Már az általánosban megérintett Jókai kora és az a kor, amelyikrõl õ olyan csodálatosan tudott írni. Az ipari tanulóságot, majd a teljesítménybérben és több mûszakban való robotolást csak úgy tudtam elviselni, hogy gondolatban mindig más korban és máshol jártam. Bálkirálynõnek képzeltem magamat, aki szépségével és kedvességével sziporkázóan szellemes elmével lenyûgözi, elbûvöli a környezetében élõket és legfõképpen elsõ-igaz szerelmét, aki viszont a jó káderlapjának köszönhetõen nappali gimnáziumba járhatott, késõbb, pedig katonatiszti fõiskolára. És, mint ilyenhez nekem nem passzolt a káderlapom és elszakítottak tõle erõnek erejével és úgy éltem meg az ifjúságomat, mint azok a menyasszonyok, vagy feleségek, akik a háborúban elveszítették szerelmetes párjukat. Csakhogy, nekem még sírnom és gyászolnom sem volt szabad!

Azért írok most pont errõl, mert nézem a füredi Anna bálról szóló helyszíni közvetítést a Duna Televízióban.

Balatonfüreden van Jókainak villája, amit múzeumnak rendeztek be és mostanában annyit gondolok Füredre és arra, hogy az Annabella szálló melletti õsparkos területen volt a vállalat szakszervezeti üdülõje és többször is kaptunk a cégtõl nagycsaládos beutalót és nekem mégis mindig az jutott, hogy végigsírtam azokat az állítólagos "nyaralásokat". Nem részletezem, mert már a Tiborcában leírtam…

Csak-hogy, azért abban az idõben is lehetett volna némi emberi együttléttel kedves emlékké tenni, ha nem éppen egy olyannal kellett volna ott lennem/lennünk, mint amilyen a voltom... Majdnem minden alkalommal megfordult a fejemben, hogy besétálok a Balatonba és addig megyek, míg el nem merülök. Úszni nem tudtam és simán meg lehetett volna csinálni, csak engem mindig a gyerekekhez kötött a kötelesség és a szeretet. Az az igyekezet, hogy majd nekik már nem ilyen primitív körülmények között kell megélniük az ifjúságukat.

Talán ezért is, 1995-ben volt egy írásom a farsangról, ami arról is szólt, hogy Magyarországon, 1945 elõtt a farsang a báli szezon kezdetét jelentette. Annyira vágytam arra egész ifjúi éveimben, hogy igaz szerelmem (aki táncklubba járhatott, míg én a délutáni mûszakban robotoltam) oldalán áttáncoljam ezeket a bálozós éjszakákat! Ezért, nem is lehet azon csodálkozni, hogy még évekkel késõbb is abban reménykedtem, hogy majd ismét báli szezonok veszik kezdetét a rendszerváltozásnak hazudott idõkben… Azt hiszem, hogy ez lassan megvalósulni látszik, csakhogy… mint minden jóból, ebbõl most is ki kell maradnom.

Pedig fiatalon (mint most is) romantikus lélekkel jártam-keltem az emberek között és cipeltem a hatalmas vizes bálákat a gyárban 3 mûszakban, de lélekben mindig arra gondoltam, hogy ez csak átmenet és ki kell bírni és akkor valami miatt az a rendszer meg fog szûnni, mert meg kell neki szûnni. Mert ez az egész szocializmusnak hazudott társadalmi formáció egy büntetésféle és el fog múlni, ha szorgalmasan dolgozunk és becsületesen élünk...

Annyira hittem benne – akkor még - hogy majd én is lehetek „bálkirálynõ”, meg ehhez hasonló... Hiszen, az uralkodónak kikiáltott munkásosztályhoz tartoztam, mint textilipari szakmunkás. Ez azonban egyre inkább nem akart bekövetkezni.

Ifjonti koromban nagyon fájt, amikor a férjem örökösen a Balaton-parti üdülõk valamelyikébe járt KISZ vezetõképzõbe én meg a kerítésen kívülrõl esetleg nézegethettem befele hogyan múlatja az idõt a kiszes ifjúság... Egy alkalommal, sétálva a part-menti házak között és látva az akkori gazdagok jómódját, hát majd megszakadt a szívem a kitaszítottságom/unk miatt!!! Pedig én voltam a munkásnõ az állítólagos munkásosztályhoz tartozó, mint az "uralkodó" osztály tagja.

Hát, én emiatt az õrületesen hatalmas hazugság miatt egyre inkább hittem abban, hogy ez hamar el fog múlni, mármint a hazudozással megszerzett és megtartott hatalom. Teljesen feleslegesnek tartottam azt, hogy a férjem ilyen ML-„egyetemnek” csúfolt helyekre járjon, meg politikai fõiskolára… De neki mennie kellett, mert nem érdekelte senkit, hogy õ tulajdonképpen építész szeretett volna mindig is lenni! Engedelmeskednie kellett, hiszen neki jó volt a káderlapja és rajta keresztül maradhattam én is életben a három gyerekünkkel.

Most itt vagyok idõsen, fehér hajjal és még mindig azt kell látnom a Duna tévén is, hogy az akkori elithez tartozók és utódai milyen nagyszerûen mulatnak a füredi Anna-bálon.

Fáj ez az egész, nagyon fáj. No nem az fáj, hogy mások mulathatnak, hanem, hogy nekem ebbõl is és ismét és ismét minden jóból ki kell maradnom. Hogyan létezik, hogy engem mindig negatívan diszkriminálhatnak és mindig ugyanazok!

Legalább, ha lehetne egy olyan ember a környezetemben, akivel ezt meg lehetne beszélni ilyenkor és gondolatot lehetne vele cserélni lélektõl-lélekig... akkor könnyebb volna. Sajnos, senkivel sem lehet másról levelezni sem, mint a földhözragadt valóságról. Ezek a szomorú valóságok örökösen visszarángatnak engem/minket az elviselhetetlen lelki és testi kiszolgáltatottságba.

Pedig, én még mindig álmodozok. Méghozzá arról, hogy én leszek majd egyszer a füredi Anna-bál szépkorú bálkirálynõje!! Mert az nem lehet, hogy egy életöltõn át – a társadalmi berendezkedés változásai ellenére - a negatív diszkrimináció legyen osztályrészem/részünk és még csak meg sem tudhatjuk, hogy miért?!

Bp. 2010. 07. 24.

Bóna Mária Ilona