Czike László

A spontán találkozó

Mottó helyett elõre bocsátom, hogy a múltkori történet folytatása továbbra is a képzelet szülötte, tehát sem a cselekmény, sem a szereplõk nem valóságosak; - ez az egész egy oltári nagy hanta, Háry János szösszeneteinek überelésére irányuló halovány igyekezet, röviden: science-fiction mese! Még csak valós ihletése sincs. Mindazonáltal: ‘Aki másnak vermet ás, maga esik bele!’. Azt ugyan nem tudom, mi célból illik, nem illik ide ez a közmondás; mindenesetre ‘Midász királynak juszt is szamárfüle van!’, s ezt ezennel a kiásott gödörbe szépen belekiabálom...

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

A furcsa, váratlan események azzal folytatódtak, hogy Jezowski egy nap levelet kapott. Ez már csupán azért is meglepõ, mert barátai, ismerõsei, családtagjai nem szoktak levelet írni; igaz, telefonálni sem nagyon. Nagyjából valósághûen tükrözi hõsünk postai, illetõleg a külvilággal fenntartott írásbeli kapcsolatait, hogy azok szinte kizárólagosan a nevére érkezõ legkülönbözõbb, kifizethetetlen összegû számlákra korlátozódtak. Most azonban fordulat történt: egy meghívó érkezett!

Érdekes szokás; - Jezowski bármilyen levélen elsõként mindig a feladót szokta elolvasni, mint afféle sokat próbált ember, aki jelentõs élettapasztalatot halmozott fel a rossz és még rosszabb hírek fogadásában. Mindig jobbat várunk annál, ami éppen jön... A meghívó a Nemzetközi Barlangász Szövetségtõl érkezett!

Jezowskinak újra eszébe jutott legutóbbi furcsa álma, illetve az ‘Excalibur’ folyó-irat, s vele a ‘Cinderella’ kisvasút. Mi a frász ez az egész?! - kérdezte magában. A meghívó egy exkluzív barlangász ünnepségre invitálta, - amelyet nagyjából egy hónap múlva tartanak, valahol a Bükk-hegység õserdejének sûrû rejtekében. Az elnök, aki a meghívót aláírta - a névjegyét is mellékelte a borítékban. Igen furcsa, idegen hangzású neve volt: Mesznyik Koszmer! Szláv, angol - ki lehet ez? Soha életében nem hallott még hasonló nevet! A névjegy hátoldalán kézzel írt szöveget talált; az elnök üzente, hogy szívesen látja néhány nap múlva az irodájában, egy rövid, bemutatkozó látogatáson.

Maga a meghívó a következõképpen hangzott:

„A Nemzetközi Barlangász Szövetség szeretettel meghívja személyesen, csak és kizárólag Önt a legújabban feltárt bükki barlangjárat templomának felavató ünnepségére. Elõre is kérjük, ne csodálkozzék, ha a ceremónián olyasvalakik is részt vesznek, akikrõl ezt elõre a legkevésbé sem feltételezné! Mint ahogy azt sem garantálhatjuk, hogy a meghívott vendégek között esetleg nem lesznek az Ön számára ‘ellenszenves’ személyiségek; - netán tényleges ellenfelek, vagy akár ‘ellenségek’ is. Találkozás: ekkor, itt és itt. Aláírás: Mesznyik Koszmer elnök.” Jezowskinak már a füle is ketté állt a meglepetéstõl! Soha életében nem volt semmilyen kapcsolata a barlangászokkal; - azt meg végképp nem értette, mi a fenének kell templomot avatni egy újonnan feltárt bükki barlangjáratban?! De hogy esetleg ‘ellenségei is’ kaptak meghívót; ez végképp meghaladta fantáziáját, s a felfogó képességét. Mire lehet ez jó?! - gondolta; és pláne: miért közlik vele ezt, jó elõre? Megmutatta a feleségének, mit is kapott; - ám az asszony csóválta a fejét, s csak ennyit szólt a férjének: „Ne menj el, nagyon gyanús meghívó ez!”...

Jezowskit azonban sehogyan sem hagyta nyugodni a meghívás; folyton ez járt az agyában tudat alatt - ha akarta, ha nem. Mi történhet? - gyõzködte magát; semmi baj nem lehet abból, ha megismerkedem ezzel az Elnökkel, aztán a többit késõbb meglátjuk... Eljött a bemutatkozás napja, s Jezowski meglátogatta az Elnököt, aki nem volt egyedül. Két középkorú férfi ült vele szemben egy kerek asztalnál; az egyiket sohasem látta, ám a másikat ‘régrõl’, még az átkosból jól ismerte! Fedõ-nevû vállalatnál dolgoztak kollégákként; - egy olyannál, amelynek valójában a mellékfunkciója volt a fõ tevékenysége. Pali! - kiáltott fel a viszontlátás örömével Jezowski, hiszen már vagy 20 éve nem látta egykori ‘munkatársát’. (Az említett cégnél mindketten vezetõk voltak, más és más beosztásban. ‘Pali’ nagy kajakos; de egyébként is közismert sportember volt; túrákat tett gyalog vagy kerékpáron.) Láthatólag vagy látszólag (?!) nagyon megörültek egymásnak. Pali bemutatta az Elnöknek és a másik férfinak. Úgy fogadták, mint régi ismerõst. Pali elmondta, hogy õ most a barlangászok híradósa, - társa pedig barlangász történet-kutatással foglalkozik. Jezowskinak egyszer csak eszébe jutott, hogy Huba írásait olvasta is évekkel korábban az ‘És lõn világosság!’ címû ezoterikus folyóiratban. Az volt a kutatási területe, ideája, illetve ‘kissé már a rögeszméje’, hogy minden áron meg kell õrizni a nemzeti barlangász szövetségek függetlenségét, - szemben azokkal a liberális kozmopolita törekvésekkel, amelyek egyetlen központosított szervezetbe igyekeztek integrálni a világ összes barlangászát, sõt fizikailag is átjárhatóvá, egy közös topológiai rendszerré akarták összekötni valamennyi feltárt barlangot. Az alábbi idézet is Jezowski agyába villant, a feledés homályából: „De szörnyû sors várt arra, akit a zsuanzsuanok megtartottak a maguk foglyának ... sirit húztak az áldozat fejére ... levágtak egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták ... a legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbõrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gõzölgõ állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. Ez volt a siri. Ki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, s meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét - mankurt lett belõle ... A mankurt nem tudta, ki õ, milyen törzsbõl-nemzetségbõl való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt.” Huba szerint ilyetén sors várt volna ‘az integrált barlanglakókra’, amennyiben megvalósul a nemzeti barlangász szövetségek nem kívánatos, szupranacionális globalizációja... Jezowski nem nagyon értette, miként lehetséges akkor mégis, hogy a meghívón a Nemzetközi Barlangász Szövetség emblémája és pecsétje szerepel, - amikor az Elnök, Huba és Pali is a Nemzeti Barlangász Szövetség vezetõ tisztségviselõi?! Amint az is furcsa volt a számára, hogy Pali, akit 20 évvel korábbról minden munkatársa csak ‘ÁVÓ-s’ palántának tartott; - miért hord most a nyakában óriási krisztus-keresztet, s miért szõ minden második mondatába tudatosan keresztény fordulatokat? Disszonáns mozzanatok voltak ezek, de Jezowski nem hirtelenkedett - a jövõre bízta a megoldást...

Ez az elsõ látogatás csak néhány bemutatkozó udvariassági gesztusból állt. A kis, szúrós szemû kese Elnök maximális jóindulatáról biztosította az új jövevényt, és szóban is megismételte meghívását a barlangtemplom-avató ünnepségre. Akár ha így lehetett elõre is idõzítve; - Pali izgatottan kiráncigálta Jezowskit a folyosóra, s a következõket súgta-kiabálta a fülébe: „Tudod Te, ki ez a Huba?! Ellenlábasa volt az elõzõ elnökünknek, s csak azért nem õ lett az Elnök, mert ez a mostani ügyesebben keveri ‘a nemzetközi kártyákat’, a multinacionális kapcsolatokat! Megfelelõ szponzorok nélkül ugyanis mi sem mennénk semmire. Viszont most magyarázattal tartozom neked. Tudod, ez a mi kis titkos társaságunk hosszú évek óta létezik; - nézd, úgy csinálunk, mintha nemzetköziek lennénk, igazából azonban mi vagyunk a magyar nemzeti barlangászok utolsó menedéke. Már a mi erõnk sem a régi, de azért arra még telik, hogy néhány újabb templomot is felépítsünk a barlangi járatok ‘nagytermeiben’, a föld alatt. Akik tudják ezt rólunk; kripta-kommunistáknak tartanak minket, de ne törõdj vele! Lépj be hozzánk! Ne sokat várakoztass, mondj gyorsan igent!” Jezowskival egyre csak forgott a világ! Mitévõ legyen?! Azt sem tudta hirtelen, hogy hol áll a feje. Erre, ami történt - a legkevésbé sem számított. Zavartan motyogott néhány halogató és köszönõ mondatot; megígérte, elmegy az avatásra, majd távozott...

Jezowski (már korábban is) tisztában volt azzal, hogy a kommunizmusban kettõs rendeltetéssel épült meg minden nagyobb infrastrukturális beruházás. Tudott a Vár és a Várhegy alatti titkos kazamatákról; és tudott arról is, hogy a budapesti metró annak idején mintegy háromszoros költséggel épült meg, mert húszezres befogadó képességû atombiztos földalatti óvóhelyeket kellett kialakítani a metró hivatalos költségvetésének a leple alatt, a pártállami elit biztonságát biztosítandó. Még arról is hallott egy keveset, hogy a mintegy 46 éven át ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet Vörös Hadsereg szintén atombiztos luxus bunkereket épített a parancsnokság és a tisztek számára; mindenekelõtt a Bakony és a Bükk õserdõi mélyén, mélyen az egyébként szinte lakatlan hegységek gyomrában. Olyanokat, amilyeneket még ‘az afganisztáni Usama bin Laden’ is megirigyelhetne, hogyha láthatná a különbséget! Ám Jezowskira minden tekintetben meglepetések vártak...

Eldöntötte, hogy nem szegi meg adott szavát, s - mint kívülálló látogató - elmegy a bükki ‘templom-avató’ ünnepségre. Nem tehetett róla, hogy végül nem így lett. Amikor megérkezett a helyszínre, - a látvány teljességgel lenyûgözte! Szikrázó éjszakai fények, tûzijáték, szinte nappali világosság, valóságos majális hangulat egy nyári estén, valahol a Bükk-hegység évszázados fái között, egy ember nem lakta hegybe fúrt széles alagútból kiöblösödõ hatalmas, boltozatos teremben. A monumentális, hegyi ‘luxus-palota’ madártávlatból olyan gyönyörû, valószínûtlen látványt nyújtott, mintha csak a marslakók gyûltek volna össze éji fekete misére. A nagyteremben uralkodó hangulatot lehetetlen akár megközelítõ hitelességgel is leírni! A bejáratnál Jezowskit külön fogadóbizottság várta, Mesznyik Koszmer elnökkel az élen. Kedélyesen átkarolva beljebb invitálta vendégét, s szembejövõ ismerõseinek ‘mint a szintén Rend-béli, tekintélyes Jezowskit’ mutatta be. Hiába szabadkozott, az est hömpölygõ áradata magával ragadta. Gyakorlott karok adták egymásnak kézrõl kézre, s még fel sem ocsúdott, már át is öltöztették egy rituális ruhába. Skarlátvörös palástot viselt, szénfekete mellénnyel, - a hátán és a mellén arany rózsakereszttel...

Nincs fantázia, nincs szókincs, és fõként nincs hely az este hangulatának, színes forgatagának, emelkedettségének és pompájának leíró érzékeltetésére! Jezowski eddigi élete legizgalmasabb pillanatait élte meg; s azt hitte, hogy ébren álmodik...

Egyszerre a halk zene elhallgatott; - teljes csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. „Szólítalak, Jezowski testvér, jöjj ide, elém!” - szólott az öblös hang az emelvényrõl, s a hang gazdájában Jezowski Mesznyik Koszmer elnököt ismerte fel. A hívásnak eleget téve, felsietett vendéglátója oldalára. „És most szólítom a felavatási, illetve inkább beavatási ünnepségünk vezérszónokát, Habsburg Ottót, Jeruzsálem Királyát - tartsa meg rövid beavató beszédét!” - szólt ismét az elnök. Az idõs király ekkor mosolyogva Jezowski felé fordult, és a következõket mondta, kántáló hanghordozással: „Üdvözöllek benneteket! Élve a Nemzetközi Barlangász Szövetséget alapító páneurópai jogommal, magisztereim tanúságtévõ jelenlétében, új testvérünk beavatásáról határoztam. Tanúságtévõ nagymestereink, kik mind jelen vannak, a következõk: Mádl Ferenc, Magasztos Nagy Pátriárka; Boross Péter, a Nagy Kelet Doyenje; Orbán Viktor, Oxford Rendszerváltó Dauphine-je; Horn Gyula, Bilderberg Priorja; Kovács László, Hazzard Megye Lordja; Kövér László, Századvégi Kerekasztal Lovagja, Szájer József, Kelet-Nyugat Benjáminja; Demszky Gábor, Budapest Perjel Harborja; Angliából: Anthony Blair, Mezopotámia Hercege! Elõttetek ezennel beavatom Jezowski testvérünket, akinek a Föld Világállam Elsõ Konzulja kitüntetõ címet adományozom. Szólítalak, Jezowski testvér, mondd fel az õsi eskünket, amelyet a Világosság Fényhozó Hercege megbízásából a Skót Rítus Nagytanácsnoka, a magyar elnök, Mesznyik Koszmer testvér fog elõolvasni!”

Jezowski mellén óvatosan széjjel húzták a skarlátvörös palástot, majd borotvaéles hegyes tõrt szegeztek neki, miközben kezeit a Biblián keresztbe helyezték. Halk csörömpölõ zörgés hallatszott; - a ceremónia-mesterek keltették koponyákkal és lábszárcsontokkal, a katarzis fokozása céljából. S eközben zúgva morajlottak fel az eskü utolsó, legkeményebb mondatai: „... ha ezek közül csak egynek is ellene cselekedném, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol 24 óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérzõ tetemeit égessék meg és bocsássák szélnek a hamvaimat, hogy még emlékem se’ maradjon a becsületes emberek között, a Föld színén! Isten engem úgy segéljen!”

Jezowski mámoros állapotban, szinte transzban, mechanikusan mondta végig az esküt, fel sem fogta a szavak értelmét. Altestében reszketett; veseelégtelenséget érzett (fogvacogását visszatartotta), s a záróizmai már kezdtek elernyedni. Végig elõzõ esti olvasmánya járt az eszében; Lakatos Pál második hajmeresztõ könyve, a „Rendszerváltó miniszterelnökök pórázon” címû. Ezután a feleségére gondolt, s szempillantás alatt túláradó nyugalom és magabiztosság szállta meg a testét és a lelkét is.

Tudta; ezúttal nem munka nélkül megy haza...

Vác, 2003. július 25.

Czike László