A lelketlenség évtizedei után...
- Részletek
- Bóna Mária Ilona
- Találatok: 718
Az 1990. utáni években azt hittem, hogy ott lehet majd folytatni a lelkiséget, ahol a II. világháború elõtt abbamaradt.
Én, legalább is Albert Schweitzer gondolataival felvértezve szerettem volna életemen, családom életén változtatni.
„…ostobaság arra várni, hogy Isten maga hárítsa el az ember elleni igazságtalanságokat. Hogyan lehet kitartani egy olyan istenkoncepció mellett, amely szerint Isten az igazságosság oldalán avatkozik be az emberiség ügyeibe azok után, ami az utolsó háborúban történt – annak összes gyilkosságai és igazságtalanságai, a koncentrációs táborok után, ahol gázkamrák voltak, a vallási kisebbség üldözése után? A gonosz létezése és gyõzelme azt jelenti, hogy a rosszért az ember felelõs, harcolnia kell ellene, nem pedig ölbe tett kézzel ülni, és várni holmi isteni beavatkozást”…”Az igazán erkölcsös ember számára minden élet szent, még az is, amely az emberi szempontok szerint nagyon alacsony szinten áll.” „Nem elég egyszerûen létezni. Nem elég azt mondani: „keresek, hogy eltartsam családomat. Jól végzem a munkámat. Jó apa vagyok, jó férj vagyok. Az egyházközségnek jó tagja vagyok.” Mindez nagyon jó, de még valamit kell tenni. Mindig keresse annak a lehetõségét, hogy jót cselekedjék. Minden embernek a maga módján kell keresni annak a lehetõségét, hogy még nemesebbé váljék, és megvalósítsa igazi emberi méltóságát. Bizonyos idõt a felebarátainak is kell szentelni. Lehet, hogy ez nem sok, de tegyen valamit azokért, akik emberi segítségre szorulnak, valami mást, amiért nem kap semmilyen más fizetést, mint e munka elvégzésének a kiváltságát. Mert ne feledje el azt, hogy nem egyedül él e világon. Hogy felebarátai vannak.”
Ezek a szentenciák azonban nagyon is férfiasak, vagyis férfiaknak szólnak.
Nõ létemre éppen akkor olvastam elõször, amikor második gyermekem megmaradásáért, 1977-ben, egy hónapig feküdtem a kórházban. Ott fogadtam meg, hogy ha megszületik, ezen eszmények jegyében fogom felnevelni. Amiért bíztam az indirekt nevelés (a mód, ahogy élünk gyermekeink elõtt) fontosságában, arra gondoltam, hogy elõször gyermekem apját fogom megnyerni az ügynek.
Õt, sajnos szõröstül-bõröstül bekebelezte a szocialistának nevezett társadalom. Oly annyira, hogy még gondolni sem tudott az „egyházközség”-re, meg a „felebarátai”-ra!
Az egyházközség, pedig - mentve hívei életét, mint a bölcs Salamon király kréta-körének édesanyja - „elengedte” az emberek kezét. A kommunista hatalom - a „gonosz mostoha”, mindent magának akaró erõszakosságával - elszakította híveit az egyháztól. Példák hosszú sorát tudnám most itt feleleveníteni.
A sok közül egy-két jellemzõ esetet elmesélek:
Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a vasárnapjait!
1952-ben lettem kisiskolás. Ekkoriban épült újjá Pesterzsébeten az egyik mozi. Ebben a moziban kötelezõ(!) volt vasárnap délelõttönként, a 10 órakor kezdõdõ matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak azok a tanárok, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Õk, azután, ott feljegyezték az érkezõket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat!
Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülõkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután végig nézhettük, ahogy „megbüntetik” azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a „Szégyentáblán” kint legyen a nevük!
Volt szülõ, aki belátta, hogy - ha nem akar a gyerekébõl „bukott szamarat” csinálni - bizony jobb, ha nem erõlteti a templomos életet! Késõbb, az otthoni hitbéli szokásokat is, mint például az imádkozás – elhagyták. Mert kialakult az a kényszerképzetük, hogy „a falnak is füle van”!
Egy másik történetet még gépírónõ koromban mesélte el az egyik kollégám. Akirõl már tudtam, hogy azért nem lehetett több, mint egy jó lakatos szakmunkás, mert az apjának maszek lakatos mûhelye volt a háború elõtt és ragaszkodott (volna) hozzá a háború után is! Kollégám azonban - „megtanulva” az új módit - „munkás”-ként igyekezett jó „szocialista” polgára lenni hazájának. A dolgozók esti technikumában, megszerezve a technikusi képesítést, lemondott a gépészmérnöki vágyairól is. Ösztönös vonzódást érezvén azonban a népi tánchoz, nem kellett sok rábeszélés, hogy tagja legyen a KISZ Központi Bizottsága Népi Táncegyüttesének. Az együttes – egyik legjobb táncosaként, és - táncosaival bejárta az egész világot.
Nem is volt semmi gond, míg bele nem szeretett egy lányba, akinek a szülei ragaszkodtak a templomi esküvõhöz!
A szerelmes technikus és népi táncos, oltár elé kísérte mennyasszonyát. Lett is ebbõl pártfegyelmi, meg a népi táncegyüttesbõl való kizárás!
De napjainkban, a rendszerváltozás nevezetû folyamattal sem szûntek meg a kompetenciájukat megtartott politikai erõk képviselõi úgy irányítani életünk folyását, hogy még véletlenül se lehessen „visszarendezõdni” „Isten, Haza, Család” hármas-eszményéhez!
A módszerek nagyon ismerõsnek tûnnek. Ezek egyike, amikor a fölsõfokú oktatási intézményekben még a karácsony elõtti „szentestén” is – rendszeresen(!) folyik a vizsgáztatás! A másik: minden keresztény, keresztyén ünnepen rendeznek valamilyen nagy „…parádét”, iskolai „bulit” az oktatási intézmények tanulói számára. Ahol aztán a gyerekek bömböltetik a technót, vagy a rapet, vagy ami a divatos diszkókban éppen divatos, miközben mérgezett egerekhez hasonlatosan - ordítozva rohangásznak - a „demokrácia” jegyében.
De nehogy azt higgyük, hogy a gólya-bálok különbek lettek! Ma már a fölsõbb évfolyam diákjai szervezik a gólyák számára a - bálnak egyáltalán nem nevezhetõ - bulikat! A kompetenciájukat megtartott felvételiztetõk vizsgáin átesett diákok: meggyötörten és megszeppenve, de tele reménységgel mennek el a –„gólyabál”-ra. Ott jönnek rá arra, hogy nem szánnak más szerepet nekik, mint hogy asszisztálhatnak a fölsõbb évfolyamosok részeges- pótszeres tombolásaihoz.
Talán, ez a sok rossz tapasztalat is magyarázatul szolgálhat arra, hogy – nõ létemre – miért „ártottam bele” magamat a politikai életbe.
Bp. 1996. augusztus
(TIBORCA története, regényrészlet )
Én, legalább is Albert Schweitzer gondolataival felvértezve szerettem volna életemen, családom életén változtatni.
„…ostobaság arra várni, hogy Isten maga hárítsa el az ember elleni igazságtalanságokat. Hogyan lehet kitartani egy olyan istenkoncepció mellett, amely szerint Isten az igazságosság oldalán avatkozik be az emberiség ügyeibe azok után, ami az utolsó háborúban történt – annak összes gyilkosságai és igazságtalanságai, a koncentrációs táborok után, ahol gázkamrák voltak, a vallási kisebbség üldözése után? A gonosz létezése és gyõzelme azt jelenti, hogy a rosszért az ember felelõs, harcolnia kell ellene, nem pedig ölbe tett kézzel ülni, és várni holmi isteni beavatkozást”…”Az igazán erkölcsös ember számára minden élet szent, még az is, amely az emberi szempontok szerint nagyon alacsony szinten áll.” „Nem elég egyszerûen létezni. Nem elég azt mondani: „keresek, hogy eltartsam családomat. Jól végzem a munkámat. Jó apa vagyok, jó férj vagyok. Az egyházközségnek jó tagja vagyok.” Mindez nagyon jó, de még valamit kell tenni. Mindig keresse annak a lehetõségét, hogy jót cselekedjék. Minden embernek a maga módján kell keresni annak a lehetõségét, hogy még nemesebbé váljék, és megvalósítsa igazi emberi méltóságát. Bizonyos idõt a felebarátainak is kell szentelni. Lehet, hogy ez nem sok, de tegyen valamit azokért, akik emberi segítségre szorulnak, valami mást, amiért nem kap semmilyen más fizetést, mint e munka elvégzésének a kiváltságát. Mert ne feledje el azt, hogy nem egyedül él e világon. Hogy felebarátai vannak.”
Ezek a szentenciák azonban nagyon is férfiasak, vagyis férfiaknak szólnak.
Nõ létemre éppen akkor olvastam elõször, amikor második gyermekem megmaradásáért, 1977-ben, egy hónapig feküdtem a kórházban. Ott fogadtam meg, hogy ha megszületik, ezen eszmények jegyében fogom felnevelni. Amiért bíztam az indirekt nevelés (a mód, ahogy élünk gyermekeink elõtt) fontosságában, arra gondoltam, hogy elõször gyermekem apját fogom megnyerni az ügynek.
Õt, sajnos szõröstül-bõröstül bekebelezte a szocialistának nevezett társadalom. Oly annyira, hogy még gondolni sem tudott az „egyházközség”-re, meg a „felebarátai”-ra!
Az egyházközség, pedig - mentve hívei életét, mint a bölcs Salamon király kréta-körének édesanyja - „elengedte” az emberek kezét. A kommunista hatalom - a „gonosz mostoha”, mindent magának akaró erõszakosságával - elszakította híveit az egyháztól. Példák hosszú sorát tudnám most itt feleleveníteni.
A sok közül egy-két jellemzõ esetet elmesélek:
Soha nem felejtem el azoknak az éveknek a vasárnapjait!
1952-ben lettem kisiskolás. Ekkoriban épült újjá Pesterzsébeten az egyik mozi. Ebben a moziban kötelezõ(!) volt vasárnap délelõttönként, a 10 órakor kezdõdõ matinéra elmenni. A mozi bejáratában álltak azok a tanárok, akik járva az iskolákat, meghirdették a matinékat. Õk, azután, ott feljegyezték az érkezõket. Akkoriban vetítették azokat a híradó filmeket, amelyeken olyan kisfiúkat, kisgyerekeket mutogattak, akik azért kaptak Rákosi Mátyástól kitüntetést, mert feljelentették valami miatt a saját anyjukat, apjukat!
Így ültették el a kisgyermekek lelkében a szülõkkel szembeni szembefordulás és gyanakvás csíráit! Az iskolában azután végig nézhettük, ahogy „megbüntetik” azokat, akik nem tudtak, vagy nem voltak hajlandók ezekre a matinékra elmenni. Ilyenkor az is kiderült, ha netán valaki éppen templomban volt a szüleivel. Kompetensék gondoskodtak arról, hogy a „Szégyentáblán” kint legyen a nevük!
Volt szülõ, aki belátta, hogy - ha nem akar a gyerekébõl „bukott szamarat” csinálni - bizony jobb, ha nem erõlteti a templomos életet! Késõbb, az otthoni hitbéli szokásokat is, mint például az imádkozás – elhagyták. Mert kialakult az a kényszerképzetük, hogy „a falnak is füle van”!
Egy másik történetet még gépírónõ koromban mesélte el az egyik kollégám. Akirõl már tudtam, hogy azért nem lehetett több, mint egy jó lakatos szakmunkás, mert az apjának maszek lakatos mûhelye volt a háború elõtt és ragaszkodott (volna) hozzá a háború után is! Kollégám azonban - „megtanulva” az új módit - „munkás”-ként igyekezett jó „szocialista” polgára lenni hazájának. A dolgozók esti technikumában, megszerezve a technikusi képesítést, lemondott a gépészmérnöki vágyairól is. Ösztönös vonzódást érezvén azonban a népi tánchoz, nem kellett sok rábeszélés, hogy tagja legyen a KISZ Központi Bizottsága Népi Táncegyüttesének. Az együttes – egyik legjobb táncosaként, és - táncosaival bejárta az egész világot.
Nem is volt semmi gond, míg bele nem szeretett egy lányba, akinek a szülei ragaszkodtak a templomi esküvõhöz!
A szerelmes technikus és népi táncos, oltár elé kísérte mennyasszonyát. Lett is ebbõl pártfegyelmi, meg a népi táncegyüttesbõl való kizárás!
De napjainkban, a rendszerváltozás nevezetû folyamattal sem szûntek meg a kompetenciájukat megtartott politikai erõk képviselõi úgy irányítani életünk folyását, hogy még véletlenül se lehessen „visszarendezõdni” „Isten, Haza, Család” hármas-eszményéhez!
A módszerek nagyon ismerõsnek tûnnek. Ezek egyike, amikor a fölsõfokú oktatási intézményekben még a karácsony elõtti „szentestén” is – rendszeresen(!) folyik a vizsgáztatás! A másik: minden keresztény, keresztyén ünnepen rendeznek valamilyen nagy „…parádét”, iskolai „bulit” az oktatási intézmények tanulói számára. Ahol aztán a gyerekek bömböltetik a technót, vagy a rapet, vagy ami a divatos diszkókban éppen divatos, miközben mérgezett egerekhez hasonlatosan - ordítozva rohangásznak - a „demokrácia” jegyében.
De nehogy azt higgyük, hogy a gólya-bálok különbek lettek! Ma már a fölsõbb évfolyam diákjai szervezik a gólyák számára a - bálnak egyáltalán nem nevezhetõ - bulikat! A kompetenciájukat megtartott felvételiztetõk vizsgáin átesett diákok: meggyötörten és megszeppenve, de tele reménységgel mennek el a –„gólyabál”-ra. Ott jönnek rá arra, hogy nem szánnak más szerepet nekik, mint hogy asszisztálhatnak a fölsõbb évfolyamosok részeges- pótszeres tombolásaihoz.
Talán, ez a sok rossz tapasztalat is magyarázatul szolgálhat arra, hogy – nõ létemre – miért „ártottam bele” magamat a politikai életbe.
Bp. 1996. augusztus
(TIBORCA története, regényrészlet )
