Kedves Popovits János!

Az Ön légteres írására küldöm válaszul azon tudósításomat, amelyik arról szól hogyan veszítettük el a kulturális és identitásbéli gyökereinket az elmúlt 62 évben. Ön a levegõbéli támadásról ír én, pedig a földön végzett mérhetetlen csapásról.

Üdvözlettel, Bóna Mária Ilona - egy belsõ számûzetésben tengõdõ népmûvelõ

Nemzet és anyanyelv

az oktatáspolitika és a "köznevelés" tükrében

"Anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyermekkorában, elsõként tanult meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél." Azonban él Magyarországon egy nemzedék, akinek az jutott osztályrészül, hogy elveszítse ezen tudását. Róluk szeretnék hozzászólásomban szólni (kiáltani!).

1998-ban, a Magyar Napló szociográfiai pályázatot hirdetett, "A magyarság önképe az ezredfordulón" címmel. A pályamunkák olyan "önképet" tükröztek, hogy jobbnak látták az egészet agyonhallgatni. Ennek ellenére van szerencsém ismerni a "Bízom Külkertesben!" jeligéjû, díjnyertes pályamunkát, melyben a szerzõ, egy 1946-ban született gyermek felnõtté válását és életének ötven évét kíséri nyomon. Közben azt is megtudhatjuk, hogy a II. világháború utáni Magyarországon milyen "elvárásoknak", "követelményeknek" kellett megfelelnie. Megtudhatjuk, hogy ezek az úgynevezett "követelmények", természetesen idõszakonként változóan, a mindenkori hatalom érdekeit szolgálták. (Mint például, az 50-es években az erõszakos kollektivizálási és proletarizálási törekvések...) A "fõhõs", Bízó Katalin szülei is ilyen törekvéseknek lettek "áldozatai" és gyermekeikbõl - többnyire a túlélés reményében - potenciális áldozatokat, (túlélõket) "neveltek". Katalin neveltetése - szerencséjére - hat éves koráig nagyszüleire és anyja-helyett-anyja-nagynénjére bízattatott. A Bízó-tanyát ezalatt elkerülte a kollektivizálás, így lehetõség volt arra, hogy a nagyszülõk unokájuknak átadják organikus mûveltségüket.

Így ír errõl a szociográfia szerzõje:

"... Boldogsággal töltötte el Katalint az emlékezés, mert olyan természetességgel élte meg a természet közelségét, ami azóta is - egy-egy virág, gyümölcs, virágos rét, széna-szalma, gabona, rovarok, pillangók, háziállatok és kicsinyeik... a belsõ képek- és képzettársítások sorát indítja el lelkében." ..."Nemcsak az ismerés, megismerés tárháza volt az a tanyasi, gazdálkodó életmód, hanem lehetõsége volt már egészen kicsi korában megtanulni az önállóság felelõsségét..."... "Így fölvértezve, testben és lélekben megerõsödve (akkor még nem tudta, hogy egy életre szólón) került vissza 1952-ben, Pesten élõ szüleihez..."

Ebbõl is láthatjuk, hogy mennyi tudás birtokosa volt a kicsi lány, amikor - az iskolakezdés miatt - felhozatták szülei Pestre. Nagynénje és nagyszülei nyelvén, azon a csodálatos magyar nyelven, amit Õk beszéltek, megtanult a lelkével is látni, gondolkodni, élni, szeretni. Mit tanult meg Katalin az "anyanyelvén" a szüleitõl? Megtanult félni, majd megtanulta a valóság elhallgatásának hazugságát! "...Azt, hogy letagadja nagyszüleit, felejtse el az egész tanyát, meg mindent, ami odakötötte. Ilyen fogalmakkal kínozta az apja, hogy: "...nincstelen zsellérek vagyunk, mert ha nem, akkor "racizni" fognak. Katalin megérezte, hogy az valami olyan rossz, amitõl apja úgy félt, mint valami halálos betegségtõl. Ezek után már nem is fájt olyan nagyon, mikor megtudta, hogy nagyapja belehalt a beszolgáltatásba, amirõl csak évtizedekkel késõbb tudta meg, hogy milyen "betegség" is volt az valójában!" ... "Nem gyõzött csodálkozni a sok hazugságon, amivel környezetében lépten-nyomon szembesült! Olyan mértékû félelemérzettel szuggerálta környezete ezeket a hazugságokat, hogy megtanult legalább úgy tenni, mintha mindent elhinne..."

Lehet, hogy e kettõsség miatt kialakult szorongásos állapot okozta, hogy: - "az általános iskola elsõ osztálya helyett csak másodikban tanult meg olvasni. Amikor végre rájött arra, hogy a betûk különbözõ egymásutániságából hogyan lesznek értelmes szavak, azonnal falni kezdte az olvasni valókat. Mindent elolvasott azonmód, ami csak a szemébe ötlött, vagy a keze ügyébe került. Apja ettõl kezdve hordta haza a gyári terjesztõtõl a könyveket, folyóiratokat. Sajnos még karácsonyra is könyveket kapott - még akkor is, amikor pedig játék-babára vágyott, de nagyon!" "...A kamasszá serdült gyermek olvasott, olvasott, miközben Mórától, Tamásitól, Móricztól, Jókaitól, Mikszáthtól, Petõfitõl, Aranytól, Kölcseytõl, Vörösmartytól, Madáchtól, Katona Józseftõl, ..., József Attilától tanulta meg azt ami nemcsak "valódi", de "igaz" is!

Így tett szert arra a tudásra, melynek köszönhetõen neki "apanyelvévé" válhatott az "anyanyelve". Amikor azonban eljött a pályaválasztás ideje, "...apja - ragaszkodván a nehezen "kiérdemelt" munkásosztályhoz való tartozáshoz - gyermekét sem szerette volna semmilyen "gyanús értelmiségi" vagy egyéb "osztályidegen" területen taníttatni..."

Ezzel a lelki erõszakkal lett Katalin "...ipari tanuló, vagyis "szocialista" kisinas 1960-ban. ... Ekkor még inkább az volt a fontos, hogy a lehetõ legrövidebb idõ alatt munkaerõt állítsanak elõ az erre a célra létrehozott (szövetkezeti- vállalati- iskolai tanmûhelyek) intézmények. Itt szó nem volt arról, hogy: "minden leszünk", meg, hogy: "a tudás hatalom" (pedig még a propaganda-csapból is ez folyt)!

Valójában arról volt szó, hogy a szalagrendszerben, teljesítménybérben dolgoztató konfekcióiparnak szüksége volt modern rabszolgáraª."

"Vagyis olyan munkásnõkre volt szükség, akik kötél idegekkel bírták a napi 8-10 órai robotot minden kommunikációs igény nélkül! Kitermelték - az ókori "beszélõ szerszám" mintájára - a legújabb kori: nem beszélõ változatot. Hogyan? Úgy, hogy a három évig tartó kiképzés alatt igyekeztek megfosztani õket minden személyiségjegytõl, egyéni megnyilvánulási készségtõl. Közben elrettentõ történeteket meséltek nekik a "reakciós, burzsuj" idõkrõl." Szükség is volt erre a drákói kiképzésre, felkészítésre, mert az üzemcsarnokokban, a textilipari munkagépek iszonyatos zajjal mûködnek, mûködtek. Ebben a zajban lehetetlenség volt az anyanyelvi beszéd használata!

Mit tehetett Katalin, az újsütetû szakmunkás, ha még ezek után is szeretett volna továbbtanulni? "...A legsürgõsebben felkereste a lakóhelyi dolgozók esti gimnáziumát és kért egy "Jelentkezési lap"-ot, mellyel jelentkezett munkahelyi fõnökénél a "továbbtanulási javaslat"-ért. Ugyanis nem tanulhatott tovább az akkori (napjainkban, 1995-96-ban is érvényben lévõ) rendeletek értelmében senki intézményesen, csakis munkahely- és manapság a Munkaügyi Hivatal javaslatával."

A "Tudósítás" fõszereplõje, fõnöke szemében "több volt, mint rebellis fiatal," (õ volt a lázadó rabszolga), "mert azzal a kinyilatkoztatással tagadta meg a továbbtanuláshoz a javaslatot, hogy: "Nincs szükségem érettségizett varrónõre!"."

A történet fõhõse nem adta fel és egész életében, folyamatosan továbbtanult, többnyire önképzéssel. Kortársai valószínû nem voltak ennyire elszántak, ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy az 1974/75-ös KISZ-oktatási évre, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat által kiadott, Szabad hazában címû tankönyvben, Ez itt a külváros címen megjelent riport szerzõje: Molnár Géza így kesereg: "...F.L.-néval¨ beszélgetek...sehogy sem tudok ezzel a harminckét éves fiatalasszonnyal" (1990-ben még csak 48 éves volt), "aki tíz éve dolgozik itt a Habselyemben, törzsgárdatag, ... Mindig is Erzsébeten lakott, de szanálták a házukat, s õ szerencsétlenségére Zuglóban kapott lakást. Nagyon visszakívánkozik Erzsébetre, nem tud hozzászokni új környezetéhez. Akárcsak az elõbb említett Cs.L.-né."

Ebben a "tankönyv"-nek nevezett kiadványban, ugyanebben a riportban a szerzõ egy mérnököt is megszólaltat. "...a beszélgetést L.K. mérnökkelÄ folytatom, a kelmetechnológiai osztály vezetõjével. Pesterzsébet? Nem ismeri a kerületet, nincs is erre ambíciója, semmi sem köti ide." De azt megígéri, hogy: "...Az ötéves terv végére a termelést megduplázzák a termelékenység fokozásával."

A falvakból, kistelepülésekrõl toborzott, és egy-egy nagyobb városban, vagy a fõvárosban mûködõ gyárak munkásszállóin elhelyezett - lányoknak, fiatalasszonyoknak még rosszabb volt a helyzetük, mint az elõbbi riport munkásnõinek.

Beszélni kell arról is, hogy csak a fõvárosban, az úgynevezett munkásszállókon elhelyezett (évfolyamonként 1200-1500 fõ) építõipari- fõleg fiú- szakmunkástanuló helyzete egyenesen tragikus volt, mert õk a három tanulóévük alatt csak a szálló-munkahely-képzõ-kocsma-szálló útvonalat ismerhették meg a fõvárosból, a világ egyik legszebb városából! Miért volt ez annyira tragikus? Azért, mert a tizennégy éves gyerekek, a fõvárosba kerülve úgy jártak, mint amikor egy növényt gyökér nélkül kitépünk "õshonos" helyérõl és úgy akarjuk az idegen talajba átültetni. Ráadásul a fiúk a szakmunkásvizsga után - több, mint két évre - bevonultak katonának, így teljesítve sorköteles katonai szolgálatukat. Mire leszereltek, minden családi- otthoni kötõdésüket elveszítették. Nem is ez az igazán elkeserítõ, hanem az, hogy szinte semmit nem kaptak helyette! Az ifjúvá serdülés éveit ezeknek a fiataloknak is a túlélés jelentette - a töltekezés, a szellemi- testi- lelki "építkezés" helyett, a saját jövõjükre való felkészülés helyett! Így valósulhatott meg - a spártai katonaállam mintájára - az a politikai diktatúra, amit szovjet tankokkal, fegyverekkel, de magyar emberekkel lehetett fenntartatni. Mi köze ennek az anyanyelvhez? Talán, csak annyi, hogy köztudottan a fegyveres testületek nem azon helyek, ahol az anyanyelvnek, mint kommunikációs eszköznek jelentõsége van! A katona parancsosztó és parancs végrehajtó személy, akinek ritkán van lehetõsége a választékos anyanyelvi önkifejezésre! Mire házasulandó korba kerültek ezek a fiatalok, már elveszítették organikus (természetes, õsi, az õsöktõl örökölt tudás, vagy az iránti készség) mûveltségüket, minden kötõdésüket az anyanyelvükhöz!

Fölmerül a kérdés, mennyire voltak képesek önmaguk minõségi reprodukciójára, akkor amikor már nem tellett tõlük több, mint szolgai lélekkel szolgálva - túlélni a mindennapokat!?

A válasz nemzetfogyásunkban is visszatükrözõdik. Ez a tömeges lepusztultság - tarthatatlanná válásával - elérkezetté tette a változtatás szükségességét!

Mit hozott a történelmi váltás ezen széles néprétegnek?

Egy 1995-ös felnõttoktatási konferencián az egyik elõadó A kettészakadó magyar társadalom címû tanulmányában kifejtette: "... a kilencvenes évek kezdetétõl ... az új helyzetbe került magyar társadalom elenyészõ kisebbségének jelent reális kibontakozási lehetõséget. A többség számára a korábbi értékrendek felbomlása és a társadalmi kommunikáció új eszközeinek inadekvát léte”=(hiánya) „egyfajta funkcionális analfabétizmust eredményezett. Ha mindezekhez hozzáadjuk, hogy 1990-ben a 15 éves és ennél idõsebb népesség 20,7 %-a nem rendelkezett befejezett 8 osztályos általános iskolai végzettséggel, és 1,2 %-uk iskolába sem járt, megállapíthatjuk, hogy Magyarország lakossága kettészakadt: a még mobilizálható tudással rendelkezõkre és a reménytelenül leszakadókra." És akkor még nem is beszéltünk az elõbb idézett szociográfia szakmunkásairól. Õk a további 42,5 %-ban találhatók (a középfokú és felsõfokú szakképzettségûekkel együtt) - egy 1990-ben elvégzett statisztikai felmérés szerint.(KSH Statisztikai Évkönyv 1991.)

Vajon mire jutott a felnõttképzési konferencia elõadója? "Ebben a helyzetben feltétlenül szükségesnek látszik kiterjedt felnõttoktatási intézményrendszerek létrehozása..." ... "Elsõsorban azok helyzetének követése fontos, akiket alulképzettségük miatt ... nõ az esélyük arra, hogy végleg "lecsúsznak", leszakadnak ..., teljesen perspektívátlanná válnak még utódaik sorsát tekintve is." ... "Képezhetetlenségükkel erõs indítékot adnak az Andorka Rudolf által kétharmad-egyharmad§, esetleg az egyharmad-kétharmad típusúnak definiált társadalom§ kialakulásához, vagy (már) tartósításához."

A következõ gondolattal fejezi be a konferencia elõadója tanulmányát: "A képzõ intézmények szerepeinek újragondolása, a képzési tartalmak korszerûsítése, a leszakadók helyzetének javításához eszközök, módszerek és a folyamatos feltáró vizsgálat megszervezése, mûködtetése feltétlenül állami feladat, amely akkor valósítható meg hatékonyan, ha az kormányprogram szintjére emelkedik. E programnak a feladata a veszélyeztetett rétegek leszakadásának megelõzése, megakadályozása. A program szerves része kell legyen a felnõttoktatást is magába foglaló átfogó oktatási program." (Új Pedagógiai Szemle 1995/2.)

Örömmel számolhatok be arról, hogy 2001. decemberében (végre!) megjelent az új törvény a felnõttképzésrõl. Azért örülök, mert úgy érzem, hogy tizenegy év óta nem „ostromoltam” hiába a politikusokat és a közmûvelõdési szakembereket írásaimmal, felszólalásaimmal, minden létezõ módon, helyen és idõben!

Most már csak azokra a politikusokra kell szavazni, akik megteremtik annak lehetõségét (valódi kárpótlás, tudás, induló tõke), mellyel az egyén képes lehet saját sorsának jobbra fordítására! Ehhez olyan választási törvényre lenne szükség, amely lehetõvé tenné a „jelöltállítást” azok számára is, akik „csak” szellemi- erkölcsi elhivatottsággal (tõkével) rendelkeznek és nincsenek mögöttük pénz-hierarchák!

Azzal kezdtem írásomat, hogy: "Az anyanyelv az a nyelv, amelyet az ember gyerekkorában (elsõként) tanul meg, s amelyen rendszerint legjobban és legszívesebben beszél."

Befejezésül, ehhez még hozzátenném, hogy: minden nevelésben és oktatásban résztvevõnek (szülõnek, nagyszülõnek, óvodapedagógusnak, tanítónak, tanárnak, szak- és egyetemi oktatónak), valamint az anyanyelvi beszédet munkaeszközként használónak úgy kellene az anyanyelvünket "használni", azon megnyilatkozni, azt oktatni, hogy a felnövekvõ nemzedékek olyan szintû anyanyelvi- és apanyelvi mûveltséggel rendelkezzenek, hogy e mûveltség által képesek legyenek az élethosszig tartó, folyamatos tanulásra, megvalósítva ezzel a Makkai Sándor-i gondolatot is a "nemzetnevelésünk" megszervezésérõl: "A köznevelés sikerének titka éppen abban van, hogy nem kívülrõl és felülrõl erõszakolunk népünkre egy idegen kultúrát, hanem alulról és belülrõl építjük meg a sajátos népi kultúrörökségnek az európai kultúrkinccsel való egészséges összeforrasztásával a magyar mûveltséget." (A részlet, Makkai Sándor 1944-ben írott, Szolgálatom címû teológiai önéletrajzából való. Megjelentette: a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapesten, 1990-ben.)

Kiegészítõ megjegyzések:

ªAmikor az értelmezõ kéziszótárban és a történelmi lexikonokban keresgéltem meghatározásokat a rabszolga fogalomra, döbbenten fedeztem föl, hogy milyen kevés a különbség, mert a "modern rabszolga" valójában társadalmi tulajdonként kezelt munkaerõ volt csupán, aki életét és utódait tekintve is kiszolgáltatott, - ugyan "jogokkal fölruházott", de azzal élni nem tudó - kizsákmányolható dolgozó volt valójában.

¨ Itt, ebben a szövegben is tetten érhetõ az a törekvése a kommunista hatalomnak, amellyel a határon túl rekedt magyar honfitársainkat igyekeztek magyarságtudatuktól megfosztani. Mire gondolok? Ebben az esetben pontosan arra, amikor Erdélyben, módszeresen "kiszanálták", ("kiöntötték"=Bözödújfaluból) õsi lakhelyükrõl a magyar nemzetiségû családokat és - lehetõleg románok lakta(!) - "új", lakótelepi blokkokba, betonkalodákba költöztették õket. Ott, aztán - a gettóvá silányuló lakótelepeken felnövekvõ új generáció még azt is elfelejtette, hogy "ki fia, borja" is tulajdonképpen! Itt, a "határon belül" is ugyanilyen módszerrel szakították ki a családokat "õshonos" lakhelyükrõl! A távolság miatt azután a nagyszülõk nem vállalhattak unoka felügyeletet, a felnõtt gyermekek pedig a - közben megöregedett, megbetegedett - szülõk gondozását nem vállalhatták! Stb.

Ä A hetvenes évekre kitermelte a "szocialista" társadalom is a maga elitjét, "aki" "tanultságát", "képzettségét" arra használta, hogy a munkahelyén igazi rabszolgahajcsárként viselkedjen(!), miközben el akarta hitetni a szerencsétlen munkásokkal, munkásnõkkel, hogy az õ "érdekükben" gyakorolja a "munkás-paraszt"-hatalmat! Erre példa L. K. mérnök is, mert semmi másra nem volt "ambíciója", minthogy "megduplázzák a termelést"! Az a rettenetes, hogy a rendszerváltozás 12. évében is - egészen széles népréteggel - el tudják, még mindig hitetni ezt a demagóg hazugságot!

§Ezzel a kifejezéssel Andorka Rudolf, a közelmúltban elhunyt szociológus professzor azt a társadalmat írja le, amelyben az aktív korú népességnek csak a kétharmada végez munkát, s a népesség egyharmada teljesen leszakad, a kétharmad eltartottjaként él. Itt gondolnunk kell azokra az aggastyánnak látszó, középkorú emberekre, a hajléktalanokra, akikrõl feltételezhetõ, hogy többnyire az alkalmazkodási készség hiánya miatt kerültek az utcára. Róluk, újra és újra az a kép ötlik fel bennem, amikor az amerikai polgárháborúban, a rabszolgák felszabadítását követõen ellepték az utakat a „gondoskodó” gazda nélkül maradt rabszolgák. „Az emberéletben bekövetkezett veszteség és az anyagi kár hatalmas volt. A legnagyobb változást az jelentette, hogy megszûnt a rabszolgaság, és vele az abból élõ rendszer. Megszüntetésével úgy látszott, hogy a feketéknek az amerikai társadalomban elfoglalt helye gyökeresen megváltozik. Ennek a reménynek a megvalósulásáig azonban majdnem egy teljes évszázadot kellett még várni.” Ez egy idézet a Cambridge Enciklopédiából, melyben a megfogalmazott gondolattal párhuzamot szeretnék vonni a rabszolgatartó proletárdiktatúra és az amerikai rabszolgatartó társadalom között.

v Aggódom ezekért a volt „munkásokért” (melósokért), akik most ugyanúgy visszasírják „Kádár-atyuska” „gondoskodó” államát, mint a „felszabadított” amerikai rabszolgák a róluk „gondoskodó” munkaadóikat! Miközben sajnálom õket, haragszom is rájuk! Haragom azonban annak szolgálatába igyekszem állítani, hogy nálunk ne száz évet vegyen igénybe modern rabszolga-sorstársaim életének jobbra fordulása, hanem a közeli jövõben megtörténjen az! Meg kell tanítani ezt a népcsoportot régi-új identitására! Meg kell teremteni azokat a helyeket ismét, ahol az egyén megismerheti saját egyéni értékeit, amellyel kialakíthatja saját alkalmazkodási életképességét, ami alapja lehet minden további elsajátításnak, tanulásnak.

Pesterzsébet, 2002. febr. 1.

Bóna Mária Ilona

Kiegészítõ megjegyzések a 2004. december 5-i

népszavazás elõtt

v Igen, aggódom! De, nemcsak a volt „melósokért”, hanem magunkért, a polgári demokráciát akarókért is!

Mert mi tudjuk nagyon jól, hogy mennyit kellett „ügyeskedni” azért, hogy a kontraszelekciót kijátszva, tovább tudjunk tanulni, és úgy tudjuk megtartani keresztény-nemzeti identitásunkat, hogy elhitettük a hatalmat gyakorlókkal: képesek vagyunk a kommunistákkal szocializálódni!

Aggódom, mert azt is tudom, hogy „nem voltunk elegen”, ahhoz, hogy meg tudjuk tartani a hatalmat 1994-ben. Ebbõl következik, hogy 1994- és 1998 között, majd 2002-tõl ismét arra kényszerültünk, hogy „merjünk kicsik, elesettek és gyengék lenni”, ahhoz, hogy a régi-új hatalmasok megkíméljenek minket a revanstól!

Aggódom, mert nemcsak az volt a gond velünk, hogy nem voltunk elegen! A legnagyobb tévedésünk az volt, hogy nem ismertünk fel egy nagyon fontos társadalmi igazságot! Mégpedig, azt: hogy az 1980-as, 90-es évek munkássága, vagy ahogy fentebb említettem: melósai, nem azonosak azokkal a proletárokkal, akik 1945 után megvalósították a proletárdiktatúrát, hanem sokkal inkább azonosak azokkal, akiken megvalósult az!

Azonosak: - az otthonaikból elûzött kitelepítettekkel és utódaikkal;

- az államhatalom által, a „nép nevében” kisajátított üzleteikbõl-

mûhelyeikbõl a gyárakba tereltekkel és utódaikkal;

- a saját földjeiken gazdálkodó parasztok erõszakos TSZ-esítésének

áldozataival és utódaikkal;

- a fogolytáborokban felejtett, II. világháborús honvédõ katonákkal

és utódaikkal;

- a málenkíj robotot túlélõkkel és utódaikkal;

- a recskihez hasonló büntetõ- átnevelõ táborokat túlélõkkel és utódaikkal;

- az 1956-os forradalomban és szabadságharcban elesettek, bebörtönzöttek,

kivégzettek és üldözöttek utódaival!

Egyre jobban aggódom, mert, ahogy teltek, múltak azok a bizonyos „rendszerváltoztató” évek, ennek a nagy-létszámú rétegnek semmilyen alternatívát nem tudtunk kínálni! Nem tudtuk tömegesen rehabilitálni õket. Nem tudtunk semmilyen eszközt (induló tõke és tudás formájában) felkínálni ahhoz, hogy ellehetetlenült helyzetükbõl kikerüljenek! Vagyis, nem tudtuk hozzásegíteni õket ahhoz, hogy õk is (rendszert)váltani tudjanak! Sõt! Volt, aki úgy érezte igazságosnak, hogy rajtuk torolja meg presztízsvesztettségét! Az 1990-es rendszerváltoztató politikusok is csak az induló tõkével rendelkezõ szakmunkások társadalmi elfogadhatóságát tudta biztosítani!

A dolgok ilyetén alakulása folytán bekövetkezett a legrosszabb: ezek az emberek visszaszavazták azokat a hatalomba, akik elõtt nem kellett szégyellniük kicsinységüket, elesettségüket, gyengeségüket!!!

Ennek a tragédiáját írtam meg a nagyszüleim- és szüleim életérõl készített néprajzi írásomban. Akinek jut az otthon elkészített, szövegszerkesztett változatból, arra kérem -miután elolvasta - adja tovább! Tanuljunk belõle, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazt a hibát! Mert így nem jutunk elõre soha! Most is azon aggódhatunk, hogy a 2004. december 5-i népszavazáskor sem lesznek képesek belátni, hogy az IGEN-nel egy egész nemzetre- benne a saját felemelkedésükre is szavazhatnak!!!

Bp. 2004. november 29. Bóna Mária Ilona