azok a fránya 50-es évek (befejezõ rész).

Lenin, Sztálin, Rákosi.
Ez a három név ragyogta be sötét fénnyel az 50-es évek elejét, a féktelen és könyörtelen személyi kultusz esztendeit.
Ezekre az idõkre jellemzõ az Anyám beszél címû akkori vers is:
"Hetven éves múltam. Gyakran nyomorúság jutott nekem, folyton cipeltem az igát. Emlékszem, régen verset írtál rólam, és az volt benne, életem csak szenvedés. Vígasztaltál, hogy egyszer a rabság majd végetér, mert gyõz a nép, és munka lesz és kenyér. Nem hittem el akkor. Ma öregen is boldogan nevetek, fehér kenyeret eszem, hét unokám van...és a p á r t tagja vagyoik. Az élet végre minden szépen megadott. Pihenni is voltam a nyáron Füreden, pár éve urak gyógyultak odalenn. Nyugdíjamból tervkölcsönt is jegyeztem én a Pártnak! - és a párttitkár meg is dícsért ezért...Mit is akartam még neked elmondani, - Igen! Szobám falát Lenin, Sztálin, Rákosi s gyermekeim és unokáim képei..."
Én, aki sok év óta foglalkozom ezzel a sötét korral, nem hittem a szememnek, amikor e fenti sorokat olvastam. Azt hittem, ilyen nincs!
És ezt volt képe leírni a sztálini idõk magyar versfaragójának!
Ez a rímbeszedett, rímnélküli frázistömeg iskolapéldája a kor költõi szolgalelkûségének.
Mert mirõl is írt a pártlantos?
A 70 éves édesanya boldogan nevet, na de, miért nevet? Mert a Párt tagja. Ha ezt ironikusan írja le, az még érthetõ, mert azon, hogy valaki a pártnak a tagja és ennek még örül is, azon csak nevetni lehet.
De ez még nem minden; A hetvenéves édesanya a nyugdíjából tervkölcsönt is jegyez, és ezért a párttitkár megdícséri.
Nagy öröm!
De még ennél is nagyobb a boldogsága, mert szobájának falán függenek az akkori nagyok: Lenin, Sztálin, Rákosi.
Vajon kivánhat-e egy hetvenéves öregasszony többet az élettõl, mint azt, hogy olyan szoba-konyhás lakásban élhet, ahol a közös vécé a gang végén, a lépcsõházban hullik a vakolat, a szoba húsz éve nem volt kifestve, de a szoba falán abban a pillanatban, amikot kinyitja fátyolos szemét, már repeshet a szíve az örömtõl, mert a deres falról Lenin, Sztálin meg Rákosi néz le rá!
Ma egyszerûen hihetetlennek hangzik, hogy valaki ilyesmit leírjon, méghozzá 1950-ben, alig öt esztendõvel azután, hogy egész Magyarország saját bõrén érezhette, a Vörös Hadsereg nyomán nem az élet derûje intett, hanem az élet zokogása. Kifosztott lakások, megerõszakolt nõk, elhurcolt férfiak emléke...
Fiaink, leányaink a Vörös Hadseregtõl nem a víg szabadságot, hanem a bús rabságot tanulták. Igaz volt ugyan, hogy zengett az ének, amely az akkor még nagynak kikiáltott Sztálint éltette. A felvonulásokra kikényszerített tömeg valóban harsányan kiáltotta: éljen Sztálin! - de ne sokáig.
Mert az a kegyetlen korszak, a személyi kultusz könyörtelen évei egyben azt is jelentették, hogy más volt a kimondott szó, és ismét más a néma, reménykedõ gondolat.