Czike László

Mi kell a forradalomhoz?

(részletek Jezowski Barna naplójából és önéletrajzából)

A klasszikus marxista terminológia szerint – vö.: történelmi materi­a­lizmus – a forradalmak olyként következnek be a társada­l­mi életben, miként a minõségi változások az anyag evolúció­jában: amikor a mennyiségi felhalmozódás eléri és megha­lad­­ja „a kritikus szintet”, spontán robbanásszerû változás áll be, amelynek hatására és következményeként az anyag, vagy a társadalom a fejlõdés magasabb fokára hág.

Marx, Engels és Lenin a kommunizmust tekintették a társadalmi fej­lõdés tetõfokának, amelynek végsõ megvalósulásakor a fejlõdés meg­áll: a megvalósult kommunizmuson belüli további mennyi­­ségi felhalmozódás már nem vezet újabb forradalmi változásokhoz, az emberi társadalom tehát révbe ér, eljön az örök béke korszaka.

Francis Fukuyama, amerikai történész-filozófus a megvalósult li­­berális demokráciát tekinti a társa­dalmi haladás végsõ állomá­sá­nak, miszerint immár nincs tovább értelmük a mélyebb tár­sa­dal­mi kon­fliktusoknak, a szüntelen, megállítha­tat­lan fejlõ­dés által életre hívott problémák megoldásának színtere csak a demokratikus parlament lehet, amely tökéletes fóru­mon a társadalom bármilyen szintû és mélységû problémája maradéktalanul meg is oldható.

A fejlõdés hát lezárult; ettõl kezdve csak a jólét, a béke fokozódik.

Azok tehát, akik ettõl eltérõen gondolkodnak – a haladás, a béke, a tudásalapú társadalom, a liberális demokrácia ellenségei, tehát nemkívánatos személyek, akiket a társadalomnak ki kell vetnie, ki kell zárnia, ki kell közösítenie magából, egészsége érdekében.

A forradalom nemkívánatos, anakronisztikus kategó­riá­vá, „múze­u­mi” emlékké vált. Erre mondanák a szereplõk a „Szelíd moto­ro­sok” címû, szürrealista és immár múzeumi (’70-es évek) monstre amerikai filmben: aki a társaságban nem adja tovább a mel­lette ülõnek a mari­hu­á­nás cigarettát – „blokkolja a jointot”; vagyis nem engedi, hogy más is részesüljön a kollektív élvezetben, befagyasztja a kört, s „a joint haladása” valóban leáll, mindaddig, amíg a blokkolás fennáll. Pontosan ezt teszik „Fukuyama gazdái” a társadalmi életben: blokkolják a fejlõdést, hogy uralkodásukat mindörökre bebetonozhassák.

Mint a kommunisták ’56 elõtt és után, mind a mai napig.

Mert mi is kell a forradalomhoz?

Elsõsorban forradalmi helyzet.

Gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, morális válság.

Megint csak a marxista terminológiát véve kölcsön, és alkalmazva a mai helyzetre – azóta sincs jobb?! -, vagyis „a kommunista kutya harapását demokratikus szõrivel”: amikor a nép már nem tud, és nem is akar a régi módon élni, az uralkodó osztály pedig már nem tud a régi módon kormányozni. Akkor van helyzet.

Ain’t got nothing.

Nothin’ in a whole world.

Ain’t got no money, no home. No sweet, lovely home…

Ain’t got no daddy, no mummy, no brothers, no sisters.

No shoes to walk, no hope to stay.

Nincs család, nincsenek gyerekek.

Csak sírok, sohasem nevetek.

Nincs ország, hol boldog lehetek.

„Anyám, mint ártatlan kislány – nagyanyámmal együtt – a Krász­naja Ár­mija egyik 5 fõs felszabadító, egyben szexuális felvilágosító különítményének áldozata lett, majd vigaszdíjul nagyanyáim sür­gõ­sen süldõ apámhoz adták, aki késõbb kinõtte magát. Keleten, délen és nyugaton is nagyfiú volt, csak itthon, csak itthon húzta össze magát, ha meg-megcsörrent a piros telefon, ifjabb Cinkéhez bekötve. Csak itthon ne lett volna az összetákolt priusza, hogy be­csaklizzák, oda, ahol csak emberre lõni nem tanult meg soha. A szolgálatba, mely az egész világot behálózza, s HÁLÓZAT a neve…

Vénkorára belépett egy páholyba, a verseit kiadandó.

Majd az anyám a szocialistákra, Gyurcsányra szavazott.

A nagyobbik húgom amerikáner lett, W. Bush-t sztárolja.

A kisebbik húgom liberális talpnyaló, a kultúrairtó miniszter neje.

Óh, és a lányaim, két kivétellel, a gyönyörû-okos Jezowski-lányok!

Apai nagyapám ’44-ben – mint iskolaigazgató – zsidógyerekeket mentett, de a hatalom ezt nem köszönte meg neki, soha; de nem is a dicséretért tette, hanem lelkiismeretbõl. ’45-ben – a Citadel­láról céltalanul, de célzottan tüzelõ németek 2 km-rõl, távcsöves puskával átlõtték a lábát; 82 éves korában bekövetkezett haláláig „húzta” is egy kicsit. Anyai nagyapám a Horthy-rendszerben ren­dõrtiszt volt; ha ’45-ben nem tanúsítja két zsidó ember, hogy ren­desen bánt a zsidó foglyokkal, talán még ki is végezték volna. Így csak kitele­pí­tették Monosbélre, ahonnan késõbb Sóskútra költöz­tek. Gyönyörû, tágas belvárosi lakásukat valami fõávósnak adták.

Nem születtem hát szerelem-gyereknek; szüleim házassága egyfaj­ta za­­varos érdekviszony szülte „érdekházasság” volt. Az értelmet­lenül beadott gyorsító injekciók hatására - hamar túl akartak jut­ni a szülésen? – az agyamban megpattant egy ér, mire gyor­san meg­kereszteltek, majd szinte csak kötelességbõl, betettek az oxigén-sá­torba. Másnapra általános meglepetésre a bevérzés felszívódott.

Szép gyerek voltam, szerény és állítólag kivételesen okos. Még azt sem mondhatom, hogy a fizikumom túlontúl gyenge lett volna. A gyakori, fõleg hûléses betegségeimet jórészt annak köszönhettem, hogy egészen felnõtté válásomig nem volt sem rendes ruhám, sem vízhatlan cipõm. Ami a fizikai erõ „születési hiányát” illeti, ügyes­séggel és minden akadályt legyõzni törekvõ lel­kesedéssel kom­pen­záltam. Mint szegény, „másodrangú ál­lam­pol­gár”, álló nap roboto­ló szülõk nem szerelemgyer­me­két; min­­­den tekintetben az ut­­ca, az ut­casarok, a grund nevelt fel – tündéri nagyanyáim végte­len szere­te­te, nagyapáim szigora s keresztapám (esti sakk-partik) épp csak besegítettek. Apám­mal sem­­mi­lyen kapcsolatom nem volt – tisz­tel­tem, noha fogal­mam sem volt, miért. Inkább féltem tõle, mint egy számomra kiismerhetetlen, ide­gen, érzelmet sohasem nyilvá­ní­tó, szeretet nélküli hatalomtól, aki minden gondolatomat ellen­õrzi, és irracionális parancso­kat ad, melyek végrehajtását érthetet­len ügy­buzgósággal, szívós­sággal követeli meg. A megfázásaim 90 %-ban apám lelkét terhelik. Ha visszaemlékszem: egész gyermek­ko­rom­ban fáztam; de legin­kább a je­ges levegõjû miséken, ahol a temp­lom hûvös kövén reszketésig átjárta testemet a hideg. Talán innen ered – noha a sírig és a síron túl is Jézus Krisztus elkötelezett híve vagyok - máig megmaradt atavisztikus viszolygásom mindentõl és min­denkitõl, ami és aki a templomokkal kapcsolatos…”

Ma 2006. november 1-jét írunk, s az országban forradalmi a poli­ti­kai helyzet. Az egyre újabb megszorító intézkedéseket a lakosság egyrészt nem érti – egyre többet dolgozunk, „az elitünk” meg min­dent ellop, semmi nem elég neki -, másrészt hová lett a rengeteg pénz? Harmadsorban a multinacionális kormány által bevezetni, kötelezõen elõírni kí­­vánt életminõség már nem embernek való. A nép tehát már nem akar és nem tud – az árak, a hitelkamatok, az adók és a járulékok az égig szöknek – a „tervezett módon” élni, e­le­ge van már az ún. „rendszerváltás” óta ránk erõszakolt kamat­rab­szolgaságból. Az általános elégedetlenség, a tömeghangulat a végsõkig élezõdött, minden mindegy, mert az embereknek nincsen már vesztenivalójuk. A kormány pedig képtelen a kormányzásra, teljesen hiteltelenné vált és kormányzás (reformok) helyett a pénz-behajtás mértéktelen, cinikus, kegyetlen eszközéhez folyamodott.

„Boldogult ifjúkoromról vegyes emlékeim vannak. Sokirányú – hu­mán és reál - tehet­­ségeim már korán megmutatkoztak. Ám ezeket szinte kivétel nélkül „elvesztegettem”, vagyis kibontakoztatás he­lyett nagyjából széjjel szórtam a szélben. „The answer my friend, is blowin’ in the wind…” Gyerek voltam – tehetséges és értéktelen. Minthogy a képességeim nem jelentettek, még csupán poten­ci­ális értéket sem, senki számára. „Német” nyelvi óvó nénim, aki énekes óráinkat kísérte zongorán, és gyakran skáláztatott – sziklaszi­lár­dan hitte, hogy tenor opera­énekes leszek. Nem lettem, csak rock­énekes, de errõl majd kicsivel késõbb is… A grundon, ahol stabil kis csapatunkat idõsebb fiú „edzette”, mindenki biztos volt ab­­ban, hogy „válogatott balösszekötõ” lehetek – afféle második Tichy La­jos, hisz’ sok kapus rettegte bal külsõvel lõtt, csavart bom­bá­­­i­mat, vagy váratlan „repülõ oxfordjaimat”. Jól ping-pongoztam (kerületi bajnoki csapat-ezüstérem), kiválóan sakkoztam (kerületi bronzé­rem), és gombfociban egész Budán nem volt nálam jobb – saját készítésû, szurokkal összeragasztott, körbereszelt csapatommal a fél várost tönkrevertem. Játékosaim valóságos kézmûves remekek voltak, nem véletlen, hogy negyedévenként menetrendszerûen ki­­lopták a táskámból valamennyit, de hamar készítettem újakat… Jól lõttem célba – akár nyíllal is, ezért „vettem fel” késõbb a Robin of Locksley, sõt, a Ritchie Lionheart írói álneveket is -; egyszer kis­öbû sport­puskával kerületi bajnokságon ezüstérmet nyertem. Sokoldalú gyakorlati-fizikai, inkább ügyességi sikereim mellett, az általános és a középiskolában is osztályelsõ voltam, a hu­mán és a reál tantárgyakból egyaránt. Mindezen „vegyes” képessé­geim az e­gyetemen is jól kamatoztak, ahol filozófiából, matema­tiká­ból és a nyel­vekbõl – német és orosz - is évfolyamelsõ voltam. Ám a lehetõ­sé­geimbõl úgyszólván semmi nem vált valóra. Másnak egyetlen o­lyan ké­pesség is, amibõl nekem tucatnyi jutott, elég lett volna a vi­lághírnévhez, nekem viszont többnyire csak „vigasz-ágak” keser­ves megmászása jutott egész életemben, mely vigaszágakon fõleg a szorgalmat, az állóképességet és a rutint díjazták, és nem az õs­tehetséget. Apám nem bizonyult képességeim „menedzserének”, min­den ener­­giáját lekötötte, hogy többszörösen elfuserált életébõl legalább annyit kihozzon, amennyi elég a háromgyer­mekes család fenntartásához, s még némi önelégítõ sikerélményt is nyújt neki.”

Tegyünk most egy nagy logikai ugrást, sõt, még az idõben is…

„Furcsa életet jártam be, míg valamennyi talentumomat magamé­nak nem tudhattam. Az emberek általában – mert így gazdaságos! - a legjobb képességeiket fejlesztik, minden energiájukkal, lehetõ­leg tökélyre; én nem így tettem, hanem fordítva. Mindig azt az a­dottságomat igyekeztem kamatoztatni, amelyik a leginkább le volt maradva „a többihez” képest. Így egy idõ után – iszonyatos ener­gia-invesztíciók árán, de elértem, hogy több tucat egyenrangú ké­pességgel „kezdtem” rendelkezni. Ez persze nem ment mások se­gít­sége, ha úgy tetszik, az élet fordulatai nélkül. Furcsa dolgokat fogok mondani. Az életem rávilágít arra is, hogy Isten útjai kifür­kész­­hetetlenek, mi több – sohasem lehet tudni, mi, mire lesz jó egykoron. Vegyük például az írás adottságát. Mindig is jól fogal­maz­tam – már 16 éves koromban kötetre való versemet másolták „a lányok” -, mégsem írtam jól, noha „nem tudtam róla”. Az élet arra kényszerített, hogy szépírói tehetségemet a közgazdasági te­rü­­leten tegyem próbára. Isten’uccse – a vállalati tervteljesítési- és mér­legbeszámolóim a világirodalom felfedezetlen gyöngyszemei, de nagyjából ugyanez mondható el „kereskedelmi és egyéb” levelezé­semrõl is. Nos – írni a még középfokú végzettséggel sem rendelke­zõ munkahelyi fõnököm tanított meg, amikor is fogalmazványa­im­ból kegyetlen következetességgel kiirtott minden „dagályosságot”, ami nagyjából a jelzõk és a szebbnél szebb jelzõs szerkezetek szin­te kéjes kipusztítását jelentette. De megtanultam tömören írni!

Két keserves tanulságomról írnék – az egyik ifjú-, a másik közép-korombeli eset, de mindkettõ ugyanarról a tõrõl fakad, ha értik… Tömören úgy foghatom egybe mindkettõt, ha azt mondom: idõ­ben 30 évnyi – 1966. és 1996. - különbséggel két híres ma­gyar film ren­­dezõ­jé­vel is összehozott a sors, más szóval a „Húsz óra” s a „Hideg napok” is belémbotlott – és vice versa. Említettem, hogy jó énekhanggal rendelkeztem, s e tehetségem teret, alkalmat kapott a ’60-as évek Beatles-õrületében. Tizenöt éves koromban amatõr rock-énekes lettem egy zenekarban, amelyben a mester fia volt a ritmus-gitáros, ami nem lett volna baj, de sajnos azt hitte – énekelni is tud. Amikor neki kezdett a „Micsoda szégyen!” címû Rolling Stones dalnak, a komplett banda elterült a földön, és ha­sát fogta a röhögéstõl, olyan hamis volt, ám ez õt nem zavarta. A leginkább bennfentes fellépéseinken (pl.: Rátkay-klub) egyálta­lán nem is énekelhettem, mert nem engedett a mikrofonhoz, pedig a „Dizzy Miss Lizzy”-t és a „Kopasz asszony”-t – vagy 30-40 egyéb nó­tával együtt - egészen kiválóan adtam elõ. Mivel õ – a mester fia – „újította” az erõsítõinket a filmgyárból (a papa reggel kihozta az õrs­rõl), tûrnünk kellett a törvénytelen kornyikálását. Nos, történt egy­szer, hogy a pasaréti villájukban gyakoroltunk, és szülei a má­sik szobában Várkonyi Zoltánnal beszélgettek. Mikor egy-két dalt elénekeltem, a Mester nyájas mosollyal szélesre tárta a duplaszár­nyú ajtót, kölcsönösen bemutatkoztunk. A próba „ered­mé­nye­ként” a filmrendezõ papa is eljött a Rákóczi-gimnáziumi koncertünkre… „Nagyszerûen énekelsz, sokra viheted még!” – „legitimálta” egyéb­ként is látványos si­ke­remet a „20 óra” nagy rendezõje. Jutalmul el is vittek haza, va­lami gyönyörû limuzinnal, s még búcsúzóul újból gratuláltak. Aztán egy héttel késõbb a fia kitiltott a zenekarból…

A másik rendezõ-nagymesterrel már meglett férfikoromban talál­koz­­tam. Egy másik kirúgásom kapcsán, könyvet írtam a Televízió­ról, amelyet „ávós bunkerként” aposztrofáltam. Benne szerepel ez a „kultikus” mondat: „Ha néhány KGB-ügynök nyílt tenderben választ elnökévé egy fõávóst, az még nem biztos, hogy de­mok­rácia.” (id. mû: 25. fejezet, 255. oldal, utolsó bekezdés). Itt, a kuratórium elõtt is nagyon jó benyomást keltettem, mégsem le­hettem tévéelnök, mert hisz’ egy Jezowski másodrangú állam­pol­gár a sa­ját ha­zájában! Apropó: szólnom kell még a jó, mi több hívõ, kikeresztelkedett ávósokról, mert ilyeneket is ismertem. Akik „az átkosban” elsõrangú munkát is adtak a másodrangú állampol­gár­nak és ivadékának, felismerték és támogatták a tehetsé­get, akkor is, ha az nem belõlük fakadt. A levélfelbontó részleg vezetõje állást szerzett anyámnak, hogy meg tudjunk élni. Anyám személyzetis ba­­rát­nõje késõbb gazdasági igazgató lett – jóhiszemû ajánlásával közgazdasági karrieremet indította el. Hálásak vagyunk nekik.”

Mert mi is kell a forradalomhoz?

Másodsorban forradalmi vezetõ.

Olyasvalaki, aki érti az idõk szavát: megérzi, amikor már minden hanta ideje kitelt, s eljött a cselekvés órája. A marxista termino­ló­gia szerint a forradalmi idõk „kitermelik” a megfelelõ vezetõt. V. I. Lenin nélkül nem lett volna októberi forradalom. Kossuth nélkül nem lett volna ’48-as szabadságharc. Nagy Imre nélkül is lett vol­na ’56-os forradalom és szabadságharc! Node mi történik olyan­kor, a­mi­kor „helyzet” van, de forradalmi vezetõ sehol nincs a lát­hatá­ron? Vagy ha van is, megfutamodik, vagy megfutamítják, de­fenzívába kényszerítik, s nem gyõz mosakodni, hogy õ demokrata.

Olyankor másvalakire van szükség, hasított a felismerés Jezowski Barna agyába – olyasvalakire, akinek már nincs veszteni valója, mert mindenét elvették, maradék életlehetõségeit végleg elzárták.

Másnap, pénteken, délután 17 órakor kezdõdött a páholyülés. Je­zowski felvette a legszebb ruháját, és elindult a templomosokhoz. Az Óbudai Kör felkérte egy elõadás megtartására – „Államadósság és privatizáció” címmel. Egyenesen a Selyemgombolyítóba ment.

Amikor az Elnök megadta neki a szót, Jezowski nagyot nyelt, szál­fa egyenesre kihúzta magát, s a következõt mondta:

„Én, Jezowski Barna, a rám bízott feladatot elvállalom! Is­ten engem úgy segéljen!” Azzal egy széles, határozott mozdulat­tal, elöl széttárta hosszú mester-köpenyét, kirántotta hüvelyébõl Szent László véres kardját, s még egyszer felkiáltott:

„Testvéreim!

Népvezér nélkül mindannyian meghalunk; hát akkor már in­kább jöjjön a gyõze­lem, vagy a dicsõ halál! Éljen a haza!

S ahogy az angol mondaná: got 2b!”

A páholyülést félórás üdvrivalgás után berekesztették.

Jezowski Barnára másnap vérdíjat tûzött ki az ávó.

Vác, 2006. november 2.

Czike László