Van-e erkölcsi alapja kitiltani a hajléktalanokat ...
- Részletek
- Bóna Mária Ilona
- Találatok: 993
Van-e erkölcsi alapja bárkinek kitiltani a hajléktalanokat a közterekrõl, akkor, amikor a lakhatáshoz való alapjog sem törvényi- sem társadalmi feltételei nincsenek biztosítva?
A hajléktalan lélekkel való életvitel miatti otthontalanság
"Minden szülõnek feladata, hogy a gyermekével az elsõ levegõvételtõl kezdõdõen együttmûködjön, és együtt készüljenek a gyermek számára is sok megpróbáltatást hozó feladatra. Amíg a gyermek építi a testét, és építi a Lelkét, majd a Szellemét, bizony sok nehézségen megy át mind a gyermek, mind a szülõ." (Írja többek között OmMaat Ré.)
Ezek a gondolatok - a mindenkitõl és mindentõl elidegenedett, agyoncivilizált emberiség emberi utódait gondozó - a gyermekkel való legfontosabb szülõi együttmûködésrõl szólnak. Az el-lelketlenedõ- elembertelenedõ világról és világhoz szólnak.
Csakhogy volt és van a marxi-materialistának nevezett eszmerendszere a világnak ezen a közép-keleti féltekén, ahol ez a LELKETLENÍTÉS intézményesült az elmúlt évtizedekben. Mert évtizedekig szó nem volt arról, hogy az ember nemcsak anyagi eredetû szerv- és idegrendszer, hanem lelki összetevõit (pszichikus struktúráját) tekintve is egyszeri- egyedi és megismételhetetlen élõlény. (Akinek az ÉLETE a fogantatással kezdõdik és valóban, a csillagokban megvagyon írva a sorsa.)
Kikre is mondja a magyar ember, hogy LELKETLEN?
LELKETLEN! Mondja a magyar ember, ha valakirõl úgy gondolja, hogy ártó szándékkal tesz, vagy érez. Ilyen lelketlen, önmagának és ezzel közvetlen környezetében élõknek is ártó szándékkal "éli", vagy inkább önpusztítja és pusztítja életét Európa szívében a magyarnak nevezett nép.
Meg is mutatkozik a halandósági arányszámunkban és a születések számának tragikus csökkenésében és a hajléktalanok számának fokozatos növekedésében..
Úgy látszik, hiába az anyagiak gyarapítása, a mûtárgyak és az egész társadalmi építmény fáradságos, véres-verejtékes építgetése, ha rossz, lelketlen alapokra idegen "kultúrákra" (marxi-materialista és a kapitalista fogyasztói társadalom "kultúrái") épült és épül!
Le kell bontani, ezt az "építményt", mert elõbb-utóbb összeomlik magától és maga alá temeti a benne élõket!
Föl kell, de új alapokon építeni az új társadalmi építményt!
Ebbõl az építkezésbõl nem hiányozhat az egyetlen kohézióerõ: a LELKIERÕ, amely garantáltan összetart, megtart, NEMZETTÉ egyesít (kovácsol) egy népet!"
Egyre gyakrabban hallani arról, hogy „ideológiai válságban van az emberiség … már mindent kipróbált…”. Ehhez azt tenném hozzá: igen, mindent kipróbált csak egy valamit nem. Mégpedig az utódokról való gondoskodás problémáját nem tudta megoldani. Pontosabban, azt hogy ki nevelje a gyereket?
Lehet, hogy ez lesz a veszte? Pedig, csak körül kellene egy kicsit nézni az élõvilágban és akkor okulásul rájöhetnénk arra, hogy azok a fajok a legéletképesebbek, amelyek a legpraktikusabb módon oldották meg az utódokról való gondoskodást, vagyis: önmagunk minõségi reprodukcióját!
Az otthonhoz jutás lehetetlenségei
A személyi szuverénitás- az önrendelkezés és az önállóság felelõsségének elvesztése
(a plebs-szé és hajléktalanná válás folyamata)
Példaképpen kövessünk nyomon egy újszülött útját, attól kezdve, hogy megszületett a kórházban és már nem szakították el az anyjától… Majd, hazamegy a szülõnõ kisbabájával! Hát ez az, ami óriási probléma Magyarországon! Van-e hova „haza”vinni azt a gyermeket?
Mert, az élõvilágban többnyire úgy történik, hogy elõbb elkészítik a születendõ utód/ok számára a „fészket”. Magyarországon, az embereknél ez évtizedek óta úgy van, hogy elõbb meg kell szülni (v. „vállalni” elõre) a gyermeket, majd a Hivatal, a Bank… elbírálja, hogy adható-e kölcsön az építkezéshez, otthonteremtésre. (Ez olyan, mintha a madarak elõbb tojnák a tojásokat, majd fészket rakva, abba összegyûjtenék a közben „kihûlt”, tönkrement tojásokat.)
Nem volt ez mindig így!
1945 elõtt voltak bérlakások, amelyeket ki lehetett bérelni. Nem kényszerült bele mindenki az erején felüli építkezésbe, „öröklakás” -vásárlásba. Csakhogy, ezeket a bérlakásokat állami tulajdonba „vették” és kiutalták… 1968-ra, elfogyva a kiutalható lakások, panelépítkezésbe kezdtek… Átmenetileg még ez is jobb volt a semminél. Csakhogy ezeket a panellakásokat megvásárlásra kínálták föl az akkor szülõképes korba lépõ új nemzedék számára.
Elõször is azt tartom, hogy a legnagyobb történelmi igazságtalanság az 1968-as új gazdasági mechanizmus bevezetésekor felnõtt munkavállalóvá váló nemzedéket érte tömegesen. Mert mi történt ezzel a nemzedékkel valójában?
Miért nevezik kompetensék jobbról plebs-nek, balról, meg csõcseléknek?
Tisztességes ez akkor, amikor az 1990-es elsõ szabadnak nevezett választásokkal törvényhozó helyzetbe került rendszerváltoztató pártok képviselõi - ahelyett, hogy a népet lehetõségek sorával felemelkedésre biztatták volna - a saját, régi családi címeik, rangjuk visszaszerzésével és fizetéseik meghatározásával, késõbbiekben felemelésével voltak elfoglalva?
Pedig, nemcsak a népet kellett volna felemelni, hanem a családokat és az azt alkotó egyes személyeket. Ehhez bizony legalább az elsõ idõszakban családterápiára lett volna szükség!
Arról nem is beszélve, hogy ez a réteg sem ismereti- sem kapcsolati- sem anyagi tõkével nem rendelkezett. És, bizony, az erkölcsi és anyagi kárpótlásból is kimaradt, mert fogalma nem volt arról, hogy az neki járt volna!!!
Ezért beszélhetünk napjainkban arról joggal: ez a kárpótlásnak nevezett valami bizony kimeríti a sikkasztás bûnelkövetés fogalmát. Mert ebbõl a kárpótlásból kimaradtak az 1945 után kisemmizettek és utódaik!!!
Ezért veszem védelmembe a plebs-et és a hajléktalanokat. Mert abban, hogy ilyen széles népréteg plebs-szé, vagyis "csõcselékké", majd hajléktalanná vált a mindenkori hatalom képviselõi is felelõsek.
Akik a plebs kifejezést gúnyolódás (pejorativ) értelemben használják Magyarország több, mint 2,5 milliónyi szavazópolgárára - akarva, akaratlanul hozzájárulnak ahhoz, hogy ezek az emberek mostanra ilyen rettenetes tudati szinten tengõdjenek közös hazánkban.
Mindenki figyelmébe ajánlom az emigráns magyarság megélhetés(egzisztencia)-teremtési készségét! Sok olyan amerikás magyart ismerek, aki kint a 0-ról, szó szerint a semmibõl vagyonra tett szert az okos eszével, szorgalmával, vele-született kreativitásával, tehetségével, életrevalóságával.
Na, õk jöttek haza elsõkét a rendszerváltozásban és láss csodát: amibe itthon belevágtak, abba sorra belebuktak! Ismerek olyant, aki már másodszor jött vissza, mert nem tud beletörõdni, hogy a hazájában csak tönkremenni lehet!!!
Azért ez is jelent ám valamit!!!
Száz szónak is egy a vége: ezek a magyar testvéreink azért sikeresek nyugaton, mert ott már eljutottak a közgondolkodásban odáig, hogy: "NEM AZ SZÁMÍT, HOGY MIT TANULTÁL, MIT DOLGOZOL, HANEM, HOGY MILYEN EMBER VAGY!"
(Lesz ez még így sem! c. amerikai film író-fõhõse mondta ezt a filmbéli
boldogtalan szomszédjának, akinek bizonyítási kényszere volt...)
Ahhoz kellenek a társadalmi feltételek, hogy a magyar néphez tartozó egyének ismét méltók lehessenek régi jó hírükhöz!
Ehhez olyan iskolákra - a felnõttképzés keretén belül – van szükség, ahol a plebs-hez tartozók is megszerezhetik azon ismereti tõkéjüket, amit évtizedekig a hatalmat gyakorlók kisajátítottak maguknak!
Szükség lesz még olyan kisvállalkozás-barát programokra, melyek induló, anyagi tõkéhez juttatják az arra hajlandóságot mutató szakmunkásokat.!
Olyan közgondolkodásra is szükség lenne, amelyikben a példaképek élenjárnak emberséggel és az önállóság felelõsségével megvalósított életükkel.
Akkor, ha ennek meglesznek a hatalom által megteremtett feltételei, és aki ennek ellenére sem képes felemelkedni, hanem ragaszkodik ahhoz, amit megszokott a szocializmusban: hogy „mert kicsi lenni” – nos arra majd lehet mondani, hogy „plebs”. De bennük is tisztelni kell az Embert még akkor is, ha ez oly nagyon nehezére esik az úrhatnám polgárnak, vagy az újgazdag burzsujoknak! Pontosabban, tõlük járna csak igazán a tisztelet, hiszen az õ, vagyis a plebs áldozata árán gazdagodhattak meg!!!
Visszatérve az 1960-es évekre, amikorra felnõtté váltak az 1945 utáni elsõ demográfiai csúcsban – a Ratkó-korszakban - születettek, kiknek szülei addigra olymértékben elszegényedtek és „mertek kicsik lenni” (az erõszakos kollektivizálási és proletarizálási törekvéseknek engedve) kénytelenek voltak átengedni gyermekeiket a hatalom intézményeinek.
A "lakáspolitikával" úgy manipulálták a fiatalokat, hogy az elõre történõ "gyermekvállalás" és a hivatalos házassági anyakönyvi kivonat – a fõvárosban, pedig, a házasulandó pároknak legalább az egyik félnek rendelkeznie kellett 5 éves állandóra bejelentett lakcímmel - volt a feltétele a lakáshoz jutásnak, annak, hogy egyáltalán a lakásvásárlás jogát megszerezhessék.
Ezek az "öröklakás" nevezetû börtöncellákra osztott, összkomfortos betonkalodák mégsem válhattak "igazi otthonná". Miért? Talán, mert az "igazi c s a l á d" hiányzott belõlük! Pedig a GYES (gyermekgondozási segély) intézménye is növelte a "szülési kedvet".
Miért nem alakulhatott ki mégsem egy újfajta családkultusz? Talán azért, mert az ember értéke kimerült a munkahelyén betöltött státuszának értékében; mert a gyermeket vállaló nõk valóságos "számûzöttek, árulók" lettek, mint munkaerõk a "gyesre menéssel". Ugyanakkor le voltak kötelezve a segéllyel az államnak és intézményeinek! Ezen állami intézmények dolgozói, mint az államhatalom képviselõi "kezelték" a szülõket, a "dolgozó nõ"-i státuszukat elvesztett, anyasenkivé degradálódott gyeses kismamákat. /Elismerés és tisztelet azon pedagógusoknak, akik megértõ szeretettel és sokszor a szülõk helyett is törõdtek a rájuk bízott kisgyerekekkel!/
A segélybõl, viszont nem lehetett megélni, pláne nem gyerekkel, gyerekekkel! Kiszolgáltatottakká váltak férjeik számára is. Ezzel szemben a férfiak nem voltak büszkék arra, hogy feleségük, gyermekeik, azaz családjuk van akirõl képesek gondoskodni. Miért? Azért, mert valójában nekik sem volt a fõállásukban annyi jövedelmük, amelybõl lehetséges lett volna egy 2-3 gyerekes család megélhetése, a "betondobozok" törlesztõ részletének fizetése... A vállalati GMK-k létrehozása, ahol másodállásban - a családtól elvett "szabadidõben"- hozzá lehetett jutni a feleség hiányzó jövedelmének pótlásához, de a fusizással keresett pénzek sem oldották meg a problémát. Sõt! Pénzkeresõ robottá degradálta õket. Nem csoda, ha - mint valami szenvedõ ember-áldozatok élték meg életük egyik legnagyszerûbb lehetõségét: a gyermekáldást!
"Ember -ugyanis- nem alkothat nagyobbat, mint embert!"
Sajnos nemzedékek sora nem volt képes lélekben is fölnõni a feladathoz, inkább elvált és újra házasodott, meg megint elvált...Errõl napjaink hajléktalanjai többet tudnának mesélni!
Most kövessünk nyomon egy olyan együttlakásra „kényszerített” emberpárt, akik együtt maradtak, míg felnevelték gyermekeiket a 47 négyzetméteres lakótelepi lakásban. A gyermekek felnõtté válva, szintén otthont szerettek volna maguknak. Csakhogy, közbejött a rendszerváltozás nevezetû felfordulás és nemcsak a szüleik válhattak munkanélkülivé egyik napról a másikra, hanem ifjúvá váló gyermekeik is.
De tételezzük föl, hogy a szülõpár kifizette a 2003-ban lejáró 30 éves OTP-lakáshitelét rendesen és gyerekeiket is sikerült a lehetõ leggyorsabban valamilyen szakmában elhelyezni.
Sajnos, errõl nem készültek statisztikai felmérések, ezért csak elképzelem, hogyan érinti õket az ingatlanadó, amikor a panelrekonstrukcióba sem tudtak beszállni korábban!!!
Mi a tanulság?
Itt fel kell tennem egy régóta bennem ágaskodó kérdést: az újgazdag milliárdosoknak miért nem jut, jutott még eszükbe bérházak építésébe fektetni a pénzüket? Így segítve a felnövekvõ nemzedékeknek az otthonteremtésben?
Ugyanis, a gyermeknevelés legpraktikusabban úgy oldható meg, ha van egy gondoskodó közösség, a CSALÁD, és van egy HELY, ahol „otthon lehetünk benne…”!
Most kövessük nyomon egy olyan az újszülött útját, amikor is az édesanya HAZAmegy gyermekével. Vagyis, hazafuvarozza a párja - mert ideális körülmények között – ott van mellettük oltalmazó, gondoskodó szeretetével.
Ez azért is indokolt, mert nincs kiszolgáltatottabb élõlény az élõvilágban, mint az emberi újszülött és az õt világra hozó nõ! (Hiszen ahhoz, hogy egy csecsemõ fel tudjon önállóan ülni, ahhoz kb. 9 hónapra van szüksége. Ahhoz, pedig, hogy felálljon 11 hónap és, hogy járni is tudjon önállóan, legkevesebb 1 évre.)
Nem véletlen, hogy a II. világháború elõtti Magyarországon igazi kultusza volt a gyermekvárásnak! Az egész nagy-család várta „Isten ajándékát”! Még a legszegényebbek is megünnepelték az újszülött érkezését!!! Sógor- sógorasszony, koma- koma-asszony, mindenki egy-emberként segítkezett, hogy a lehetõ legkomfortosabb körülmények közé érkezzen az új családtag!
És: az egyik legfontosabb, hogy az egyház is ott állt, készen a fogadásra a gyermek megkeresztelésével! Az egyház a magyar falvak életében nagyon fontos szerepet töltött be. Erkölcsi normákat, szokásokat, a családi élet alakulását jelentõs mértékben befolyásolva.
Ha ezek után ismét felteszem a kérdést, hogy: „Ki nevelje a gyermeket?” azt hiszem kiderült az eddigiekbõl a válasz: mi, mindannyian, az egész magyar társadalom!
Mert, addig, míg:
- a születendõ gyermek anyjának, apjának lehet, hogy nincs éppen állása, jövedelme;
- míg nem valósul meg a teljes foglalkoztatottság;
- pontosabban, míg nem valósul meg a társadalmi munkamegosztás azon formája, melyben mindenki a saját szakmájában, hivatásában annyi jövedelmet tudhat magáénak, amelybõl meg tudja vásárolni a más szakmák 1.) szolgáltatásait, 2.) termékeit, 3.) eszközeit…így jutva a tisztességes haszonhoz;
- míg az igazán jól-képzett munkaerõnek nem lesz olyan ára, hogy: 1.) meg tud belõle élni, 2.) otthont tud belõle teremteni, 3.) családot tud alapítani, 4.) és vállalni tudja, hogy asszonyáról, gyermekei anyjáról is tud gondoskodni, amíg a gyerek/gyerekek igénylik a mindennapos gondoskodást, az anyai testi-lelki odafordulást, az ÁLLAM nem vonulhat ki a gyermekgondozás (eü.), gyermeknevelés (intézményei), oktatás (intézményei) költségeinek átvállalásából! – A családi adózás bevezetésével egyidõben…
Sajnos tettenérhetõ volt évtizedeken keresztül - a magát szoc.-liberálisnak hazudó HATALOM - képviselõinek az a törekvése, hogy a magyar társadalom ne tudja reprodukálni önmagát.
Ezt a törekvését bizonyítja például
- a sterilizálás „lehetõségének” rendeletileg való felkínálása, már 18 éves kortól,
- a családi- és kisvállalkozások iszonyatos adóterhekkel való sujtása,
- mindezt megtetézi az ingatlanadóval, amikor
- a panelrekonstrukcióra sincs a panelek népének un. önrésze.
Teszi ezt akkor, amikor még alig telt le a 30 éves hiteltörlesztés.
Ilyen körülmények között ki kell jelenteni, hogy NEMZETVESZEJTÕ KRÍZISHELYZET VAN, amikor a hajléktalanná válás minden-napos fenyegetettségére kényszerülnek százezrek Magyarországon.
Fölmerül a kérdés, mennyire lehet képes önmaga minõségi reprodukciójára ez a réteg 1990 elõtt, akkor amikor már nem tellett tõlük több, mint szolgai lélekkel szolgálva - túlélni a mindennapokat!? A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükrözõdik. Ez a tömeges lepusztultság - tarthatatlanná válásával - elérkezetté tette a változtatás szükségességét!
Mit hozott a történelmi váltás ezen széles néprétegnek?
Egy 1995-ös felnõttoktatási konferencián az egyik elõadó A kettészakadó magyar társadalom címû tanulmányában kifejtette: "... a kilencvenes évek kezdetétõl ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyészõ kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetõséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte”=(hiánya) „egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idõsebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezõkre és a reménytelenül leszakadókra." És akkor még nem is beszéltünk az elõbb idézett szociográfia szakmunkásairól. Õk a további 42,5 %-ban találhatók (a középfokú és felsõfokú szakképzettségûekkel együtt) - egy 1990-ben elvégzett statisztikai felmérés szerint.(KSH Statisztikai Évkönyv 1991.)
Vajon mire jutott a felnõttképzési konferencia elõadója? "Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnõttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsõsorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nõ az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erõs indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom kialakulásához, vagy (már) tartósításához."
A következõ gondolattal fejezi be a konferencia elõadója tanulmányát: "A képzõ intézmények szerepeinek újragondolása, a képzési tartalmak korszerûsítése, a leszakadók helyzetének javításához eszközök, módszerek és a folyamatos feltáró vizsgálat megszervezése, mûködtetése feltétlenül állami feladat, amely akkor valósítható meg hatékonyan, ha az kormányprogram szintjére emelkedik. E programnak a feladata a veszélyeztetett rétegek leszakadásának megelõzése, megakadályozása. A program szerves része kell legyen a felnõttoktatást is magába foglaló átfogó oktatási program." (Új Pedagógiai Szemle 1995/2.)
Most már csak azokra a politikusokra kell szavazni, akik megteremtik annak lehetõségét (valódi kárpótlás, tudás, induló tõke), mellyel az egyén képes lehet saját sorsának jobbra fordítására és a tömeges hajléktalanságért képes felvállalni a politikai felelõsségét, valamint alkotmányos joga lesz minden magyar állampolgárnak a lakhatáshoz!
2001 - 2010
Bóna Mária Ilona