A vágott-virág nemzedék elfelejtett anyanyelve

"Anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában, elsõként tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél."

1998-ban, a Magyar Írószövetség szociográfiai pályázatot hirdetett. Az egyik, díjnyertes pályamunkában a szerzõ, egy 1946-ban született gyermek: Bízó Katalin felnõtté válását és életének ötven évét kíséri nyomon, miközben megtudhatjuk, hogy a II. világháború utáni Magyarországon milyen elvárásoknak, követelményeknek- (mint például, az 50-es években az erõszakos kollektivizálási és proletarizálási törekvések...) kellett megfelelni. Katalin szülei is ilyen törekvéseknek lettek áldozatai és gyermekeikbõl - többnyire a túlélés reményével - gyökértelen, vágott-virág nemzedéket "neveltek". Katalin, nagyszülei által megalapozott neveltetése révén, egész lényével, minden gondolatával tiltakozott e törekvések ellen. Tiltakozásával volt mit féltenie, mert: "...nagyszülei tanyáján olyan idilli volt az élet, hogy az ma már szinte giccsesnek számít. Boldogsággal töltötte el ... az emlékezés, mert olyan természetességgel élte meg az élõvilág közelségét, ami azóta is - egy-egy virág, gyümölcs, virágos rét, széna-szalma, gabona, rovarok, pillangók, háziállatok és kicsinyeik... a belsõ képek- és képzettársítások sorát indítja el benne." ..."Nemcsak az ismerés, megismerés tárháza volt az a tanyasi, gazdálkodó életmód, hanem lehetõsége volt már egészen kicsi korában megtanulni az önállóság felelõsségét..."... "Így fölvértezve, testben és lélekben megerõsödve (akkor még nem tudta, hogy egy életre szólón) került vissza hat éves korában pesten élõ szüleihez, 1952-ben." (Részlet a szociográfiából.)

Melyek voltak azok az anyanyelvet, azt a nyelvet veszélyeztetõ törekvések, melyen megtanult gondolkodni, élni, szeretni és félni? Példának folytatnám a megkezdett idézetet: ..."Mit kellett megtanulnia Pesten legelõször? Azt, hogy letagadja nagyszüleit, felejtse el az egész tanyát, meg mindent, ami odakötötte. Ilyen fogalmakkal kínozta az apja, hogy: "...nincstelen zsellérek vagyunk, mert ha nem, akkor "racizni" fognak. Katalin megérezte, hogy az valami olyan rossz, amitõl apja úgy félt, mint valami halálos betegségtõl. Ezek után már nem is fájt olyan nagyon, mikor megtudta, hogy nagyapja belehalt a beszolgáltatásba, amirõl csak évtizedekkel késõbb tudta meg, hogy milyen "betegség" is volt az valójában!" ... "Nem gyõzött csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetében lépten-nyomon szembesült! Olyan mértékû félelemérzettel szuggerálta környezete ezeket a hazugságokat, hogy megtanult legalább úgy tenni, mintha mindent elhinne. Ez egyfajta önvédelmi reflexként mûködött benne, ami miatt egész életében bûntudata volt és lesz.”

Lehet, hogy e kettõsség miatt kialakult szorongásos állapot okozta, hogy: - "az általános iskola elsõ osztálya helyett csak másodikban tanult meg olvasni. Amikor végre rájött arra, hogy a betûk különbözõ egymásutániságából hogyan lesznek értelmes szavak, azonnal falni kezdte az olvasni valókat. Mindent elolvasott azonmód, ami csak a szemébe ötlött, vagy a keze ügyébe került. Apja ettõl kezdve hordta haza a gyári terjesztõtõl a könyveket, folyóiratokat. Sajnos még karácsonyra is könyveket kapott - még akkor is, amikor pedig játékbabára vágyott, de nagyon!..."

Így tett szert arra a tudásra, melynek köszönhetõen neki "apanyelvévé" válhatott az anyanyelve... Amikor azonban eljött a pályaválasztás ideje, "...apja - ragaszkodván a nehezen "kiérdemelt" munkásosztályhoz való tartozáshoz - gyermekét sem szerette volna semmilyen "gyanús értelmiségi" vagy egyéb "osztályidegen" területen taníttatni..." Így lett Katalin "...ipari tanuló, vagyis "szocialista" kisinas 1960-ban, amikor az volt a legfontosabb, hogy a lehetõ legrövidebb idõ alatt munkaerõt állítsanak elõ az erre a célra létrehozott (szövetkezeti- vállalati- iskolai tanmûhelyek) intézmények. Itt szó nem volt arról, hogy: "minden leszünk", meg, hogy: "a tudás hatalom" (pedig még a propaganda-csapból is ez folyt)! Valójában arról volt szó, hogy a szalagrendszerben, teljesítménybérben dolgoztató konfekcióiparnak szüksége volt modern rabszolgára. ... Vagyis olyan munkásnõkre volt szükség, akik kötél idegekkel bírták a napi nyolc órai robotot minden kommunikációs igény nélkül! ... A három évig tartó kiképzés alatt igyekeztek megfosztani õket minden személyiségjegytõl, egyéni megnyilvánulási készségtõl. Közben elrettentõ történeteket meséltek nekik a "reakciós, burzsuj" idõkrõl." Szükség is volt erre a drákói kiképzésre, felkészítésre, mert az üzemcsarnokokban, a textilipari munkagépek iszonyatos zajjal mûködnek. Ebben a zajban lehetetlenség volt az anyanyelvi beszéd használata!

Mit tehetett Katalin, az újsütetû szakmunkás, ha még ezek után is szeretett volna továbbtanulni? "...A legsürgõsebben felkereste a lakóhelyi dolgozók esti gimnáziumát és kért egy "Jelentkezési lap"-ot, mellyel jelentkezett munkahelyi fõnökénél a "továbbtanulási javaslat"-ért. Ugyanis nem tanulhatott tovább az akkori rendeletek értelmében senki intézményesen, csakis munkahelyi javaslattal." A "Tudósítás" fõszereplõje "több volt, mint rebellis fiatal," (õ volt a lázadó rabszolga), mert munkahelyi vezetõje azzal a kinyilatkoztatással tagadta meg a továbbtanuláshoz a javaslatot, hogy: "Nincs szükségem érettségizett varrónõre!"

A történet fõhõse nem adta fel és egész életében, folyamatosan továbbtanult, többnyire önképzéssel. Kortársai valószínû nem voltak ennyire elszántak, ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy az egyik, 1973-as, szemináriumi- propaganda-tankönyvnek nevezett kiadványban, Ez itt a külváros címen megjelent riport szerzõje így kesereg: "...F.L.-néval beszélgetek...sehogy sem tudok ezzel a harminckét éves fiatalasszonnyal, aki tíz éve dolgozik itt a Habselyemben, törzsgárdatag, ... Mindig is Erzsébeten lakott, de szanálták a házukat, s õ szerencsétlenségére Zuglóban kapott lakást. Nagyon visszakívánkozik Erzsébetre, nem tud hozzászokni új környezetéhez. (Akárcsak az elõbb említett Cs. L.-né)"

A falvakban, kistelepüléseken toborzott, és egy-egy nagyobb városban, vagy a fõvárosban mûködõ gyárak munkásszállóin elhelyezett - lányoknak, fiatalasszonyoknak még rosszabb volt a helyzetük. A fokozás szándéka nélkül beszélni kell arról is, hogy csak a fõvárosi munkásszállókon elhelyezett 1200-1500 építõipari- fõleg fiú- szakmunkástanuló helyzete egyenesen tragikus volt, mert õk a három tanulóévük alatt csak a szálló-munkahely-képzõ-kocsma-szálló útvonalat ismerhették meg a fõvárosból, a világ egyik legszebb városából! Miért volt ez annyira tragikus? Azért, mert a tizennégy éves gyerekek, a fõvárosba kerülve úgy jártak, mint amikor egy növényt gyökér nélkül kitépünk "õshonos" helyérõl és úgy akarjuk az idegen talajba átültetni. Ráadásul a fiúk a szakmunkásvizsga után több, mint két évre bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötõdésüket elveszítették. Nem is ez az igazán elkeserítõ, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette! Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak is a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi- lelki "építkezés" helyett, a saját jövõjükre való felkészülés helyett! Mi köze ennek az anyanyelvhez? Talán, csak annyi, hogy köztudottan a katona parancsosztó és parancs végrehajtó személy, akinek ritkán van lehetõsége a választékos anyanyelvi önkifejezésre! Mire házasulandó korba kerültek ezek a fiatalok, már elveszítették organikus mûveltségüket, minden kötõdésüket az anyanyelvükhöz! Fölmerül a kérdés, mennyire voltak képesek önmaguk minõségi reprodukciójára, akkor amikor már nem tellett tõlük több, mint szolgai lélekkel szolgálva - túlélni a mindennapokat!? A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükrözõdik. Ez a tömeges lepusztultság is, tarthatatlanná válásával, elérkezetté tette a rendszerváltoztatás szükségességét.

Mit hozott a történelmi váltás a vágott-virág nemzedéknek?

Az 1995-ös felnõttoktatási konferencián az egyik elõadó A kettészakadó magyar társadalom címû tanulmányában kifejtette: "... a kilencvenes évek kezdetétõl ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyészõ kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetõséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idõsebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezõkre és a reménytelenül leszakadókra."

És akkor még nem is beszéltünk az elõbb idézett szociográfia szakmunkásairól. Õk a további 42,5 %-ban találhatók (a középfokú és felsõfokú szakképzettségûekkel együtt) - egy 1990-ben elvégzett statisztikai felmérés szerint.(KSH Statisztikai Évkönyv 1991.)

Vajjon mire jutottak a felnõttképzési konferencia elõadói? Például Lada László megállapítja, hogy: "Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnõttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsõsorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nõ az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erõs indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom kialakulásához, vagy (már) tartósításához." (Ezzel a kifejezéssel Andorka Rudolf azt a társadalmat írja le, amelyben az aktív korú népességnek csak a kétharmada végez munkát, s a népesség egyharmada teljesen leszakad, a kétharmad eltartottjaként él.)

A következõ gondolattal fejezi be a szerzõ tanulmányát: "A képzõ intézmények szerepeinek újragondolása, a képzési tartalmak korszerûsítése, a leszakadók helyzetének javításához eszközök, módszerek és a folyamatos feltáró vizsgálat megszervezése, mûködtetése feltétlenül állami feladat, amely akkor valósítható meg hatékonyan, ha az kormányprogram szintjére emelkedik. E programnak a feladata a veszélyeztetett rétegek leszakadásának megelõzése, megakadályozása. A program szerves része kell legyen a felnõttoktatást is magába foglaló átfogó oktatási program."

Azzal kezdtem hozzászólásomat, hogy "Az anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában (elsõként) tanul meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél." Befejezésül ehhez még hozzátenném, hogy minden nevelésben és oktatásban résztvevõnek (szülõnek, nagyszülõnek, óvodapedagógusnak, tanítónak, tanárnak, szak- és egyetemi oktatónak), valamint az anyanyelvi beszédet munkaeszközként használóknak (mûvészeknek) úgy kellene az anyanyelvünket "használni", azon megnyilatkozni, azt oktatni, hogy a felnövekvõ nemzedékek olyan szintû anyanyelvi és apanyelvi mûveltséggel rendelkezzenek, hogy e mûveltség által képesek legyenek az élethosszig tartó, folyamatos tanulásra, megvalósítva ezzel a Makkai Sándor-i gondolatot a "nemzetnevelésünk" megszervezésérõl: "A köznevelés sikerének titka éppen abban van, hogy nem kívülrõl és felülrõl erõszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülrõl építjük meg a sajátos népi kultúrörökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeforrasztásával a magyar mûveltséget." (Makkai Sándor: Szolgálatom c. önéletírása. Megjelent: Bp/1990)

Budapest, 2001. szeptember 8.

Bóna Mária Ilona