Czike László

Álnevek és gúnynevek

A nevem: Jezowski Krisztián. Kettõs kereszt.

Nem valódi, hanem felvett név, afféle mûvésznév.

Úgy alakult ki, hogy 8-10 éve észrevettem: Gyurkovics Ti­bor egyes írásaiban önmagát rejti a Jezovics szereplõi ál­név mögé, úgy, hogy a Gyurko helyett Jezo-t ír, ami Jézus nevének szótöve. Erre úgy döntöttem, én meg a jugoszláv név mintájára képezek egy lengyel névváltozatot…

Gyerekes ostobaság volt, de akkor jó ötletnek tûnt.

Álnév, mint Cliff Richard, Ringo Starr vagy Peter Sheldon.

Boldogult serdülõkoromban, amikor amatõr rock-zenész (éne­kes) is voltam, az Antoine Sunshine mûvésznevet „e­rõl­tettem”, de mivel továbbra is mindenki Lacinak hívott, idõvel letettem róla. Álnévnek az ember ösztönösen jókat választ, hogy jobb színben tüntethesse fel magát. A Nap­su­gár a legjobb dolog. Például álnév volt Sonny Bono is – Nap és Jó(ság). Késõbb kiderült, hogy Sonny egy szadista férj volt, s gyakran eltángálta Chert, a gyönyörû cherokee lányt, mint ahogy a kisebbségi komplexusos Ike (Ákos) is sûrûn, elõszeretettel sózott oda neje, Tina Turner feszes hátsó felére. Ami ugyebár nem jó és nem lovagias dolog…

Írni is álnéven kezdtem: az R. L. monogram hol Robin of Locksley-t, hol Ritchie Lionheart-ot jelentette és engem ta­kart. De írtam az édesanyám leánykori nevén, Bakó Lász­ló-ként is, 2-szer. Mai véleményem szerint ezek kamaszos „szárnypróbálgatások” voltak, 1-2 évnyi „kísérletezgetés” után – 1998-tól – már csak a saját, eredeti nevemen írok.

Nos, álnév a hétköznapi nevek kb. 80, s a nagy mûvészek ne­veinek 100 %-a. Az „álnevek” óriási többsége németbõl fordítás magyarra – pl. grósz = nagy, klein = kiss, apró; roth = veress, piros; grün = zöld, schwarz = fekete, weisz = fehér, (grün)wald = erdõ, (grün)feld = mezei, deutsch = német, berger = hegyi, goldberger = aranyhegyi, bürger = polgár, müller = molnár, hofer = udvaros, wasserburger = vízváry, winter­man­tel = té­likabát. A sze­mélyi nevek másik nagy több­sége pedig úgy született, hogy az eredetileg ide­gen, és/­­vagy idegen hang­zású nevet nagyhirtelen „magya­ros” hangzásúra változtat­ták, például: deutsch = daucsó, káin = kaján, nickelfinger = nemeskéri, donnerwetter = domonkos, münchhausen = monostori, stb. Persze gya­ko­ri volt a „magyarosítás”-nak az a praktikusan szellemes módszere is, mikor a családfõ becsukott szem­mel, egy­sze­rûen rá­bökött körzõjével a térkép elõre kivá­lasz­tott olda­lá­ra, s amelyik városhoz, helységhez a legkö­zelebb esett a bökés, az lett a család új neve. A választott oldal az ese­tek nagy többségében Erdély volt, ami ugye „nagyon” ma­gyar, nagyon magyaros. Sok ilyen nevû embert ismerek.

A leírt példák persze fiktívek, kitalált személyek nevei.

Persze felmerül a kérdés, mi az, hogy eredeti név?

Melyik név eredeti és melyik „felvett”? Jómagam errõl – min­den mélyebb megkülönböztetési szándéktól mentesen - azt gondolom, hogy eredeti név az, ami többszáz-éves, fel­vett pedig az, amely maximum néhány évtizedre tekint­het vissza. A jelentését, a tartalmát tekintve pedig felvett név­nek tekinthetõ mindazon vezetéknév, amely a név vi­se­lõ­­jé­­nek az eredeti tulaj­donságait, a valódi származását, nem­­ze­ti­ségét kívánja célzatosan megváltoztatni, mi több, el­fed­ni. A személynév ugyanis meghatároz: eredetileg tör­té­netiségében akként, azzal a céllal alakult ki, hogy vise­lõ­jét valós ismérvek alapján különböztesse meg társaitól, tehát semmiképpen nem a rejtõzködés, a dezinformálás, a félrevezetés volt a célja. Eredetileg például a "Hosszú” név nyil­ván azt jelentette, hogy a tulajdonosa ki­véte­les testmagasságot ért el – igencsak furcsa lett volna, ha ezt a ne­vet egy törpe viseli. Mint ahogy az „Erõss” nevet sem viselhette hitelesen egy vasággyal együtt 30 kilós nyápic. Ugyanilyen értelmetlenség lett volna az is, ha egy Tatáról származó család hirtelen felindultságból, de nagy elszánt­sággal fel­veszi a Félegyházy nevet… Eredetileg, az eredeti, társadalmi szinten egyezményes információtartalom pont abban állt, hogyha egy embert, egy családot pl. Egri-nek hívtak, akkor embertársai bízvást gondolhatták, sõt, tud­hat­ták, hogy a név gazdája olyasvalaki, aki Eger városá­ból jött. Mára a családnevek eredeti információtartalma is el­ve­szett, illetve megbízhatatlan. A nevekhez kapcsolódó „e­lõítélet”-eknek épp’ az a fõ okuk, hogy nem tudhatjuk biztosan, kit is tisztelhetünk valamilyen kifejezõ név mö­gött, illetve nem tudhatjuk, hogy az egykori névválasz­tás­ban mennyi­re játszott szerepet, és milyen indíttatásból az esetleges rejtõzködõ szándék. Itt jegyzem meg: hogy anyai nagya­pá­mat – szerencsétlenül - Bakó-nak hívták, nyilván nem je­len­theti közvetlenül, hogy a foglalkozása hóhér lett vol­na, minda­zon­­által nem lehetetlen, hogy valamelyik tá­voli õse tényleg az volt, s ezért szabták rá a nevét. Csak remélni tudom, hogy nem. Ez a kötelezõ önirónia helye…

Semmi rosszat nem gondolok azokról az embertársaimról, akik nem „ere­deti” nevet hordanak, de annyit mindenkép­pen gondolok róluk, hogy vagy a személy/név azonossá­gá­nak, vagy a nevük információs tar­talmának nem tulaj­donítanak különösebb jelentõséget. Pedig a név igen fon­tos megkülönböztetõ jegyünk lehet, mi több, néha ómen, vagy­is „baljós elõjel”. „Megkülönböztetek, te­hát tanítok.” – okta­tott engem is 1997-ben elhunyt író ba­rátom, Sándor And­rás, akinek a neve mellesleg szintén „felvett” név volt. Linné a növényeket, Darwin és Brehm az állatokat éppen asze­rint „rendszerezte”, hogy különbözõ, egyes, csak rá­juk jellemzõ sajátosságaikat jól kifejezõ neveket adott nekik. Például milyen kifejezõ a vérehulló fecskefû, a par­lagi vipera, az aranyos bábrabló, a kék nünüke, a törpe víziló, a nappali pávaszem, a vetési bagolypille, a szibériai tigris, az alaszkai malamut, vagy a jávai elõember jelzõs szerkezet, amely az adott élõlénynek a rendszertanban el­fog­lalt helyét, származási és szerves egyedi tulajdonságait is jól megmutatja. Ezek a nevek alkalmasak arra, hogy elõ­re el­igazítsák a velük kapcsolatba lépõket az élõlény is­mert, szokásos tulajdonságairól, típusjegyeirõl, „elvárha­tó” visel­kedésérõl. Nagyon érdekes e tekintetben az in­diá­nok névválasztása, hiszen közismert az indián népek egy­szerû, ártatlan õszintesége; nem véletlen, hogy a rézbõrû­ek a „fehér” embereket sápadt arcúaknak és „kétnyelvû­ek”-nek (a kígyó nyelve kétágú!) nevezték, tartották, vagy­is olyanoknak, akik hol így, hol úgy beszélnek, érdekeik szerint. Az indiánoknak eredetileg nem voltak hátsó szán­dékaik, a sunyi lelkiséget a hódító telepesektõl „les­ték el”, fennmaradási kényszerbõl. Ám éppen eredeti ártatlansá­guk tette õket sebezhetõvé, sõt, kipusztíthatóvá. Az indiá­noknál az Ülõ Bika név olyan férfit jelölt, aki ereje, fölénye tudatában általában nyugodtan ül. (Az ülés a váratlan tá­madás elhárítása szempontjából hátrányos testhelyzet.) A Bölcs Bivaly olyan fõnök neve volt, akit az élettapasztalat és az erõ egyaránt jellemez. A Hosszú Puska név arra u­talt, hogy a viselõje leginkább kivételesen hosszú csövû, ha­lálos biztonsággal célba találó puskájáról (vö. karabély) híres, illetve közismert. Fürge Szarvas, az ifjú mohikán a rendkívüli fürgeségérõl kapta a nevét. Ravasz Róka, az irokéz fõnök immár elsajátította a fehérek kétnyelvûségét, stb. A név a differenciálás legfontosabb alapja, a megkü­lönböztetés pedig a tudásé, hiszen a tu­do­mány éppen ab­ban áll, az a legfontosabb szerepe, hogy kikutatja, felfedi, leírja a jelenségek közötti valóságos azo­nosságokat vagy ha­son­ló­ságokat, különbségeket és össze­füg­géseket, hogy mi­­nél többet megismerhessünk a minket kö­rülvevõ világ­ból. Az emberek személynevei ma már saj­nos nem követik a tudományos normákat, inkább elfed­nek, mint informál­nak. Pedig a tudás, az ismeret – nem elõítélet. Éppen az „elõítéletes”, aki nem ismeri el, hogy minden tudás alapja a megkülönböztetés. Minél több el­térõ, megkülönböztetõ jegyet ismerek, annál többet tudok a világról. S mi más dol­gunk lehet a Földön, mint a valós tudás megszerzése, a hit és a szeretet elmélyítése és gya­korlása jegyében? Bi­zony jó lenne olyan világban él­nünk, amelyben egy­részt mindenki az lehet, aki lenni sze­retne, vagy aki ténylege­sen, másrészt mindenkinek a neve azt fejezné ki, aki va­lójában. Olyan világban, melyben mindenki büszke le­­het­ne önmagára, és a nevére, ami azonos a személyiségével. Az maga lenne a mennyei demokrácia, amelyben senki­nek nem kellene „mimikri név” alatt rejtõzködnie, s min­denki büszkén felvállalhatná, hogy azonos is azzal, amit a neve sugall és kifejez.

******

Ezek után lássuk, mit is lehet csinálni nevekkel, nevekbõl – és most nem feltétlenül a history-fictionben újabban di­va­tos anagramma-„gyártásra” gondolok -; hisz’ az em­ber idõnként rendkívül találó „átalakításokra” is ráhibáz, me­lyek „szinte önként”, maguktól következnek, kínálkoznak a névhordozó személy jellemébõl, tulajdonságaiból, vagy a társadalmi aktivitásaiból. Sõt, esetenként valóságos törté­net-fûzért lehet(ne) összefûzni a név átformálásából eredõ nyelvi vonzatok felhasználásával. Kinek a - tisztának nem mondható - fantáziáját ne csi­gázná fel manapság például, ha azt mondjuk: „A szar­keverõk társasága elintézte, hogy a frakció mostantól alulról szagolhatja az ibolyát?” Vagy: „A hóbagoly bort iszik és vizet prédikál – ezután majd pár­tok­tól függetlenül." Vagy ez: „A képviselõ úr sorsa almássá vált, de nem is almásderesen fog távozni a Parlamentbõl.” Ugye, hogy izgalmas játék a névszó-játék?

Kezdjük a játékot a „legpatinásabb” nevekkel!

Gyurcsány. Szerintem a máig legtalálóbb gúnyneve, hogy Furcsaferkó. Mert „ez a mi Ferkónk” valóban igen furcsa! Furcsa a pattogó, fülsértõen karcos, feszes/­fe­szült, és fe­szült­­séget is keltõ, érthetetlenül hadaró beszéde, erõsza­kos és erõszakolt hanghordozása, neurotikus testbeszéde – nyegle vonaglása, rángatózása -, groteszk arcmimi­ká­ja, az egyes kijelentéseivel és hivatkozá­sai­val szöges ellentét­ben ál­ló abszolút és kritikátlan, szánalmasan nevetséges anyag­elvûsége, anyagiassága, gátlástalanul ellentmondá­sos hazudozása, „köztársaságpártisága”, mindene. Ahogy halálos és halált megvetõ „biztonsággal” ül háttal elõre a lovon, ahogy a lepcses szája – a magyar békaszájú lepke – ezerrel szórja szanaszét a semmitmondó kapitális barom­ságokat, ahogy rendületlenül hiszi, hogy az élet egy ócska hazárdjáték, melyben csak az olcsó sikerek utólagos (ön)­igazolása számít, a pillanatnyi „gyõzelem”, és semmi más. Furcsa, mert mindez mélyen termé­­szetellenes. Furcsafer­kó nem egyszerûen ellenszenves, hanem a teremtés finto­ra. Seggrázó, férfiatlan férfi, aki nem nõies, nem feminin, csak szimplán férfiatlan. Furcsán férfiatlan, hiteltelen, azt sem tudni, hogy valójában ki-mi szeretne lenni, nemhogy azt, hogy mi-ki valójában. De van rá egy tán még találóbb gúnynév, amely oly’ velõsen fejezi ki a vele kapcsolatos ké­telyeinket, sõt megrázó „bizonyosságainkat”, hogy külö­nösképpen magyarázni sem érdemes. Gyurcsány = Diur­ceanu. Mondjuk ki a „teljes” nevén: Fleto Diurceanu.

De a vele szembenálló „társa” sem úszhatja meg gúnynév nél­kül. Hasonlóképpen „képezve”: Orbeanu. Esetleg még: Orbánc. Vagy – amint a nép „közszáján” anno forgott is ilyen: Orgyán és Torbán. Mindezek mintájára most al­kot­hatunk egy újabb gúny­ne­vet is: Tor­dieanu. De hogy ezeknél egy még sokkal „vadaibbat”, meghökkentõbbet is mond­jak: Paul Lendvai Katalin… Vagy: Kóka Kóla… A magyar televíziózás koronázatlan királyát például nemes egyszerûséggel hívhatjuk Fikusznak vagy Fidibusznak. Azt is elkönyvelhetjük, hogy a „Klein” névnek legalább há­rom magyar fordítása létezik: Kiss, Apró és Herényi… A falusi fuvarosból országgyûlési kép­viselõvé avanzsált har­csa­sörte-bajszos úr neve pedig - az idegen szavak írásá­ban, kiejtésében és jelentésében nem túl jártas szom­szé­dom kifejezésével élve - „fanatikusan” ejtve: Tom Lantos Szacs­men.

De menjünk még ennél is tovább. Nyilvánvalóan igen ta­láló változata a Pokorni névnek, hogy … Podgornij. Talán egy anekdotával – megtörtént – tudnám megvilágítani az õ számomra ellentmondásos, szinte „kétszándékú viselke­dé­sét”. 1996-ban Orbán Viktor – a sajtótitkárával (Tátrai Eszterrel) történt elõzetes egyeztetés után – teadélu­tán­ra hívott, hogy megismerkedjünk. Mindenkivel tényleg meg is ­­ismer­ked­het­tem, egyetlen embert kivéve, aki a terem balol­da­lán „ácsorgott”. Három méteres környezetében két úrral, akikkel láthatólag épp’ semmilyen megbeszélni va­ló­ja nem volt. Több­ször is próbáltam megközelíteni, ám mindannyiszor ered­ménytelenül. Amint közeledtem, a két „úr” testileg és mintegy testületileg is - hirtelen összezárt. Nem tudtam megszólítani sem. Harmad­szor­ra már eléggé értetlenül, kérdõleg nézhettem egyikükre: „???”. „Pokor­ni úr nem ér rá.” – hangzott az elutasító heti válasz, amit máig sem értek. Ámde máskor minden egészen „más­ként” történt. Egy nem sokkal késõbbi Fi­desz-rendez­vé­nyen, ahol Orbán Viktor beszélt az õ hí­ve­i­hez; felesé­gem­nek és nekem már nem jutott ü­lõ­hely. Zavartan néztünk körbe, s a tekintetem megakadt a falnál „ácsorgó” Pokorni Zoltá­non. Azonnal átlátta kínos helyzetünket és nyomban ho­zott nekünk két széket, a szomszédos helyiségbõl. Szá­momra akkor „visszaváltozott” Podgornijból Pokornivá…

Nyilván ismerik, kedves olvasóim, Passuth László író ne­vét. Nos, én már semmin sem csodálkozom, „név ügyben” sem… Így nem találtam semmi meglepõt abban, ami­kor egyszer üzleti tárgyalásra mentem Pécs városába, s a tár­gyaló asztalhoz velem szemben leülõ vezetõt tör­ténetesen Pécsinek vagy Péchynek hívták. Még akkor sem lepõdtem meg, amikor Miskolcra mentem megbeszélésre és tárgyaló partnerem a Miskolczi névre hallgatott. Viszont elkezdtem gyanút fogni, amikor Szegeden egy Szögedi, Debrecenben pedig egy Debreczeni nevû úrral kellett tárgyalnom. Node a java csak ezután jött, s mindjárt kiderül, miért hoztam szóba Passuth László nevét. Nem fogják elhinni, a követ­kezõ beszélgetésemre egy vasutassal került sor, akit úgy hívtak – nemes egyszerûséggel -, hogy Wassutha László!

Ez már elõrevetítette, hogyha egyszer sikerül találkoznom Wintermantel képviselõ úrral, nos, azon a találkozón mi ketten télikabátban fogunk ülni, az fix. És abszolút lehet­sé­ges az is, hogy egy asztallal odébb éppen Wastagh Pál fog beszélgetni Kossutha Lajos úrral, a forradalomról…

Kérem, vegyék figyelembe, hogy – nomen est omen - a ne­vek mindig jelentenek valamit/valakit, és különösen igaz ez Peter Sheldon új könyvének szereplõire is, akik neve­i­ket mai társadalmi életünkbõl kölcsönözték.

Vác, 2008. október 20.

Czike László