Ki adott, kinek elõbb?

(Írta: Czékus Jób)

A Politikatörténeti Intézet archivumában vannak feljegyzések, amelyek jórésze ma már kikérhetõ. Több mint 10 éve vettem kézbe, amikor a törvénysértõ perek feltárását végzõ kormánybizottság ezek egy részét hozzá férhetõvé tette.
1945 nyarán készült az egyik dokumentum. Ez azt tudakolja, hogy Budapesti Politikai Rendõrség vezetésén belül kik azok, akik zsidók. A 27 vezetõbõl csupán e g y volt az, aki nem volt az! (Könnyûszerrel megállapítható volt, mert akkor még odaírták az eredeti nevet is, pl:Gerõ=Singer).
Na jó, akkor ez most kihívás volt, vagy válasz?
Hogyan minõsíthetõ?
Az a folyamat, amely a háborút követõ "megbüntetjük a bûnösöket" címû évekig tartó folyamattal a vérbíróságok örve alatt indult el, valójában 1945 szeptemberében a Budapesti Népügyészségnek a SZEB (Szövetségi Ellenõrzõ Bizottság) számára készített összeállításában érhetõ tetten.
Megtudhatjuk, hogy a Politikai Rendõrség állományán belül az elfojtott gyûlölet ösztönén kívül a fizikai kényszeren át a legkülönbözõbb szélsõséges és zsigeri gyûlölettõl elfajult cselekmény bekövetkezik, zsidó történészeink szerint "mindarra a kihívásra, amely még '45 után is a hazai zsidóságot érte".
Bizonyításul felhozzák Darvas Józsefnek az 1945 márciusában megjelent írását, továbbá Kovács Imrének a felszólalását 1945 nyaráról a Nemzeti Parasztpárt ülésérõl.
Ezt zsidó történészeink elõszeretettel úgy helyezik keretbe, hogy "l945 elõtt a magyarok itélkeztek a zsidók felett, 1945 után pedig a zsidók itélkeznek a magyarok felett."
Itt el kell ismernünk B í b ó István higgadt állásfoglalását, (1948) hogy ezzel a kérdéssel érdemben úgy, és azon a szinten a korabeli gondolkodók közül egy sem jutott el. Bibó véleményének lényege, hogy egy lassú evolúció oldhatja fel ezt a hatalmas konfliktust.
Mint 2006-ban látjuk, az sem!
Ne kerüljük meg, mert meg kell említeni, hogy akárcsak az akkori SZKP, úgy a Magyar Kommunista Párt szinte teljes vezérkara zsidókból állt, és a szovjet elvtársak titkos, de gyakran nyílt utasításait hajtották végre nálunk is.
Ennek az az iszonytató része, hogy az a kommunista vezetés és a politikai rendõrség, amelynek z ö m e identitását, származását tekintve zsidó, noha vallását nem gyakorló zsidó volt, de nemzetköziségét mindig felülhelyezte annak a hazának, amelyben éppen élt. (Kevés kivétellel ezt õk igy természetesnek is vallják.)
Ez volt az a társaság, amely aztán könnyûszerrel megnyerhetõ volt az olyan politikának, amely beállitotta õket egy olyan vonalba, és vállalja és csinálja azt a politikát, amit bizony - meg kell mondjam - nem lehet pirosbetûs idõszaknak nevezni.
A megfontolt, bölcs Bibó István óta eltelt csaknem 60 esztendõ.
A honi zsidóság egy része mindig szívesen bújt és bújik egyszer a vallását gyakorló izraelita, másszor pedig a "nemvallásos", csupán nációját lebegtetõ arca mögé. (Mikor, melyikben van az "iszlet")
Eleinte mint az óra ingája lengett ide-oda a zsidó problematika.
Azután a 40-es évek végén az ENSZ-ben Golda Meyr külügyminiszter asszony egyik felszólalását így fejezte be: "Vegyék tudomásul, hogy mi vagyunk az Úr kiválasztott népe, és nekünk ezen a jogon több
szavunk van, mint önöknek!"
A vallását egyáltalán nem gyakorló férfias asszony így rántott egyszeriben magára vallásos köpönyeget (ha úgy tetszik, kaftánt).
És ami enyhén szólva figyelemre méltó, senki pisszenni sem mert a máskor közbekiabálásokból oly hangos ENSZ közgyûlésen.
Ám a világpolgárok meg kell mondani okkal-joggal innen számítják az ingának egyre inkább az õ térfelükön való lassuló lengését.
(Forrás: Szabad Nép, Új Világ korabeli számai)