A credo - kreditté; a Hiszek egy... - hitelezz-zé lõn...


forrás:http://paradoomer.blogspot.com/2010/11/az-uj-isten-penz-in-egon-friedell-az.html




AZ ÚJ ISTEN (=pénz, in Egon Friedell: Az európai lélek válsága...)








Hegel mondja Vallásfilozófiájában: „Korunk kitüntetõ vonása, hogy tud mindenrõl és mindenkirõl, a tárgyak végtelen tö­megérõl; csak éppen Istenrõl nem tud semmit. Korábban ez izgatta a legjobban a szellemet, hogy Istenrõl tudjon és megfejt­se természetét... Korunk ezt a szükségletet, a vele járó fára­dozást és küzdelmet elcsitította; végeztünk vele, kész, el van intézve... Tartalma szerint ez az álláspont a mi szemünkben az ember lealacsonyodásának legalsó foka, igaz, hogy e fokon annál gõgösebb, mert azt hiszi, ebben a lealacsonyodásban a legmagasabbat és igaz rendeltetését találta meg." De ennek a kornak már szüksége sem volt arra, hogy a keresztény Istenrõl tudjon, hiszen volt már egy másik, új Istene: a pénz. Emlék­szünk rá az elsõ kötetbõl: az újkor nyitányának egyik nagy eseménye a naturális gazdálkodás hanyatlása volt. Helyébe a pénz-, vagy helyesebben az aranygazdálkodás lépett, de hosszú ideig még ezt is rossz lelkiismerettel ûzték. Lassanként eltûntek az aggályok; de még a rokokó idején is úgy festett a helyzet, hogy az uralkodó kaszt csak a földbirtokot ismerte, a pénzhez csak a pénzköltés és az eladósodás viszonya fûzte, s a pénz­keresés ösztöne gyermeteg, dilettáns és csökevényes valami maradt a többi rétegben is. A pénzérem bevezetése, erre már szintén utaltunk, nivellálódást idézett elõ az emberek lelkében, hisz tulajdonukat és teljesítményüket bizonyos számú, uniform fémtermékkel azonosítja, melyek egymás között tetszés szerint cserélhetõk. De egy darab kivert arany még mindig valóság, ha igen alacsony is; most azonban még lélektelenebb valami lép a helyére: a bankjegy, amely nem egyéb, mint egy számjegy üres fikciója. És éppen e lélek- és lényegtelen semmi elõtt következett be most az emberiség egyetemes térdre borulása; megkaparintása immár nem csupán jó lelkiismerettel történik, de csillapíthatatlan becsvággyal, szenvedélyes szerelemmel, vallásos áhítattal.




Papírpénz volt már persze korábban is (elég a Law-féle csõdre emlékeznünk), de csak most válik belõle a nap és a kor hõse. A javakban való gondolkodás most már úgy viszonyul a pénzben való gondolkodáshoz, mint a kézmûvesség (ami a kéz mûve: a föld legnagyobb mûvészének a mûve) az ipari ter­meléshez (ami a gép munkája: minden elõállítók legszemélytelenebbikének darabra mért munkája), mint eleven hasonlóság a halott egyformasághoz, mint a mûvész és a középkor analó­giaszemlélete - ez, nemde, fiziognomikus látással ragadja meg a szerves összefüggést - a tudós és az újkor induktív gon­dolkodásához - ez meg a mechanikusan egymás mellé rakott, egyes esetek sorából számítja ki a közös mértéket; röviden, mint minõség a mennyiséghez. A pénz a személyes tulajdon legnagyobb ellensége, mivel tökéletesen személytelen; és ezért nem akarják a kommunisták se megszüntetni, hanem csak államosítani, és ezért viseltetik a paraszt, a kommunizmus legádázabb ellensége minden hírvágyával együtt is mélységes bizalmatlansággal a „papírok" iránt, és a fémpénzben sem a címert értékeli, hanem csak az anyagot. A pénz minden tárgyat kicsupaszít szimbolikájából, mivel közös nevezõként fészkelõdik közéjük, ezzel pedig megfosztja õket egyszeriségüktõl és lelkük­tõl. A pénz a plebejizmus legerõsebb katalizátora, hiszen elérhetõ bárki számára, rangra és adottságra való tekintet nélkül. A pénz az ezeralakú, jellem és jelleg nélküli Próteusz, aki bármivé képes átváltozni, s emiatt szükségszerûen vált egy olyan em­beriség jelképévé és bálványává, amelyik képes bármibe bebúj­ni, ömaga azonban semmi, leír mindent, szeretni azonban semmit sem szeret, mindent tud és nem hisz semmit.




Mindehhez még szoros összefüggés van a pénzgazdálkodás és az egzakt természettudomány, egyáltalán minden modern tudomány között. Mindkettõben ott munkál a tehetség és a hajlam a „számító" gondolkodásra, arra, hogy mindent, de mindent egyetemes érvényû absztrakciókban, generálfogalmak­ban fejezzenek ki. Mármost a pénz messzemenõen megfelel a követelményeknek, hogy ilyen képlet legyen, melyre egysze­rûen minden lefordítható, ezért világuralma a racionalizmus egyik legnagyobb diadalát jelenti, igaz, csak látszatdiadalát: a pénz által számtanilag ábrázolható minden érték és minden valóság, még a legintimebb és a legintenzívebb is, mint a bol­dogság, a személyiség és az isteni adomány (vagy nem úgy van-e azóta, hogy a leggazdagabb számít a legboldogabbnak és leginkább csodálatra méltónak, és Balzac és Daumier nem tartották-e mûveiket ,,megfizethetetlen"-nek?). Ámde többször hangsúlyoztuk már, hogy minden kultúra létrehozza nemcsak a maga költészetét és erkölcseit, harcászatát és kertépítészetét, jogrendszerét és erotikáját, de a maga természettudományát is: ezért mély rokonság áll fenn az ekkor kibontakozó plutokrácia vagy inkább plutolátria és az ugyancsak ekkor született doktrí­na között, mely az energia állandóságát hirdeti; azt mondja ez a tan, hogy a fény, a hõ, a mozgás, az elektromosság, sõt még az életjelenségek is mind ugyanannak a semleges energiának a formái, ezért átalakíthatók egymásba, vagy más szavakkal: minden minõség mennyiség csupán. És valóban: abban a minutában, mihelyt elismerik, hogy minden érték kifejezhetõ pénzzel, az emberek lelki kapcsolatai és valamennyi sorsuk: boldogságuk és nyomoruk, diadaluk és bukásuk, üdvösségük és kárhozatuk nyomban a pénzenergia formaváltozásaira reduká­lódik, s ennek az energiának az összege, éppúgy, mint a világûr energiatõkéje, nem változó számérték.





Georg Simmel írja mélyenszántó, csak éppen nehezen olvas­ható könyvében, „A pénz filozófiájá"-ban: „A pénz sokak szá­mára végérvényesen lezárja a teleológiai sorokat, és mértéket teremt a számukra, az érdekek egységesítésének, az absztrakt fenségnek, az élet dolgaival szembeni szuverenitásnak a mértékét, mely elsorvasztja ama szükségletüket, hogy ugyan­ezen elégtételek fokozását a vallásos instanciában keressék." Istenben is meg a pénzben is egyszerre lehet hinni - a pénz így Isten pótszerévé válik. És éppen ezért, mert valóságfelettes princípium, mert vallásnak a tárgya, sajátja egyben az a tendencia is, hogy öncéllá nõjön. Már nem úgy imádkoznak hozzá, mint a vallásosság primitív fokán teszik az emberek - hogy kikönyörögjenek tõle valamit -, hanem azért imádják, mert imádatra méltó, mert õ az istenség. Az igazi pénzhívõ nem azért tiszteli a pénzt, mert vele minden megvehetõ, hanem mert a pénz az õ legfelsõ instanciája, sarkcsillaga, õ ad értelmet életének. Nem vitathatjuk azt sem, hogy ez a vallás nem holmi kompakt-nyers babona, amilyen a fetisistáké meg a zarándo­koké, hanem a szublimáció magasfokú energiájával telített bál­ványimádás, nem egyszerû materializmus, hanem térdre borulás egy szellemi elv elõtt; amiként ilyen elv az ördög is. És lám, a városokban kisvártatva hatalmas fõszentélyek épülnek - tõzs­dének hívják õket -, valamint kisebb templomok seregestül - ezek neve bank-; mágikus, mindenható, mindenütt jelen lévõ, ám láthatatlan valamit imádnak bennük; állítólag felszentelt papok (valójában legtöbbször dilettánsok vagy hochstaplerek) hirdetik ki akaratát; a hívõk tömegei készségesen áldozzák fel neki vagyonkájukat, miközben szent áhitattal mormolják egy ismeretlen nyelv varázsigéit. A credo kreditté; a hiszekegy "hitelezz"-zé lõn.


Egon Friedell: Az újkori kultúra története II.
Az európai lélek válsága a fekete pestistõl az I. világháborúig

ISBN 963 346 206 1 (428.o.)




Bejegyezte: Doomer dátum: 8:19

Címkék: