Czike László

A legkisebb közös nemzeti rossz

Már 1999. óta folytatólag írom – minden évben legalább négy-öt publicisztikámban -, hogy elõbb-utóbb eljön a nagykoalíció…

Békét – bármi áron!

Béke, béke – minden (bármi) áron; ez lett itt a végsõ cél!

Mert ugyebár Orbán Viktor már „nemzeti” konzultációs tanácsot is alapított, hogy statisztikailag felmérje az aktuális népakaratot, elvégre nem Mátyás király õ, hogy akár álruhában, maga menjen a nép közé. Országjáró hakniin a sajátjaival randizik…

A nemzeti konzultációs tanács egyik illusztris tagja Pozsgay Imre politológus tanár úr, a rendszerváltás egyik nagypapája, egykori Hazafias Népfront-elnök (alelnöke Stumpf István volt) a minap a közszolgálati televízióban Betlen Istvánnak kifejtette, hogy ennek az országnak a mai „pártviszályos” (vö. pl.: Orbán és Gyurcsány is vizsgálat elõtt állnak) helyzetében nemzeti egységkormányra lenne szüksége. Koncepciója szerint – mely ugyan nem azonos a Fidesz, Orbán Viktor tárgyi elképzeléseivel! – nem párt-korifeusokból, s nem párt-komisszárokból, hanem kvázi párt-független szak-emberekbõl összeverbuvált kormányra lenne szükség, amely képes lenne kimozdítani Magyarországot jelenlegi válságos állapotából.

Melyik ördög ügyvédje?

Már most, jó elõre rögzíteném a véleményemet: mindez jóakaratú demagógia. Elsõsorban azért, mert ilyen szent emberek (akiknek nem hajlik a kezük önmaguk, egzisztenciájuk, haverjaik, stb. felé) nincsenek, legalábbis: a láthatáron. Másfelõl: a hamis rendszer-váltás, s az egymást követõ, egymást ország-rontásban túllicitáló renegát kormányok 16-18 (sõt, Medgyessyvel folytatólagosan 23!) év leforgása alatt olyan mértékû károkat okoztak Magyarország nemzeti vagyonában és közmoráljában – tönkretéve az emberek biztos megélhetését, lerombolva hitüket a becsületes munkában, a biztonságos jövõben, az országos vezetõk megbízhatóságában, a szocializmust felváltó kapitalizmusban, a demokráciában, stb. -, ami, úgy tûnik, hosszabb távon is helyrehozhatatlan.

Árendában a jövõnk

Az elhazudott, eltitkolt eladósodásunk immár olyan összegû, hogy unokáink sem tudják megfizetni. Ami még ennél is súlyosabb: a kamatokat már a lakosság éppúgy képtelen kitermelni és fizetni, akár a kormány, s az állami költségvetés. A megnövekvõ kamat-terhek egyre növekvõ adóbeszedést tesznek elkerülhetetlenné. A növekvõ adók pedig ellehetetlenítik mind az egyéni és a családos megélhetést (növekszik az adóeltitkolás, a lakossági hitelfelvétel, és tovább nõ a szociális-egészségügyi szolgáltatásokra rászorulók száma), mind a vállalkozók pozícióit, versenyképességét; mindez – öngerjesztõ hatásként – újra csak fokozza az állami eladósodást.

Demoralizált ország

Egyre inkább általános a – tényekkel bõségesen megalapozott! – közvélekedés, miszerint amíg a létezõ szocializmusban tényleg az ember volt a legfõbb érték, addig ebben a farkastörvényekkel kormányzott állatias kapitalizmusban észrevétlenül egy ál-érték került minden valós érték helyébe: a profit. Ebben a világban nem a munka, a tisztes megélhetés lett a fõ cél, követendõ példa, hanem az ügyeskedés, a munka nélküli vagyonszerzés, melyben a mindenkori kormány, a politikusok, az ország vezetõi – tisztelet a kivételnek - járnak az élen. Képtelenség békében és biztonságban élni egy olyan országban, amelyben pénzügyi tisztviselõk éjjelente megújuló titkos terveket szõnek arról, hogyan tudnák reggelre – az adótörvények megváltoztatása jogcímén – a tetõt is lebontani a fejünk fölül, csak hogy a növekvõ jólétüket (adó)számlánk terhére állandósítsák.

Hitehagyott, hitelképes vezetõk

A jólétben is csak vezetõink fürdenek; dõzsölnek és szaporodnak, és e tekintetben tökéletesen mellékes és mindegy, hogy a hirtelen gazdagodásuknak kádkõgyártás, öszödi „privatizáció”, tokaji szõlõtõke, kavicsbánya, vagy mi a franc profitja az „alapja”.

Ezek a zömmel kreativitás és morál nélküli, vizet prédikáló és bort iszogató – az állami költségvetésük víznek zavaros, bornak ihatatlan, mondhatjuk Vörösmarty Mihály kifejezõ metaforájával – vizesnyolcasok bizony ránk húzták a vizes-lepedõt. Akárhogyan kerülgetjük is a kellemetlen igazságot, mint macska a forró kását; átvéve a liberális politikailag korrekt, színtelen-szagtalan, indulat, erkölcs és gondolatmentes, fecsegõ gondolkodási-és beszédstílust.

Magánházak – politikai fedezetre

Tökmindegy, hogy kiktõl és milyen hitelbõl épült a fõkisgazda 150 milliós villája, a német-újraegyesítõ és a fõpénztáros 100 milliós rezidenciája, kifeszített víztükörrel, vagy a szakrális trónörökös 50 milliós, szerény házikója. A lényeg az, hogy nekik van hitelük a bohémiai (monteriói) bank-õserdõben, nekünk azonban nincs már sem az OTP-nél, sem a Citibanknál, vagy a már 25 éve (1980 óta, ki tudott róla?) nálunk tanyázó CIB-banknál sem.

Égbõl pottyant újgazdagok

Nekünk már csak akkor és annál van hitelünk, amikor és akinél hitelt érdemlõen bebizonyítjuk, hogy annyi és olyan hitelfedezetet tudnánk a hitel jelzálogául felajánlani, aminek alapján valójában semmi szükségünk nincsen a kért hitelre. Ilyen ember azonban a mai Magyarországon csupán alig néhány tízezer van, ám az sem a munkájával kereste meg a vagyonát, hanem tõlünk vette el, - ha nem is közvetlenül, vagy a szó szoros értelmében. A milliók biztos megélhetése lett az ára tízezrek égbõl pottyant gazdagságának, és ezen az sem segít vagy változtat, s az sem „vigasztal” minket, hogy a vezetõinknek mielõttünk immár – tisztelet a kivételnek, akinek van – semmi hitelük nincsen…

A nagykoalíció szirénhangjai

Visszatérve a fõcsapásra; hallgatom reggel Pozsgay után Berecz Jánost a közszolgálatiban: mirõl is elmélkedik? Arról, hogy õ már a nemzeti összefogásról ír és beszél 17 éve, vagyis: legyen végre nemzeti nagykoalíció, úgy, amint egykor Németországban, Ausztriában és Spanyolországban! Hogy vessünk végre véget a kölcsönös acsarkodásnak és kezdjük el végre Magyarország közös felépítését, vállvetve - a politikai vélemény-különbségektõl, a párt-hovatartozástól és a világnézettõl teljesen függetlenül!

A rendszerváltás bûvös köre

Ez a mi kis hamis rendszerváltásunk egy bûvös kör - lat. circulus vitiosus -, vagy még inkább egy (mérges) kígyó, amelyik a farkába harap(ott). Elindult ez a mókuskerék 1988-89-ben, azzal, hogy a tõkés világ hitelezõ bankjai, a nemzetközi bankárszövetség – vagy egy kicsivel egyszerûbben: a Világbank - elõírta Magyarország számára a rendszerváltást. Senki ne higgye, hogy itt elsõdlegesen nem a pénzrõl, másodlagosan pedig nem a hatalomról volt szó.

Tessék csak megbarátkozni végre a nyomasztó gondolattal, hogy a „magyar szabadság”, „Kelet-Európa szabadsága”, vagy éppen a „demokrácia” a világon senkit nem érdekelt – akkor sem, most sem. (Ha ez másképpen lenne, akkor az USA beavatkozott volna mellettünk 1956-ban, azután az általa irányított Világbankon és Nemzetközi Valutaalapon keresztül nem finanszírozta volna a már minden valóságtól teljesen elrugaszkodott kádári „szocializmust” - évtizedeken át.) A sunyi végcél az ország eladósítása volt - annak érdekében, hogy a hitelezõk – mint afféle jelzálogfedezetre – végül rátehessék kezüket az egész nemzeti vagyonra és az üzleti piacra.

A komprádor burzsoázia

Ez nyilván nem mehetett végbe „rendszerváltás nélkül”. A népnek persze be kellett adni, hogy az egész alapvetõen a demokráciáért történik, vagyis hazánk felszabadításáért a gonosz kommunizmus alól. Ebbõl egy árva szó nem volt igaz, és akik ezt Magyarországon véghezvitték – nevek, igen, óh! - nagyon jól tudták, miben vesznek részt. A magyar vagyon csak úgy cserélhetett gazdát, ha akadnak gátlástalanok, akikkel ezt a világraszóló szemfényvesztést sikerrel le lehet vezényeltetni. A társadalmi tulajdon – benne a magyar termõföld! - csakis akkor válhatott a mobil nemzetközi tõke, az egyetemes részvénytulajdon oszthatatlan és személytelen, szerves részévé, ha okkult segítséggel sikerül felállítani egy komprádor burzsoáziát (a szép idegen kifejezés a hazaáruló szinonimája), amely jutalékért, portfolióért cserébe végre is hajtja a külföldrõl kapott és sugallt utasításokat. Mert mi is történt? A vagyon, a piac eltûnt – a multiké lett, miként az összes profit is -, a magyar politikai elit, maroknyi tehetségtelen renegát, meggazdagodott. Volt, aki a kommunistaságát árulta el, volt, aki az istenhitét, volt, aki a hazáját – és voltak sokan, akik mindent…

De valami azért nekünk is maradt. A vagyon teljes elprivatizálása mellett is megötszörözõdött államadósság, és vele szükségszerûen az örökös kamatrabszolgaság. Ez maradt, meg a parazita elit.

Oszd meg és uralkodj!

Azonban nem volt elég az ország eladósítása, jelzálog-fedezetkénti végkiárusítása, elárulása, külföldi kézre játszása, a hatalom végsõ megkaparintása vagy visszaszerzése – kinek-kinek, ahogy tetszik. Nem, mindez nem volt elég. Mert az illegitim, hamis és ármánnyal szerzett hatalom fenntartásához ennél több kell. Nem elég a több méter magas, fél méter széles betonfal, elektronikus kapuval; nem elég az emberevõ pitbullok, dobermannok nyálfolyós, gülüszemû bestiális biztonsága, nem elég a szekrényszerû ukránok, tért-ölelõ maccabik génkezelt profittal tartósított õrzõ védelme – ennél több kell. Kell a tökéletes politikai megosztottság; és nem csupán alsó és felsõ szinten, hanem a társadalom minden szintjén. Kell, hogy az újpestiek gyûlöljék a francstadtiakat, a rendõrök a fradistákat, a rasszista szurkolók az MTK-t. Kell, hogy a lakástulajdonosok is a hajléktalanokat, az eltérõ bõrszínûek meg egymást, persze egyik rassz a másikat, és minden rassz az anyanemzetet, és vice versa. De kell az is, hogy egyik párt szimpatizánsai gyûlöljék a másikat, miként minden cég alkalmazottai a konkurenciát. Elvégre verseny van! A hívõk gyûlöljék a nem hívõket, a hitetlenek a vallásosakat, mert az ellentétek keltése és állandó féktelen újratermelése a leg-fõbb, sõt az egyetlen garancia, hogy a maroknyi elit uralma fenn-maradhat. Ha jobban gyûlölik egymást, talán majd kevésbé õket.

Lelkifurdalás és paranoia

Az ellentétek szítása mellett kell, hogy a tömegek, az egyes ember állandóan rosszul érezze magát. Kell a létbizonytalanság. Fontos, hogy senki, soha, sehol ne érezhesse biztonságban magát. Kell az ellenségkép, hogy mindig legyen potenciális fenyegetés, akit lehet lappangva félni és gyûlölni. Kell, hogy az emberek önmagukban is fenyegetést lássanak, hogy az ember önmagára is gyanakodjék. A rossz lelkiismeret a legjobb biztosíték, hogy a szerencsétlen ember a krónikus frusztráltságát, a lelkifurdalását vásárlási, fogyasztási, szex-és drog-mániával próbálja, fogja kompenzálni. Aki kellõképp megutálja önmagát is, abból válik a legjobb potenciális fogyasztó, vásárló és szavazó egyaránt. De az önutálat a hitetlenség legjobb melegágya is egyben, mert a kollektív bûnös ember már annyira reménytelennek ítéli önmagát, hogy Istenhez fordulni is szégyell.

Legfontosabb hát, hogy az emberek ne higgyenek, ne reméljenek, ne gondolkozzanak, ne fogjanak össze – általában kilátástalannak érezzék teljes emberi mivoltukat, a társadalmi környezetüket és a családjukat, közös vagy egyéni jövõjüket. Az emberek rettegjenek, és ne csináljanak semmi értelmeset: csak nézzék a televíziót, mely elfoglaltság elõbb-utóbb, önmagában, külön beavatkozás nélkül is – pl. a reklámok által – teljes elhülyüléshez vezet. Kell, hogy a nép egyik fele Gyurcsánytól, a másik fele Orbántól, és mind a két fele egymástól rettegjen. Ember embernek farkasa - mumusa legyen. A megosztott (paranoid-skizofrén) tudatállapot tüneti „kezelésére” ajánlható egy valóság-(live)show, egy jó kis bevásárlás a shopping centerben, a plazában, alkohol vagy marihuána, öregecskedõ élet-társunk felcserélése egy fiatalabbra, buddhista szeánsz, pornófilm vagy szex-orgia a gõzfürdõben, végsõ megoldásként az eutanázia.

Hogyan (ne) legyünk hazaárulók?

Gyakran kérdezik tõlem: szerintem hogyan lett-lesz valakibõl pont hazaáruló?! Hazát árulni ma nem azt jelenti, mint régen; ennek a szónak, fogalomnak a jelentése a történelem során megváltozott. A talán igaz sem volt hõsi idõkben hazaárulónak az számított, aki összeállt a tatárral, a törökkel, labanccal, stb., hogy valami júdás-pénzért vagy egyéb juttatásért – esetleg saját élete megõrzéséért – cserébe övéit elveszejtse. A „német” idõkben ez már kezdett meg-változni. Ha valaki a megszállás idején, aktív vagy passzív együtt-mûködésével elõsegítette egyes rasszbéli honfitársai internálását, utóbb azzal védekezett: „Parancsra cselekedtem.” Mintha ember-társaink elárulására, a haza kiszolgáltatására felmentést adhatna bármilyen „parancs”. Az orosz uralom alatt aztán a dolgok eredeti jelentése intézményesen megfordult. Éppen az vált hazaárulóvá, a szocialista haza esküdt ellenségévé, aki nem akart együttmûködni a megszálló hatalommal, netán elhagyta hazáját – „disszidált”. Aki a nagy Szovjetúniót „gyalázni” merészelte, árulónak bélyegezték…

Mára azután a szó eredeti jelentésébõl semmi nem maradt. Akik egykor tényleg elárulták a hazájukat, önzõ elõnyökért összeálltak a nemzet orosz leigázóival, sõt, hazaárulónak minõsítették és el is ítélték mindazokat, akik erre nem voltak kaphatók – egyszer csak 180 fokban köpönyeget fordítottak. Elárulták a hõs Szovjetúniót, a szocialista Magyarországot és korábbi önmagukat. Átálltak egy pillanat alatt Amerika és a NATO oldalára – azok oldalára, akiket nem sokkal azelõtt még szóban és tettben imperialista ellenségnek tekintettek. Ettõl a perctõl kezdve – 1990-tõl – hazafi és hazaáruló szerepet cseréltek (gondoljunk elsõsorban a politikusokra, katonai hírszerzõkre, kémelhárítókra, stb), „hivatalosan” az lett hazaáruló, aki korábban hazafi (értsd: amerika-ellenes) volt, és az lett hazafi, aki azelõtt hazaáruló (értsd: szovjetbarát) volt (???). Mindenesetre a következetes ember hirtelen „a hazatábor” másik oldalán találta magát, anélkül, hogy a saját nézetein jottányit változtatott volna…

Nos, hogyan leszünk hazaárulók? Hát úgy, ha hazánkat kiadjuk, eladjuk, kiszolgáltatjuk egy idegen, gyarmatosító hatalom kénye-kedvének. Hogy ki a gyarmatosító? Aki elveszi hazánk társadalmi tulajdonát s népét kamatrabszolga-sorba taszítja. Ki a hazaáruló? Bizonyosan mindazok, akik a gyarmatosításban együttmûködnek.

Bizony vannak, akik kétszeres „hazaárulók”, mert lelküket kétszer is eladták az ördögnek: elõbb a Szovjetúniónak, aztán másodszor – ma – a nemzetközi globalizátoroknak adták át Magyarországot…

A tehetséges ifjú különös erõvel érdeklõdik a politika iránt, és úgy „dönt” – esetleges korábbi KISZ-titkársággal, mint elõképzéssel a háta mögött -, hogy eljött az õ ideje, politikusi pályára lép. A rend-szerváltó reform-kommunisták segítségével, ajánlásával külföldi „kiképzésben” is részesül; minden tudást és képesítést megszerez, ami arra predesztinálja, hogy a nemzetek feletti elit szalonképes tagjává váljék, hogy a legkényesebb szalonok is (pl. Bilderberg) befogadják õt. Aztán a siker, az eufória egy ihletett pillanatában, az elsõ lépcsõfokon a bölcs, öreg tanácsadók egyszer csak hirtelen megkér(d)ik: mondjon „igen”-t… - De ugyan mire?! – kérdezné elsõ meglepetésében, ám magában rögtön el is bizonytalanodik: „Hisz’ annyi mindent kaptam tõlük, már eddig is…” – És „igen”-t mond… Mire pedig rájönne, rájön, hogy mire mondott „igen”-t, már késõ.

A végsõ megoldás

Amikor aztán az ál-nemzeti elit mindkét oldala rádöbben, hogy az eddig járt piszkos útnak mindjárt vége, mert elõttünk a szakadék, mögöttünk a préritûz - egy felégetett ország fekete füstje -, akkor egyszerre ráébrednek, mi is az, ami minden látszólagos ellentét, széthúzás, „oszd meg és uralkodj” ellenére összetartja õket. Akkor rájönnek, hogy nem egymással, hanem a néppel állnak szemben.

És akkor megkötik a nagykoalíciót, mely ellen nincs apelláta.

Vác, 2005. május 19.

Czike László