Czike László

Ellentámadás önvédelembõl

Genetikus átok

Miután a dinozauruszok valami rejtélyes csillagközi katasztrófa, ál­lí­tólag egy viszonylag „közeli” szupernóva-robbanás következtében ki­haltak; a kétéltûek hódították meg a szárazföldet, amelyek – legaláb­bis a törzsfejlõdés idõrendjét és irányát tekintve – a madarak és az el­sõ em­lõsök (s vele a méhlepényesek) közvetlen elõdeinek tekinthe­tõk. Õsi elõdünk – hiszen ez a lény a ma élõ valamennyi emlõs, te­hát az ember ge­ne­tikai elõdje is! – úgy 200 millió évvel ezelõtt, az ún. felsõ triász korban alakult ki, egy erõsen „patkányszerû” rág­csá­ló volt; nyúlnagyságú, tehát némileg termetesebb a mai vándor, föl­di, illetve leg­egyszerûbben szólva házi vagy csatorna patkányoknál.

Tehát „patkányoktól” származunk; s nem csupán az ügynökök…

Kezdeti illúziók

Egy magyar fiatalember mezõgazdasági tel­ket örö­költ, és mivel a foga túlzottan amúgy sem fûlt a banktiszt­vi­selõi élet­hez – inkább vala­mi hasz­nos, érték­alkotó tevékenységre vágyott -, elha­tá­roz­ta, hogy gaz­dál­kod­ni fog. Legottan hát összegyûjtötte minden meg­ta­­ka­rított pén­zecs­­­kéjét, az ingóságait pénzzé tette, és korábbi életét fel­számolva, egymaga kiköltözött a dúsan termõ vidékre. Szerszámokat vásárolt, rendbehozta a düledezõ viskót, tenyészállatokat, vetõmag­vakat, ker­ti kisgépeket vett, beszerzett a mezõgazdálkodáshoz szük­séges minden eszközt, anyagot.

A „kánaáni” idõszakot rövidre fognám, amúgy sem tartott sokáig.

Eleinte rendben ment minden – a fák, bokrok, egyéb haszon-és dísz­növények dúsan virágoztak, a kert tavasztól õszig egyetlen illatfelhõ­be burkolózott. A cseresznye és meggyfák roskadoztak a sok ízletes gyümölcstõl; a szorgalmas ifjú gazda alig gyõzte a piacra hordani a dúslevû termést. Fiatal kajszi-és nektarinfái minden évben meg­két­szerezték hozamukat – a sok üveg jóféle lekvár mellett jutott az asz­tali gyümölcsöskosárba is bõven. A föld amolyan hamísítatlan „bio­kertészetként" termett mindenfajta primõr zöldséget – paprikát, pa­radicsomot, hagymákat, levesbe valót – és számtalan gyönyörû virá­got; az elsõ néhány évben a permetezés szükségessége fel sem me­rült, mert kártevõk szinte egyáltalán nem jelentkeztek. Az állatok is szépen szaporodtak: a kisnyulakból, csirkékbõl, tojásból szintén bõ­ven jutott a közeli kisváros piacára is, a napi friss húsétel bizto­sí­tá­sa mel­lett. Sõt, a gazdi skótjuhász szukája 9 szebbnél-szebb kölyköt ellett egy meleg áprilisi napon…

Parazita silánygazdaság

Aztán egyszer csak - mintha varázsütésre – összeomlott minden.

Mert hiába a gyümölcsfák megszokott pompázó virágtengere; április vé­gén hirtelen 30 fokos afrikai hõség tört az alig elvirágzott kertre és rendkívüli szárazság. A kipattanó levélbimbóknak megszûnt a nedv-utánpótlása, a frissen harsanó, élettel teli gallyak azonnal lekókad­­tak. Az ágak barnán leszáradtak, a fák törzseit szürke csomós üszök lepte be. Ezen a tavaszon nem nyíltak a nárciszok, jácintok, minden tulipán bennszorult a rengeteg esõtõl lucskosra ázott földben. A ró­zsabokrok sem hajtottak bimbós ágakat, zsenge száraik barnán le­száradtak. A gyümölcsfa-törzseken iszamós, undorító barna gumók, al­kalmi rákos daganatok nõttek, és nyomásra kipukkadva, spórákat szórtak szerteszét. A gazda a zöldségekkel sem járt különbül. A pa-lánták ugyan most is gyorsan szárba szökkentek, de néhány nap el­múltán érthetetlen okból hanyatt dõltek, és többé semmilyen módon nem lehetett lábra állítani õket. Amelyik paradicsombokor zöld ter­mést hozott, azzal sem büszkélkedhetett… Bepirulás helyett keddrõl szerdára megfeketedett a paradicsom-fejek napfelõli oldala, megenni nem lehetett.

Globális rákfene

Az éghajlat, az idõjárás teljesen megváltozott.

Azelõtt – ha nem is óramû pontossággal, de – egymástól jól elkülö­nü­lõ évsza­kok váltották egymást. Most a kiszámíthatóság egycsa­pás­ra megszûnt. A hõmérséklet elkezdett összevissza ugrálni – nem volt ritka, hogy egy-két napon belül 15-20 fokot liftezett a hõmérõ hi­ganyszála. Forróság és özönvíz váltakozott. A palánták vagy kiég­tek a tikkasztó ibolyán­túli su­gár­­zásban, vagy elrohadtak a 20 centis belvíz és sár alatt. A na­­pon szinte azonnal megégett a gazda háta, vagy megfõtt a tarkója – az árnyék­ban pedig nem lehetett megma­rad­ni a rengeteg szúnyog, bö­göly és a döglegyek miatt. Soha nem látott mennyiségû és eleddig ismeretlen fajgazdagságú, repülõ s má­szó rovarinvázió fenyegetett. Hangyákból csak 15-20 fajta, külön­bö­zõ nagyságú jött elõ a sem­mi­bõl… A hetekig tartó monszun jellegû idõjárás hatására a növé­nye­ken fürtökben lógtak a különbözõ színû, formájú és nagyságú hernyók és kukacok – a fák törzsét és a talajt be­lepte valami hófehér penész. A kert megtelt üres madárfészkekkel, a föld kikeletlen tojásokkal, majd több tucat, repülni még nem tudó kis rigóval, melyeket éjszaka levadásztak a szintén szaporodó macs­kák. A bõven kiszórt fûmagot szinte azonnal felcsipegették a verebek százai; ami meg kikelt, az be­fulladt az ingoványosra ázott földben. Mintha a természet egyszerre fellázadt volna az ember ellen.

Nem volt magyarázat…

Elgázosított gyümölcskert

Hiába a piacgazdaság – a piacon is felborult a korábbi egyensúly.

Hirtelen minden mérhetetlenül megdrágult, és újra felszaporodott a hiánycikkek listája, ami egyaránt érintette az eszközök, az anyagok és a termények legkülönbözõbb csoportjait. Például: amíg korábban voltak évek, hogy alig lehetett eladni a cseresznye és meggytermést, mert mindenkinek olyan sok termett – most szinte egyik évrõl a má­sikra el­tûnt mindkettõ; a növénynek-állatnak-embernek egya­ránt el­vi­selhetetlenül nedvesre változott éghajlattal/idõjárással fel­lépõ mo­ní­li­a­-járvány és a tûzelhalás majd’ minden fát elpusztított.

Idõnként akkora esõzés zúdult a kertre, hogy az enyhén lejtõs oldal kerítése mellett valóságos alkalmi patak hömpölygött a kapun át, be a kertbe. A páratartalom alig esett 100 % alá, ami persze ked­ve­zett min­den, a levegõn át terjedõ fertõzés kialakulásának is. De a le­ve­gõ­vel valami más baj is volt. A gazda idõnként furcsa szagot érzett, és a nyálkahártyái is begyulladtak valami rejtélyes „gáz” hatására, ami meghatározatlan, szabálytalan idõközökben, de leggyakrabban este 7 óra után lepte el a kert légterét, majd félóra elteltével – elõzmények nélkül, ahogy jött, ugyanolyan észrevétlenül – nyomtalanul eltûnt. Amíg tartott a havária, a kutyák elbújtak a vackukban és keserve­sen vonítottak, mint egy vezérét veszített farkas-falka. A mérgezés egyre erõsödött és egyre gyakrabban jelentkezett; elvonulta után sok elpusztult lepke és bogár teteme borította a földfelszínt. Különösen a páva­szemek, atalanták és a szarvasbogarak sínylették meg – bénul­tan hevertek, szárnyaik és lábaik görcsökben rángatóztak kimúlásu­kig. A kerti tóban az aranyhalakat is valami ismeretlen kór támadta meg: a testükön „vattaszerû” bevonat keletkezett, ami behatolt mé­lyen a testszövetekbe, s a szerencsétlen – még táplálkozó állatokról – élve rothadt le az izomszövet, a nyers hús, amíg el nem fogytak. De a fiatal gazda egészsége is kezdett megromlani – krónikus légcsõhu­rut és orrmelléküreg-gyulladás kínozta, melyeket semmilyen kezelés nem tudott elmulasztani, de még enyhíteni sem.

Mérgezõ hõerõmû

Beszélték, hogy a légvonalban alig néhányszáz méterre mûködõ hõ­erõ­mû az olaj-és pakurafûtésrõl profitnövelés céljából részben áttért veszélyes hulladékok (pl. az ipari zagytavakból származó savgyanta, gu­miabroncsok, mûanyagok, stb.) é­getésé­re, ami a szûrõk tisztítása­kor dioxin és egyéb, súlyosan mérgezõ anyagok kibocsátásával járt, de a helyi önkormányzat mindenkit megvett vagy megfélemlített, aki ezt terjeszteni próbálta, merészelte. A közeli kisváros kórházában és rendelõ intézeteiben ugrásszerûen a többszörösére nõtt a felsõ légúti panaszok, megbetegedések gyakorisága, ám e statisztikák közlését a városvezetés egy idõ után betiltotta. Épp’, mint a csernobili atomka­tasztrófa idején, 1986-ban, az átkos kommunizmus uralma alatt…

Dezinformáló tömegtájékoztatás

Ami mármost a megmagyarázhatatlan, hirtelen éghajlat-változást il­le­ti – a koráb­ban dú­­san termõ vidék egyszerre alkalmatlanná vált a mezõgazdasági termelésre -; hivatalos magyarázat vagy tájékoztatás híján, a legkülönbözõbb találgatások keltek szárnyra. Beszélték pél­dá­ul, hogy vala­mi üvegházhatás következtében globális felmelegedés zajlik, ami állítólag felborította volna a Glóbusz atmoszférájának sta­bil egyensúlyát; levegõjének, csapa­dé­kának és vizeinek körforgá­sát, az alapvetõ szélirányokat, stb., és emiatt fordult volna szélsõségesre az idõjárás, de mivel ezeket a híreket semmilyen tájékoztatás nem e­rõsítette meg, az igazság csak puszta szóbeszéd, híresztelés maradt.

Váratlan hangulatváltozás

A megelõzõ években a környéken vidám gazdaélet folyt.

A szomszédos gyümölcs-és zöldségtermelõk a kerítésnél beszélgetve, egymást es­tén­ként meg-meglátogatva, kicserélték híreiket, tapaszta­la­taikat, meg­kóstol­ták egymás pálinkáját, könnyítettek mások gond­­ja­in – egyszóval valóságos közösségi életet éltek, miközben mindenki megõrizte teljes önállóságát. A vidéken csend, nyugalom és béke ho­nolt, cívódás vagy pláne veszekedés, erõszakos cselekmény sohasem fordult elõ. Mígnem egyszerre jött a szörnyû hír: az egyik távolabbi szomszéd verekedés közben kiszúrta a másik mindkét szemét. Majd – merthogy kiengedték – a rákövetkezõ évben késsel leszúrta a fele­sé­gét. Egy évre rá - gyors egymásutánban – még hárman meg­hal­tak; egyikük tisztáz(hat)atlan körülmények között. Lassanként elnép­tele­ne­dett a környék, mintha átok telepedett volna az egykor oly’ ottho­nos kis völgyre. Körös-körül lakatlan, egyre romló állagú tanyák ma­rad­tak csak; 3-4 év elteltével pedig minden szomszéd elköltözött.

Földalatti mozgolódás

A gazda azt is észrevette, hogy valami furcsa, fokozódó tevékenység folyik közvetlenül a földfelszín alatt, de mivel gyakran látott sok, kü­lönféle állatot – kígyót, mókust, nyestet, pockot, vakondot, sün­disz­nót, macs­kát – mász­kál­ni a környéken: nem tulajdonított az ügynek jelentõséget. Egyik nap például már félig oszlásnak indult sünt fede­zett fel az aranyhalas tó festett betonkáváján – hogyan került estérõl reggelre oda? -, és ugyebár az is föld alatti üregekben lakó, éjszakai ál­lat… De a kutyák csak nem nyugodtak el – minden éjjel fokozódott a sûrûsödõ, kétségbe esett vonítás, amit vad kergetõzés zaja kísért, hatalmas zuhálásokkal, mintha a sötétség nyughatatlan vámpírjai ro­hangásznának, egymásnak adva randevút az ereszcsatornán, meg a kennelek tete­jén. Közben némely egyedek mintha diókkal golfoztak volna a palatetõn, majd a dobálás zaját fûrészelõ-nyeszetelõ hangok követték, kísérték. Észbontó volt! A gazda éjjel már a legapróbb ne­szekre is fel-felriadt, és az álmai lassan fél-ébrenléti lidércnyomássá torzultak. Próbálkozott egérfogók kihelyezésével, ragasztóanyaggal is – de csak „saját magát” fogta meg, néhány kis széncinege mellett…

Csalhatatlan bizonyíték

Ám egy napon felülkerekedett a szerencséje. Észrevette, hogy egyik ku­tyája valamivel a szájában elrohan, majd nagyot nyel, és a fogai között eltûnik egy farkinca. – Egér lesz ez! – gondolta, és felújította az egérfogókkal korábban félbehagyott „kísérleteit”… Hajnaltájban fül­sértõ lármára ébredt. Kapkodva felöltözött s kirohant az udvarra. A palatetõre, az esõcsatorna mellé „kihelyezett” nagyméretû egérfogó csörömpölve leesett a meggyfa elé a földre, és a földön ugrált tovább. Lecsapódott „guillotine”-ja megfellebbezhetetlenül tartotta nyakánál a testes, kövérre hízott, felnõtt vándorpatkányt. A gazda beleizzadt a hirtelen felismerésbe. – És én még mókusnak hittem a padlásról jövõ furcsa zajokat, s a kicsik nyüszögését! – gondolta.

Minden mozaik a helyére került.

Nehéz nap éjszakája

Éjszaka, mikor már stabilan beállt a sötétség – fogta felspécizett lég­puskáját, és kiült egy hokedlire a nyitott verandán, patkánylesre… A nehéz nap után egy nehéz nap éjszakája következett; nem is csoda, ha a gazda szépen elbóbiskolt. És hirtelen élettel telt meg az éj. Arra riadt, hogy mindenfelé, amerre pillantása befogja a félhomályt, szor­gos kis négylábúak rohangásznak látszólag céltalan sietségben – fá­ra fel, fáról le, cirkuszi bohócként, hasmánt kúszva kültéri villany­ve­zetéken, villámhárítón, sodronykötélen, ruhaszárító spárgán –, ám a legnagyobb sürgés-forgás a ház mellett álló óriás ezüstfenyõ hordó­nyi törzsén tûnt fel; tucatjával mászkáltak át a fenyõrõl a háztetõre, meg vissza. – Ez itt a vég, ezek itt csak esznek és rágnak, nem állhat nekik ellen senki és semmi. Patkányok ellen légpuskával? Ez maga, az apokalipszis, meneküljünk! – gondolta a gazda, és lemondóan, mint­egy önmagának legyintve, visszament a házába.

Szabad asszociációk

Erõsen elgondolkodott. Mire jók ezek az állatok, mit akarnak? Mitõl szaporodhattak el ennyire? Talán csak nem saját civilizációt építe­nek, egy dekadens, rágcsáló ci­vilizációt? Gondolatai egyre vadabbul csa­pongtak – nem tudott már uralkodni a kínálkozó szabad asszo­ci­á­ci­ók tenge­rén.

Globális felmelegedés és globalizáció?

De vajon kik globalizálnak?

A héják, a modern tömegpusztító fegyverek szabadkereskedõi, a ha­mis próféták, a gyar­ma­tosítók, a multina­ci­onális ban­kok, a szupra­na­cionális spekulatív tõke, az õrült politi­ku­sok - akiknek mindegy, mi is történik a Földdel, az éghajlattal, az em­­berek milliárdjaival -, a nem­zetközivé aljasult elektronikus média, a közvélemény-kutatók és a politológusok, a hatalom apologetái. A nemzetközi tõke, mely va­ló­jában semmilyen használható értéket nem állít elõ, de mégis ra­gasz­kodik átlagprofitja realizálásához. – Úristen, ezek mind csak rágnak és zabálnak, futkároznak, lázasan szöszmötölnek és ragadoznak, de semmilyen értéket nem alkotnak, csak elveszik, elsajátítják, fel­fal­ják, amit a kreatív emberek állítanak elõ. Ezek valójában olyanok, mint a patkányok! - s amikor ezt gondolatban kimondta, egy su­nyi tekintetû, túl közelálló, szúrós szemû, sörtebajszos arc rémlett fel e­lõtte, a Szuperpatkány rémképe! A Szuperpatkányé, aki az evolú­ci­ó csúcsa lesz. Akinek nincsenek már erkölcsi gátlásai, skrupulusai, és mintegy „gyári hibásan” született: lelkiismeret nélkül. A globalizá­ció: a patkányok, a gon­do­lattalan, öncélú rágcsálók globali­zá­ciója, mert a globalizá­ció az internacionalista kommunizmus továbbfolytatása a de­mokrácia leple alatt…

„Patkányölõ” Wass Albert

A gazdának most eszébe jutott, mit is olvasott Wass Albertnél.

„S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, ki­ker­gették a házból, messzire elüldözték, s azután büszkén kihir­det­ték a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak, még a virá­goknak is, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem pat­kányország, jog és törvény szerint. Azzal uralkodni is kezdtek - pat­kány­­módra. Mindent felfaltak, ami ehetõ volt, és mindent meg­rág­tak, ami nem volt ehetõ, de a szemük elé került.”

Ült a cserépkályha ülõkéjén, a hátát és a veséjét melengette.

Gondolkodott, erõsen törte a fejét, hogy a bajban mitévõ legyen.

Mivel momentán semmi okosat nem tudott kiagyalni, pótcselekvés­ként bekapcsolta a televíziót. Valami hírmûsorban egy politikusi be­széd ismétlését adták. Belehallgatott: „… el lehet menni Magyar­or­szágról, itt lehet hagyni bennünket, kérem szépen, tessék!”.

A gazdának ez az adott lelkiállapotában már több volt a soknál.

Dühös mozdulattal kikapcsolta a tévét, majd felugrott ültébõl, mint a­kit a tömegoszlató rendõrök viperája mart meg.

- Hát én ezúttal nem megyek el! - kiáltotta belül. – Ezúttal nem én megyek el! Ezúttal ti mentek el, azt garantálom! – azzal kifordult a kamrába, hogy legott valami célszerû szerszám után nézzen. Amint visszatért, leült a lócára, és két kezével keményen dolgozni kezdett.

Kezében egy vadonatúj kaszakõvel elkezdte élesre fenni.

Vác, 2008. június 27.

Czike László