Czike László




Sándor András, a szabadgondolkodó


emlékezés az íróra, esszékben



Vác, 2005. január



Szinopszis



Sándor András - ha csak rövid ideig is - atyai jóbarátom volt.


Meghalt 1997-ben, Egerben, - 74 éves korában.


Másfél éves barátságunk története amilyen egyszerû, olyan romantikus.



A rendszerváltást (1990.) közvetlenül megelõzõen fõleg a KAPU-t és a HITEL-t olvastam; azután többnyire jobboldali heti- és napilapokat - Demokrata, Magyar Fórum, Pestmegyei Hírlap, Új Magyarország, Új Idõk, stb. -, amelyek segítettek megértenem: mi történik a nagypolitikában. A sok jó író között (már 1996. után) feltûnt nekem egy, akinek egyedülállóan vitriolos stílusa, objektív lényeglátása, könyörtelen, de igazságos, különleges ítélõképessége, publicisztikáinak bátor õszintesége mélyen megragadott.



Egy idõponttól kezdve már módszeresen kerestem, direkt vártam újabb és újabb írásait, mert egy sem volt közöttük, mely unalmas, kisszerû, hétköznapi, nehezen érthetõ vagy hazug lett volna: valamennyi az aktuális probléma kellõs közepébe talált. Mérhetetlenül csodáltam az ismeretlen embert tudásáért és bölcsességéért.



Sándor András állandó író volt a Pestmegyei Hírlapban és az Új Idõkben.



Egy különösen gondolatébresztõ cikkét követõen tollat ragadtam, és levelet írtam neki, ismeretlenül, a kiadó lap szerkesztõségébe címezve. Már nem is reméltem, hogy válaszol - közel 4 hét telt már el -, amikor megjött a levele.



Gyorsan összebarátkoztunk.


Másfél éves levelezésünk tulajdonképp egy kétoldalú, “esszészerû”, folyamatos, élõ politikai eszmefuttatás, melyben az aktuális fejleményeket vitattuk/tárgyaltuk meg. Elképesztõen mély, pontos, bölcs történelemismerete, eligazodása az ókori kultúrákban, rendkívül sokoldalú probléma-megközelítése külön tanulmány volt!



Közel egész kötetnyi terjedelmû levélváltásunk tartalma az ókori Rómától ‘56-ig, Mátyástól a rendszerváltásig, Rákositól Kádáron át egészen az Orbán-Torgyán, napi kérdéskörig ível. Ez szinte olyan, mintha a nyomtatásban megjelent könyvei mellett egy külön, exkluzív, mindmáig kiadatlan, sajátosan közvetlen hangvételû, “szamizdat”-kötettel is rendelkeznék: a személyes részvétel különös élményével, egy különlegesen érdekes, írásos párbeszéd formájában...



Sándor András író a számomra nagyon szerencsétlenül, túl korán hunyt el, egy kezdõdõ nagy barátság szinte legelején, amikor még csak épp sejteni kezdtem, hogy a személye mennyire meghatározó lehet (lesz) a további életem minden vonatkozásában.


Ugyanakkor “reám hagyta” az önéletrajzát! Az egyik levelemben külön kértem, hogy tiszteljen meg vele, amit habozás nélkül meg is tett: elküldte nekem levélben a 20 gépelt oldalas részletes önéletrajzát, melyet addig sehol nem publikált...



Sándor András (az ökológus) - öt-hat másik nyelv mellett - tökéletesen beszélt, olvasott és írt olaszul is. Egyik turista-útján ismerkedett meg Gilberto La Scala nevû olasz barátjával, aki a “Cappelle Vaticane” szólistája, maestroja, szintén jeles ökológus, - akárcsak Sándor András, aki haláláig a Bükki Nemzeti Park híres szakértõje, tanácsadója volt, amirõl közismert szakkönyve is tanúskodik.


Kiterjedt levelezést folytattak egymással, amelyet András halála után signore La Scala elküldött nekem, s amellyel - mint még kiadatlannal - szintén rendelkezem.



A legrejtélyesebb azonban Sándor Andrásnak külön a számomra írott útmutatása, amolyan személyes “szellemi végrendelete”, ami nem több egy piciny gyûrött és kimosott cetlinél, melyet utolsó közös bükki kirándulásunk alkalmával nyomott a kezembe és én eltettem a nadrágom zsebébe, hogy onnan - kimosás után, de még jól olvashatóan! - hónapokkal András halála után kerüljön újra elõ, még éppen idejében...


A cédulán az állt, hogy mielõbb (?) keressem meg Vass Csaba szociológust, és olvassam el “A globalizációs világrendszer-váltás és létmódváltás”, a Valóság folyóiratban megjelent esszéjét.


Megtörtént! Sándor András így még a halála után is gondoskodott rólam.


A szellemi öröksége tisztító megaláztatásokat, megtisztelõ szenvedéseket hozott.


Amolyan kitaszított ‘rendbéli’ kóborlovaggá tett a hozzá való hûségem!



Mert ki is volt valójában Sándor András?


Ebben a könyvben összefoglalom azt a rengeteget - egyesek számára bizonyos értelemben túl sokat! -, amit róla tudok. Valóban! Sándor András tényleg túl sok volt; - szinte fel sem lehet sorolni hiánytalanul valamennyi elkötelezett, hûséges kötõdését mindazokhoz az ügyekhez, amelyek iránt személyes felelõsséget érzett és vállalt.



Eredeti végzettségére s ‘szakmájára’ nézve történész és ókori nyelvész (classica filológus) volt; ebbõl eredõen kimerítõen ismerte a görög, a római (és az ezeket megelõzõ) ókori társadalmak nyelvét, politikai, gazdasági berendezkedését, mely ismereteibõl gyakran - ha csak tehette! - merített analógiákat az újkori (globális és magyar) történések áttekintéséhez, könnyebb megértéséhez.



Református erdélyi polgárcsaládból származott, édesapja ügyvéd volt: egy nagy-tudású “clochard”, ahogyan õ elnevezte. Fiatal diplomásként újságíró, népi író, népmûvelõ lett. A pályakezdése egybeesett a II. világháborút követõ kommunista hatalomátvétellel. Tekintettel baloldali (népi) vonzódására, valamint korai, erõs politikai érdeklõdésére: belépett a Kommunista Pártba.



Sándor András az életének ezt a korszakát “úgy magyarázta meg” nekem, hogy: “Nem az a fontos, hogy hol van az ember, hanem az, hogy mindig becsülettel tegye a kötelességét, és a válaszutaknál mindig helyesen döntsön, tudja, merre kell mennie.”



Életrajzának bevallottan tudatos fõ motívuma szerint: “hagyta magát vezettetni a sorsa, a Gondviselés által”, és mindig felvállalta a személyére szabott feladatot, s beteljesítette azt.



Egészen közel került Rákosi Mátyáshoz; - annyira, hogy szinte közvetlen tanács-adói köréhez tartozott. Azután amikor Rákosi öntörvényû diktátorrá vált, Sándor András elkezdte hevesen bírálni, amit õ építõ kritikának szánt, ámde Rákosi nem annak vette.



Andrást elõször “számûzték” Dunaújvárosba, majd kizárták a Pártból és az Író-szövetségbõl is. Látta, hogy az ország a forradalom felé sodródik; de Rákosi és környezete nem fogadta meg intelmeit. Tagja lett a híres “Petõfi Kör”-nek, amely intellektuális (reformkommunista?) társaság nem kifejezetten a forradalom meg-szervezését tûzte ki fõ céljául, sokkal inkább korszerûsíteni akarták a szocialista rendszert. Amikor azután kitört a forradalom, - Sándor András forradalmárként Nagy Imre tanácsadója lett, akit érdekes, ellentmondásos személyiségként írt le. Nem vezetõi alkat volt - írta a levelében -, aki két tûz, a népiek és a liberálisok befolyása között õrlõdött.



Sándor András életében legnagyobb ellenfelének a liberális Vásárhelyi Miklóst (pár éve hunyt el, haláláig a Soros-alapítvány magyarországi elnöke volt) tartotta. Nagy Imre miniszterelnököt a Párt liberálisai elárulták, András azonban sohasem. Az 1956-os forradalom leverése után Andrásban minden összeomlott...



Mint forradalmárnak, menekülnie kellett! Kádár János mintegy ‘vérdíjat tûzött ki a fejére’: “A tigrist le kell lõni!” - mondta ki a verdiktet, személy szerint Sándor Andrásra vonatkoztatva. Barátai javasolták neki, szökjön ki külföldre (elintézték volna), de András nem ment; - inkább itt maradt, a hazájában...



Letartóztatták, és 8 év fegyházra ítélték, amibõl 3 évet ült le, Vácott.



Az 1960-as években a Szerzõi Jogvédõ Hivatalban szerkesztõ-mûfordítóként, a magyar szellem szolgálatában dolgozott.


Az 1970-es években az Egri Dohánygyár igazgatójának gazdasági tanácsadója volt, egészen nyugdíjba vonulásáig.



Ereje teljében úgy döntött, hogy a politikai rendszerváltásban is részt kell vennie; író-gondolkodóként, tanácsadóként - minden lehetséges módon.



Alapító tagja lett - több, volt népi író társával együtt - az MDF-nek, amelybõl az SZDSZ-szel kötött paktum után azonnal kilépett.


Egészen 1997. novemberében bekövetkezett haláláig a tanácsadója volt Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének; igyekezett megakadályozni a Szövetségben a liberális szellemiség térhódítását.


Amikor 1994-ben az MSZP megnyerte az országgyûlési képviselõ-választásokat; Sándor András személyesen felkereste Horn Gyulát, hogy lebeszélje az SZDSZ-szel tervezett koalíciós szerzõdéskötésrõl. Hiába...



Haláláig az Új Idõk vezetõ publicistájaként írt.


Szerkesztõként részt vett egy “szamizdat-magánlevél” - a “Kedves Barátom!” - megírásában és szerkesztésében. Íróként is a liberalizmus politikai túlsúlya ellen küzdött. Rendkívüli módon érdekelte az 1998-as választások várható eredménye; levelezésünkben is részletesen elemzi “a várható” Orbán-Torgyán megegyezést. Ebbõl kiderül Sándor András “elõrelátó nézeteinek” fejlõdése is; - eleinte még (‘a Soros-indulás’ miatt) elvetette Orbán Viktor miniszterelnök-jelöltségét, 1997-ben azonban fokozatosan felismerte és el is fogadta a majdan bekövetkezõ jövõt, amit sajnos már nem érhetett meg. Minden újat kész volt befogadni!



Sándor András életmûvében a több ezer publicisztika mellett számtalan fordítás és mûfordítás is szerepel, és három könyv: “Kicsoda legyen irgalmas nekünk?” (tanulmánykötet), “Bükk-monográfia” (ökológiai szakkönyv) és “A történelem elmezavara” (látleletek, 1987-1996.).



Sándor András feleségével magányosan élt Egerben; írt, érvelt, politizált - “nem fogta be pörös száját”! - egészen haláláig. A Bükköt járta, védte a természetet; - Budapestre csak szerkesztõségi összejövetelekre, vagy könyvét dedikálni jött fel. Társasházi lakásában “Cirmi” macskájával játszott, csillagos estéken az ablakból kémlelte távcsövével az égboltot.



Gyakran említette a szíve bal kamrájának gyengeségét (‘késését’), ami miatt nem jól bírta a túlzott fizikai megterhelést (hegymászást, lépcsõt), - ilyenkor légszomj kínozta, de ameddig megállásra nem kényszerült, hõsiesen küzdött ellene, és úgy tett, úgy vette az akadályokat, mintha semmilyen problémája nem lenne. Utolsó közös kirándulásunkon már nem jött le velünk az aggteleki cseppkõbarlangba, - a kijárat elõtti padon ücsörögve elmélkedett és bóbiskolt, amíg elõkerültünk...


Társadalmi értelemben magányosan halt meg.


A Párt “liberális utóüldöztetése” miatt még a 60-as években felbomlott a családja; elõzõ felesége elhagyta: felnõtt lányával és fiával minden kapcsolata megszakadt. Második feleségével, Jutka asszonnyal élt boldog házasságban, haláláig.


Keresztény (református) volt és magyar, ami miatt a liberális volt elvtársak meg-próbálták mindenhonnan kirekeszteni.



Ki is volt Sándor András, - az író-publicista, a forradalmár, az ember?


Sándor András, aki töretlenül végigharcolta valamennyi küldetését.


Minden tudásommal azon igyekszem, hogy könyvemben bemutassam - olyannak, amilyennek megismertem: hûségesnek Istenhez, hazájához és önmagához.

Elõszó helyett



A jelenségek a Világegyetemben - Földünkön is - kölcsönös összefüggésben, sõt, meghatározottságban állanak. Egyaránt érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre, hiszen az ember a természet része.



Ray Bradbury egyik novellájában ‘történik’, hogy az idõben évmilliókat vissza-utazó õslényvadász-expedíció elõvigyázatlan tagja letér a kijelölt ösvényrõl: noha akaratlanul, de eltapos egy éjjeli pillangót. Mikor visszatérnek a saját jelenjükbe, ‘mindent változatlanul’ találnak, - egy kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnökválasztás nem az általuk ismert, hanem azzal éppen ellentétes eredményt hozott: a konkurens jelölt lett az elnök. A lepke elpusztítása visszamenõleg meg-változtatta a múlt egészét, a módosult történelem pedig ‘egy kissé’ megváltozott jelenhez vezetett!



Lehet, hogy egy elõvigyázatlan idõutazó (vagy a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényrõl letérve a múltban Magyarországon is eltaposott valamit?!



******



A társadalmi-politikai változások is objektíve meghatározottak.


Ha mégsem láthatjuk azokat pontosan elõre, annak nem az az oka, mintha a vak-véletlen irányítana mindent - vagyishogy nincsen determináció -, hanem sokkal inkább az összetevõk óriási száma, és kölcsönös egymásra hatásuk bonyolultabb érvényesülése: a végeredmény, az összes hatások eredõje normális agyvelõvel vagy komputerrel már nem számítható ki.



A történelem több példát is produkált, hogy bizonyos szerencsés (?!) csillagzat alatt született ember a körülmények kedvezõ (?) összejátszásában elõre meglátta a jövõt. Például Nostradamus, vagy a szintén francia Jules Verne.



A modern világirodalom legdöbbenetesebb, legaktuálisabb regényciklusa Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája és annak eredeti folytatása. A véget érni nem akaró cselekmény-fûzér vissza-visszatérõ fõszereplõje Hari Sheldon (a ‘mi’ leleplezõs, rendszerváltó Tõke Péterünk - alias: Peter Sheldon - tõle kölcsönözte írói álnevét) a hírneves történész-professzor, az intergalaktikus politikai tanácsadó, aki a modern szociológiát/politológiát a matematikai/statisztikai vívmányokkal (mint új módszertannal) ötvözte, majd ezt az “Öszvér”(a regényciklus negatív fõhõsének a neve)-tudományt - a pszicho-históriát - kora politikai problémáinak megoldására, a lehetséges/szükségszerû jövõ feltárására alkalmazta, a galaktikus válságkorszak lerövidítése érdekében.


Isaac Asimov mûve - modernkori prófécia. Megjósolja, hogy idõvel a jövendõ-mondáshoz nem kell majd transzba esni, különbözõ rituális hókusz-pókuszokat végezni; ‘elég’ lesz, ha valaki okosan, bölcsen, tisztán és becsületesen elemzi a múltat és a jelent, és mintegy modellezi, szimulálja: kiszámítja és megoldja a jövõ titkát.



A próféták kivételesen erõs akaratukkal felfokozzák a képzeletük térerejét, így képessé válnak a távoli téridõbõl - a jövõbõl - folyamatosan érkezõ értelmes jelek érzékelésére, felfogására, dekódolására; a bennük rejlõ üzenetek megfejtésére és értelmezésére.



Sándor András a következõket írta a Püskinél 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" címû könyvének 179. oldalán:



"A nemzeti fasizmusok túlélõ maradványai zavarják a globális fasizmusnak ezt a replikálódó (szervesen kiépülõ) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt globális embertömeg földgömb-méretû struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elõsegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (a nemzeti célok el-tüntetését), és egységes, mûhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen. A ‘skinhead’-mozgalom megragadt a fasizmus egy korábbi és idõszerûtlen állapotában, és ezzel a merõben új, globális fasizmus számára álcázási lehetõséget ad: ez utóbbi a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság tehát az, hogy a tudomány és a technika új szintje - a hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretûvé válása, az ûrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létmûhelyeket és életvilágokat, vala-mint a demokráciát, mint társadalmi mûködési rendszert. Miután az elõkészítõ fázisok a XX. század elsõ felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak; a XX. század végére a monetáris folyamatoknak, mint az emberi energiákat globális méretekben összegyûjtõ és szétosztó csatornáknak a kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust, mintegy megvalósítva ezzel Hilferding ‘generálkartell’ látomását.



Ez a válasz a következõ kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincsen demokrácia? Miért válik, válhat a demokratikus intézményrendszer erõszak-érvényesítõ mechanizmussá? Miért is nem érzi magát otthon az ember a saját hazájában? Miért semmisíti meg a szabadságot éppen a liberalizmus? Miért tûrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak) olyan véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv? A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tõzsde-hiénák. A sajtója és a tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tõzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) minden ellenõrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A nemzeteknek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak, kilátása a halál. S az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti õket: az öngyilkos terrorba. A Föld íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, - mint a pelyvát fújja szerteszét a szél. Nincs más lehetõségünk, mint lárvaarcunk alatt megõrizve átmenteni a rejtett, mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idõk teljességét."



Mert eljön az idõk teljessége, a beteljesedés, ami még mindig nem a világvége.


Az élettelen-fakó bábokból tavasszal hirtelen gyönyörû pillangók lesznek.


A frissen-kelt pávaszemek részegen csaponganak az áprilisi szélben.


Eljön a karácsonyi újszülött, hogy érettünk beteljesítse keresztáldozatát: Soros, a Vörös Cégér, a Vörös Ördög, a Róka, a Hálózat, - az Aranyborjú ellenében.



A Húsvétkor feltámadó Krisztus üdvözült, pünkösdi teste fenséges pillangóként repül ki bábjából, a torinói lepelbõl - a tekintete szilárd: jóságos, de kõkemény.


Az idõk vége felé minden dolgok is - feledve és feladva rejtõzködésüket - azzá válnak, amik valójában. Mert nincsen titok, amit ki ne hirdetnének.


Rabszolganépek támadnak fel: a Sátán birodalma darabjaira esik szét.



A gyarló ember gyakran elrejti a valódi arcát, bebábozódik, kódolja írását, sõt, a gondolatait is. Sándor András nem rejtõzött el - nem rejtette véka alá véleményét. Az ezerszínû Világ, az izgalmas Valóság sorsszerûen kódolt.


Tényei dekódolásra, leleplezésre várnak. Titok nem maradt rejtve õelõtte...



Sándor András (= 1997.) pedig nagyon értette a Világmindenség mûködési elvét; pontosan tudta, hogy itt, a Földön Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást. “Légy okos, mint a kígyó; és szelíd, mint a galamb!” írta nekem, Jézus Krisztust idézve.



A halálosan - gyógyíthatatlanul - bûnös ember elkárhozik.


A gyarló emberi lelkek a bûnbánat és a bûnbocsánat révén, rövidebb-hosszabb purgatóriumi fogság után, üdvözülhetnek.


A lelkiismeretlen emberek túlvilági sorsa elõttem ismeretlen.



Az egyenes gerincû emberek üdvözülése nem diszkrét esemény - mint például a halál -, hanem olyan töretlen folyamat, amely gyakran már az evilági életükben fokozatosan végbemegy.


A próféták viszont már eleve üdvözülten jönnek erre a földi világra.


A testi erejüket gyorsan felõrölve, apránként próféciáikba pazarolják.


A próféciák, a jövendölések lepkék. Szárnyra kelnek, majd elillannak.


Ha a lepkéket összegyûjtjük, sorba állítjuk: megnyílnak a dimenziók.


A törésvonalak szélén egyensúlyozva haladunk a pokol egyre mélyülõ bugyrában. Kétoldalt elhúznak mellettünk az Apokalipszis lovasai...



*******



Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedésérõl, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettõt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezõket okolják, akik a megelõzõ szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttmûködõ magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idõ kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyzõ-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerûen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), vagy nemzetközi konspiráció ‘áldozatai’ vagyunk... Vagyis furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy valódi felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyarországot); de a csomagba tudtunk nélkül, már jó elõre nemcsak a nómen-klatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (vele implicite a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem még az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel késõbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlõdés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sõt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedõ átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik, amelyrõl a népet, minket nagyvonalúan elfelejtettek tájékoztatni.



Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejûleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerûen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetõvé és szükségszerûvé a magyar rendszerváltást is.



Azt kell tisztán látni, hogy 1950. óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fõ irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerûen’?!



Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: “Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Errõl csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzõk s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sûrûn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülõ reformkommunistáink.



Arról van szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte: a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két rendszer közti alap-vetõ ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, míg Keleten a magán-tulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette.



Miután fû alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdõdhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tõke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerûséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált - legfõképpen a spontán meglepetéstõl irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett...



Jól megõrizték és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait.


Nyugaton ettõl csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon.


A felszabadulásból, a rendszerváltásból és a globalizációból nekünk csak ennyi jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyarországon 1982-ben kezdõdött - eleve a késõbbi atlanti globalizáció és az úniós integráció céljával...



Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre?


Sándor András nem érhette meg, amikorra mindezekre a kérdésekre megszületik a mai megdöbbentõ válasz; de azt tudta, hogy a világforradalom végleg elbukott.

Még mindig csak elõszó: szövetségi prófétákkal



Ne ítélj, hogy (meg) ne ítéltess!


Akit megaláznak, az felmagasztaltatik.


Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.


Isten útjai (amúgy) kifürkészhetetlenek...



Sándor György humoralistának, akivel együtt mi hárman a legjobb barátok voltunk és vagyunk - aki ‘amúgy mellékfoglalkozásban’ az 1997-ben elhunyt ószövetségi próféta, Sándor András ‘megkésett reinkarnációja’ is -, a furcsa rendõrségi jegyzõkönyv-részleteihez (Magyar Nemzet 2001. IX. 1.) írtam ezeket:



Semmi kétség, Sándor György, a részszépíró is prófétává lett!


Méghozzá már az Újszövetség mirhájával megkenve szállott alá az Ószövetség új poklába: mint Ábelünk tanítaná a szeretet áldozatára a Káinjait. Tanítaná Mózes helyett móresre, de leginkább éberségre a hébereket... Sándor András nyomán...


S lám csak: a részszépírás apránként döbbenetes felfedezésekre vezette!



A televízió, a tudat-felügyelõség börtönõre


Igen, - az egész világ fogoly. Már többedszer írod ezt döbbenten, Sándor Gyuri, mintha az ismétléstõl majd csak eloszlana a rettentõ varázslat. ‘A’ szabad világ sohasem létezett. Sándor András tudta ezt. A kommunizmus kísérletével a bûvös kör bezárult: a szabad kõmûvesek tervszerûen bevakolták a begörbült életteret...



A párduc a gödölyével heverészik


Atavisztikus gyermekkori álmom, hogy újból ‘létrehozzam’ - legalább in vitro - a paradicsomi állapotot, amikor is a farkas a báránnyal lakik együtt; és legfeljebb ‘kinn a farkas, benn a bárány’-t játszanak, azonban vér sohasem folyik. A Biblia szerint a Paradicsomban a párduc még együtt heverészett a gödölyével; sõt, az oroszlán a zebrával fogócskázott, - s Ádám szemhunyására a lábához telepedett.



A skót juhászkutya (collie) a farkas esküdt ellensége, megõrzi tõle a bárányokat.


Ám a szibériai husky, a szelídségre szelektált tisztavérû farkas - nem fér össze vele. Megölik egymást, mert õsi szagokra, ösztönökre ébred a bosszúszomj...



A rendszerváltás hajnalán volt egy ügyvéd barátom, akinek az íróasztalán faragott Krisztus-fej díszlett, s a háta mögött monarchia-kori biedermeier páncélszekrény állt... “Nagyon szeretjük!” - ismételgette átszellemült mosollyal. (Mind a kettõt.) Mondtam egyszer Robinak: egymillió forintot szánnék egy közös alapítványra, a keresztény és zsidó magyar értelmiség barátságának elmélyítésére.


“Köszönöm, én ebben nem veszek részt!” - válaszolta.


Páncélszekrény és Krisztus-fej - párduc és gödölye.


A csecsemõ a vipera fészkénél játszik


Az egész Föld egy hatalmas nagy viperafészek; a jászoly csak ritka illúzió, amely körül éjjel-nappal hangtalanul ott koslatnak Heródes gyilkosai... Ne feledd, mióta Jézus megszületett: a vallásháború a szeretet ellen folyik. Nem országokról, nem területrendezésrõl, nem népekrõl vagy etnikumokról, legkevésbé kisebbségekrõl szól a történet, hanem a végsõ harcról a krisztusi szeretet ellen. Ezért mondta a Bombera Krisztinától feltüzelt 75 éves magamutogató aggastyán három éve a posztkommunista tv2-ben ezt a liberális kulcs-mondatot: “Krisztus, leszállhatnál már arról a nyavalyás keresztrõl, hogy megigyál velünk egy jó kupa (antinori) vörösbort!” - Mert a szeretet keresztáldozata az egyetlen, ami még legyõzheti az Antikrisztust. A vámpírt (Nosferatut) is csak a feléje nyújtott kereszt ûzheti el...



Az emberi lelkiismeret kiküszöbölése


Igen, - az ószövetségi próféta újszövetségi reinkarnációja idejében felismerte az élõ Antikrisztus legrettentõbb szándékát: meg akarja semmisíteni a lelkiismerettel bíró embert. Isten a nemzéssel a Teremtés részesévé tett bennünket, mert a lélek a két ivarsejt egyesülésekor száll mint Isten magzata az embrióba; ezért ember-gyilkosság a bármilyen korán elvégzett abortusz is. A lelkiismeret, mint az ember kommunikációs kapcsolata Istennel ezért úgy számolható fel a leghatékonyabban, ha még csírájában elfojtják - vagyis ha a lélek meg sem születik... A klónozással az Antikrisztus szolgái kiiktatják a szaporodásból a Teremtést, és felépítenek egy hasonmásokból álló emberi populációt. De a legfélelmetesebb az egészben, hogy a klónozás révén majd lehetõvé válhat minden becsületes, krisztus-hû emberi lény alteregójának az elõállítása is; egy olyan alteregóé, aki a megszólalásig hû mása az eredetijének, csak éppen belül üres, vagyis hiányzik az isteni önkontrollja.



Az igaz lelkek az alteregójuk láttán ‘meghasonlanak’ és a hasonmások megölik õket, s helyükbe is a (saját) hasonmásuk lép. Fokozatosan, észrevétlenül kialakul Orwell 1984-e, az Antikrisztus birodalma, a hasonmások klónozott társadalma. Nem csoda, ha anya nem ismer többé a gyermekére; s ha megszületett, azonnal egy kukába dobja. De a cseperedõ gyermek sem ismer szüleire, mert õk közben hasonmásokká válnak. Ezalatt ember-állat hibridek lepik el a Földet; - kisebbségi és személyiségi jogokat követelve. S e testi-lelki gnómokból államférfiak lesznek. A borjú és az oroszlánkölyök együtt híznak, - kisgyermek terelgeti õket...



Még kérded: hányad-íziglen?! HETEDÍZIGLEN!!!


Az áteredõ bûn az istentagadás kevélysége; más szóval: evés a Tudás Fájáról.


Életünk értelme azon mérhetõ le - mennyire váltunk eggyé Krisztus áldozatának misztériumával. Még életünkben a részévé kell lennünk a természetfölötti (isteni) szervezet életének, amelyhez a kezdetektõl tartozunk. Az Angyalok Rendjének...


Vigyáznunk kell; - 2000 évvel a megváltás után nem árulhatjuk el Krisztust még egyszer, mielõtt a kakas kukorékol! A hasonmásunk jusson a végsõ kárhozatra.


Hiába hát minden (h)éberség, ebbõl már nem lesz rendõrségi jegyzõkönyv, mert annyi már a bûntény, hogy nyilvántartani is képtelenség. Miért csodálkozol?!



A rendõrök, az ügyészek, a bírók, sõt, már az ügyvédek is: mind hasonmások...


Nem is beszélve a náluk magasabb sarzsikról!


De vajon kik, kiknek a hasonmásai?!






Sándor András, a szabadgondolkodó



Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után itthon maradt, el is fogták. Elfogása történetét - “A történelem elmezavara” címû könyvében (23-24. oldal) - mintha csak kívülrõl szemlélné a vele történteket, így írta meg: "Fûzfõnél jobbra kanyarodott az út. Már teljes volt a nappali világosság, de a néptelen úton nem találkoztunk egy lélekkel sem. Kenese elõtt, firkás útkanyarban, feltûnt egy kis temetõ. Húsz-huszonöt sír, ha lehetett benne, - egyszerû fa-és bádog-keresztek. A temetõ közepén feszület. - Állj! - vezényelt Grábits. - Hugyozni kell.



Kiszálltunk, nyújtózkodtunk, és könnyítettünk magunkon: legalább három fél-deci volt mindannyiunkban. A gépkocsivezetõ már visszaszállt, amikor Grábits szemügyre vette a temetõt. Szeme megakadt egy feszületen, azután Stefanikra villant, arca eltorzult. - Te! - rikkantotta. - Oda nézz! Én is a feszületet néztem. Talán a legkifejezõbb Krisztus-arc volt, melyet valaha is egy útszéli feszületen láttam. Végtelen szomorúság, magamegadó fájdalom ült rajta, - ajka nagyon finoman lefelé görbült, nagy, barnára festett õz-szeme pedig nem a szokásos módon lehunyva, oldalt, lefelé irányult, hanem a kissé lehajtott fejbõl fölfelé nézett, egyenesen arra, aki szemben állt vele. S mint a csodatévõ Szûz Mária képeken, a szem követte a szemlélõt. Alkotója nem volt képzett mûvész, naív volta meglátszott a darabos, gyakorlatlan vonalakon. Ez a Krisztus az Ember Fia volt, a maga végtelen nagy szomorúságában, szerencsétlenségében. Olasz Ferencnek vannak fényképei ilyen Krisztus-arcokról. Lám, még Grábitsot is megfogta, gondoltam én, aki olyan naív voltam, mint a mûvész.



Akkor Grábits felrántotta a kocsi ajtaját, és kirántotta a géppisztolyt. - Gabi, vedd ki te is! Stefanik is kivette, majd kibiztosította. Néptelen út, temetõ, - egy pillanatra belém hasított: csak nem itt akarnak végezni velem, s mindjárt el is ásnak? Feszült figyelemmel követtem mozdulataikat. Grábits nem rám célzott: a feszületre. - Tied az elsõ eresztés - mondta Stefanik. Grábits megeresztett egy sorozatot. Az üres hüvelyek szanaszét röpködtek az úton. Megszédültem. Úgy éreztem, ezt a sorozatot én kaptam. Miért is ne? Grábits részeg. Lélek sincs az úton. Gombócot éreztem a torkomban. Miért nem engem öl meg? Bocsánatos bûn. Nem is kapna valami nagy büntetést. Sõt, késõbb kitüntetnék. S már felel is rá jobb felõl a következõ sorozat: Stefaniké. A Megfeszített jobb válla eltûnt.



Grábits a következõ percben harsány géppisztoly-ugatással összeroncsolta az arcot is, és kilõtte azt a csodálatos szemet. Stefanik meg ágyéktól fölfelé végig-lyukasztotta a korpuszt. Krisztus hét sebére. Jaj, Krisztus száz sebére! Krisztus hány sebére már? Világnak világa, - ólomszögekkel veretöl... Részegek voltak. Mitõl? A pálinkától? Vagy a gyûlölettõl, a védekezésre képtelen ellen? A saját lelkiismeretük nézett rájuk Krisztus arcáról? Van egyáltalán lelkiismeretük? Mi tombol bennük? Grábits arca egy elkárhozott léleké. Lekapta nyakából és extázisban lökte felém a fegyvert: - Andriskám! Te is lõj!



Letartóztatnak, megbilincselnek, bedobnak egy koromsötét, penészes odúba, börtönbe hurcolnak, kilenc évet ígérnek és kezembe akarják adni a fegyvert? Provokáció? "Kicsavartam Grábits kezébõl a fegyvert", mire Stefanik végzett velem? Vagy lelkiismeretük tombol odabent, és a cinkosukká akarnak tenni az embertelenségben? Most velem akarnának lövetni az összeroncsolt Fájdalmak Emberére? Miféle bugyra bugyborékolhat ott belül a pokolnak, ha enyhülést így akarnak szerezni? S még attól sem félnek, ha rájuk fogom?



Fölszegtem a fejemet. Belenéztem a Grábits tébolyult szemébe, és így szóltam: - Ellenforradalmár kezébe fegyvert, Grábits elvtárs? GRÁBITS ELVTÁRS! A nevét már ordítottam. Talán még Tihany is visszhangzotta. Az egész testemmel remegtem. - Holtában is megöltétek Õt - tettem hozzá csendesen. - Azt hiszitek, megölhetitek. Nem feleltek. A géppisztolyra mutattam. - Letenni. Oda. - Aztán a kocsira mutattam, kinyújtott kézzel. Majd odatántorogtam magam is. Még a motorházra támaszkodtam. Émelygést éreztem. Szégyent és utálatot. A temetõ közepén a szitává lõtt feszület roncsa. A lábtól való koszorú a földön hevert. A tárak és a lelkek üresek voltak, - semmit sem lehetett meg nem történtté tenni többé. Azóta sem lehet.”



******



András szerkesztette és írta a “Kedves Barátom!” címû szamizdat újságot, mely levél formájában jutott el (1996-1997.), a kb. ötszáz címzetthez. Ezekbõl idézek most; Sándor András olyan írásaiból, melyek ‘hivatalos nyomtatásban’ azóta sem láttak napvilágot - sehol. A ‘lap’ mottója, elõszava volt: “Ez egy magánlevél. Ez itt csak néhány lap papír, amely sem a hatályos törvények, sem a liberalista diktatúra íratlan szabályai szerint nem számít folyóiratnak, újságnak, idõszaki kiadványnak. E füzetet nem írók írják, nem médiatisztek szerkesztik. Nekünk, egyszerû feladóknak és címzetteknek, semmi közünk nincs a Magyarországot ma gyarmati sorban tartó (nemzetközi) apparátus legfontosabb eszközéhez, a tömegkommunikációhoz. Mi nem hisszük magunkat halhatatlannak, mint az újságírók és a mûvészek legtöbbje, sem tökéletesnek és tévedhetetlennek, mint a pártpolitikusok. Mi csak üzeneteket küldünk egymásnak, minden jelesebb ünnep közeledtekor. Bíztató szavakat arról, hogy van remény: édes hazánk, Magyarország egyszer még szabad és független lesz, nem sarcolják tovább a nagyhatalmak, s a maga hagyományait, kultúráját megõrizve élhet. Ez a levél bármilyen technikai eszközzel (akár kézírással is) másolható, sokszorosítható, borítékba helyezhetõ és postára adható. Címzettjei lehetnek mindazok, akik el-fogadják tõlünk a “Kedves Barátom!” megszólítást. 1956-1957. vérvörös telén budapesti papnövendékek egy csoportja ezzel a megszólítással kezdte leveleit, melyekben a kommunista diktatúra kegyetlenségeirõl számolt be a vidéken élõ címzetteknek. Az elsõ két szót s a feladatot így örököltük. Tisztelettel köszönjük bátor elõdeinknek! Üzenjük nekik, ha élnek még: a munkát folytatjuk mind-addig, amíg szükség van rá.



Kedves Barátunk, aki most e sorokat olvasod, segíts nekünk!”



*******



Nehéz Sándor András posztumusz sorait, ma is egyedülállóan idõszerû, sõt, egyre aktuálisabb, idõtálló jövendöléseit mély megrendülés és meghatódás nélkül (újra)-olvasni. Két okból is. Egyrészt: pontosan elõre látta mi és miért fog történni, és a ‘jóslatait’ - mint mindjárt látni fogjuk - abszolút precizitással megalapozva meg is írta, csak éppen agyonhallgatták, nem merték terjeszteni, olvasni, sõt még idézni sem; tehát nézetei, próféciái csak meglehetõsen szûk körben voltak ismertek. Ám ez nem változtat a tényen, hogy Sándor András munkássága, életmûve óta már többé nem mondhatjuk, hogy nem tudtuk, elhallgatták elõlünk, “az elit eltitkolta”, satöbbi, hiszen már mintegy 9 évvel ezelõtt megírta mindazt, ami ma velünk - balgaságunk, tutyimutyiságunk, gyávaságunk, kicsinyhitûségünk okán - történik...



Csak egyet tehetünk: ha megkésve is - megfogadjuk szavait a következõ írásából.


‘Nem hiú reményeket kell táplálni. Ha alszik az életösztön, fel kell ébreszteni!’

Sándor András: Mozdulni!



“Nem én kiáltok, a föld dübörög.” (József Attila)


“Jöhet akármi romlás, összeomlás, itt már nem lehet rosszabb.” (Ady Andre)



Immár itt van az ideje, hogy eltaposottságunkban mozduljunk, és kezdjünk végre szervezõdni; - nemzeti és emberi ellenállásra a magyar történelem legszégyen-letesebb kloáka-uralma ellen, mely - gyalázat! - a mi nemzedékünknek (sajnos, ‘szégyen’: már/még a következõ nemzedéknek is! - Czike László) jutott osztály-részül.



Az orosz-szovjet csizmák alatt azt hittük, ennél nagyobb mélység nincs.


Most megtudtuk: van. Ezt a szennyvíz-áradatot magunk húztuk magunkra.


Valahol össze kell gyûljünk, hogy meghatározzuk (azóta is ‘gyûlünk’, vö. például az Alkotmányozó Nemzetgyûlés összehívására, szervezésére tett, eleddig semmi nyilvánosságot nem kapott kísérletekkel - Cz. L.), - mit is tegyünk, hogy egykori hazánk számunkra összedrótozott koncentrációs táborból visszaváltozzék (szinte könnyes szemmel szakítom meg e sorokat újból: megint csak gettóban élünk! - Cz. L.) országgá, s hogy szétmarcangolt lelkét és testét helyrehozzuk.



Mi, kedves barátaink, mint személyiségek, erkölcsi alapon és keresztény értékek földrengésálló vázán épültünk föl, - ebben különbözünk mindazoktól, akiknek a hatalmában vagyunk. Mert akik tapodnak mirajtunk - nevezzék magukat pártnak, koalíciónak, elnöknek, szóvivõnek, elitnek vagy akár tengeri herkentyûnek - két értelemben is értéktelenek: maguknak sincs semmi értékük, s hiányzik belõlük az, ami az embert emberré teszi: az értékek rendje. Más szóval: annak ösztönszerû és tudatos ismerete, hogy mi az, ami a lét fennmaradását szolgálja, és mi az, ami a Univerzumnak nevezett teremtett rendezettséget visszatereli az alaktalan káosz léttagadásába.



Ha a görög mitológia szimbólum-világában akarnám kifejezni magam, azt kellene mondanom, hogy a Tüphón-Sárkány hatalmába adattunk, aki egyszer (immáron másodszor is! - Cz. L.) a fogságába ejtette Zeuszt, magát is...



Ha azt újszövetségi Apokalipszis szimbólum-rendszerét alkalmaznám, a ‘szociál-liberális’ kannibál-hatalomban a káosz tengerének mélységébõl feljött fenevadra kellene ráismernem, melynek hét feje és tíz szarva van, a pusztító utálatosságra, mely megfertõzi az emberek szentélyeit, a fenevadra, melynek adatott hatalom tombolni meghatározott ideig ((vö.: “Talán azért van mindez, mert (a Szûzanya elmondta): “A Sátán egyszer Isten trónja elé állt, és engedélyt kért, hadd tegye próbára az Egyházat is egy bizonyos idõre. Isten megengedte, hogy egy egész évszázadon (a huszadikon) át próbára tehesse. Amikor majd teljesültek mind-azok az ígéretek, amelyeket a Szûzanya a látnokoknak tett, - a Gonosz Lélek hatalma teljesen megsemmisül. De máris veszíti a talajt a lába alól, ezért vált annyira agresszívvé: megrontja a házasságokat, egyet nem értést szít a papok között, megszállja az embereket, gyilkosságokat követ el.” (Idézet: ‘A Szûzanya hívása Medjugorjébõl’ címû könyvbõl. - Agapé, 2003., Cz. L.)).



Ezek jelképek, amelyek a lényeget az emberi tudat számára még hozzáférhetõbbé teszik. A valóságban az emberi civilizáció soha nem látott válságának vagyunk a szenvedõi és tanúi, mely az embert, mint szellemi jelenséget tekintve, értékválság s az embert, mint természeti jelenséget tekintve, globális ökológiai válság. Mind-két krízis-változat egy halálos és entrópikus jövõképet vetít a ma élõ nemzedék elé: a Mars-mintájú sivatagét.



Az emberi létnek vannak olyan feltételei, amelyek az emlõsállati lét feltételei is egyszersmind: ezek természetiek. De az emberi létnek vannak olyan feltételei is, amelyek egyes-egyedül az emberi minõség feltételei: ezek szellemiek, erkölcsiek és kultúrálisak. Ez utóbbi feltételek között a legalapvetõbb a transzcendencia. A transzcendencia (a természetfölöttiség: a lélek, a lelkiség - Cz. L.) elvesztése az emberi minõség elvesztését jelenti. Amikor is értékválságról beszélünk, a transz-cendencia elvesztésérõl és az emberi minõség pusztulásáról beszélünk.



Mihelyt az ember megtagadja Istent, önmaga emberi lényegét tagadja meg, tehát értékét veszti számára az emberi élet. Akkor embert ölni már bármikor lehet, ha a gyilkos úgy ítéli, hogy ennek hatalmi vagy élvezeti hozama van. Ehhez képest már magától értetõdõ, hogy emberi tulajdont, életteret, életfeltételt erõszakkal el-venni és megsemmisíteni nem bûn, hisz a bûn fogalma éppúgy számûzetik, mint a szereteté. Nincs lélek, csak neuron-szinapszisok kisülései. (“Nincsen más, csak érdekek vannak; - aki mást mond, az hazudik!” - nyilatkoztatta ki nem is olyan régen, nemes egyszerûséggel Gyurcsány Ferenc, hazánk ‘frissensült’ miniszter-elnöke. - Cz. L.) Nincs haza, csak megélhetõ élvezetek földrajzilag körülkerített és fölcserélhetõ helyszíne, és az élvezetek csak a monopolizált javak birtokosait illetik meg. A Föld javait a maguk számára összerabló hazátlan pénz-hatalmak maguk közt már milliárdnyi gondolkodó, érzõ embert ítéltek halálra; az elsõ nép-irtási turnusban vagyunk mi, magyarok is.



Nem hiú reményeket kell táplálni. Ha alszik az életösztön, fel kell ébreszteni!



A cinikus és hedonista kannibalizmusnak abban a világában, melyre - mint hajdan a szocializmust - cégérként most a “liberalizmus” csali-fogalmát akasztották, az egyetlen ‘érték’ a pénz, vagyis az általános csereeszköz. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen érték és egyszersmind cél: az eszköz. (Pénz, aztán még több pénz, majd már hatalom, korlátlan politikai rendelkezés mások élete és munkája felett, tõzsde és világpénz, a fedezetlen/hamis pénz kamatos kamata és fiktív derivatívái, para-pénz, tiszta hatalom-pénz, a bizonytalan jövõ holtbiztos elõre felélése, világállam és világuralom, lehetõleg egy-személyben. Paranoia és fasizmus. Elõre menekülés és hátrahagyott sivatag. Sivatag a halott lelkekben, mert ez a végsõ cél. - Cz. L.)



Miféle eszköz ez? A hatalomszerzés és az élvezetek kisajátításának az eszköze. A nemzet természetes fogalmát elavultnak nyilvánították, majd a helyébe egyetlen nemzetiséget tettek, ez a pénz “nemzetisége”.



A pénz agyrém-nemzetisége kiszárítja maga alól a vizet, elpusztítja maga körül az oxigén-termõ növényzetet, megmérgezi a tengert és az atmoszférát, kilyukasztja az élet-védelmezõ ózonréteget, - és miközben kitalálja az intelligencia-hányados onanisztikus fogalmát, egy gilisztánál is csekélyebb intelligenciáról tesz tanú-bizonyságot.



Vannak a világon országok, amelyekben az ép érzékeit és tájékozódó képességét veszített nép eltûri, hogy akár egy ostoba hímringyót tegyenek fölé a kultúra miniszterének, miközben a vigasztalanul üres kommunikációs technika korlátlan birtokában kilúgozzák belõle emberi minõségének szellemi kromoszómáit. A minden mértéket meghaladó esztelen gõg régen elavult szcientista (=1. természet-tudományos világnézet; 2. a természettudományok módszerének túlzott és egy-oldalú kiterjesztése a társadalomtudományi kutatásra; 3. az ‘50-es években létre-jött amerikai-angol eredetû vallási színezetû világ-mozgalom, amelynek követõi tudományos elméletük és pszichoterápiai módszereik - a dianetika - segítségével a teljes szellemi és lelki egészséget érhetik el. Lásd: Idegen Szavak Szótára - Cz. L.) hiedelmeit táplálják be ‘tudományos világnézet’ álnéven a pénz-nemzetiség katasztrofális céljait szolgáló (pl.: a “Waldorf” - Cz. L.) iskolákban a pusztulásra szánt új nemzedékbe, hogy félrevezessék, eleve megmérgezzék, a szellemét meg-öljék és a lelkét elsivatagosítsák.



A Világegyetem fölépítésének elve, a teremtés koncepciója: az ellentétes hatások egymás-kiegyensúlyozása. Az Univerzum általános összehúzó ereje a gravitáció, de ennek ellensúlyozására az Univerzum tágul. Atommag körül elektron kering, Nap körül a bolygók: a gravitáció és a tehetetlenségi erõ ellentéte keringésben szintetizálódik. A molekulákat a gravitáció és a taszítás tartja egymástól állandó távolságban. Az élet roppant számú egymással ellentétes hatás végeredménye, mely egymást a célszerû mérték alapján kiegyensúlyozza.



Minden rendszer-struktúrának fenntartó ereje, a rendszerek belsõ összekapcsoló folyamatainak szabályozója a mérték. “Est modus in rebus.” - fejezte ki igen tömören felismerését Horatius. (Vagyis: ‘Mérték van a rejtélyben.’ Mondhatnám úgy is: ‘A véletlennek rendszere van.’ - A hitetlen Engels ezt ekként interpretálta: “A szabadság a felismert szükségszerûség.”, - más szóval: a törvényszerûség a véletlenek sorozatán keresztül érvényesül. - Megint más megközelítésben; mint a részecske-fizikus Werner Heisenberg mondotta: “A tudomány italából minden korty istenkáromlás, de a pohár legalján ott van az Isten.” - Tehát a Teremtés isteni lényege a Rend. Semmi nincs véletlenül - sõt, a véletlen szerepe kitüntetett. A ‘véletlen’ a legnagyobb titok, amelynek hátterében közvetlenül a Gondviselés áll... Eszembe jut még az õsi zsidó kabbalisztikus könyv, a Széfer ha-Zóhár híres mondata is: ”A világ csak a titok által létezik.” A titok = Isten. - Cz. L.)



“Isten mindent szám, súly és mérték szerint alkotott.” - így áll ez a sajnálatosan apokrif Bölcsesség könyvében.



Ahol a mértéket túllépik, ott megbomlik a rendezettség, növekszik az entrópia és közel a káosz állapota. Az ezeréves magyar államnak súlyos rákja van és ennek a rosszindulatú daganatnak szociál-liberális kormányzat a neve. (Manapság már a második ilyen kinövés uralkodásának mérgezõ gyümölcseit ‘élvezzük’ - Cz. L.)



Az egész emberi civilizációt vészes egyensúly-megbomlások s rákos burjánzások emésztik. Ha az emberiség nem tudja az alvilágba küldeni, s ott megkötözni, mint Zeusz a gigászokat, azokat a katasztrófa-forrásokat, melyek olyan eufemisztikus neveket aggatnak magukra, mint “befektetõ csoportok”, “Világbank”, “Nemzet-közi Valutaalap”, “bank-konzorcium”, “holding”, - a mértéktelen utilitarizmus (haszonelvûség - Cz. L.), a mértéktelen hatalom-paranoia, a mértéktelen élvezet-hajhászás, a mértéktelen egoizmus és ostobaság hamar holt vizekké változtatja a tengereket, ibolyántúli kemencévé a légkört, sivataggá a kontinenseket, s egyetlen láncreakciószerû öngyilkosságban semmisíti meg a civilizációt.



S ez Isten ítélete lesz, mert az ítélet már a teremtés kezdetén, szcientista fogalmak szerint az Õsrobbanást követõ három percben elkészült és lepecsételtetett, azzal, hogy érvénybe lép, amikor az a különleges teremtmény, aki mindennek a meg-figyelésére és önmagában való tükröztetésére teremtetett, aki tehát az egész világ-egyetemet képes önmagában hordozni, szembeszáll saját létezésének értelmével, s ilymódon a teremtéssel magával.



A pecsétek feltörése megkezdõdött.



Kár értünk, barátaim. Kár az emberekért, ki, minden valószínûség szerint, mint ilyen, egyedül van a Galaktikában, akkor is, ha Istent megtagadván, az univerzális magánytól való rettegésében, társakra vágyik, és tudálékos képzeletében földön-kívüli ûrhajósokkal népesíti be fényévekben és parszekekben (3,26 fényév, - az a távolság, ahonnan nézve a Nap-Föld távolság 1 ívmásodperc szög alatt látszik. = parallaxis + secundum, rövidítve: pc. - Cz. L.) mérhetõ kozmikus környezetét. Az ember egyedül van, mert Napja specifikus helyzetbe hozatott a galaktikus spirál-kar belsõ szélén, s élõhelye, a Föld, specifikus helyzetbe hozatott bármely másik Nap bolygórendszeréhez képest is.



Egy szubjektív vallomás: kálvinistaként úgy érzem, a kozmológia és a kvantum-fizika legújabb revelációi igazolják a predestináció felismerését. Az Õsrobbanás töredékmásodpercében már meg volt írva minden elõre, s nemcsak a szupernovák sorsa, hanem az enyém is. S valamennyiünké, kik most itt vagyunk.



Csakhogy ebbe a sors-programba, a mi számunkra az is benne foglaltatik, hogy küzdenünk kell, erõnk szerint, az utolsó percig, a teremtés céljaiért, következõleg az emberiségért is, amelyhez tartozunk.



Nem vonulhatunk ki belõle, hiszen az egységes kromoszómatömeg révén, szerves részei vagyunk. Miénk a természeti parancs teljesítése az utolsó lélekzetig, Istené a döntés.



Amikor a széjjelszakadt kicsiny népközösségünkért küzdünk (mely részese az emberiség minden nyomorúságának és nagyszerûségének, s amelynek életérõl és haláláról határozni tébolyult törpéknek, a tömegkommunikáció és a sajtó bitorolt birtokában sincs joguk) - nos, akkor mi küzdünk ezért a páratlan, és a vesztébe tántorgó emberiségért is.



Haza és emberiség - ez a két legfõbb érték (mely ha meggondoljuk, egy) roppant sok értéket rejt magában. Emez értékek közt nincs luxuskocsi vagy videótelefon: ezek eszközök. Nincs pénzért vásárolható perverzió rafinált tequila-mixek között, nincsen felmagasztalt homoszexualitás, nincs marihuána, nincs szponzorálásnak nevezett kenõpénz, tõzsdespekuláción szerzett-rablott pénz, nincs gombnyomásos automata fegyver, imádkozó máshitûeket lemészárolni hátulról.



Ez a meggyalázott ország, a mi hazánk. S mint ilyen, a személyes létünk szerves része, melyet ha jogról szájalók sértnek, tízmillió személyiségi jogot sértenek. Ez az ország ma olyan háztartáshoz hasonlít, melyben az arany s porcelán-edényeket a kukába dobják, de a polcokat bûzlõ, alattomos hulladékokkal rakják tele, akár-csak a száz éve faragott padsorokat egy dunaparti épületben.



Ahol az értékõrzõket és a Jézus-követõket “mocsadék-népségnek”, a vészes intelligenciahiányt magas intelligencia-hányadosnak, a nácizmust liberalizmusnak, az erkölcsi hullákat elit-értelmiségnek nevezik.



Hol a rend õreit koldussá alázzák, a rablógyilkosokat meg sztárként reklámozzák. Hol a szélhámosok neve “vezetõ közgazdász”, “közvéleményformáló értelmiség” - az elmeháborodottak pedig “filozófusok”. Ahol a leplezetlen megvesztegetést az Antikrisztus nevét hordozó alapítványként tisztelik.



Az értékválságban vonagló és elsivatagosodó világ, az értékpusztítás és a leg-arcátlanabb káromlással demokráciának kikiáltott fasizmus modellterülete ma Magyarország.



Mozduljunk valahára! Talán éppen ezért vár ránk, kedves barátom, hogy végsõ erõfeszítéssel megszántsuk az aszott talajt, hátha újra kizöldül, mielõtt végleg és visszafordíthatatlanul sivataggá válik.



Talán éppen ezért vár ránk, hogy a mélységbõl egy világ füle hallatára kiáltsunk, és a szuroksötétben meggyújtsuk egy emberi világ fényét.



Hátha mi vagyunk erre kiválasztva. Hátha Isten úgy rendelte.



Talpra, mert ez a bénultság a halál!






Sándor András: “Elit”?...



Mottó: “Ezeregyszáz esztendõ minden erõfeszítésének


eredménye a finánctõkés rabszolgatartók trezorjaiban


tûnik el.”



“Bizony, bizony, komám,


Nagy ez a sötétség,


Felgyújtottuk a világot


S nem látunk egy lépést.”



(Ady Endre)




Képtelenül abszurd ez a világ, s míg az információ kóklerei úgy tesznek, mintha a “pártpolitikának” (déli verõn futkározó bodobácsok ötletszerû párosodásainak) volna valami jelentõsége, - az olvasó, s a rádióhallgató nem gyõzi hova tenni eme világ kergeségeit.



Hétéves kislány a repülõgép kormányánál - lezuhan; Nobelbékedíj-esõ az egykori Kánaánban - és rakétaháború lesz belõle; a kontinensrõl ki akarják irtani Anglia minden tehenét és bikáját, miután a liberális állam engedélyével fölfegyverkezett õrült leöldöste egy skót iskolában a gyermekeket.



Miféle senki-fiai játsz(hat)nak ma államfõt, minisztert, EU- és EBESZ-tisztviselõt Európában (és Amerikában)? S meddig váltják még egymást, mint szenny-árvizek a fasizmusok és a bolsevizmusok?


Van-e köztük - a néven kívül - különbség?


Diabolizmus a közös nevük: a technicizált gyûlölet totalitása ez, a legújabb nevén liberalizmus. A nemzeti, etnikai, vallási jelzõk nem változtatnak a lényegen, csak ezek a jelzõk lépnek egymás nyomába: német diabolizmus, orosz diabolizmus, zsidó diabolizmus, iszlám diabolizmus - és már készülõdik a kínai diabolizmus, ha lesz még ideje a maga jelenetére, és addig az egész dementia praecox (vagyis: idétlen elhülyülés) végre össze nem omlik, mert nem lehetetlen, hogy odakozmált civilizációnknak harmadik évezred már nem adatik.



Mózes I. könyvében, az Özönvíz elõtt Isten így szól:


“Megbántam, hogy embert teremtettem.”


Hányszor bánhatja meg Isten ugyanazt a ‘tévedést’?


Az ilyen kérdés káromlásnak hat ugyan, - de a káromlót felelõsségre vonni aligha van erkölcsi joga a bankár és befektetõ Vatikánnak (a Szerzõ itt vélhetõleg az Egyházban - a Vatikánban - is tenyészõ szabadkõmûvességre, a pénzfétis pogány (liberális) bálványimádására, az aranyborjú ‘reinkarnálódására’ gondol; esetleg a ‘vatikáni bankárok’ és a P2 szabadkõmûves-páholy állítólagos, gyanús befektetõi és hitelezõi kapcsolataira, közös ‘pénzteremtõ’ tranzakcióikra is gondol. - Cz. L.) vagy az Allah nevében gyilkoló Iszlámnak, de a Hit Gyülekezetének sem. (...)*



Ebben a már minden keretet és fogódzót elvesztett high-tech õrültekházában, ami a civilizáció, az emberi kergekórnak a kiindulópontja: Isten elvesztése. Az együtt-élés (a társadalmi lét, tehát az emberi lét) addig volt lehetséges, amíg a jót és a rosszat meghatározó Isten létezésének s hatásának paradigmája az emberi életet, individuális és társadalmi vetületében, bekapcsolta a teremtés egyetemességébe.



Az erkölcs a XX. század második fele elõtt még létezett, - s a téridõn túlról, az egyetemességbõl vezetõdött le, nem a “gazdasági alap”-ból.



Most nincs sem Isten, sem erkölcs, sem bûn - de gazdasági alap sincsen! -, csak TUDOMÁNY (ember-dicsõségtan) van, érdek és szabad erõszak-érvényesítés. Ember sincs már, csak tényezõ (értsd pl. “humán erõforrás” - Cz. L.) és erõsebb kutya, s hogy az mit csinál, az a képzeletre bízatik - amennyire még van. Minden-esetre a tényezõ hatalma abszolút, és hatalmának eszközei: pénz és információ, s e kettõ gyermekei a pusztítási technika és a terror, s akik ezt nem tûrik, azok a terroristák.



A tudomány a szellem pompás bora, de a XIX. századi ember vigyázatlan volt, és berúgott tõle. Avagy ez a veszélyes mámor már a felvilágosodásban megjelent? Vagy még elõbb: a röneszanszban? Végül is felelõssé tehetjük az egész emberi kultúrát - és nem is tévedünk.



Az emberi kultúra a tudás fájának megdézsmálásával kezdõdött, idõ elõtt, mikor az ember még nem volt kész a jó és a rossz megkülönböztetésének folyamataira (az agy kapacitásának fele is kihasználatlan és most már úgy is marad). Az ember maga zavarta meg a saját teremtésének technológiai folyamatát. Nem lett az, aminek Isten szánta: nem lett Isten partnere.



A civilizációt “a legszebb születése napján” katasztrófa érte. Az ember ugyanis Istent kezdettõl fogva a maga három-(az idõvel együtt négy-)dimenziós világában képzelte el, úgy, amint szemével 700 és 400 Angström között érzékeli, ami a vég-telenbõl ebbe belefér. Majd amikor a rászakadt tudáshalmaz már odáig nõtt, hogy a kék égboltozaton túl - a három dimenzióban - világûr van galaxisokkal és hogy minden érzékelhetõ dolog mikro-“naprendszerek” - atomok - csoportosulása, sõt, odáig, hogy az élet molekulák önfelépítése, másolódása és sokszorozódása, egy nagyot kurjantott: “Nincs Isten!” (ami öt érzékkel nem érzékelhetõ, az “nincs”). S akkor nincs “túlvilág” sem, ahol a halál után a tehetetlen lélek (értsd: molekula-kötéseibõl szabadult földi személyiség) jutalmat vagy büntetést kap. Ó, be kár...! Illetve: akkor szüret!



Az ember úgy járt, akárcsak gyermekkorában Móra Ferenc, aki az éneklõ tündért kerestében széttörte a hegedût: se tündér, sem ének most már soha többé.



A gyermek nem ismerte a hang fizikai mibenlétét (nem is érthette); az ember nem ismerte (s nem is érthette) a létezésnek téren és idõn túl való mibenlétét.



S lõn nagy süketség az emberben, és zárlatossá válik vala minden vezetéke, mely a teremtésbe és a Teremtõhöz kapcsolja. Eközben leszállt a Hold poros felszínére (ugyan minek?), a Föld körül dobozokba beszállva (bezárva) kering, és maga alá radioaktív vulkánokat fabrikál, belekontárkodik a DNS-ekbe, fölfedezi a háttér-sugárzást. Eközben tönkreteszi önnön életfeltételeit. Belefáradt a “Földön kívüli intelligenciák” keresésébe, és a szcientistán mítikus UFÓ-k költõietlenebbek és kedélytelenebbek, mint a madárszárnyakkal elképzelt angyalok voltak.



Ó, a tudomány! Mire sikerült az emberi tudatból kimosnia Istent, a kvantumfizika és a kozmológia hullámsávjain dadogva és pirulva eljutott Isten létének legalább a valószínûsítéséig, de a kárvallottaknak ezt nem meri bevallani, hogy ne kelljen vállalnia a felelõsséget.



Nagy az embernek az õ tudománya, de kevesebbet tud, mint írástudatlan korában; elvesztette kapcsolatát a természettel, elvesztette cselekvõképességét, uralmát a folyamatok felett; - elvesztette önmagát, mert elvesztette Istent (az egyetemes Teremtõ és Fenntartó Szellemet), kihúzta szellemi banándugóját az univerzális áramkörbõl, s most nem leli a konnektort, - s a világ, benne önnön léte is, porrá morzsolódva kifolyik ujjai közül.



Így aztán ma kormányok, hatalmasságok, pénzes urak, fontoskodók, tudálékosok, diktátorok, önmutogatók, fõpapok és televíziósztárok, pártvezérek és elnökök, - mind-mind, egytõl-egyig ugrabugráló senkik, nevetséges kócbabák, üresfejûek, sivatagban kóválygó megzavarodottak.



Ha valahol él egy emberi lény, aki szeret (és nem önmagát), akinek még eleven a kapcsolata Istennel és teremtésével, aki a sehol el nem temetett Jézus második megjelenésére készül - ha híján van is minden társadalmi pozíciónak, nagyobb és sokkal több figyelmet érdemlõ személy, mint a hír-fõszereplõk együttvéve.

Sándor András:


A liberális áfium ellen való orvosság



Nemzeti politika - vagy semmilyen



Mottó: “A CIA terve az volt, hogy a hagyományos titkosszolgálati


tevékenységet a XXI. században felváltó modern technológiák egyik


kísérleti terepe Magyarország legyen.”



Manapság a szélhámosok a televízió képernyõjén keresztül tolakodnak be az emberek (még épp’ hogy meglévõ) otthonaiba.



A szélhámosok, finom eufemizmussal, politikusoknak és újságíróknak (meg poli-tológusoknak, hírszerkesztõknek, információs szakembereknek, stb., csizmadia és kéjgáz) nevezik magukat.



A szélhámosok a nemzetekfölötti szabadkõmûvesség ideológiáját hirdetik, amely a nemzetekfölötti (immár rákosan gigantikus) finánctõke érdekeit fejezi ki. Ezek az érdekek abban állnak, hogy az emberiség létszáma jelentõsen apadjon. (1979-ben a Római Klub, amely a nemzetek feletti szabadkõmûvesség egyik európai csúcsszerve - titkos tanulmányában Magyarország kívánatos lélekszámát állítólag 6-8 millió fõben határozta meg, a majdani úniós régiók, mint jól körülhatárolható földterületek eltartó-képességének perspektivikus elõrebecslése alapján. A tervek a legjobb úton haladnak - legalábbis Magyarország vonatkozásában - a tökéletes megvalósulás felé. Magyarország népessége - minden bevándorlás és betelepítés ellenére - évente egy Salgótarján nagyságú város lélekszámával, kb. 35 ezer fõvel tartósan csökken.) Az ‘apadás’ után még megmaradt két-hárommilliárdnyi ember pedig akarattalan rabszolga legyen, az autonóm közösségi, elsõsorban a nemzeti kötelékek megsemmisüljenek, így a kiszolgáló (és kiszolgáltatott) embertömegek uraikhoz és parancsolóikhoz kötõdjenek (mint Csingiz Ajtmatov “mankurt”-jai), - s ez az állapot egy banktõke vezérelte termelési-fogyasztási, ismétlõdõ ciklusban termelõdjék újra.



A szélhámosok feladata, hogy az emberekbe beprogramozzák: a nemzet elavult, szégyellnivaló kategória (egyetlen kivétellel), ítéletre méltó, bûnös létállapot, és a kor parancsa a “nyitott társadalom”-nak nevezett, földgömbméretû marhalegelõ, amelyen az uralkodás jogával egyetlenként felruházott egyetlen intelligens fajta (...)* tereli, feji, fogyasztja s nyúzza a tulajdonában lévõ, milliárdos nagyságrendû szarvasmarha csordákat (Homo insipiens, az egykori Homo sapiens átklónozott utóda). Közelebbrõl lásd: George Soros világzseni mûveit, elsõsorban “A pénz kihívása” címût (New York, 1996.).


De hiszen ez nem új - mondja az olvasó. - Ez a nácizmus.


Valóban: nem új. Valóban: ez a nácizmus.


Ennek a nácizmusnak a Führerét - a Leader-ét - George Sorosnak hívják, amint arról a Le Soir címû belga politikai napilap minapi cikkébõl értesülhetünk (ezek a sorok 1996. november 4-ikén íródnak). Az új Führer éppen úgy “a világ arculatán kíván változtatni”, mint a régi, aki Berlinben saját poklának tüzében fizikailag és szimbolikusan egyaránt elégett.



Aki a nemzeteket egy “nyitott társadalom” nevû Bábel-kotyvalékban akarja meg-semmisíteni - egy kivételével -, az erõszakot tesz az emberiségen.


Agressziójának eszköze a korrupció; hamiskártyázás útján összerabolt pénzekkel, pénztömegekkel korrumpál.


Az erõszak a demokrácia tagadása.



Pál apostol mondta (zsidó volt, - de a zsidók megfeszítette, fölkent Jézus Krisztus apostola lett). “Álljatok ellen a gonosznak, és elfut tõletek.”



Mi meggyõzõdéses demokraták vagyunk, ezért a természetes emberi közösségek, a családok, a nemzetiségek, a nemzetek létének, demokráciájának kitejesedéséért szállunk harcba, a bûnözés és a náci erõszak számára nyitott társadalom ordas eszméje ellen.



S mert a Budapestrõl félévszázada magyargyûlölettel telve távozott Soros Führer elsõsorban a magyar nemzet halálát kívánja, saját létünkért, a halálra ítélt magyar nemzetcsaládért szállunk harcba. Ez az önvédelem természetes joga, nem pedig a “szélsõjobboldali önkényuralom veszélye”, amint Soros Führer állítja. (...)*



Annak okáért, mivel a nemzetek léte az emberiség életformája, amit a XX.-XXI. század fordulóján a finánckapitalizmus gyûlölet-motiválta agresszióval támadott meg, a nemzetek a létérdekeiket kizárólag nemzeti politikával védhetik meg. Itt, Közép-Európában ma a megcsonkított (a tény, az tény) Magyarország az egyetlen állam, amely nem nemzeti politikát folytat, - összefüggésben azzal, hogy nemzet-köziesített fõvárosa ad otthont Soros Führer pártfõiskolájának, melynek fedõneve “Közép-Európai Egyetem”.



Az, hogy ma Magyarország történelmének legmélyebb válságát éli át; az, hogy a magyar nép a fogságban lévõ élõlényekhez hasonlóan megszüntette szaporodását; az, hogy Magyarországon ma tombol a Suchman, Hujber, (...)*, stb. nevekkel is jellemzett korrupció; az, hogy Magyarországon ma minden egyes állampolgárnak csaknem 3 millió forint adóssága van kamataival; az, hogy Magyarországon adó címén kirabolják az állampolgárokat; az, hogy Magyarország pénzét szisztema-tikusan elértéktelenítik; az, hogy Magyarországon megszüntetik az iskolákat, hol magyar gyerekek nevelõdnének, míg 400 millióért építenek iskolát idegeneknek; hogy Magyarországon áron alul adják el multinacionális náboboknak a nemzet vagyonát, és a kormány-nepperek 98 milliárdnyi árbevételbõl 89 milliárdot el is sikkasztanak; az, hogy Magyarországon a legpusztítóbb az alkoholizmus és ezen a hatalmon lévõk növelik jövedelmüket; az, hogy a legmagasabb jövedelem a leg-csekélyebbnek átlagosan a tizenötszöröse (bár harmincszoros is elõfordul); hogy az öngyilkosok száma Európában Magyarországon a legnagyobb; az, hogy 1996-ban az 1989. évi nemzeti vagyonnak már csak 23 %-a van meg - névleg - magyar tulajdonban; az, hogy Magyarországon megszûnt a közbiztonság, és a lakosság tehetetlenül kiszolgáltatott - a belügyminiszter cinkosságával - a fölfegyverzett és hatalomra segített bûnözõk (túlnyomórészt idegenek) terrorjának...- mindez annak a következménye, hogy Magyarország Júdás-pénzzel lefizetett szolga-kormánya nem nemzeti politikát folytat!



Ha az ország népe - hadd mondjuk így (bár lesznek, akik megmosolyogják): édes hazánk népe - nem kényszeríti ki a nemzeti politikát, s ezzel együtt nem tér vissza a keresztény erkölcsi alaphoz, úgy egyetemlegesen és egyénenként is nyomorultul elvész és eltûnik a süllyesztõben.



Kereszténység és magyar nemzeti lét szervesen összetartozik.



Keresztény nemzetinek lenni Magyarországon épp annyira természetes, mint ami-képpen természetes zsidó nemzetinek lenni Izraelben, vagy muzulmán nemzetinek lenni Szíriában.



A szélhámosok pedig nem politológusok, társadalombölcselõk, filozófusok vagy talmud-magyarázók, hanem - szélhámosok.



A nemzeti politikának Magyarországon nincs alternatívája, hogyha a magyarok - kollektíven és egyénenként - meg akarnak maradni. A szélhámosoknak (beleértve a hatalmon lévõk és a médiamegszállók minden csoportját) azt az érdektelen szó-özönét, miszerint ez “szélsõjobboldali”, “fasiszta” (õk a fasiszták), “antiszemita”, “populista”, stb., - figyelemre sem kell méltatni. Ha a nemzeti erõk (bármilyen kevesen vannak) politikai partnernek tekintik a szélhámosokat és a csalókat, a le-leplezett bûnözõket és a gyûlölettõl beteg pszichopatákat, ha “magyar pártnak” tekintik az SZDSZ-t, akkor eljegyzik magukat a bukással. Ha a nemzeti erõk azzal csalják magukat, hogy Magyarországon demokrácia van, nem pedig az, ami: USA-megszállással fedezett rabló-kapitalista diktatúra, akkor beleesnek a nekik megásott verembe. Ha ragaszkodnak az “ellenzékiség” illúziójához, és nem állnak át a szervezett ellenállásra, mindent elveszítenek!



A nemzeti politikának azon az alapvetõ paradigmán, tényen kell alapulnia, hogy:


1. A magyar nemzet szétesõben van, és ezt a szétesést meg kell állítani.


2. A magyar nemzeti külpolitika tengelyében a kárpát-medencei magyarság integ-rálásának - minimum egy konföderatív magyar nemzeti egységnek - kell állnia, ami magában foglalja az idegen államok fennhatósága alá kényszerített magyar nemzetrészek önigazgatását és önkormányzatát..


3. A jelenlegi határokkal határolt Magyarországon az 1960-as évek elsõ felétõl tervszerû magyar népirtás folyik, s ezt a népirtást azonnal meg kell állítani.



Ez utóbbihoz meg kell jegyezni, hogy mind az 1968-tól 1984-ig tartó életszín-vonal-emelkedésnek, mind az 1989. óta megindult, és 1994-tõl kezdve kataszt-rofális elszegényedésnek ez a tervszerû magyar népirtás az egyik legjelentõsebb forrása.



Nemzeti belpolitika és nemzeti külpolitika szervesen összefüggenek. A nemzet szétesésének aggasztó jelei ezt hangsúlyossá teszik.



A nemzet szétesése Trianonnal kezdõdött, és vészes stádiumba az anyaországban került, az 1956-os forradalom brutális eltiprása után, amikor a nemzet európai el-hagyatottsága drámai módon nyilvánvalóvá vált. A magyarság számára - amely a csonka-országgal együtt öt államban évtizedek óta mérhetetlen elnyomásnak és rombolásnak van kitéve - régen megérett a helyzet a nemzeti újjászervezõdésre.



Alacsony értelmi szintre valló rövidlátás azt hinni, hogy a Magyarországot körül-vevõ országokban élõ magyar nemzetrészek helyzete, életérzése nincs szoros kölcsönhatásban a csonka-magyarországi lakosság helyzetének alakulásával és életérzésével. A nemzet szétesési folyamata jelentõsen rontja a nemzet minden egyes egyedének a helyzetét. Az identitás-zavarok szorongást és belsõ erõforrás-apadást okoznak, ez az ellenálló képesség folyamatos gyengülésével, érrendszeri betegségekkel, agyi-idegrendszeri károsodással, gyakran pszichoszomatikus rák megjelenésével is jár.



A Te rossz, vagy bizonytalan egészségi állapotod, Kedves Barátom, a bûnözõ megszálló hatóság (a sajtóban, a médiában: “kormány”) nemzetellenes politiká-jának a következménye!



Az ellenállás célja: a nemzeti bel-és külpolitika megvalósítása.


A nemzeti politika célja: a nemzetfejlesztés és az integráció.



Elsõ prioritás: a tudásközpontú (tehát nem fegyvereserõ-és gazdasági központú; értsd: nem militáns és nem profit-orientált - Cz. L.) nemzetfejlesztés, valamint a magyar nemzeti integráció feltételeinek megteremtése. Ebben benne foglaltatik a közoktatás nemzeti reformja, ezzel a tudásszint folyamatos emelése, a rugalmas kompetencia-váltás és kompetencia-növelés lehetõségének a szavatolása is.



Második prioritás: az Alkotmányban rögzítése annak, hogy Magyarország (állam-formára való tekintet nélkül) a magyar állampolgárok hazája, és az országon kívül élõ magyarok anyaországa.



Harmadik prioritás: jogkörbõvítés Magyarország államfõje számára, alkotmányos rögzítése annak hogy az államfõ az összmagyarság egységének megjelenítõje, fel-adata az egész nemzet (a magyar integráció) érdekképviselete.



Negyedik prioritás: kétkamarás országgyûlés, melynek második kamarája (felsõ-háza) a nemzet struktúrájának megjelenítõje.



Ötödik prioritás: az Alkotmányban történõ rögzítése annak, hogy a csonka-ország határain túl élõ, önállóan szervezõdõ nemzetrészek választással létrehozott testü-letei küldötteket delegálhatnak a magyarországi felsõházba.



Hatodik prioritás: az Alkotmányban való rögzítése annak, hogy magyar állam-polgárságra jogosult minden magyar. Magyarnak tekintendõ mindenki, aki ezt a minõséget vállalva magyar eredetû és kultúrájú.



Hetedik prioritás: annak a kikényszerítése, hogy Magyarország, mint befogadó ország, az önazonosságában különösen veszélyeztetett szórvány-magyarságot ki-emelten kezelje (külföldi magyarok hazatelepülése megelõzze, például a tamilok betelepítését).



Végül, az európai integrációra vonatkozó paradigmális alapelv: a meghatározó és megkerülhetetlen közösség a nemzet. Aki pedig nem képes a magyar nemzethez-tartozás élményét átélni, az más közösségi élményt sem él át soha, - tehát nem alkalmas az európai identitásra sem.



A magyar nemzeti integrációt meg kell elõzniük mindazoknak az intézményi meg-oldásoknak, melyek rendezik, megszilárdítják a különbözõ államok fennhatósága alatt élõ magyar nemzetrészek helyzetét.



E magyar nemzetrészeknek a megmaradására kollektív jogok nélkül nincs esély! Az autonómia vagy önigazgatás (amerikai-angol nyelven: ‘home rule’) követelése a magyar nemzetrészek szükségszerû védekezése a más nemzetállami koncepciók ürügyén megnyilvánuló kultúramegsemmisítési törekvések ellen.


A nemzeti politika a végsõkig való határozott erõfeszítés a magyar állam részérõl, magyar nemzetrészek autonómiájának kiharcolására. (Nincs szükségünk korrupt európai és amerikai politikusok vállveregetésére, fenyegetésük pedig nem szabad, hogy megijesszen.)



A legsürgõsebb feladat szlovákiai, romániai, ukrajnai és szerbiai magyar Nemzeti Tanácsok létrehozása, demokratikus választások útján.



Mivel az autonómiák létrehozása, kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétesésének megakadályozásával egyenlõ: a magyar állam számára ez a feladat kell, hogy legyen a legfõbb politikai államcél. Ez abban is kifejezésre kell jusson, hogy az Országgyûlés alkotmányosan létrehozandó második kamarájában biztosíttatik a határon túli magyarság képviselete.



Mindez, természetesen, szöges ellentétét jelenti a jelenlegi hatalmi establishment népmegsemmisítõ tevékenységének.



A magyar nép kiirtására irányuló tervszerû politika részben történelmi gyökerû pánszláv, - részben jogos sérelmeket ártatlanokon megtorló cionista motivációjú volt, s ez utóbbi 1985-tõl kezdve egy lakosság-kicserélési és ország-betelepítési invázió konkrét, kidolgozott projektjébe torkollott.



Ez a politika a pszichikailag eltorzító össztársadalmi korrumpálás medrében folyt. A korrumpálás arra irányult, hogy a nemzõ-és szülõképes magyar felnõtt lakosság szüntesse meg önnön reprodukcióját és a gyermeknevelési költségeket önmaga élje föl.



Ha a mai (értsd:1996-ban!) társadalmi létminimumot vesszük alapul, akkor egy gyermek nevelésének a költsége kb. évi 500 ezer forint. Ez a költség 18 éven át összesen 9 millió forintot tesz ki. Mivel 35 éven át a természetes szaporulatnál kétmillióval kevesebb gyermek született Magyarországon, ezzel megszorozva a 9 milliót, 18 milliárd forintot kapunk. Ezt a 18 milliárdot - a meg nem született magyar gyermekek ‘megtakarított nevelési költségét’ - a felnõtt lakosság felélte.



Mint ma már kezdi tapasztalni, ezzel felélte a majdani nyugdíját is. Ne felejtsük el, hogy ez a 18 milliárd csak a valószínûtlen minimumot jelenti (hiszen 500 ezer forint mindössze 3000 dollár, nevetségesen kicsiny összeg); - valójában ennél jóval nagyobb összegrõl van szó). (Szeretném megjegyezni, hogy Sándor András becslései jó közelítések - a megadott idõszakra. Azóta eltelt még tíz év, és mivel a kérdéskör alapvetõ - népesedési, születési, abortusz, reáljövedelem, szociális, stb. - tendenciái nemhogy nem javultak, csak tovább romlottak: a 18 milliárdnyi “megtakarítás”, a gyermeknevelési költségek ugrásszerû emelkedése miatt is, - ma már összességében 30 milliárd forintra becsülhetõ. - Cz. L.). (...)*



A magyarországi államvezetés (...)* a tudatos nép-megsemmisítésre törekedett és törekszik, s ehhez a jogi és pénzügyi eszközök széles körû apparátusát használja fel. A Bokros-programig az alapelv a következõ volt. “Ha az állampolgár nem akar elnyomorodni, a gyermektelenségét - relatív prémiummal - jutalmazom.”


A Bokros-program óta a relatív prémium elméletivé vált, - a szaporodást már az abszolút nyomorba döntéssel gátolják.



A nemzeti politika alapkövetelménye, hogy a mostani állami bûntény-politikával szemben tudatos, kemény ellenállást kell kifejteni, és egy nemzeti kormánynak már megalakulása pillanatában kidolgozott családpolitikával kell bírnia.



A nemzeti kormánynak épp ezért olyan családi jövedelemadó-rendszert kell be-vezetnie, mely figyelembe veszi az eltartottak számát. A családvédelmi politikára akkora összeget kell fordítani, amennyi ma a belsõ államadósság-szolgálat teljes nagysága. Alanyi jogon kell, hogy járjon a családi pótlék, amely a gyermekszám szerint növekszik. Hitelrendszernek kell támogatnia a fiatalok lakásszerzését és házasságkötését is olymódon, hogy a hitel ‘gyermekekkel’ legyen törleszthetõ - négy (4) magyar gyermek már a hitel teljes törlesztését jelentse. Az abortusz-törvényt meg kell változtatni, - az indokolatlan abortuszt olyan magas illetékhez kell kötni, hogy az egy gyermek egy évi neveltetési költségével legyen azonos.


Létre kell hozni az önálló Család-és Ifjúságvédelmi Minisztériumot.



Az ilyen nemzetfejlesztõ családvédelmi politikának azonban általános politikai feltételei is vannak, amelyeknek a hordereje már olyan ellenszegülést jelentene a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap minden kritikán aluli parancsuralmi rendszerével szemben, hogy az csak a szovjet parancsuralommal való 1956-os szembeszegüléshez hasonlítható.



1. Föl kell függeszteni az adósságszolgálatot; az idegen fegyverekkel nemzetünk nyakára ültetett Kádár-adminisztráció törvénytelen adósságainak törlésérõl kell tárgyalni, majd az így felszabaduló forrásokból az inflációt 2,9 százalékra kell fokozatosan leszorítani.


2. Föl kell függeszteni a privatizációt; felül kell vizsgálni az eddig kötött összes privatizációs szerzõdést, 1990-ig visszamenõleg.


3. Törvénytelennek kell nyilvánítani minden sajtótermék külföldi tulajdonlását, és törvényben kell biztosítani, hogy magyarországi sajtóterméknek csak magyar tulajdonosa lehessen. Nemzeti tulajdonba kell visszavenni a mûsorszórást, és nemzeti felügyelet alá kell helyezni a Rádiót és a Televíziót.


4. A visszaszerzett nemzeti vagyonból vállalkozási alapot kell létesíteni, és olyan hosszú távú nemzeti gazdaságpolitikát kell kezdeményezni, amely a GDP-nek legalább az 50 %-áig (újból - Cz. L.) magyar kistõke-és középtõke részesedést hoz létre.


5. Olyan fejlesztési politikát kell kidolgozni, mely forrásokat teremt ahhoz, hogy biztosíthassuk az új nemzeti oktatáspolitikát, tudománypolitikát, egészségügyet és infrastruktúra-fejlesztést.


6. (...)*


7. Kategorikusan meg kell tiltani a magyar föld elidegenítését külföldi állam-polgárok és szervezetek számára, - a magyar földmûvelõk támogatására pedig hosszú lejáratú mezõgazdasági hitelrendszert kell létrehozni.


8. A bizonyított korrupciós bûntettekre 20 évtõl életfogytig tartó börtönbüntetést kell kiszabni, teljes vagyonelkobzással.


9. (...)*



Ezek a kategorikusan szükségszerû nemzeti politika követelményei.


Más választásunk nincs.


Ha ezt a nemzeti politikát Te, Kedves Barátom, és az egész megcsalt, megkínzott magyar nép nem tudod s nem tudja kicsinyes vitatkozásokba merült közéleti kép-viselõibõl kikényszeríteni, avagy nem képes azok helyébe nemzeti összefogásra hajlandó más cselekvõket állítani, akkor a magyarság elveszett.



*******



A (...)*-jelzések után Sándor András eredeti írásában egy-két mondatnyi olyan szövegrész szerepelt, amelyet a magam részérõl már vagy túlhaladottnak, illetve eleve túlzottan szubjektívnek ítéltem, ezért ezeket a mondatokat, melyek lényegi mondanivalóját legkevésbé sem érintették, mint ‘feleslegeset’ - elhagytam.



Sándor András zsidó származásáról sem publicistaként, sem magánéletében nem beszélt, nem emlékezett meg - semmilyen formában vagy módon nem is utalt rá.


Ez az ‘elhallgatás’ nem kisszerû okokból, hanem éppen hogy emelkedett erkölcsû személyiségébõl fakadt. Mivel ízig-vérig keresztény magyar ember akart lenni, s így is élt; a személyisége nem fogadott el semmiféle vélt vagy valós kétlakiságot vagy kétkulacsosságot, vagy pláne nem annak a képtelenül irracionális látszatát. A gyakorlati életben, a politikában és a politikai újságírásban nem tartotta össze-egyeztethetõnek zsidó származását magyar keresztény-nemzeti meggyõzõdésével és publicisztikai mondanivalójával (ami leginkább a magyar “jobboldali” politikai elit összekacsintó, szinte ‘zsigeri antiszemita’ alapbeállítódását minõsíti, mintsem Sándor András megfontolt, óvatos ‘rejtõzködését’), emiatt is dönthetett úgy, hogy ‘elhallgatva’ eredeti gyökereit; életét a magyar öntudat felébresztésének szenteli.



Az igazság, hogy Sándor Andrást erõs felindultsága, “szubjektív judíciuma” nem is kevésszer jégpályára vitte, olyan ingoványos talajra, amelyen még egy ortodox zsidó is korcsolyázva csúszkál, nem is beszélve “egy echte gójról”, aki még ha a legnagyobb jóindulattal és ‘objektivitással’ ír is a témáról, azonnal a lábát töri(k).


Keresztény vagy zsidó származású olvasóim iránti közös, együttes és kölcsönös felelõsségérzettõl is indíttatva; hogy még csak ‘posztumusz’ se hergeljük egymás érzékenységét olyasmikkel, amiket se pro se kontra, úgysem tudnánk bizonyítani, hagytam el azokat a mondatokat, amelyek már a zsidó antiszemitizmus határát súrolják, - legalábbis egy feltételezett ‘ellenoldali szubjektív megítélés’ kollektív rituáléja szerint. Engem sem szubjektív érzések, sem szubjektív ellenérzések nem hevítenek, - ‘csak’ a magyar nemzet és a magyar haza keresztény szeretete...



Ámde sohasem tudtam volna mindezt ilyen szépen és igazul megírni, mint Sándor András, aki szenvedélyesebben s jobban szerette magyar hazáját, mint bárki más.

Lopakodó bevándorlás



Sándor András írta az elõzõ fejezetben: “A magyar nép kiirtására irányuló terv-szerû politika részben történelmi gyökerû pánszláv, - részben jogos sérelmeket ártatlanokon (is) megtorló cionista motivációjú volt, s ez utóbbi 1985-tõl kezdve lakosságkicserélési, ország-betelepítési invázió konkrét, kidolgozott projektjébe torkollott.” Minek tekintsük ezt az 1996-ban írt megállapítást: antiszemita rémhír-terjesztésnek, vagy ószövetségibõl újszövetségivé avanzsált próféta látomásának?



Néhány héttel ezelõtt kaptam egy keresztény levelezõ-listán a következõ cikket, - e-mail formájában. Ez a cikk a http://magyarjelen.freedom.hu weblapról (2005. I. 23.) az internetrõl bárki számára letölthetõ. A fenti témáról a következõképpen ír:



“Lopakodó bevándorlás?



Még négymillió magyart kell kiirtani a Világbank elvárása alapján. (Ez egybevág a Római Klub egyik, az 1970-es évek végén, földrajzi térségünkre vonatkoztatott titkos ‘népesedéspolitikai’ posztulátumával. - Cz. L.)



A Magyar Tudományos Akadémián 2004. szeptember 20. és 25. között nemzet-közi tudományos konferenciát tartottak, ahol a szakértõk demográfiai és nemzet-közi vándorlással kapcsolatos kérdéseket vitattak meg. Közismert a hazánkban világviszonylatban is egyedülálló és tragikus népességfogyás, ugyanakkor gomba-módra szaporodnak a lakóparkok, amelyek árait nem a magyar átlag keresethez szabták. A jelzett tudományos konferenciára abban a reményben látogattunk el, hogy választ találjunk a kérdésre, vajon kikre várnak ezek az ingatlanok. A buda-pesti Dob utcában lakók mesélték, hogy naponta többször érkeznek Ferihegyrõl a repülõtéri kisbuszok a környékre: sábeszdeklit, kaftánt viselõ embereket hoznak, nagy csomagokkal. Elhaladva mellettük, az esetek többségében, nem magyar szót hallani. Valószínûleg a véletlennek köszönhetõ, hogy még egyszer sem látták a környéken, hogy a repülõtéri kisbusz a környékrõl sábeszdeklit és kaftánt viselõ embereket szállított volna nagy csomagokkal a repülõtérre...



Emlékezetes, hogy dr. Grespik László, még a közigazgatási hivatal vezetõjeként tett nyilatkozatából kiderült, hogy 2000-ben a távoli, négymilliós Izraelbõl többen akartak itt ingatlant vásárolni, mint a közeli nyolcvanmilliós Németországból. A londoni Jane’s kutatócsoport az izraeli kivándorlás célországaként hazánkat jelölte meg. Ingatlan-forgalommal foglalkozó szaklapok és más források egybe-hangzóan állítják, hogy az utóbbi években közel két-milliárd dollárt fektettek be hazánkban ingatlanba az izraeliek. A külföldre befektetett izraeli tõke Német-országban a legnagyobb, de utána második helyen hazánk áll, ami területileg és létszámát tekintve is lényegesen kisebb annál. Ma Budapesten egész városrészek vannak izraeli kézben, az izraeli tulajdonosi háttérrel épülõ lakóparkokban pedig a becslések szerint százezrek számára épülnek lakások. A lakóparki lakások árát nem magyar pénztárcákhoz mérték. Ráadásul, sajnos tudjuk azt is, hogy nálunk világviszonylatban is egyedülállóan magas a népességfogyás, ezért a demográfiai helyzetünk drámainak mondható. Jogos a kérdés: vajon az említett ingatlanokban kik laknak, illetve kik fognak lakni? A fent említettekbõl következik: nagy annak a valószínûsége, hogy nem magyar állampolgárok, hanem izraeliek. Ez pedig azt is jelenti, hogy nagyszámú izraeli állampolgár vándorol be hazánkba.



De vajon mennyi? Megpróbáltam utána járni, - hiszen biztos voltam abban, hogy nekem, mint magyar állampolgárnak, jogom van tudni, hogy miközben tragikusan fogyunk, hány izraeli érkezik be hazánkba.



A Magyar Tudományos Akadémián szeptember 20-25. között éppen nemzetközi tudományos konferenciát tartottak. A jelentõs összejövetel elsõ napja a Magyar Demográfiai Nap is volt egyben, - a következõ napokon pedig a francia nyelvû demográfusok vitatták meg a nemzetközi vándorlással kapcsolatos gondolataikat.



Biztos voltam benne, hogy a magyar tudomány fellegvárában rendezett, hazánk demográfiai és bevándorlási kérdéseivel foglalkozó konferencián meg fogom tudni: hány izraeli állampolgár tartózkodik huzamosabb ideje hazánkban. Ámde tévedtem. Bármelyik elõadást is hallgattam, - az izraeli szó elõ sem fordult: a kül-földiek hazai ingatlanvásárlásairól megtudtam: a németek vezetik a sort, utánuk jönnek az osztrákok, a hollandok és mások; az izraeliek nemhogy az elsõk között nincsenek, de nem is említik meg õket. Próbáltam megkérdezni: van-e valamilyen kimutatás az izraeli tulajdonban lévõ lakóparkokról, - megtudtam, hogy nincs, de nem is fontos, mert nem számottevõ az izraeli tõke az ingatlanpiacon, kaptam a választ. Egy másik elõadásból kiderült, hogy a hazánkban letelepedni vágyó kül-földiek döntõ többségükben elszakított területekrõl származó magyarok. Meg-tudhattam pontosan az itt élõ vietnamiak vagy afgánok számát, de az izraeliekét nem is említették...



Korábban a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalának honlapján próbáltam meg adatokhoz jutni. Néhány furcsaság megfigyelhetõ itt is: például pontosan felsorolják, hány menekültet fogadtunk be, hányan kértek állam-polgárságot és más hasonló részletes adatokat is tartalmaz, feltûnõ azonban, hogy a hazánkban huzamosabb ideig tartózkodó külföldiek számát nem közli. És még egy: ugyanaz a diagram felsorolja az állampolgárságokat - izraeli nincs köztük -, viszont 40 százalék egyéb állampolgárságot jelöl. Egyébnek feltûnõen magas ez a szám. A BM illetékesétõl a Konferencián megtudtam: azért nem szerepel rajta az izraeli, mert elenyészõen kis számban tartózkodnak csak hazánkban...


Mivel a fentebb említett gyakorlati tapasztalatok, és a bevándorlási kérdésekkel foglalkozó illetékesek hivatalos adatai ennyire ellentmondanak egymásnak, nehéz lenne elhessegetni a gondolatot, miszerint titkosan kezelik az izraeli bevándorlók számát. De vajon miért? Miért pont az izraeli adatok a titkosak? Miért tudhatom, hogy hány vietnámi akar itt élni, és miért nem, hogy hány izraeli?



Tovább nyomoztam, hátha megtudok valamit, hogy az országunk vezetõi hogyan képzelik a tragikus méretû népességfogyás megállítását, és hogy a szándékukban áll-e bármilyen eredetû betelepítéssel pótolni a lakossághiányt. Arra is kíváncsi voltam, ha a betelepítést támogatják, - elsõsorban melyik ország állampolgáraira gondolnak. Mivel a legilletékesebb helyen, a Magyar Tudományos Akadémián, a nemzetközi (be)vándorlással foglakozó konferencián csupán annyit tudtam meg: a szakembereink általában a bevándorlás mellett vannak, sõt konkréten többször is elhangzott, hogy a bevándorlás jót tesz nekünk...



Megkerestem Kéri Editet, aki egyik szervezõje volt a 2000. április 28-i, a Zrínyi Történelmi Egyesület és a Trianon Társaság bevándorlás-ellenes tüntetésének. Kéri Edit elmondta, hogy a tüntetést megelõzõen a sajtó foglalkozott azzal, hogy mintegy 1,8 millió idegen betelepítése oldaná meg a katasztrofális demográfiai helyzetet. Ezt annak idején a Die Zeit is közölte. Kéri Editnek nem kis nyomozás eredményeként a tudomására jutott, hogy az UNESCO demográfiai kérdésekkel foglalkozó osztálya egy több száz oldalas javaslatot készített a számunkra ezzel kapcsolatban, amelyben 1,8 millió külföldi betelepítését javasolja. A tüntetést a Miniszterelnöki Hivatal elõtt rendezték, mivel a betelepítési javaslat nem került a Parlament elé, hanem a Kormány csak ad hoc bizottságot nevezett ki a Magyar Tudományos Akadémia és a Központi Statisztikai Hivatal munkatársaiból, akik feladata volt a tanulmány elemzése. Megtudta, hogy a bizottság 25 emberbõl állt.



Szintén nem kis nyomozás eredményeként kilenc szakértõt sikerült azonosítania, némelyik csak kiszivárgott. Az ismertté vált nevek Kéri Edit szerint arra utalnak, hogy a bizottság tagjainak a szíve nem kifejezetten a jobboldali pártokhoz húzott. De miért nem a magyar parlament foglalkozik a kérdéssel? - tette fel a kérdést.



A tüntetésen akkor elmondtam, hogy a magyarság ilyen nagy veszélyben nem volt még. Bankokat, földet, pénzt, mindent, amit elvettek tõlünk, vissza lehet szerezni, de, ha kétmillió ember idejön, akkor az nem megy ki. S miért ad hoc bizottságot hoznak létre? Ez rögtönzöttet jelent, - amit valójában 365 napon át, csöndben csinál 25 ember. Az miért ad hoc?! Érdekes módon Fekete Gyula húsz éve írja, hogy vészesen fogyunk, mégsem hoztak létre “ad hoc” bizottságot; ám amikor az UNESCO tanulmánya ideérkezik, akkor azonnal létrejön egy bizottság emlékszik vissza Kéri Edit. Azt akarják, hogy Amerika sorsára jusson Európa - folytatja. Az akarják, ne legyenek nemzetek, ne legyen nemzeti érzés, ne legyen határ, - így szabadon mászkálhasson az összes maffiózó...



Épp’ azok akarnak nekünk demográfiai megoldást, idegen-betelepítést javasolni, akik hajdan kiirtották az amerikai õslakosságot? Olyannyira, hogy Kalló Zoltántól tudomásom van egy olyan kanadai néptánc-fesztiválról, ahol minden ottlakó fel-léphetett, csak az õslakos indiánok nem. Kéri Edit elmondta lapunknak, amit több más forrás (pl.: a Római Klub) is megerõsít, hogy a Világbank szerint elég, ha 6-7 millióan vagyunk. Sõt, Horn Gyula egy lakossági fórumon a Fészek Klubban - több tanú is állítja - azt mondta, hogy Brüsszelben már 1996-ban megmondták nekünk, hogy elég 6 millió magyar - mondja Kéri Edit.



Az említett tüntetésen idõsebb Fekete Gyula író-közgazdász is beszédet mondott. Gondolatait a tüntetésrõl készült videofelvételrõl ismerhetjük meg. Fekete Gyula szerint a hazai népességfogyás gyorsításának gondolata 1956 után vetõdött fel, mikor ‘az egyetlen párt’ kiadta a jelszót: “Nem kell ennyi gyerek!” Minél több gyerek van ugyanis szerintük, annál kevesebb pénze marad a családnak. Az agit-prop munka segítette a magyarok irtását, - ugyanúgy, ahogy ma teszi ezt a média nagyobbik része. Sikerrel jártak: a népesség számához viszonyítva 1962-re már nálunk született a legkevesebb gyerek. Az ismert közgazdász-író azt is elmondta a tüntetésen, hogy már 1958-ban elkezdõdött a népesség fogyása; 1981. óta 700 ezerrel több koporsó kellett, mint pólya. Az azóta eltelt idõszakban a regisztrált abortuszok száma 7 millió volt. Annyi magyar életet pusztítottak el ez idõ alatt, amennyi 80 Hirosimának felel meg. Alig emelte fel valaki a szavát ez ellen...



******



Ehhez az íráshoz csak annyit tennék hozzá: a leírt történet feltûnõen megegyezik Sándor Andrásnak a tárgyban kifejtett gondolataihoz, publicisztikáihoz.


Nem véletlen: Fekete Gyula egész életében a legjobb barátja, harcostársa volt...



******



Ami a magam véleményét illeti az egész kérdéskörrõl; csupán három dolgot nem értek az egész népességcsökkenés kontra lopakodó bevándorlás ügyben:


· A népességfogyást elsõdlegesen miért nem a schengeni határokon kívül rekedt magyarok betelepítésével próbáljuk megoldani?


· Semmi kifogásom az izraeli bevándorlók ellen, de ez miért titokban történik?


· Pont egy állítólag ‘lappangva antiszemita országba’, ahol a bennszülöttek még a saját történelmüket, a holocaustot sem voltak képesek lelkileg feldolgozni?

Köszönet a bizalomért, õszinte szavakkal



E orokat a “Kedves Barátom” 1996. decemberi számában írta Sándor András:



“Szívbõl jövõ köszönetet mondok mindazoknak, akik mint kedves barátaim, kép-viselõként szeretnének látni egy következõ parlamenti ciklusban. Ez bizalom, - s így én gazdagabb lettem, mint Rothschild, Bronfman és Soros együttvéve...


Emberek bizalma a gazdagság, nem billió dollárokban mért kacat.



Bocsánatot kell kérnem, amiért ennek a kérésnek nem tudok eleget tenni. Ennek oka nem is egy. Kezdjük azon, hogy 74 éves vagyok, s ebben a korban (tán még elõbb) Álmost már feláldozták volt eleink és Árpádot emelték pajzsra.


Megnagyobbodott szív, magas vérnyomás és belsõ csöngetésre a pihenés szigorú követelménye: mindez alkalmatlannak ítél ilyen nagy erõfeszítést kívánó politikai munkakörre, ha van lelkiismeretem. S van.



Mindezekkel függ össze, hogy ilyenkor már az öregedés rohamos: végig tudok-e dolgozni-harcolni egy négyéves ciklust?



A legfõbb oka azonban az, hogy az ószövetségi három istenszolgálati kategória közül - király, fõpap, próféta - én a harmadikba szólíttattam. Én szócsõ vagyok, és nem formaegyes díj-várományos a hatalom-versenypályán. Én olyan képviselõ vagyok, aki újra meg újra felszólal, de azért nem vághatja zsebre a dicsõséget, mert egyedül Istené a dicsõség! Ha én a saját dicsõségemet keresem, sikkasztok: azét sikkasztom, aki a gondolatokat adja nekem...



Szolgálok, Kedves Barátaim, de nem mint politikus, nem mint király, vagy királyi trónálló. Így vagyok szabad, s így nyugodt az álmom.



Itt állok, másként nem tehetek. S rábízom magam Istenre.

Sándor András: Mi kell ahhoz, hogy legyen remény?


(a tehetetlenségbõl fakadó reménytelenség tényei)



Egyre-másra kérdezik a szorongattatásból: mi a remény? Hol van a remény?


Vagyis mikorra, és milyen (rajtunk kívül álló) történések által várható ennek a sötét, gonosz birodalomnak a bukása, legalább a derengése a világosságnak, - mintegy ébredés a lidérces álomból?



A remény természetesen igen fontos a lelki (intelligens-nagyképûen: pszichikai) egészségre nézve, de egymagában bizony kevéske, nem hat.


Pál apostol a reményt a hittel és a szeretettel együtt egy hármasság (triáda - Cz. L.) elemeként jelölte meg, a lelkierõ belsõ összetevõinek egyikeként, s közöttük bizony nem a reményt nevezte meg elsõdlegesként, hanem a szeretetet.



Mert a hit az, ami a reményt megalapozza, a szeretet pedig az aktivitás forrása. A remény csak akkor hat, ha az, aki remél, önnön hitbõl fakadó aktivitása közben remél. (Magyarán: igaz szívbõl és tettekkel igazoltan kell hinnünk és szeretnünk - Istent és egymást - ahhoz, hogy ‘joggal’ reménykedhessünk. - Cz. L.) Hitre van szükséged az igazságban és az élet gyõzelmében; az ahhoz vezetõ út fölismerése szükségeltetik - ez az út csak a szereteten át vezet. A szeretet akár lehetetlennek látszó dolgokra is képessé tesz annak javára, akit szeretünk.



Magyar vagy? Ha magyar vagy, szereted-e magyar testvéredet? Ha szereted, megvéded-e, ha az életére törnek? Hajlandó vagy-e leküzdeni kényelemre való hajlamod, kockázattól viszolygásod, önféltésed, konformizmusod, azért, hogy õt, a másik magyart (az ugyancsak kényelem-szeretõt, kockázattól irtózót, önféltõt, konformistát) “meggyújtsad” és aktivizáld?


Hajlandó vagy-e a szikrázó neuron szerepét játszani egy halálos krízisben ziháló nemzet idegrendszerében?



E kérdést százezer magyarhoz intézem.


Mert ha az elsõ százezer hajlandó erre, megmenekültünk.



Az állapot, amelyben vagyunk = harc.


Háború, amelyet azzal a céllal vívnak ellenünk, hogy megsemmisítsenek.


A megsemmisítõ szándék kétszintû. Van egy általános embergyilkos folyamat (ez a következõ láncolattal írható le: Lucifer - Illuminátusok Rendje - Antikrisztus; Cz. L.), amelynek, sok más célpont között, az egyik célpontja vagyunk. Ezen túl, van egy egyedi, különleges, amelynek csak és kizárólag mi, magyarok vagyunk a célpontja.



Az általános a világuralomra törõ, nemzet-, kultúra-és embergyilkos “globális, szupranacionális monopoltõke”, a maga New York-i központjával, páncélozott bank-erõdhálózatával, információs mérgesgáz-felhõivel (internet - Cz. L.), amely magát a nemzetet, mint az emberiség létformáját akarja megsemmisíteni (mind az - Cz. L.) öt kontinensen. Ennek szolgája az USA-adminisztráció, elnököstül.



Az egyedirõl, a különlegesrõl nagyon szomorúan szólunk.


Annak a szomorúságával szólunk, akinek a barátján súlyos elmebaj tört ki, és a tegnapi jóbarát (több ennél: vértestvér - Cz. L.) véres kése és vérbenforgó szeme elõl kell menekülnie. A gyûlölettõl eltorzult arcú judeonácizmus (láncolata kicsit hosszabb, mint az ‘általános’-é: Wall Street, B’nai B’rith, Soros Alapítvány és a ‘magyar’ pártjaik: SZDSZ, MSZP, melyek esetében már ne is beszéljünk ‘holmi ÁVÓ-s gyökerekrõl’ - Cz. L.) tör reánk, amely még legjobban felfogott érdekét is paranoiás magyargyûlöletének rendeli alá, miután kitûzte célul a magyar nemzeti lét s a magyar kultúra megsemmisítését. Maga elõtt hajtja, mint egykor Dzsingisz Kán hordája a hódolt törzseket, a Mindenre Képes Szélhámosok Pártját (röv.: MSZP).



Az önvédelem minden élõ természetes joga.


Másfelõl, úgy látszik, akit a veszett kutya megmar, az megvész.


S mivel veszettkutya-marta veszettek (is) marnak, többszörös a veszedelem.



Azt, hogy köztünk élõ zsidó honfitársaink (írja Sándor András, a szintén magyar zsidó; - netalántán õ veszett volna meg, hogy ilyeneket ír? Vajon végül is mitõl? - Cz. L.) nem tiltakoznak a nevükben beszélõ visszataszító nácik garázdálkodása ellen, jóhiszemûen annak tulajdonítjuk, hogy félnek, s (õk is - Cz. L.) pszichikai terror áldozatai. Kende Péter (óh, ha Orbán Viktor felejteni tudná ezt a nevet! - Cz. L.), volt ‘56-os emigráns, õszintén vívódik “Az én Magyarországom” címû könyvében, s vívódása kifejezi a tisztességes magyar-zsidó értelmiség belsõ konf-liktusait. Azzal a végkövetkeztetéssel azonban szembe kell szállnunk, hogy “az elsüllyedés fenyeget - a mocsárban - a fajiság és a szélsõséges individualizmus között”. Hogyha a “fajiság” itt a magyar nemzeti oldalt jelenti, és a “szélsõséges individualizmus” (mint liberális alap-princípium) a “zsidó”-t, akkor az ellentétpár hamis. Magyar nemzeti oldalon nyoma sincs a tudománytalan “fajiság”-nak, ami közönséges náci áfium. Itt a magyar nemzetiségrõl, mint kultúrális egységrõl van szó (akit ez a kultúrális egység zavar, annak joga van elmenni innen). A “fajiság” jelenleg a judeo-nácizmus fenyegetõ harsánysággal hirdetett alapeszméje, amely szerint “a zsidó faj” a legmagasabb rendû a “fajok” között a világon, és (ezért?) kiválasztatott a világuralomra (Sándor András itt implicite gyakorlatilag egy olyan jegyzõkönyvre - mint jogilag betiltott ‘cselekvési programra’ - hivatkozik, amely közismerten ‘még elolvasás elõtt’ elégetendõ. Apropó: alig néhány hónapja - még Medgyessy kormányának regnálása idején - folytatták le a magyar parlamentben az utóbb aztán megbukott ún. ‘gyûlöletbeszéd-törvény’ részletes vitáját. Még ma is szinte hallom a ‘háttér-televízióból’, amint Bárándy Péter igazságügy-miniszter kinyilatkoztatja: “Nem gyûlöletbeszéd - nem büntethetõ - az, amely valamely jól körülhatárolható embercsoport alsóbb-vagy felsõbbrendûségét állítja”. Cz. L.). A szélsõséges individualizmus csak a megtévesztés nevû alap-stratégia keretében alkalmazott ideológiai fegyver a halálra ítélt nemzet (itt, Közép-Európában épp’ a magyar nemzet) szétbomlasztására. Ez nyilvánvalóan a Mossad nevû titkos-szolgálat “Lélektani hadviselés” osztályának direktívája. Kende Péternek tudnia kell, hogy a náci (német-náci, zsidó-náci) “fajiság” csak a keresztény (krisztusi) hagyományú magyar nemzet riadt megdöbbenését váltja ki.



Ez a valóság, magyarok, akár keresztények vagytok, akár Mózes-hitûek, akár Istentõl megfosztottak.


Ez a valóság, rasszista kozmopoliták, kik magatokat rekesztettétek ki a magyar nemzet közösségébõl.



A háború ebben a pillanatban vesztésre áll, s veszteségeink irtózatosak.


A nincstelenség állapotában vagyunk erkölcsileg, biológiailag és gazdaságilag.



A magyar emberállomány lemészárlása évtizedek óta az anyaméhen belül folyik; 1994. óta felgyorsított ütemben. Ezt náci tömeggyilkosságnak kell minõsítenünk, és ennek nürnbergi törvényszékre való háborús bûnösei az Aczél-Soros-Petõ-Surányi bûnbanda terrorista szervezetének tagjai. Már nemcsak, hogy természetes utánpótlás nem születik, de a magyar népesség - abszolút számban is - fogyásnak indult. A Moszad (...)* és a Shin-Bet magyarországi részlege árgus szemekkel figyel. A Panamából ide helyezett ügynökük, Bokros Lajos (Horn Gyula cinkos-társa) akkor mért újabb csapást a magyar nemzet újratermelõdésére, amikor egy szülõképes nõi nemzedék éppen a legtermékenyebb korszakába jutott. (A Kádár-korszak egyik kétségtelen - mindmáig ‘érthetetlen’ és megismételhetetlen - szociális vívmánya volt, hogy az 1970-es évek elejétõl ingyenes állami lakáshoz juttatott minden fiatal, legalább három gyermeket nevelõ családot. Ez fellendülést eredményezett a népesség reprodukciójában; hirtelen megugrott a születési arány-szám. Az akkor született kislányok a ‘90-es évek közepére fejlõdtek szülõképes korba. - Cz. L.) A Bokros-csomag nem gazdasági intézkedés-rendszer volt, csak annak álcázták: népirtó akció volt. Az Aczél és Soros kidolgozta projektumnak volt része, amely a tudatmérgezõ és forráselvonó folyamatok útján évtizedek alatt kiirtandó magyarság helyére ukrajnai és izraeli zsidó tömegek telepítését, tehát a magyarok 1100 éves országának erõszakos elrablását célozza.



A magyar népet megfosztották elemi emberi jogaitól.


Aki ellenvetésül a “szabad választások”-ra hivatkozik, - hazudik. Választani csak jól ismert alternatívák között lehet. A magyar népet gondosan kidolgozott mód-szerekkel félrevezetik és napról napra megakadályozzák, hogy megismerje azokat a valós alternatívákat, amelyek között dönthet(ne). a magyar népet megfosztották az informálódás alapvetõ emberi jogától. Fasiszta urai elrabolták tõle televízióját, rádióját, valamint mindazt a tõkét, amellyel saját nagypéldányszámú sajtóját meg-teremthetné. Az ellenséges tömegtájékoztatási eszközök bûnös és csalárd szocio-technikai módszerekkel manipulálják. A parlamenti választásoknak tehát nincsen objektív alapja, a választás csupán költséges színház. (Egy-egy jó bolond, ha fel-jut a deszkákra és megpróbálja a saját szavaival valóban a népét képviselni, - el-hallgattatják, nevetségessé teszik vagy elkergetik, mert zavarja az elõadást.)



******



Elképesztõnek, megdöbbentõnek találom, hogy - ami a ‘parlamenti választások’ abszolút komolytalanságát illeti - Sándor András mindezt már 9 évvel ezelõtt, jó elõre pontosan tudta, és meg is írta; - igaz, hogy ‘csak’ egy szamizdatban, 1997. augusztusában, a “Kedves Barátom!”-ban (11-13. oldal). Pedig akkor még vígan létezett a Kereszténydemokrata Néppárt, a Kisgazdapárt s a nagyobb részben már elvirágzott MDF - együtt létrehozták az elsõ Nemzeti Szövetséget, melyet, ketté-szakítani igyekezvén az együttmûködõ jobboldali pártokat, a Fidesz egy Polgári Szövetséggel (amit ugyanezen pártoknak ‘a másik részeibõl’ akart megszervezni) próbált ‘kontrázni’ -, sõt, még a MIÉP is, tovább tarkítva a ‘plurális’ jobboldalt... Ki gondolta, tudhatta elõre - az egy Sándor Andráson kívül -, hogy röpke 9 év le-forgása alatt a két rendszerváltó ‘nagypárt’, az MDF és az SZDSZ törpepárttá zsugorodik s alig jut a Parlamentbe, miközben a konzervatív tömegeket a Polgári Szövetség összevont nevén a korábban törpe, nemzedéki elit-rétegpárt, a Fidesz M. P. P. tömöríti egybe, miután megszüntette és magába olvasztotta a jobboldal valamennyi pártját, a marginalizálódó MIÉP és a - bár széles társadalmi bázison, de igen csekély támogatottsággal ‘újraszervezõdõ’ - második Nemzeti Szövetség kivételével? Ki gondolta volna, hogy végül is kétpólusúvá alakul, redukálódik az eredetileg igencsak színesnek induló politikai spektrum? Ki jósolhatta volna meg ilyen találati pontossággal, hogy 2006-ban már csak ‘a kisebbik rossz’ lesz a “bûn-rossz” egyetlen alternatívája?



Tényleg szomorú vicc, hogy 2006-ban már csak a nemzetközi pénzkartell “A” és “B” csapata között választhatunk, komoly nemzeti erõ pedig már mutatóba sincs.

Sándor András: Nettó hazaárulás



Ahogy a globális generálkartell (Hilferding látomása - Cz. L.) s a magyarországi bûnözõ-koalíció betörõ-szövetkezése kirabolta a magyar népet, arra nincs példa Magyarország 1100 éves történetében.



A rablást bõségesen lefizetett, züllött értelmiségiek hajtották végre. Aki a stílust kifogásolná, azt biztosítjuk: csak e szavak illenek a szituációhoz. Kifogásolni nem a bûnözõ jellemzésére alkalmazott stílust kell, hanem a bûncselekményt.


Ezt a szennyes pénzzel (akkor is szennyes, ha mossák) megvesztegetett, haza-áruló gyülevészhadat a magyarsággal paranoid módon ellenséges, ámde magyar nyelvû, noha idegen tulajdonban lévõ sajtó, valamint a szellemi terroristák meg-szállta tömegtájékoztatás “politikai elit”-nek nevezi.


Ez a “politikai elit” - magyarán szólva: bûnszövetkezet.



Ez nem szitkozódás, hanem objektív meghatározás. Bizonyítékképpen lássuk, mi történt a nemzeti vagyonnal.



A magyar nemzeti vagyon (értsd: nemzeti mûködõ-tõke - Cz. L.) értéke 1990-ben 3600 milliárd forint volt. (Meg kell jegyeznem, hogy Sándor András akkoriban - 1996-1997-ben - a kutatásaink akkori eredményei, becslései szerinti összegeket vette figyelembe, amelyeket azóta már jelentõsen pontosítottam. Ahol szükséges, mindenütt megteszem az odaillõ, megfelelõ korrekciókat. A Világbank szakértõi 1990. körül a magyar nemzeti mûködõ-tõke piaci-üzleti értékét 60-80 milliárd USA-dollárra becsülték, ami akkor cca. 5-6000 milliárd forintnak felelt meg. Mi tehát akkor még alá is becsültük a privatizációs károkozás mértékét. - Cz. L.) A megindult “privatizáció” (értsd: ellenséges kézre játszás) során a vagyont átlagos értékének 20 %-áért vesztegették el. (Azóta már ismertek a viszonylag pontosabb számadatok; tekintve, hogy a privatizáció lényegében véget ért - mérleget lehet vonni. Persze a mindenkori kormányok helyett, mert azok sohasem számoltak el az eladott nemzeti vagyonnal, mely ‘mellesleg’ eredetileg a magyar nép kollektív társadalmi tulajdona volt... Nos, a kampányszerû állami privatizáció - 1990. és 2000. között - összesen mintegy 6-8 milliárd USD bevételt hozott, vagyis éppen- csak, hogy 10 %-os áron kelt el a nemzeti mûködõ-tõkénk 80-90 %-a, zömében multinacionális tulajdonosok részére. Vagyis akkoriban ‘mindössze kétszeresen’ becsültük alá az intézményesített szabadrablás arányának mértékét; - az ellopott vagyon piaci értéke is nagyobb volt az eredetileg becsültnél; de az árbevétel sem érte el az akkoriban prognosztizálható összeget. Túl jóhiszemûek voltunk; kétszer rózsaszínûbben láttuk, becsültük fel a kárt a való tényekhez képest. - Cz. L.)



Ahol e sorok írója dolgozott, a 150 millió dollárt érõ Egri Dohánygyárat a Phillip Morris 60 millió dollárért, tehát az érték 40 %-áért vette meg, de kikötötte, hogy a vételárat szigorúan titokban kell tartani, mert a saját cimborasága, a karvalytõke megtámadná, amiért kilóg a nem megszeghetõ árkartellbõl.



A következményeket nem kell magyarázni.


Nem más, mint az ÁPV Rt. közli - természetesen nem a nyilvánosságnak szánt dajkamese-gyûjteményben -, hogy a nemzeti vagyonunknak fele elveszett. Értsd: ellopták, elrabolták, széthordták. (A Horn-ciklusban maga a miniszterelnök azt is ‘bejelentette’, hogy a privatizációs iratok jelentõs része is eltûnt, az ÁPV Rt-bõl. Csak úgy, példaszerû illusztrációként: az 1991-ben az ÁVÜ által a Co-Nexus Rt-nek ‘ajándékozott’ 4 milliárd forintot érõ, 18 db állami vállalatból kreált ‘vegyes’ portfolióról 1996-ban, a csõd utáni ‘végelszámoláskor’ derült ki, hogy az értékét önkényesen, ‘elõzékenyen’ már ki is vezették az ÁPV Rt. nyilvántartásaiból! Mert elõre látták a jövõt. Nem is követelte vissza senki, senkin - soha többé... - Cz. L.) Ez meghaladja a nácik és a bolsevisták együttes rablásainak értékét. Az ÁVÜ és az ÁPV Rt. “szakértõ” szélhámosai ebbõl a kótyavetyébõl 1990. és 1996. között 1000 milliárd forintot bevételeztek, - s 723 milliárdot befizettek a költségvetésbe, 277 milliárdot pedig “költség” címén elloptak, egymás között szétosztottak, tehát zsebre vágtak. Eközben, a folyamatos forintleértékelés eredményeképpen, az ezer milliárd forint 1990-es értéke (külsõ adósság = 20,5 milliárd USD!) 4-5 milliárd dollárra zuhant. Ugyanezen idõ alatt a bruttó államadósság (tehát a valóságos államadósság, statisztika-kozmetika nélkül) 30 milliárd dollárra nõtt...



Vagyis a PRIVATIZÁCIÓNAK BECÉZETT NETTÓ HAZAÁRULÁSBÓL mindössze 4-5 milliárdot sikerült törlesztés gyanánt kifizetni, holott azt hazudták, hogy a privatizáció garantálja az adósságtól való megszabadulást.



Maradt még mintegy 1000 milliárdnyi vagyon az ÁPV Rt. kezén (jóval kevesebb, mint a nemzeti vagyon egyharmada), de ennek - legalább - a fele csõdtömeg...



Miféle nép is vagytok ti, mai, reményre szomjazó magyarok, akik mindezt száj-tátva, megalázkodva néztétek?!


Szemetek láttára raboltak ki benneteket, és ti nem mozdultatok!


S most azt kérdezitek, van-e remény?



Pisszenni se mertetek, csak nyöszörögni tudtatok, s ma is bámuljátok a Moszad-ügynök szagú Friderikuszt. Minden hazugságnak hitelt adtok.



S most azt kérdezitek, van-e remény?



Halljátok csak, mit tesznek veletek! Ha létrehoztok egy eladható árut, s annak ára 3 dollár, szélhámos külkereskedõk (ugyan kik is azok?) elvesztegetik 1 dollárért. Bezzeg, ha nekünk kell vennünk külföldi árut! A háromdollárosat most 6 dollárért vesszük meg, ami 1100 forint, - és arra itthon még ráteszik az általános forgalmi adót. Jó, ha 1500-ért hazavihetjük - havi 20 ezer forintos alamizsnánkból -, amit nekünk odavetnek. Azt, amit a bárdolatlan, mûveletlen jenki, a maga havi 3 ezer dollárjából 3 dollárért vesz meg.



A külföldi “befektetõk” - a karvalyok - komplett gyárakat, magyar vállalatokat kaphattak ötöd-áron (tized-áron - Cz. L.), sõt, jól emlékszünk, bankot 1, azaz egy forintért (csõdben hevert, de Szabó Iván, aki mára kitalálta, hogy õ “nép”-párti, a mi keserves, adóban lerótt filléreinkbõl “konszolidálta”), s ráadásul a teljes hazai piac is az övék lett.



Ó, a jó merániak!



Iparcikkeik nem jobbak a magyar iparcikkeknél, sõt, bóvlik; sõt, az élelmiszereik rosszabbak, csak éppen hússzoros áron sózzák ránk. A külkereskedelmi mérleg 1996-ban 2 milliárd 600 millió dollár (olyan 360 milliárd forint) hiánnyal zárt. Ez egyike Horn Gyula tévékamerák elõtt hirdetett sikereinek.



No de miért is ne tennék? Mi hagyjuk, hadd tegyék...


Elhisszük, hogy mi tudatlanok, ügyetlenek, semmit érõk vagyunk.



Az izraeli paprika kiverte a piacról a magyar paprikát.


Mivel verte ki? Míniummal.


A Moszadnak szabad keze van a világ-röheje Magyarországon.


(Ez igen érdekes ‘egybeesés’! Ezek szerint már 1996. körül is volt egy “paprika-botrány”, amelynek a lényege szintén hamisítás és hitelrontás volt, nyilván a piac megszerzése érdekében. Akkor míniummal - ma meg gombaspórákkal mérgezett, ki tudja, mi fán termett, feleslegesen importált brazil paprikával. Vagy ez is csak egy nemzetféltõ prófécia volt?! Ki tudja? Honnan tudta, vette ezeket? - Cz. L.)



Kapcsoljátok be a tévét, ti jámbor magyarok, s mindjárt van, aki megadja nektek mindennapi reményadagotokat. Horn Gyula õ, a sunyi vezér: ‘sikerült stabilizálni’ - mondja, és marad nyugodtan.



Valóban: van két stabil folyamat.


Az egyik stabil folyamat az infláció.


Húsz százalékos - akkor is, ha Horn Gyula két százalékot letagad belõle. (Sajnos, azt kell mondanom, hogy objektív mércével mérve - az a Kormány még kevéske tisztességet meg is õrzött régmúlt jobb idõkbõl, azóta uralkodó utódaihoz képest. Valamikor 2000-ben vettem észre, hogy az inflációról közölt hivatalos, kormány-statisztikai adatok egyre inkább elrugaszkodnak a valóságtól, magyarán: köszönõ viszonyban sincsenek a hétköznapi tapasztalatokkal. Tekintve, hogy az Európai Únióba való belépés feltételei között szerepelt az infláció visszaszorítása 10 % alá, majd max. 5-6 % körüli mértékre, valamint arra, hogy az állam nem tud, de nem is akar ‘az inflációs ‘különsarc’-ról lemondani, - ‘a siker’ érdekében akként döntöttek, hogy inkább a statisztikai mérési módszereket, a fogyasztói kosarat és a konkrét adatokat, majd mindezeken keresztül a mindenben cinkos média háttér-támogatásával a politikai közvéleményt, az emberek gondolkodását, elvárásait manipulálják. Ezáltal egy virtuális valóságot ‘fogadtatnak el’, melyben ugyanúgy vágtat az inflációs pénzromlás, mint addig, csak már senkit nem érdekel, hiszen a Kormány kinyilatkoztatta: inflációs probléma márpedig - nincs. Ugyanezt tették az államadósság és annak kamatszolgálata tárgyában: ameddig lehetett, addig el-takarták a valóságot a széles tömegek elõl, majd amikor már lehetetlenné vált tovább hazudni: szisztémát váltottak. Alapjaiban ‘új’ mérési rendszert és mód-szert, új vonatkoztatási pontokat, kategóriákat vezettek be, megváltoztatták az alapfogalmak tartalmát, továbbá az adósságkezelés szervezetét és szerkezetét, hogy az adatok soha többé ne legyenek összehasonlíthatók a korábbiakkal. Az ún. “nettó adósság” kifejezetten áruló komprádor-burzsoá szleng, - nemlétezõ kategória és ‘számítási mód’, mely a nemzetközi gyakorlatban ismeretlen. Egy specifikusan magyar ‘pénzügyi kitaláció’, a birka nép megvezetésére. S innen ered Sándor András zseniális absztrakciója: a NETTÓ HAZAÁRULÁS - cím is... Sajnos úgy is lehetett ‘Európába bemenni’, hogy csak a hazugságok tartalma az, ami megváltozott, minden más maradt a régiben. - Cz. L.) Mert ezt adták neki parancsba a Világbank nevû fõparancsnokságon. E stabil 20 százalék biztosítja a stabil kizsebelésünket. Emlékezzünk csak: 1988-ban 50 forint volt egy dollár. Ma kúszik a 180 fölé, holnap 200 lesz. (Lett is, még 260 is! És csak akkor kezdett a ‘hamis’, fedezetlen dollár mesterségesen magasan tartott árfolyama mérséklõdni - ma 200 forint -, amikortól Magyarországon már a növekvõ Úniós pénznyomás is elkezdte a külön-érdekeit érvényesíteni... - Cz. L.)



A másik stabil folyamat az uzsorakamat fizetése.


Ez nyolc éve stabil egyhangúsággal évi másfél milliárd dollár.


Az ilyet a török idõkben harácsnak nevezték, a mai (nem török, hanem milyen?... ki ne mondd!) idõkben adósságszolgálatnak. Ez ugyebár testvérek között is 270 milliárd forint. Ez csupán a Shylock-nak járó egy font hús (lásd Shakespeare: “A velencei kalmár”, magyarországi színházak számára betiltva).


Az adósság törlesztésérõl (miután a kamatos kamatokkal már régen törlesztettük) 1996-ig nem volt szó. Ám 1996-ban - micsoda meglepetés! - adósságtörlesztés is volt, s ez a Shylock-húsadóval együtt 10,3 milliárd dollárt tett ki. (Ide kívánkozik, hogy azóta már sikerült fényt deríteni az eredeti ‘õs-adósság’ keletkezésére. Most sem ok-okozati értelemben, de legalább ‘aszimetrikus egyenlõtlenség’ aritmetikai kép(let)ében. Bizonyos MNB-mûhelytanulmányban el is olvasható, hogy miként keletkezett az a 20,5 milliárd USD külsõ államadósság, amelyet Németh Miklós utolsó rendszerváltás elõtti miniszterelnök oly’ nagyon mûvi meglepetéssel fedett fel még 1989-ben, és amelyet oly’ nagy (adósság)szolgálatkészséggel vett át tõle a ‘rendszerváltó’ Antall-kormány. Eszerint: 1973. és 1989. között a magyar állam összesen 1, azaz egy milliárd dollár valódi hitelt vett fel; igaz, igen elõnytelen fel-tételekkel. Medgyessy Péter - fedett ügynök - vezényletével Magyarország 1982-ben felvételt nyert a Nemzetközi Valutaalapba (IMF), hogy könnyebben jusson Világbanki hitelekhez. Ám 1982-tõl már csak azért vettünk fel újabb (?) hiteleket, hogy az 1 milliárd ‘valódi hitel’ esedékes kamatait ki tudjuk fizetni! Az 1 milliárd hitelre kifizettünk összesen 11 milliárd USD kamatot, vagyis a hitelt 12-szeresen törlesztettük vissza. Az már egyenesen a képtelenségek (fikciók) világába vezet el: hogyan lett az 1 milliárdnyi hitel 12-szeres visszafizetésébõl mégis 20,5 Mrd USD tartozás 1989/1990-re, a rendszerváltás országos sorsfordulójára? Így fest az 1973. és 1989. közötti idõszak adósságszolgálati varázsképlete, más szóval az antalli örökség: 1 (hitel) -11 (kamatfizetés) = 20 milliárd USD adósság. - Cz. L.)



Úristen, honnan volt ennyi pénzünk!?


Hármat lehet talál(gat)ni.


A magyar energiaipar és az energiaszolgáltatás elkótyavetyélésébõl, a honfoglalás 1100. évfordulójának tiszteletére elkövetett csúcs-hazaárulásból, amiért is most a hálás magyar nép megnöveli Horn Gyula népszerûségi indexét. Miután az ország népét kiszolgáltatták minden lehetséges eljövendõ ellenségének, az ezért kapott pénzt azonnal átutalták a magyar nép aktuális ellenségeinek.



Ha valaki azt hiszi, hogy ezzel legalább az államadósság csökkent (amiért Horn Gyula és a Mindenreképes Szélhámosok Pártja megérdemel egy kis népszerûség-jutalmat), csak Shylock-szórakoztató naivságát bizonyítja. (Ma szinte kísérteties pontossággal: ugyanez zajlik. Ami állami vagyon még ‘maradt’, most mind eladja a zseniális Gyurcsány-kormány, s eközben a média versenyt hozsannázik: “Igaz, ugyan, hogy a nemzetgazdaság minden fõbb mutatója meredeken zuhan, továbbá Medgyessy idejében ‘kicsit’ eladósodtunk’, most viszont legalább csökkentjük az államadósságot - ezért privatizálunk.” Közben ennek pont az ellenkezõje történik. Mindössze egy dolog valós: az MSZP megint válságot csinált, hogy kezelhesse, mert alap-téveszméje a szüntelen válságkezelés, ami azért ‘szükséges’, mert a magyar gazdaság önállóan - nélkülük - képtelen megállni a saját lábán. - Cz. L.) Szentigaz, hogy az 1995. évi 31,5 milliárd dollárnyi államadósság az energia-ipar elkártyázása következtében 27,5 milliárd dollárra csökkent.



Csakhogy a folyamatos forint-árfolyamromlás miatt az államadósság mégis nõtt! (Mostanában a ‘dollárban leírt’ folyamat éppen ellenkezõje játszódik le. Ma már az EU-tagság folytán euróban ‘kezeljük’ az adósságot, és a forintunk - míg a pénzügyi zseni-kórus azt szajkózza: “Túl erõs a forint!” - mostantól az euróhoz képest devalválódik, mert számunkra már ‘kétféle világpénz’ létezik, és immár elsõsorban az euró urainak fizetjük a pénzromlás extra-profitját, ami egyfajta uzsora-kamat. A lakosságot pedig az önzetlenül nyújtott fedezetlen dollár-hitelek kamatai - is - sarcolják, nehogy a Wall Street urai elszegényedjenek. - Cz. L.)



Az 1990. évi 20,5 milliárd dollárnyi adósság akkor 1344 milliárd forintnak felelt meg. 1995-ben a 31,5 milliárd dollár már 4000 milliárd forintot tett ki. 1996-ban a 27,5 milliárd dollár 4218 milliárd forint. Így haladunk látszólag elõre - hátrafelé.



A forintleértékelés (a munkánk leértékelése) tovább tart, tehát az államadósság nõtt, nõl és nõni fog, miként Lenin élt, él és élni fogott. (Nem tudom megállni, hogy ‘ne közöljem’, miként fest ma nemzetgazdaságunk - csakazértis! - dollárban kifejezett adósság-helyzete - dollárból forintra átszámítva, s összegezve. Hazánk belsõ adóssága - ami az újabb szoclib katasztrófa-kormányzás két és fél éve alatt 3500 milliárd forinttal nõtt! - jelenleg 13000 milliárd forint. Emellett létezik még a bruttó külsõ adósság - ez volt 1990-ben 20,5 milliárd USD -, a külföldi kamat-szolgálatunk alapja, mely jelenleg, szinte a teljes nemzeti mûködõ-tõke kampány-szerû elprivatizálása után is, nemzetgazdasági szinten összevonva kb. 50 milliárd dollárra rúg, ami 10000 milliárd forint. A kettõ - belsõ + külsõ adósság együtt - tehát 23000 milliárd forint, és ez több, mint ötszöröse a 9 évvel ezelõttinek, míg a nemzeti vagyon, mint profittermelõ forrás a számunkra lényegében eltûnt. - Cz. L.) Mi, nem-bankárok és nem-elitek, forintban kapjuk cseppnyi bérünket és nyug-díjacskánkat, családi-pótlék filléreinket. S ezek stabilan továbbzsugorodnak, mint februárvégi napmelegben a háztetõk hava. Tõlünk ma még többet rabolnak, mint raboltak volt tegnap, - s holnap többet fognak rabolni, mint ma.



Eközben statisztikai “itt a piros, hol a piros”-t játszanak, hogy ne oda nézzünk, ahova kell. Szélhámoskodnak a bruttóval meg a nettóval. A nettó azt jelenti, hogy a valóságosból (a bruttóból) levonják a mi kintlévõségeinket. Aki akarja, vegye ezt komolyan, de világos mint a nap, hogy a mi követeléseinket az adós, a szovjet


jogutód orosz állam sohanapján fogja kiegyenlíteni. Borisz Jelcin, két üveg vodka között, ránk vigyorog: “Gyertek, azt hajtsátok be, jobtvojumaty!”. Vagyis a kint-lévõségekkel statisztikát lehet manipulálni, szédíteni velük libaszínvonalú elméket választási kampányok évadján. (Különös, de gyakorlatilag épp így történt! Kisebb hányada a szovjet-orosz ‘utód-adósságnak’ - még 4-5 évnyi kínlódás, és soha ki nem derülõ egyezkedési suskusok után - pénzben befolyt ugyan, de a nagyobbik hányadot csak lenyelte veszteségként a magyar állam, miután persze az éppen uralkodó Fidesz, majd MSZP-s közvetítõ lobbik ‘lenyelték’ jogosnak tartott, ítélt hasznukat... - Cz. L.)




Ne legyünk remény-pusztítóan rosszhiszemûek!


Tegyük fel, hogy mikor a nemzetközi szabadkõmûvesség részérõl nekünk feltálalt


Orbán Viktor azt mondja: ha évi 1 milliárd dollárnyi külföldi tõke áramlanék be az országba, már úgy tudnók az adósságot törleszteni, hogy nem is éreznõk meg, éppen olyan naív és bedûtött, mint a magyarok nagy többsége. Horn Gyula már tudja, mitõl döglik a légy, õ tudatosan üt a hasára, mondván, hogy máris havi 100 millió dollár tõke siet be ide. (Ez részben még ma is így van, hiszen az illuminátus trükkök ‘használati utasítását’, helyes értelmezését elsõdlegesen még ma is Horn kapja: on line. De ugye azt már senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt is szûzi ártatlan, kvázi beavatatlan, naív és bedûtött maradhatott Járai Zsigmond, Varga Mihály, Matolcsy György, Orbán Viktor? Mert a Piramis naivakkal dolgozik ugyan, de direkt hülyékkel soha. - Cz. L.)



S hogy mitõl döglik a légy?


Hát attól, hogy a befektetett mûködõ tõkébõl nem lehet adósságot törleszteni. Ki törlesztheti az adósságát másnak a pénzébõl? Ez közönséges sikkasztás volna. Adósság csak a privatizációs bevételekbõl törleszthetõ, márpedig a privatizációs bevételeknek végéhez érkezett a kormánynak nevezett tolvajbanda. Már csak a Világbanknál jelzálogként lekötött magyar föld a fedezet.


Azért készülnek azt kirántani a lábunk alól.



A Horn Gyula hazugság-tirádáival etetett magyar polgár még azt sem tudja, hogy miközben kb. 30 milliárd dollár (hol több, hol kevesebb) adósság után fizet ez a Básta szekerébe fogott ország évrõl évre kamatot, - aközben 10 milliárd dollár valutatartaléka van!


Ez olyan, mintha valaki, aki több milliót tartogat a bankban, hónapról hónapra új kölcsönöket koldulna ismerõseitõl, s rendszeresen a ruháit és a bútorait adogatná el, hogy a kölcsönöket törleszteni tudja. Nos, a magyarázat az, hogy ez a valuta-tartalék nem a kényre-kedvre rugdosott magyaroké! Ez egyszerûen garancia-alap: amennyiben ‘kedvezõtlen’ politikai fordulat történik (értsd: a nép egy szép napon megunja az uzsorás- és betörõ-dáridót, ha egyszer végre talpra ugrunk és végre kipofozzuk korrumpált szolgáikat innen), kimentsék ‘a befektetett’ pénzüket, ami a mi elrabolt pénzünk, és ezt a valutatartalékot (is) elvigyék magukkal.



Ez a valóság, reményre sóvárgó magyar nép, és ezen a valóságon nem változtat a Mindenreképes Szélhámosok Pártjának (MSZP) nagy-hirtelen jött választási bõ-kezûsége, Horn Gyula buzgó béremelési szándéka költségvetési garanciával; a ködbe és labirintusba lökött, vakká tett állampolgár pillanatnyi megvesztegetése. Ez persze a fizetési mérleg újabb romlását hozza majd, de az nem gondja Horn Gyulának. Ha nem õt választják, a következõ kormány bukik bele, hisz arra egy kifosztott, kibelezett kocsit hagy, melynek sem üzemanyaga, se motorja, se hajtó-mûve, s mind a négy abroncsa lyukas. Ha a magyar nép megint lesz olyan bolond, hogy õt választja, akkor viszont a gyõzelem megéri a költségeket, hiszen ha újra nyeregben lesz (ki se száll onnan), a magyar népbõl fogja a költségeket megint ki-vasalni..., de akkor meg is érdemli ez a nép. (Nagyjából minden így történt! Az új kormány, az Orbán Viktor és a Fidesz vezette koalíciós kormány üres kincstárat örökölt. Lényegében nem tudott többet tenni, minthogy négy év alatt megállította a külsõ államadósság növekedését, - azonban ellentételként megnõtt a belföldi államadósság. Nem választották újra - jött Medgyessy Péter újabb ‘osztogatása’, ami a költségvetés és az állam minden eddiginél meredekebb eladósodását idézte


elõ, romba döntve az elõzõ kormány erõfeszítéseinek minden relatív eredményét. Mindezen ‘tévedéseibe’ ez a kormány a ciklus félidejében bele is bukott; ámde a szocialisták egy ravasz önpuccsal elintézték, hogy kapjanak még két évet a totális eladósítás befejezésére. Mai felvételünk azt a pillanatképet mutatja, mikor a már régen eladott családi arany és ezüst helyett a Gyurcsány-kormány most - jobb híján - már a nemzeti/családi alpakkát és alumíniumot árulja ki rabszolgatartó haverjainak; s miután az anyaföldet még az elõzõ kormány eladta hitbizományba a Világállam második gettójaként épülõ, Európai Únió fedõnevû politikai szörny-szülöttnek: immár tényleg nincstelen-hajléktalan koldusok lettünk. De mindezt a nyomorúságot meg is érdemeltük, hiszen az úgynevezett rendszerváltás óta már a harmadik szoclib kormány uralkodhat ‘demokratikusan’ felettünk... - Cz. L.).



Nos hát, hogyha mindezek után mégis azt kérditek, van-e remény, hadd utaljak a könyvhétre, egy Vörösmarty-téri élményemre. Püskiék könyvsátra elõtt az egyik asztalnál Csurka István dedikált, a másiknál Bokor Imrével együtt, jómagam. A teret körülvevõ könyvsátrak elõtt ott õgyelegtek az érdeklõdõk. Sor csak egyetlen könyvsátor elõtt állt, s az Püskié volt. 40-50 méteres sor, két óra hosszat, - s az a sor a Csurka-féle asztalra irányult, s mikor a velem dedikáltatók azt kérdezték tõle, miben látom a reményt, a hosszú sorra mutattam.



Ébred valami a magyarországi kisebbség értelmiségében.


Akkor lesz remény, amikor a kisebbség többséggé válik. (...)*



Ártó szellemi mérgeken nevelt magyar testvérem, csak akkor lesz remény, ha visszakapod õseid bátorságát, önérzetét, hitét, s ha feltámad benned a szeretet, felismervén millió és millió testvéredet. Ha majd ez a szeretet milliószámra köt össze magyart magyarral, egy érzelemmel telítve a szíveket és egy gondolattal telítve az elméket (...)*: akkor valóban lesz remény, s esély arra, hogy az a remény valóságra is válik. (És 2004. decemberében népszavazás volt a trianoni békeszerzõdéssel most a schengeni határokon is kívül rekedt 3 milliónyi magyar állampolgárságáról. A testvéri szeretet csak kevés szívben támadt fel; megint nem voltunk elegen. Immár minden remény elveszni látszik... - Cz.L.)


Kedves Barátom!


(1997. december)



Karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.


Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel


összekötõ áramkör, és a megtestesülés.


(Sándor András)




Sándor András: Istentelen karácsonyok évadján



Megszületik a Nap, az egyetemes fényforrás; téli napfordulón megkezdi vissza-vonulását a rémekkel és fenyegetésekkel teli sötét.


Olyan elemi erejû ez az ünnep, a Gyõzhetetlen Napé, hogy midõn a mediterrán emberiség egy másfajta Napot ünnepelt, két évszázad múltán megemlékezvén a Lélek szabadító Napjának születésérõl egy betlehemi (“kenyérházi”) istállóban, ennek a különös és egyszeri születésnek emlékünnepét (“az Ige testté lõn”) arra a napra tette, melyen “tyúklépésekként” visszatér a fény, - mind Pünkösdig, a Szent Szellem fényzuhatagos kiáradásáig.



Nincs bensõségesebb ünnepe az európai emberiségnek a Karácsonynál.



Jobban mondva: nem volt bensõségesebb ünnepe - a XX. század közepéig.


Mert attól fogva megváltozott. Hangos lett, hivalkodó és vásári!


Nem a Nap és nem Jézus születésének napja immár, hanem a fogyasztásé.


Decemberben Európa egyetlen nagy vásárrá válik, ahol a másoknak való öröm-szerzés helyett az egoista Ego “presztízs”, azaz hiúság-és öntetszelgés-kielégítése a mindent elborító cél. Ajándékot immáron nem a jászolban fekvõ csecsemõnek visznek, s egymásnak is csak alibiként: sokkal inkább “kitesznek magukért”, s a karácsonyfa alatt elõszámláltatik, mit “kinek a Jézuskája” hozott.



Karácsony: a kereskedelmi forgalom kitüntetett napja és a haszoné.


Európa karácsonyaiból immár csak Isten hiányzik, a Világegyetemmel összekötõ áramkör, és a megtestesülés. Sine Incarnatione: Karácsony - karácsony nélkül.



Isten jár a lélek ólmos felhõkkel borított tájain és így szól: “Ember, hol vagy?” S az ember popricsajt és ágyúdörgést alkalmaz füldugóként, és elbújik a Tudomány impozáns ismeret-bokrai alatt.



Az a világ, amelyet az ember rendezett be az ember számára, - egyre kevésbé emberi, túl azon, hogy egyfajta Ellen-Paradicsom, melybõl Istent véli kizárhatni; tökéletesen szekularizált, liberális és ateista, ámbár ez a kifejezés nem pontos.


Közelebb van az igazsághoz, hogy antiteista.



Ezért nincs békesség a fenyõfák alatt itt sem, a seblázas hazában, ezért nem lehet békességrõl szóló szép gondolatokkal teletömjénezni a házat, melynek szobáiban engesztelhetetlenül dúlnak a Heródes-osztagok.


“Békesség a Földön a jóakaratú embereknek” - hangzott el a misztikus-mítikus éjtszakán a hírnökök (angelos = hír-nök) szájából az üzenet, ámde alig telt el két esztendõ, az önféltõ hatalom szenvedélye, egyetlen kisfiú, Jézus, vesztét lihegve, háborúságot és gyermekgyilkos vérfürdõt zúdított a jóakaratú emberekre.



Azóta sincs másképpen. “Dicsõség mennyben az Istennek” - hangzott az üzenet elsõ része. “Le vele!” - zúgja rá az edomita Heródes utódainak kórusa.


“Nincs!” - csattan fel a kiáltás s akik kiáltják, azok tiszteletet parancsoló palástot hordanak: a Tudomány önfelszentelte klérusának hangja ez, bíztatólag sorakozik fel a gyermeklelkeket pusztító Heródes-karhatalom mögött.



Keresztyén vagy, szent Karácsony éjjel.


Mindent meg kell bocsátanod mindenkinek, ki ellened vét. A beléd döfött kardért is engesztelõdnöd kell, a fejedre öntött szennyért és gyalázatért is.


El kell engedned mindenki tartozását.



De megbocsáthatod-e az agressziót Isten ellen?


Adatott-e jog, adatott-e hatalom néked, hogy a létforrás ellen intézett támadást elnézzed? Nem a te dolgod, hogy megtorold. Ám meg sem bocsáthatod.


Istennél a kegyelem, és Isten dolga a következmény is, amely visszaszáll az ön-imádattól mámoros támadó fejére.


Mi ismertük a marxizmus-leninizmus dicsõségét; lám, eloszlott, mint a hajnali pára.



A Karácsony, íme, per saecula saeculorum Karácsony.


A dicsõséget most az egoizmus-antiteizmus követeli magának.


El fog oszlani, mint gumiabroncsok mérgezõ füstje.


A Karácsony pedig Karácsony lesz, amíg csak uralkodik urunk-bátyánk a Nap, és éjjelente, szép nõvérünk, a Hold.



Igen, de a prófécia önmagában még nem valóság: energia csupán, mely ha át nem váltódik munkára, puszta látomás marad. Aki az elsõ Karácsonyon hajléktalan-sorban jött a világra, univerzális és téridõn-túli ajándékot hozott, de annak elõ-hívásához a benne való hit szükségeltetik, a hit pedig cselekvést virágzik.


Vessük hát szemünket azokra, akikre a holnap felnõtt-nemzedékét bízták.


A gyermekekre, akiket ez a fogyasztás-orgiává torzított karácsony - félõ - mind mélyebben inkább csak az önzésbe taszít, mintsem a másoknak való örömszerzés boldogságába merítene.



A pedagógus-társadalom középkorú zöme az antiteizmus szuggesztiója alatt áll. A keresztyén etikai alapokra helyezendõ közoktatással szemben való ellenállás sokuknak nem elsõsorban politikai, hanem világlátási kérdés. Nem, õk véletlenül sem rosszakaratúak. A “világnézeti semlegesség” fából-vaskarika jelszavának el-fogadása mögött értéktudati bizonytalanságok húzódnak meg, egyszersmind attól való félelem, hogy amennyiben a “természettudomány” nem kizárólagos alapja a világról való ítéleteknek, s a tudomány nyitva hagyná a kaput egy Univerzum-teremtõ Szellem - értsd: Isten - elõtt, ez menten visszafordíthatóvá is teszi az in-dividuális-liberális (“egoista-antiteista”) káosz már elõrehaladott folyamatát, és új rendszerré rendezõdés önrepressziókkal teli folyamatát indítja meg. Meg tudjuk-e értetni velük: ha a pedagógiában továbbra is az az irányzat érvényesül, miszerint az emberi létezésnek csak természettudományos reáliái vannak, s erkölcsi reáliái - sõt: paradigmái - nincsenek, úgy ez az emberi társadalmak, az egész civilizáció pusztulásával fenyeget?



A keresztyénségbõl kifogyott keresztyén civilizáció karácsonyaira már évtizedek óta a bûnözés vetíti komor árnyékát. Hátha egyszer eszébe jut valakinek, hogy a bûnözés hullámainak csillapítása elsõsorban nem a rendõrség, hanem a pedagógia feladata. A bûnözésnek - a civilizált társadalom kaotikus oszlási folyamatának - nem lehet gátat vetni az emberi létezésmód Istenbe-ágyazottsága nélkül.



Ám ez az istenhitbe ágyazottság nem térhet vissza a természettudományt meg-elõzõ korszak világképéhez. Ugyanis a materialista közép- és fõiskolákat végzett pedagógusokhoz aligha lehet azzal a liturgikus fogalomkészlettel közeledni, mely Galilei elõtt volt természetes: a számukra az csak történelem, kegyeletes rítus, hagyomány. Ma már csak intellektus-támogatta hit képzelhetõ el, olyan transz-cendentalizmusra is fogékony belsõ (tudati) tükör, melyben a személyiség a meg-gyõzõdésével nem ellentétesnek látja a tudomány-feltárta ismereteket, hanem épp ellenkezõleg: Istenrõl való meggyõzõdésébe szervesen beépíti mindazt, ami csak azt bizonyítja, hogy - a mutációk révén “véletlenszerûen” módosított - evolúció a teremtés technológiája; és azt, hogy a tudomány fokozatosan behatol az anyag és az energia kombinációinak részleteibe (az élet keletkezésének és mûködésének titkaiba), semmi másnak nem ítéli, csak mint az ember hovatovább emberen-túli felelõsségének, mit a teremtés mûhelyébe való beavatottsága ró reá. (Heisenberg éppen valami ‘ilyesmit’ mondott; - olvassuk újra a 21. oldalon. - Cz. L.)



Hidegek, üzletiek és pragmatikusak ezek az istentelen karácsonyok. Ámde bár-mennyire is mindenekelõtt etikai kérdésrõl és paradigmaszerû viselkedési norma-rendszerrõl van szó, a probléma kognitív vetületétõl a modern ember nem tud el-tekinteni. Ez a “modern” társadalom a Tamások társadalma; - túlságosan nagy tekintélye van a tapasztalatnak, mert túlságosan is sok veszett el az emberek egy-más iránti bizalmából. A teremtés a létezõ valóság eleve-volt koncepcióját, - az evolúció (Isten nélkül) kockadobásos kombinálódások sorozatát fejezi ki, melyek mindig a közvetlenül megelõzõ kombináció ’véletlenül’ létrejött következményei. A mai ember, ki közvetlen környezetének jónéhány természeti folyamatát képes szimulálni, hajlamos az utóbbit elõnyben részesíteni, annál is inkább mert ez az emberi tudatot tünteti föl egyedüli tudatként, s alapot ád az ember abszolút auto-nómiájának feltételezéséhez.



Csakhogy, az õsrobbanás-elmélet “berobbanása” óta (mi egyébként nem kevésbé mítosz és nem kevésbé emberi tapasztalatokra épülõ kozmológia, mint a hatnapos teremtés), a keletkezést megelõzõ “terv” feltételezése nincs túlságosan messze attól, hogy a kombinálódások “törvényei” eleve benne rejlettek az elképzelt õs-energia-tengerben, õs-plazmában, vagy épp ama pontszerû valamiben, amibõl az egész Univerzum lett. Ha például csak a pozitív-negatív töltés “koncepció”-jára gondolunk – amelynek mindent megelõzve léteznie kellett, eleve elrejtetten egy alaktalan és tagolatlan plazmában -, igen nehéz elvonatkoztatnunk a tudatosság és a tervezés feltételezésétõl. (S ha a szerves életnek nevezett kombinációs rendszer tudati hierarchiájára gondolunk, egészen az emberig, vajon mi indokolja, hogy ezt a hierarchiát az emberi szinten okvetlenül befejezettnek tekintsük?)



Ezen a ponton azonban óhatatlanul belép az antropomorfizmus, mert az ember, ha személyiségrõl és tudatosságról alkot fogalmat, csakis önmagából tud kiindulni. Amikor a “felvilágosodás” hadat üzent Istennek, - az Isten-fogalmat maga is le-szûkítette az antropomorf Istenre. Nem kétséges: Isten nem végtelen nagyságú és a végtelenre nyújtott idõben létezõ ember. Másfelõl viszont az ember kénytelen volt antropomorfizálni Istent, mert a személyes érintkezést csak így tudta létre-hozni. Istennek ’szeme van’, mely mindent lát; Istennek ’keze van’, mely simogat s ver. Az ember a véges egyedi lét kilépését a Világegyetembõl, újraegyesülését a Világegyetemmel csak a maga emberi nyelvére lefordítva képes önmaga számára feldolgozni és viselkedési rendszerébe beépíteni. A természettudomány pedig ezt a “fordítást” elvetette, a filozófiai megközelítést viszont a tapasztalati megközelítéssel helyettesítette.



Albert Einstein fölfedezése, az általános relativitás elmélete, amely matematikai úton bizonyított (Sándor András életében pedig már megszülettek azok a kísérleti eredmények, amelyek tényszerûen, tapasztalatilag is igazolták Einstein elméletét!; az anyag és az energia ekvivalenciája: E = mc², a fény elhajlása, a tér görbülete, az idõparadoxon, stb., továbbá az elméletbõl közvetlenül következõ kozmológiai modell: az õsrobbanás elmélete is igazolást nyert a galaxisok színképe vörösel-tolódásának Hubble általi felfedezése és az ún. háttérsugárzás detektálása révén - Cz. L.), - kétségtelenné tette, hogy a tudomány az érzékelhetõség és a logika sávjain már pusztán csak azért sem tudja megközelíteni Istent, mert a valóságnak végtelen számú olyan tényét sem tudja megközelíteni, amelynek meglétére pedig, egy rövid kezdeti útszakaszon, az útnak egy adott elméleti pontjáig, a matematika segítségével rábukkanhat. Így hát, miközben más bizonyossággal nem tudja az Isten létének mély beágyazottságát behelyettesíteni, szétrombolja a társadalom etikai rendszerének kötõanyagát, s ezzel veszélybe dönti a civilizációt, sõt, ennek ökológiai következményeiben, az emberi faj fennmaradását, magát.



Elektromos színes lámpácskák milliárdjai gyúlnak fenyõfák (s fenyõ-utánzatok) millióin az összkomfortos lakásokban, hiszen erõmûvek-szerte szünetlen égnek a Kambrium és a Karbon korszak feketévé szenesedett erdõi, a Kréta fekete olajjá folyósodott hüllõ milliárdjai.



De a csillogás mögött, Szent Karácsony ünnepén mindenkinek, aki felelõsséget érez, hogy milyen világképet (túl az automata-játékon) ád az új nemzedéknek, el kellene gondolkoznia azon, hogy a vallások különbözhetnek, s az ember akár a tudományt is vallássá “fundamentalizálhatja”, ám Isten létezését letagadni nagyon kockázatos. A civilizációban az ember makacsul egyedüli és legfõbb úrnak akarja látni magát, s eközben szorong: a katasztrófa elõérzete nyomasztja. Elektronikus világában a középkor templomának szerepét a képernyõ játssza, s a képernyõn az emberi minõségtõl csak egyre távolító tudatmélyi ösztönöknek hízelegnek, hogy a “nézettség” a lehetõ legnagyobb legyen.


A képernyõ elõtt pedig esténként ott ülnek a gyermekek és a serdülõk.



Kérdés: megfordítható-e ez a folyamat?



Móra Ferencnek van egy szép elbeszélése az élményérõl, amikor addig hallgatta elragadtatva a hegedûben rejtõzõ tündér énekét, amíg személyesen meg akarta ismerni a tündért - és feltörte a hegedût. A hegedûben nem volt senki, de a hang-szer nem szólalt meg többé.



Immár az a tanárnemzedék tanít az iskolákban, amely maga is a képernyõ elõtt nõtt fel.



Ennyi természettudományos ismeret közepette, a mûholdként keringõ távcsõ és az elektron-mikroszkóp társaságában, nem lehet visszahozni azt az antropomorf Istent, akit Michelangelo oly emelkedett ihletettséggel, hófehér szakállal és ókori ruhaviseletben ábrázolt. Ám a transzcendens Istent, a valóságosat, a létezõt, aki egyszerre Univerzum-Szellem, és az Univerzumon túl létezõ Teremtõ Szuper-személyiség, nem lehet tanítani, csak lélekbõl lélekbe átsugározni, ha van lélek, mely sugárforrás is egyúttal.



A középkorban, és az újkorba áthúzódólag, Isten etikai funkciója éppen antropo-morfizmusában vált kézzelfoghatóvá: jutalmazott és büntetett, örök üdvösséget adott és kárhozatra ítélt. Majd a tudomány jelentette be igényét arra a pozícióra, melyet addig a vallás foglalt el, s ambíciója eljutott egészen addig a pontig, ahol a tudomány mûvelõi közül azok, akik a hatalom kísértésének nem tudtak ellenállni, papjaivá váltak a tudománynak, s mint ilyenek, hozzáfogtak istent játszani.



Íme, az ember. “Boldogtalan Nimród, mely saját tõrébe és saját vermébe lép” (Erdélyi József). Mert éppen Karácsony ünnepén, amely a keresztyénség meg- születésének ünnepe is, illenék tudni, hogy a tudomány - éppen a tudomány! - az emberiség történetében kizárólag a keresztyénség szellemi égboltja alatt bontakozott ki. Ami más szóval azt jelenti, hogy termékeny szellemi szabadságot az embernek csak a keresztyénség adott. Ki tagadhatja a sumir, babiloni, krétai, görög, kínai, indiai kultúrák nagyságát és szellemi épület-együttesét, Bábeleit és zikkuratjait? S mégis: egyik sem volt képes a tudomány kifejlesztésére. Ez csak a keresztyén kultúrának sikerült. Akkor is csak a keresztyén kultúrának sikerült, ha az “eredeti bûn” (akkor éppen a hatalom görcsös féltése) Galilei-perre késztette az egyházat. Mi több, a tudomány akkor is a keresztyénség lényegébõl fakad, ha a jelenkorban egy “tudomány-klérus” (?) végzetesen a keresztyénség ellen látszik fordulni. Mert a tudomány is emberi, és az embert, a maga útján, mindig kisiklatja az “eredeti bûn”. (Érdekes, hogy Sándor András “az eredeti bûnt” tudatosan és következetesen, újra meg újra a tudásból, a “tudomány-klérusból” eredezteti, holott tudnia kellett, hogy a ’valódi’ tudásnál mennyivel veszélyesebb a gnózis, az emberi megismerésbe, a tudományba, az ember önerõbõl istenné válásába, önerõbõl mindenhatóvá és halhatatlanná válásába vetett vakhit, amelynek jól kódolt üzenete már nem egyszerûen csak annyi, hogy: “Az Isten felesleges, tehát nincs is”, hanem ennél jóval több: megtagadja Istent s kevélységbõl fordul ellene. A legveszedelmesebb az ember lelkére a luciferi (illuminátus) tudáshit és hatalmi mánia, legyen az gyökereit tekintve vudu (mágia), szcientológus, katar, buddhista vagy szabadkõmûves eredetû. Ez nem változtat azon, hogy Sándor Andrásnak - a mondanivalója lényegét tekintve -: igaza van. - Cz. L.)



Miben rejlik eme titka a keresztyénségnek?


Abban, hogy a keresztyénségnek sikerült feloldania az antropomorf Isten-képzet ellentmondását azzal, hogy Isten semmiképpen nem antropomorf. Ennek a meg-oldásnak a kulcsa a megtestesülés, hogy Isten történelmileg egy töredékmásod-percre, de valójában idõben elhelyezetlenül, emberi alakot öltött: emberré vált, s lehetõvé tette, hogy az emberi személyiség személyes emberi viszonyba kerüljön vele. Jézus kitapintható emberi alakja teszi lehetõvé, hogy minden ember fel-szabadultan indulhasson felfedezõ útra az Isten-teremtette valóság univerzumában és betekintsen az isteni (teremtõ - Cz. L.) technológiába, anélkül, hogy ez Isten-ismeretének és Istenhez való viszonyának a lényegét zavarná. Jézus, azon kívül, hogy figyelmeztetett a Világegyetem idõben való végességére, - soha még csak nem is utalt kozmológiai kérdésekre. A mítikus képzelõdéseket is leintette: “Íme, az Isten országa a ti szívetekben van.” Jézus egész érdeklõdése az etika keretein belül maradt. Teljes hároméves tanító tevékenységének tárgya és célja: embernek emberhez való viszonya. S ennek a lényegét ebben az egyetlen szóban fejezte ki: szeretet.



Ezért kínálja a keresztyénség az egyetlen lehetséges utat “természettudomány” és “vallás” - valójában: tudományosság és istenhit - ellentmondásának feloldására. S éppen ez az oka annak a modernkori keresztyén-üldözésnek, amelyet az antiteista pedagógia “tudományos klérikusai” (no meg a gnózis hívei, a szabadkõmûvesek - Cz. L.) erõltetnek a világnézeti keresztúton toporgókra.


A Karácsonynak így intellektuális üzenete is van az érzelmek melegét jelképezõ (hagyományos) gyertyalángok fényében. Megmaradni a tendenciózus és agresszív antiteizmusnak a fogságában: akarattal vállalt rövidlátás, mely megközelíti az ön-kéntes vakságot.

Földbank


(Feljegyzés Sándor András hagyatékából)



“Népfelkelést nem vérrel, de pénzáldozattal” címmel javaslatot tettem az ’Új Idõk’ címû, kéthetenként megjelenõ lapban, hogy azonnal induljon meg a magyar föld védelme piacgazdasági módszerekkel is. Magyarán szólva: létre kell hozni egy alapítványi Földbankot, amelynek alaptõkéjét az ország lakossága adja össze, ki-ki anyagi tehetsége (tehetõssége – Cz. L.) szerint. Mivel a parlamenti többség irgalmatlanul meg fogja szavazni, hogy jogi személyek is vásárolhassanak földet, ez a Földbank máris versenybe szállhatna, hogy azután hosszú lejáratú hitellel a magyar embereket juttassa magyar földhöz, amint a múlt században a bukaresti bankok erdélyi földhöz juttatták volt a nincstelen románokat. Elsõ lépésben 40 ezer hektár felvásárlását jelöltem meg, majd ezt követnék a továbbiak. Ezt addig kellene megtenni, amíg a földár ilyen abnormisan alacsony.



Ez 1997. június 15-én jelent meg: ezután érkeztek meg a külföldi reagálások, a legkorábbi már június 18-ai kelettel. Egy londoni magyar 200 fontot ajánlott fel és egy jelszót is javasolt: “Jegyezz egy hektár magyar földet!”



Belföldi visszhang nincs. Ezzel szemben most indul egy választási akció, Fidesz-kezdeményezésre; - négy parlamenti párt népszavazást követelõ aláírásgyûjtésbe kezd. Érthetetlen, hogy azok a parlamenti pártok, amelyek – a kormánypártokkal együtt – egyöntetûen lelkesednek az Európai Únióba való mielõbbi belépésért, miért szavaztatják meg a magyar népet arról, ami pedig eleve ellentétes az úniós tagsággal? Amennyiben az ország bekerül az Európai Únióba, - többé nem lehet megakadályozni a külföldiek földvásárlását Magyarországon...



Akkor viszont már nem lesz ilyen nagy a kereslet a magyar föld iránt külföldön, mert akkor már azonos lesz az ára az únió-tagországok földáraival.


Következésképpen: addig kell biztosítani, hogy a magyar föld magyar birtokban maradjon, amíg ez az árkiegyenlítõdés meg nem történik.



Nem vitatom el a magukat “jobbközép”-nek nevezõ pártok jogát arra, hogy majd a választási propagandára minden eszközt megragadjanak. Hisz’ aláírást kérni az emberektõl hálásabb dolog, mint pénzt.


A magyar földet azonban meg kell védeni, s ez áldozatok nélkül nem megy.



(Sándor Andrásnak ez a javaslata idõközben a Magyar Fórumban is megjelent. Visszhangot vagy tetteket sajnos nem váltott ki.


A “Kedves Barátom” szerkesztõjének megjegyzése.)



A Közakarat Egyesület nyilatkozata



A magyar föld semmilyen módon nem juthat idegen kézre. Az Európai Únióhoz nem hazaárulás és eladás árán, hanem szabad nemzetként, a szabad nemzetekkel egyenrangú félként kívánunk csatlakozni.



Mindebbõl “semmi” nem lett. Az Orbán-kormány valamikor 2000 és 2002 között létrehozta ugyan ”a Földbank”-ot - lehet, hogy éppen Sándor András ötletének, javaslatának zavaros, kiérleletlen, ismeretlen koncepciójú utánérzéseként -, ámde ez a Földbank egészen más céllal jött létre. Pro form: “a gazdák kedvezményes állami hitelekkel történõ földhöz juttatását” tûzte célként a zászlajára, de ebbõl a magasztos célból végül is semmit nem valósított meg. Valójában a másik célja a magyar termõföldek olcsó áron való, tömeges felvásárlása lehetett volna, olyan gazdák, gazdálkodók kvázi-kártalanítása, akik nem akarják, vagy nem képesek gazdaságosan megmûvelni, vagy épp kedvezményes hitelekbõl kivásárolni sem a tevékenységük alapját képezõ termõföldet. A Földbank mostani tevékenységét sûrû homály fedi; sem eredményeit, sem esetleges megszûnését nem publikálták.



Az Orbán-kormány regnálásának utolsó heteiben (2002. tavaszán) még sebtében aláírta az Európai Únióhoz való csatlakozásunk “a tõke szabad mozgása” címû fejezetét, melynek ránk vonatkozó lényege, hogy az Únióban a magyar termõföld is “szabad mozgású tõkének” tekintendõ, legalábbis oly értelemben, hogy akárki szabadon megvásárolhatja az egyébként szabad mozgású szabad készpénzével…


Ez ügyben a kétoldalú tárgyalások során mindössze 7 év moratóriumot “sikerült elérni”, amibõl már eddig 3 év eltelt, tehát még 4 év van hátra. Nincs hírünk róla, hogy az elmúlt 3 évben bármi is történt volna a magyar termõföld megmentése érdekében, mármint Sándor András eredeti elképzelésének a megvalósítására.


Egyesek – illetékesek – tátott szájjal várják a sültgalambot, az újabb privatizációs kampány kezdetét, amikor majd árfolyam-ajánlatokat lehet tenni egy képzetes, de egyeseknek nagyon is valóságos termõföld-tõzsdén; mint egy lóversenyen: helyre, tétre s befutóra, valamely “szabad mozgású úniós befektetõ” kvázi-felhajtójaként a magyar termõföldre, hogy az véletlenül se maradhasson a magyarok tulajdona.



Nyugodj békében, András, a magyar föld ölelõ oltalmában, ameddig még lehet!

Részletek Sándor András és Czike László


másfél éves levelezésébõl:




1. Hatalom és forradalom



Az istenfélõ, a keresztény ember nem nagyon tud mit kezdeni a földi hatalommal; nehezen, vagy sehogy sem igazodik el a politika útvesztõiben.


Krisztus országa ugyanis nem evilági; a napi politika viszont nagyon is az: a hazugság és az ármány, a cselszövés mûvészete, - a hatalom állandó kísértése az egyre nagyobb bûnök elkövetésére.



Czike László (1996. XI. 8.): "Krisztus óta persze a legmodernebb vallás a kereszténység, - ám minden egyes ember szuverén joga, ha 'vallásilag más' kíván lenni, vagy ha meg akar maradni az egyistenhitnek egy történelmileg õsibb szintjén. Ahhoz viszont senkinek/senkiknek nincsen joga/joguk, hogy egész nemzeteket, országokat a liberális hitetlenség mocsarába süllyesszenek: pénzzel, erõszakkal és agymosással a hitetlenséget tegyék kötelezõ és intézményes világ-vallássá. Ez a fasizmus!



Amennyiben hihetünk Czére Bélának; már a waterloo-i csata kimenetelét sem a résztvevõ népek vagy hadseregek hite, érdeke, igazsága, vagy effektív ereje döntötte el, hanem valami egészen más erõ. De már a francia forradalom sem igazán tiszta ügy, - sokkal inkább a Sátán felemelkedése, mint az egyén, a népek, vagy az emberiség kvázi-öntudatra ébredése. Rövid konszolidációs idõszakok után mindig újra, megerõsödve tér vissza a Sátán uralma. Ennek a borzalmas folyamatnak méltó végkimenetele a XX. század története. E században már egészen rövidek, és egyre rövidebbek a viszonylag csendes, haladónak tûnõ idõszakok. A kommunizmus létrejötte és õrülete, a hitleri fasizmus rémtettei, - mind, teljes egészében a Sátán elképesztõ ütemben koncentrálódó hatalmának megnyilvánulásai. A holocausttal a Sátán Krisztus kereszt-áldozatát, és annak összes valódi eredményét akarta egyszerre megsemmisíteni, - ami hajszál híján sikerült is neki. Mindezek után a kettõs - valójában egységes (!) - USA-SZU világhatalom látszólag csendes (hidegháborús) évtizedeiben, a "dialektikus békeharc" leple alatt észrevétlenül újból felnövekedett a Sátán.



A szemünk láttára, mégis láthatatlanul felcseperedett az Antikrisztus, létrejött a pénz kizárólagos uralmán alapuló társadalmi rendszer, - beteljesült Orwell rettenetes látomása. Összeomlott a szovjet birodalom, csak azért, hogy az USA irányításával az egész Földön egyeduralkodóvá válhassék a liberális (!) világ-kommunizmus. A magyarországi rendszerváltás talán a világesemények fókusza, talán az egyik utolsó esély (lehetett volna) arra, hogy ez a földi világ esetleg teljes egészében mégiscsak elkerülhesse a közeledõ Armageddon-t, vagyis az Apokalipszist. Az SZDSZ kétségtelenül rendszeridegen a magyar politikában. Viszont szerintem választói érdekeit képviseli, - a kozmopolita világpártét. A magyar választók minimum 10-15 százaléka ugyanis a kozmopolitizmusban, a világkormány korlátlan magyarországi uralmának megvalósulásában érdekelt. Nehezen írom le: de valószínûleg sokkal erõsebbek, mint mi, nemzetiek. Mit lehet tenni?! Kollaborálni, besáncolni, vagy harcolni az utolsó lehelletünkig: vállalva még az esetleges ‘értelmetlen’ mártíromságot is. Krisztus felvilágosított bennünket, hogy országa nem e világról való, valamint hangsúlyozta az élet szentségét. Sosem mondta, hogy mindenki köteles követni az Õ keresztáldozatát, pláne nem bíztatta az emberiséget a kollektív öngyilkosságra. A Sátánt az egyén maximum a horrorfilmekben gyõzheti le; valójában azonban a Sátán egyedüli méltó ellenfele az Isten. Ha istenes életet élünk, Isten bennünk lakik, és nem engedi belénk férkõzni a Sátánt, - így védekezni azért képesek vagyunk. De a Sátánt transzcendens értelemben megtámadni és legyõzni egyedül Isten képes, ez az Õ privilégiuma. Más dolog az Antikrisztussal dacolni, - õvele talán érdemes és lehetséges. Súlyos dolgok ezek, mindenki saját lelkiismerete szerint dönti el, mit csinál. Határozottan az a véleményem, hogy túl sokat nem lehet ugrálni. Képtelenség békében együtt élni a multinacionális cégekkel, a multi-kultúrával, a torz másság-kultusszal, a Coca-Colával, az AIDS-szel, a Hit Gyülekezetével, az Internettel, - s eközben mégis megpróbálkozni kirekeszteni a világpénzt, a világkormányt és mindenütt hangyaként ott nyüzsgõ ügynökeit."



Sándor András (1997. I. 17.): "Elkeseredésed érthetõ, de nem célszerû. Kb. 1942-tõl kezdve Magyarországon minden tisztességes íróembernek tömve voltak a fiókjai. Ezt itt meg kell szokni, vagy meg kell szökni, de ma már ez sem lehetséges, mert nincs 'szabad világ'. Az egész világ fogoly. Én is azon veszem észre magam, hogy mindinkább egy saját belsõ szabad világot teremtek magamnak és baktatok kifelé a nagy Babilonból, holott ezt az apokaliptikus felszólítást a kifutásra még 1994-ben sem tartottam aktuálisnak. Tegnap este láttuk a Honfoglalást. Vegyes érzelmeim vannak. Kamerával festett, nagyon szép mozgó freskó, de látszik, hogy nem volt pénz elég statisztára, és így ötven magyar hajtotta végre az egész honfoglalást. Kár volt Árpádot egy taljánnal játszatni, aki, ha megfeszül, sem tud magyar lenni. (Miért is tudna?) Zenei struktúrája nem pentaton, s így nem korhû. Feleségem szememre hányja, miért keresek csomót a kákán. Dehát ez olyan káka, mely tele van csomóval, legfeljebb úgy tehetek, mintha síma lenne. Mindazonáltal nem lehet elég hálásnak lenni a készítõinek, Isten áldja meg õket. Megtették, amit csak tudtak. Bethlen Gábor módjára kell politizálni. Ha a magyar túléléshez éppen a törökön keresztül visz az út, hát Isten neki, fejedelemmé választatom magam a török katonák gyûrûjében, azt csak én tudom, hogy sohasem a szultánt fogom szolgálni (de hadd higgye).”


Czike László (1997. I. 31.): "Amit Bethlenrõl mondasz, nagyon érdekes, és azt gondolom, hogy mélyen igaz - egyesekre. Ez lelkialkat, személyiség, valamint idegi tûrõképesség kérdése - legfõképpen jó gyomor kell(het) hozzá. De nem hiszem, hogy én képes lennék effajta intellektuális-taktikai kettõsjátékra. Sosem tudnám hitelesen elõadni, hogy sztárolom és híven szolgálom az - esetleg Orbán Viktor nevû - fiókdiktátort, miközben valójában másként gondolkodom, más célok mozgatnak, és talán egyébként sem hiszek az egészben. Az a baj, hogy én alapjában véve nem hiszek sem a monarchiában, sem a demokráciában, sem a liberalizmusban, - de persze anarchista sem vagyok. Egyedül Jézus Krisztusban hiszek, az Õ országa azonban nem e világról való. Csak végszükség esetén születnek olyan uralkodók, akik nemesek és népiek is egyszerre, akik tudván-tudják, hogy uralkodásuk legfontosabb célja az ország elsõ embereként is Isten szolgálata. Sajnos, Mátyások ritkán születnek. A jelen Magyarországának igazi nagy kérdése éppen ez: végszükség áll-e fenn? Mert ha igen - a helyzet nagyon így fest! -, akkor kell egy Mátyás, és ezért lesz is egy Mátyás. Isten - Deus ex machina - ugyan nem irányítja közvetlenül a világtörténelem folyását, viszont konvergensre tervezte az egészet! Az emberi társadalom fejlõdésében - mint ahogy már a koacervátum-cseppben is ott szunnyad a radiális energia: az Élet! (Chardin) - a meghatározó törvényszerûség a közeledés Jézus Krisztushoz, Istenhez, a kollektív üdvözüléshez. Namármost lehet, hogy túl hirtelen és merész logikai absztrakció, de én kizártnak tartom, hogy Isten általában is lemondjon a nemzetek sokféleségérõl, konkréten a magyarságról. Francis Fukuyama nem volt egészen hülye, amikor azt írta, hogy a liberális demokráciák megvalósult világhódításával véget ér(t) az emberi történelem. De nem tudta, hogy mit írt le!



Az emberi történelem elsõ szakasza Krisztus megszületéséig tartott. A második szakasz - Fukuyama történelme - Krisztus újabb eljöveteléig tarthat. A liberális demokrácia dominánssá válása, megvalósult világuralma szükségszerûen az egyközpontú, centrális hatalmú, egységes világállam kialakulásához vezet, amely elkerülhetetlenül a népek, a nemzetek olvasztótégelye lesz. Ez ellen lehet, és kell is küzdeni - Isten nekünk talán éppen ezt szabta próbatételül! -, ám a tendencia végérvényes. Aki a zúgó-habzó áradatban kapálózva-evickélve érzi-hallja a közelgõ zuhatag (a vízesés) moraját; tudja, hogy nincs kiút, és ezért kétségbeesésében káromkodik, szidni kezdi Istent, majd a felesleges rugdalódzás erõfeszítéseitõl kimerülve eszméletét veszíti - annak hite kevés, az a Biblia szavaival élve kicsinyhitû. Amikor minden remény elveszni látszik, amikor már minden küzdelem reménytelennek tûnik, amikor az Antikrisztus hatalma delelõre hág, amikor a nemzetek már feloldódni látszanak a Coca-cola olvasztó-tégelyében, amikor Fukuyama történelme véget ér: akkor másodszor is eljön Jézus Krisztus.



A feladatunk éppen az, hogy "egy újkori Mátyással" az élünkön megmentsük a magyarságot, hogy az még létezzen, amikor Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat. Még nem egészen értem, hogy ez az egész miért fontos, de tudom, hogy igazam van. Talán azért, mert az üdvözülés misztikus hierarchiájában valami módon külön-külön is létezik az egyéni, a páros, a családi, a nemzeti, valamint a kollektív emberiségi üdvözülés is."



Sándor András (1997. III. 12.): "A szétesésre hajlamos magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Az Árpád-ház még az állami lét elõttrõl eredt. Kihalt, - azután már Nápolyba mentek királyért. Aztán Luxemburgba. Akkor választottak egy erdélyi populistát, azt is megbánták, rögtön mentek Lengyelországba királyért, azután Bécsbe (Zápolya nevetséges volt). Avval be is vásároltunk, a Habsburgokra ráment az ország. (Európa lézengõ ritterérõl, Otto von Habsburgról mindig Deák Ferenc beköpése jut eszembe: 'Akinek a szél lefútta a kalapját, nem tud olyan méltóságosan futni utána, hogy nevetségessé ne váljék.') Az az Isten különös kegyelme, hogy 1989-ben Soros annyira nagyvonalú nem volt, hogy hazatelepült volna (nem adva föl nyilván a newyorki lakását sem), elnökké választatván magát (egy prezidenciális rendszerben, persze): ide a rozsdás bökõt, hogy a magyarok lelkesen megválasztották volna, akár ózonpajzsra emelvén. Fõ, hogy nem hazulról való és nem kell megpukkadni az irigységtõl: mért õ, mért nem én. Az a baj, hogy ezt már a Moszad is tudja. Úgy játszik velünk a Moszad, mint most itt az elõszobában Picur, jó öreg Mirci komám fia, a rózsaszínû gumigolyóval. Beleszámítja a Világbankot is, annál is inkább, mert ott is van 'kácá'-ja."



Czike László (1997. III. 16.): "Ne haragudj, de kicsit vitatkoznom kell Veled! Nem hiszem ugyanis, hogy a magyarok önmaguk közül sohasem tudtak királyt választani. Inkább azt gondolom, hogy a magyarság - mint hagyományos pusztai nép - hosszú évszázadokon át problémamentesen és kiválóan megoldotta saját vezéreinek folyamatos utánpótlását, ami a kárpát-medencei letelepedés után sokkal nehezebbé vált, hiszen megváltozott, új követelményekhez, módszerekhez kellett igazítani a nép vezetését is. Fel kellett építeni az európai feltételeknek megfelelõ államot, amelynek a megteremtésében és mûködtetésében a magyar nemzetnek és vezetõinek nem volt tapasztalata. Ezzel együtt a magyarság a természetes kiválasztódás révén olyan királyokat és vezetõket termelt ki magából, mint például: Szent István, IV. Béla, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Rákóczi fejedelem, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Nagy Imre, stb. Hunyadi Mátyást kifejezetten közvetlenül a magyar nép választotta királyává, és egyáltalán nem választott rosszul. A tréfát értem, de Sorost szerintem soha nem emeltük volna ózonpajzsra!"



Sándor András (1997. III. 19.): "Fiatalon Fekete Gyula is, én is komolyan hittünk a kollektivitás elsõbbségében az emberi csoportkultúrában. Abban nõttünk fel, hogy 'énekelje el a keresztyén gyülekezet' (református liturgia), s nem abban, hogy 'énekeljétek el, keresztyén atyámfiai'. A két szélsõség a közgazdasági szférában egy gúzsbakötött, börtönbe zárt nép belsõ impulzusait fejezi ki. Amikor a márianosztrai, meg a váci fegyházban ültünk, minden zárkában két párt volt: az egyik szerint ki kell törnünk és ezzel fellármáznunk a világot, a másik szerint mennél hamarosabb amnesztiára kell játszanunk. Volt még egy vágyálom: 'jönnek a jenkik a csokoládéval'."



Czike László (1997. III. 16.): "Ez a koalíció már régóta látványosan - ulti-nyelven - betlit játszik, legfõbb célja, hogy a 'korgó gyomrok forradalma' kirobbanásának idõpontját áttolja a következõ ciklusra. Torgyán és az FKgP kiválóan alkalmas a bûnbak szerepére, néhány hónap után hatalmasat bukhatnak, és így a vállukon elviszik a spontán népfelkelés balhéjának teljes ódiumát. Ezért aztán ha Orbán Viktornak van egy csöpp esze, sosem lép koalícióba az FKgP-vel. Ha mégis megteszi, akkor együtt buknak: és szinte azonnal visszatér a kommunizmus, ahogy szokott. Ezek a valódi realitások, illetve a valós veszélyek. Két megalapozatlan, zavaros, irreális - ráadásul ellentétes! - gazdaságpolitikai koncepcióból semmilyen vegyítési arányban nem lehet egy jót összeötvözni."



Sándor András (1997. III. 19.): "Már az Egri Dohánygyárban mondtam: Kádárék arra játszanak, hogy az utánuk következõ garnitúra vigye el a balhét. Nos, Antallal el is vitették. Most másodszor akarják megcsinálni ezt a bamba magyarokkal. Aknamezõ-telepítés ostoba magyarok számára, akiknek mindent megér, hogy 'egy nyáron át táncoljanak'. Megint azt mondom: királyt választani maga közül a Gens Hungarica sohasem tudott. Az viszont igaz, hogy kivételes pillanatokban (honfoglalás, török invázió, német invázió, forradalom, modernizálódás-polgári átalakulás) kinõttek a nemzetbõl hivatott vezetõk. Nagy Imre, sajnos, nem az volt. Õt a körülmények sodorták oda, jóindulatú volt, de nem vezér. Az volt viszont Hunyadi János, Zrínyi, Kossuth. Igazán hiteles könyv 1956 történetérõl nincs. Ha mindet elolvasod, amit róla írtak, összerakhatsz magadban egy képet.



Sándor András (1997. IV. 10.): Stumpf István azt mondta Csurkáról a Magyar Nemzetben, hogy a számára olyan, mintha kis csapatával, egy nemzetiszínû zászlóval ott állna a barrikádon és tüzelne, miközben a globális pénzmaffia tankjai már körülvették a barrikádot. Mindig 48-as voltam, s több negatívumát soroltam magamban 67-nek, mint pozitívumát. Ki tudja, nekem van-e igazam, azt gondolom, az, hogy én úgy érzem, hogy én a magam igazáról vagyok meggyõzõdve, nem jelent semmit. A 48-asság egyfajta alkat. Csurka is 48-as, csak õ türelmetlenebb, mint én (noha én sem vagyok éppen a türelmesség emlékmûve). Az is lehet, hogy anakronisztikusak vagyunk, de 60 éven túl az ember már nem tud gyökeresen megváltozni. Vannak persze vénlányok, akik idõsecskén is võlegényváró menyasszonyok. Node itt nem is arról van szó, hogy lehet-e kiegyeznie két erõnek, mely nem bír egymással. 67-ben két keresztény társadalomról volt szó (tehát azonos neveltetésûekrõl), amelyek közül az egyik fölényben volt ugyan, de nem akkorában, hogy lemondhatott volna a másiknak a támogatásáról nála erõsebb ellenfelekkel szemben. Most más a helyzet. Az egyik meg akarja ölni a másikat, amely ki van szolgáltatva neki."



Czike László (1997. IV. 13.): "Abban tökéletesen igazad van, a megalázottság egy bizonyos fokán túl - vagyis 'bármi áron' - bizony már nem érdemes élni sem. Aki teljesen elveszíti az önbecsülését, az undorító véglényként éli le hátralévõ életét. Ilyenkor mindig Spartacus jut eszembe, akiben a megfelelõ pillanatban azonnal 'feltámadt' a téli álmot szunyókáló emberi önérzet. A várva várt meg-felelõ pillanat eljöttéig csak a biológiai élnivágyás, az életösztön mûködött a látszólag reménytelen jövõjû rabszolgában. A hangsúly a 'megfelelõ' szón van. A mostani pillanat nem megfelelõ. Mostanában gyakran idézik Antall József híres mondását: 'Tetszettek volna forradalmat csinálni!'. Békés polgárok ugye nem akarhatnak forradalmat. Antall József beteg-cinikus hangsúlya a 'tetszettek volna' kitételen lehetett, - ugyanis, ha nem tetszettek, akkor most már tessék tisztességesen végigcsinálni az ún. 'békés rendszerváltást'. És, mivelhogy nem tetszettek - hiszen az urak a forradalom lehetõségétõl is finnyásan elfordultak! -, hát tessenek végérvényesen letenni róla. Ez az! A megfelelõ pillanat tovaszállt, akár egy szabad madár... Nem hiszem, hogy tévednék: Antall 'profi' volt, Csurka csupán jószándékú, ám önfejû 'amatõr'. Antall 'ki volt képezve' arra, hogyan kell ügyesen manõverezve elkerülni a forradalmat, Csurkának forradalomcsináló 'képzettsége' nincsen. Határozottan az a véleményem, hogy a forradalmakat a történelemben minden esetben mûvileg gerjesztik, vagy 'menet közben' ülnek a nyakára (pl.: Lenin, Kun Béla, Szamuely, Rákosi), folyamatosan manipulálják és irányítják (mint: Robespierre és Danton), majd a végén szépen el-, illetve vérbe-fojtják (lásd: Windischgraetz, Haynau, vagy Kádár). Jézus volt a történelem egyetlen forradalmára, akinek a forradalma közvetlenül nem fakasztotta sûrûn embertársai vérét, 'csupán a sajátját' ontotta az Isten báránya, azt is érettünk, emberekért. Embervért ontani senkinek nem állhat jogában, mégoly' magasztos célokért sem. A forradalmár többnyire ártatlan ezrek vérét áldozza fel a saját maga által elképzelt eszmékért, ám ideái vajmi ritkán igazolódnak. Egy rab-szolganépnek történelmi joga (akár évszázadokon át is) jóhiszemûen 'bárgyúnak' lenni/maradni, senkinek sincs joga önkényesen, önhatalmúlag, pláne rossz idõ-pontban forradalomba vinni õt! Bármely nemzetnek alapvetõ feladata - joga és kötelessége - át-és túlélni a történelem viharait. Nem juthat el Istenéhez az a nemzet, amelyet éppen nyughatatlansága miatt irtanak ki. A rabszolgaság 'jobb', mint a halál. A magyar tipikus rabszolganép, mert nem tud uralkodni másokon, hiszen még saját magán sem (kiemelés: Tõled). Nem az a kérdés tehát, hogy rab-szolgák maradjunk-e, hanem az, hogy: ki alatt, és milyen körülmények között?"



Sándor András (1997. IV. 17.): "Örülök, hogy jószándékúnak látod Csurkát. Ez mostmár széltében így van (ezt már csak a leghisztérikusabb judeonácik vonják kétségbe, akik az akasztását követelik a halálbüntetést nem ismerõ országban, nomeg Surján, a derék keresztény); mostmár csak amatõr, kor-tévesztõ, sajnálatra méltó hibbant. Ez már haladás. Lehet, hogy Antall 'profi' volt (ámbár ezt kétlem), de igaza Csurkának volt, az amatõrnek. A politikában az amatõrök tisztességes emberek, a profik pedig szélhámosok. 'Mondjátok meg annak a rókának!' - üzent Jézus Heródesnek. Majd amikor megítéltetik egyszer ez a kor, a kortévesztõk fognak igaznak találtatni, mert a kor Isten-, ember- és életellenes volt. Ha pedig ez így van, akkor mi sem természetesebb, mint megtagadni az Isten-, ember- és életellenes kort. Ne haragudjál, de a forradalom nem azonos a vérontó lázadással. A valóságos forradalmak nem mások, mint ugrásszerû bekövetkezései egy gyökeres változásnak, amely egy folyamatban, a régi rendszer burkában megért. Vérontást mindig a régi rendszer kedvezményezettjei kezdeményeznek (bécsi kamarilla, Gerõ, Zsukov, stb.). Kétségtelen, nálunk most nincs forradalmi helyzet, csak elkeseredés, és rossz esetben törés-zúzásra való hajlam türelemvesztésbõl eredõleg. Ez nagyon rossz lenne. No persze, könnyû nekem. Akkor válna el az izé a májtól, ha most lennék 50 éves!"






2. Nemzeti tépelõdések Orbán Viktorról



1996. május 21-ikén írott "Nyílt levél Orbán Viktorhoz" címû cikkem végülis "Orbán Viktor szupersztár" címmel jelent meg a Demokratában, augusztus 8-ikán. Folytatása, "A Torgyánok fejedelme" (1996. augusztus 18.) viszont soha sehol nem jelenhetett meg. Sándor András, miközben kitûnõnek tartotta a cikk gondolatmenetét, súlyos hiányosságot - "fehér folt maradt benne egy nagyon-nagyon jelentõs politikai tényezõ!" - fedezett fel az alább idézendõ szöveg-részben, melyet egyébként én anno Bencsik Andrásnak, a vitanyitó cikkemre írott válaszából idéztem...


Így kezdõdtek a levelezésünkben foglalt tépelõdéseink Orbán Viktorról.


"Én sem tartom reális alternatívának azt a megoldást, mely szerint türelmesen várjunk addig, míg egy Antall József, közvetlenül az 1998. évi választásokat megelõzõen, teljes fegyverzetben elénk nem ugrik. Ez a 'spontán elõugrás' még egyszer nem fordulhat elõ, másrészt mi minden származott abból is..."



Sándor András (1996. XI. 1.): "Antall a valóságban nem spontánul ugrott elõ, hanem egy 1985. óta szisztematikusan végrehajtott kiválasztás eredményeként, amikor ugyanis az SZDSZ amerikai fõnökei kiválasztották a szóba jöhetõ, különbözõ irányú vezetõket a majdani tulajdonosváltás idejére (amikor is Magyarország Gorbacsov tulajdonából átmegy Bush tulajdonába), bármilyen választási eredmény esetére. Antall József volt a kisgazda-jelölt, de mivel a Kisgazdapárt nem fogadta be, átmanipulálták az MDF élére, - ha tetszett a tagságnak, ha nem. Ami tehát a gondolatmenetedbõl kimarad(t), az az ország függõ helyzete egy bizonyos transznacionális pénzcsoporttól és az ezzel össze-fonódott radikális zsidó nacionalizmustól. Mert amikor Jeszenszkyék-Szabóék kiváltak az MDF-bõl, ezt egyenesen a fentiek szolgálatában tették, abban a reményben, hogy kapnak tõlük majd valamiféle szerep-alamizsnát, hiszen Bronfmanéknak-Soroséknak nemzsidó kiszolgálókra van szükségük. Kérem, próbálja meg ebben az összefüggésben is átgondolni Orbán Viktor esetleges miniszterelnöki szerepét. Ezzel véletlenül sem akarom mondani, hogy O.V. alternatívája Torgyán."



Czike László (1996. XI. 8.): "Csurka István írta a Fórumban Orbán Viktorról, hogy minden rajta múlik: megtartja, vagy eldobja Antall József stafétabotját. Azt hiszem: a dolog valahol tényleg ilyen egyszerû. Ugyanaz az ember meg is tarthatja, illetve el is dobhatja. A (választási-változtatási) lehetõség Antall elõtt is nyitva állt, ám õ - mint tudjuk - nem élt vele. A napokban hallottam a hirt: Orbán Viktor találkozott Torgyán Józseffel, akivel megegyeztek: Orbán lemond a miniszterelnökségrõl, viszont így õ lesz Torgyán külügyminisztere. Nekem is vannak komoly kétségeim aziránt, hogy vajon Orbán Viktor elvállalja-e a sors által reá osztott kegyetlenül nehéz szerepet, vagy sem. Egyelõre úgy néz ki, hogy nem. A ‘történteket’ (értsd: titkos megegyezés) Bencsik így értékelte: ‘Látod? A becsvágyó Orbán lepaktált Torgyánnal, mert karrierizmusát a külügyminiszteri szék is kielégíti!’ Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Valaki külföldrõl figyelmeztethette Orbánt, hogy a szociál-liberális krach utáni balhét még vigye el Torgyán, és csak azután jöhet el az õ ideje. Az SZDSZ szerepe itt kétirányú lehet. Megpróbálják kompromittálni Orbán Viktort, ám ha Orbán hajlíthatatlan: igyekeznek tõrbecsalni õt. Lehet, hogy lépre megy. Mindenesetre az ügy nem lefutott, valószínûleg készülõdnek is már a street-fighterek. Úgy gondolom, hogy Orbán Viktor személyes becsvágya - hozzá még vitathatatlan politikai tehetsége - olyan nagy ‘elõny’, hogy a jelenlegi mezõnyben gyakorlatilag verhetetlen. Sõt, csapdába csak úgy eshet, ha megszédül s megfeledkezik a kötelezõ óvatosságról.


A történések azt bizonyítják, hogy nagyon is óvatos. Óvatosabb, mint amilyennek önmagától szabad volna lennie... Talán Orbán Viktor esetében minimalizálható minden kockázat. Nemcsak ravasz és becsvágyó, hanem helyén van az esze is. Diktátornak tûnik, de csak azért, mert igazi urainak õ az egyetlen kiválasztottja. Ezek az urak pedig bizonyosan nem az SZDSZ-ben ülnek. Az SZDSZ szerintem egyébként is szétesõfélben van: az eredeti kemény mag "legfélelmetesebb" tagjai tanácstalanul forognak a saját tengelyük körül, mint megannyi keringõ dervis. Újabb urak jönnek, szolídabb kiadásban...”



Sándor András (1996. XI. 20. - "Felhõ-arcok" cikkbõl): "Nos, ha Csurka nem uralmár-típus, ezt Giczyrõl és Lezsákról még inkább el lehet mondani. Szabó Iván nem vezetõ, hanem specialista, Jeszenszky pedig tipikus második ember, bár a becsvágya nem közönséges. Így marad a mezõnyben a két rímelõ név: Torgyán és Orbán. Szegény ember vízzel fõz. Mindkettõ mögött jelentõs erõk vannak: Torgyán mögött a tömegek, - Orbán mögött a nemzetközi hatalmak. Torgyán Antall antipólusa, Orbán Antall áldását bírja. (Ennek köszönheti a külhatalmi támogatást is.) Torgyán közeledik a hetven felé, Orbán fiatal. Torgyán mindenestül plebejus népvezér-jelenség, Orbán Viktor intellektuális. Mögötte külföldi fõiskolák és a "Liberális Internacionálé" tekintélye is áll. A neve az egyszerû parasztoknak s a Hornban csalódott "kádáriánus" kisember-tömegnek mit sem mond, annál inkább van esélye megszerezni az értelmiség bizalmát. Torgyán az értelmiségnek ellenszenves, de országszerte bizalmasan "józsibácsizzák" õt a paraszti és kétségbeesett kisember-milliók. Mind a kettõ szomjas a hatalomra, de külön-külön egyik is, másik is Tantalos marad. Nem mond-e nagyon sokat, hogy a maga egyívásúival mindkettõ illeszkedésképtelen (számítógépes tolvajnyelven: "inkompatibilis")? A hangsúlyozottan (bár kissé felületesen) nemzeti-konzervatív Torgyán József nemcsak a nemzeti-radikális Csurkától határolódik el, de a nemzeti-konzervatív MDF-tõl is; - a liberális Orbán máris "aljas és gyalázatos" jelzõt kapott azoktól, akiket Soros indított vele együtt el: a szabaddemokratáktól. Mármost, ha ketten nyújtózkodnak a hatalomért, de egyik sem éri el, a hatalom azt is megéri, hogy egymás vállára álljanak. S mikor már a gyümölcsöt leszakították, majd megmérkõznek. Az ókori Róma már produkálta ezt a modellt: a két rivális ideiglenesen társul és maga mellé vesz egy pénzembert; - azután egymás ellen fordulnak, és az erõsebbik (a "jobb politikus", illetve a pénz támogatottja) gyõz. Ezt a modellt nevezték el triumvirátusnak. Az elsõ volt Ceasar, Pompeius és Crassus, a második Octavianus, Antonius és Lepidus. A rendszeralkotó hatalom kérdése Caesar és Pompeius, illetve Octavianus és Antonius között dõlt el. Akármilyen perverznek hat: lehetséges-e egy olyan felállás, hogy miniszterelnök Torgyán, külügyminiszter Orbán Viktor? Lehetséges! Nem errõl álmodunk (már csak azért sem, mert ez csak akkor kerülhet közel a realitáshoz, ha az agresszív külsõ erõk is integrálják terveikbe), de rövid távon a reáliák erõsebbek, mint az álmok.”



Czike László (1996. XII. 8.): "Végre megkaptam a FIDESZ-tõl 'A polgári Magyarországért' vitairatot, és jelenleg tanulmányozom. Nem vicc: tényleg majdnem olyan, mintha Csurka István írta volna! Az Ördög ilyen gonosz lenne, hogy tökéletes plágiumot követ el?! Én csak a következõket nem értem: minden, sokévtizedes eltévelyedését megbocsátjuk Pozsgay Imrének, sõt össznemzetileg tiszteljük, csodáljuk és visszasírjuk (?) Antall Józsefet, komolyan el tudnánk képzelni a miniszterelnöki bársonyszékben Torgyán Józsefet, minden további nélkül elfelejtjük 'azt a bizonyos aláírást' Csurka Istvánnak, mint tékozló fiúkat visszavárjuk 'a közös nemzeti ellenzéki akolba' Jeszenszky Gézát, Kónya Imrét, Kulin Ferencet, Szabad Györgyöt, pedig õk erejük teljében, képességeik tetõ-fokán követték el súlyos tévedéseiket! De már nem tudjuk megbocsátani Orbán Viktornak, hogy fiatalon-éretlenül-tapasztalatlanul egykor-egyszer félrevezették, illetve hogy évekkel ezelõtt jóhiszemûen 'elfogadta a Halál Csókját'?! Errare humanum est! Miért nem bocsátjuk meg neki, hogy akkor tévedett, és miért nem hisszük el, hogy most megváltozott?! Miért nem áll közös érdekünkben, hogy megbocsássunk neki? Csak, mert liberális? Nem volt-e vajon ízig-vérig szabad-elvû Kossuth Lajos, Széchenyi István, Petõfi Sándor és Deák Ferenc?! Az MDF haló porában is 'jaj’be szép', - a viruló-nemzetépítõ FIDESZ pedig 'helybõl büdös'? Esélyt sem adunk Orbánnak - neki nem!? Ki érti ezt?! Én nem.”



Sándor András (1996. XII. 11.): "Nem arról van szó, hogy 'nem bocsátunk meg' Orbánnak. A Soros-indíttatás a tehertétel. Persze, ez a bizalmatlanság gyengülõben van. Jó volna, ha egyszer saját érdekében látványosan feláldozná 'saját érdekét'. Ez olyan hõsi halál a csatatéren, amelybõl azonnal feltámad és mögé sorakozik mindenki! Kónyáékat, Jeszenszkyéket nem várjuk vissza, ezek gennyes alakok, és undorítóbbak, mint az SZDSZ-esek, mert azok legalább nyílt ellenségek. Nem sírjuk vissza Antall Józsefet. Csurka 'aláírása' nem okvetlenül bûn. Legfeljebb naív volt, mert azt képzelte, hogy az egyik farkassal veri agyon a másikat, mint Toldi. Még nem tudhatta, hogy minden út Rómába, illetve a Balzac-utcába vezet (ott lakott Aczél).”



Czike László (1997. I. 31.): "Meggyõzõdésem, hogy valódi nemzeti egység nélkül ugyanez a koalíció nyeri az 1998-as választásokat. Az egység megteremtéséhez egy nagyformátumú, független, erõs férfiúra van szükség, aki a politikai tömeg-vonzás centruma, egyezményes miniszterelnökjelölt, késõbb miniszterelnök lesz. Orbánnak és Torgyánnak meg kell egyezniök egymással. A nehézség az, hogy az egyezségnek csak olyan tartalommal volna szabad létrejönnie, hogy: Orbán Viktor a miniszterelnök, Torgyán József pedig legfeljebb (belügy)miniszter. Erre azonban még nem értek meg az erõviszonyok, bár szerintem már nem kell sokat várni. Ezen az egyetlen dolgon múlik a nemzeti egység."



Sándor András (1997. III. 12.): "Létre kellene jönnie az ütõképes és bizalom-felhalmozó egységnek. A sors emberének, semmi kétség, a te 'Gyõzõd’ látszik, s ezen nem változtat az, hogy én el vagyok-e ragadtatva tõle, vagy sem.”



Czike László (1997. III. 16.): "A sors embere - 'végre' Te is látod! - valóban Gyõzõ! Szerintem ezzel már Lezsák és Giczy is megalkudott, a két Iván már régen jól látja (Deutschnak még szánnak ugyan egy epizód-szerepet!), Torgyán sem dughatja homokba a fejét. A radikális nemzetiek (MIÉP, KDNP?) egyetlen esélye lehetne, ha felfedeznék Orbánt, s mindent elsöprõ kampányba kezdenének a nemzeti egység megteremtéséért, amelynek pártoktól független természetes vezére Orbán Viktor. Az egység végsõ arculatát az határozhatja meg, akié 'a feltalálás' eredeti joga. Éppen ezért sürget az idõ. A nemzeti egység, és vezetõje Orbán Viktor nagymértékben olyanná fog fejlõdni, amilyenné a mai és a holnapi állapotokhoz való igazodás kényszeríti. Lényegében ezért nem értem a magyar politikát! Nagy igazság, hogy a szabadság a felismert szükségszerûség. Ehelyett a nemzeti ellenzéki tábor folyamatosan könnyelmûen és ellentmondásosan pót-cselekszik. A FIDESZ tocsikol, az FKgP pedig igyekszik ráülni a gazdatüntetések nyakára, a Néppárt a népet keresi, a KDNP önazonosságát kutatja, az MSZP népi szárnya már a frakciózásról is lemondott, az MDF a lakitelki mozgalom összeurópaivá terebélyesítésén fáradozik, a MIÉP pedig tizenhetedszer hirdet szigorú ítéletet a kormánykoalíció felett. Csupa impotens pótcselekvés! Holott, mi lenne a feladat?


- Kell-e sürgõsen nemzeti egység? - Kell!


- Létrejöhet egyezményes-egyetlen miniszterelnök-jelölt nélkül? - Nem!


- Van-e erre alkalmas személy? - Van!


- Hány van? - Egy!


- Ki az? - Orbán Viktor!


- Mögé álljunk-e, egységesen, valamennyien? - Igen!


- Felkérjük-e, megkérdezzük-e együtt, hogy elvállalja-e? - Igen!


- Tehet-e mást, mint hogy elvállalja? - Nem!



Tiszta számítógépes igen-nem döntési mechanizmus. De nem a nép tehet arról, ha ez nem lép mûködésbe. Az egyhelyben topogásról kizárólag Torgyán József, Giczy György, Lezsák Sándor, Szabó Iván, Latorcai János, Isépy Tamás, Surján László, Pozsgay Imre, Szûrös Mátyás és Csurka István tehetnek, mert õk ennek az elképesztõ abszurd rémdrámának a rendezõi és a legfontosabb szereplõi is egyben. Mindegyik a hatalom letéteményesének hiszi magát. Folyamatos pót-mûsorról gondoskodnak, miközben az ország lassan szétesik. Orbán Viktort végülis meg fogjuk választani miniszterelnöknek. Nem azért, mintha tökéletes lenne, nem azért, mintha õ lenne a 'legkisebb rossz', nem azért, mintha a sok jó közül õ lenne a legjobb, hanem mert (az esélyesek között) õ az egyetlen, aki a feladat megoldására alkalmas. A probléma inkább az, hogy hogyan értessük ezt meg a 'többi érintettel'; - s mit csináljunk a FIDESZ-szel, amely placentának jó volt, de most már le kellene választani az újszülött királyról."



Sándor András (1997. III. 19.): "Jó, jó, ott egye fene, jöjjön hát az a híres-nevezetes Orbán Viktor! Mégsem lenne jó túlságosan korán megegyezni benne. Legalább a lehetõ legkevesebb ideje legyen a Moszad-ügynökségnek célzott aknatelepítésre. Várható, hogy 'elszabadul a pokol', mert ennek az országnak nincs vezetése, ez olyan, mint egy autóbusz, amelynek a vezetõje szívinfarktust kapott, viszont a Moszad távirányítású pokolgépei bent vannak, s akkor robbannak fel, amikor a távolból rádióutasítást adnak, akik elhelyezték õket."



Czike László (1997. IV. 13.): "Orbán egyáltalán nem romlott, s elég okos ahhoz, hogy ne legyenek illúziói. Más a baj vele, az, hogy mániákusan ‘retteg’, nehogy szélsõjobboldalinak bélyegezzék a liberósok. Azt hiszi, nyílt színvallás nélkül is gyõzhet. Ez nem illúzió ugyan, viszont elképesztõen kockázatos kísérlet. Én azt hiszem, ez a dolog lényegileg kényszerpályán mozog: (1) Az SZDSZ egyetlen esélye Orbán Viktor megbuktatására, ha puccsot szervez ellene, vagy felbérel valakit a belsõ pártütésre. Talán ez fog történni. (2) A puccsot Orbán leveri, ám ezáltal nyílt színvallásra kényszerül. (3) Innentõl Orbán Viktor lesz a nemzeti tábor természetes vezetõje.”



Sándor András (1997. IX. 15.): "Mert a jelenlegi uralmár-kandidátusok már mind meg vannak környékezve; a prioritást szemlátomást az önkielégítésnek, a személyes hatalmuknak adták. Ez az Idahegy, Paris ezúttal New York - az aranyalmával. A három istennõ (ezúttal álljon meg a menet, stb.) Orbán, Torgyán, Horn Gyula. Õk illegetik magukat. S a magyar nép élete? A magyar nép következõ évszázadai?! Tölgyessy csak azért tépi izgatottan a haját, ne-hogy az SZDSZ-t kicselezõ Horn kapja az aranyalmát. Orbán Viktor már a miniszterelnökségre készül és tárcákat osztogat. Torgyán elõre iszik a medve bõrére. Isépyék elmennek fiatal demokratának, ott biztosan 'leesik valami'. Katona Tamás azon borong, be kár lenne, ha igazi úriemberek nem jutnának mandátumhoz. S a magyar nép élete? A magyar nép következõ évszázadai?!



Sándor András (1997. VI. 1.): "Orbán Viktort a bilderbergi kerekasztalnál kijelölték számunkra, s már javában programoznak minket, hogy jövõre õt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, hogy ez a mi akaratunk. Már megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is mind azt hiszik, hogy a Teremtõ ketrecbe teremtette õket, automata etetõvel. Nem mint-hogyha Orbán Viktor nem lenne esetleg szabad körülmények között is alkalmas erre a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk õt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életmûködése során termel-e ki a maga számára egy kormányfõt, vagy pedig valahol elõírják a számára. Ám hogyha történetesen Kossuth Lajost (is) elõírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe most a szobám falán. Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri mûvészet tudni, ki lesz a bajnok. A Petõ megtette a kötelességét, a Petõ mehet. A Horn megtette a kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövõre maga lesz a fõbizalmi! - Értettem!"

Sándor András †



Kedves Barátom, legkedvesebb barátunk, Sándor András 1997. november 11-én visszaadta lelkét a Teremtõnek. 1923. július 11-én született, - összesen tehát 74 évet és négy hónapot, egész pontosan 27152 napot élt ezen a világon. A koszorú szalagjára, melyet a Kedves Barátom olvasói és a Közakarat Egyesület nevében vittünk neki, azt írattuk: “Találkozunk Isten országában.”



Találkozunk bizony. Körbeülünk majd ott egy nagyobbacska felhõt, és rendezünk neki egy felolvasóestet, hiszen ez a levélsorozat is neki köszönhetõ. 1995-ben volt egy Sándor András-est Budapesten, a Hunyadi-klubban. Zsúfolásig megtelt a terem, ötvenen-hatvanan az utcáról is hallgatták az elõadást. Végül valaki meg is kérdezte: ugyan hol lesznek olvashatók ezek az írások? Azt feleltük szomorúan, hogy sajnos sehol, de aki kéri, annak elküldjük levélben. S ekkor csoda történt: a hallgatóság összeadta a az elsõ levél nyomtatási költségeit. Így kezdõdött…



És Sándor András azóta minden Kedves Barátom-füzetben üzent nekünk. Üzent, hogy ne legyünk Európa palesztinjai, mentsük meg a magyar hazát, a magyar népet, ha még lehet. Illendõ lenne, hogy most, amikor az evilági létnél boldogabb örök nyugodalmat kívánunk neki, újraolvassuk régebbi üzeneteit és megszívleljük a most közreadott utolsót is, melyet már idén karácsonyra szánt (lásd: elõrébb a könyvben! – Cz. L.) az õ legkedvesebb barátainak.



E lap legalján pedig búcsúzzunk Sándor Andrástól azokkal a szavakkal, melyeket nem volt hajlandó közölni egyetlen hazai lap, így az Új Magyarország és az Új Idõk sem.



Üres sír 1997.



Akkurátus ember volt, mint a régi – árulásra még semmi áron nem kapható – írástudók. Évek óta minden nap asztalhoz ült, tollat ragadott, megírta és el is küldte újabb figyelmeztetõ gyászjelentését. Bíztatott bennünket: fogjunk össze, együtt talán lesz annyi erõnk, hogy elhengerítsük a sírról a követ. Nincs még veszve minden, a magyar nemzet föltámasztható.



Szégyen, mennyire tehetetlenek vagyunk. Bambán vigyorgunk északnyugat vagy délkelet felé, kifosztásunk tûrjük hangtalan, nyakunkon a kötél, eltûrjük hangtalan, s közben még csak azt sem vesszük észre, hogy amiért mi éltünk, az már dúlva van.



Sándor András nem nézhette tovább kínlódásunkat, maga veselkedett neki a sziklának. Izmai és idegei pattanásig feszültek, egész élete minden keservét beleadta – és megszakadt a szíve. Pontosan akkor, amikor elmozdult a kõ, s az út végre megnyílt a sír felé.



Feneketlen fekete, nagy mélység, amibe most belebámulunk. Mint kútgyûrûk, villognak benne New York, Tel Aviv, Hollywood fényei.



Iszonyú árat fizettünk érte, de látjuk és értjük már, hogy a magyar nemzet e világon többé nincs sehol. Csak a gyolcsa maradt itt a Kárpát-medencében…




Szokolay Zoltán







Sándor András örökkévalóságáért



1. A hívõ próféta



Adódik az ember életében néhány - sajnos kevés - áldott pillanat. Egészen olyan, mint amikor egy européer-kozmopolita liberális életmûvész a fellobbanó ösztönös rokonszenv hevületében, alig tízpercnyi ismeretség után tárcájából elõvéve meg-mutatta nekem a kislánya elsõáldozó fényképét…



Ilyen volt az is, amikor 1996. augusztus 13-ikán úgy döntöttem, hogy levelet írok Sándor Andrásnak, a Pestmegyei Hírlap megdöbbentõen erélyes tollú, számomra személyesen akkor még ismeretlen publicistájának. Az írásai alapján már régóta ismertem a belsõ arcát, - azt a halhatatlan lényt, aki mindegyikünkben ott lakik, a hús-vér porhüvelyben, legbelül. Azóta személyesen is megismertük egymást, és szoros barátság fûzött össze bennünket - András haláláig.



Sándor András 1997. november 14-iki egri temetésén - 74 éves volt - mondott búcsúztató beszédében Hegedüs Lóránt református püspök egy beavatott barát biztonságával, gyönyörû-plasztikusan mutatott rá Sándor András személyének transzcendens telibe-találtságára, más szóval prófétai küldetésére.


Próféták ugyanis ma is élnek közöttünk.



Saint-Exupery mondja a "Kis herceg"-ben, hogy felelõsséggel tartozunk az iránt, akit ‘megszelídítettünk’. Akik megszerették egymást - kölcsönösen felelõsek egy-másért. Mindenestül fel kell vállalnunk, akit szeretünk.



Hosszan nézem a halott András arcát, amint a koporsóban fekszik. Megdöbbentõ változás! Sándor András nincs már többé, csak az a bizonyos belsõ arc. A Gond-viselés által közénk küldött angyal maszkja, az idõutazó testetlen ûrlény arca, aki - ki tudja, miért? - éppúgy a "Sátán szülöttének" tartotta Elvis Presley-t és John Lennon-t, mint Soros Györgyöt vagy Vásárhelyi Miklóst is. Nem gyûlölte õket ellenségként - gyûlölni ugyanis senkit nem volt képes! -, de állandóan dühös volt rájuk, mint kozmikus ellenfeleire. Õ tudta, hogy miért. Sándor András nagyon jól értette a világmindenség "mûködésének elvét": pontosan tudta, hogy Krisztus és Lucifer kölcsönösen feltételezik egymást.



Ahány ember, annyiféle Krisztus-kép. Szélsõséges Krisztus-képek élnek köztünk. A kommunista ideológia és "történetírás" nemes egyszerûséggel letagadta - minõ prakticizmus! - Krisztus létezését. A Biblia azonban - Ószövetség és Újszövetség - zsidók és keresztények számára egyaránt a Szentírás kell legyen, mert a zsidó-keresztény egyisten-hit az európai kultúra közös alapja. Mondhatnám úgy is: aki nem hiszi Krisztust, éppúgy "nem európai", mint az, aki nem fogadja el a zsidó nép - ma is érvényes - kiválasztottságát, történelmi küldetését. Misztikus és szent dolgok ezek. Judeonácizmus és antiszemitizmus - azonos tõrõl fakadó, azonosan halálos bûnök. Mindkettõ alapmotívuma ugyanis az atavisztikus káini kevélység, a "féltékenység" a másik áldozatára és értékeire, ami vészterhes korszakokban kölcsönös gyûlöletként ízzik fel. A "legújabb-kori" téveszme, az ál-liberalizmus egyáltalán nem tagadja Krisztus létezését, élettörténetének valódiságát, - sõt..! A legszélsõségesebb kvázi-ortodox felfogás - amely az ál-liberalizmus ontológiai alapja - szerint Krisztus nem is megváltó, hanem népének - politikai!!! - árulója volt, hiszen "megpróbálta" egyenrangúvá tenni a gójokat a választott néppel…



Sándor Andrást már az ötvenes évek elejétõl egyre gyakrabban támadták az Író-szövetségben a nacionalizmus, az antiszemitizmus és az anarchizmus vádjával, - holott csupán "népi-nemzeti kézben" igyekezett (szerette volna) tartani a szovjet politikai uralom "gyeplõjét". Végül 1954-ben Sándor Andrást kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából is. A forradalom leverése után - 1956. november 24-ikén - Kádár János kiadta a jelszót: "A Tigrist agyon kell lõni!". Andrást elítélték; - 3 évet töltött le a váci fegyházban. A Sándor András eszmeisége elleni folyamatos vád azóta is groteszk benyomást kelt az emberben. Õt antiszemitának bélyegezni ugyanis körülbelül olyan, mintha a római pápáról állítaná valaki, hogy muzulmán! Sándor András kikeresztelkedett (református) magyar zsidó volt, aki joggal, egy-idejûleg aggódott ’mindkét’ szülõnemzetéért...!



Sándor György humoralistát egy évvel ezelõtt kitörõ szeretettel tapsolta meg az "Új Idõk" rendezvényének szerkesztõ és olvasó tábora, mire õ szerényen Sándor Andrásra mutatott, és így szólt: "A Nagy - Te vagy!".



Andrással gyakran beszélgettünk Krisztusról is. Kérdeztem tõle: "Mondd, miért szaporodott meg mostanában azoknak a (szélsõ)jobboldali íróknak és cikkeknek a száma, akik-amelyek tagadják Krisztus zsidó származását, s parthus (magyar!) királyfiként állítják be Õt?!" - "Mert ezek az emberek antiszemiták." - mondta.



A dolgozószobájának ajtaján õrizte a torinói lepelrõl különleges fotó-eljárással lefényképezett Krisztus-arc reprodukcióját. Még nem láttam ezt a képet, amikor megkérdeztem Andrást: "Mondd, a fénykép-arc egyértelmûen sémita vonásokat tükröz?" - "Igen, egyértelmûen! Krisztus arcvonásai egy erõs jellemû, kemény zsidó férfit tükröznek, - szemben a mai ‘belvárosiaink’ puhány és nõies arc-vonásaival." - válaszolta.



Sándor András valódi keresztény és igaz magyar ember volt, - éppúgy, mint élõ névrokona. Abban az értelemben, hogy nehéz sorsa egybeforrott a számbelileg és minõségében is rohamosan fogyatkozó magyarság sorsával, létkérdéseivel. Egész életében tûhegyes, vitriolos tollával harcolt az ál-liberalizmus, illetve a hitetlen, gyökértelen kozmopolitizmus ellen. Küzdött mindenfajta elitizmus és kirekesztés, hamisság és istentelenség ellen, melynek legfõbb hazai megszemélyesítõjét Soros Györgyben és gyorsan erõsödõ birodalmában látta. Bátor és õszinte írásai miatt Soros György egyik tanítványa, Bozóki András politológus nyilvánosan is "kódolt antiszemitizmussal" vádolta meg. A ficsúr - a bölcset! Bozóki megkapta a méltó választ Sándor Andrástól: "szociáldarwinizmus" címkével… (Az említett ember – ajvé, córesz: a sógorom! – tegnap óta: a Magyar Köztársaság kultuszminisztere.)



Sándor András felvállalta a megpróbáltatásokkal sûrûn terhes isteni küldetést, a "katalizátor-szerepet". A magyarság - minden magyar - fennmaradásáért küzdött, és egy szál magában - akárcsak Mózes! - szembeszállt az Aranyborjú imádóival...



A nyáron még Zemplénben is kirándultunk Andrásékkal. Telkibányán bementünk ebédelni az útmenti étterembe. A kerthelyiségben az ajtónál Vásárhelyi Miklós és Dés László zeneszerzõ (a veje, Vásárhelyi Mária férje) ült. Mondom Andrásnak: "Az efféle váratlan találkozásokat Isten a célból rendezi meg, hogy szembesítsen bennünket az életünkkel, tetteinkkel és írásainkkal." - "Tudom." - szólt András, azután idegesen és étvágytalanul, csak félig ette meg az ebédjét.



A próféta csak akkor halhat meg, ha maradéktalanul teljesítette küldetését.


Sándor András meghalt. Vajon teljesítette-e?!


Innen folytatom.






2. Sándor András öröksége



Betöltötte-e transzcendens küldetését Sándor András - Sándor György szerint ‘ószövetségi próféta’ -, a politikus-publicista? A határozott válasz feltételezi az alábbi kérdéskörök megnyugtató elemzését, a bizonyítékok összegyûjtését:



· András missziója: a Teremtõ üzenetének közvetítése


· Küldetésének célja: a magyarság felébresztése, felvilágosítása


· Személyes azonosulás - függetlenség és magányosság


· Tévedhetetlenségének biztosítéka: sugallatra írt


· Több téridõ-síkban sokvariációs jövõképek megalkotása


· A Teremtõ megbízásának teljesítése: felébredtünk


· Reinkarnáció - a stafétabot átadása



Sándor András - önéletrajzában fogalmazta így - életének banándugóit a Teremtõ a magyar nemzet konnektorába dugta be. Édesapja - a nagymûveltségû, rejtélyes és különc személyiségû ügyvéd-clochard - jövõbelátóan terelgette felnövekvõ fiát jövendõ küldetése felé, amikor is tudatosította benne, hogy az õ igazi családja az egész magyar nemzet. Az apa vajon milyen sugallatra cselekedett így?! Az ilyen prófétai genezis különös, és átlagos-normális ésszel teljességgel felfoghatatlan is. Ám mindez isteni szemszögbõl - a megbízó szempontjából! - nézve tökéletesen logikus! A Gondviselés akaratának beteljesülését így a gondos apa készítette elõ. Andrásnak azonban sem a szülõi házban, sem férfikora teljében nem adatott meg, hogy tökéletes érzelmi biztonságot nyújtó családban élhessen. A felhõtlen páros boldogságot is viszonylag késõn, érett férfikorának alkonyán találhatta csak meg. Talán ezért is válhatott tágabb családja, az egész magyar nemzet prófétájává.



A Teremtõ minden népét egyformán szereti, - két nemzete sorsát mégis fokozott figyelemmel kíséri. Az Atya évezredeken keresztül - lásd: az Ószövetségben! - szinte kézi vezérléssel viselte gondját a választott népnek. Mintegy kétezer évvel ezelõtt a Teremtõ elérkezettnek látta az idõt, hogy minden gyermekét a közös isteni családba fogadja, ezért a Földre küldte egyszülött fiát: Jézus Krisztust, hogy fia - mint áldozati bárány - a kereszthalálával megváltsa bûneitõl az egész emberiséget (lásd: az Újszövetségben!). A Megváltó édesanyja, Mária - vajon csupán különös kedvtelésbõl? - kiválasztott magának egy másik népet, amelynek a védõszentje lett. Ez az esendõ, szerencsés nép: a magyar. Regnum Marianum.



Krisztus népe szétszóratott a nagyvilágban - azért, hogy a történelem folyamán az emberiség sokasodásának és tudása koncentrálódásának végig a vezetõ ereje, a kovásza lehessen: mindenütt a földgolyón. Mária népe nagyobb részben együtt maradhatott (bár milliók élnek hazájukon kívül!); - azért, hogy az emberiség élõ lelkiismerete lehessen: egészen a végidõk eljöveteléig.



A Teremtõ azzal a küldetéssel bízta meg Sándor Andrást, hogy - mint az egész emberiség élõ lelkiismeretét - ébressze fel a magyarságot, és mint üzenetközvetítõ próféta: adja át a magyaroknak a Teremtõ parancsát. A parancs: élve maradni!


András jól tudta, hogy a magyarság nem halhat meg, mert élõn kell tartania az egyetemes emberi lelkiismeret pislákoló gyertyalángját, még ezekben a végzetes és vészterhes idõkben is, amikor az amerikai és az európai keresztény kultúrára már gyakorlatilag keresztet vethetünk... (Lásd: a kibõvûlt Európai Únió nem veszi fel közös alkotmányába a keresztény gyökerekre vonatkozó kitételt! - 2004.) A magyarság haláltusája mintha csak az Armageddon ágyúdörgésének közeledtét jelezné, - ami maga az Apokalipszis.



Sándor András - a "magánember" éppen úgy, mint a politikus-író, publicista - személyiség-vonásai tértõl és idõtõl független gondolkodót tükröznek, aki csak "természetes kényszerûségbõl" vett részt a földi és a családi munkamegosztásban, hiszen lényét teljes egészében áthatotta és "lefoglalta" a vállalt szent küldetésének teljesítése. Nagyon szerette a természetet, a bükki erdõket, nyugodt nyári estéken ágyából a csillagos eget kémlelni, szerette a jó ételeket és italokat - valamint nagy hódolója volt a nõi szépségnek is! -, ámde erre a sárgolyóra mégis kizárólag a Transzcendens Parancs megvalósítása érdekében született. Ennek megfelelõen bölcs iróniával - mintegy kívülállóként! - szemlélte az õt körülvevõ anyagi(as) világ hívságait, gyarlóságait, valamint önnön fizikai gyengeségeit: ritka botlásait, gyakori megpróbáltatásait. Sándor Andrásnak anyagi értelemben a puszta tollán (írógépén) kívül - alig volt valamije. A természetet viszont mindig "teljes menet-felszerelésben": távcsõvel és fényképezõgéppel felszerelkezve, - szalmakalapban járta! Különös mûgonddal szerette rendezgetni egyre újabb és újabb különleges példányokkal gazdagodó ritka ásvány-és kõzetgyûjteményét. Hihetetlen nagyságú történelmi-, irodalmi-, nyelvi-, vallási-filozófiai-, valamint természettudományi és közgazdasági (!) tudását részben szobányi könyvtárából merítette. Hét nyelven beszélt! Sándor András egyetlen-egy "példányban" létezett, - hozzá hasonló ebben az évszázadban nem született egy sem. Prófétai küldetésében abszolút magányos volt, - feladatát és felelõsségét küzdelmes életében senki mással nem oszthatta meg. Lényegében függetlenül élt mindentõl és mindenkitõl, - nyíltszívû és közvetlen természete ellenére nagyon nehezen engedett közel magához bárkit is. Az ismeretlent hosszas "ellenõrzésnek" vetette alá, és csak akkor nyílt meg a számára, ha meggyõzõdött róla, hogy az illetõ megérdemli. Független volt a lapoktól is, amelyek írásait kiadták. Érdemes végignézni a Pestmegyei Hírlap, a Magyar Fórum, valamint az Új Idõk újság korabeli lapszámait, - Sándor András cikkeinek mondanivalója egytõl-egyig kilóg a sorból. Az õ gondolataihoz még csak hasonlók sem fordulnak elõ az elmúlt évtized egyetlen újságjában sem. Az említett lapok témám szempontjából abban különböznek az összes többitõl (és ez egyben legfõbb érdemük is!), hogy vivõfrekvenciául szolgáltak Sándor András hangja - mint moduláció - számára. András írásai – õ csak mondta, mondta a magáét! - és a kiadó újságok egyéb tartalma között egész egyszerûen nincsen érdemi összefüggés. A szimpla publicisztikák között szépen megbújtak András próféciái, - tisztelet és elismerés ezeknek a kiadóknak, hogy felismerték írásai óriási történelmi jelentõségét.



Sándor András történelmi helyzetfelismerésében és ítélõképességében tökéletesen tévedhetetlenné fejlõdött, - éppen arra a sorsdöntõ idõpontra (1988.) érkezett el prófétai érettsége legfelsõbb fokára, amikor az már elengedhetetlenül szükségessé vált a magyarság számára. András - könyvei bizonyítják - gondolkodásmódjától sohasem volt idegen az egyfajta utópisztikus keresztény kommunizmusba vetett hit. Nyíltan s õszintén tisztelte Mihail Gorbacsovot, és az 1980-as évek közepétõl komolyan remélte, hogy a peresztrojka és a glasznoszty sikerre vihetõ, - nem- csak a Szovjetúnióban, hanem még Magyarországon is. A reformkommunizmus azonban - részben külsõ okok miatt! - "megbukott", Gorbacsov Szovjetúnió-ja pedig összeomlott és szétesett.



Magyarország ettõl kezdve (1988.) a mindent elsodró szökõárnak, a keleti blokk "általános rendszerváltásának" martalékává lett, - teljesen felkészületlenül olyan politikai kényszerpályára került, amelyrõl többé nem lehetett letérni.



Sándor András mindezt azonnal átlátta, és megkezdte magányos harcát a Gonosz ellen; - elkezdte beleüvölteni elképesztõ próféciáit a békésen szendergõ magyar nép fülébe: Talpra magyar, ébredj fel, küzdj az életedért, - különben el-veszejtenek! Talán észbontó, amit mondok: András egyetlen írásában, egyetlen gondolatmenetében sem tévedett - soha. Bizonyos dolgokról persze addig sosem nyilatkozott, míg a legújabb történéseket be nem illesztette az eszmerendszerébe. Politikai és újságírói ellenfelei mindig rettegtek a tollától, - ám mégsem törtek ellene eszeveszett dühvel. Nem törekedtek például sohasem írói és/vagy emberi megsemmisítésére. Még az ellenségei is babonás tisztelettel viseltettek iránta...



Sándor András sugallatra írt: ezt mindenki érzi, aki a próféciáit olvassa, - függetlenül attól, hogy egyetért-e velük, vagy sem. A Szentlélek oltalmazta a haláláig.



Sándor András teljes agykapacitásával lázasan kutatta a magyarság hosszútávú fennmaradásának lehetõségét ebben a mai, vészterhes utolsó tízéves korszakban, amikor is nemzetünk minden maradék vagyonát és önbecsülését is - úgy tûnik: végleg! - elveszíteni kényszerült. Mindig többvariációs politikai párt-és személyi konstellációkban gondolkodott; - és mindig jó elõre óvta a rendületlenül alvó nemzetet a sorsszerûen bekövetkezõ újabb és újabb csapásoktól, amelyeket a kábult magyarság és opportunista-korrupt vezetõi hoztak magukra, idéztek elõ. Ami rosszat megjósolt, az sajnos mindig be is következett. Próféciái, megérzései és elemzõ következtetései látszólag mindmáig "falra-hányt borsó" maradtak.



Elõre látta az Antall József által vezetett MDF - és a kormány - kérészéletû és kétes "dicsõségének" gyors elmúlását, az antallizmus bukását, melynek okát az SZDSZ-szel kötött elvtelen és titkos paktumban jelölte meg. Azt is tisztán látta, hogy a nagy lehetõség felelõtlen eljátszása után nem jöhet más, - mint a totális kommunista visszarendezõdés, immáron a NATO színeiben. Érdekes módon - minden liberalizmus-ellenessége ellenére! - még Õ is meglátta Orbán Viktorban a magyarság esetleges potenciális vezérét, aki kivezethet(ne) minket a sivatagból, ha õ is így akarná. Két, alig néhány hónapos írása, cikke is bizonyítja ezt (1997).



Sándor András életmûve, próféciája, írásai csak látszólag bizonyultak mindmáig hasztalannak, írott malasztnak. Valójában óriási része van abban, hogy mára a magyar nemzet és minden felelõs vezetõje felébredt, és kezdi észrevenni, hogy - persze részben maga teremtette - csapdában csücsül. Már valamennyien ébren vagyunk, - ám fejünk még zsong az elszenvedett kudarcok, valamint a vissza-tért kommunizmus olcsó hazugságai miatti másnaposságtól. (2002 óta - újból.)



Sándor András, a magyar rendszerváltás-korszak prófétája teljesítette a teremtõ Istentõl kapott megbízatását: felébresztette a magyar nemzetet a csipkerózsika-álmából. Kedvesen kíméletlen, ‘fülsértõ’ kiabálásával elérte, hogy felcihelõdjünk.


Neki köszönhetjük, amennyiben nem lehet bennünket még egyszer elaltatni.


Isten áldjon András, most már nyugodhatsz békében.


A stafétabotot már korábban átadtad…



*****



Sándor András író († 1997.) atyai jóbarátom volt, amíg élt. Halálakor négy dolgot örököltem tõle: (1) könyörtelenül kritikus történelem-szemléletét, (2) egyedülállóan objektív judíciumát, (3) utánozhatatlanul vitriolos stílusát, igaz-mondását, és (4) a lábujja bütykének (latinul: hallux valgusának) az állandó sajgását - afféle vezeklésként a kimondott és kimondatlan “ítélkezések” miatt...



Sándor András irónikus és önirónikus ember volt; soha nem szégyellte, hogy szûkölködött anyagiakban, - például zoknikban. Ha lyukas zoknit húzott fel; hát filctollával a megfelelõ színre festette a lába bõrét, hogy ne lehessen észre-venni a zokni folytonossági hiányát.



A levelezésünkben - mind terjedelmében, mind minõségében - nagy szerephez jutottak a napi politikai aktualitások, amelyeket András a megfelelõ történelmi párhuzamok felelevenítésével, értékelésével, mint analógiákkal igyekezett meg-világítani és megmagyarázni.



Egyszer 1997-ben ezt írta: “Ej, ha még egyszer ötvenéves lennék, elválna a .... a májtól, megmutatnám én ezeknek!!”

Belsõ arc és külsõ harc


beszédem Sándor András halálának elsõ évfordulóján



Az 1990-es években mint újságolvasó ember, fokozatosan ismertem meg Sándor András írásait; kemény, lényeglátó politikai elemzéseit, igaz jövendõmondását - népiességében nemes, szellemes publicisztikáját.



Az elsõ levelemet 1996. augusztusában írtam Andrásnak, melybõl késõbb a síron túl tartó személyes barátságunk, terjedelmes levelezésünk született. Barátságunk és levelezésünk során sokmindenre tanított, többek között: újságírásra, stílusra, politikai eligazodásra, történelemre, magyarság-és hazaszeretetre, - bátorságra és önmérsékletre egyszerre.


Szívesen adta (volna) minden tudását, emellett nyitott volt minden újra.



Személyesen 1996. õszén ismerkedtünk meg, az Új Idõk baráti estjén. Kérdeztem Andrást, olyannak ismert-e meg, amilyennek leveleimbõl elképzelt? Semmit sem számít a külsõ - mondta -, a belsõ arcodat már régen ismerem.


A temetése elõtt hosszasan néztem a halott Sándor András külsõ arcát.


Maszkot láttam csak, a rejtélyes idõutazó földi jelmezét.


Aztán behúnytam a szemem, és láttam a halhatatlan Sándor Andrást, az õ belsõ arcát, amely lelkének igazi tükre, - míg a külsõ arc csupán múlandó lenyomat.



Reám hagyott önéletrajzát gyakran újra olvasom. Minden harcot, igaz küzdelmet felvállalt, sohasem fordított hátat a csatamezõnek, ha a Teremtõje szólította. Erre tanított folyton engem is. Arra, hogy minden Isten képmására teremtett embernek, nemzetnek veleszületett joga, hogy megvédje magát, ha az életére törnek.


Védekezem tehát, ha megtámadnak, ám magamtól sohasem ártok senkinek.



Az ellenségeimet is szeretem; olyannyira, hogy elsõsegélyt nyújtok nekik, hogyha védekezésemben netán megsebesíteném valamelyiküket.


Váltakozó sikerrel, mintegy ösztönösen korábbi életem során is harcoltam minden rossz ellen, ám a küzdelem felelõsségének tudatos felvállalására, a védekezõ harcmodor erkölcsi tisztaságára Sándor András tanított meg.


Rám vigyázó belsõ arca eligazít, segít külsõ harcaim megvívásában, ma is...






Sándor András kopjafájánál


(1998. november 15.)



Már négy napja múlt, hogy egy éve meghaltál.


Csak álltunk itt csendesen, búsan-szelíden a kopjafánál, kopjafádnál, amelyet Te terveztél saját magadnak. Néztünk csak magunk elé, hallgatagon. Óh, hogyan is lehetett volna élet igazabb/teljesebb a Tiédnél!? Lehet-e tisztább annál bármi, ami mélységesen hûséges és igaz?! Álljon ide bárki a barátok, az özvegy és a kopjafa közé, és állítsa nagy bátran, hogy magyarabb Tenálad!


Süvít a nyirkos novemberi szél, éppúgy, mint egy évvel ezelõtt, temetésed napján. Csepereg a tétova novemberi esõ, majd lassan zuhogni kezd.



Nézzünk magunkba valamennyien, magyarok!


Ki van köztünk olyan bölcs, ki még életében megtervezi saját/magyar kopjafáját? Kiben van ennyi hûség, és bölcs elõrelátás? Ennyi odaadó készülõdés? Ki lehet itt bizonyos abban, hogy a majdani sírhelyét nem bitorolja el jó elõre holmi féltitkos privatizációs zsebszerzõdés? Ki az közöttünk, aki ma is annyira bízik a magyar (család)fájában, hogy halála után bizton kopjafává lesz még faragható? Ki az, aki tudja és vállalja, hogy igaz történelmet élt, s aki így bátran léphet Isten ítélõszéke elé?! Mindenki hallgat kopjafád elõtt. Senki nem lép ki a sorból, hogy a magyar mellét döngesse. Csendben csak fekszel elõttünk/alattunk - netalántán szigorúan felhúzod bozontos szemöldököd. Ravaszkás/huncut mosolyod odafentrõl szilárd kopjafádra vetül. Mindent megtettél - helyettünk is.



Küzdöttél Rákosi Mátyás ellen, - majd tanácsaiddal segítetted Nagy Imrét.


Megvezették õt is, majd tragikus mártírhalált halt. Forradalmatokat eltaposták az orosz tankok, utóbb Csermanek János majdnem agyon is lövetett, mint a Tigrist.


A golyója persze nem foghatott volna Rajtad.



A váci fegyházban letöltött három éved után harcoltál Aczél György ellen is, aki retteg(het)ett az írásaidtól, akárcsak késõbb Vásárhelyi Miklós, vagy pláne Soros György. Késõbb szembeszálltál Antall Józseffel is, az SZDSZ-szel kötött titkos paktumjával. Kiléptél az MDF-bõl, melynek pedig alapító tagja voltál. Elõrelátón vitáztál Horn Gyulával, nehogy koalícióra lépjen az SZDSZ-szel. Tanácsaiddal ezután Csoóri Sándort támogattad, hogy a liberálisok nehogy birtokukba vegyék a Magyarok Világszövetségét is.



Írásaidban nyíltan kikiabáltál olyasmiket, aminõket nekünk még suttognunk sem szabad. Amit fülbe súgva hallottál angyaloktól, azt a háztetõkrõl hirdetted tovább. Halálod elõtt néhány héttel egy cédulára felírtad egy cikk címét - Vass Csabáét, a Valóság folyóiratban, hogy feltétlenül olvassam el, és okvetlen ismerkedjem meg személyesen az íróval. Mindkettõ megtörtént, akaratod szerint. Aztán váratlanul elmentél. Nem kellett beszélnünk már egymással, így is tudtam, mit kell tennem.


Férfiak nem siratják egymást, - fontosabb dolguk a FOLYTATÁS.


Orbán Viktor Antall Józsefet folytatja, - én pedig szívem szerint Téged, Sándor Andrást. Nem az írót, hanem a tanácsadó/jövendõmondót, Isten szolgálóját.



Voltál népi író, kommunista újságíró, autodidakta/korai politológus, aktív ‘56-os forradalmár, gazdasági-politikai tanácsadó, reformer közgazdász, igaz publicista, rejtõzködõ/szent próféta, bölcs/higgadt börtönrab, tudós nyelvész/filozófus - író s fordító, szabadgondolkodó. Vérbeli privát vakoló. Függetlenségedet nehezen is tûrte a hatalom. Csak áruló-gerinctelen félember nem voltál soha, pedig büszke/ dölyfös kozmopolita világpolgár is lehettél volna. Széttépted a meghívójukat.


Díszpolgárság helyett pedig példát mutattál mindenkinek.



Orbán Viktort - részben "a rábeszélésemre" - elfogadtad ugyan, de a fenntartásaid


- "Óh, csak az a fránya Soros-indíttatás ne lenne!" - máig visszhangzanak széles e keskeny hazában! Abban is igazad volt (lesz), amit kimondanom ma nekem sem szabad, mert a jövõ még nem történt meg. Tudnunk kell hallgatni is - miközben pedig folyton-folyvást csak írunk. Ez is szellemi örökséged szerves része...



András! Itt állok/állunk kopjafádnál, és boldog vagyok, hogy Te már egy év négy napja üdvözültél. Mi még szomorúan botorkálunk idelent, Nélküled. Örökségedet hûségesen õrzöm: írok, és közben hallgatok, mint a sír. Bizony még nagyon korai lenne - az általános polgárpukkasztás. Legalább addig várnunk kell, amíg riadtan megtorpanva mind összetömörülnek majd a beszûkülõ csõ (alagút) túlsó végében.



Hetvennégy voltál 1997-ben, - én meg negyvenhét.


A leveleimben egyre többet kérdeztem Tõled, mintha érezném az idõ rövidülését. Több mindent írtál nekem, amit akkor még nem nagyon értettem meg. Emlékszel? Augusztusban faggattalak: mi is az a "hallux valgus", ami folyton csak fáj neked, és amitõl néha séta közben is sántítasz? A Bükkben kirándulva elmagyaráztad, hogy az a nagy-lábujj (öreg-ujj) bütykének ízületi gyulladása, borogatás hatására ideiglenesen elmúlik a fájdalom...



Hetekkel a halálod után pirosodott ki elõször a jobb lábam nagyujjának a bütyke; azóta is hol fáj, hol nem. Szinte állandóan érzem, hogy ‘hallux valgusom’ van; -idõjárásváltozáskor persze sokkal jobban. A fájdalom is folyton Rád emlékeztet. Azelõtt hírbõl sem hallottam ilyesmirõl (csak Tõled!), nemhogy még magamon is éreztem volna. Kérdezõ levelem, és feleségem, Piroska is tanúsíthatja ezt... Máig nem beszéltem errõl senkinek. Tiszta õrület! Szellemi apámtól a hallux valgusát örököltem! Andráshoz hasonlóan jómagam is röstellem bevallani a testi fájdalmat, nem szívesen írok hát róla. Ám most másról van szó... Node mégis! Komoly emberek mit szólnak majd ehhez a "képtelenség"-hez?! Sokan azt gondol(hat)ják majd, hogy ezzel a dajkamesével igyekszem mintegy görcsösen igazolni a Sándor Andrástól való szellemi leszármazásomat! Sokáig tépelõdtem tehát, hogy közzé tegyem-e tragikomikus, sõt baljós felfedezésemet. Aztán megértettem: az emberi nagyság éppen abból ismerszik meg, hogy rádöbbenünk, milyen kicsik, porból valók is vagyunk. Ez pedig éppen csak a bölcsek iróniája, kíméletlen öngúnyoló képessége. Nem baj, ha nevetnek rajtunk!



András világéletében módszeres ember volt, soha semmit nem bízott a véletlenre. Tudta, hogy a nagy összefüggéseket éppen hogy az apró kicsinységek igazolják...


Vácott, ahol családommal már 1997. áprilisa óta élünk (Sándor András a fegyház miatt nem örült ideköltözésünknek!), - amúgy is rendkívül erõs személyiségének a múltból jövõ szellemi kisugárzása.



Elvégre három évig raboskodott bûntelenül a komor börtönfalak mögött.


Azért zárták be, mert mindenek felett szerette Istent, és hazáját, Magyarországot.







Sándor András önéletrajza


(az író személyiségét kutatom, magyarázom, öt részes publicisztikámban)



Sándor András: "Életeim" (5/1.)



Keresztény, valamint magyar ember az, aki kereszténynek, valamint magyarnak vallja magát, illetve aki gondolataiban és cselekedeteiben is keresztény, valamint magyar emberként éli le az életét.


Sándor András mindkét azonosságát tekintve a legnagyobbak közé tartozott.



"Megkülönböztetek, tehát tanítok." - oktatott gyakran András.


Most én is ezt teszem, - megkülönböztetem Õt másoktól, és igyekszem kivételes személyiségét olymódon közelebbrõl megismertetni olvasóival, hogy önéletrajzát elemzem, az önmagáról elmondottakat saját megjegyzéseimmel, meglátásaimmal egészítem ki.



"A történelem elmezavara" címû, korszakalkotó könyvét András latin ajánlással ajándékozta nekem, - így szól: "Akit egyszer elfogadtunk, azt örökké magunkban hordozzuk. Fontold meg ezt, Czike Laci!"


Megfontoltam, így tehát a sírig magamban hordozom Õt.


Nem vagyok egy számmisztikus alkat, de amikor András meghalt: 74 éves volt, én pedig 47... A lepergett homokórát megfordította valaki.



Egyik levelemben prófétának neveztem õt, amit András "hevesen" elutasított, és tréfásan aprófétának titulálta önmagát. Pedig próféta volt, tudta is magáról (sõt, önvallomásként meg is írta!): az élete, önéletrajza minden lényeges mozzanatában egyértelmûen alátámasztja ezt.



Sándor András keresztény és magyar próféta volt, ráadásul Sándor György szerint "ószövetségi", - nyilván azért is, mert meglátta, illetve megjövendölte a magyarságot az õsi régmúltból fenyegetõ végveszélyt, az Apokalipszist.



Az már a sors különös iróniája, hogy Sándor András személyében a magyarság csak a történelmi újkor (New Age = Új Idõk) alkonyán kaphatott Istentõl egy - ráadásul: ószövetségi! - prófétát, akinek minden jövendölése visszamenõleges érvényû. A lehetséges szörnyû vég mintha a nemzet génjeibe lenne bekódolva.



Sándor András önéletrajzának mindegyik sora tulajdonképpen önmagáért beszél. Sodró lendületû, elképesztõen (ön)tudatos írás, amely legalább annyira izgalmas, mint az író bármilyen más írása. Rendkívüli és teljességgel szokatlan, hogy ez az önéletrajz nem is az író élettörténete, hanem a prófétai küldetés teljesítésének története, élménybeszámolója. Minden egyes küldetés - egy teljesen másik élet.



Az írás célját maga András ekként határozta meg: "Bizonyságtevés nem magam mellett, hanem valami olyasmi mellett, ami nálam összehasonlíthatatlanul fontosabb."



Az életének egyes meghatározó momentumai, a személyisége további fejlõdését a prófétaság önként felvállalása és beteljesítése irányában befolyásoló események, történések tendenciózus jellege végig olymértékben jól felismerhetõ volt, hogy ez a saját életét mindig jelen idõben élõ Sándor Andrásnak sem okozott különösebb gondot. Bölcs megnyugvással simult a magasabb akarat vonzóerejébe.


Az extrémális pillanatok felfedezése bennem a dejá vu érzését keltette.



Ezért nem állhatom meg, hogy idõnként bele ne kotyogjak a dolgok - az "önélet-rajz" - természetes folyásába, hiszen a nyájas olvasó Sándor Andrást elsõsorban szokatlan stílusú közíróként ismeri, nekem pedig éppen az a célom, hogy Sándor András, a keresztény magyar próféta is váljék közismertté.



A "két" személy, a megannyi kockázatos küldetés ugyanis ugyanaz az életerõs, irdatlan nagy tudású, bohókás természetû, õszinte-tiszta lelkületû, csodálatos ember, aki a rajongásig szerette népét, hazáját és a természetet, a bükki erdõket!


Közbeesõ megjegyzéseimet tisztelettudó tömörséggel, dõlt betûkkel teszem meg.


Sándor András önéletrajzának három fõ részét részcímekkel láttam el.



A prófétai alkat kialakulása (I.)


"Ha a biológiából választok analógiát, látni fogják, hogy sem nem aminosav, sem nem fehérje áll Önök elõtt, hanem egy enzim. (Vagyis: egy próféta! - Cz. L.) Az enzim katalizátor, vagyis olyan tényezõ, amely folyamatokat ösztönöz, stimulál, indít, jelenléte új vegyületeket eredményez, de az enzim egyetlen vegyületnek sem lesz komponense soha. Az ember, ha katalizátor, mindennek keletkezésében benne van, ám soha nincs benne semmiben, ami kialakult. Minden szervezetben, mozgalomban, folyamatban, amit én kezdeményeztem, aminek életet adtam, úgy emlékeznek rám, mint egy eltûntre. S mindig újra feltûntem és eltûntem. Ez volt a sorsom, erre lettem, s csodálatosképpen ebben én elégedett voltam, és vagyok.



A legutolsó megbízatásom, mely ma is tart: kiáltó szó lenni a pusztában. S a szó mögött, amely belõlem kijõ, nekem magamnak el kell tûnnöm. Talán hiba, hogy a saját nevem alatt írok. Talán valamilyen “omen-nomen” mögé kellett volna el- rejtõznöm. (Vegyük észre: kívül és felül állt mindenen. Nem akart õ sem király, sem fõpap lenni; de nem is vált a szolgálójává senki emberfia földi hatalmának. Próféta volt. - Cz. L.)


Választottság ez, de olyan, amelyben az "Én"-nek - az ’ego’-nak; Cz. L. - le kell mondania az önérvényesítésrõl. Mást kell érvényesíteni, s AZ sokkal nagyobb. (A nagybetûs "AZ" a transzcendens, prófétai küldetésre utal. - Cz.L.) Ha most arra kíváncsiak, hogyan is épült föl személyiségem, annak egy fikarcnyi modell-értéke sincs. (Persze, hogy nincs, hiszen a próféta ritka-egyedi, isteni kreatúra, "elõ-állítása" nem modellezhetõ! A “Deus ex machina” sohasem tipikus. - Cz.L.) Bár minden (!?) õsöm a történelmi Magyarországon - Erdélyben, Bácskában, Dunán-túlon - született, magam elmentem megszületni Bécsbe, és kéthónapos koromban onnan vittek vissza a már 3 éve Romániává vált Erdélybe, hogy ha formálisan is, de beplántáltatásom ebbe a földbe hangsúlyozódjék. Oly’ értelemben vett családi hátterem, amilyen minden embernek van, nekem nincs. Apám kitagadottja volt a családjának, - de legalább annyira tagadta ki õ maga önnön életébõl a családját. (Senki sem lehet próféta a saját családjában! A próféta családja a nemzet, illetve az ökumenikus-keresztény, egyetemes emberiség. - Cz. L.)



Anyám számára, akinek emléke bennem összeolvadt a dallal, a magyar nótával, mert azzal vigasztalta magát, hogy énekelt, társadalmi emelkedést jelentett hozzá-menni egy jogi doktorhoz. Azután hamarosan (be)látta, hogy csapdába került…A "doktor úr" nagytudományú clochard volt, de a clochardok kedélyessége nélkül, - szüntelen perben-haragban volt az élettel és a világgal. (Vajon, miért?! A genezis kettõs identitásra utal: ’clochard doktor’ apa + bánatában daloló magyar anya. - Cz. L.) A világhoz való viszonyát olyan jelzõvel jellemezhetem, amit sohasem olvastam, s amit én faragok róla: "adysta" volt. Hányatott, otthontalan gyermek-kor volt az enyém, de csak addig a határig, hogy jóvátehetetlen kárt ne okozzon. (A Gondviselés élete végéig gondját viselte a prófétának. Minden olyan erõtõl, ellenséges támadástól megóvta, amely megtörhette vagy megsemmisíthette volna küldetése teljesítése közben, életmûve teljes befejezése elõtt. - Cz. L.) Két nagy-néném együtt élt, nem mentek férjhez soha; náluk leltem otthont olyankor, amikor szüleim - egymással is békétlenségben - a hajléktalanság küszöbére kerültek…


Apámmal õk sem álltak szóba, apám sem velük.



Nem annyira szerettem az én nyugtalan és mitológikusan kiismerhetetlen édes-apámat, mint inkább tiszteltem és tartottam tõle. Örök pénztelenségében, kopott ruhájában, borostásan, miközben egyik cigarettát szívta a másik után, számomra maga volt a tekintély. Minõséget és magas színvonalat követelt meg tõlem, hang-súlyozva a pénz megvetését; - mindazokét, akiknek pénzük van. Tudása hatalmas volt, s belém oltotta a tudomány tiszteletét, sõt, olyan szellemi arisztokratizmust, mely késõbb inkább hátrányomra volt, mintsem elõnyömre. Két nagynénémtõl a Biblia tiszteletét kaptam, Károli Gáspár ódon, komor és kissé darabos nyelvével együtt; egy nagy dobozban a történelmi Magyarország összerakható vármegyéit, Than Mór ’48-as csataképeit, és az "Érdekes Újság" összekötött évfolyamaiban fotoriportos-zsurnalisztikus kaleidoszkópot az elsõ világháborúról.


Befelé forduló gyerek voltam, - nem pajtásias, nehezen oldódó. A magányosságot és családtalanságot, melyben nõdögéltem, apám különös módon oldotta föl: úgy, hogy ezzel meghatározta az egész életemet. Két temetõbe (!) vitt el; - bemutatni engem a családnak, és a családot nekem. (Nos, vajon ki lehetett inkognitóban ez a titokzatos clochard-apa? Netán a gondviselõ Isten õrzõangyala?! - Cz. L.) A Házsongárdiba, Kolozsvárott, s a Kerepesi-útiba, Budapesten. Sorban megálltunk minden egyes sírkõnél, kopjafánál, keresztnél, kriptánál és mauzóleumnál. (Mint láthatjuk, nem valamiféle rituálé volt ez, hanem tisztelgés a földben nyugvó nagy magyar személyiségek elõtt: tényleg afféle szimbólikus bemutatás/bemutatkozás. - Cz. L.) Apám mindenik sírnál elmondta, ki fekszik ott, s mit tett a magyarságért. Nekem Apáczai Csere János, Brassai Sámuel, Barcsay, Kossuth, Jókai, Táncsics és Deák a nagyapáim voltak. Már kora gyermekségemben a magyar nemzet lett a családom. Ez volt az imprinting, a bevésõdés. Ennek a következményeiért egész életemben üldöztek. Nem érthették meg, miért is mindent megelõzõ számomra a nemzethez tartozás, és miért személyes sérelem a számomra minden bántás, ami a magyarságot éri. Nem tehettem róla. Nem póz volt ez nálam, nem manír. Ha oly családban növök fel, mint más normális emberek, bizonyára nem így lett volna. Amikor szereltek, a "család"-banándugómat a "nemzet"-konnektorba dugták be. Erre a börtönben jöttem rá, amikor volt idõm gondolkodni azon, mi miért van. Innen eredt az egészen korai, a középiskolát is megelõzõ érdeklõdésem a magyar történelem iránt. (Egyértelmû praedestináció! - Cz. L.)



A család-fokozatot átívelõ nemzetbe-kapcsolódás mindjárt valamilyen immanens, szerves magamnak-valóságot is indukált. Elég rossz volt a "szociabilitásom", - magamban éreztem magam legjobban, mert akkor lehettem együtt családommal, a magyar történelemmel. (Elképesztõ az azonosulás! - Cz. L.) Korán megtanultam olvasni, s Benedek Eleken nõttem föl nyolc-kilencéves koromig. No meg Farkas Emõdön, Rákosi Viktoron, s már 8 éves koromban "mindennapos kirekesztõleges olvasmányom" volt a piros-kötésû Petõfi összes, és Gárdonyi "Az én falum"-ja.



Ez azonban csak az apai örökség egyik fele. Mert édesapám ezzel együtt korán belém táplálta a klasszikus ókort; - negyedik elemista koromban latinul tanított, Homérosz-verssorokat skandált görögül, Odüsszeusz egyik legkedvesebb felnõtt-bácsi-ismerõsöm volt, és a kis "Liber Sexti" latin olvasókönyv nyomán Róma volt az elsõ külföldi város, ahová elutazni vágytam (külföldön ma is Rómában érzem magam leginkább otthon). Az a hivatalos adat, hogy Bécsben születtem, kezdettõl kellemetlen érzéseket keltett bennem: eleitõl fogva bizonyos ellenszenvet indukált Béccsel szemben. Ez lelkem mélyén, a tudattalanban (és lám, már a tudatban is!) ma is megvan, - ezért, egyetlen alkalmat kivéve, Bécsben sohasem tartózkodtam egy napnál tovább. Bécsen mindig csak átutaztam. (András késõbbi ízig-vérig 48-assága és gyermekkori atavisztikus ellenérzése a monarchiával szemben nyilván szorosan összefügg egymással, és mindkettõ az apai nevelésbõl is következik. Cz. L.)



Az elsõ gimnáziumban - amikor latin tanáromnak és osztályfõnökömnek inkább gondot okoztam, mint "kis latin tudós" - kezembe került a milánói Corriere della Sera egy példánya, és elmondhatatlan izgalomba hozott, hogy "ez latinul van és még-sincs latinul". Ebbõl a lapszámból kezdtem el olaszul tanulni, majd könyves-boltok pultján, polcokról "vásárlási szándékkal" lekért francia grammatikákból tanultam franciául. Így lett a történelem mellett második szenvedélyes érdeklõdési köröm a filológia. Harmadik gimnazistaként (ez a mai hetedik általános) olaszra fordítottam Goethe "Der Saenger"-jét. Mondhatom, hogy már 14 éves koromban "történelem-és romanisztika-szakos" voltam.



Alakulásom két párhuzamos folyamata most már összefoglalható: a családot át-ugorva a nemzet, mint közvetlen identitás-kapcsolódási pont, valamint a filológia, latin és romanisztikai súlyponttal.



A harmadik párhuzamos a filozófiai, világnézeti és politikai vonal.


Kálvinistaként apámtól is, az egyháztól is azt a határozott öntudatot kaptam, hogy "reformátusnak lenni annyit tesz, mint mindenki másnál hitelesebben magyarnak lenni". Megtanultam a százötven zsoltárt, s a Soli Deo Gloria diákszövetségben Karácsony Sándort hallgattam, 16 éves koromban már Szabó Dezsõ Rákóczi-téri elõadásaira is eljártam. Rendkívüli benyomást tett rám! Már 1945 után, az elsõ szerkesztõim rám is förmedtek, hogy ne írjak Szabó Dezsõ-stílusban. A KIE-ben viszont, a fasori református templom toronyszobájában, a városba került paraszt-fiúk és iparos-segédek társaságában szociális viták tüzébe kerültem. Ami a leg-nagyobb hatást tette rám, az a földkérdés volt, - úgy döntöttem magamban, hogy mindent megelõz az országban a radikális földreform szükségessége. (Ma is ez az egyik legégetõbb problémánk! András néhány hónappal halála elõtt felhívást tett közzé termõföld-bank létrehozására is, - visszhang nélkül. Cz. L.)



Édesapám ellenségnek (!) tartotta a gazdag embereket, de nem volt kommunista. A kommunistákat mind szovjet ügynököknek tekintette. A szociáldemokratákat is kritizálta, opportunista zsidókként jellemezte õket. (Ki lehetett ez az apa?! - Cz. L.) A viselkedésével csakhamar ki is záratta magát az ügyvédi kamarából (máig is sûrû homály fedi elõttem titokzatos zugirász-tevékenységének labirintusait).



A szellemi arisztokratának és egy mû-proletár Don Quijote-nak rendkívül egyedi, szókratészien filozófikus keveréke volt. Karl Marxot oly’ korszakalkotó elmének tartotta, akit minden irányzat hamisan és rosszul interpretál. Az egész életemben magáztam, és sohasem tudtam igazán megismerni. (Viszont örökölte, elfogadta és továbbfejlesztette édesapjának becsületes, igazságkeresõ gondolkodásmódját. - Cz. L.)



Nem tudom, hogy kiderül-e kora ifjúságom jellegzetessége, mintha csak valaki gondoskodnék az egyes erõs impulzusok ellensúlyozásáról. A hányatottságot jól ellensúlyozza a nagynéni-menedékhely, az intenzív nacionalista besugárzást meg a romanisztika, a tudományos érdeklõdés és vonzódás valamiféle "szocializmus" felé. (Fekete Gyula, Sándor András barátja is hasonló világnézeti fejlõdésen ment keresztül. Gondoljunk csak "A kék sziget (Szimmaren)" címû regényére! - Cz. L.) Egy esetleges kálvinista beszûkülést pedig megakadályozott a közelebbi ismeretségkötés a katolicizmussal…



Kiscserkészként beléptem az iskolai cserkészcsapatba, márpedig ez egy katolikus csapat volt, - parancsnoka az iskola hittantanára, dr. Pantol Márton tisztelendõ úr. Egyszerre nõttem föl a KIE református közösségben és a 199. Madách cserkész-csapat katolikus szellemében. Így vert gyökeret bennem az ökumenikus vallás-szemlélet, noha akkoriban ökumenizmusról soha nem esett szó. A vallástanárom a Szentjobb-kultuszt élesen elítélõ röpiratáról elhíresült Szabó István református lelkész volt, de az õ rendszeres katolikus-ellenes kirohanásai sem fogtak rajtam. A fasori Dobos Károly részérõl ilyeneket soha nem tapasztaltam, - és igen nagy hatást tett rám Pantol cserkészparancsnok tapintata és vallási toleranciája.



Nagyon fontos, hogy a cserkész-élet megteremtette bennem az életem negyedik végighúzódó komponensét: a természet szenvedélyes szeretetét (ez tett hivatásos természetjáróvá és a ’70-es években természetvédõvé).



Mivel a nemzeti identitás és az elkötelezettség világos és határozott volt bennem, a vallási magatartásomat viszont egyfajta ökuménia határozta meg, miközben a szociális probléma-tömeg nyugtalanított (s erre határozatlanság és bizonytalanság nyomta rá a bélyegét), - mindez vitt el engem a népi mozgalomhoz. Veres Péter, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Szabó Dezsõ voltak azok, akik igazán hatottak rám, s valamivel késõbb Németh László (az egyetemen pedig, mint történész, Mályusz Elemér). Így kerültem be a szárszói körbe, a Soli Deo Gloria diákszövetségen keresztül a Gyõrffy-kollégisták vonzáskörébe, - de akkor már egyetemi hallgató voltam. Ezt az irányultságot erõsítették bennem gyakori erdélyi tartózkodásaim.



Életem elsõ szakaszát a háború zárta le. Megszakította egyetemi tanulmányaimat (ezeket csonkán fejeztem be 1947-ben), és a Gyõrffy-kollégium vonzáskörében igen erõssé érlelte bennem a szociális érzékenységet, sõt, nyugtalanságot. Ezért az érdeklõdésem a tudományos pálya helyett a szociális aktivizmus felé fordult. Tehetséget éreztem magamban a publicisztika iránt, és semmiképpen sem közép-iskolai tanár, hanem teljes hivatástudattal újságíró akartam lenni. (Már az is jellemzõ, hogyan s miért cseréltem föl harmadik szakomat, a görögöt, az olasszal. Egy francia filológiai folyóiratban olvastam egy tanulmányt a puglie-i és calabriai olasz tájnyelv feltûnõ egyezéseirõl a románnal. Célul tûztem ki, hogy nyelvészeti érvekkel csapást mérek a románok dák eredetének elméletére, és "ezzel vissza-szerzem egész Erdélyt".) Mint diák, a Soli Deo Gloria szövetség kétheti lapjának, a Református Diákmozgalomnak munkatársa lettem, - egy másik diák, a Gyõrffy-kollégista Fekete Gyula társaságában. Ott kötöttünk mai napig tartó, életre szóló barátságot, - ott alakult ki a szinte teljesen azonos gondolkodásunk, mely minden idõszakban megmaradt.



Ez volt életem elsõ húsz éve. A következõ korszak viharos lett, s ez tanított meg arra, hogy nem a magamé vagyok. Arra, amit Pál apostol így fejez ki: "Nem azé, aki akar, nem azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené."

Sándor András: "Életeim" (5/2.)



Sándor András - a keresztény, magyar (ószövetségi-) próféta - egy merõben más korban élte le (és meg) érett férfikorát, vívta meg kötelezõ/szükségszerû harcait, mint mi, tehát a miénktõl alapvetõen eltérõ generáció képviselõje volt.


Ez a generáció drámai történelmi változásokat szenvedett el, ezért csak nagyon kevesen - az igazán nagyok - voltak képesek a személyiségük tisztaságát meg-õrizve feldolgozni és integrálni tapasztalataik, tévedéseik konzekvenciáit.



Megszámlálhatatlanul sok ember, férfi tört (vagy semmisült) meg fizikai, szellemi és/vagy erkölcsi értelemben, rengetegen váltak árulóvá, kétszínûvé, apatikussá, megalkuvóvá, visszahúzódóvá vagy éppen depresszióssá teljes hátralévõ életükre. Néhány rendkívüli akaraterejû férfiút a megpróbáltatások bölccsé edzettek.



A történelmi kor a VÁLTOZÁS KORA (New Age!); mikor az események fel-gyorsultak és felvették végsõ irányukat. A történelem a cél-egyenesbe érkezett.



Az Antikrisztus katonái utolsó rohamra indultak Krisztus ellen.


· Az I. világháborúval szétesett a Monarchia, Magyarországot megcsonkították.


· Kun Béláék vörös terrorját követõen Magyarország "úri Magyarországgá" vált a fehér lovon érkezõ ellentengernagy regnálása alatt.


· Az “úri elit” kritikátlan és (reváns-)mohó németbarátsága fasiszta nemzetközi koalícióba taszította Magyarországot, ami a Szovjetúnió megtámadásával meg-pecsélte a sorsunkat. A II. világháborúban is a vesztes oldalon harcoltunk.


· A lappangó (és diktált) antiszemitizmus hatására (és égisze alatt) megszülettek a zsidótörvények, ami a náci Szálasi rémuralmához és a hitleri megszálláshoz, az effektív zsidóüldözéshez és végeredményében a deportálásokhoz vezetett. A keresztények is tehetetlenül vergõdtek a náci terror alatt; - a rémálomszerû zsidó holocaust pedig elõre vetítette egy késõbbi, még szörnyûbb világ képét…


· Az USA által “túlfegyverzett", és ezáltal a háborút “megnyerõ” Szovjetúnió el-foglalta Magyarországot (hiába nevezik a posztkommunisták ezt a hódítást újra felszabadulásnak, vö.: Gyurcsány Ferenc szociálliberális miniszterelnök minapi moszkvai látogatásakor - kissé megkésve - köszönetet mondott a volt Szovjet-úniónak, hazánk felszabadításáért), amelyet a nagyhatalmak jaltai egyezménye szentesített, - annak miránk nézve várható összes következményével együtt. A "felszabadítók" bevezették “a kékszalagos” (akkor még vörös) kommunizmust.


· Rákosi Mátyás és moszkovita klikkje - az egykor még, eredetileg keresztény - Magyarországon sajátos és grandiózus kísérletet hajtott végre: az ÁVH terror-eszközeivel, atavisztikusan gyûlölködõ, paranoid-skizofrén, militáns személyek tudatos felhasználásával a marxista eszmék leple alatt általánosan kötelezõvé tette az anyagelvûséget, vagyis az aranyborjú imádatát. A kommunizmus lett – szociális álruhában - a világtõzsde igazi szálláscsinálója.


· Az 1956-os népfelkelés, forradalom és szabadságharc nem érhette el az eredeti célját, mert az oroszok - bírva a világhatalmak egyetértését – vérbe fojtották.


· A Szolnok irányából tankon betolt rijekai Csermanek gulyáskommunizmussá finomította a legvidámabb barakk életét, milliókkal sikeresen elhitetve, hogy a béketábor nem koncentrációs tábor. Mégsem feledhettük, hogy Magyarország néhány röpke évtizedre olyan bolondokházává változott, amelyben az ápolók a bolondok. Ebben a szellemi karanténban született a mi generációnk, majd még sokkal a miénk után: a Fidesz korosztálya.


· Sándor András oly’ korban (is) élt, amikor a reálfolyamatok legalábbis egy része viszonylag normális életvitelt és gondolkodást is lehetõvé tett, elviselt, sõt, engedélyezett – még a szélesebb néptömegek számára is. Ám a változások irányát, tendenciáját felismerve András tudatosan prófétává fejlõdött, és látva a trend inflexiós pontjait, kíméletlenül megjósolta a jövõt. A mi generációnk már olyan világban vált felnõtté, amely lelkestül-mindenestül az Antikrisztusé, - a krisztusi szeretet, a boldog család, az önfeláldozás csupán meseszerû emlék egy talán sohasem létezett, távoli fantázia-világból.


· A Fidesz-generáció már kopoltyúkkal született; így víz alatt is képes lélegezni. Már nem érdekli a múlt - pedig abból nõtt ki ez a gyökértelen, erkölcstelen és érzelemnélküli jelen -; praktikusan csak a megélhetéssel, a pillanattal törõdik. Van ebben egy jó adag struccpolitika is, hiszen ha a múltba tekintenének, fel kellene ismerniük a baljós jövõt. Ugyanis Magyarországon a szocializmusból a kapitalizmusba átvezetõ hiteles "rendszerváltás” amiatt sem sikerülhetett, mert közben a világban egyidejûleg végbement a miénkkel épp’ ellentétes változás: a Gorbacsov tudatos eltüntetése után glóbusz-szerte gyõzött az - USA-System, copyright by Wall Street & Hollywood - világkommunizmus.


· A világtõzsde már komplett országokkal spekulál: az 1982. óta módszeresen eladósított/eljelzálogosított Magyarország földjét hamarosan birtokukba veszik a hottentotta brókerek. A magyar kultúra döntõ részben Aczél György szellemi hagyatékából, financiálisan pedig Soros György tõzsdeárfolyam-nyereségébõl táplálkozik.



Krisztus tanítása szerint - szemben az Ószövetség "Szemet szemért, fogat fogért." elvével - még az ellenünk vétkezõket is szeretnünk kell, vagyis: "Ha megdobnak kõvel, dobd vissza kenyérrel!". Sándor András író is mindig arra tanított, hogy gyûlölködnünk nem szabad, ám védekezni minden élõ ember joga és kötelessége. Ezért aztán, ha védekezés közben netán megsebezzük támadónkat, akkor azonnal hatékony elsõsegélyben kell részesítenünk, mert ellenségünk élete is igen értékes a gondviselõ Isten elõtt.



Bozóki András szadeszes politológus egyszer leírt egy nagyon szép gondolatot arról, hogy szerinte miként simíthatók el magyarok és zsidók ellentétei: valahogy úgy, ha a zsidó magyarnak, a magyar pedig zsidónak vallja és tekinti magát.


Hogyha több mint 60 évvel ezelõtt, a zsidóüldözések idején minden keresztény magyar zsidónak vallotta volna magát, akkor Magyarországon elmaradt volna a holocaust, - mondta egyszer a keresztanyám.


Sándor András élete, életmûve, gondolkodása és önéletrajza gyönyörû követendõ példa számomra, és minden keresztény magyar ember számára.



A próféciák kikristályosodnak (II.)


"A második bécsi döntés, 1940. augusztusa után igen sokat tartózkodtam Erdély-ben: Marosvásárhelyen, a tõle alig néhány kilométerre lévõ Marosszentgyörgyön, Kolozsvárott és a Székelyföldön. Rokonoknál laktam, akik kezdtek megenyhülni apám iránt, és akiknek apám a pereikben jogi tanácsokat adott. Miután könnyebb sebesüléssel, csodával határos módon szabadultam a hadifogságból, - az aradi vár kazamatájából mégsem fölfelé indultam a Maroson, hanem Szegedre utaztam egy tehervonat fékállásán (1945. Szilveszter-éje volt, - a fõvárost még ostromolták). Szegeden beléptem a MADISZ-ba. Számomra minden kétségen felül állt, hogy a szovjet-orosz uralom, mint egy jégkorszaki gleccser, az egész jövendõ életemre eláraszt bennünket (prófécia 1. - Cz. L.). Honnan eredtek az ilyen meglátásaim?



Amikor 1941. június 22-én a német hadigépezet megindult Oroszország ellen, a fasori templom elõtt politizálgató KIÉ-s barátaimat ezzel leptem meg: 'A németek most vesztették el a háborút.' (prófécia 2. - Cz. L.). Mindenki bolondnak nézett. Nem kevesen voltak 1945. januárjában-februárjában Szegeden olyanok is, akik a nyugati szövetségesekben bíztak. Nekem viszont minimális pozitív információim sem voltak a teheráni, jaltai, moszkvai alkuk minket érintõ döntéseirõl, de valami azt súgta nekem: bennünket eladtak Sztálinnak, s ezen talán egész életemben sem fog változtatni semmi (prófécia 3. - Cz. L.). Tény viszont, hogy a 'a gleccser alatt' sokkal jobb túlélési esélyeket képzeltem el a nemzet számára, mint amilyenek a késõbbiekben kialakultak. Két premisszám volt (tessék figyelembe venni: 22 éves voltam): (1) a kommunista irányzatot felhasználni a földreform radikális végre-hajtására, (2) azt biztosítani, hogy az 'orosz vonalat' magyarok tartsák kezükben, s ne mások (utólag lényegében mindkét elképzelés illúziónak bizonyult. - Cz. L.). Még világosabban: ne a cionisták, akiknek érzelmi világában és mentalitásában - mutatis mutandis - a nácizmust láttam viszont, bosszúszomjjal és magyarellenes töltéssel. Ennek filogenezisét és ontogenezisét megértettem, - a megértés azonban nem csökkenthette azt az eltökéltségemet, hogy mindennel szembe kell fordulni, ami a magyar létérdekeket veszélyeztetheti. (Elnézést kérek, hogy 'cionistán' én fasisztoid nacionalista és magyarellenes elfogultságú zsidót értek. Én ezt a terminológiát éppen azért választottam, hogy távolról se általánosítsak az egész zsidóságra, illetve, hogy ne egy etnikummal és kultúrával, hanem egy politikai kategóriával való ellentétemet hangsúlyozzam. Tudom, hogy a cionizmus a maga eredeti jellegét tekintve nem ez.) 1945. április elején (a hozzám hasonló fiatalok körében tartott szûk körû tanácskozás után, amikor is 'elosztottuk magunk között a pártokat' - !!!; Cz. L.) beléptem a Magyar Kommunista Pártba, Szegeden. Ezt még megelõzte egy beszélgetésem Budapesten Metzger Frigyes diakónussal, aki engem 'lelkileg gondozott' a fasori KIÉ-ben. (Nemsokára elhagyta az országot, és Kanadában volt református lelkész.) Megkérdeztem tõle, mit szólna ahhoz, hogy esetleg belépek a kommunista pártba. Elmondtam neki indokaimat. Gondolkozott kicsinyég, azután így szólt: 'Lépj be. Nagy szükség van ott az evangéliumtól meg-érintett emberekre.' Mindamellett belépésem elsõdleges motívuma a párt radikális földreform-programja volt. (Hej', ha a mai MSZP-nek lenne/lett volna ilyen! - Cz. L.).



A Gyõrffy-kollégisták egyik része ugyancsak a kommunista pártba lépett, a másik része a Nemzeti Parasztpártba. A cél a társadalmi rend olyan megfordítása volt, amely vezetõ 'középosztállyá' a parasztságot teszi (mint a szín-magyarság utolsó tartalékát), s ennek érdekében felhasználjuk a szovjet hatalmi túlsúlyt. (Ma, USA-hatalmi túlsúllyal már ilyenirányú illúzióink sem lehetnek. Ma is él még ugyan a magyar középosztály megteremtése utáni vágy, ám ezt a Fidesz nem paraszti, hanem urbánus alapú 'polgárosodásként’ képzeli el. - Cz. L.). Ez, természetesen, illúzió volt, hisz a zsidó baloldalnak máris jobbak voltak az esélyei, s nem vettük figyelembe a szovjet politika nagyon is erõs pánszláv motívumait. Számomra is csak 1952-ben lett kétséget kizáróan világos, hogy kommunista pártban (Magyar-országon, amelyre a párhuzamos pánszláv és zsidó agresszió irányult - !!!; Cz. L.) nemzeti politikát folytatni fából vaskarika.



Szegeden a pártba való felvételemet hevesen ellenezte Hollós Ervin, a militáns cionista vonal képviselõje (az elkövetkezõ években is éles harcban álltam vele), - de a délkerületi titkár, Zöld Sándor (aki 1949-ben öngyilkos lett), törekvéseinek legmélyén, hozzám állt közel. Voltaképp akkor jegyeztem el magam a börtönnel. (Szép kis kommunista Magyarország!, - vö.: “Sötétség délben”... - Cz. L.) 1945. nyarát Erdélyben töltöttem, ahol megpróbáltam egy autonómia-mozgalmat létre-hozni; - az Észak-Erdély kérdésében óvatos szovjet katonai hatóságok azonban megkapták Molotov félreérthetetlen ukázát, és nekem sürgõsen távoznom kellett. Amikor augusztus végén visszajöttem, az édesapámat már holtan találtam: máj-rákban halt meg két hét alatt. Most már az édesanyámra is keresnem kellett. A kommunista párttal való konfliktusaim korán elkezdõdtek: már 1947. elején. A székesfehérvári lapban Kovács Béla mellé álltam, a korrupt rendõrtisztek elleni vizsgálatot követeltem, s gyászjelentést közöltem a párizsi béke aláírásáról…



Pártfegyelmi büntetést kaptam, majd azután Abaúj megyébe számûztek (mintegy 'penitenciára'), - Szikszóra, ahol 'Abaúj Népe' címmel egy hetilapot alapítottam, szerkesztettem, írtam, tördeltem és árusítottam egy-személyben. Ekkor már be-kapcsolódtam a népi kollégiumi mozgalomba is, és ez életem egyik meghatározó fordulata volt. Már elõzõleg részt vettem a földosztásban is, viszneki summások földhöz-juttatásában Nagykarácsony-pusztán, a Zirci Apátság 40 ezer holdas elõ-szállási uradalmában. (Ebbõl született 'Híradás a pusztáról' címû könyvem.)



Nem hallgathatom el, hogy ekkor szembe kerültem a római katolikus egyházzal, mint földbirtokossal. Méltatlan lenne, ha most utólag 'kozmetikáznám' az akkori álláspontomat. Nagyon fiatal voltam, leegyszerûsítve, csak egyetlen szempontból láttam a világot. Ez a szempont a magyar parasztság anyagi bázisának a meg-teremtése, és népi-paraszti bázison egy új magyar nemzetgerinc felnevelése volt. Hajlamos voltam a római katolikus egyházban csak mammut-birtokost látni, és emlékeimbõl azt a hullámsávot felerõsíteni, amelyen Szabó István vallástanárom (akkor már az USA-ban volt, mint a katolikus Eckhardt Tibor titkára) szólt. Ma már tudom: naiv álmodozók voltunk az ellenséges gigász markában, de a marok csak 1949-ben csukódott össze. E cselekvési iránynak megfelelõen a népiekhez való kötõdésem mindinkább egyoldalú Veres Péterhez kötõdéssé vált (értelmiségi voltomnak némi pszichikus kompenzációjával terhelve).



Mindezekbõl következett aktív részvételem a népi kollégiumok mozgalmában (a Gyõrffy-kollégistákhoz fûzõdõ szoros kapcsolatommal együtt, hiszen ezek a népi kollégiumok a Gyõrffy 'partikulái' voltak). Az elképzelt új paraszti középosztály létrejöttéhez elengedhetetlenül szükséges volt a mûvelõdés kapuinak kitárása az új falusi nemzedékek elõtt. Potens és virulens magyar értelmiséget akartunk, - megakadályozandó azt a tragédiát, amely napjainkban teljesedett be: az ország értelmiségi struktúrájában ma a militánsan magyarellenes szocializációjú tömb dominanciája érvényesül és pusztít. Ezt a veszélyt mi akkor elõre láttuk (s ez korántsem antiszemitizmus volt, hanem természetes védekezés), - ezért írtam azt akkor a népi kollégiumi mozgalomról: 'új nemzet kovácsa'. A népi kollégiumi mozgalom pártfogója a kommunista pártban Rajk László volt, a legfelsõ párt-vezetés magyar tagja. Meggyõzõdésem, hogy likvidálásában ennek is jelentõs része volt. A Rákosi-Gerõ-Farkas-Révai junta felfogta a 'veszélyt'. Révai József ösztönösen és tudatosan azonnal meg akarta gátolni egy olyan új, valóban magyar értelmiség kibontakozását, amely versenytársa lehet a Magyarország vezetését és a kizárólagos kultúrális fölényt igénylõ rétegnek. A népi kollégiumi mozgalom megsemmisítése kitûnõen hozzákapcsolható volt Sztálin intézkedés-rendszeréhez, mely a csatlós államok szoros, uniformizált irányítására, és a III. világháború elõ-készítésére irányult. Ebbe illeszkedett a durva fellépés is az engedetlen jugoszláv párt ellen, - Rákosi, Ulbricht, Bierut, Gottwald, illetve Novotny teljhatalmának vitathatatlanná tétele, evégett Rajk László kivégzése, Gomulka bebörtönzése, és így tovább. Engem durva hangú határozattal eltávolítottak a Magyar Ifjúság Népi Szövetségébõl (ez volt akkor a KISZ népfront-szintû formája), és eltiltottak az újságírói tevékenységtõl az országos sajtóban. (Ezt ugyanis még megelõzte volt 1948-ban egy szigorú megrovással végzõdött pártfegyelmi, amiért a tiltás ellenére is közöltem Rákosi nyílt kijelentéseit a szociáldemokrata párt megsemmisítésére irányuló szándékáról.) (Ugyan miként lehetséges, hogy ma, a mi kis tökéletes demokráciánkban, teljes sajtószabadságunkban nem akadt egyetlen újságíró sem, aki mondjuk az MDF vagy a KDNP szétverésére irányuló törekvésekrõl tudósít(hat)ott volna? - Cz. L.)



1950-ben így munka nélkül maradtam. Akkor lementem Nagykarácsony-pusztára, megírni 'Híradás a pusztáról' címû könyvemet. A könyvemért József Attila-díjat kaptam. (Ezt nyilván fiatal koromnak köszönhettem. Rákosi és klikkje személyi kérdésekben arra a nemzedékre összpontosított, mely a ’30-as és ’40-es években az õ riválisa volt. Amikor figyelmeztették Rákosit, hogy 'Sándor András'-ról van szó, ellentmondást nem tûrõen kijelentette, hogy 'ez nem az, ez egy másik Sándor András'. Vele pedig nem lehetett vitatkozni.)”

Sándor András: “Életeim” (5/3.)



Sándor András személyiségét kutatom és magyarázom, - 1997. nyarán írott ön-életrajza alapján. András életének ez a szakasza ifjú férfikora, a keresztény, ám kommunista népies író harcainak tömény és megrázó története, amelyek végsõ konklúziójaként András és az olvasó egyaránt megértette/megérti, hogy a tûz a vízzel (az istenhit és a hazaszeretet a kommunizmussal) sosem békíthetõ össze.



Istenem! Mennyivel könnyebb is egy életet, egy önéletrajzot, a történelmet utólag "megmagyarázni", mint meg-, át-és túlélni! És mindeközben tisztának, õszintének és becsületesnek is megmaradni... Sándor Andrást teljes életútján "kézen fogva" vezette a Gondviselés, így neki mindez sikerült.



A búza különválik a konkolytól (III.)


"Idõközben megházasodtam. Viszonylag elég korán: 24 éves koromban. Nagyon erõs hiányát éreztem a családi környezetnek, melyben egészen addig csak nagyon töredékesen volt részem. Feleségem nem túlságosan illett hozzám. Voltaképpen, visszatekintve, nagyon sokáig is kellett volna keresgélnem, hogy olyanra akadjak, aki hozzám illik. Sajnos, kezdettõl fogva rossz volt a szociábilitásom…



Házasságom már eleve zavarokkal kezdõdött, nem utolsósorban az én hibámból. Lányom is megszületett, de én mindig távol voltam hazulról. Lakásunk sem volt, feleségem a szüleinél lakott a gyermekkel. Eközben sógorom egy gazdag és be-folyásos zsidó családba nõsült be, és erõsen beépült a szociáldemokrata pártba. A felesége családjának tagja volt Horvát Márton (eredeti nevén: Schiller Mór), a Szabad Nép szerkesztõje. A meggondolatlanul kötött házasságnak azután súlyos következményei lettek a számomra.



A Pártban is sok volt az ellenségem. "Narodnyiknak" (ez a paraszt-rokonszenvre vonatkozott), nacionalistának és antiszemitának (??) bélyegeztek. 1950-ben meg-kezdõdött a Dunai Vasmû és az új város megépítése Dunapentelén (a jugoszláv konfliktus miatt helyezték át Mohácsról jóval északabbra), - nem messze Nagy-karácsony-tól. Nekem kapóra jött: az egész környék oda tódult a kollektivizálás elõl, miért ne tanulmányozhatnám azoknak az embereknek a sorsfordulóját, kikrõl a "Híradás"-ban írtam? Nos, lementem az építkezésre, így új szakaszt nyitottam életemben (s vele megnyitottam kommunista párttagságom utolsó szakaszát). Az építkezésen "népmûvelési ügyvezetõ" lettem, s lakást kaptam az elsõként felépült házak egyikében. Leköltöztettem kis családomat.



Feleségemet néprajzi gyûjtõmunkára állítottam az ország minden részébõl össze-gyûlt több-ezer ember között (így lett késõbb népmese-gyûjtõ és doktor).



Az új várost hamarosan Sztálinvárosnak nevezték el, a szokásos manipulációval: Rákosi utasítást adott arra, hogy mindenki, egytõl-egyig, írjon alá egy kérelmet, amelyben kifejezi hõ vágyát Sztálin nevének viselése iránt, azután õ, illetve a Központi Vezetõség, kellõ megfontolás után engedélyezni fogja. Nos, átvévén a 14 ezer aláírásról szóló papírhalmazt, a KV elé terjesztette, amely engedélyezte.



A nevelkedési, majd a népi kollégiumi életszakasz után megkezdõdött tehát a harmadik: a sztálinvárosi-írószövetségi szakasz. Mint kortársaimat, engem is be-soroztak írónak, az Irószövetségbe. Nem kértem a felvételemet, - kaptam egy levelet, amelyben közölték, hogy felvettek. Be voltunk szervezve, s a feladatunk volt, hogy regényeket írjunk, melyek az új, boldog korszak dicsõségét zengik és támogatják a szocializmus építését. Én voltam "a sztálinvárosi író", várták tõlem a szocialista város építésének a regényét, ami sohasem készült el. Nem tudtam regényt írni, hiszen a regény már régen nem a kor mûfaja volt. Sztálin és az egész szovjet vezetés ízlésvilága XIX. századi lévén, prózai hõskölteményeket követelt, ez rejlett a "szocialista realizmus" kifejezés (kívánalom) mögött. Elküldtek a harmadik parasztküldöttséggel a Szovjetúnióba, hátha ez majd jobban ösztönöz.



Dagesztánban és Grúziában jártam, nagyon érdekes volt. Évszázadokat utaztam vissza a történelembe. Elküldtek a bukaresti világifjúsági találkozóra is: Hollós Ervin, a küldöttség vezetõje koncepciós pert készített elõ ellenem, azon a címen, hogy "összeesküvést szõttem a romániai magyar írókkal Erdély Magyarországhoz csatolása céljából", de ebbõl nem lett semmi, részben, mert idõközben Nagy Imre lett a miniszterelnök, részben, mert külföldi állampolgárokat is érintett volna.



Regény nem lett, - ám a pártvezetésbõl ismét jeges szelek kezdtek fújni. Az Író-szövetségben újabb és újabb támadások értek a nacionalizmus és antiszemitizmus vádjával, s ehhez ráadásul "anarchista"-ként is megbélyegeztek. Ellenzéke lettem a sztálinvárosi pártbizottságnak, sötét-tónusú, vádoló-hangú elbeszéléseket írtam. A nacionalizmus vádja egyre erõsebb lett, miközben személyes baráti viszonyban voltam egy tótszerdahelyi, mura-menti fiúkból álló építõbrigáddal, mind horvátok voltak. Ezt a viszonyomat azonban terhemre írták: ’demonstrálok’, hogy munkás-barátaim vannak. Feltámasztottam a pentelei rác kultúrát, - ezt is terhemre írták, miközben továbbra is nacionalizmusért támadtak. Szigorú megrovás pártbüntetést kaptam, amiért "templomot követeltem a szocialista városba". 1953-ban feltétel nélkül Nagy Imre mellé álltam. Írtam is egy elbeszélést ("Lincs" volt a címe), amelyben megjövendöltem 1956-ot. (Ennek a kéziratát a "Csillag" címû folyóirat szerkesztõségi fiókjából Ungvári Tamás átadta Méray Tibornak, aki el is küldte a Párt Központi Vezetõségének. Méray az Írószövetség párttitkára volt.) Film-forgatókönyvet írtam, amelyben ismét megjövendöltem 1956-ot. A "használható" elemeit kivették és összeszerkesztették egy Palotai Boris-forgatókönyvvel: ebbõl lett a semmit-érõ "Kiskrajcár". Tiltakoztam, sõt, a filmrõl az egyetlen negatív kritikát én írtam. Készülõ kötetembõl a nyomdában vették ki egy szatírámat. Egy írószövetségi pártfórumon pedig Hegedûs András szemébe mondtam: "ez nem a munkásosztály, ez csak a talpnyalók diktatúrája". 1954. februárjában kizártak a Magyar Dolgozók Pártjából. Szegeden kezdõdött, - egy illúzióból eredt pálya-futásom a kommunista pártban véget ért. Mivel ez a határozat a Párt ellenségévé minõsített, elkészültem arra, hogy letartóztatnak. Ez azonban a poszt-sztálini idõ-szak volt, s Moszkvában nem vették jó néven az újabb letartoztatásokat. Rákosi ellenforradalmárnak nevezett a Politikai Bizottságban s megtiltotta, hogy a nevem bárhol megjelenjék vagy elhangozzék. Hogy megélhessek, - el kellett mennem a Martin-acélmûbe dolgozni, a kemence mellé. Már eljutottam a mintavételig, de a csapolásban való részvételemet megelõzte a szovjet XX. pártkongresszus. Mivel a városban már volt egy "nagyimrés" politikai hátterem, egész idõ alatt - kizárt párttagként is! - tanácstag és népfront-bizottsági tag maradhattam.



A XX. kongresszus után ismét elkezdték közölni a cikkeimet, a rádióban is meg-szólalhattam, - de ez már 1956 volt, készült a forradalom. Tagja lettem az író-szövetségi csoportnak, - Kuczkával, Fekete Gyulával, Molnár Zoltánnal, Varga Domokossal, Lukácsy Sándorral. Ekkor már Méray Tibor is hangos "ellenzéki" volt, aki párttitkári minõségében évekig együtt dolgozott ellenem Hollós Ervinnel (mindketten cionista ügynökök voltak). Tagja lettem a Petõfi-körnek, és hozzá-fogtam a volt népi kollégisták megszervezéséhez a városban, ahol a tanács az én javaslatomra hozott határozatot a város nevének megváltoztatásáról Újpentelére. (Aztán 1957-ben, mivel a név az én személyemhez fûzõdött, újabb névváltoztatás történt: Dunaújvárosra.)



1956. október 23-ikán az Írószövetségben voltam, délután a Bem-téren, este a Parlamentnél, - jelen voltam a Sztálin-szobor ledöntésénél is. Újpentelén részt vettem a forradalmi tüntetés elõkészítésében, - a tömeg megválasztott a Buda-pestre induló küldöttség vezetõjének. Budapesten tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy "Magyarok" címû lap indítását is terveztük… Nagy Imrétõl azonban el voltunk szigetelve, mert õt olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdõs Péter, Méray Tibor, a párt "liberális szárnya", aktív cionisták. Õk elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól és cselekvésében meg-bénították. 1956. november 4-ikén hajnalban, az ágyúdörgésben, a szélsöpörte kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza), a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyúdörgésben, mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett.



Bekapcsolódtam a Nagybudapesti Munkástanács munkájába, Kuczkával Nemzeti Segélyt próbáltunk szervezni, az elesettek családtagjainak támogatására.


1956. november 22-ikén este, miután heves összetûzésem volt Kállai Gyulával, letartóztattak, a deáktéri fõkapitányság pincéjében tartottak fogva. Két nap múlva Kádár a rádióban eszeveszett uszítóként aposztrofált, s azt is hozzátette, hogy "a Tigrist agyon kell lõni!". (Ezt a Legfõbb Ügyészség képviselõjétõl tudtam meg, aki a rendõrfõkapitánysági zárkában fölkeresett.) Mindamellett csak lehettek még titkos támogatóim, mert december legvégén szabadlábra helyeztek. A Legfõbb Ügyészségrõl azt a figyelmeztetést kaptam: maradjak fedezékben és csendben. Lehúzódtam a szigligeti Alkotóházba, ott vártam, "fedezékben", jönnek-e értem újra. Jöttek.



Három alkalom is adódott, amikor "meghúzhattam volna a csíkot", - különbözõ barátaim álltak meg a kastély elõtt kocsijukkal, és hívtak: átmegyünk a határon, Bécsbe, Grácba, Rómába, átvisznek a Murán, túl, Jugoszláviába (építõbrigád-béli barátaim). Még a Legfõbb Ügyészségrõl is kaptam egy jóindulatú figyelmeztetést: menjek, amíg tudok, mert elõkészületben van a második letartóztatásom, és most már a perem is. Nem mentem. Illyés Gyula szavához tartottam magam. Mi nem mehetünk. Magyar írónak itt a helye, akár mind a vérpadig. 1957. február 18-án értem jött két karhatalmista, és nem mindennapi körülmények között elvitt a Gyorskocsi-utcába. Ennek a története majd olvasható lesz Püskinél készülõ kötetemben (lásd: e könyv korábbi fejezetében; részlet Sándor András 1997-ben megjelent, “A történelem elmezavara” címû könyvébõl).



1957. márciusában ítéltek 8 évi börtönre. Ezzel lezárult a forradalom-elõkészítési és írószövetségi életszakasz. S egyszersmind ez volt a cezúra, a választóvonal az életemben. 34 éves voltam."








Sándor András: “Életeim” (5/4.)



Az író életének soron következõ szakasza (IV.) az 1960-tól 1970-ig terjedõ 10 éves idõszakot öleli fel: a börtönbõl való kiszabadulástól a személyes boldogság megtalálásáig. Át is adom a szót Andrásnak.



Küldetés a kádári konszolidációban (IV.)


“1960. áprilisában szabadultam, - az úgynevezett író-amnesztiával. Ez egyszer s- mind a priusz törlését is jelentette, de nem a politikai bélyeg levételét.


A gyermekeim kissé elidegenedve fogadtak (lányom 12 éves, fiam 8 éves volt). Egy évig napszámosként dolgoztam a Sasad Tsz-ben. Kiterjedt nyelvtudásomnak köszönhettem, hogy Szirmai István, ki a kultúra pártirányításában Aczél György ellenlábasa volt, a Szerzõi Jogvédõ Hivatalba helyezett, - annak is a nemzetközi osztályára, a magyar irodalom külföldi terjesztésének szervezésében való rész-vételre. Egy irodalmi ügynökségrõl volt szó - ARTISJUS lett a neve -, deviza-szerzés céljából. '56 nyomán megélénkült az érdeklõdés a magyar irodalom iránt külföldön, ezt kellett állami ellenõrzés alá vonni. És én megint felfogtam a hívást. Az én feladatom nem az, amit Szirmai István szánt nekem, - Szirmai csak eszköz a háromdimenzión-túli irányítás kezében.


A magyar szellem szolgálata a feladatom.



Minden erõmet összeszedtem. Havi ezer forintért, szerzõdéses munkaviszonyban, a valóságban hivatalsegédi rangban, - éjt nappallá téve dolgoztam. Háromnyelvû "bulletint" hoztam létre, - szerkesztettem és írtam, németül, angolul és franciául, együttmûködve áldozatos fordítókkal, írótársakkal: Sántával, Csoórival, Fejessel, a fiatal Moldovával, de eközben mindent elkövetve Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron megismertetéséért. Magam is készítettem olasz nyersfordításokat, "árumintaként" (ezt senki nem fizette meg), - népszerûsítettem pl. a fiatal Csurka darabjait is. Sokat foglalkoztam a Déry Tibor, Szabó Magda és Krúdy Gyula iránt megnyilvánuló érdeklõdés kielégítésével, franciául egy kötetben adattam ki Illyés Gyula "Puszták népé"-t és "Ebéd a kastélyban"-ját. Boldog voltam, amikor Stuttgartban is megjelent Németh László: "Die Revolution der Qualitaet" címû mûve. Munkámért a Hivatal vezetõi kaptak kitüntetést és elõléptetést. Idõközben Szirmait legyõzte Aczél, így Aczél lett a hazai kultúrális élet és kormányzat telj-hatalmú ura. Aczél pedig engem az elsõ pillanattól fogva veszélyesnek tartott, és ellenségem volt. Fokozatosan beszûkítette a megjelenési lehetõségeimet, - a teljes letiltásig. A Szerzõi Jogvédõben a külföldi utazásaimat a Varsói Könyvvásárokra korlátozta, ebbe is csak azért volt hajlandó belemenni, mert Köpeczi Béla annyi indokot sorakoztatott fel mellettem, hogy nem akarta feltûnõvé tenni személyes rosszindulatát. Háló szövõdött körülöttem a Hivatalban is, és ennek a hálónak a csomói azok voltak, akik késõbb a "Hálózatot", majd az SZDSZ-t alkották. Azzal vádoltak, hogy irodalmi ügynöki munkám során hátrányosan különböztetem meg a zsidó származású szerzõket. (Kardos G. György "Avraham Bogatir hét napja" címû regényére hét külföldi szerzõdést is nekem lehetett köszönni, de nem köszönték meg.) Éreztem, hogy "társadalmi" koncepciós per készül ellenem…


Ennek súlyos következményei lettek a magánéletemben.



Mivel a csápjaik benyúltak a feleségem családjába is, tervszerûen szétrombolták a családi életemet. Ez nem volt nehéz; több, mint háromévi távollét mindenképp meglazítja két ember kapcsolatát, különösen, ha illeszkedésük már eleve nem volt zavartalan. Mivel a feleségemnek otthon gyanútlanul beszámoltam a gondjaimról, ezeket õ továbbadta. Minden, amit neki mondtam, eljutott Aczél György fülébe. A feleségemet meggyõzték arról, hogy az én "társadalmi kivégzésem" befejezett tény - mellettem a teljes kilátástalanság a sorsa -, ha viszont megszakítja velem a kapcsolatot, tudományos pályafutás vár rá a néprajz területén. Feleségem bontó-keresetet adott be ellenem. A kislányomat szembeállították velem, megszervezett provokációval egy apai pofonért "ifjúság elleni bûntett" címén följelentettek, a feleségem pedig egy hozzá is méltatlan vádirattal csatlakozott a följelentéshez. (Mondanom sem kell: a rendõrség két hét után, mint alaptalant, megszüntette az eljárást.) Két évig harcoltam még a családomért, de 1966-ban kimondták a válást. Azóta sem a lányomat, sem a fiamat nem láttam, mind a mai napig. Még a lakás-címüket se tudom. Elsõ feleségem négy évvel ezelõtt elhunyt. Isten nyugosztalja.



Egyidejûleg Aczél György letiltotta a nevem nyomtatásban való megjelentetését. Mindazonáltal a kiadók mûfordítói megbízásokat adtak nekem; fõleg olaszból és spanyolból fordítottam több (Michele Barbi: Dante élete, Miguel Ángel Asturias regényei, José Eustasio Rivera, Jorge Amado, stb.) mûvet. A lapok a könyvekrõl közölt kritikákból rendszeresen kihagyták a fordító nevét. Közismert voltam, mint a magyar irodalom külföldi terjesztõje, a külföldi kiadók is megbecsültek, semmi olyat nem követtem el, amibe nyilvánosan bele lehetett volna kötni, - azon kívül, hogy "ellenforradalmár, nacionalista és antiszemita" vagyok. Ezért aztán csak fokozatosan szûkítették tevékenységem lehetõségeit, - egészen addig, amíg Aczél 1968-ban nem közölte azt a követelését, hogy engem az ügynökségbõl el kell távolítani. A Hivatal fõigazgatójának kérésére kegyesen beleegyezett abba, hogy a feltûnés elkerülése végett küldjenek el hosszabb európai körútra a kiadókhoz és finoman hozzák a tudomásomra, maradjak kint. Azalatt itthon különféle nyilvános rágalmakkal megalapozzák disszidálásomat. Így is történt. Igazából csak egyszer kísértett meg a Sátán, Cádizban, az Atlanti Óceán partján…


Hát ha a portugál emigráns magyar követségen szereznék új nevet, új papírokat, aztán Isten veled kapufa? Elhessegettem, mint egykor Szigligeten.



Hazajöttem, és ezt nyílt hadüzenetnek fogták föl. A sajtóban idõközben megjelent rágalmakat is meg kellett cáfolni. A szó szoros értelmében menekülnöm kellett. Bondor József építésügyi minisztert kerestem föl - székely ember volt, valami-kori szociáldemokrata -: õ adott menedékhelyet nekem az Építésügyi Tájékoztató Központban. Aczél keze odáig már nem nyúlt ki. Ez már 1970-ben volt. Egy erdélyi utazás alkalmával, a vonaton ismerkedtem meg egy egri tanárnõvel, - s a kolozsvári botanikus-kertben tett rövid séta óta nem váltunk el. 1971-ben vettem feleségül, s 1973-ban Egerbe költöztem.



Egy szakasz ismét befejezõdött, - s egy új szakasz kezdõdött.


Mindenképpen új szakasz volt. A feleségemben Isten-küldötte igaz szeretõ és szeretett társat, az apósomban nagyon igaz és jó barátot kaptam. (Halála, 1996. május 21-ikén, megrázó veszteség volt számomra. Azóta is kilencszer jött vissza álmomban.)”

Sándor András: “Életeim” (5/5.)



A befejezõ rész az író életének utolsó szakaszát, - az 1971-tõl 1998-ig terjedõ idõszakot öleli fel.



A küldetés beérik (V.)


“Új munkahelyem az Egri Dohánygyár lett, amelynek az igazgatója, dr. Domán László fiatal volt, becsvágyó, tehetséges menedzser típus, aki vállalatával az élre akart kerülni. Énbennem kitûnõ eszközt ismert fel. Odavett, hogy segítségemmel hozzon létre egy minõség-biztosító rendszert és "nyugati színvonalú" vállalatot az Egri Dohánygyárból. A munkámat fordítóként kezdtem el, majd az "Információs Osztály" vezetõje lettem, - létrehozva és irányítva a vállalati vezetõképzést, mint az igazgató egyik legfontosabb törzskari beosztottja. Számomra egy tizenhét éves új korszak kezdõdött, amelyet az ipari rendszerszervezés és a vezetéstudomány töltött ki. Megismertem a Harvard Egyetem management-anyagát, ezzel országos hírûvé tettük "az egri DH”-t (a vállalati struktúránkat "DH-munkarendszernek" neveztük). (DH = a “Dolgozz hibátlanul!” mozgalom neve volt Magyarországon az 1970-es években. – Cz. L.)". Rengeteg vezetõképzõ anyagot írtam, dr. Domán neve alatt, mert az én nevemmel nem jelenhettek meg. Külsõ munkatársa lettem az Országos Vezetõképzõ Központnak. A célom az volt, hogy az alacsony szín-vonalú hazai vezetéskultúrát, legalább az iparban és gazdasági életben (melyre a hatóköröm korlátozódott), arra a magas színvonalra emeljem, melyet a magyarság európaisága - Szent István óta - megkövetel. Ebben a professzionális menedzser-képzõ szférában senki nem azonosított azzal a Sándor Andrással, aki valaha író volt és irodalmi ügynök. Noha kikerültem Aczél György látókörébõl, de a belügy természetesen tudta, hogy én vagyok én. Domán városi pártbizottsági tag volt, és védõkart terjesztett ki fölém - "Csak bízzátok rám, majd én vigyázok rá!". Ám mennél nagyobbak voltak az eredményei, - pártkörökben (furcsamód!) õ is egyre népszerûtlenebb lett. Csak megjegyzem, hogy fizetésem a legalacsonyabb közép-vezetõi kategóriába esett: 3 ezer forinttal kezdtem, és ez 1983-ig, vagyis a nyug-díjazásomig, valamivel több, mint 5 ezer forintra nõtt. 1983. után, tiszteletdíjért, vállalati tanácsadó voltam egészen a Gyár privatizációjáig; az utolsó 2 évben én szerkesztettem az üzemi lapot. A multinacionális Philip Morris - "Kelet-Európa" legjobb dohányipari vállalatának találván az Egri Dohánygyárat - kizárólagossági igényt jelentett be rá, és 1990-ben ez volt az Antall-kormány elsõ privatizációs ügylete. Azóta nem tettem be a lábamat a Gyár területére, mely 17 évig második otthonom volt. A globális monetarista fasizmus egy pillanat alatt betakarította 17 évi munkám minden gyümölcsét. Ami az egri magánéletemet illeti, ez volt életem legnyugalmasabb és legderûsebb szakasza. Apósom szõlõsgazda volt, és messze földön híres, kitûnõ borunkat ittam rendszeresen, ámde napi 2-3 decinél sohasem többet. Az Egri Dohánygyárban dolgoztam, de nem cigarettáztam. A kártyát nem ismertem, nem is érdekelt. Futballmeccsekre nem jártam. Két szenvedélyem volt: a filológia és a természetjárás. Ez utóbbival együtt járt új érdeklõdési köröm: az ökológia, majd a csillagászat és a kozmológia. Minden hét végén a Bükköt jártam feleségemmel és apósommal, vagy a többi természetjáróval. Sohasem vadásztam; az életet szentnek tartottam, még akár egy rovarét is. Még a húsevést is annyira korlátoztam, hogy legyen mire vörösbort inni. Ebbõl is eredt, hogy a menedzser-képzéssel párhuzamosan alaposan belevetettem magam a környezet-és természet-védelembe. Ezt Népfront-keretekben végeztem, hatalmas harcokat folytattam az erdõk védelmében. Ilyen értelmû cikkeim megjelentek a Magyar Nemzetben; - ez a Sándor András Aczél szemében nem volt azonos az irodalmi és újságíró Sándor Andrással. Rengeteg sok munkám fekszik abban, hogy végül is Nemzeti Parkká nyilvánították a Bükköt. Nagy bükki monográfiát is szerkesztettem, - 24 szerzõ közremûködésével a Bükkrõl: "Kilátás a Kövekrõl" címmel. Ez 1983-ban jelent meg, és az utolsó példányig elfogyott. A könyvrõl a Heves megyei lap nem közölt ismertetést. A kereslet ellenére azóta sem adják ki másodszor, mert az én nevem van rajta. 1989-tõl önálló Heves megyei Környezetvédõ Szövetséget alapítottam, - ez lett a késõbbi "Életfa". Ennek elnökeként részt vettem a környezetvédelmi törvény megszerkesztésében. SZDSZ-es nyomásra 1995-ben le kellett mondanom az elnökségrõl, mert azzal fenyegették a Szövetséget, hogy sem országgyûlési támogatást, sem pályázati lehetõségeket nem kap, hogyha én maradok az elnök.



Aktív munkása voltam az országos környezetvédõ mozgalomnak, - azonban még ez sem azonosított a menedzserképzõ, vagy egykori író Sándor Andrással, amíg a Pest Megyei Hírlap révén nem lett markánsan újra közismert a nevem. Legújabb közéleti szereplésem Lakitelekkel kezdõdött. Már rég nyugdíjas voltam. Alapító tagja lettem a Magyar Demokrata Fórumnak. Egerben ugyan én alapítottam meg, de ebben Elek István külön úton járt: õ is megalapította. Kezdettõl érzékeltem a liberális "beépítést": dr. Farkas Gabriella, a kereszténydemokrata dr. Lukács Tamás; és csendesebben, inkább a fû alatt Elek István és Miskolcról Furmann Imre a kiszorításomon fáradoztak. Amikor sajtót teremthettem volna a Magyar Demokrata Fórumnak Heves megyében: õk akadályozták meg. Dr. Lukács Tamás szorosan együttmûködött az SZDSZ-szel. Az ellentétek mind élesebbek lettek. Amikor Antall József megkötötte a "paktumot" az SZDSZ-szel, én kiléptem a Magyar Demokrata Fórumból. Azt mondtam: ennek pusztító következményei lesznek, hiszen több, mint másfél évtizede ismerem mindazokat, akiknek most a magyar jövõt prédájukul dobták. Az MDF viszonya hozzám a lehetõ leghûvösebb volt, amíg az Antall-udvar ki nem lépett és külön pártot nem alakított…



1988-ban a Tokaji Írótáborban, Varga Mihállyal és Gergely Mihállyal együtt megalapítottam a Magyar Szellemi Védegyletet, a névadás az enyém. 1992-ben publikálni kezdtem az Új Magyarországban, de Antall Fábián Lászlót küldte oda szerkesztõnek, és az nem közölte többé az írásaimat. Vödrös Attila akkor vált ki onnan, és vette át a Pest Megyei Hírlap szerkesztését. Idõközben megjelent az izraeli nagykövetség védnökségével egy felháborító, magyar szellemet rágalmazó kiadvány "Kirekesztõk" címen, - ebben Hitler és Szálasi társaságában engem is szerepeltettek. Megkeresésemet az ügyészség elutasította…



Életem jelenlegi szakasza akkor kezdõdött, amikor a vezetõ publicistája lettem a Vödrös Attila szerkesztésében megjelenõ Pest Megyei Hírlapnak. Ez a szakasz a szellemi honvédelemé és a publicisztikáé. Hozzá tartozik a "levél" formájában megjelenõ kiadvány, amelyet Szokolay Zoltánnal 1994. óta csinálunk: a "Kedves Barátom".



Amióta a Pest Megyei Hírlapot financiális erõszakkal megszûntették, rendszeres cikkírója lettem a “Magyar Fórum”-nak is. 1996. márciusa óta az "Új Idõk"-ben visszakaptam a Pest Megyei Hírlapot, - bár meg kell elégednem a kétheti meg-jelenéssel. A publicisztikai tevékenységem értékelése nem rám tartozik. A nyug-díjamból élek, honoráriumot a cikkeimért nem kapok, de nem is várok. Az, amit csinálok, az az életem. Személyes ügyem. Ugyanúgy nem pénzkereseti forrás, mint a madárnak sem az, hogy dalol.



Mindamellett megélek. Az igényeim nem abba a körbe tartoznak, melyeknek a ki-elégítése pénzt követelne. Nincs kocsim, nem is vágyom rá. Nincs színes tévé-készülékem, de még a meglevõ fekete-fehéret sem kapcsolom be. Nincs videó-kamerám. Nincs számítógépem. Nincs bank-számlám. Viszont sok könyvem van. Bibliák, köztük görög biblia, természettudományos mûvek, történelmi munkák garmadával, sok filológia, etimológiai szótárak, magyar, olasz, spanyol, portugál, francia, román nyelvtörténet, Petõfi németül - Kertbeny fordításában 1849-bõl, az összes latin klasszikus. Szórakozásból Martialist is fordítok. Az ilyenre mondják: nem ebbe a világba való. Életem nagy, és mondhatnám, szenzációs tapasztalata, hogyha terveztem az életemet, ha a célom én magam voltam, soha semmi sem sikerült, - de ha elfeledkeztem magamról, ha másokat, felebarátokat vagy ügyet szolgáltam, ha átadtam magam egy transzcendens irányításnak, mely jelentkezett: minden sikerült s nagyon jól éreztem magam. Gyermekkoromtól eltekintve, soha-sem éltem szegénységben, de sohasem éltem gazdagságban. Mindig annyi volt, amennyi épp kellett ahhoz, hogy egy feladatot megélhetési gondok nélkül lássak el. De sohasem több. Ma is így van. Megtanultam: az, hogy mibõl élek meg, nem az én gondom. De amire utasítást kapok, azt teljesítenem kell, mert ha nem, úgy járok, mint Jónás. Megtanultam, hogy nem én vagyok a fény, csak a lámpa, mely áramforrás nélkül semmi. Nem én vagyok a dallam, csak a hangszer.



Nem én vagyok a bor, csak a demizson. Mindig elõvesz Valaki, - azután eltûnök, amíg új feladatra, újra elõ nem vesz. Bûnt is követtem el eleget. Nõkkel való viszonyomban újra meg újra. Az Utolsó Ítéletkor nem kevés vádlóm lesz, - olyan lélek, mely nõi testben lakozott akkor, amikor én is éltem. Idõnként sok volt bennem a gõg, de ha ma jelentkezik, fölismerem és elûzöm. Megtanultam tisztelni az állatokat. Beszélgetni tudok a macskákkal. Utolsó Ítéletkor az állatok talán a védelem tanúi lesznek peremben.”



1997. nyarán a bükki Szalajka-völgyben sétáltunk Sándor Andrással, feleségeink - Jutka és Piroska - társaságában. Elmerülten beszélgettünk; - egyszer csak nagy bogárra lettem figyelmes az avaron. Óvatosan tenyerembe vettem, majd karomra helyeztem. Csapó cserebogár volt - gyönyörû, hibátlan példány. A védelem egyik tanúja. Eddig csak könyvbõl, képrõl ismertem. András finoman, de ellentmondást nem tûrõen rám szólt: "Teszed le azonnal?! - még kárt teszel benne!"


Ilyen ember volt Sándor András.

Végszóként: Sándor András próféciái négy tételben




1. Egy igazi forradalmár


Idézet Sándor András író, publicista és forradalmár (? 1997.) önéletrajzából:


“1956. október 23-ikán az Írószövetségben voltam, délután a Bem téren, este a Parlamentnél, jelen voltam a Sztálin szobor ledöntésénél is. Újpentelén (ma: Dunaújváros) részt vettem a forradalmi tüntetés elõkészítésében, a tömeg meg-választott a Budapestre induló küldöttség vezetõjének. Budapesten tagja lettem az értelmiségi forradalmi bizottságnak és az Országos Nemzeti Bizottságnak. Püski Sándor elnökletével egy 'Magyarok' címû lap indítását terveztük.


Nagy Imrétõl azonban el voltunk szigetelve, mert õt olyanok vették körül, mint Vásárhelyi Miklós, Erdõs Péter, Méray Tibor: a párt 'liberális szárnya', és aktív cionisták. Õk elszigetelték Nagy Imrét a valóságos forradalomtól, és így cselekvésében megbénították.



... 1956. november 4-ikén hajnalban, az ágyúdörgésben, a szélsöpörte kihalt, üres Kossuth Lajos utcán rohantam a Belgrád-rakpartra, az Országos Nemzeti Bizottságba (ez a ház ma a Független Kisgazdapárt székháza) (2004-ben már nem az - Cz. L.), - a kapu zárva volt. Ott álltam egyedül a viharos szélben, az ágyúdörgésben, mögöttem a Duna és a Gellérthegy. Elvégeztetett."



A rendszerváltó magyar állam minduntalan siet leszögezni, mennyire azonosul az 1956-os forradalom és szabadságharc eszmeiségével; sõt, lényegében azt hirdeti, hogy az - 1989. október 23-án Szûrös Mátyás által kikiáltott - új köztársaság már maradéktalanul a magáévá tette 1956 eszméit és mai vezetõi azok megvalósításán dolgoznak, éjt nappallá téve, fáradhatatlanul. Ezt az idilli eszményképet némileg beárnyékolja ugyan, hogy Magyarországot újra meg újra, még mindig az utód-párt vezeti az internacionalistából multinacionalistává lett stratégiai semmibe - az az utódpárt, amely vezetõinek zöme nemhogy hallani sem akart az 1956-os forradalom (pl. ‘harmadik utas’) gazdaságpolitikai koncepciójáról, vagy kül-politikai semlegességi elképzeléseirõl, de kifejezett averzióval viseltetett eszméi iránt. Sõt, olyannyira, hogy a forradalmat ellenforradalomnak bélyegezték, s a szovjet tankok elvtársi segítségével leverték, vérbefojtották, majd visszaültek a nép nyakára, mintha mi sem történt volna. Némileg elgondolkodtató, hogy sem a társadalmi tulajdon (gyárak, üzemek, vállalatok, stb.) ‘dolgozói önkormányzati’ (vö.: munkástanácsok) irányításából (és tulajdonlásából!), sem a semlegességbõl (NATO-tagok lettünk!) nem lett semmi, az ország függetlenségét pedig épp most adtuk oda végleg - még mindig nem tudjuk: miért, mennyiért! - az Európai Únió nevû tisztázhatatlan önazonosságú, zavaros szervezeti irányítású, nemzetek feletti képzõdménynek. Ilyen körülmények között - hiszen ’56 eszméibõl az égvilágon semmi nem valósult meg, és most már nem is fog! - igazán nem csodálkozhatunk rajta, ha az országot irányítók között még mindig sokan vannak olyanok, akik síppal-dobbal, nádi-hegedûvel, s dobozos vagy elektromos helyett davaj-gitárral harcoltak a forradalom ellen, s így a gyõztesek között voltak akkor is, sõt, vannak újra, még ma is. Miközben a valódi ‘56-osok nyomorognak, és ‘a szélárnyékban’ tengõdnek ma is, a globalizált multinacionális kaszt-társadalom perifériáján...



A keserû politikai ‘közszólás’, a köpönyegét magán már háromszor körbecsavart újmagyar proli-folklór, a karizmatikus karhatalmista mindehhez csak ennyit tud nagy hetykén hozzátenni: “Na és!” Ennyit dióhéjban ’56 megvalósult eszméirõl...



2. A bilderbergi fõbizalmi


Ámbár a vezéroldal sem maradhat kvázi üresen. Hívjuk ismét segítségül Sándor Andrást, aki 1997. június 1-i levelében a következõket írta róla, nekem: "Orbán Viktort a bilderbergi ‘kerekasztalnál’ kijelölték a számunkra, és már javában programoznak is minket, hogy jövõre õt válasszuk meg Antall és Horn után harmadiknak, és azt higgyük, ez a mi akaratunk. Megvan ennek a technikája. Rutinkérdés ez. A baromfigyár leghorn-tyúkjai is azt hiszik, hogy a Teremtõ ketrecbe teremtette õket, automata etetõvel... Nem mintha Orbán Viktor nem lehetne szabad körülmények között is alkalmas a magas tisztségre. Lehet, hogy alkalmas lenne, lehet, hogy nem. Világért sem bántjuk õt. Abban azért mégis van némi különbség, hogy egy nemzet a saját életmûködése során termel ki a maga számára egy kormányfõt, vagy pedig valahol elõírják a számára. Ám ha történetesen pl. Kossuth Lajost elõírták volna valahol kormányzó-elnöknek, - minden bizonnyal nem lenne ott a képe ma a szobám falán... Vagyis hát a bunda ismeretében nem olyan auguri mûvészet tudni, ki lesz a bajnok. A Petõ megtette a kötelességét, a Petõ mehet. A Horn megtette a kötelességét, a Horn mehet. Orbán Viktor! - Parancs! - Hozzám! - Parancs! - Jövõre maga lesz a fõbizalmi! - Értettem!" Ennyit a mesebeli királyfiról, aki még mindig lehet - az is.



3. Állami kamattörlesztés sikkasztásból


Aztán 1997-ben már ezt írta Sándor András, még konkrétebben:


“Ne legyünk reményt-pusztítóan rosszhiszemûek! Tegyük fel, hogy amikor a nemzetközi szabadkõmûvesség részérõl (sic!) nekünk feltálalt Orbán Viktor azt mondja: ha évi egy milliárd dollárnyi külföldi tõke áramlanék be az országba, már úgy tudnók az adósságot törleszteni, hogy nem is éreznõk meg - épp olyan naív és bedûtött, mint a magyarok nagy többsége. Horn Gyula már tudja, mitõl döglik a légy, õ tudatosan üt a hasára, mondván, hogy máris havi 100 millió dollár tõke siet be ide.” (Ez részben még ma is így van, hiszen az “illuminátus trükkök használati utasítását”, helyes értelmezését elsõdlegesen még ma is Horn kapja: on line. De ugye azt már senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt is szûzi ártatlan, kvázi beavatatlan, naív és bedûtött maradhatott Járai Zsigmond, Varga Mihály, Matolcsy György, Orbán Viktor? Mert a Piramis naivakkal dolgozik ugyan, de direkt hülyékkel soha. - Cz. L.)



“S hogy mitõl döglik a légy? Hát attól, hogy a befektetett mûködõ tõkébõl nem lehet adósságot törleszteni. Ki törlesztheti az adósságát másnak a pénzébõl? Ez közönséges sikkasztás volna. Az államadósság csak privatizációs bevételekbõl törleszthetõ, márpedig a privatizációs bevételeknek a legvégéhez érkezett ez a kormánynak nevezett tolvajbanda.


Már csak a Világbanknál jelzálogként lekötött magyar föld a fedezet.


Azért készülnek azt (is) kirántani a lábunk alól.” (Épp most rántják ki. - Cz. L.)



“A Horn Gyula hazugság-tirádáival etetett magyar polgár még azt sem tudja, hogy miközben 30 milliárd dollár (ma már 100-110 Mrd USD-ra nõtt a teljes, bruttó összeg, nem beszélve az ún. ‘tõke-adósságról’, ami a lezajlott privatizáció következménye, és ami után nem kamatot, hanem átlagprofitot szednek tõlünk. - Cz. L.) külsõ adósság után fizet ez a Básta szekerébe fogott ország évrõl évre kamatot, aközben 10 milliárd dollár valutatartaléka is van! Ez olyan, mintha valaki, aki több milliót tartogat a bankban, hónapról hónapra új kölcsönöket koldulna ismerõseitõl, s rendszeresen a ruháit és a bútorait adogatná el, hogy a kölcsönöket törleszteni tudja. Nos, a magyarázat az, hogy ez a valuta-tartalék nem a kényre-kedvre rugdosott magyaroké! Ez egyszerûen egy garancia-alap: amennyiben ‘kedvezõtlen’ politikai fordulat történik (értsd: a népünk egy szép napon megunja az uzsorás- és betörõ-dáridót, ha egyszer végre talpra ugrunk és végre kipofozzuk a korrumpált szolgáikat innen), kimentsék ‘a befektetett’ pénzüket, ami a mi elrablott pénzünk, s még ezt a valutatartalékot (is) elvigyék magukkal.”



4. A globális fasizmus


Végezetül: még egy, összefoglaló idézet Sándor András 1996-ban megjelent "A történelem elmezavara" címû könyvébõl, a 179. oldalról: "A nemzeti fasizmusok túlélõ maradványai ‘zavarják’ a globális fasizmus replikálódó (szervesen ki-épülõ) organizmusát: keresztezik ‘a vezetésre eleve elrendelt’ globális világ-elit, illetve ‘a kiszolgáló szerepre eleve elrendelt’ globális embertömeg föld-gömbméretû struktúra-eloszlását. Ennek a globális struktúrának a hormonja a pénz, oxigénje pedig az információ. A migráció elõsegítése és szorgalmazása a nemzetek szétoldódását (így a nemzeti célok eltüntetését) és egységes, mûhold-hipnotizálta kiszolgáló-tömeg létrehozását célozza az összes kontinensen.



A skinhead-mozgalom megragadt a fasizmus korábbi, ma már ‘idõszerûtlen’ állapotában, így a merõben új globális fasizmus számára álcázási lehetõséget ad: a demokrácia jegyében léphet föl a tegnapi fasizmus ellen. A valóság az, hogy a tudomány és a technika új szintje - hozzáférés a nukleáris energiához, az elektronika, a szociotechnika és a tudatbefolyásolás ipari méretûvé válása, az ûrtechnika, a génsebészet - megsemmisítette a nemzeti létmûhelyeket és életvilágokat, valamint a demokráciát, mint társadalmi mûködési rendszert. Miután az új rendszert elõkészítõ fázisok a XX. század elsõ felében a nemzeti társadalmakon belül lezajlottak, a XX. század végére a pénzfolyamatok - mint az emberi energiákat globális méretekben összegyûjtõ és szétosztó csatornák - kizárólagossá tételével globálissá tették a fasizmust: megvalósítva Hilferding ‘generálkartell’ látomását.



Ez a válasz a következõ kérdésekre, melyek újra meg újra megfogalmazódnak milliárdnyi emberben: a puszta vázzá vált demokratikus intézményrendszer keretein belül miért nincs demokrácia? Miért válik a demokratikus intézmény-rendszer erõszak-érvényesítõ mechanizmussá? Miért nem érzi magát otthon az ember saját hazájában? Mért semmisíti meg a szabadságot épp a liberalizmus? Miért tûrnek el hosszú évekig (valójában táplálnak!) oly véres háborúkat, mint a közel-keleti, a vietnami és a délszláv?



A kor a globális fasizmus kora, - bárminek hazudják is világcsászárokká vált tõzsdehiénák. Sajtója és tömegtájékoztatása emberi jogokról és demokráciáról beszél, amíg hazugságai el nem kopnak. Teljhatalmú tõzsdearisztokráciája (a ‘magas intelligencia-hányadosú’ világ-elit) immár ellenõrzés nélkül azt tesz az emberiséggel, amit akar. A világ nemzeteinek, mint kultúrális lényeknek és az önrendelkezés alanyainak kilátása: a halál. És az extrém kétségbeesés zsák-utcába kergeti õket: az öngyilkos terrorba. A Föld bolygó íme az Antikrisztus kezébe adatott, aki az ökológiai katasztrófa felé kormányozza. A politikát, mint pelyvát fújja szerteszét a szél. Már nincs más lehetõségünk, mint lárvaarcunk alatt megõrizve menteni át a rejtett, a mélyben melengetett Krisztus-arcot (az Ember Fiáét az embertelenség pokol-bugyraiban), és Isten-eresz alá húzódva várni be az idõk teljességét."

Epilógus



Azt álmodtam: András újra közöttünk van!



Gyakran hallom mostanában, hogy elvek és eszmék még csak lennének, de nincs meggyõzõ, karizmatikus vezetõnk. Az “egy szem” Orbán Viktor pedig hát olyan, amilyen. Nem – szabad – tudnunk: ki volt, ki lett, s ki lehet még egykoron.



Gyakran rajtakapom magam, amint tudat alatt azon gondolkodom: miként tudnék “kapcsolatot létesíteni”, odaátra, Sándor Andrással... A bölcsessége sajnos csak hiányosan származott át rám, így rászorulnék a tanácsaira. Tudom, hogy az efféle kapcsolatteremtés kísérlete az Egyház szerint bûn, ezért nem is nagyon erõltetem a dolgot, nehogy a végén elkárhozzam!


De “a tudatalattim” csak nem nyugszik. Álmodni - talán - szabad...



Vagy nem szoktam álmodni, vagy nem emlékszem rá, vagy csak zavaros, össze-rakhatatlan és megfejthetetlen töredékek maradnak fenn reggelre.


Most az egyszer - nem így történt.


Vasárnapról hétfõre virradóan, 2002. június 10-ikének hajnalán az alábbi furcsa álmot láttam, mely “történet” kristálytisztán fennmaradt, mert amint felébredtem, azonnal papírra rögzítettem a legfontosabb motívumait, hogy rekonstruálhassam.



Valamilyen ismeretlen hívó szó, belsõ hang vagy kapott információ alapján (ki tudja) késõ délután nyakamba vettem a várost. Csalhatatlan érzékkel befordultam a Dohány utcába, annak is az egyik ódon bérházába, mint akit teadélutánra vagy kora vacsorára várnak. A legnagyobb természetességgel lépdeltem fel a lépcsõn egészen a félemeletig, majd az elsõ lakásajtóig. Pedig öltözékem súlyos kívánni-valókat hagyott maga után: a lábamon nem volt semmilyen zokni, amúgy meztél-láb bújtam a Romániából importált ezer forintos fekete cipõmbe, még a fûzõket is elfelejtettem bekötni. Ennél súlyosabb, nem hiány, hanem többlet jelentkezett a kezemben, melyben mintha tálcán kínálnék valami fontos dolgot, egy nagy papír-dobozt tartottam, félig tele egyszerû építkezési homokkal.



Határozott mozdulattal lenyomtam a kilincset - csengõ nem volt -, majd a nyitott ajtón át egy hall vagy verandaszerû tágas helyiségbe jutottam, amelybõl szemben szoba nyílott és ami balra, hátul egy nyitott kétszárnyú ajtóban folytatódott, ahová természetszerûleg nem láthattam be, csak ha egészen odáig bemegyek…


A szoba tõlem belátható részében nem volt senki. Türelmesen megálltam, vártam, hiszen teljesen biztos voltam a dolgomban: jó helyen járok. Egyszer csak balról, fekete ruhában, fehér gallérral két riadt arcú apácát láttam belépni; észre sem vettek - vagy csak átnéztek rajtam -, majd mellettem elhaladva sietve eltávoztak a lakásból. Ám nem kellett tovább tétlenül várnom, mert kisvártatva szintén balról belépett Jutka, András felesége, aki pontosan tudta ki vagyok, és nem is tett úgy, mintha nem látna. Én még evilági anyagból voltam gyúrva - legalábbis az álom szerint -, Jutka viszont már nem.


Álmélkodva nézett rám, és meg is kérdezte: “Hogyan kerültél te ide?!”


A kérdés nyilvánvalóan arra irányult: honnan tudtam, hogy ide kell jönnöm. Jutka a félelemtõl és tanácstalanságtól tágra nyílt szemekkel visszahõkölt, de ott maradt a szobában, velem szemben 2-3 méternyire megállva.



Arrafelé nézett, amerrõl az apácák jöttek, s ahonnét õ is kijött; mintha csak várna valakire, hogy elõbukkanjon. Sándor András szélvészként viharzott elõ, fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendõvel - igen elegáns volt -; viszont ami furcsát láttam rajta, az a kora volt! Ötvenévesnek látszott, épp férfiereje teljében, nap-cserzette sötétbarna arcbõrrel, kifogástalan egészségben.



Cseppet se látszott meglepettnek, mikor futólag rám nézett: biztos lehetett benne, hogy jövök, hogyha hív. Márpedig üzent nekem, - ki tudja, hogyan. “Épp a török tengerpartról jövünk!” (ahová 1997. õszén majdhogynem feleségeinkkel együtt, négyen mentünk nyaralni, ám mivel nekünk nem volt rá elég pénzünk, Andrásék ketten repültek el, majd pedig András novemberben meghalt) - mondta mintegy magyarázatként a látványra, hogy mitõl ilyen barna. Furcsán nézett a kezemben tartott féldoboznyi építkezési homokra, - ámde nem kérdezte meg, kinek hoztam. Elhúzott mellettem, én meg követtem volna, de a visszaforduló tekintete megálljt parancsolt. “Most egy nagyon fontos találkozóra megyek, aztán hamarost megváltoztatom a világot, benne Magyarországot!” - mondta, s elment.


Magunkra maradtunk.


Én és az álom.



Vác, 2005. február 26.





Czike László