Sztálin halálának margójára...

Írta: Czékus Jób
Minden idõk legnagyobb tömeggyilkosának halálakor mindössze tíz éves voltam. Negyedikes kisdiákként a Marcibányi téri iskolába jártunk. A rádió egész nap unalmas, lassú zenéket játszott. Az egész fiúiskolát felsorakoztatták a temetés napján, osztályonként. Azt hiszem, öt percig kellett csöndben állnunk.
G. Laci, aki a padtársam volt mellettem állt, és a mély csöndben - szóval - elszellentette magát. Nem volt éppen öblös a hang, de ahhoz elég volt, hogy a csendben és fegyelmezetten álló tanulóifjúság mindinkább erõsödõ kuncogásban törjön ki.
A tanárok falfehéren álltak, aztán jött egy idegen bácsi és a tanítónénivel levitték Lacit a tanáriba.
Csak azt tudom, mert errõl késõbb sokat beszéltünk, Lacit többé soha, senki nem látta, de nemcsak õt, hanem az egész családot elvitték. Hogy kik és hová vitték, azt csak sejthettük.
Még évekkel késõbb, a forradalom után is a szomszédok csak ennyit mertek mondani: Ja, a G-éék? Hiszen azok megõrültek, az egész család megbolondult.
Emlékszem, mert elég jó fogalmazónak számítottam, írtam az iskolai Írás-füzetembe egy rövid fogalmazást. Ez volt a címe: Az üres pad. Elsõ mondatára jól emlékszem: "Tegnaptól üres lett egy pad, G. Laci helye.....Laci, gyere vissza légy szives, mindenki nagyon vár téged".
A tanító néni elvette a füzetemet,amit azóta sem kaptam vissza.
Ma pedig azt mondom: Laci, kedves padtársam, ne gyere vissza....még ne.
Egykori padtársad: Czékus Jób a IV. bébõl.