnal; ez sokkal szorosabb kapcsolatra utal az õsi egyiptomiak és a héberek között, mint amit eddig sejtettek és megmagyarázza a héber teológiába beolvadt egyiptomi elemeket. De még ha Mózes és Eknaton nem ugyanaz a személy volt is, rendelkezésünkre állnak feljegyzések, melyek szerint Mózes igen jártas volt az õsi tudásban és magas rangra jutott Egyiptomban. Az új-szövetségi Apostolok Cselekedetei (7,22) megállapítja: ‘Így Mózes szert tett az egyiptomiak minden tudományára, s szavaiban és tetteiben egyaránt hatalmas volt.’ A bibliai történet szerint Mózes azután lett a héberek pátriárkája, hogy a Sínai-hegyen üzeneteket és parancsolatokat kapott Istentõl. Míg Jehovával találkozott, követõi biztos távolból figyeltek. Amit láttak, az Mózes második könyvében így van leírva (19,18): ‘Az egész Sínai-hegyet beborította a füst, mivel az Úr tûzben szállt le rá. A füst úgy szállt fel, mint az olvasztó kemence füstje, s az egész hegy hevesen megrendült.’ A leírás összecseng Illés próféta késõbbi elbeszélésével, aki leírja, hogyan találkozott Jahvéval (Királyok elsõ könyve 19, 9-13). Illés elmondja, hogy amikor a Hóreb szent hegyén állt, az Úr hatalmas, homokot és szikrákat fújó szélvész és földrengés közepette haladt el mellette. ‘A földrengés után tûz következett, de az Úr nem volt a tûzben - így Illés. - A tûz után szelíd suttogás hallatszott.’ Ezután a próféta beszélt Istennel. (Mint a bibliai jövendölésekbõl tudjuk: Illés próféta nem halt meg, hanem ‘tüzes szekéren’ - ûrhajón? - elvitték a Földrõl. Soha nem tért vissza; illetõleg a végítélet közeledtét jelzi, mikor majd visszajön.) Mikor Mózes visszatért a szent hegyrõl, kõtáblák voltak nála. Itt ismét felmerül a fordítás kérdése. Mivel mindez az írott héber nyelv megszületése elõtt ezer évvel történt; Knight és Lomas szerint ‘ezeken a táblákon csak egyiptomi hieroglifák állhattak, hiszen Mózes semmi más írást nem tudott volna elolvasni.’ (...) A Jehova szó a héber Jahve (Úr vagy Isten) átírása; - ezt a szót kezdetben csak a YHWH mássalhangzókkal jelölték, annak megakadályozására, hogy valaki ok nélkül a szájára vegye. ‘A születõ héber kultúra hajnalától azonban minden megváltozott; Jehovát egyre inkább abszolút individuumként fogták fel, aki mindenek fölött egyoldalúan uralkodik - mondta Gardner. - A zsidók Jehovát végül már teljesen elvontnak tekintették, így minden fizikai kapcsolatát elvesztette az emberi nemmel.’ ‘A zsidó vallásban s csak a zsidó vallásban elveszett az ember és a természet közti õsi kapcsolat - magyarázta Henri Frankfort, a Közel-Kelet szakértõje. - Akik Jehovát szolgálták, le kellett mondaniuk a nagy földi és égi ciklusokkal össz-hangban mozgó (értsd ezen: a Nílus életadó kiáradásait, amelyek a földmûvelés és a mezõgazdálkodás alapfeltételét jelentették) élet nyújtotta gazdagságról, ki-teljesedésrõl és vigaszról.’ Mózes Jehova törvényeivel teleírt táblákat adott át népének, akik sürgõsen megszegtek pár törvényt - ugyanannak az Istennek a parancsára. Miután felszólította Mózest és népét, hogy ne öljenek, ne lopjanak és ne kívánják más tulajdonát; - Jehova arra utasította õket, hogy menjenek be az amoriták, hettiták, kánaániták és más népek földjére, öljék meg a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, s vegyék el a földjüket és minden tulajdonukat. Ez a kegyetlen parancs nem tûnik méltónak egy szeretõ és kegyelmes istenhez. Lehet, hogy az egyiptomi pap, Manetho találta meg a magyarázatot rá, ugyan-is szerinte ‘a csodák, amik Mózes szerint a Sínai-hegyen történtek vele, azt az egyiptomi beavatási szertartást írják le rejtjelesen, amit Mózes továbbadott a népének, mikor körükben megalapította az Egyiptomi Testvériség (õsi szabad-kõmûves, rituális páholy?) egyik ágát.’ Más szóval a parancsok nem valamiféle szellemtõl, hanem egy hús-vér személytõl érkeztek. Dr. Joe Lewels, az El Pasoi Texasi Egyetem újságírói szakának volt tanszékvezetõje még az elõbbinél is meglepõbb magyarázattal állt elõ. ‘Az Isten-hipotézis’ könyvében kifejti, hogy Jehova valójában hús-vér lény (egy Annunaki?) volt, aki tüzet, viharos szelet és zajt keltõ repülõ jármûvel (ûrkomppal, csészealjjal?) közlekedett. Eme jármûvel vitte fel Mózest a Sínai-hegy tetejére, ahogy meg is van írva Mózes második könyvében (19,4): ‘Láttatok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mint sasszárnyon hordoztalak benneteket s ide hoztalak magamhoz.’ Lewels arra is rámutat, hogy Mózes és az izraeliták sohasem láthatták Jehova arcát. Lehetséges - kérdi -, hogy ez az arc annyira nem emberi lett volna; félelmet és undort keltett volna bennük? ‘Meg kell jegyezni, hogy ez egyáltalán nem új gondolat’ - írta, megemlítve a korai zsidó mandeánus szektát, akik a dualista világegyetemben hittek, mely két egyenlõ részre, a fény és a sötétség világára van osztva. ‘Szerintük a fizikai világot, így a Földet is a Sötétség Ura, hüllõ-szerû lény teremtette és kormányozta, akit Kígyónak, Sárkánynak, Szörnynek és Óriásnak is hívtak, és aki szerintük az emberiség igazi teremtõje volt.’ R. A. Boulay kutató ugyanezt az elképzelést hirdette. Feltûnt neki, hogy világ összes kultúrájából maradtak fenn olyan történetek, amelyek az emberekkel együtt élõ - vagy akár az embereket megteremtõ - sárkányokról, hüllõkrõl szólnak. E hüllõknek különös erõvel bíró ékköveik vagy kristályaik voltak, lábon jártak és repültek a levegõben, területekért harcoltak egymással, és az emberek ‘isten’-ként tisztelték õket. ‘Az, hogy világszerte leírták a repülõ hüllõket, egyértelmû bizonyítéka, hogy teremtõink és õseink nem az emlõsöktõl származtak, hanem földönkívüli gyíkfélék (szerintem: értelmes, földi származású dinozaurusz-félék is lehettek! - Cz. L.) voltak.’ - vonta le a következtetést Boulay ‘Repülõ kígyók és sárkányok - az emberiség hüllõ-eredetének története’ címû könyvében.

Lewels, Boulay és más kortárs szerzõk úgy gondolják, hogy a bibliai Jehova valójában valamely õsi sumér ‘isten’ volt, aki különösképp érdeklõdni kezdett a mezopotámiai pátriárka, Ábrahám leszármazottai iránt. ‘A héber néppel való kapcsolatában Jehova kezdettõl fogva minden rendelkezésére álló eszközzel arra törekedett, hogy hatalma és ellenõrzése alatt tartsa (választott!) népét.’ - mondja Lewels. A Mózes elsõ könyvének 17. fejezetében leírt, Ábrahám és Jehova közti szerzõdés egyik feltétele az összes férfi körülmetélése volt. Lewels szerint ez arra hasonlít, mint amikor az állattenyésztõ gazda a fülön ejtett be-vágással jelöli meg saját (tulajdonát képezõ) állatait (azonosíthatóság céljából). (...) A mítoszoknak nevezett allegóriák adják a nyugati világ korai vallásos és filozófiai hiedelmeinek gerincét. Bár általában úgy gondolják, hogy az õsi nagy kultúrák ‘égi istenei’, mitikus alakjai kultúránként külön panteonokat alkotnak, az alaposabb tanulmányozás megvilágítja közös eredetüket. Amikor a minószi kultúrából származó legkorábbi szöveget lefordították, kiderült, hogy egy mezopotámiai sémi nyelvjárásban íródott. Azt pedig már régebben meg-állapították, hogy a nyugati civilizáció alapjául szolgáló görög kultúra a Kréta szigetén élõ korai minósziaktól eredt. (...) Az igazi kérdés az, hogy Mózes és az egyiptomiak hogy szerezték meg az Õsi Misztériumokra vonatkozó tudásukat. Úgy tûnik, nagy részét Izsák és Ábrahám pátriárkák adták tovább nekik. (...) A Biblia felsorolja Ábrahám összes õsét; - apján, Terachon keresztül majdnem kétezer éven át vissza lehet õket követni Noé fiáig, Sémig: így pedig egészen Ádámig. Fontos momentum, hogy Ábrahám a káldeus Ur városából, a Perzsa-öböl északi részén fekvõ sumér városból származott. Mózes elsõ könyvének elején még csak mint egy 318 fõs képzett hadsereggel rendelkezõ héber férfi szerepel, akit a titokzatos Melkizedek megáld. Késõbb, a 24. fejezetben ez az Ábrahám már gazdag ember, hatalmas csordái és nyájai vannak, aranya és ezüstje, tevéi, háztartása pedig szolgákkal van tele. Nyilvánvalóan nem valami egyszerû nomád volt, hanem Sumér jómódú és befolyásos polgára. Miután Ur városát kb. Kr.e. 2000-ben egy háború során lerombolták, Ábrahám családja északra, Háránba ment. Ezt a várost Ábrahám testvérérõl nevezték el, aki a Szodoma és Gomorra történetébõl ismert Lót apja volt. A XX. század elején a régészek számos olyan várost találtak Mezopotámia északi részén, amelyeket Ábrahám családtagjairól neveztek el, ilyenek például: Hárán, Terach, Náhór, Serug és Peleg. ‘Egyértelmû, hogy a pátriárkák nem egy hétköznapi családból származtak, sõt, igen befolyásos dinasztiát alkottak.’ - jegyezte meg Gardner. Ez a dinasztia adta tovább az õsi sumér hagyományokat Ábrahámtól Mózesig. A világ legmélyebb titkai mind a mezopotámiai Sumérba, az elsõ ismert nagy civilizációba vezetnek, ami a Perzsa-öböl torkolatánál, a Tigris és az Eufrátesz folyók között terült el. A bibliai idõkben Káldeának vagy Sineárnak hívták ezt a területet - ma pedig Iraknak. A sumér kultúra mintha a semmibõl bukkant volna elõ, több mint hatezer éve, és mielõtt titokzatos módon eltûnt volna, a hatása hatalmas területre kiterjedt: kelet felé egészen az Indus-folyóig, ami a Himalájából Pakisztánon keresztül az Arab-öbölig folyik, nyugaton pedig a késõbbi egyiptomi királyságok központjáig, a Nílusig. Kb. Kr.e. 2400-ban a sumér birodalmat sémita törzsek támadták meg nyugatról és északról. Nagy Sargon alapította meg a sémi akkád dinasztiát, ami a Perzsa-öböltõl egészen a Földközi-tengerig uralkodott. További harcokkal és kitelepítésekkel töltött évek után a sumér területeket a babilóniai Hammurábi egyesítette, akinek a híres törvénygyûjteménye, lehet, azért született, hogy féken tartsa a katasztrófákat követõ népvándorlásokat. Alan F. Alford rámutatott, hogy a görög Szantorini-sziget pusztító kitörése, valamint a Kréta-szigetén és Mohendzsodáróban (az Indus-völgyi kultúra központjában) történt titokzatos pusztítás (atomháború?!) mind nagyjából Hammurábi alatt következett be. Alford szerint az események kapcsolatban állnak a Húsvét-szigetek népességének elvándorlásával, Andok-beli civilizációk megszületésével s a maják megérkezésével Közép-Amerikába, hiszen ezek mind nagyjából egy idõben történtek. (...) A sumérokról semmit nem lehetett tudni kb. 150 évvel ezelõttig, amikor a korai XVII. századi utazó, Pietro della Valle írásain fellelkesülve a régészek elkezdték felásni az Irak déli részén sûrûn található különös mesterséges dombokat. Miután a francia Paul Émile Botta 1843-ban megtalálta II. Sargon palotáját a mai Khorszabad alatt, a régészek eltemetett városokat, romba dõlt palotákat, mûtárgyakat és agyag-táblák ezreit tárták fel, amik a sumérok életének minden részletét leírták. A XIX. század végére elismerték, hogy a sumér önálló nyelv, és már nagyjából le is tudták fordítani. A mára felhalmozódott tudás ellenére a nagyközönségnek mindmáig igen keveset árultak el az elsõ nagy civilizációról, ami egyszercsak megjelent Mezopotámiában. Érdekes módon lehet, hogy többet tudhatunk meg errõl a hatezer éves civilizációról, mint amennyit valaha is tudni fogunk a késõbb élt egyiptomiakról, görögökrõl vagy rómaiakról. Ennek a sumér ékírás az oka. Míg más régi civilizációk papiruszai idõvel szétmállottak vagy háborúk tüzei emésztették el õket, addig a sumér ékírás jeleit íróvesszõvel nedves agyag-táblákra vésték, amiket aztán megszárítottak, kiégettek, és hatalmas könyv-tárakban tároltak. Kb. ötszázezer ilyen ékírásos táblát találtak, és ezek a mai kutatóknak felbecsülhetetlen értékû információval szolgálnak a sumérokról. (...) A régészeti kutatások feltárták, hogy nem sokkal Kr.e. 4000 után a Tigris és az Eufrátesz völgyében mocsarakat csapoltak le, csatornákat, gátakat és töltéseket építettek, bonyolult öntözõrendszert alakítottak ki; hatalmas, pompás városokat építettek. Az elsõ tizenkét nagy városállam, oly’ egzotikus nevekkel, mint Ur, Nippur, Lagas, Akkád és Kiss, mind egy-egy zikkurat (‘szent hegy’), vagyis egy lépcsõzetes, toronyszerû templom köré épült. Mindegyik várost a saját ‘istene’ uralta. A zikkurat körül gyûrûkben helyezkedtek el elõször a köz-épületek, majd a piacok és a lakóházak. A városokat nagy földterületek vették körül, amik szintén a helyi ‘isten’ uralma alatt álltak. Ahogy e városállamok fejlõdtek, egy-egy király uralma alá kerültek, aki a helyi ‘istennek’ tartozott számadással. (...) ‘Tudósok mindeddig megkerülték a kínos kérdést: hogyan is figyelhettek meg, jegyezhettek fel a sumérok egy 25.920 évig tartó csillagászati ciklust, hogyha az egész sumér civilizáció mindössze 2000 évig állt fenn?!’ - kérdezte Alford. Továbbmenve feltehetjük a kérdést: a majdnem 6000 évvel ez-elõtt, kis csoportokban vadászó-gyûjtögetõ életmódot folytató primitív emberek hogyan váltak egyik napról a másikra képessé egy teljes, még mai szemmel nézve is fejlett civilizáció létrehozására?! Az új Enciklopédia Britannica is el-ismeri, hogy a sumér történelem körül még sok a súlyos és tisztázatlan kérdés. (...) A válasz pedig az, hogy minden, amit a sumérok elértek; állításuk szerint az isteneiktõl származott. (...) ‘Ezeket a történeteket sohasem vették komolyan, hiszen a tudósok kezdettõl fogva mítosznak bélyegezték õket.’ - írta Sitchin.

Fontos rámutatni, hogy a sumérok sosem tartották ‘istenek’-nek a lényeket, akiktõl tudásukat kapták, és nem is utaltak így rájuk. Ez csak a késõbbi görög és római értelmezés volt, akik a saját ‘isteneiket’ a korábbi szájhagyományok alapján képzelték el. (Mondom, hogy a történelem a leépülésünk története!)

A sumérok ezeket a lényeket egyszerûen úgy hívták: Annunaki, vagyis ‘Akik a Földre a mennybõl jöttek’.”

Nyilvánvaló, hogy az emberiség ókori történelme alapvetõ kettõsséget mutat. Az Annunaki ‘távozása’ (vagy illegalitásba vonulása) óta az emberi civilizáció nagy-részt folyamatosan degenerálódik; - ugyanakkor jelentõs (elsõsorban technikai) természetû felismeréseknek és fellendüléseknek, sõt, ‘megvilágosodásoknak’ is a tanúi lehetünk, ami újra meg újra a társadalmi haladás illúzióját kelti. Azonban a látszólagos szellemi fellendüléseket, rövid ébredési szakaszokat mély depressziók követik, amelyek egyrészt kétségessé teszik, hogy az emberiség végül is képes-e önállóan megállni a lábán és végre békét kötni Istennel és önmagával, - másrészt ezek a hullámvölgyek sajnos nyilvánvalóvá (kétségtelenné) teszik, hogy az ember jobbik erõi felett minden esetben, kivétel nélkül az a mérhetetlenül önzõ, a titkok monopóliumát kizárólagosan élvezõ rejtõzködõ elit gyõzedelmeskedik, amelyik semmilyen eszköztõl nem riad vissza, hogy földi hatalmát mindörökre megõrizze. Kérdés: kik ezek? Egy idegen, bitorló fajta, - vagy maguk, a Kígyókirályok?!

Azt hiszem, most már kezdjük megérteni, hogy valójában milyen célt is szolgált a nemrég lezajlott Iraki háború! Elsõdlegesen azért kellett sürgõsen lebombázni, el-foglalni és kifosztani az egykori Mezopotámia földjét; - nehogy kiderülhessenek az õsi titkok, ismeretek, amelyek ‘haszna’ pedig az egész emberiséget megilletné. Hogy soha senki ne tudhassa meg: honnan is származik az emberiség. A múltunk ismerete megvilágíthatná elõttünk lehetséges jövõnket, de azt is elveszik tõlünk. Irak elpusztítása így nagyban hasonlít a középkori keresztes-hadjáratok céljához: akkor és ott a Szentföld titkait és örökségét akarták (és fogják) megsemmisíteni.

Kísért a múlt; - az Annunaki vagy a Kígyókirályok múltja. Lehet, köztünk élnek...

3. Isten új esélyt ad a gyári hibás emberiségnek

Furcsa az a történelemszemlélet, amely nagyjából a nagy birodalmak bukásához, illetve az új világrendek születéséhez köti az egymás utáni történelmi korszakok idõszámítását. Kétségtelen tény, hogy a kereszténység, mint új világvallás színre lépése felgyorsította a Római Birodalom felbomlását; - ám a történelmi középkor mégsem 476-ban, a Birodalom bukásával, hanem Jézus Krisztus megszületésével kezdõdött. Szilárd véleményem, hogy a Megváltó, Isten Fia születése az emberek történetében a máig legfontosabb korszakváltás; - amelyhez képest a megnyitó és ‘lezáró’ idõpont (1492.: Kolumbusz Kristóf felfedezi Amerikát, vagy 1642.: angol polgári forradalom?) jelentõsége elenyészõen csekély. Meggyõzõdésem, hogy a Krisztussal kezdõdõ korszak az emberiség igazi újkora - hozzá képest mind a fel-világosodás, mind a polgári forradalmak, mind a New Age jelentéktelen epizódok csupán! -; és ez az új kor egészen addig tart, ameddig újra el nem jön...

Jim Marrs ‘Titkos uralom’ címû könyvének tartalmával összefüggésben vadonat-új értelmezést szeretnék adni; olyat, amely választ ad ‘az Isten választott népe’, ‘a szeplõtelen fogantatás’ és ‘az eredeti bûntõl való megváltásunk’ problémájára, amelyekre mindmáig részben mint ‘isteni kinyilatkoztatásokra’, részben mint a legkevésbé sem érthetõ vagy megmagyarázható egyházi dogmákra tekintettünk. Hangsúlyozni szeretném, hogy az avatatlan józan eszemmel megkísérlem a könyv igen széleskörû és tendenciózus ismeret-anyagát összeegyeztetni mai tudományos és gnosztikus, valamint vallási világnézetünkkel, tehát a tudás legkisebb közös többszörösét keresem. Korántsem állítom, hogy mindenben igazam van, csak azt, hogy amit leírok, az lehetséges és logikus magyarázat. Induljunk ki abból, hogy az Annunaki a Földön meglehetõsen ‘kontár munkát’ végzett; - génmanipulációs kísérleteikkel az eredeti cél szerint ‘egy rabszolgafajt’ akartak teremteni, viszont ehelyett végsõ kimenetelében egy olyan hibrid-fajt hoztak létre, melynek végtelen szerénysége állatias indulatokkal, vad ösztönökkel, isteni becsvággyal ötvözõdött s mindennek tetejébe ‘kitenyésztõdött’ egy, a széles néptömegek nyakára ülõ elit garnitúra is, melynek génjei túlsúlyban a rejtélyes ‘Kígyókirályoktól’ származtak. Magyarán: arra gondolok, hogy az ún. eredeti bûnt egyáltalán nem az emberek követték el, hanem az Annunaki, mikor olyan, többszörös visszakeresztezéseket is végrehajtott, minek folytán egy genetikusan inhomogén faj jött létre, melynek önfejlõdése tendenciájában elõrevetítette, hogy a földi társadalom kasztrendszerré fog alakulni. Olyan társadalommá, amelyben a hatalom koncentrációja végletekig növekszik; - és végeredményében áthidalhatatlan szakadék keletkezik a beavatott irányító elit, illetve az egészbõl mit sem értõ tömegek között. Az Annunaki leírás alapján ‘kiderül’, hogy Jahve egy repülõ szerkezeten, tüzes szekéren közlekedett, dobhártya-szaggató égi robaj kíséretében, mint hús-vér élõlény. Ebbõl következik az is, hogy aki ‘mannagyártó gépével elõállított’ mannát hajigált az égbõl, Mózes varázsvesszejével szétválasztotta a Vörös-tenger hullámait, illetve még korábban testvérgyilkos háborúkra uszította ‘választott népét’ - az nem lehetett Isten. Leg-alábbis annyi biztos, hogy nem volt valamennyi teremtett ember azonos Istene... Az eredeti bûnt az Annunaki követte el; - azáltal, hogy a teremtés isteni tervével szöges ellentétben nem egyenszilárdságú, hanem kasztosodásra hajlamos fajt ‘teremtett’: vagyis a génmanipulációs technológiáját kiszámíthatatlan viselkedésû, ‘skizofrén személyiségû’ intelligens lények létrehozására, abszolút szabálytalanul használta fel. Tovább folytatva a dogmák feloldását; - valószínûsíthetõ, hogy az eredeti bûn lényege, miszerint az Annunaki önmagát helyettesítve Isten helyébe, azt akarta elérni, hogy a teremtett földi faj Isten helyett csak neki szolgáljon. Ám amikor ‘a szabálytalan genezisû faj’ a fejére nõtt; - tetézve a bûnt, olyan hibridet állított elõ (a bizonyos Kígyókirályokat), amelyet csak saját uralma alá rendelve a földi faj féken tartására (vagyis önmagával szemben) igyekezett felhasználni. Ezt az elitet az uralkodáshoz szükséges minden szükséges tudással megismertették, - így nem csoda, ha a beavatottak még ma is féltékenyen õrzik az õsi titkokat. Ami ‘a szeplõtelen fogantatást’ illeti; tudjuk, hogy annak dogmája nem egy, hanem két személyre: Szûz Máriára, a megváltó édesanyjára, és Jézus Krisztusra is egy-formán vonatkozik. Nemcsak, hogy nem értjük, de halvány fogalmunk sincs róla, hogy ez mit takar, - mindössze annyit tudunk, hogy Mária és Jézus eredendõen mentesek voltak az eredeti bûntõl, amit ‘a fogantatás’ visz át emberrõl emberre. Mégis, mi az, amit a fogantatás visz át? A genetikus örökség! Teljesen felesleges még valami különös, irracionális és szürreális lelki ‘öröklõdést’ is feltételezni, - amikor kézenfekvõ, hogy az emberiség az Annunakitól ‘szabálytalanul kapott’ és szabálytalanul is mûködõ génállományával ‘volt megverve’, saját bûnök nélkül is. Magyarán: az eredeti bûn az Annunaki génmanipulációjának ‘következménye’, és ez a bûn csak úgy hozható helyre, ha maga Isten Fia száll le a Földre, s a helyére tolja az idõ kizökkent kerekét. A Megváltónak genetikusan két feltételnek kellett maradéktalanul megfelelnie: (1) A földi törzsfejlõdésbõl kellett származnia, ezért a teste maradéktalanul földi anyagból vétetett. (2) Kétszeresen mentesnek kellett lennie az Annunaki ‘tiltott génmanipulációitól’; sem õ, sem édesanyja nem hordta magában a Kígyókirályok génjeit, vagyis ‘az eredeti bûnt’. A génjeiken nem volt rajt’ a genetikus szeplõ; ezért volt a fogantatásuk ‘szeplõtelen’... A megváltás az Isten személyes beavatkozása - Deus ex machina -, utolsó ‘kétségbeesett’ akciója annak érdekében, hogy az egyébként halálra ítélt (kiselejtezendõ), vagy önmagát halálra ítélõ (öngyilkos) emberiséget minden génhibás eredeti bûn ellenére meg-mentse, önmaga és az isteni teremtés sikeres megvalósítása érdekében. Krisztus tehát azért jött a Földre (Isten azért áldozta fel egyszülött fiát érettünk), hogy az Annunaki által elkövetett eredeti bûnt, összes következményével együtt eltörölje, és visszatérítse az elbitangolt emberiséget az Atya nagy, közös nyájába; - vagy, ha úgy tetszik: a Galaxis és az Univerzum ‘normális csillagközi népeinek’ sorába. Magától értetõdik, hogy a megváltás megszünteti ‘a hamis kiválasztottságot’, el-veszi a csalárd módon szerezett kiváltságokat; - és egyformán Isten gyermekévé avat mindenkit, aki elfogadja és magáénak vallja az igaz Isten Tízparancsolatát és Jézus Krisztus szeretet-törvényét. Krisztus nem tesz kivételt senkivel!

Jézus tanításai - miután és mivelhogy életében is, és kereszthalála után is szinte mindenki gyökeresen félreértette azokat - azonban még jobban megosztották ezt a degenerált (gondolkodású) emberiséget, mint valaha. A szereteten alapuló hitre hamarosan ráépült az egyház és a pápaság nagyon is evilági hatalma; - amellyel szemben pedig az egész középkort végigkísérõ, mindig újabb formában támadó gnosztikus világnézet ‘épült ki’, javarészt (õsi) titkos társaságok keretei között. A gnózis alaptétele szerint az ember isten lehet kvázi Isten nélkül is; a megváltást pedig semmiképpen nem kell komolyan venni, - Krisztus nem az Isten Fia volt, hanem egyszerû tanító (messiás), aki nemhogy elvette volna a világ bûneit, de éppen ellenkezõleg: ‘a saját bûnei miatt’ feszítették keresztre. Róma gyûlölte, mert forradalmár volt, - saját atyafiai pedig megutálták, mert a fõpapi s királyi méltóságokat (mindkettõt) egyszerre ragadta magához. Magán-vélelmemként fejtem csak ki, hogy Krisztus áldozatának, küldetésének, a megváltásnak a meg-semmisítésére irányuló kísérlet mindenképpen ‘a Kígyókirályok’ malmára hajtja a vizet, még akkor is, ha nem ez ‘az eredeti’ célja. Egyszerû ostobaság, hazugság és félrevezetés, miszerint az ember Isten nélkül is isteni lény lenne! Az emberek csak Isten által; vele és érte képesek üdvözülni. Más kérdés, hogy valóban lehet (és volt) létjogosultsága valamiféle ezoterikus tudásnak - ami legalábbis emlékek formájában a gnózis ontológiai alapja -, amire ‘a Kígyókirályok kapzsi utódai’, a világot a háttérbõl irányító elit, mint kizárólagos tulajdonára, ‘ráült’ és a titkokkal rémisztgeti, provokálja, kihasználja, kisemmizi, és a nyomorba, rabszolgaságba taszítja a Föld sokmilliárdos lakosságát; a csillagok küldötte képében tetszelegve. Nézzük, hogyan látja mindezt a könyvében Jim Marrs, az író!

“A Bibliát, mely kétségkívül a legnagyobb hatással bíró könyv valamennyi közt - olyan emberek írták, akiknek rengeteg eltitkolnivalójuk volt mind a római és zsidó hatóságok, mind a velük versengõ szekták elõl. (...) Immár világos, hogy a Biblia, akármennyire is Istentõl ihletett, a különbözõ kultúrák mítoszainak, legendáinak és példabeszédeinek némi történelemmel és filozófiával össze-foltozott keveréke. (Kivétel: Jézus szavai, tanításai és példabeszédei; - melyeket a négy evangélista jegyzett le az Újszövetségben. Krisztus szeretet-tanítása annyira eredeti és újszerû, hogy semmilyen határozott elõzménye nincs a vallás-és kultúr-történetben. - Cz. L.) Sok helyen eredetileg titkos jeligék szerepeltek, amelyek jelentése idõvel elhomályosult, és ez téves magyarázatokhoz vezetett. Másutt egyszerûen megváltoztatták a szöveget, valamilyen akkor elterjedt egyházi tan-tétel vagy politikai gondolat elõtérbe helyezése érdekében. (...) Amit a biblia-tudósok finoman ‘szerkesztés’-nek neveznek, valójában átdolgozás. A Biblia szövegének ilyen átdolgozása félreértésekhez és téves fordításokhoz vezetett, - így a Szentírás számos üzenete titok maradt be nem avatottak elõtt. E titkokat gyakran maga a római katolikus egyház tartotta vissza, mert ellentmondtak a hivatalos dogmának. Az Újszövetségben megdöbbentõ utalások vannak arra, hogy még magának Jézusnak is voltak titkai. A Máté 13,10-ben ezt olvassuk: Ekkor odamentek Jézushoz tanítványai s megkérdezték: ‘Miért beszélsz nekik (a tömegnek) példabeszédekben?’. ‘Nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait - felelte -, de nekik nem. Akinek van (tudása), még adnak, hogy bõségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van. Azért beszélek nekik példabeszédekben, mert van ugyan szemük, de nem látnak, van ugyan fülük, de nem hallanak.’. Márk 4,33 hozzáteszi: ‘Sok ilyen példabeszédben hirdette nekik az isteni tanítást, hogy megértsék. Példa-beszéd nélkül nem tanított. Mikor tanítványaival magukra maradtak, mindent megmagyarázott nekik.’. Mindent megmagyarázott? Mit is magyarázott meg Jézus? Mivel az Újszövetségben csak a példázatok vannak leírva, egyértelmû, hogy nem minden titkát osztotta meg mindenkivel. (Márk honnan tudta ezt?! - Cz. L.) A bibliai idõkben számos titkos társaság és szekta létezett, melyek azt állították magukról, hogy õsi tudás birtokában vannak. Akár a mai vallások, e csoportok is küzdöttek egymással az õsi titkok megszerzéséért, megtartásáért. A késõbbi Láthatatlan Kollégiumhoz hasonló társaságokat összefoglalóan ‘misztikus iskolák’ néven emlegették, s olyan ezoterikus tudás tárházai voltak, ami a köznép számára jórészt érthetetlen, felfoghatatlan és így félelmetes volt. Írásaikat gondosan úgy szerkesztették, hogy fel is fedje, de titokban is tartsa tudásukat. ‘Az ókorban majdnem mindegyik titkos társaság filozófiai s vallási jellegû volt. A középkorban fõleg vallási és politikai, - bár néhány filozófiai iskola továbbra is fennállt. Mostanában a nyugati társadalmakban fellelhetõ titkos társaságok nagy része politikai vagy karitatív, bár néhányukban (pl. a szabadkõmûveseknél is) tovább élnek az õsi vallási és filozófiai elvek.’ - írta Hall. Eddy szerint: ‘Hogy az olvasó teljesen megértse, miért is változtatgatták Jézus kijelentéseit, meg kell értenie a kereszténység elsõszázadi fõszereplõinek gondolkodásmódját. A változtatások nem véletlenszerûen történtek, nem afféle intellektuális falfirkák voltak. Rendszer volt bennük, és ez a lényeg.’. (...)

A második évezredre teljesen kiépült, megszilárdult római katolikus egyháztól a Jézus idejéig ‘visszavezetõ út’ göröngyös: telis-tele volt ellentétekkel, egyház-szakadásokkal és vitákkal. Még Jézus keresztre feszítése elõtt komoly ellentét támadt Jézus hívei és Keresztelõ Szent János követõi között. Ennek eredménye lett a johannita eretnekség, amely szerint az igazi megváltó nem Jézus, hanem János volt. Bár a korai egyház nagyrészt megsemmisítette ezt a szektát, az el-képzelés egészen a modern idõkig tovább élt, él a szabadkõmûvesség bizonyos csoportjaiban s az iraki mandeizmusban. A keresztre feszítés után fölerõsödött a szembenállás a zsidó közösség és a korai keresztények között - sõt, magának Jézusnak a követõi között is. (...) Jakab és Mária-Magdolna, a jeruzsálemi egyház vezetõi magával (Szent) Pállal sem értettek egyet, aki az északon élõ pogányoknak is hirdette az igét. A lényegtelenebb kérdések is óriási civakodást váltottak ki. ‘Az elsõ zsidó keresztények úgy gondolták, hogy a megváltáshoz szükséges az összes szigorú zsidó vallási törvényt (is) betartani, - beleértve a körülmetélkedést és a nem kóser ételek fogyasztásának tilalmát - írta Eddy. - Pál ezzel szemben azt hirdette, hogy a megváltás alapja a hit, és nem szabad hagyni, hogy a zsidó törvények bárkit is visszatartsanak attól, hogy keresztény legyen. Végül is Pál nézete gyõzött, ahogy egyre több pogány tért meg. A III. századra már jóval többen voltak, mint a zsidó keresztények; a kereszténységet Pál teológiája alapján határozták meg s üldözni kezdték a zsidó keresztényeket, mint eretnekeket.’. (Némi iróniával megjegyezhetném, hogy ezzel Saul-Pál meg-vetette egyrészt ‘a zsidó antiszemitizmus’, másrészt a hasonlóképp irracionális ‘zsidó-keresztény kultúrkör’ alapjait. Ha ugyanis elfogadjuk Jim Marrs könyve alap-téziseit, akkor nyilvánvaló, hogy a zsidó egyistenhit - Jahve - az Annunaki-hoz kötõdik, Krisztus viszont a minden ember számára egyformán mindenható, egy-igaz Isten Földre szállt Fia! A megváltás éppen arról szól, hogy Isten, a világ teremtõje ‘helyrehozza’, amit a magát Istennek képzelõ Annunaki elrontott. Az Annunaki, Jahve és Krisztus ‘egy, közös hitbe és kultúrkörbe való összemosása’ éppolyan elvetélt, és kissé ‘perverz’ intellektuális kísérlet, mint az a manapság egyre terjedõ, terjesztett szabadkõmûves idea, miszerint a központi Világállam létrehozása elkerülhetetlen, mindannyiunk érdekét egyformán szolgáló szükség-szerûség, mert nélküle a Föld és népességének létfenntartása kerülne veszélybe. Vagyis - ez ezt jelenti! - mindannyiunk, 6,5 milliárd ember ‘jól felfogott’ érdeke, hogy hagyja magát a kamatrabszolgaság ‘szupranacionális jogintézménye’ által maximálisan kizsákmányolni és tönkretenni, mert ez ‘a legkisebb rossz’. Csak nem azért, hogy teljesüljön ‘a Kígyókirályok’ és az Annunaki õsi egyezsége? A zsák megtalálta a foltját: ideológia a világállamát - és vice versa. - Cz. L.) (...) Dr. Elaine Pagels, a Columbia Egyetem Barnard College vallástudományi tan-székének volt vezetõje írta: ‘Kezdetben a kereszténységnek számtalan formája létezett és virágzott. Egymással versengõ tanítók százai állították, hogy ‘Jézus Krisztus igaz tanítását’ hirdetik, és egymást kölcsönösen csalónak nevezték. A Kisázsia, Görögország, Jeruzsálem és Róma egyházaiban szétszórtan élõ korai keresztények a vezetõség kérdésén marakodó csoportokra szakadtak. Mind azt állították, hogy õk képviselik ‘az igaz tanítást’.”

4. A kereszténység és a gnózis harca a középkorban

“Az egymással civakodó helyi egyházak fölött jó magasan ült a római egyház: aggodalom nélkül, zavartalanul, és valószínûleg mit sem értve az egészbõl’ - írta Eddy. (...) Amikor a barbárok (a germán törzsek) megtámadták Rómát, a római egyházat megkímélték.’ Ámbár a barbárok nem pusztították el; - az egy-háznak meg kellett birkóznia számos szektával, melyeknek megvolt a saját(os) elképzelése a kereszténységrõl. A gnosztikusok voltak az egyik ilyen csoport. Azt állították, hogy intuitív módon megértik Isten és a Föld misztériumait. Ez a megértés nem csupán értelmi tanulás, hanem szigorú kiképzés, beavatás és intuitív élmények eredménye volt. A római egyház a gnosztikusokat különösen veszélyesnek találta, mivelhogy Isten szavának értelmezéséhez szükségtelennek tartották az egyházi tisztviselõk hierarchiáját. (...) A gnoszticizmust, amely a görög ‘gnószisz’, vagyis ‘tudás’ szóból származik, állítólag az elsõ században alapította Simon mágus, Jézus kortársa, akit késõbb mint ‘minden eretnek atyját’ emlegettek. Görög filozófusok, - Szókratész gondolatait népszerûsítette, aki szerint az emberi lélek a testen kívül lakozik, így hozzájuthat az egyetemes tudáshoz, valamint a bölcsességet (Gnószisz) a mennybõl hozták le a Földre. A gnoszticizmus másik fontos képviselõje Bazilidesz volt, - egy korai egyiptomi (kopt) keresztény, aki alexandriai kultuszában a kereszténységet Mezopotámia õsi misztériumaival akarta ötvözni. Az alexandriaiak abban hittek, hogy az ‘eon’-nak nevezett különös földönkívüli lények a hírvivõk a mennyország és a Föld között. A perzsa Zoroaszter Jézus elõtt körülbelül 500 évvel alapította a saját gnosztikus vallását; a zoroasztrizmusként ismert mozgalom széles körben elterjedt, amíg a hódító mohamedánok a VII. században el nem söpörték. (...) Andre Nataf okkult szerzõ szerint a gnoszticizmus Mezopotámiából ered: elõ-ször Irán területén jelent meg, azután elterjedt Kisázsiában, Szíriában, illetve Babilóniában is, ahol az izraelita foglyok is megismerkedtek vele, s magukkal vitték Palesztinába és Egyiptomba. ‘Bizonyos adatok azt bizonyítják, hogy a (kumráni és Nag Hammadi-beli) gnosztikus szent könyvek olyan régiek, hogy esetleg magát a kereszténységet is tekinthetjük csupán ‘a gnoszticizmus egyik ágának’ - írta Nataf. - De a gnoszticizmust ugyanilyen joggal hasonlíthatjuk bármelyik másik valláshoz. Végül is minden vallásos ismeretnek valamilyen õsi, az idõk ködébe veszõ primitív eredete van.’. (Nem csoda, ha a gnózis õsibb, mint a kereszténység. Mezopotámiai eredete is arra vall, hogy a sumér civilizáció az Annunaki-génekkel együtt ‘megörökölte’ az isteni származás intuitív vallását, ami a gnosztikus világnézet, mint ‘ezoterikus tévhit’ õsi gyökereinek tekinthetõ. - Cz. L.) A zsidó Kabbala szerint a gnosztikusok Isten titkait kutatják, valamely általuk elfogadott vallás szent könyveiben keresve a válaszokat. A létezést úgy próbálják megérteni, hogy a vallásos irodalom jelképrendszerében felfedezni vélt mélyebb értelmet próbálják megfejteni. ‘A gnoszticizmus egyfajta vallási egzisztencializmus.’ - jegyzi meg Nataf. A gnoszticizmus addig virágzott, amíg 325-ben a római egyház püspöki zsinata eretnekségnek nem nyilvánította. A gnoszticizmus az Õsi Misztériumok szerves része volt, hiszen mindkettõ szerint csak a személyes belsõ megvilágosodás vezethet el a tudásig. Manly P. Hall szabadkõmûves filozófus szerint az ókori titkos avagy ezoterikus tan összessége nem más volt, mint az a tudás, hogy az ember sokrétû lelki alkatát hogy’ lehet lehetõ leggyorsabban és legteljesebben megújítva a szellemi megvilágosodásig eljuttatni. Hall szerint ezt a megvilágosodást és tudatosságot féltékenyen kellett õrizni az ‘avatatlan’ emberek elõl, akik visszaélhettek volna tudásukkal, vagy rosszul használták volna fel. Így hosszú beavatási idõszakokat vezettek be, és az õsi tudás legkényesebb részét szimbólumokba és allegóriákba rejtették. ‘A kereszténység maga is példa erre - írta. - Az egész Újszövetség valójában az emberi megújulás titkos folyamatainak zseniálisan álcázott leírása.’ (Semmi különös nincsen abban, hogy a gnózis és a kereszténység szimbólum-rendszerei nagyfokú hasonlóságot mutatnak egymással. ‘Mindösszesen annyi’ a különbség a kettõ között, hogy míg a gnózis a Kígyókirályok önhitt-önhitû, Annunaki eredetû hamis istenség-képzetén alapul, addig a kereszténység valódi istenhit, mivel nem önimádaton (Kígyókirályok szolgálatán), hanem az egy-igaz Istenbe vetett hiten alapszik. - Cz. L.) Gardner szerint e megújuláshoz, egész’ pontosan az emberi szellem vagy energia megújulásához emelkedett tudatra van szükség, amely fokozatosan jelenik meg a gerincoszlop harminchárom csigolyáján keresztül. ‘Ennek a megújulásnak tudománya a szabadkõmûvesség elveszett kulcsainak egyike - magyarázta -, és ezért alapult az õsi szabadkõmûvesség 33 fokozatra.’ A tudás elsajátítása közben a gnosztikust bizonyos felsõbbrendûség-érzet s ön-elégültség töltötte el. (...) A gnoszticizmus erõsen befolyásolta még az európai gondolkodást is egész’ a középkorig, sõt, utána is. Alapvetõ gondolkodásmódja valószínûleg hatással volt és van más titkos társaságokra is, melyeknek tagjai igencsak meglepõdnének, ha errõl tudnának. A gnoszticizmus fontos szerepet játszott egy korai aszkétikus zsidó szekta, az esszénusok történetében is. (...) A közösség tagjai nappal dolgoztak, - éjjel imádkoztak. A lélek halhatatlanságát tanították, és a dualista világkép felé hajlottak: a jóság avagy fény, és a gonosz avagy a sötétség szellemében hittek. Lehetséges, hogy az esszénusok a titkos hermészi görög tanok továbbvivõi voltak. (...) Érdekes módon talán a pontos jóslatairól híres Pithagorasz volt az, aki elsõként megjövendölte egy ‘Új Világ-rend’ eljövetelét. Ezt néhány kutató a Messiás eljöveteleként értelmezte. Az ‘esszénus’ szót a görög ‘esszaiosz’ (titkos vagy misztikus) és ‘esszénoi’ (orvos) szóból származtatják. Gardner szerint az esszénusok a ‘Gyógyító Nagy Fehér Testvérisége’ egyiptomi misztikus iskola késõbbi ágaként ezoterikus gyógyító hagyományok folytatói voltak. ‘Esszénus szerzetesek és gyógyítók eme Fehér Testvériségébe - vagyis az eredeti Rózsakeresztesek közösségébe - avatták be késõbb Jézust, aki egyre magasabb fokozatokra jutott el, és elõkelõ helyének köszönhette a gyakran használt ‘Mester’ megszólítást.’ - tette hozzá Gardner. Más szerzõk is megerõsítik, hogy Jézus esszénus volt. Hall megjegyzi, hogy szülei, Mária és József is azok voltak, csakúgy, mint ‘testvére’, Jakab. Legtöbb mai fundamentalista elutasítja ezt a feltevést, mert Jézusnak az esszénusokkal és a gnoszticizmussal való kapcsolata nem fér bele a merev dogmatikába. (Ez a módszer tipikus szabadkõmûves selyemgombolyítás, érthetõbben: intellektuális pókháló-szövés. Aki nagyon sokat tud, aki nagyon jó s feddhetetlen - mint Jézus - az ‘gnosztikus’, vagyis szabadkõmûvesnek kell lennie. Másként nem lehetséges; pontosabban nem maradhat életben. Vagy belép, aminek a kikényszerítésére attól sem riadnak vissza, hogy rákenjék: ‘már tag’; ha mégsem lép be, ellenséggé válik és el kell tûnnie a képbõl. - Cz. L.) Még inkább megzavarná õket, ha hallanák Gardner állítását, miszerint a bibliafordítók értelmezésével ellentétben Jézus nem Názáretbõl származott. Szerinte a ‘názáreti’ (illetve ‘nazarénus’) szó és változatai a héber ‘nozrim’ szóból származnak, amely ‘a szövetség megtartói’ jelentésû ‘nazrie ha-brit’ kifejezésbõl eredõ többes számú fõnév, ami viszont a Holt-tenger melletti Kumránban élõ esszénus közösség egyik neve volt. ‘Igen elterjedt feltevés, hogy az esszénusok ezoterikus tudás õrzõi voltak, valamint Jézus beavatói és tanítói - írta Hall. - Ha valóban így van, akkor Jézust kétség-telenül Melkizedek templomában avatták be, ugyanott, ahol 600 évvel azelõtt Pithagorasz is tanult.’ Úgy tûnik, ezt a Biblia is megerõsíti, amikor ezt mondja (Zsidók 6,20): ‘(...) ahova elsõként lépett be értünk Jézus, a Melkizedek rendje szerint való fõpap.’ Gardner szerint Melkizedek neve - aki a Biblia egyik leg-titokzatosabb szereplõje - Mihály arkangyal és Cádók zsidó fõpap nevébõl való esszénus összetétel, tehát: Mihály-Cádók. A téma szerzõi közül legalább egy úgy gondolja, hogy Melkizedek valójában maga a sumér istenség, Enki. ‘Az esszénusokat a mûveltebb zsidók között tartották számon. - mondta Hall. - Az a tény, hogy olyan sok kézmûves volt köztük, megmagyarázhatja, miért tartják õket a modern szabadkõmûvesség elõdeinek.’ A szabadkõmûvesekhez és a Pithagorasz követõihez hasonlóan az esszénusoknál is fontos jelkép volt a vakolókanál. Ugyancsak a szabadkõmûvesekhez hasonlóan az esszénusok irodalma is bonyolult kódokat és allegóriákat tartalmazott, hogy megvédjék a tudásukat a be nem avatottaktól és a római hatóságoktól. (...) Számos újkori kutató az esszénusok és a kabbalisták nyomait követve úgy gondolja, hogy a Biblia maga egy kódolt üzenet. Michael Drosnin, a Washington Post és a Wall Street Journal volt munkatársa nem kis feltûnést okozott 1997-ben ‘A Biblia kódja’ címen kiadott könyvével. Drosnin szerint egy izraeli matematikus, dr. Eliyahu Rips egy keresztrejtvényhez hasonló rejtett kódot talált a Bibliában, ami pontosan megjósolt számos fontos jövõbeli eseményt. (...) C. L. Turnage írja: ‘Akár a legegyszerûbb szó szerinti értelmezést, akár a gemátriát, a jelkép-rendszert vagy a rejtett számítógépes kódot nézzük, a Biblia nagyban eltér bár-melyik másik könyvtõl. Az évszázadok során mindig attól függõen értelmezték az emberek, hogy a mûszaki fejlettség épp milyen szintjén álltak, és mennyire értették meg a zsidó vallás mezopotámiai eredetét.’ Turnage szerint a bibliai kód több istenségre utal jelképesen. ‘E kódolt üzenetekbõl végül azt lehetett leszûrni, hogy a Bibliában szereplõ Istenek, vagy Elohim, olyan lények voltak, akiket a sumérok kezdtek el tisztelni, és egy másik világból származtak.’ - írta. (Ez kifejtve azt jelenti, hogy a zsidó vallás is közvetve az Annunaki-istent, vagyis a rejtélyes Kígyókirályokat ‘isteníti’. Mily messze van ez a keresztény egyisten-hittõl! Íme az Ószövetség és az Újszövetség áthidalhatatlan ellentéte. - Cz. L.)

Az esszénusok voltak az egyik leghatékonyabb õsi titkos társaság. Szomszédaik kétségtelenül tudtak létezésükrõl, mégsem esik szó róluk az Újszövetségben, - vagy késõbb kivágták a vonatkozó részeket. Néhány kutató az esszénusokra mint a ‘misztikus kereszténység’ õrzõire utal, ami a kereszténység legkorábbi, az Õsi Misztériumokon alapuló formája. Az esszénusokról alig lehetett valamit tudni addig, amíg 1947-ben fel nem fedezték a holt-tengeri tekercseket. Mind-össze két évvel azután történt ez, hogy a felsõ-egyiptomi Nag Hammadi-hoz közeli hegyi barlangokban gnosztikus ‘könyvtárat’ fedeztek fel. 1947 és 1960 között tizenegy barlangban összesen körülbelül 800 kéziratot találtak, amelyek közül 170 ószövetségi könyvek részlete. Az esszénusok a Kr.u. 70-ben kitört zsidó lázadáskor menekülhettek el Kumránból a római csapatok elõl, de elõbb agyagkorsókba zárt szent szövegeiket elásták a közeli barlangokban. Ezt az irodalmi értékû kincset két beduin pásztor találta meg, s néhány tekercset el-adtak egy régiségkereskedõnek. (...) ‘... a többi tekerccsel azonban nem így történt. - írja Eddy. - A palesztinai Rockefeller Régészeti Múzeum nemsokára közbelépett és megszerezte õket a jordán kormánytól (...), akik kikötötték, hogy zsidó kutatók nem férhetnek hozzá az õsi zsidó szövegekhez. Ma a tekercsek Izrael tulajdonában vannak.’ (...) A holt-tengeri tekercsek esszénus szerzõi óriási hatást gyakoroltak az elsõ jeruzsálemi keresztényekre, akik teológiai kérdésekben nemsokára eltértek (Szent) Páltól és Palesztinán kívüli követõitõl. Ezt bizonyítja, hogy a tekercsekben található Ószövetség-értelmezések igen hasonlítanak Jakab és a jeruzsálemi keresztények értelmezéséhez. (...)

Constantinus római császárnak a kereszténység elfogadtatására tett kísérlete Kr.u. 325-ben, a niceai zsinaton sikerült tökéletesen. (...) Ekkor tiltották be az ariánus szektát és fogalmazták meg a niceai hitvallást, mely Istent mint három egyenrangú és együttlétezõ részbõl - az Atyából, Fiúból és Szentlélekbõl vagy Szent Szellembõl - álló istenséget határozta meg. (...) ‘Ekkor történhettek a leglényegesebb változtatások az Újszövetség szövegében, és Jézus ekkor kapta azt a kiemelt szerepet, amit azóta is élvez.’ - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. Az új felfedezések olyan õsi szövegeket tártak fel, mint ‘Az igazság evangéliuma’, ‘Tamás evangéliuma’, ‘Az igazság bizonyságtétele’, ‘Mária evangéliuma’ és ‘A tudás magyarázata’. Ezeknek köszönhetõen a kutatók ma már sokkal pontosabb képet tudnak alkotni a bibliai idõkrõl, mint azelõtt bár-mikor - annak ellenére, hogy e tudás nagy része még így sem érte el a nagy-közönséget. Nesta Webster, a szenvedélyes keresztény író már 1924-ben, jóval az említett felfedezések elõtt feltárta Jézus és az esszénusok közötti kapcsolatot, csakúgy, mint tudásuk forrását. ‘Az esszénusok tehát nem keresztények voltak, hanem egy titkos társaság (...), akiket szörnyû eskük kötöttek, hogy el ne árulják a rájuk bízott titkokat - írta. - És vajon mik lehettek ezek a titkok, ha nem annak a titkos zsidó hagyománynak a misztériumai, amit mi ma Kabbalá-nak nevezünk? (...) Nyilván az az igazság, hogy az esszénusok kabbalisták voltak, bár kétségkívül magasabbrendû kabbalisták. Az esszénusok fontossága abban rejlik, hogy õk az elsõ titkos társaság, amelynek hagyománya egészen a mai napig leszármaztatható.’ (...) Gardner rámutatott: ‘Hitük, aminek semmi köze nem volt a római birodalom összetákolt kereszténységéhez, közelebb állt Jézus eredeti tanításához, mint bármi más.’ (...)

A fõleg héber eredetû Kabbala ‘hagyomány’-t jelent, és e könyvrõl is állították, akárcsak mostanában a Bibliáról, hogy rejtett jelentéssel bír. Ilyen ügyesen kódolt tudást véltek találni a Tórában és más régi héber iratokban is, például a ‘Sefer Yezirah’-ban (A Teremtés Könyve) és a ‘Sefer HaZohar’-ban (A Fény Könyve). E könyvek korábban keletkeztek a Talmudnál, a régi zsidó törtvények és hagyományok elõször a Kr.u. V. században leírt gyûjteményénél, és év-századokkal megelõzik Jézus korát. A ‘Fény Könyve’ szerint Isten Ádámnak ‘a bölcsesség misztériumait’ adta át még a legendás Édenkertben. Ezeket az õs-titkokat azután Ádám utódai továbbadták, egészen Noéig, majd Ábrahámig, jóval ezelõtt, hogy a zsidó nép mint különálló népcsoport létrejött volna. Nataf úgy véli: ‘A titokzatos Kabbala a gnoszticizmus egy formája, amely szerint az ember saját magában próbálja megtalálni az istenséget.’ A ‘Fény Könyvé’-nek szerzõje szerint ‘az emberi dimenzióban benne van minden dolog, és minden, ami azzal összhangban létezik. Az emberben minden megvan, ami fent a mennyben és lent a földön létezik’. Ezzel a Kabbala egyértelmûen kötõdik az egyiptomi Thot istenként ismert Hermész Triszmegisztosz híres kijelentéséhez: ‘Amiképpen odafent, azonképpen idelent is’. (Mint az imádságunkban: ‘Miképp a Mennyben, azonképpen itt a Földön is.’) (...) Eliphas Levi erõsen támogatta azt a nézetet, hogy a legkorábbi idõkbõl származó titkok eljutottak Mózesig is. ‘Létezik egy hatalmas titok, ami egyszer már fenekestül felforgatta a világot. Ezt mutatják az egyiptomi vallási hagyományok, amelyeket Mózes jelképesen összefoglal a Genezis elsõ fejezeteiben’. - írta Levi, aki szerint a Kabbala olyan õsi tudást tartalmaz, amit még Ábrahám hozott magával a sumérok földjérõl. ‘Ábrahám volt Énóh titkainak örököse és a beavatási szertartás bevezetõje Izraelben’. Ábrahámnak, a bibliai pátriárkának, aki sumér származású volt és eredetileg Ábrámnak hívták, egyes hagyományok szerint a tulajdonában volt egy Noé idejébõl származó, jelképekkel teli tábla, ami az emberiség teljes tudását tartalmazta. Ez az a tábla, amit a sumérok a Sors Táblájaként, a korai zsidók pedig Raziel könyveként ismertek, és amelybõl állítólag Salamon király a hatalmas bölcsességét merítette. (...) Jóval késõbb a XVII. századi Stuart- korabeli Brit Királyi Társaság (Royal Society) foglalkozott komolyan e szent tudás elemzésével és alkalmazásával, - a templomos lovagokkal és a rózsa- keresztesekkel kapcsolatban.’ - magyarázta Gardner. (...) A Kabbala misztikus tanítása Mezopotámiából Palesztinán keresztül eljutott a középkori Európába, ahol elõször a XIII. század végén foglalta írásba egy spanyol zsidó, Moses de Leon. (...) Icke meglátása szerint ‘olyan történelmi fordulóponttal állunk szemben, ami mind a mai napig meghatározza és irányítja a világot. Azt a tudást hívjuk Kabbalának, amit a héber léviták Egyiptomból csempésztek ki és babilóniai tartózkodásuknak köszönhetõen továbbfejlesztettek (...). A Kabbala az Ószövetségben és más szövegekben elrejtett titkos tudás, a júdaizmus pedig a szó szerinti értelmezése’. A kabbalista tudást a templomos lovagok hozták a Szentföldrõl Európába a keresztes háborúk idején, majd a rend és a kõmûves-céhek szövetségén keresztül adták tovább. Szabadkõmûves írók elismerték, hogy a ‘zsidó-keresztény misztériumok’ elõször éppen ekkor jutottak be a szabadkõmûvességbe. Arról is szólnak a dokumentumok, hogy a Kabbalába rejtett titkos tudást hogyan használta fel a századok során majdnem mindegyik titkos társaság, - a szabadkõmûvesektõl kezdve a rózsakereszteseken és az illuminátusokon át egészen a mai csoportokig. (...)

Az ipari forradalom, illetve Charles Darwin evolúciós elmélete következtében az emberiség nagy része hinni kezdett ‘az ember fejlõdésében’, abban, hogy a fáról lemászó fõemlõsökbõl fejlõdött ki (vö.: Friedrich Engels) a mai, modern technikával rendelkezõ emberiség. Ma ezzel szemben az újabb felfedezések, valamint az õsi iratok és mûtárgyak új értelmezése alapján sokan arra a következtetésre jutottak, hogy az emberiség éppenséggel nem felemelkedett, hanem ‘lesüllyedt’ az aranykorból a barbárságba, és csak most kezdi vissza-nyerni elvesztett tudását. Még a Föld népességére vonatkozó adatok is arra utalnak, hogy nem növekedés, hanem korai hanyatlás következett be az emberi faj lélekszámában. ‘A Föld népességének Kr.e. 6000 és a modern kor kezdete közötti számadatai igen jelentõségteljesek. - írta Tomas. - 2000 éve kb. 250 millió ember élt a Földön, Kr.e. 4800-ban pedig 20 millió. Kr.e. 5000-ben az összes kontinens lakossága összesen 10 millió volt. Ezer évvel azelõtt, Kr.e. 6000-ben csak 5 millióan lakták bolygónkat. Ezek alapján Kr.e. 10000 körül a Föld lakossága jóval kevesebb, mint 1 millió volt. Ez hihetetlenül alacsony szám! Ha az ember fõemlõsként, majd értelmes lényként már legalább 2 millió éve élt a Földön, hogyan lehet, hogy ilyen kevés volt belõle?’ (Hát úgy, hogy az Annunaki-k ‘génmanipulációs embergyártó kapacitásából’ ennyire futotta. - Cz. L.) Az õsi sumér és egyiptomi feljegyzések szerint már több mint 500000 éve él civilizált emberiség a Földön; ugyanakkor a régészeti leletek arra utalnak, hogy az emberiség tudása és képességei minden valószínûség szerint egyre hanyatlottak, amíg úgy 13000 évvel ezelõtt (mely idõszak egybeesik a Vízözön feltételezett idõpontját - i.e. 12000 körül - követõ évezreddel. - Cz. L.) lassú fejlõdés nem indult meg. Egyértelmû, hogy új történelem-modell szükséges. Hall szabadkõmûves filozófus szerint ‘amikor megszületett a Naprendszer, bölcs lények szellemei érkeztek hozzánk más naprendszerekbõl és bölcsességre tanítottak minket, hogy meglegyen veleszületett jogunk a tudáshoz, amit Isten minden teremtményének megad. Azt mondják, ezek a lények alapították az Õsi Bölcsesség Misztikus Iskoláit. Fokozatos meghasonlás támadt a Misztériumok iskolái között. A papok buzgósága, amivel tanaikat hirdették, úgy tûnik, sok esetben meghaladta intelligenciájukat. Ezek a pallérozatlan elmék lassanként hatalmi pozícióba kerültek, és végül képtelenné váltak arra, hogy fenntartsák a bölcsesség intézményét. (...) Így eltûntek a misztikus iskolák, ám a hatalmas világi szervezetek, amik már minden kapcsolatot elvesztettek isteni forrásukkal s körbe-körbe jártak, egyre inkább belebonyolódtak a rituálékba és jelképekbe, amiket többé már nem tudtak értelmezni.’ (...)

A sötét középkorban; 1208 és 1244 között több tízezer ember életét oltotta ki a Vatikán által délnyugat-franciaországi Languedoc tartományba küldött pápai hadsereg. A tartomány régóta a templomosok és néhány, az egyház számára teljesen elfogadhatatlan tan otthona volt. Az említett pápai támadás célpontjai a katarok voltak, az illuminátusokra késõbb oly nagy hatást gyakorló olasz és skót karbonári mozgalom elõdei. A korai gnosztikusokat követték, akik inkább a szellem dolgai, mint az anyagi jólét mellett kötelezték el magukat. A katarok neve ‘tiszták’-at jelent, mivel úgy vélték, hogy az õ vallási nézeteik ‘tisztábbak’, mint a katolikus egyházé. Languedoc tartománya, korábbi nevén Okcitánia - magában foglalta a Marseille-tõl nyugatra esõ földközi-tengeri partvidéket, a Noire- és a Corbieres-hegységet és a Pireneusokat, melyek Spanyolországtól választják el a vidéket. A régió független államot alkotott, és jobban kötõdött a spanyol határvidékhez s a régi Septimania királyság maradványaihoz, mint az éppen alakulóban lévõ francia nemzethez. Languedoc volt a gócpont az olyan utazók számára, akik a Közel-Keletre vagy onnan visszafelé igyekeztek, érintve az Ibériai-félsziget muzulmán területeit és a tengert. (...) Languedoc számos õsrégi városnak adott otthont, közülük sok a görög, illetve a kora római korig vezette vissza eredetét. (...) Talán éppen a különféle eszmék és hagyományok találkozásának köszönhetõen Languedoc kifinomultabb és fejlettebb volt, mint szomszédai. (...) A katarok jó viszonyban voltak a ciszterci szerzetesekkel, akik a katolikus egyházat a legnagyobb számban képviselték azon a vidéken. Mi-után Picknett és Prince ellátogattak a languedoc-i Rennes-le-Chateau-ba, azt írták: ‘bizonyítékot találtunk rá, hogy a terület sûrû hálót alkotó szálakkal kötõdik a gnosztikus hagyományokhoz. A hely mindig hírhedt volt ‘eretnekjei’ - a katarok, templomosok vagy az úgynevezett ‘boszorkányok’ - miatt’. Costen szerint a katarizmus volt ‘az eretnek mozgalmak közül a legkomolyabb és leg-elterjedtebb, amely a XII. században kihívást jelentett a katolikus egyház számára’. A közelmúltig mégis keveset lehetett tudni róluk azon kívül, hogy eretneknek mondták õket. Ennek oka, hogy a velük kapcsolatos adatok csakis esküdt ellenségüktõl, az Egyháztól származtak, amely viszont gondoskodott róla, hogy a katarok igazát alátámasztó anyagok megsemmisüljenek. (...) ‘Jelentõs hasonlóság fedezhetõ fel a katarok és a buddhisták között - írta dr. Arthur Guirdham pszichiáter, aki mélyrehatóan tanulmányozta a csoportot. Mindkét vallás tagjai hisznek a reinkarnációban, a húsételektõl való tartóz-kodásban, a passzív rezisztenciában és abban, hogy bûn elvenni bármilyen élõ teremtmény, még egy állat életét is’. - ‘Az életmódjukkal megpróbáltak Jézus tanítása szerint élni - magyarázza Picknett és Prince. - Minden megkeresztelt egyháztag lélekben egyenlõnek és egyben papnak számított. Talán még meg-lepõbb, a kort tekintve, hogy hangsúlyozták a nemek közötti egyenlõséget. (...) Ezenkívül vándorprédikátorként is mûködtek, párokban járták a világot, a leg-nagyobb szegénységben és egyszerûségben éltek, - és mindenhol megálltak segíteni és gyógyítani, ahol kellett. A ‘jó emberek’, úgy tûnt, senkinek nem jelenthetnek fenyegetést - csak az Egyház számára’. Costen szerint helytelen lenne minden további nélkül elfogadni a hivatalos nézetet, miszerint a katarok veszélyes eretnekek voltak. ‘Inkább úgy kell felfogni, mint tudatos választást olyanok részérõl, akiknek megadatott a szokatlan lehetõség, hogy új teológiai tanokról hallhattak (Jézus és Mária-Magdolna életérõl akkoriban beszámolók keringtek Dél-Franciaországban); az egyházi és világi hatalom szétválásának köszönhetõen megvolt a döntési szabadságuk’ - írta Costen, majd hozzátette: ‘a középkori Egyház persze nem hagyhatta figyelmen kívül a kihívást, amivel saját területén szembesült’. (...) A katarok ezen felül Jézust Isten szellemi értelemben vett Fiának tekintették. ‘Számukra Krisztus nem emberi, hanem szellemi testben létezett. Az inkvizíció ezt (hibásan) úgy értelmezte, hogy a katarok szemében Krisztus valami fantom volt. A katarok nézetei ugyanakkor összhangban álltak a mai spiritiszták, és Rudolf Steiner híveinek nézeteivel, akinek munkássága erõsen hatott a náci kultuszra’ - írta dr. Guirdham. A katarok dualista teológiája szerint a jó és a rossz ugyanannak a kozmikus erõnek vagy energiának a két ellentétes pólusa; a mennyországot egy jó isten teremtette és uralja, - míg az embert és az anyagi világot egy gonosz isten teremtette. ‘E hitbõl egyértelmûen következett, hogy az Ótestamentumban szereplõ Isten a Sátánnal egyenlõ’ - állította Costen, aki szerint a katarok úgy gondolták, hogy amikor az ember meghal, ‘(...) vagy igazi otthonába térhet (vagyis a mennyországba), - vagy ott marad, ahol volt, (...) és ahol hét, más források szerint kilenc reinkarnáción keresztül (...) szenvednie kell. Azután a lélek menthetetlenül elvész’. ‘Észrevettem egy rendszeresen visszatérõ elemet, mely a történelmen végigfut - tette hozzá dr. Guirdham -: a manicheusokat, a Mithrász-kultusz híveit, (a katarokat) mind lemészárolták, méghozzá igencsak alaposan és többek közt éppen a reinkarnáció-téma miatt’. Más kutatók szerint a katarok egyetlen bûne az volt, hogy hiányzott belõlük az Egyház által elvárt engedelmesség. Picknett és Prince szerint ‘a katarok és az Egyház közti össze-ütközés legfõbb oka, hogy nem ismerték el a pápa hatalmát’. Arthur Gardner a fenti megállapítással egyetértve így írt: ‘a katarok nem voltak eretnekek; - egyszerûen nonkomformisták voltak, akik engedély nélkül prédikáltak, és nem volt szükségük mások által kinevezett papokra, sem katolikus szomszédaik gazdagon díszített templomaira’. Gardner azonban az Egyházra veszélyes kapcsolatot is felfedezett a katarok és a templomosok között. ‘A katarokat a Kabbala okkult szimbolizmusának beavatottaiként is számontartották; tudásuk hasznára válhatott a templomosoknak, akik állítólag erre a területre hozták a frigyládát és a Jeruzsálembõl származó kincseiket’. Az ortodox elvektõl eltérõ nézeteket valló, de békés katarok valami miatt mindenképpen nyugtalanították a Vatikánt. Érdekes, hogy 1145-ben III. Jenõ pápa nem mást, a templomosok pártfogóját, Szent Bernátot küldte Languedoc-ba, hogy a katarizmus ellen prédikáljon. Gardner szerint Szent Bernát ehelyett arról számolt be, hogy ‘nincs az övéknél keresztényebb szertartás, és tiszta erkölcsûek’. Vajon ez azt jelenti, hogy Szent Bernát mit sem sejtett teológiai tanaikról? Vagy védelmezõ szavai épp azt a gyanút támasztják alá, hogy õ is és a templomosok is titokban a katar tanokban hittek? A válasz lényegtelen, mivel az egyházi vezetés - akár jogosan, akár nem - már elkezdte kidolgozni a katarok kiirtásának terveit. Az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a katarok néhány hitelve minden tekintetben ellenkezett az Egyház nézeteivel.”

5. A Meroving-vérvonal: a középkorból az újkorba

A jelen és vele együtt természetesen a jövõ is - a múltban, a régmúltban, a távoli õskorban gyökerezik. Az õskorból az Annunaki, illetve a repülõ sárkánygyíkok, a Kígyókirályok ‘hite’, legendáriuma maradt fenn; - ötvözve a gnózissal, a titkos tanokkal és tudással, amely egyrészt a kereszténységgel szembeni kételkedés és szembenállás (értsd: valamikor ‘maga az ember volt isteni!’), másrészt a modern titkos társaságok és a szabadkõmûvesség eszmei alapja. Az ószövetségbeli Isten ‘egy-isten’ ugyan, de korántsem mindenkié, hanem csak a választott népé. Ezt a ‘fatális félreértést’ eloszlatandó, s minden embert eredeti bûneitõl megváltva, az egy igaz Isten hitében egyesítve - kötötte meg Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia az emberiséggel az Újszövetséget, amely semmiképpen nem az Ószövetség ‘jog-folytonos’ továbbélése, hanem éppen ellenkezõleg: egy új korszak kezdete. Ám a történelmi középkor - mint láttuk - a világi hatalmat s a gondolkodást is kisajátító katolikus egyház háborúja a gnosztikusokkal, a katarokkal, illetve a mindenfajta ‘eretnekséggel’ szemben. A harc szempontjából meghatározó jelentõségû korszak az 1100 és 1400 közötti kb. 200-250 év, melyben alapvetõ események történtek, ‘sûrûsödtek össze’, hogy meghatározzák, trendet mutassanak a baljós jövõ felé:

n 1090-1153. Clairvaux-i Szent Bernát élete

n 1095. Az elsõ keresztes hadjárat kezdete. Jeruzsálemet 1099-ben meghódítják, 1187-ben elveszítik, 1229-ben visszaszerzik, majd 1244-ben ismét elvesztik.

n 1119. A Templomos Lovagrend megalapítása

n 1140. Szent Malakiás jóslatai a pápákról és a végítéletrõl

n 1140-1150. Szent Hildegárd megírja a ‘Scivias’-t, jóslatát az Antikrisztusról.

n 1143. A katarok feltûnése

n 1155-1190. Arthur király történetének középkori mondává alakítása a lovagság és a lovagi szerelem francia mintára történõ hangsúlyozásával, valamint a Grál bevezetésével

n 1175. A ‘Széfer ha-Bahir’ címû kabbalista mû megszületése Provence-ban

n 1184. III. Luciusz pápa megalapítja az inkvizíciót

n 1200-1250. A languedoc vagy provanszál kultúra megsemmisítése

n 1209. Albigens keresztes hadjárat a katarok ellen

n 1272. Az utolsó keresztes hadjárat vége

n 1285. A ‘Széfer ha-Zohár’ címû kabbalista mû kiadása Spanyolországban

n 1307-1314. A Templomos Lovagrend feloszlatása

n 1314. A templomos nagymester, Jacques de Molay máglyahalála

Szent Bernát, a ciszterci szerzetesrend megalapítójának élete rányomja a bélyegét az egész korszakra. Javaslatot tett a Templomos Lovagrend megalapítására; - de szerepe volt a keresztes hadjáratoknak a pápaság általi megszervezésében is. Az ír származású Szent Malakiás próféta jóelõre megjósolta az összes római pápát, közvetett módon utalva származásukra, személyiségükre és jellemvonásaikra. A jóslatok utolsó pontja így szól: “A Római (katolikus) Anyaszentegyház utolsó megmérettetésekor a római Péter ül a pápai székben, aki számos hatalmas lelki bánat közepette terelgeti a nyájat és midõn õk is eltávoznak, a Hét Domb Városa is elpusztul, a szörnyû Ítész pedig megítélteti az embereket.” A jóslatok szerint II. János Pál után még két pápa következik, az utolsó pápa ismét Péter lesz, mint az elsõ. A katolikus egyház végzete beteljesül, s eljön az Apokalipszis. Az idõk végezete feltartóztathatatlanul közeledik; - s Szent Hildegárd jóslatai szerint már ma is az Antikrisztus ‘utolsó inkarnációjának’ korát éljük. Az emberi történelem kettõs természete a végsõkig koncentrálódik: a Sátán ‘a saját fiát’ ülteti a világ-állam trónjára - az Antikrisztus a valódi Krisztus képében tetszeleg, megtévesztõ színészi alakításával maga mellé állítja a legszélesebb tömegeket, hogy Krisztus keresztáldozatát, megváltó tervét végképp megsemmisítse. A végsõ harc folyik az emberi lelkekért, amint azt igen szemléletesen írja le Drábik János a Leleplezõ 2003. V/4. számának 48. oldalán, ‘Project Monarch’ címszó alatt: “A Monarch szó itt nem valamiféle monarchiára vagy uralkodóra, hanem egy Monarch nevû pillangóra utal. Amikor egy személyt elektrosokkal pszichés traumának vetnek alá, akkor gyakran olyan könnyedséget, lebegést érez (vö.: kábító vagy pszichedelikus szerek, levitáció, stb.), mint egy repülõ pillangó. De ezen túl-menõen a Monarch szó jelképesen utal arra a minõségi átalakulási folyamatra is, amelyen a lepke keresztülmegy. Elõször hernyó alakban létezik, majd be-gubózva alvó, inaktív állapotba kerül (pl. a selyemgubó), míg végül visszatér a szárnyaló pillangó formájába. Az okkultizmus további jelképes értelmet adhat mindehhez, ha a lelket, amely szárnyalni képes, a pillangóhoz hasonlítjuk. A reinkarnáció, vagyis a lélekvándorlás okkult tanításai szerint az emberi lélek pillangó alakban keresi azt az új élõlényt, amelyben reinkarnálódva tovább folytatja életét. A gnoszticizmus õsi misztikus tanításai szerint a pillangó a romlandó test szimbóluma. A gnosztikus mûvészetben ‘a halál angyalát’ az összepréselt pillangóval ábrázolták. A tudatbefolyásoló programokban fontos szerephez jut a marionett, vagyis a zsinóron rángatott bábu, azaz az olyan ember, aki idegen akarat vak és engedelmes eszköze.”

Nézzük, miként építette fel sátáni tervét a Gonosz, már a középkorban, hogy az idõk végkifejletére uralma alá hajtsa az egész (több, mint 6 milliárd élõt számláló) emberiséget, lerombolja Krisztus testét, a keresztény katolikus anyaszentegyházat és keresztülhúzza a teremtés isteni tervét! Ismét Jim Marrs könyvét idézem:

“Nehéz meghatározni a katarok eretnek tanainak a kezdetét. A languedoc-i klérus néhány tagjának családfája egészen a kereszténység legkorábbi idejéig nyúlt vissza - talán ennek köszönhetõ, hogy úgy gondolták, az egyház eredete tisztább értelmezését nyújtják, mint a Vatikán. Mások szerint a templomosok adták át nekik a jeruzsálemi ásatásoknál szerzett tudásukat. Az is tény, hogy Franciaországnak e területén mind a mai napig megtalálhatók egy figyelemre-méltó hiedelem nyomai - eszerint Mária-Magdolna, akit Jézus feleségének vagy kedvesének tekintenek, a keresztre feszítés után Languedoc-ba vándorolt. Ráadásul a kataroknak állítólag tudomásuk volt egy olyan hagyományról, ami Jézust férj és apa szerepében tünteti fel. A Mária-Magdolnát és Jézust házas-párként megjelenítõ fölfogást alátámasztják az egyiptomi Nag Hammadinál 1945-ben talált gnosztikus írások is. A Fülöp evangéliumában, amely Fülöp apostolról kapta a nevét és valószínûleg a III. század második felében íródott, a következõ található: ‘És a Megváltó társa pedig Mária-Magdolna. Krisztus jobban szerette õt, mint mind a tanítványokat s gyakran csókolta meg a száján. A többi tanítvány ezen megbántódott, és nemtetszésüket is kifejezték. Mondták neki: ‘Miért szereted õt jobban, mint bennünket?’ Jézus hosszasan értekezve fejtette ki, hogy ‘Mily hatalmas is a házasság misztériuma!’, és hogy ‘oly nagy hatalom az’, amelyre szükség van a világ létezéséhez. Fontos összefüggés van a csak 1945-ben megtalált evangéliumok, illetve az 1330-as években Katalin nõvér név alatt kiadott értekezés között, melyet állítólag a német misztikus, Eckhart mester jelentetett meg. Picknett és Prince szerint ‘ez a szokatlan és szókimondó traktátus (...) olyan állításokat tartalmaz Mária-Magdolnával kapcsolatban, melyek egyébként kizárólag a Nag Hammadi evangéliumokban találhatók meg. (...) Máriát úgy tünteti fel, mint ki Péter fölött áll, mert jobban érti és ismeri Jézust; és ugyanaz a feszültség húzódik Mária és Péter között, mint amirõl a Nag Hammadi írások is beszámolnak. Sõt, a Nag Hammadi szövegekben leírt egyes eseményeket is megemlíti Katalin nõvér traktátusa’. Picknett és Prince a traktátust bizonyítéknak tekintik arra, hogy a katarok ismerték a nemrég felfedezettekkel megegyezõ dokumentumokat, valószínûleg a templomos lovagok által tett felfedezéseken keresztül. A másik lehetõség az, hogy a katarok körében már élt a szájról szájra terjedõ hagyomány, miszerint Jézust érzelmi szálak fûzték Máriához, azonban e hittételt nem tudták mivel alátámasztani, amíg a templomosok vissza nem tértek Jeruzsálembõl a dél-franciaországi Languedoc-ba az újonnan talált tekercseikkel. Tehát lehet, hogy a templomos felfedezések csupán egy már létezõ hiedelmet támasztottak alá és erõsítettek meg. Újabb tényezõt jelenthet Baigent, Leigh és Lincoln munkája, a ‘Szent vér, Szent Grál’, mely feltárja az összefüggést a jézusi vér-vonal és a dél-franciaországi Meroving királyok között. ‘Ha feltevésünk helyes - írják -, Jézus felesége és gyermekei - márpedig több gyermeket is nemzhetett 16-17 éves korától halálának feltételezett idejéig - a Szentföldrõl elmenekülve Dél-Franciaországban találtak menedéket, és egy ottani zsidó közösségben fenntartották a jézusi vérvonalat. Úgy tûnik, az V. században eközött és a frank királyi vérvonal között házasság útján kapcsolat jött létre, megteremtve a Meroving dinasztiát. Kr.u. 496-ban az egyház megállapodott e dinasztiával, arra kötelezve magát, hogy fenntartja a Meroving vérvonal folytonosságát - feltehetõleg a vérvonal igazi eredetének teljes tudatában. (...) Amikor aztán az egyház közremûködött (...) a Meroving vérvonal késõbbi elárulásában, olyan bûnt követett el, melyet nem lehetett se megmagyarázni, se meg nem történtté tenni. Csak egyvalamit lehetett tenni: elhallgattatni azokat, akik tudtak róla (...)’. Laurence Gardnernek, az uralkodói s lovagi származástan nemzetközileg elismert szakértõjének módjában állt tanulmányozni harminchárom európai királyi család magánarchívumait. Õ is megerõsítette, hogy a Merovingok rokoni kapcsolatban álltak Jézussal, csakhogy nem közvetlenül, hanem bátyja, Jakab révén, aki Gardner szerint Arimatiai Józsefnek felel meg. Gardner ‘Szent Grál vérvonala’ címû 1996-os könyvében amellett is meggyõzõ érveket sorakoztat fel, hogy Mária-Magdolna Jézus házastársa volt. ‘Soha nem volt titok (az európai királyi családok) többsége elõtt, hogy Jézus házasember volt és hogy utódai voltak, mivel ez nagyon sok családi archívumban megtalálható. (...). (Stuart) Mária, a skótok királynõje kiadott írásaiban hosszasan taglalja. Az angliai II. Jakab, aki 1688-ig ült a trónon, írásaiban szintén hosszasan foglalkozik a kérdéssel. (...) Valójában alkalmam nyílt betekinteni (...) nagyon-nagyon régi iratokba, melyeket nemcsak hogy ezerhétszáz-valahányban vettek elõ utoljára, de még annál is jóval elõbb, több száz évvel korábban vetették papírra õket’ - magyarázta Gardner, majd hozzátette: ‘Templomos iratokhoz is hozzáférhettem, mégpedig azokhoz a dokumentumokhoz, melyeket a lovagok 1128-ban Európában bemutattak; szembesítették velük az egyházi vezetõket, és halálra rémisztették õket, mert ezek a dokumentumok vérvonalakról, család-fákról szóltak. (...) A korai keresztény egyház vezetõi olyan szent iratokat és tanításokat fogadtak el, amelyek elhomályosították az igazságot Jézus vér-vonalát illetõen’. A korai egyház nemcsak Jézus leszármazottaitól tartott, de általában a nõktõl is. A nõket eltiltották a tanítástól, és papnak sem mehettek - s ez a tiltás csak napjainkban látszik fellazulni. A lelkészeknek szüzességet és nõtlenséget kellett fogadniuk, annak ellenére, hogy Pál az 1 Timóteus 3:2-ben világosan azt tanácsolja: a püspököknek, egyházi vezetõknek legyen feleségük. Gardner és más mai szerzõk szerint a korai egyház szándékosan becsmérelte a nõket, hogy megõrizze a bíborosok és püspökök alkotta bennfentes ‘öregfiúk’-hálózat hatalmát és tekintélyét. (...) Hogy Mária-Magdolna jelentõségét minél jobban lekicsinyítsék, az egyházatyák Gardner szerint azon újtestamentumi részeket állították a figyelem középpontjába, amelyek Máriát ‘bûnös’-nek titulálják. (...) Egyes dél-franciaországi hagyományok, illetve William Caxton 1483-mas Legenda Aurea (‘Arany legenda’) címû munkája (egyben az angliai Westminster egyik elsõ kiadványa) szerint Mária-Magdolna fivérével, Lázárral és nõvérével, Mártával, Marcella nevû szolgálólányával és Jézus gyermekeivel együtt a franciaországi Marseille-be hajózott a keresztre feszítés után. Késõbb a kis csapat nyugatabbra utazott s ‘az ott élõket megtérítette’. Szintén Gardner írta, hogy Mária ‘kilenc évvel fiatalabb volt Jézusnál. (...) Harmincéves volt (szimbolikus) Második Házasságkötésekor, s még ugyanabban az évben, Kr.u. 33-ban megszülte lányát, Tamart. Négy évvel késõbb hozta világra az ifjabb Jézust, majd Kr.u. 44-ben, negyvenegy éves korában megszületett második fia, József. Mária ekkorra már Marseille-ben (latin nevén: Massilia) tartózkodott, ahol a hivatalos nyelv a görög volt’. Ugyanezen beszámolók szerint Mária a mai dél-franciaországi Saint Baume-ban hunyt el Kr.u. 63-ban, 60 évesen. (...) ‘Halála után még évszázadokig a Mária öröksége maradt a leghatalmasabb fenyegetés a rettegõ Egyház számára, amely a messiási leszármazottak helyett az apostoli utódlást részesítette elõnyben’ - írta Gardner. ‘Magdolna kultusza végül a Languedoc régióban fekvõ Rennes-le-Chateau-ban lett a legaktívabb’. Létezik egy arra vonatkozó megdöbbentõ utalás, hogy a Magdolnáról szóló történeteknél kézzelfoghatóbb bizonyítékokat is lehetett találni egykor azon a területen. Baigent, Leigh és Lincoln szerint ugyanez a Joinville leírta, hogy barátja, IX. Lajos elmesélte neki: a katar vezetõk régebben megkörnyékezték a pápai hadsereg parancsnokát és titokzatosan megkérték, ‘jöjjön és vessen egy pillantást a Mi Urunk testére, amely papjaik kezében hússá és vérré változott’. A Mária-Magdolnáról és a reinkarnációról szóló hagyományok mellett még a lyoni Valdez Péter vándorprédikátor tanai is nagy hatással voltak a katarokra. (...) Sokan gondolták úgy, hogy a katarok története igazából Bogomil bolgár pópával kezdõdött, akinek bogumil szektája a Bizánci Birodalom idején széles körben elterjedt. A bogumilok az Egyház hagyományos igeszemléletébõl sok mindent elvetettek, például a misét, az oltáriszentséget, az ószövetségi csoda-tételeket és próféciákat, a keresztséget, a házasságot és a papságot. ‘Hitték, hogy a fizikai világ az Ördög mûve, ezért belülrõl fakadóan rossz - írta Costen. - Fölépítettek maguknak egy gazdag és bonyolult mítoszrendszert a teremtés és a bûnbeesés köré s ez helyettesítette a Biblia legnagyobb részét, amit elvetettek. Dualisták voltak: elfogadták, hogy az anyagot a Jó Istene teremtette, de hitük szerint a világot és az emberek fizikai testét a Sátán formázta meg belõle, vagy úgy, hogy egy angyal lelkét anyagi testbe csalva megalkotta Ádámot, vagy úgy, hogy a Jó Istenével életet leheltetett az agyagba’. Ugyanakkor Picknett és Prince vitatta, hogy a katarok hitének teljes egésze a bogumiloktól származna. Jurij Sztojanov kutatásait idézték, aki a következõket írta: ‘Az a tanítás, mely szerint Mária-Magdolna Krisztus ‘felesége’ vagy ‘ágyasa’ volt, eredeti katar hagyománynak tûnik, melynek egyáltalán nincs megfelelõje a bogumil tanok között’. Bármi legyen az igazság eredetükkel kapcsolatban, e katar hiedelmek hosszú idõ alatt fejlõdtek ki - akárcsak az ellenük való fellépést megfogalmazó döntés. Akármilyen megállapodások születtek is korábban, a pápai hatóságok végül nyilván úgy döntöttek, hogy valamit tenni kell a bizonyára Languedoc-ban rejtegetett földi maradványok, kincsek vagy iratok ügyében.”

6. A titkos hatalom családfája

Ha még emlékszünk középiskolai és egyetemi történelmi tanulmányainkra; abból memóriánkban a következõ, nagyjából összefüggéstelen, diszkrét korszakok képe maradhatott fenn: (1) Õskor; - amelyben szõrös bundájú, majom kinézetû hordák csatangolnak a reménytelenül kopár jégkorszaki tájon, s idõnként barlangrajzokat készítenek bölényekrõl, dárdákkal ejtenek el óriási gyapjas mamutokat, illetve kõbaltával hadakoznak egymás ellen, hogy megehessék a másik agyvelejét. (2) Ókor; - amelyben antik (maja, sumér, egyiptomi, kínai, föníciai, görög és római) civilizációk és kultúrák nõnek ki a semmibõl, s hagynak ránk monumentális vagy kultikus építményeket, szobrokat (piramisok, Stonehenge, Sziriát oszlopai, stb.), melyek nagy részét, jelentésüket nem értjük a mai napig. E korok csillagászata, technikája és mûvészete oly’ magas szintû, hogy egyrészt mindmáig irigyelhetõ, vagy egyenesen utánozhatatlan, - másrészt eredetében semmi összefüggést nem mutat az õskor kannibál, félállati lényeinek vegetatív életével. (3) Középkor; - amelyben a világ legcivilizáltabb részében (Európában) a kereszténységre épülõ pápaság uralkodik; megtiltva és kiirtva mindenfajta ‘világi nézetrendszert’, amely vagy a technikai tudást (a tudományt), vagy az ezoterikus, gnosztikus ismereteket (a gnózist) helyezte elõtérbe a vallási tanokkal, az egyházi dogmákkal szemben. Ez a korszak ‘ismereteinkben’ mint sötét középkor szerepel, amelyben a pápai állam elnyomása folytán az emberi elme - sem a tudás, sem a szellem - nem volt képes felemelkedni s kibontakozni, bár igen jelentõs mûvészi alkotások születtek.

Mintha csak az egész emberiség (mint mi, kamasz gimnazisták a történelemórán) szinte visszafojtott lélegzettel csak arra várt volna, hogy végre jöjjön (a francia és olasz) ‘felvilágosodás’, melynek eredményeként az ember kitörhet az Isten által felépített egyházi szellemi bunker beton-karámjából, s végre felvirágoztathatja az Istentõl és az egyháztól megszabadított ember technikai civilizációját, a hatalom és a gazdagság földi paradicsomát, amit késõbb demokráciának neveztek el. Az emberiség korábbi történelmi korszakainak ismeretlensége, összefüggéstelensége megalapozza a gyanúnkat, hogy az áltudományos ingoványra oly’ lelkesedéssel nagyhirtelen ráépített ‘szellemi felvilágosodás’ fundamentum nélküli tákolmány lesz csupán, mely az emberiség felszabadulása helyett újabb eltéphetetlen gúzs és béklyók korszakát vetíti elõre; olyanét, amelyben az Istennek tulajdonított rabság intézményét az ember ember általi kizsákmányolásának, rabszolga életmódba taszításának szisztémája s rendszere veszi át, s amelyben olyan bûnök, tömeges erkölcsi és fizikai halál vár ránk, melybõl csak a fejvesztett elõre menekülés az egyetlen, ámde látszat-kilábalás. Újra csak a semmibõl; - kinõ egy láthatatlan, új hatalom, egy rejtõzködõ elit, amely egyrészt ‘maga alá gyûjti’ a Föld valamennyi eredeti és megtermelt gazdagságát, másrészt magának követel minden õsi, illetve minden újonnan felhalmozott tudást és jogot, hogy újra csak egy közös karámba terelje a sokmilliárd emberbõl álló ‘juhnyájat’. De most már nem közvetlenül az Isten ‘uralma alatt’, s neki szolgálva, - hanem az egy igaz Istent megtagadva bár, de ‘tradicionális hatalmát’, szakralitását önmaga legitimációja céljából használva fel. Mint Zelnik József egy könyvében olvashatjuk: “A Polgár képes úgy hitetlen és ateista lenni, hogy hatalma megõrzése érdekében hitre és vallásra szólít fel.” Amirõl beszélünk, a rejtõzködõ háttérhatalom minden határon túli koncentrációja, amelynek végeredményeként a világ minden vagyona, jóléte és kompetenciája néhány tucatnyi dinasztia (néhány száz ember) kezében összpontosul, akik õsi származásukra, ‘jogfolytonosságukra’ hivatkozással világállamot, világuralmat hoznak létre. Döntésüket, s világhatalmuk fokozatos kiépítését azzal indokolják, hogy a Föld ökoszisztémája, népessége, civilizációja és lakóinak életminõsége már csak a központi világhatalom révén õrizhetõ meg, - minden más esetben az anarchia, a káosz, a világháború, természeti katasztrófák és ökológiai összeomlás következik. Valójában a rejtõzködõ elit a saját életszínvonalát igyekszik óvni; - mindenki mástól, akik (például: a Távol-Kelet, Afrika) már nem érhetik el ugyan-azt az életszínvonalat, mert ahhoz a Föld lehetõségei már valóban korlátozottak. Ezért az uralkodó elit a Világállam nevû betonbunkerba, a tartós védekezésbe ‘vonul vissza’, rendezkedik be, hogy hatalma végsõ s végleges központosításával védje ki az egyébként menetrendszerûen bekövetkezõ világforradalmat.

A hatalom koncentrációjához azonban õsi, szakrális legitimitásra van szükségük; melynek gyökerei a középkorból erednek, szökkennek szárba, majd a történelmi újkor kezdetén (1642-tõl) terebélyesednek ‘családfává’, a háttérhatalom család-fájává, - Jim Marrs leírása szerint a polgári forradalmaktól egészen napjainkig:

Jim Marrs ‘Titkos uralom’ könyvének ‘A vezér színre lép’ kezdetû fejezetébõl:

“Eckart, a Thule Társaság tagja, a Német Munkáspárt vezetõjét egy katonai hírszerzõügynök személyében találta meg, akinek eredetileg az volt a feladata, hogy beszivárogjon a pártba - a személy osztrák születésû bukott festõ volt, akit Adolf Hitlernek hívtak, és akit egy alkalommal ‘az illuminizmus gyermekének’ neveztek. Tény, hogy Hitler mennyire osztotta Eckart érdeklõdését a transz-cendens és okkult dolgok iránt. Ausztriában töltött gyermekkorában a Német Lovagrendrõl szóló meséken nõtt fel. Az I. világháború elõtt szûkölködõ bécsi festõként élõ Hitler gyakran látogatta a könyvtárakat és az antikváriumokat, elméjét ezoterikus tanokkal és zsidóellenes propagandával tömte meg. Hegel és filozófiája nagy tisztelõjeként tanulmányozta az ókori történelmet, a keleti vallásokat, a jógát, az okkultizmust, a hipnózist, a teozófiát és az asztrológiát. ‘Noch dazu’; - hallucinogén drogok fogyasztásával kereste megvilágosulását. Ravenscroft szerint: “Bécs óvárosában, a könyvesbolt kicsiny hátsó irodájában fedte fel Hitler elõtt Pretzsche, a bolt tulajdonosa a Grál keresését körülvevõ asztrológiai s alkímiai szimbolizmust. A sötétlelkû púpos ember ugyanott adta át szörnyû tanítványának azt a drogot, amely megidézte az aztékok látnoki képességeit: a mágikus peyote-ot, melyet istenként tiszteltek.” Az egykori brit kommandóstiszt arról is ír, hogy Hitler Bécsben lett az úgynevezett ‘Végzet Lándzsájának’ a fanatikusa. A lándzsa állítólag egy római katonáé, Gaius Cassiusé volt, aki Longinus néven vált ismertté. A legenda szerint Longinus ezt a lándzsát döfte a keresztre feszített Jézus oldalába, - irgalomból, hogy megrövidítse a haláltusáját. Az ugyanennek a fegyvernek tartott lándzsa a mai napig a bécsi Hofburg Múzeumban van kiállítva. Az ifjú Hitler itt hallott elõször arról a legendáról is, hogy aki megszerzi a Szent Lándzsát, az irányítja a világ sorsát. Ravenscroft “A Végzet Lándzsája” címû könyvében a germán történelem és folklór számos elemének segítségével Hitlert és a lándzsát olyan háttérbe helyezi, amelyet átszõ a mágia, az okkultizmus és a titkos társaságok jelenléte. (...) Hitler transzba esett a lándzsa közelében, miközben egy nem emberi lénnyel próbált gondolatátvitel útján kapcsolatba lépni. “Hitler lelkiélete abban a pillanatban, amikor ez az idegen lény beléköltözött, még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy mindvégig a tudatában legyen önmagának és környezetének.” Ezt a transzszerû tudatátvitelt Adolf Hitler egyik beszédének hallgatója is lejegyezte: “Másfél óráig csak beszélt és beszélt, mintha csak megakadt volna a tû a lemezen, egészen addig, míg végül teljesen ki nem fáradt (...), majd amikor befejezte, és már alig kapott levegõt, újra csak egy egyszerû s kedves emberként ült le. Olyan volt, mintha egy másik sebességbe kapcsolt volna. És nem volt köztes állapot.” Hitler maga is utalt az õt uraló metafizikai hatalomra. Sok társának említette, hogy ‘belsõ hang’ irányítja és egyszer megjegyezte: “Egy alvajáró precizitásával és biztonságával követem a nekem kijelölt utat.” Ugyancsak a Bécs városában töltött idõ alatt találkozott Hitler Jörg Lanz von Liebenfelsszel, az Ostara okkultista és erotikus magazin kiadójával. Ez a ciszterci szerzetes, aki a titkos, antiszemita Új Templomosok Lovagrendjét alapította, tanítójával, Guido von Listtel együtt a középkori Teuton Lovagrend testvériségét akarta feltámasztani, amely a horogkeresztet használta jelképként. Akármit tanult Hitler Bécsben, nagyon megváltoztatta õt. Korábban jámbor katolikus kóristafiú volt, aki pap akart lenni, most nyíltan vallásellenessé vált; egyesek még sátánizmussal is megvádolták. Epperson a következõket fedte fel: “A horogkereszt a Thule Társaság és a Náci Párt szimbóluma volt; valami köze volt a Napisten egyik jelképéhez is; - a Napisten viszont Lucifer szimbóluma.” A sátánimádás vádját és Hitlernek a természet-felettibe vetett fanatikus hitét látszik igazolni az a vers is, amelyet még 1915-ben, a német hadsereg katonájaként a nyugati fronton írt. A költemény John Toland Adolf Hitler címû könyvében is megjelent:

“Gyakran megyek keserû éjszakán

Wotan tölgyéhez a csendes tisztásra,

Sötét erõkkel egységre lépni -

A Hold rúnát* rajzol varázsigéjével,

És mindenkit, ki napközben oly magabiztos,

Kicsivé tesz mágikus formulájával!”

Kiegészítõ okulásul rövid betét-idézet következik Jim Marrs: ‘Titkos uralom’ címû hivatkozott könyvébõl, “A Halálfejes Rend” alcímmel: “A Halálfejes Rend (Order of Skull and Bones - szó szerint fordítva: a Koponya és Csontok Rendje) egy szupertitkos testvériségi rend, amely kizárólag a Yale Egyetemen található meg. Elképesztõ mennyiségû kormánytisztviselõt adott Amerikának, akik egytõl-egyig a testvéreik globalista céljait szolgálták más titkos szervezõdésekben. (...) Sutton és mások is azt állítják, hogy ez a titkos társaság egy korábbi német titkos szervezet amerikai részlege. A csoportot különféle neveken is említik: ‘322-es Részleg’, ‘A Halál Testvérisége’, ‘A Rend’; azonban a legismertebb neve: ‘Halálfej’. A Rend amerikai részlegét William Huntington Russell tábornok és Alpfonso Taft alapította meg a Yale Egyetemen 1832-ben. Taft 1876-ban had-ügyminiszter, majd igazság-ügyminiszter, késõbb oroszországi nagykövet lett. Az õ fia volt az a William Howard Taft, aki az Egyesült Államok elnökeként és a Legfelsõbb Bíróság elnökeként is szolgált. Russell a connecticuti törvényhozás tagja lett. Az õ családja állt a Russell and Company cég középpontjában, mely Boston legnemesebb ‘kékvérû’ családjainak kezében volt, akik a rabszolga-kereskedelembõl, majd az ópium-csempészetbõl gazdagodtak meg a XIX. század elején. Több kutató a fenti dicstelen múlttal is magyarázza, hogy ‘A Rend’ a kalózok jelképét tette meg a jelvényének: a halálfejet - a koponyát, az alatta keresztben elhelyezett lábszárcsontokkal. Ezt a jelképet eredetileg még a régi templomos lovagok használták zászlóikon. Sutton szerint ‘A Rendet’ még Russell hozta át Németországból a Yale-re. (...) Egy röpirat, mely ‘A Halálfejes Rend’ egyetemi fõhadiszállásán (a ‘Sírkamrá’-ban) egy rivális titkos társaság által 1876-ban lefolytatott vizsgálat részleteit írta le, a következõket állította: ‘Alapítója (Russell) egyetemi évei alatt Németországban járt, és szoros barátságot kötött egy német társaság vezetõ tagjával. Ezután az egyetemre már azzal a fel-hatalmazással tért vissza, hogy itt is létrehozzon egy részleget. Így jött létre a ‘Halálfej’. A hivatkozott titkos német társaság valószínûleg nem más volt, mint a hírhedt és rejtélyes ‘Illuminátusok’. (...) A Rend hivatalos halálfej-jelvénye volt ugyanis az Illuminátusok hivatalos jelképe is. Ecke egyenesen azt állította: ‘A Rend’ tehát nem más, mint az ‘Illuminátusok’ álruhában. A beavatási szertartás jelképrendszere legalábbis a szabadkõmûvesekkel való közeli kapcsolatra látszik utalni. (...) Sutton feljegyezte, hogy a Halálfejes Rend aktív tagságát egy körül-belül 20-30 családból álló mag adja. (...) (Whitney, Lord, Phelps, Wadsworth, Allen, Bundy, Adams; - Rockefeller, Harriman, Payne, Davison, stb.) Ezek a családok az Óvilágból hozott örökségüket, vérvonalukat akarják megõrizni. Elõre elrendezett házasságokat köttetnek gyermekeikkel, hogy ‘megóvják, nemesítsék’ a kvázi-kékvérûek vonalait, akik öröklött vagyonukat és hatalmukat a kábítószer-csempészetnek, rabszolga-kereskedésnek, illetve a jól eltervezett házasságoknak köszönhetik. Ezek az összekeveredett családok segítik és támogatják egymást a pénzügyi, politikai s genetikai hatalom megszerzéséért folytatott küzdelemben. (...) Számos nagy nevet köthetünk a Halálfejes Rendhez, például Low, Forbes, Coolidge, Delano, Taft, Stimson, stb. A közelmúlt befolyásos tagjai közt van George Bush volt elnök is. (...) Tarpley és Chaitkin úgy látta, hogy ez az egész nem holmi diákklub: ‘A XX. század borzalmainak hosszú listájából igen sokat köszönhetünk a tehetõs angolbarát amerikai családoknak, melyek átvették a Halálfejes Társaság felett az irányítást, és annak politikai toborzóirodájaként használják. Fõleg a Harriman, Whitney, Vanderbilt, Rockefeller családokról van szó, - meg ügyvédjeikrõl: a Lordokról, a Taftokról és Bundykról.’ Más kutatók szerint a Halálfejes Rend az Új Világrend hatalmi központja. A szervezetet egyesek a Külkapcsolatok Tanácsába (CFR), a Bilderbergbe és a Trilaterális Bizottságba vezetõ útnak nevezték. (...) Az 1980-as elnökválasztások idején a felszínre kerültek ‘A Rendet’ övezõ ellentmondások. Lyndon H. LaRouche, az amerikai Munkáspárt (Labour Party) korábbi elnöke támadta George Bush republikánus elnökjelöltet A Rendhez fûzõdõ kapcsolata miatt: ‘A Halálfejes Rend nem csupán egy diáktársaság, nem is csak valami különleges öregdiákok klubja a hozzá tartozó halandzsával. Ez egy nagyon komoly, nagyon elszánt kultuszszerû összeesküvés az USA alkotmánya ellen. Akárcsak a Cambridge-i Apostolok esetében, úgy a Halálfejes Rend beavatottja is egész életére a brit titkos hírszerzés elkötelezett ügynöke lesz.’ (...) Az intézményi részvényesekrõl elvégzett egyik legalaposabb vizsgálat jelentése kimutatta: ‘A gazdaságban a pénzügyi intézetek dominálnak; - s ezek mind a Morgan-Rockefeller komplexum részét képezik, kiterjedt kapcsolati rendszeren keresztül fonódtak össze vele.’ (...) Gibson szerint: ‘A Morgan-cég különbözõ igazgatótanácsi tagjai az USA 100 legnagyobb vállalata közül 31-nek az igazgatótanácsában benne voltak.’ (...) Az átfedés a 100 legnagyobb vállalat között igen sûrû szövésû kapcsolatrendszert jelent, amit csak megerõsítenek a zártkörû klubokon, közös iskolai háttéren, házasságokon, valamint a Külkapcsolatok Tanácsában, a Halálfejes Rendben, a Trilaterális Bizottságban és az Üzleti Tanácsban betöltött tagságon keresztül fennálló gyakori kötõdések.’ (...) Csakúgy, mint más titkos társaságok esetében is, sok az árulkodó kapcsolódási pont a Halálfejes Rend és a CIA között. (...) A Yale minden más egyetemnél jobban rányomta bélyegét a Központi Hírszerzõ Szolgálatra. A CIA-nek olyan hangulata van, mint egy osztálytalálkozónak.”

Ennyit arról: mit is jelent manapság ‘a fejkultusz’, illetve a vérségi kapcsolat, s az egyéb összefonódás a világ pénz-oligarchiájában, az arisztokráciában, a titkos társaságokban és titkosszolgálatokban; és persze azok között, vagyis a hatalom-gyakorlás minden szférájában...

David V. Barrett írja a ‘Titkos Társaságok’ címû könyvében: “Egy újabb keletû elmélet a templomosokat és a szabadkõmûveseket egy rejtõzködõbb szervezeten keresztül köti össze. Baigent, Leigh és Lincoln sokat vitatott bestsellere, ‘A szent vér és a Szent Grál’ az alábbiakat írja: “Volt a templomos lovagok mögött egy titkos rend, amely a templomosokat katonai és adminisztratív szervükké tette. Ez a rend, amely változatos neveken mûködött, leginkább Prieuré de Sionként (‘Sioni Priorátus’) ismert. A nagymesterek sorozata irányította, akiknek nevét megtaláljuk a nyugati történelem és a kultúra legkiválóbbjai között. Bár a templomosokat szétzúzták és feloszlatták 1307 és 1314 között, a Prieuré de Sionnak nem esett bántódása.” Michael Howard ‘Az okkult összeesküvés - a misztikusok, templomosok, szabadkõmûvesek és az okkult társaságok titkos története’ címû munkája értelmesebb, mint a tárgykörben írottak többsége. Azon kevés alkalmakkor, amikor megemlíti a Prieuré de Siont, körültekintõen az alábbiakhoz hasonlóan fogalmaz: “A Priorátus alapítása állítólag a gnosztikus adeptusig, Ormusig vezethetõ vissza, aki Kr. u. az elsõ században élt”; vagy “azt kell hinnünk, hogy a Sioni Priorátus elõsegítette annak az eretnekségnek az elterjedését, hogy Jézus túlélte a keresztre feszítést.” Lionel Fanthorpe a kevés sci-fi írók közé tartozik, akik tagjai valamelyik szent rendnek. Õ még óvatosabb a Prieuré de Sionnal kapcsolatban: “Lehet, hogy a világ legrégebbi, leghatalmasabb, legjelentékenyebb titkos társaságainak egyike; de lehet, hogy a templomos lovagok egy belsõ csoportjának legutolsó, töredékes nyoma; - vagy lehet egy tökéletesen ártatlan, tiszteletre méltó és prózai baráti társaság; és lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek.” Talán érdemes megjegyezni, hogy a templomosokról szóló komolyabb történelmi munkák közül egy sem említi meg a Prieuré de Siont, még futólag sem. Vezetõ szabadkõmûves szakértõként John Hamill az alábbiakat fûzi ezekhez: “Tudomásom szerint a Prieuré de Sionra sehol nem utaltak ‘A Szent vér és a Szent Grál’ (idézett mû) megjelenése elõtt. Bizonyosan mondhatom, hogy a szabadkõmûves szakirodalomban nincs rájuk utalás.” Pusztán az, hogy tudjuk, vagy legalábbis erõsen gyanítjuk, hogy az ‘õsi’ templomos rendek, rítusok többségét egy végbõl szabták a XVIII. században, még természetesen nem jelent egyet azzal, hogy nem lehetett egy nagyon titkos társaság, amely a templomosok óta (vagy éppen Krisztus óta!) teljesen szem elõl rejtve létezik. (...) De talán még gyanakvóbbaknak kell lennünk, ha a Rend nagymestereinek listái olyan nagyságokat tartalmaznak, mint: Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Victor Hugo és Claude Debussy.”

“Az ispotályosok 1070-ben, az elsõ keresztes hadjárat elõtt kezdték meg mûködésüket. Néhány olasz kereskedõ kórházat alapított Jeruzsálemben, Szent Jánosnak szentelve. Miután 1099-ben a keresztes lovagok elfoglalták a várost, - az ispotályosok renddé alakultak, nagymestert választottak. Eredetileg nem voltak katonai rend, ámde a Szent János Lovagjainak Rendje egyre inkább katonai jelleget öltött, amint a templomosok befolyása növekedett. A Szentföld elvesztével az ispotályosok (és a templomosok) Ciprus szigetére szorultak vissza. A templomosok szétverése (1307-1314.) után vagyonuk nagyrészt az ispotályosokhoz került, ami csak tovább erõsítette az amúgy is befolyásos rendet. Az ispotályosok ezután Rodosz szigetére kényszerültek költözni. Amikor a törökök 1522-ben, három ostrom után átvették az uralmat a sziget fölött; a rend Málta szigetére költözött, ahol pedig felvették a Máltai Szuverén és Katonai Rend, egyszerûbben a Máltai Lovagrend nevet. Ma a máltai lovagrend központja Rómában található, és a pápa közvetlen fenn-hatósága alá tartozik. A rendet több mint negyven ország független nemzetnek ismeri el. A ‘Jeruzsálemi Szent János Lovagjai’ nevû, különálló brit szervezet egy Londonban székelõ protestáns rend, amelynek feje a mindenkori angol uralkodó. David Icke szerint: ‘A katolikus és a protestáns tagozat a legfelsõbb szinten ugyanaz a szervezet. Mind a három rend ugyanolyan tevékenységet folytatott, beleértve a banktevékenységet, - és ugyanazokat a könyörtelen és gátlástalan módszereket alkalmazta, hogy elérje céljait.’ A XX. századi jeles amerikai személyiségek közül olyanok álltak vagy állnak kapcsolatban a Máltai Lovagrenddel, mint a CIA két néhai igazgatója, a Chrysler elnök-vezérigazgatója, az USA vatikáni nagykövete, egykori külügyminisztere (Haig). Az Actio Catholica vezetõjét, dr. Luigi Geddát a Máltai Lovagrend kitüntette munkájának elismeréséül, melyet a Vatikán, a CIA, az Európai Mozgalom (Joseph Retinger, ‘a Bilderberg-csoport atyja’ szervezete) közötti együttmûködésben végzett. ‘Ma a Máltai Lovagrendet a Vatikán és a CIA közti legfontosabb hírvivõ csatornának tekintik.’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln: ‘Manapság nem kevesebb, mint öt szervezet létezik, mely valamilyen formában a templomosok közvetlen örökösének vallja magát. Az ispotályosok, a Máltai Lovagrend, a Szent János Lovagjai, a szabadkõmûvesek, a rózsakeresztesek, és talán még néhány szervezet - ezoterikus tudásukat a Salamon temploma alól megszerzõ templomosokhoz vezetik vissza mind. Ahogy ezek a csoportok egyre inkább összefonódtak, a tagságuk is egybemosódott. A templomosok vagyonának skóciai elhelyezése ‘valami egészen szokatlan dologgal párosult, amit a történészek szinte teljesen figyelmen kívül hagytak. (...) Skóciában a XIV. és a XVI. század közti idõszakban, több mint kétszáz évig a templomosok minden jel szerint egyetlen szervezetet alkottak az ispotályosok rendjével. Ennek következtében ekkoriban számos utalás található egy egyesült rendre, amely a ‘Szent János Lovagjai és a Templom Rendje’ nevet viseli. A máltai lovagok épp a Vatikánnal kötött szövetségnek köszönhetõen átvészelték a középkori üldöztetéseket, sõt néhol részt is vettek az Egyház ellenségeinek üldözésében. Hasonlóképpen Európa számos királyi családja, akik maguk is a Merovingok és más dinasztiák trónját bitorolták, együtt a Vatikánnal, közösen munkálkodtak a status quo fenntartásán. E királyi családokat néha a ‘Fekete Nemesség’ névvel illetik.”

7. A templomos lovagrend illegalitásba vonul

“Bár Jacques de Molay halála (1314.) a templomosok nyílt hatalmának végét jelentette, biztosnak tûnik, hogy a rend fennmaradt és más titkos társaságokba olvadt. ‘A mai történelemkönyvek és lexikonok majdnem kivétel nélkül azt írják a rendrõl, hogy a XV. században véglegesen megszûnt. Csakhogy nincs igazuk - írta Gardner -, mert a ‘Jeruzsálemi Templom Lovagi Katonai Rendje’ (a templomosok legújabb megnevezése!), amely megkülönböztetendõ a késõbb megalakult szabadkõmûves templomosoktól, mind a mai napig is virágzik az európai kontinensen és Skóciában.” Majd Jim Marrs így folytatja: “Picknett és Prince egyetértett ezzel: ‘A templomos lovagok hatósági elnyomatásának sötét korszakát követõen a lovagrend egy földalatti mozgalommá alakult, és számos szervezetre azután is jelentõs hatást gyakorolt. Idõvel nyilvánvalóvá vált, hogy a rózsakeresztesek és a szabadkõmûvesek neve alatt a templomosok - az általuk megszerzett tudással egyetemben - továbbra is fennmaradtak.’ A templomosok mögött pedig a világ egyik legrejtélyesebb titkos társasága húzódik meg, amely nem csak a politika iránt mutatott élénk érdeklõdést, hanem az általánosan elfogadott vallási tanoktól eltérõ nézeteket is vallott. Ez a csak kevéssé ismert társaság: a Sioni Rendház.

A Prieuré de Sion a világtörténelem egyik legõsibb, legbefolyásosabb titkos társasága. 1956-tól itt-ott újság és folyóiratcikkek számoltak be a Languedoc- ban található Rennes-le-Chateau nevû kisvárost körüllengõ ‘rejtélyrõl’, ami el-rejtett kincsekrõl szólt. A rejtélyben fõszerepet játszott egy Francois Bérenger Sauniére nevû katolikus pap, akit 1885-ben bíztak meg a városka plébániájának a vezetésével. Elhatározta: helyreállíttatja a templomot, amelyet még 1059-ben Mária-Magdolnának szenteltek. 1891-ben a templomban dolgozva elmozdította az oltár kövét és felfedezte, hogy egy üreges támasztéka négy pergameniratot rejt. Megmutatta a dokumentumokat elöljárójának, Carcassonne püspökének, aki elküldte õt Párizsba, hogy keresse fel a Saint Sulpice papnevelde igazgatóját. Azóta kiderült, hogy a papnevelde korábban a hivatalos vallási tanokat tagadó ‘Compagnie du Saint-Sacrement’ nevû társaság központja volt, mely feltehetõen a Sioni Rendház fedõ-szervezeteként mûködött. Ha ez valóban így történt, akkor már érthetõ, a Rendház tagjai hogyan ismerhették meg Sauniére felfedezéseit. Az iratok bármit is tartalmaztak, az életét gyökeresen megváltoztatták. Párizsból való visszatérését követõen munka közben újabb felfedezést tett: egy kis kriptára bukkant a templom alatt, amely csontvázakat rejtett. A sírkõ-felirat lefordított változata szerint: “Ez a kincs II. Dagobert király és Sion tulajdona; õ holtan van ott.” A restaurált templomban Sauniére különös szobrot állíttatott Asmódeás démonnak, - aki “a titkok és a rejtett kincsek õrzõje, és egy õsi zsidó legenda szerint Salamon templomának építõje.” A helyreállított templomot telezsúfolta különös festett táblákkal, melyek közül az egyik a Jézus testét a sírboltba vivõ menetet ábrázolja. A képen látható telihold kapcsán azonban Baigent, Leigh és Lincoln szerint gyanítható: a festmény sokkal inkább azt a jelenetet mutathatja, amikor is Jézus testét az éjszaka leple alatt kicsempészték a sírboltból. 1917. január 17-én Sauniére hirtelen szívrohamot kapott. Ez a nap volt a Saint Sulpice papnevelde hivatalos ünnepnapja (itt mutatta meg elõször szakembereknek a megtalált iratokat Sauniére); de ez a nap szerepelt a sírkövön is, és mindössze öt nap telt el azóta, hogy a házvezetõnõje megmagyarázhatatlan okból rendelt egy koporsót. Egy környékbeli papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, ám az ‘megrendülve’ megtagadta ezt, miután meghallgatta Sauniére gyónását, amit soha nem hoztak nyilvánosságra. Marie Denarnaud (házvezetõnõ) visszavonult a Villa Bethaniába, és mélyen hallgatott Sauniére viselt dolgairól. Élete vége felé járva eladta a házat egy embernek és megígérte neki, hogy megoszt vele egy titkot, mely gazdaggá, befolyásossá teszi majd. Sajnálatos módon vele is végzett egy szívroham, mielõtt átadhatta volna titkát. Ezzel indult útjára a Rennes-le-Chateau-i rejtély. “A legprózaibb feltevés szerint Sauniére egy hatalmas halom kincset talált, míg mások viszont úgy vélik, valami sokkal döbbenetesebb leletre bukkant, pl.: a frigyládára, a Jeruzsálemi Templom kincsére, a Szent Grálra - vagy még inkább Jézus Krisztus sírjára. A Sioni Rendház szerint Sauniére a Meroving-dinasztia fennmaradását bizonyító genealógiai leírásokat tartalmazó pergamentekercseket is talált.” - írta Picknett és Prince. Két dolog bizonyos: Sauniére nyilvánvalóan a birtokába jutott valaminek, amiért valaki vagy valakik hatalmas összegeket fizettek neki; - illetve láthatólag még ezt követõen is kutatott valami után, a haláláig. Az is egyértelmûnek látszik, hogy egyházi feljebbvalói áldásukat adták tevékenységére, bármi is volt az valójában. A Sioni Rendház egy tisztviselõje szerint Sauniére-t magas rangú egyházfiak busásan megfizették erõ-feszítéseiért és hallgatásáért. Egy másik beszámoló szerint Antoine Gelis, idõs pap is közel állt Sauniére-hez, és szintén jelentõs pénzösszegre tett szert. Bármit tudott is Gelis, az nem derülhetett ki, mert 1897. novemberében holtra verve találták meg az otthonában. A megölésének körülményeirõl szóló feljegyzések nyomtalanul eltûntek az egyházi nyilvántartásból, csak a rendõrségi és bírósági jelentésekbõl volt lehetséges rekonstruálni az esetet. Henry Lincoln, a brit BBC társaság televíziós dokumentumfilm-producere franciaországi szabadsága alatt olvasott a rejtélyrõl. Összeállt Richard Leigh regényíróval és Michael Baigent fényképész-újságíróval, hogy együtt megoldják a rejtélyt, minek eredménye: a történetrõl számos tévés dokumentumfilm készült, meg egy 1982-ben kiadott sikerkönyv ‘Szent vér, Szent Grál’ címmel. A könyv megjelenésével a Sioni Rendház története a nemzetközi közönség látóterébe került. Kutatásaik Rennes-le-Chateau városából, a Blanche-fort családtól a templomos lovagokon és a katarokon keresztül a Sioni Rendház nevû rendhez vezettek. Egy bizonyos Bertrand de Blanchefort volt a templomos lovagok negyedik nagymestere, és egy Rennes-le-Chateau közelében lévõ templomos birtokról irányította a szervezetet. Megállapították, hogy a Blanchefortok a katarok oldalán harcoltak, Bertrand pedig a templomos alapító, Andre de Montbard pártfogoltja volt. Baigent, Leigh, és Lincoln kiderítette: Blanchefort vezetése alatt sok templomos érkezett Rennes-le-Chateau-ba, ahol kiterjedt ásatásokba kezdtek. Elméletük szerint ezzel az volt a céljuk, hogy a jeruzsálemi szállásuk alatt feltárt kincset biztonságos helyen el-ássák. Gyanújukat megerõsíteni látszott, hogy megtudták: mikor IV. Fülöp király 1307-ben megindította a rend elleni országos letartóztatásokat, csak a Rennes-le-Chateau környékén tevékenykedõ templomosok kerülték el a zaklatást. A II. világháború alatt a németek is kiterjedt ásatásokat folytattak Rennes-le-Chateau környékén, feltehetõen szent relikviák után kutatva, amint ez a Steven Spielberg rendezte ‘Indiana Jones’ kalandfilmekben szerepel. A 3 brit kutató rengeteg anyagot gyûjtött a Sioni Rendházról, többek közt a francia szerzõ, Gerard de Sede által írt számos könyvet, aki, mint kiderült, kapcsolatban állt egy bizonyos Pierre Plantard de Saint-Clairrel, a mai Sioni Rendház tisztségviselõjével. A francia Nemzeti Könyvtárban tanulmányozták a ‘Titkos akták’ dokumentumok mikrofilm-másolatait, amelyek tanúsága alapján a Sioni Rendház a keresztes háborúk koráig vezethetõk vissza, és szoros kapcsolatban állt a templomos lovagok rendjével. Az akták a Rendház részletes történetét és nagymestereinek nevét tartalmazták, és arról is beszámoltak, hogy Sauniére a Rend szolgálatában állt Rennes-le-Chateau-ban töltött évei alatt. (A dokumentumokat 1950-es évekre keltezték, de csak az 1960-as évek közepén kerültek be az állományba, ezért a hitelességükrõl azóta is heves vita folyik.) A Rendház-sztori bírálói úgy vélik: a társaság nem is létezett azelõtt, s az egész dolog ‘végtelen nagyzási hóbortban szenvedõ királypártiak’ mesterkedése. Baigent, Leigh és Lincoln szerint a VII. Lajos által az ‘Ordre de Sion’-nak adományozott alapítólevél Orléans-ban még mindig fellelhetõ, valamint egy 1178-ból való, a Rendet vagyonában megerõsítõ pápai bulla bizonyíthatóan létezik. Szerintük a Rendet érintõ dokumentumok jó része megsemmisült az 1940-es orléans-i német bombázások idején. Kutatásaik során a templomos lovagrenddel és a szabadkõmûvesekkel kapcsolatban álló számos híres név került elõ: Marie de Saint-Clair, a Rosslyn-kápolnához kötõdõ Henry Saint-Clair leszármazottja, aki állítólag házasságot kötött Jean de Gisors-ral, a Rendház elsõ független nagymesterével; aztán Rene d’Anjou, aki másokkal együtt a ‘Jeruzsálem királya’ címet viselte (mely a templomos Anjou gróftól származást jelölte), és 1418 és 1480 között a Sion nagymestere volt, a nagy Leonardo da Vinci (a Rendház nagymestere 1510 és 1519 között); Robert Fludd, Sir Francis Bacon és több angol király barátja (nagymester 1595-tõl 1637-ig); Johann Valentin Andrea, a hesseni szabadkõmûvességgel kapcsolatban álló lelkész, akit még a ‘Rózsakeresztes kiáltvány’ szerzõjeként tartanak számon, és 1637-1654 között sioni nagymesterként szerepel a listán; Robert Boyle, Bacon ‘Láthatatlan Kollégiumának’ tagja, aki állítólag Sir Isaac Newtonnak tanított alkímiát, 1654-1691 között töltötte be e tisztséget; míg a köztudottan szabadkõmûves Newton a beszámolók szerint õt követve, 1691 és 1727 között volt a Sion nagymestere. A ‘Titkos akták’-ban szereplõ további nagymesterek jól mutatják a Rendház befolyásának a súlyát. Köztük van Charles Radclyffe, Károly Eduárd trónkövetelõ herceg unokatestvére; Károly Sándor lotharingiai herceg, aki a templomos lovagrend ihlette német lovagrend nagymestereként is szolgált; sõt, Lotharingiai Miksa József bajor választó-fejedelem, Károly herceg unokafivére, Haydn, Mozart és Beethoven mentora; Victor Hugo, a lotharingiai arisztokrata író; Claude Debussy, aki olyan írókkal és költõkkel barátkozott, mint Oscar Wilde, W.B.Yeats és Marcel Proust; Emma Calve, ünnepelt operaénekes és Bérenger Sauniére, a Rennes-le-Chateaui pap. Kutatásaira alapozva Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli, ‘megcáfolhatatlan történelmi ténynek’ tekinthetõ, hogy a Sioni Rendház az idõk folyamán más-más néven ugyan, de a templomos lovagok ‘háttér titkos társaságaként’ mûködött, és túlélte a templomosok XIV. századi megsemmisítését. Legalábbis a ‘Titkos akták’ szerint egyes rendházi tagok - a Gisors, Anjou és Saint-Clair dinasztiák tagjai, például Hugh de Payens és Gottfried Bouillon - a templomos lovagrend alapítói közt voltak. A három szerzõ azt is feltételezi, hogy a Rendház ma is létezik, és ‘a színfalak mögül, az árnyékból mûködve szervezte meg a nyugati történelem bizonyos meghatározó eseményeit’. Azt azonban csak sejtetik, hogy a Rendház tagjai a szabadkõmûvesek, a Kerek-asztalok és az illuminátusok szûkebb vezetésében is szerepet kaptak. ‘A Sioni Rendház nyílt és elismert cél-kitûzése a Meroving-uralkodóház és vérvonal visszahelyezése nemcsak Francia- ország, de még más európai államok trónjára is’ - írja a szerzõhármas. Úgy tudják, hogy a Rendház tagjai a XIX. században a szabadkõmûvesség berkein belül tevékenykedve próbálták meg életre kelteni a Német-Római Birodalmat, amelyet a Habsburg-család és a megreformált Római Katolikus Egyház közösen irányított volna. A tervet, úgy tûnik, csak az I. világháború kitörése és az európai uralkodóházak bukása hiúsította meg. Évek során a Rendházat - mely gyaníthatóan örökölte a jeruzsálemi felfedezések eredményeit, ha ugyan nem maga kezdeményezte az ásatásokat - nemcsak királyi vérvonalak foglalkoztatták, hanem a katarok, és a korábbi szekták eretnek tudása is. ‘Európa vargabetûs történetében drámai és összefüggõ cselekményt fedeztünk fel - írta Vankin és Whalen. - A katarok egyházi üldöztetése, Róma közrejátszása a Meroving-dinasztiabeli Dagobert király meggyilkolásában, V. Kelemen pápa és a francia IV. Fülöp sikeres cselszövése a befolyásos templomosok elnyomására - mindez Jézus vérvonalának az eltörlésére tett kísérlet volt. Mégpedig azért, mert nem volt más, mint egy rivális egyház, amely a Vatikánnál összehasonlíthatatlanul szorosabban kötõdött Jézus Krisztus örökségéhez.’ Korábbi munkájában Vankin amellett érvelt, hogy az Egyház eltitkolta a Jézus Krisztus életével kapcsolatos dokumentumokat, mint ahogyan erre a templomosok és a Rendház beszámolói is utalnak. ‘Két magyarázat lehetséges, hogy nem léteznek máig fennmaradt szent feljegyzések Jézus korából - írta. - Az elsõ szerint Jézus egyáltalán nem létezett, csak kitalált személy. A második, valószínûbb változat szerint a Jézusról szóló korabeli írásokat az egyház cenzúrázta azért, hogy az ismert feljegyzések közül egy se’ állhasson ellentmondásban Jézus ‘hivatalos’ életrajzával, amely az egyház hatalmának alapot adott. Bármelyik változat igaz, Jézus élete veszélyes titkokat rejt.’ Baigent, Leigh és Lincoln idõvel arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a hírhedt Cion Bölcseinek jegyzõkönyve valóban a Sioni Rendházhoz tartozik. Hosszas kutatásukból azt a következtetést vonták le, hogy a jegyzõ-könyv egy létezõ dokumentumon alapszik, amelyet nem egy nemzetközi zsidó összeesküvés részeként alkottak meg, hanem ‘egy szabadkõmûves szervezet, vagy a szabadkõmûvességhez közel álló titkos társaság’ adta ki, ‘amelynek a nevében benne volt a Sion szó, és könnyen elképzelhetõ, hogy olyan célokat fogalmazott meg, mint a hatalom átvétele, a szabadkõmûves szervezetekbe való beszivárgás és a társadalmi, politikai, illetve gazdasági intézmények irányítása. Akár 1090-ben, akár 1099-ben alapították a Rendházat, - Jeruzsálem bevételét követõen a lovagok egy részét egy apátságban szállásolták el, melyet Bouillon egy bizánci templom romjai fölé emelt a várostól délre fekvõ Sion hegyén. Ez lett késõbb ‘Notre Dame du Mont Sion’ apátság, amely után a Rend felvette a ‘Sioni Miasszonyunk Rendjének Lovagjai’ nevet. A ‘Sion’ szót a ‘Zion’ át-írásának tartják, mely maga is Jeruzsálem héber nevének átirata. Picknett és Prince szerint a Rendház és a templomosok rendje ‘gyakorlatilag egy és ugyan-az a szervezet volt, ugyanazzal a nagymesterrel az élén, amíg csak 1188-ban bekövetkezett szakadásukat követõen útjuk szét nem vált’. A Sion Rendjét 1188-ban, egy évvel azután, hogy a muzulmánok újra visszafoglalták Jeruzsálemet s a tagok visszatértek Franciaországba - átszervezték. Ekkor valamifajta szakadás következett be a Rend és a templomosok között egy Gisors nevû városban. Ettõl kezdve a Rend inkább a francia Merovingok vérvonalával foglalkozott, - míg a templomosok visszaszorultak Ciprus és Rodosz szigetére, és inkább Angliával, Skóciával meg az ottani királyi vérvonallal törõdtek. (Ha mindez igaz, akkor történelmileg ebbõl a szakadásból származtatható akár a francia Grand Orient és az Angol Nagypáholy máig is fennálló történelmi rivalizálása és harca is - a világ ‘újrafelosztásáért’.) A rendházi dokumentumok tanúsága szerint Jean de Gisors volt a Rend elsõ nagymestere a templomosoktól való különválásuk után, amelyet ‘a szilfa kivágásának’ neveztek. A Sioni Rendház Johann Andrea révén ekkor már kapcsolatban állt a Rózsakeresztesekkel. Egy pap 1629-es feljegyzései szerint a ‘Rose-Croix Rendet’ maga Gisors alapította 1188-ban. Baigent, Leigh és Lincoln utal rá, hogy ez a kapcsolat fellelhetõ a ‘Titkos akták’-ban is. Egy-értelmûnek tûnik, hogy röviddel az elsõ keresztes hadjárat után az eszmék, a teológiai elvek és az õsi titkok olyan keveredése zajlott le, amelybõl a Rózsa-keresztesek, a Templomosok és a Sioni Rendház születtek. A templomosokkal történt szakítás után, a XII. század közepén a Sion Rendje számára nagy rend-házat alapítottak Orléans-ban, VII. Lajos alapítólevelével. Történetének azóta eltelt idõszakát titokzatos homály fedi. Újkori létének elsõ nyilvános bizonyítéka 1956. júliusában látott napvilágot, amikor egy bizonyos ‘Prieuré de Sion nevû szervezetet jegyeztek be a francia hatóságok, amely úgymond’ ‘a tanulás és a tagoknak történõ kölcsönös segítségnyújtás’ szándékával jött létre. A bejegyzett cím azonban már ekkor is lenyomozhatatlan volt, s a csoportról keveset lehetett megtudni. Nagyjából ebben az idõben a Rendház közel tízezres tagsággal bírt, különbözõ ‘fokozatokra’ osztva, a nagymesterrel az élén. Újabb dokumentumok kerültek nyilvánosságra, de csak kisebb példányszámú magánkiadványokban. ‘Bármilyen céllal adták ki õket, biztosan nem a pénzügyi nyereség reményében’ - írta Baigent, Leigh és Lincoln, akik egyre inkább meg voltak gyõzõdve, hogy a Rendházzal kapcsolatos információk tudatosan adagolt kiszivárogtatása ‘egy kiszámított taktika része, valamiféle döbbenetes, meghökkentõ leleplezés elõ-futára’. A három szerzõ írta: egy 1981-es, francia lapokbeli közlemény szerint nem mást választottak meg a Rendház nagymesterének, mint Pierre Plantardt és ‘ez döntõ lépés a Rend felfogásának, a világhoz való viszonyának fejlõdésében, hiszen a Prieuré de Sion 121 tisztviselõje a pénzügyi körök vagy a nemzetközi politikai, filozófiai társaságok szürke eminenciása; Pierre Plantard pedig II. Dagobert révén közvetlen leszármazottja a Meroving-dinasztiának.’ A néhai Plantard egész élete során közeli kapcsolatban állt a Rendházzal. Nemcsak, hogy egyes kiválasztott kutatók számára õ volt a Rendházat érintõ információk forrása, hanem ráadásul Rennes-le-Chateau környékén volt egy birtoka, apja pedig állítólag jól ismerte Sauniére-t. Úgy tudják, a II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, és a háború vége felé a Gestapo több mint egy évig fogva tartotta. Érdekes módon a háború vége körül Hitler ellen szõtt össze-esküvés egyik tagjának fedõneve ‘Szürke eminenciás’ volt. Már 1958-ban André Malraux francia miniszterrel együtt segítette megszervezni a mozgalmat, amely visszahelyezte Charles de Gaulle-t a hatalomba. Plantard tehát nyilvánvalóan nem holmi átlagember volt. Állította, hogy a Rendház valóban birtokában van a Salamon-templom elveszett ‘kincsének’, és azt tervezi, hogy visszajuttatja ‘a megfelelõ idõben’ Izraelbe. Azt is kijelentette, hogy a közeljövõben visszaállítják a királyságot Franciaországban és más országokban is. Robert Richardson a Gnosis Magazin 1999-es tavaszi számában azt állította, hogy az egész Rendház-történet egy ‘szélhámosság’. Plantard-t szegrõl-végrõl kapcsolatba hozta a háború elõtti ezoterikus szervezetekkel és arra következtetett, hogy ‘a Sioni Rendház csalárd történetét, hamis vérvonalát a könyvtárakban bárki által hozzáférhetõ temérdek ezoterikus írás felhasználásával alkották, saját irataikat ezek közé csempészve’. Bár Richardson is megerõsíti, hogy egy ‘Sioni Rendház’ nevet viselõ katolikus monostori rend valóban mûködött a keresztes hadjáratok korában Jeruzsálemben; ez szerinte beleolvadt a jezsuitákba és 1617-re teljesen eltûnt. A véleménye szerint Plantard és az ‘Alfa Galatáknak’ nevezett csoport más jobboldali tagjai ötlötték ki a Rendház történetét ‘azáltal, hogy hamisított történelmi beszámolókat helyeztek el könyvtárakban, illetve hazugul kapcsolatba hozták magukat õsi ezoterikus csoportokkal; elbitorolták a háború elõtt mûködõ ezoterikus körök örökségét’. ‘A Rendház legtöbbet a Templom és a Grál Rózsa-keresztjének Rendjétõl lopott, amelyet Josephin Peladan alapított 1891-ben. Ez a csoport bensõséges kapcsolatban állt Rennes-le-Chateau igaz történetével.’ - így Richardson. Peladan titkárát, a skótrítusú szabadkõmûves Montit (Izrael grófját) elítélte a francia Szabadkõmûves Nagypáholy, mert jogtalanul viselte a nemesi rangot. Plantard-t ugyanezzel a kegyetlen váddal illette: ‘nagyon is el-képzelhetõ, hogy az Alfa Galaták (és így Plantard is) Monti csoportjának fedõ-szerve volt, s a csoport fennmaradt, végeredményben egy olyan tervet léptetve életbe, amelyet aztán a Sioni Rendház álcája alatt valósítottak meg’. Picknett és Prince, bár szintén nem adtak hitelt a Meroving-vérvonal fenntartásáról szóló történetnek, arra a következtetésre jutottak, hogy ‘az egyértelmû hazugságok, a köntörfalazás és a ködösítés füstfüggönye mögött végig ott húzódik egy nagyon komoly, határozott szándék’.”

Idézet Jim Marrs könyvének ‘A Merovingok’ címû fejezetébõl:

“A frank Meroving-uralkodóházat a tradíció a mai Franciaország elsõ királyi nemzetségeként tartja számon. Franciaország a nevét a frankokról kapta, és elsõ királyukat, Franciót Noé leszármazottjának tartották. Francio nemzetsége a legendás Trója városából vándorolt el, Északnyugat-Törökországból, magával hozva Galliába a királyi vérvonalat. A letelepedésük helyét - szülõvárosuk után - Troyes-nak nevezték el. A ‘Meroving’ szó Meroveusra (másképp Merowig vagy Merovech) utal, I. Childeric száli frank uralkodó atyjára. A kutató Gardner szerint Meroveus az apján, Chlodión és Arimateai Józsefen keresztül Jézusig vezette vissza családfáját. ‘A részletes korabeli feljegyzések ellenére Meroveus király származása furcsán összekavarva jelenik meg a szerzetesek krónikáiban. - írja Gardner. Meroveus Chlodio törvényes fia volt, - ámde Priszkosz Rhetor történetíró szerint mégis egy ‘Bistea Neptunis’ (tengeri szörny) nevû rejtélyes teremtmény nemzette. Meroveus királyban és papi örököseiben nyilvánvalóan volt valami különleges, hiszen megkülönböztetett tisztelet övezte õket, és híresek voltak ezoterikus és okkult tudásukról.’ Egyes szerzõk azt feltételezik, hogy a ‘tengeri szörny’ története annak a felfogásnak a hibás értelmezésébõl fakad, hogy Meroveus félig hal volt, a hal pedig a Krisztust jelképezõ egyik legrégebbi szimbólum. Gerard de Sede, francia szerzõ kijelentette sokakat megdöbbentve, hogy a Merovingok valójában földönkívüli teremtmények leszármazottai voltak, akik az õsi izraeliták egy kiválasztott csoportjával keveredtek. Ez a feltevés összecseng David Wood elképzelésével, miszerint a királyi vérvonal, és maga az egész emberiség egy földönkívüli ‘felsõbbrendû faj’ leszármazottaiból áll. A Sioni Rendház ‘Titkos aktái’ szerint a Merovingok õsei zsidók voltak. Picknett és Prince úgy tudja: a Merovingok valójában ‘Benjámin elveszett törzse, akik elõször Görögországba, majd Németföldre vándoroltak, ahol sicamberekként váltak ismertté’. Mások kiemelik, hogy a térségben oly’ nagy volt a keveredés, hogy a ‘gót’ és a ‘zsidó’ kifejezés egyet jelentett. A ‘Titkos akták’ szerint Jézus és Mária-Magdolna utódai Dél-Franciaországban letelepedve házasságokat kötöttek a sicambriai frankokkal és így megalapították a Merovingok királyi nemzetségét. A Rendház tagjai szerint a Sauinére által Rennes-le-Chateau-ban megtalált papírtekercsek olyan genealógiai tényeket tartalmaztak, amelyekben a Meroving-nemzetség egészen az Európában ma élõ leszármazottjaikig nyomon követhetõ (beleértve a titokzatos Pierre Plantard-t is). Septimania elsõ királya egy zsidó születésû frank nemes, Theodorik volt (a Grálról szóló legendák ‘Aimeri’-ként említik), akit még ‘Kis Pippin és a bagdadi kalifa is Dávid királyi házának magjaként ismert el’. Sokak szerint maga Theodorik is Meroving volt. “Jézus Júdea törzsébõl és Dávid királyi házából származott. Úgy mondják, Magdolna Franciaországba magával vitte a Grált: ti. a ‘Sangraal’-t, vagyis a ‘királyi vér’-t (mai francia nyelven a ‘Sang Royal’-t)” - írta Baigent, Leigh és Lincoln, majd így folytatták: “És a VIII. században Dél-Franciaországban volt egy Júdea törzsébõl és Dávid királyi házából származó uralkodó (Gellone, Theodorik fia), akit a zsidók királyának neveztek. Ez az uralkodó nemcsak hithû zsidó, hanem Meroving is volt.” I. Khlodvig 496-ban áttért a keresztény hitre, miután katolikus felesége, Klotilde ösztönzésére egy sorsdöntõ és végül gyõzelmet hozó csatában Jézus segítségét kérte. Ez akkor történt, amikor az ariánusokkal folyamatosan harcoló római egyház befolyása éppen hanyatlóban volt. Az arianizmus Arius alexandriai pap után kapta nevét, és azt tanította, hogy Isten teremtett mindent, beleértve Jézust is, aki ezért nem Isten, hanem mennyei tanító - Messiás. Ez a nézet, amelyet a dél-franciaországi Magdolna-tradíció is megerõsíthetett, jelentõs népszerûségre tett szert abban az idõben. Az arianizmus megfékezésére Nagy Constantinus római császár Kr. u. 325-ben összehívta a niceai zsinatot. Amikor Arius kiállt, hogy megvédje tanait, valaki ököllel arcába csapott. A római egyház szigorú ellenõrzése alatt álló zsinat kinyilatkoztatta, hogy Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromsága; Ariust és követõit számûzték. ‘Most már csak két tárgya lehetett az imádatnak - írta Gardner -: az isteni Szentháromság, illetve maga a császár, aki az új megváltóként lépett elõ. Ha valaki ezt a legkisebb mértékben is vitatta, rögvest eretneknek nyilvánították. Azokat a keresztényeket, akik Jézust továbbra is ‘a Messiás Krisztusként’ tisztelték - a birodalmi egyház pogányoknak bélyegezte.” A római rendeletek ellenére az arianizmus eztán is nagy hatású maradt Nyugat-Európában. “Ha a Khlodvig elõtti korai Merovingok egyáltalán nyitottak voltak a kereszténységre, feltehetõen a szomszédos vizigótok és a burgundok ariánus kereszténysége állhatott a legközelebb hozzájuk” - jegyezte meg Baigent, Leigh és Lincoln. Majd amikor Khlodvig megkeresztelkedve a katolikus hitre tért át, katonáinak közel a fele követte példáját. “Ezután egy nagy megtéréshullám vette kezdetét, ami megmentette a római egyházat az elkerülhetetlen összeomlástól - írta Gardner. Ha Khlodvig király nem keresztelkedik meg, könnyen elképzelhetõ, hogy ma a Nyugat-Európában uralkodó vallás az ariánus kereszténység lenne, és nem a katolicizmus.” A római egyház Khlodvigot az ‘új Contastinusnak’ kiáltotta ki, hûséget fogadott neki s utódainak - igaz, ezt hamarosan megtagadta. Khlodvig 511-ben bekövetkezett halálakor a birodalmán négy fia osztozott: Theodorik, Chlodomer, Childebert és Chlotar. A Meroving-királyok jelvénye a hal (itt is Jézus jelképe), Júdea oroszlánja (ami szintén a héber örökségre utal) és a liliom (a francia uralkodóház késõbbi szimbóluma) volt. A testvérek közti viszályok ellenére a Meroving-birodalom egyre csak terjedt: magában foglalta a földközi-tengeri partvidéken a Provence valamint Spanyolország között fekvõ Septimaniát, és északra Szászországig, keletre pedig Bajorországig nyúlt. 561-re a birodalmat Khlodvig unokái: I. Charibert, Guntram, Sigibert és I. Chilperich osztották fel maguk között. A testvérek elõdeikhez hasonlóan intrikáltak egymás ellen, ami meggyengítette a birodalmat, és ezt a szomszédos államok hamar ki is használták. I. Chilperich fiának, II. Chlotarnak sikerült a birodalom egységét valamelyest visszaállítania 613-ra. Az õ fiát, Dagobertet viszont öt éves korában elrabolták, és egy, az írországi Dublin közeli monostorba vitték. Itt taníttatták; késõbb pedig nõül vette Matilde kelta hercegnõt. Miután váratlanul visszatért Franciaországba, elõdeinél is hatásosabb lépéseket tett a Meroving uralom megszilárdítására; - ámde 679-ben egy vadászat alkalmával Heristali Pippin kíséretének egy tagja meggyilkolta. Pippin Dagobert saját tisztviselõje volt, aki szoros kapcsolatokat ápolt Rómával. A pápai hatóságok - Gardner szerint - szándékosan összezavarták a Merovingok történetét, hogy a saját hatalmukat és tekintélyüket megõrizzék. “Ez pedig elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy a Dagobert életérõl szóló leírásokat úgy eltüntették, - szinte még a krónikákból is teljesen hiányzik. Életének a valóságos adatai még ezer évig rejtve maradtak a nyilvánosság elõtt. Ekkor derült ki, Dagobertnek volt egy Sigebert nevû fia, aki 679-ben megmenekült Pippin háznagy karmai közül. Apja megöletése után Sigebertet anyja languedoc-i házába, Rennes-le-Chateau-ba vitték. Idõvel a Sigeberttõl származó trónfosztott Meroving-vévonalból megszületett a híres keresztes lovag, Gottfried Bouillon, a Szent Sír Védelmezõje.” - írta Gardner. Itt egy újabb kapcsolat érhetõ tetten a Sioni Rendház, a templomos lovagok és a jézusi vérvonalról szóló korábbi hagyományok között. Ahogy Baigent, Leigh és Lincoln rámutattak: “Noha a Meroving királyi vért szentnek, csodás és isteni természetûnek tartották, egy helyen sem utaltak rá nyíltan, hogy az valójában Jézus vére volt.” Kétségtelen azonban, hogy a kapcsolat kimutatható; bizonyíték erre, hogy a zsidó frankok, illetve a Meroving-származású Dagobert és Guillem de Gellone között is létezik egy kapocs, mégpedig az, amely szerint Eusztách (Boulogne elsõ grófja és Gottfried Bouillon nagyapja) egy bizonyos Hugh de Plantard-tól származott. “Gottfried-del pedig egy olyan uralkodóház és ‘királyi tradíció’ kezdõdött, mely azáltal, hogy ‘a Sion sziklájára’ építtetett, egyenlõnek számított a Franciaország, Anglia és a német birodalom felett uralkodó királyi családokkal.” - tette hozzá Baigent, Leigh és Lincoln. “Az uralkodóházak között létrejött szövetségek és házasságok révén ehhez az ághoz tartozott Gottfried Bouillon is és számos más, múltbéli és jelenlegi nemesi vagy királyi család: a Blanchefort, a Gisors, Saint-Clair (Angliában Sinclair), a Plantard és a lotharingiai Habsburg-ág.” Dagobert halála után új rivalizálás vette kezdetét. A fennmaradó Merovingoknak át kellett adniuk hatalmukat a háznagyi rangban lévõ udvari tisztviselõknek, kik köztudottan a katolikus egyház befolyása alatt álltak. Kr. u. 750-ben az utolsó Meroving királyt, III. Childeric-et az egyik háznagy, Kis Pippin eltávolította trónjáról, és megalapította a Karoling-házat, amely apjáról, Martell Károlyról kapta nevét. “A Meroving-monarchia szigorú dinasztikus elv szerint mûködött - írta Gardner -, de ezt a hagyományt elõre-látható módon, Róma azon nyomban eltörölte, amint lehetõsége nyílt rá, hogy a pápai hatalomnál fogva királyokat válasszon. Az egyház régi terve vált így valóra és ettõl kezdve a királyok kizárólag a magát kiváltságokkal felruházó Róma jóváhagyásával, koronájával uralkodhattak. A Meroving-uralkodók nem gyakorolták hatalmukat országuk felett, nem vettek részt aktívan a politikában. Inkább azt tanulmányozták lelkesen, hogy az õsi tradíciók szerint mi a helyes uralkodás gyakorlata, és Dávid fiát, Salamon királyt tekintették példaképüknek. Elgondolásaikat túlnyomórészt az Ótestamentumra alapozták; a római egyház ennek ellenére hitetlennek nyilvánította õket.” Az eretnekség vádját figyelmen kívül hagyva is nyilvánvaló, miért félt a korai egyház a Merovingoktól. Ha örökségük valóban ‘Dávid királyi házához’ és fõképp Jézushoz kötötte õket, egy-értelmû fenyegetést jelentettek az egyház és késõbb az európai uralkodóházak által megfogalmazott teológiára nézve. “A Thule Társaság (!) célja kezdetben az volt, hogy Jézus valamelyik leszármazottját - ‘vagyis’ egy Merovingot - Európa trónjára ültesse. Hitler azonban uralomra kerülése után leállította ezt a tervet.” - írta Henry. Számos mai író elõtt a friss kutatások és kiadványok fényében a következõ kép tárul ki egyre világosabban: Jézus keresztre feszítését követõen Mária-Magdolna, a felesége Dél-Franciaországban telepedett le Jézus gyermekeivel. Itt a nagy helyi zsidó közösségben élve megõrizték az eredeti vérvonalat, majd az V. században házasság útján bekerültek a frank királyi családba és megalapították a Meroving-uralkodóházat. A római egyház kezdetben hûséget fogadott a dinasztiának, minthogy teljesen tisztában volt messiási eredetével. Ámde az egyház vezetõi félelemmel és féltékenységgel tekintettek a közös papi és politikai vérvonalból származó uralkodóházra, ami Dagobert megöletéséhez és III. Childerich trónfosztásához vezetett, a célból, hogy Róma kiterjeszthesse uralmát a késõbbi Franciaország egészére. E csel-szövés során végig felbukkannak a Plantard-ok, a Bouillon-ok, a templomos lovagok és a Sioni Rendház is. A XII. századra ezek az õsi családok, a saját múltjuk teljes tudatában, expedícióra indultak Jeruzsálembe (ha ugyan nem éppen õk szervezték meg az egész elsõ keresztes hadjáratot), - azzal a céllal, hogy Salamon temploma alól megszerezzék a családjuk származását rejtõ iratokat. Közben megalapították a titkos Sioni Rendházat, és fedõszerveként a templomos lovagok rendjét. Ekkor még valóban a Meroving-királyság vissza-állítása lehetett a fõ céljuk. A templomosok minden jel szerint megszerezték a templom kincsét - lett légyen az csak néhány történelmi feljegyzés, vagy valami nagyobb jelentõségû lelet, mint például az ószövetségi frigyláda vagy akár Jézus mumifikálódott teste. Bármi is volt, hazaszállították Rennes-le-Chateau környékére, s a kincsek olyannyira megerõsítették a katarokat hitükben, hogy az életüket is készek voltak feláldozni meggyõzõdésükért. Mivel a templomosok kevésbé voltak áldozatkészek, vallási tanaikkal együtt inkább beleolvadtak más titkos társaságokba. Az évek során több kísérletet is tettek arra, hogy Francia-ország trónját valamely Meroving-utódnak szerezzék meg, de csak egyszer, a XVIII. században jártak közel a sikerhez. Baigent, Leigh és Lincoln így írtak errõl: “A Habsburg királyi családba való beházasodásával a lotharingiai uralkodóház (mely a Merovingoktól származott) megszerezte Ausztria, illetve a Nyugat-Római Birodalom trónját, mely államképzõdmény csak 1806-ban szûnt meg végleg. Amikor Lotharingiai I. Ferenc német-római császár leánya, Marie-Antoinette, Franciaország királynéja lett; a francia trón is már csak egy-két nemzedéknyi távolságra volt. Ha nem tör ki a francia forradalom, a lotharingiai Habsburg-ház az 1800-as évek elejére már közel kerülhetett volna ahhoz, hogy átvegye az uralmat egész Európa felett. A Habsburg-dinasztiát a Sioni Rendház szerves részeként tartották számon s még a Rothschildokkal is kapcsolatba hozták II. Albrecht (más néven Archibald) révén, aki Barbarossa Frigyes német-római császár második fia volt. A család eredete egy ‘Habicht-burg’ avagy Habsburg (‘Sólyomvár’) nevû svájci birtokhoz nyúlik vissza, amit Strassbourg püspöke építtetett 1020-ban. A Habsburgok ügyesen kiszámított házasságokkal Európa leghatalmasabb uralkodóházává váltak. Miksa osztrák fõherceg, Mexikó császára szintén Habsburg volt, hasonlóan V. Károly német-római császárhoz. Feltehetõ, hogy történt még egy kísérlet a Német-Római Birodalom feltámasztására a XIX. század vége felé. A francia szerzõ, Jean-Luc Chaumeil szerint a Rennes-le-Chateau-i rejtély számos szereplõje - beleértve Sauniere-t is - a skót rítusú szabadkõmûvesség egyik szupertitkos csoportjának tagja volt, mely (az illuminátusokhoz hasonlóan) teozófián és gnoszticizmuson alapuló Európai Únió megteremtésén fáradozott. A társaság neve ‘Hieron du Val d’Or’ volt, a célja pedig a Külkapcsolatok Tanácsáéhoz és a Trilaterális Bizottságéhoz hasonló: létrehozni egy olyan világméretû, isteni renden alapuló rendszert, ‘melyben az országok csupán tartományok lennének, vezetõik pedig csupán egy globális okkult elitkormány helytartói.” A kutatók nagy részében ez egy korai ‘Új Világrend’ képét idézi fel. Baigent, Leigh és Lincoln úgy véli: “A XIX. század során a Sioni Rendház a szabadkõmûvességen és a ‘Hieron du Val d’Or’-on keresztül megpróbálta modernizált formában újjáéleszteni az egykori Német-Római Birodalmat, vagyis létrehozni egy ‘teokratikus’ Európai Egyesült Államokat, amelyet a Habsburg-ház és a radikálisan megreformált katolikus egyház együttesen irányítana.” A kísérlet, úgy látszik, a XX. századi események hatására megfeneklett. (Addig is Habsburg Ottó, ‘örökös’ osztrák-magyar trónörökös, Páneurópai Mozgalom elnöke, Jeruzsálem Királya, egykori magyar legitimisták álom-hercege ‘Európa lézengõ rittere’ marad, akinek a szél elfútta a kalapját (koronáját) s nem tud olyan kecsesen futni utána, hogy ne váljék nevetségessé.) Nyilvánvaló, hogy az összeesküvések e homályos és szövevényes hálója a valóság egy olyan szintjére utal, amellyel a napi sajtó nem foglalkozik. Baigent, Leigh és Lincoln kijelentették: “Kétségbevonhatatlan bizonyítékok állnak rendelkezésünkre egy szervezett és egységes keretintézmény létezésérõl, mely összehangoltan dolgozik a háttérben, fedõszervezeteket használ álcaként. Ezt a keretintézményt sehol nem nevezték meg nyíltan, de minden jel arra utal, hogy valójában ez a Sioni Rendház.” Ezután eltöprengtek a Rendháznak ‘az európai ügyek sötét alvilágával’ összefüggõ rejtett tevékenységén, “ahol átfedés van a maffia, a titkos társaságok és a hírszerzõ ügynökségek között, ahol a befolyásos üzleti körök összefognak a Vatikánnal, ahol hatalmas összegeket költenek homályos, titkos ügyletekre, ahol a politika, a vallás, a kémkedés, a pénzhatalom és a szervezett bûnözés között húzódó határvonalak lassan össze-mosódnak s közös zavaros érdekterületté válnak, melyben Európa keresztény-demokrata pártjai, az európai egységet célzó különféle mozgalmak, a király-párti klikkek, újfajta lovagrendek, a szabadkõmûves szekták, a CIA, a Máltai Lovagrend s a Vatikán egy hatalmas örvényben egyesülnek ideiglenesen vala-milyen együttes cél érdekében.” Eddig még azonban senkinek - legkevésbé a három fáradhatatlan kutatónak, Baigent-nek, Leigh-nek és Lincolnnak - nem sikerült pontos fogalmat alkotni a Rendház és az azt körülvevõ titkos csoportok mibenlétérõl a rengeteg hamis dokumentum, ellentmondásos állítás és a teljes homályba veszõ múlt miatt. “A Sioni Rendház kezdett egyfajta hologramhoz hasonlítani, melynek képe prizma-szerûen aszerint változott, hogy milyen irányból esett rá a fény és a tekintet - írták 1986-ban. - Egyik szemszögbõl befolyásos, hatalmas és vagyonos nemzetközi titkos társaságnak látszott, melynek tagjai a kultúrális, a politikai és a pénzügyi élet kiemelkedõ alakjai. Más oldalról nézve viszont csak zseniálisan kitervelt szemfényvesztésnek tûnt az egész, amelyet egy kis csoport talált ki valami homályos célból. Bizonyos szempontból talán mindkettõ egyformán igaz.” Egyes kutatók úgy vélik, hogy a Sioni Rendház képviseli ma a háttérhatalmi piramis csúcsát és fogékony szabad-kõmûveseket hív a tagjai közé a rózsakeresztességen keresztül. Az új Európai Únió pedig - akár ez volt az eredeti elképzelés, akár nem - annak az egységes Európáról szóló elképzelésnek a hû mása, amelyet az Új Világrend vezetõi és a Sioni Rendház megálmodott.”

8. A szép új világrend (epilógus)

Korunkat a New Age (a sátánizmus vagy az Antikrisztus) korának nevezhetjük; - amelyet mégis az ókor és a középkor okkult legmélyérõl felfakadó gnosztikus szellemi áramlatok, források táplálnak. Nincs új a Nap alatt! Ki-ki eldöntheti, mit hisz el inkább: a sumér genezis máig ható legendáját, a gnosztikus (egyiptomi, esszénus, katar vagy szabadkõmûves) világnézetet, a kereszténység (Krisztus) tanítását, életfilozófiáját vagy az ún. ‘tudományos-technikai-fogyasztói’ világ-képet, amely utóbbi kizárólag az evilági, anyagi élvezetek habzsolását célozza! Ami a dologban a legkülönösebb, az a következõ. Az Új Világrend - nyugodtan állíthatjuk - a legképtelenebbnek tûnõ, váratlan és meglepõ kiszivárogtatásokkal kezdõdik. Gondoljuk végig a következõket! Az egységes Világállam gyorsított ütemû felépítését már nem tagadja senki; - a ‘világállam’ csendben, észrevétlenül a ‘globalizáció’ kifejezés szinonimája lett. A Világállamot, és az általa elõírt Új Világrendet a pánikszerû, kollektív ‘terrorizmusellenes rettegés’ tartja egyben és építi fel; mintha a hatalom végsõ koncentrációja lenne az egyetlen megoldás egy harmadik világháború, a világforradalom vagy az ökológiai katasztrófa tervszerû megelõzésére és kivédésére. Miközben a ‘világkormány’ úgyszólván a lehetséges valamennyi politikai, gazdasági, pénzügyi, hadászati, tudományos és kultúrális eseményt elõre kiszámítottan, aprólékosan megtervezi; és a véletlen kiiktatásával teljes részletességgel elrendezi; aközben a világ szemmel láthatóan egy expressz-vonat sebességével rohan saját ‘kiszámíthatatlan’ balvégzete felé, amelyet immár szinte minden értelmes ember tisztán lát, kivéve a döntési helyzetben lévõ vezetõ politikusokat. A tudomány és a technika mára már minden lényeges folyamatot matematizált, algoritmizált és digitalizált; - mégis, mintha az emberi civilizáció és a világ két, külön (kényszer)pályát járna be, amely pályák párhuzamosokként a végtelenbe tartanak, a találkozás vagy átfedés esélye nélkül. A legfontosabbnak ítélhetõ kérdésekrõl - pl. mit keresnek a Földön a repülõ csészealjak, és kik ezek az ufonauták? - a tudomány és a világkormány egyformán hallgat; legfõbb érvük, hogy az új ismeretek kétélûek, veszélyesek, ‘kockázatos’ lenne kihirdetni azokat. Az ember egyszerû józan ésszel is felteszi magának a kérdést: mármost ellenünk, vagy velünk vannak-e ezek?! Amikor a ‘honpolgár’ megérti, hogy a nemzeti elitje busás jutalékért adta el a hazát ‘a globalizátoroknak’ - joggal merül fel benne az újabb gyanú: hátha a világkormány az egész Földet adta el a betolakodóknak?! A fokozódó kiszivárogtatással ‘egyenes arányban’, hatványozottan növekszik az elhallgatott legújabb titkok mennyisége. Lassanként ‘fizikailag is’ reménytelenné válik, hogy egyszer a Föld értelmes lakosságának többsége egyidejûleg tisztában lehessen a teljes igazsággal: milyen világban, milyen célokért és miért is él?! A gombamódra szaporodó titkos társaságoknak már a nevét sem lehet megjegyezni - annyi van! -; nem lehet sehonnan kideríteni, hogy melyik legitim és autentikus, illetve melyik nem. Senki nem tudja, hogy melyiknek valójában mi az elérendõ célja; azontúl, hogy a nemzeti és/vagy globális hatalom megszerzésére tör. Az elit társaságok, klubok tagságában óriási az átfedés (a többség 3-4 társaságnak tagja egyszerre), - miközben mindenki látja, hogy aki ‘egyikükhöz sem’ tartozik, annak az ország vagy a világ dolgaiba semmi beleszólása nincsen, s örülhet, ha megél. Ki tudja, melyiküknél található a Bölcsek Köve? A templomosoknál, s a szabad-kõmûveseknél? Vagy a Rózsakereszteseknél? A teozófusoknál, a szcientológiai egyház tagjainál? Ki õrzi a Szent Grál titkait, a Prieuré de Sion? A Cion Bölcsei, a Szövetség Fiai vagy a Hiúz Szemei? Melyik okkult társaság a világhatalom leg-belsõ centruma: a Hieron du Val d’Or, a Lucis Trust, a Golden Dawn, a Thule Társaság, a P2 vagy a Halálfejes Rend? Kik a legesélyesebbek a világhatalomra: az Angol Nagypáholy, a Grand Orient, a Fábiánus Szocialisták vagy a rejtélyes Illuminátusok? A világállam legbensõ magva nemzetekbõl vagy páholyokból áll? Mind gyakrabban tûnik úgy, hogy végleg beszakadt a part múlt és jövõ között...

A háttérhatalom burjánzó családfájának felsõ ágai már a csillagos eget verdesik.

A színjáték azonban hamarosan véget ér.