Keresztény támadások az õsmagyar hitvilág ellen /Lajdi Tamás

Lajdi Tamás

Keresztény támadások az õsmagyar hitvilág ellen

"Tisztelt Kovács Gábor Úr!

A táltos és a próféta c., a Jel c. „spirituális és kulturális folyóirat”-ban tett magyarellenes, hamis és gyûlöletkeltõ megnyilatkozásával kapcsolatban a következõ helyesbítõ megjegyzéseket vagyok kényszerítve megtenni.

Kovács Gábor: „Történelmünk hányattatásai közepette, a kilátástalannak tetszõ kommunista diktatúra idején, sok magyar szív, fõképpen az emigrációban a régmúlt felé fordult, és a magyarság eredetében vélte megtalálni nemzetünk sajátos értékeinek forrását. Így született az „elõkelõ” sumer eredet mítosza. A tárgyilagos tudomány kritikáját ez a nacionalista indíttatású teória nem állja ki.”

Ha valaki azt állítaná, hogy a magyarság a sumérektõl venné származását, az valóban „mítosz” lenne. Tudjuk, hogy az MTA történelem- és nyelvtörténeti fakultázsának helyi hatalma a Habsburg dinasztia által egykor pénzelt kollaboránsok utódaiból áll. Eme szellemi bûnszövetkezet a Habsburg elnyomás alatt trónra segített, idegenekbõl álló klikk szellemi utódja.

-Hja, ami az egyik elnyomónak jó volt, jó lesz az a következõnek, s azóta a maiaknak is. Miután az említett mezopotámiai népesség magát soha nem nevezte „sumer”-nek, hanem - kizárólag mássalhangzókat jelölõ írásbeli kultúra birtokosaként - a K-N-G-R, azaz a természetes úton magánhangzókkal kiegészítve „kungár”, vagy a hangképzés szabályait figyelembe véve „hungár” néven jelentkeztek a történelem színpadán.

Ezt a KNGR-t az angol régészet természetellenesen és meggondolatlanul „KANGAR”-ként értelmezi. Ettöl eltekintve a magyarságkutatás legújabb állása szerint azonban senki sem állítja, hogy a magyarság a sumerból eredne, éppen ellenkezõleg:

Kutatásaink éppen azt mutatják, hogy az õshaza, ahonnan az említett nép a keleti Folyóközbe költözött, az a hegyektõl körülzárt medence nem más, mint a Kárpát-medence, hiszen másként hogyan kerülhetett volna egy sereg „sumer” írásos emlék Erdélybe. (lásd Magyar Adorján, Varga Csaba, Padányi Viktor, Bobula Ida munkásságát!) Ehhez még hozzáfûzöm, hogy amikor Ön írásában a történelmi igazmondást „nacionalista indíttatású teória”-nak titulálja, s azt is van mersze ehhez hozzáfûzni, hogy „nemzetünk múltját ne az ábrándok világánál szemléljük”, az egészséges magyar nemzeti identitás ellen foglal állást, ideologizál, holott pár mondattal késõbb megjegyzi, jobb, ha a magyar etnikum eredetérõl folyó vita kérdéseinek eldöntését a „szakemberekre” bízzuk. Hol itt a tudós ember etikai következetessége? Én megmondom: a szemétkosárban. Emellett, amennyiben Ön saját magával szemben szakértõket emleget, ebbõl kiviláglik, hogy Ön nem az, akkor pedig hogy képzelhet itt teóriákat gyártani és azokat kinyilatkoztatásszerûen közölni a gyanútlan, tájékozatlan olvasóval, mindenféle bizonyítási eljárás mellõzésével, s kizárólag a „hivatalos tudomány” által kifejtettekkel, azaz egy hatalmi pozícióval takarózva?

K.G.: „Hunyadi János valószínûleg román származású volt, Petõfi szlovák, Damjanich János szerb, a nagy apostol, Prohászka Ottokár cseh-német, a dogmatikaprofesszor Schütz Antal német, a piarista költõ, Sík Sándor zsidó származású.”

Megjegyzem, Hunyadi János idején azok a Párizsban tanuló oláh diákok, kik majd csak a XIX. században születnek meg, még nem ókumlálhatták ki, hogy a többségében szláv származású oláhokat majdan „románoknak” kell nevezni, így Hunyadi is a legrosszabb esetben is csupán oláh származású lehetett volna, ha ebbõl az akadémiai mítoszból egyetlen szó is igaz lenne, mint ahogyan nem igaz.

Miféle internacionalizmus nevében szólal meg itt Ön, amikor azt bizonygatja, hogy felsorolt nagyjaink nem voltak magyarok? Csak nem arra akar itt Ön utalni, amit a soviniszta-cionista MTA egyik-másik idegenszívû árulója próbálgat történelmi munkáiban fejtegetni, hogy ilyen nép, hogy „magyar” tulajdonképpen sosem volt és nincs is? Hogy a magyarság csupán egy véletlenszerûen összesodródott „tatár” banda, melyeket a történelmi szél Európának pont ebbe a szögletébe sodort, mint a szemetet? Az Ön által említett idegen vérû, de magyar lelkû nagyjaink, kizárólag azért válhattak nagyobbá, mint nem magyar nyelvû vértestvéreik, mert a magyar nyelvet használták, ezt a toldalékolással több mint kétmillió szóval rendelkezõ, lélekkel rendezett isteni csodát, mely tudvalevõleg az isteni kreativitás nyelve, s különösen a magyar nyelv mint gondolatképzõ lelki sajátosság, azaz szellemi és lelki hatásfokkal fellépõ természetfeletti jelenség, természetesen visszahat az ember szellemi-lelki mûködéseire. Megjegyzem, hatalmas listát állíthatnánk össze azokból a magyar nagyságokból, akik valóban, vér szerint is magyarok voltak.

Mindemellett Matsumoto japán genetikus professzor magyarországi kutatásai óta pontosan tudjuk, hogy a magyarság genetikailag önálló markergénnel rendelkezõ nemzet, melynek genetikai sajátosságait semmilyen más génnel való keveredés nem képes felülírni. Mondhatni, elpusztíthatatlan és megváltoztathatatlan genetikai alapokkal rendelkezünk. A lényeg azonban az, hogy a magyarság elsõsorban nyelvi-kulturális egységgé vált azok számára, akik idegen vérbõl születtek, mégis lelkükben magyarok.

Miért nevezi Ön lekicsinylõen a vérszerzõdést „pogány rítus”-nak? Jézus maga is egyfajta vérszerzõdést kötött apostolaival Fénybe távozása elõestéjén. A vérségi összetartozás a legszorosabb kötelék a világon, s mivel a Teremtõ szándékának lenyomata ez, a legszentebb kötelék is egyben. Ezt hirdetjük, amikor a család, a nemzetség és a nemzet szentségérõl értekezünk. Amikor a római egyház elõkészíti a szentségi házasságra készülõ fiatalokat, ezt a szentséget erõsen kihangsúlyozza, hiszen ebben férfi és nö „lesznek egy testté és vérré”.

A vérszerzõdés tehát nem pogány rítus, hanem a legjézusibb, azaz legkeresztényibb értelemben vett kereszténység legszentebb rítusainak egyike.

Az Ön baja ezzel csupán az, hogy magyar szokás is volt egyben. Ezzel szemben ajánlok Önnek egy elkövetkezõ tanulmányában néhány máshonnan származó, valóban pogány és undorító rítust részletes elemzésre, úgymint az ószövetségben olyannyiszor hangsúlyozott állatáldozat, a gõzölgõ belek és szétdarabolt testrészek valamiféle torz istenkép elõtti leltározgatása egy vérgõzös oltáron, vagy a gyáva Ábrahám gyermekáldozatra való készsége, de ugyanígy ocsmány rítus az Egyiptomból menekülõ csõcselék szomszédokat fosztogató aljassága, undorító a botra szegezett kígyó kultusza, s mindennek koronája az a közelkeleti õskori szokás, hogy békés városállamok lakóit az utolsó csecsemõig és igásbaromig egy szellemileg süllyedt démoni hatalom utasítására egy éjnél sötétebb, fekete kultusz keretében kíméletlenül ki kell irtani. (részleteiben lásd a hebreisztika professzorának, Kenessey Csabának „Heberiana, avagy a keresztény tragédia” c. munkájában, ahol ez a kérdés tudományos szinten, s nagyon részletesen kerül bonckés alá!)

K.G.: „A magyar nép, mely korábban, a kalandozások idején „Európa bérgyilkosa”, elsö számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori „európai únióba”, amit nyugati kereszténységnek hívunk.”

A magyarra nézvést megalázó terminus technikus-októl eltekintve, elõször is, ha valaki tollat ragad, elõször jó lenne mûvelõdnie egy kicsit s utána kellene néznie a legújabb kutatási eredményeknek. Egy tanítás nem attól válik igazzá és valóvá, mert azt a Magyar Tudományos Akadémia, vagy a Római Katolikus Egyház így tanítja. De ha ezt a magyarság iránti mély undorból nem teszi meg, legalább a régi krónikákat fellapozhatná az illetõ, mert ott ilyesmikkel találkozhatna: 907. június 17-én Pozsonynál a Nyugat egyesített katonai ereje megtámadta a hazatérõ és szálláshelyeiken éppen berendezkedõ magyar népet, de a magyar seregtõl szégyenletes verést kapnak, ahol nyugati püspökök és világi hatalmasságok is szerencsésen életüket vesztik.

Ezt megelõzõen a nyugati kereszténység egyik kiemelkedõ személyisége, a német császár, „Ludovicus Rex Germaniae” a következõ kijelentést teszi: „Ugros eliminados esse!”, azaz „A magyarokat ki kell irtani!”. Mely jézusi szeretettõl átitatott gondolat ennek az „akkori Európai Unióban” vezetõ szerepet betöltõ uralkodónak a gondolata! Még a XVII. században is, amikor a magyarok az egyháztörténeti hamisítások eredményeképp a tankönyvek szerint immár több, mint hatszáz éve a nyugati kereszténységre tértek, Lippai György esztergomi érsek kereszttel a kezében jelenti ki: „A vasvári béke célja a magyar szabadság eltörlése és a magyarok vasba verése.”

Montecuccoli azt üvölti az európai kereszténység nevében: „Vasvesszõvel kell a magyarokat kormányozni:” 1849-ben cserbenhagynak minket, majd hagyják, hogy önhitünk megcsorbítása által „megrontassék az magyar ereje”. 1919-ben odadob minket a nyugati keresztény „únió” egy kommunista-cionista terrorista csoportnak, majd szétdarabolják az országot, s nemzetünk elveszíti területeinek 72 %-át az azon élõ népével együtt.

A kommunista rezsim alatt a zsidó eredetû VI. Pál pápa (alias Montini bíboros) fosztja meg megalázó módon az utolsó magyar hercegprímást címétõl és befolyásától, s dobja a magyar katolikus tömegeket egy senkiházi, kommunista bérenc kezébe, ki a Mindszenty távozásával képzett ûrt kellene hogy kitöltse. Ma pedig senki nem emeli fel a szavát a szétdarabolt ország ellopott részein élõ magyarjaiért a római berkekben. Nagy a kussolás, uraim, magyarrontó egyházi vezetõk (tisztelet a kivételnek), amikor ordítani kellene, hogy az Egyház vezetése semmibe veszi Jézus tanítását az elnyomottakról és a bajba jutottakról! Ez az – az Ön szavaival élve - az „akkori „európai unió”, amelyet nyugati kereszténységnek hívunk”. Nem szégyenli magát senki Önök közül, amikor ma szinte minden magyar érzésektõl telített egyház ordítva szólal fel a MVSZ eszement második népszavazási kényszere ellen az elszakított területek magyarjainak adandó állampolgárság ügyében, s csak a Magyar Katolikus Egyház nem emelei fel a szavát sanyargatott véreinkért, ahogy ezt sosem tette meg?

S ezt a cionista/szabadkõmûves körök által dögletesre formált Európa Uniót állítja Ön piedesztálra? Ennek alkotmányába nem is illik a „keresztény” jelzõ, hiszen ott jézusi értelemben vett kereszténység soha nem is létezett, s kiváltképpen nem hat manapság, amikor Berlinben a római katolikus egyház 38 templomot ad el egyéb célokra (disco, kiállítási terem, ifjúsági központ, mulató stb.) magánvállalkozóknak, s Kölnben, Münchenben, Hamburgban is sorra zárják be az egyházközségek kapuikat.

Az Istvánt követõ idõben a római pápa nyomására a korabeli idegenlelkûek, akik István király második, szintén Gizellának nevezett felesége segítségével velencei Pétert, ezt a magyarokat mélyen gyûlölõ, jellemtelen herceget juttatják a magyar királyi trónra, aki az országot második uralkodásának idején egy lándzsa képében átadja a német császárnak, s magyar urak elõtt kijelenti, addig nem nyugszik, míg az országban minden hatalmat nem helyez az idegenek kezébe, még a falusi hadnagyi és bírói pozíciókat is (Képes Krónika). Ezt a szubjektumot a római pápa segítette a magyar trónra!

A Képes Krónika beszámol róla, hogy a XIII. században Magyarországon átvonuló ún. „keresztes hadak”, Európa eme szemete, a vendéglátó magyar nép szíves adakozását látván, mértéktelen irigységtõl hajtva kíméletlenül rabolja és fosztogatja az országot, s a gyilkosságoktól sem riadnak vissza.

Szinte nincsen olyan Árpád-házi királyunk, akit a pápa ne átkozott volna ki, mert - Fehér M. Jenõ leírása szerint - a magyar királyok megtagadták az egyházi adó fizetését a pápának.

Szántai Lajos mûvelõdéstörténész közli az adatokat azokról a megtalált pápai levelekrõl, amelyekben a római püspök a mongol kánnak szövetséget ajánl, s azt Magyarország megtámadására nógatja.

Még maga igazságos Mátyás is törte fejét egy önálló magyar egyház megalapításán, mely független a római egyháztól.

Ugyanakkor a francia királynak írott levelében kifejti:

Magyarország nem csupán a saját határait védi a török erõszakkal szemben, hanem az egyetemes kereszténységért is áldozza vérét. Milyen kereszténység nevében teszi hát ezt? Ezen kívül a Magyar Szent Koronával megkoronázott – mindenkori - magyar király egyházjogilag magasabb helyen állott a római pápánál, s a többek között pápaválasztáskor vétójoga volt.

Ha Ön tanult egyháztörténetet, akkor hallhatott róla, hogy ezzel a vétójoggal Ferenc József élt is. Honnan ez a hatalom, ha nem a Magyar Szent Korona méltóságából és az Árpád-ház származásából, s királyaink jézusi, autentikus apostolságából? Ma már bizonyított tény, hogy szent István király – az Ön állásfoglalásával szemben - soha nem foganatosított semmiféle nyugati kereszténységet Magyarországon.

Ezzel ellentétes véleménynek semmiféle krónikai vagy legendai alapja nincsen.

Sem Õ, sem az utána következõ árpádok nem tettek egyebet, mint hogy egy magyar-szkíta vallási tolerancia alapján beengedték a római vallás követõit az országba.

Istvánt nem a Szentszék avatta szentté, hanem a Pozsonyi Zsinat, s ezt nem a pápa hagyta jóvá, hanem a Szatmári Zsinat. Így könnyedén válhatott István a keleti kereszténység szentjévé is, amire az egyháztörténetben az apostolokon, s néhány korai egyházatyán kívül más példa nem létezik, amit a konstantinápolyi pátriárka 2000 augusztus 20-án Budapesten hozott nyilvánosságra.

Szent Erzsébet kivételével minden középkori Árpád-házi magyar szentünket Magyarországon, a független magyar katolicizmus szentelte fel, amit a magyar egyházjogi felség miatt a pápai hatalom minden esetben tudomásul is vett. Hogyan lehetséges, hogy I. András királyunk „epitheton ornans”-a (állandó jelzõje) a „katolikus” volt, akárcsak ma a világon egyedülálló módon az örmény pápának (katholikosz), s egy olyan idõben, amikor még évszázadokat kell várni arra a Tridenti Zsinatra, amely elõször használja a Római Egyházra a „katolikus” jelzõt.

Történettudományosan bizonyított tény, hogy a Habsburgok jelenléte elõtt a római egyháznak nem volt domináns szerepe az országban. Nem is lehetett, hiszen a magyarság Istvánunk idején immár 700 éve keresztény volt, igaz, nem zsidókeresztény. Errõl tanúskodnak azok a csodálatos Árpád-kori tarsolylemezeken látható- és mellkeresztek, melyek még a honfoglalás kora magyar sírjaiból származnak, s melyeket nagyon nagy számban találtak medenceszerte. Ilyen emlékeket ismerünk az Önök által barbárnak és pogánynak tanított atillai hunok idejébõl is. Csak nem akarja Ön megcáfolni, hogy a manicheizmus csodálatos keresztény vallása létezett, amikor így ír: „Más szerzõknek az a kísérlete, hogy a kereszténységet, Jézus személyét is beleértve „zsidótlanítsák”, teljesen irreális. Rádióinterjúban hallottam olyan úgynevezett „keleti kereszténységrõl”, amelyet állítólag az õsmagyarság vallott, s amely nevében így vetett keresztet: „Az Atya és Anya Szent Lelke nevében.”? Valójában ez így hangzott: „Az Atya, az Anya és a Fiú nevében, melyet a Szentlélek hat át”. Vajon melyik „keleti” kereszténységbõl vált a késõbbi szent Ágoston a római egyház hívévé? Az Észak-Afrikában is elterjedt manicheus kereszténységben született. Én magam megtaláltam Németországban azt a kicsi, hun-avar eredetü körkápolnát, melynek helyét most még kutatási okokból nem árulhatom el, mely a manicheizmus nyilvánvaló nyomait rejti, s melyben egy oszlopfõn látható e keleti kereszténység szent háromsága: az Atya, az Anya és a Fiú, s melynek freskóján a megfeszített Krisztus arc Szent István arcvonásit mutatja.

Nem elég badarságokat állítani, s az elavult, megcsontosodott egyháztörténeti blablát szajkózni, hanem utána kell járni az újdonságoknak, hiszen a tudomány nem egy megállapodott, megrögzült dogmarendszer, hanem a fellelt tények alapján állandóan változnak belsõ fényviszonyai.

Miért van tele a Kárpát-medence árpádkori „kerektemplomokkal”, melyek tökéletes leképezései a III. század mezopotámiai kerek templomoknak? Mirõl beszél nekünk a pálosok egyik pilisi kolostora közelében feltárt temetõben talált manicheus kereszt? Mit keresnek a X. század magyar sírjaiban a Jézust és Máriát egyidejûleg ábrázoló keresztek, melyeken Jézus soha nem látható megfeszítve, szögekkel átvert lábakkal és kezekkel?

Hogy lehet, hogy a római kereszténységben ilyen ábrázolásoknak nyoma sincsen? Milyen vallás volt az, amely a keresztben nem Jézus szégyenfáját, hanem a világmindenség jelképét látta, s eszerint ábrázolta a rá vésett alakokat? Hol térítettek Tamás, András, Péter és Jakab apostolok, kik közül egy sem tette soha lábát római felségterületre? Párthiában, Mezopotámiában, Indiában, bizony. S mindezek nyomán: akkor milyen kereszténységnek hódolt Árpádtól Istvánig, s Õrajta túl is minden magyar királyunk Mátyásig?

Ezek a valódi és a lényeget érintõ kéredések, Kovács úr, s az ezekre adott igaz válaszok adják a magyar történelmi igazság tetemes részét! Emiatt az elkötelezettség miatt ostorozza a mindenkori középkori pápai hatalom a mindenkori magyar királyt, ezért átkozza meg (kiátkozni nem tudta, hiszen ki csak azt lehet, aki már bent van) a pápa többször is kollektíven a magyar népet, ezért kap pápai átkot II. András királyunk, s ezért átkozzák ki válaszképpen magyar papok és fõpapok egy Budán tartott egyházi összejövetelen a minden jézusi tanítással ellentétben átkozódó római püspököt és papjait.

A magyar egyháznak végre észhez kéne térnie: A magyar kereszténység Mátyásig független a pápai hatalomtól.

Elrómaisításunk, azaz eljúdaizálásunk mindig nyugati, s kizárólag politikai-financiális indítékkal rendelkezett, de egyetlen krónikai megjegyzés sincsen arra vonatkozólag, hogy Magyarország népét a Habsburg elnyomás elõtt bárki is megpróbálta volna a római egyház keblére téríteni. Ellenkezõleg: a magyar királyoknak állandóan meg kellett védeniük nemzetünket a római inkvizíció erõszakosságától és arroganciájától olyan idõkben, amikor áruló ült a magyar trónon.

Így az sem igaz, amit Ön itt közöl: ti. hogy a magyarság valaha is a Nyugat részévé vált volna, illetve ahogy Ön fogalmaz: ti. hogy az istváni térítés nyomán „...belépett az akkori „európai unióba, amit nyugati kereszténységnek hívunk.”

Látja, itt az igazság gyökere: Ön itt tulajdonképpen azonosítja a középkori római kereszténység belsõ emberi minõségeit a mai szabadkõmûves, cionista érdekeket kiszolgáló, gyalázatos, sátánhitü európai politikai vezetéssel, s ezzel akaratlanul is ezegyszer igazat szól.

A mai EU-nak valóban cca. annyi köze van a galileai Jézus tanításához, mint a középkori római egyháznak.

A középkor római egyháza egy hamis teológiai alapokra épített, hódító, adóbehajtó, szabad népeket rabságba hajtó hatalom volt, elõképe minden azóta megalakult és megbukott „internacionálénak”, mely aztán inkvizítorai által évszázadokon át a tömegmészárlás kategóriáját is kimerítette. A magyar nemzet eltörlésére tett nyugati igyekezet – remélhetõleg – utolsó ténykedése, melyet ma „európai uniónak” nevezünk, ez a gyalázat most történt meg véglegesnek látszó érvénnyel, de reményeink szerint nem éli túl az eddigi szabadkõmûves szándékú egyéb uniók életkorát. Az EU-ba gyömöszölésünkkel eljutottunk Jézus sorsában osztozó, választott magyar népének kálváriája során a sírbatételig, melyet most az Önhöz hasonló, idegen érdekeket kiszolgáló lakály-értelmiség fellépésével a „szálla alá poklokra” történelmi-keresztúti fázisa követ, s amelyet törvényszerûen a magyar feltámadás fog megkoronázni.

A nyugat mindig cserben hagyta ezt a népet, a világi nyugat éppúgy, mint az egyházi nyugat. Ma sincsen ez különben, amikor immár a második pápa nem tesz eleget a csángók könyörgéseinek, hogy magyar papokat kaphassanak, sõt, a könyörgõ levelekre válasz sem jön, vagy hogy a szlovákiai magyarok nem kaphatnak magyar püspököt.

Ezt még megtetõzi az a római szemtelenség, a szlovák katolikus püspöki karnak megengedik, hogy átalakítsák a szlovákiai egyházmegyéket egy szerves, történelmi rendszerbõl egy földrajzilag vertikális rendszerbe, melynek célja, hogy ily módon a magyar etnikum minden megyében kisebbségbe szoruljon a szlováksággal szemben.

Ezt az arcátlanságot a pápai hatalom nem a középkorban, hanem manapság követi el! S ezek ellen a magyarellenes törekvések ellen Önöknek egyetlen sor mondanivalójuk sincsen. Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a Római Katolikus Egyház ma is faji alapokon ítél, s tesz életbe- és húsba vágó különbségeket nemzet és nemzet között, s nem tartja szem elõtt, hogy mit jelent eredetileg a Pax Romana eszménye!

Ezen túlmenõen közlöm Önnel, hogy a „kalandozások” megnevezés, melyet Ön oly igen nagy kéjjel használ azokra a csodálatosan organizált, katonailag a történelem legmagasabb fokán lefolytatott hadjáratokra, melyeket a kor és minden idõk legeslegnagyobb hadi zsenije, Bulcsu (=Bölcs) vezér irányítása alatt a magyarság a nyugati hatalmak ellen folytatott, badar dolog. Hogy magyar seregek álltak ebben a korban másokkal szövetségben, ez a hadászat történetében nem különös dolog. Az embernek néha az eszét is kell használnia, különösen akkor, ha aljas ellenséggel áll szemben. Mellékesen ezek a hadjáratok azt is célozták, hogy a kései hun-magyarok, másként avarok leszármazottaitól a német császárság által elorzott magyar kincsek visszakerüljenek jogos tulajdonosukhoz. Ezért irányultak a támadások általában olyan pozíciók ellen, ahol római vallású kolostorok és egyházi központok léteztek, hiszen e kincsek javát ezekben õrizték. Így a „kalandozások” helyett a jövõben inkább beszéljünk igazságos, joghelyreállító, hatalmas magyar hadjáratokról, csodálatos magyar hadi sikerekrõl egy anyagias, rabló, erkölcstelen, züllött és barbár Nyugattal szemben. (Úgy emlékszem, példának okáért, hogy a vandálok, kikrõl a „vandalizmus” fogalommá vált, nem magyar törzs voltak.)

Nagyon sajnálatos és csodálkozásra jó okot adó dolog azonban, ha Ön a magyar nemzet kebelén élve, egy magyar nevet hordozva így fogalmaz irományában: „A magyar nép, amely korábban, a kalandozások idején „Európa bérgyilkosa”, elsõ számú közellensége volt (jó zsákmány fejében bárkivel szövetkezett bárki ellen, és könyörtelenül pusztított), most belépett az akkori „európai unióba”, amit nyugati kereszténységnek hívunk.”, meg kell kérdõjeleznem az Ön magyarságán kívül normalitását is. Aki ilyen vehemenciával ír aljasságokat a saját népérõl, vagy végtelenül ostoba és mûveletlen, vagy végtelenül rosszándékú ember. Mondja, Kovács úr, nincsen szégyenérzete? Vagy ne adj Isten, csak nem tetszett egy olyan kisebbség köreibõl leszármazni, amely elemi szinten, úgymond „genetikailag” (amit mi, magyarok „zsigerinek” nevezünk) gyûlöli a magyar nemzetet?

Téved, uram, amikor azt írja, hogy az EU-ba lépéssel immár „Nyugat vagyunk”. Nem vagyunk Nyugat, sosem voltunk és sosem leszünk, mint ahogy Kelet sem vagyunk, bár ott származásilag igen sok keresnivalónk van. Mi vagyunk Európa, mert Európa egyetlen, ma is államban élõ õsnépe vagyunk.

Nyelvi és genetikai bizonyítékok ezrei állnak a rendelkezésünkre ennek bizonyítására, s a legfõbb bizonyítékok nem is tõlünk, az Ön által gyûlölt magyar patriótáktól származnak, hanem amerikai és európai tudósok írják le ezt elõször a kilencvenes években. Büszke vagyok a csíksomlyói ferences házfõnökre, aki Önnel ellentétben nem belerúg a befogadó nemzetbe, szállásadó gazdájába, hanem 2006 pünkösdjén újra csomózza az õs-szövetséget ujgur testvéreinkkel, s ezt megáldotta a Szentháromság és a Boldogasszony, a Babba nevében. Csodálatos volt látni, amint keleten maradt testvéreink, akik mellesleg muzulmán vallásban nevelkedtek, elfogadták a Boldogasszony áldását egy magyar katolikus templomban lefolytatott, csodálatos szertartás keretében.

Hogy Ön mennyire nem érti a magyar öshagyomány jelképeinek szerepét, az a naívitásnak álcázott ostobaság egyszerûen lenyûgözõ. Közölt saját versezetének, a „Csodaszarvas”-nak részletét emelem most ki, melyben Hunor és Magor szarvasûzési legendáját próbálja minden jelentésétõl megfosztani, új, sosem volt jelentéssel és szimbolikával felruházni, s igyekszik a magyar ember arcába köpni sosem volt barbárságának epéjét.

Most idézek a nevezett bökversbõl: „Ott ,ott! Szalad a szarvas, agancsai közt viszi a Napot – / Huj, huj! Mögötte az üldözök hajszája robog - / Hajrá! Nyíl szisszen, összeesik, elérik, elvágják a torkát, / megnyúzzák, kibelezik, sütik a húsát tûzön / a hunori-magori hordák –„. Sokat ebbõl az irodalmi torzszülöttbõl nem nagyon érdemes idézni, hiszen amúgy is hemzseg az Ady verseibõl lopott fordulatokkal (pl.: Ady: Az eltévedt lovas: „S a ködbozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgû medve”; Kovács: Csodaszarvas: „Bölény bõdül vagy medve mordul -...”), mégsem lehet elmenni a belé rejtett rosszindulat, magyarellenesség mellett. Hiszen õsmítoszunk csodálatos asztrálmítikus világába rondít itt Ön bele. S teszi ezt a sorokból messze szagló magyargyûlöletbõl. Milyen kéjes szellemi maszturbációt végez Ön a „hunori-magori hordák” említése esetében, akik barbár módon meggyilkolják a csodaszarvast, beleit ontják, darabokra vágják.

Mondja kérem, nem téveszti Ön össze a szarvasûzõ magyar hercegeket egy füstoszlopot követõ hordaszerû népalakulattal, mely az õskor végefelé a szaudi sivatagból bukkan föl gyilkolva és dúlva a Kelet ekkor már évezredes magaskultúráinak köreiben?

De mondja, kérem ugyanakkor, honnan szedte ezt a töméntelen, versbe öntött hülyeséget? Tudjuk jól, itt nem másról van szó, mint arról az ószövetségi õsgyûlöletrõl, amivel a hungár ókor vége felé a sivatagból elõbukkanó júdai hordák fordultak Nimród istenkirályi felségének hatalmas titkai és csodálatos birodalmi eredményei felé. Nimród, akit a csillagos égen az Orion csillagkép jelöl örök idõkig, hatalmas szellemi fölénnyel rendelkezõ elsõ királya az emberiségnek. Birodalmakat alapított, majd egy szeretetkultusz nevében egybefûzte az egybefûzhetõt: uralkodott szószerint Isten kegyelmébõl napkelettõl napnyugotig, azaz a mai Észak-Indiától a Földközi tenger partjáig. Ö az Õs-Ten akaratából született, küldetett uralkodó, aki a hermetikus bölcsesség által megõrzött Õs-Ten-i gondolatot elõször öltötte emberileg megélhetõ formába, s amit Jézus, a galileai Istenfi úgy fogalmazott meg a legszentebb imádságban: „Amint a mennyben, úgy a földön is”. Hogy merészeli ezt a hagyományt a szájára venni Ön, egy olyan szubkultúra képviselõje, mely egy teljes évezreden keresztül gyilkolt és hódított, toleranciát nem ismerve, miközben a mediterrán Jézus csodálatos tanítását próbálta a saját hasznára interpretálni, s nem átállotta ennek a Fénybõl született Istengyermeknek a nevében mindazon emberi csoportokat kiíratni, akik az eredetit, az autentikusát keresték, mint a bogumilok, a patarénusok, a katarok, s akik általában véve a gnosztikus tamási, jánosi, péteri, andrási apostoli hagyományt szembeállították a farizeusi, zsidó gyökerû Teologia Sauliná-val (pardon: Paulinával). Az említett programversezet végén Ön magyarázatot fûz az egyébként értelmetlen irományhoz: „A megölt és föltámadt csodaszarvas által jelképezett titok természetesen Jézus Krisztusra utal; a kétféle interpretáció az önmagában és a természetben bízó pogányság és a kegyelemre hagyatkozó kereszténység – mondjuk így: a táltos és a próféta interpretációja.” Micsoda badarság ez? – kiáltana föl az ember elsõ látásra az értelmetlenségen megdöbbenve. Ennek tükrében azonban már érthetõ, miért hamisítja Ön meg az eredeti Hunor-Magor mítoszt ilyeténmódon: ”Utána, utána! A két herceg a lovakra vagdal. / Fut a szarvas, agancsai közt a tündöklõ Nappal! / Futnak a paripák, nyomában a rejtelmes Lángnak. / „Úgyis elérlek – mondja Hunor – s akármi vagy, lángoló darabokra váglak.” Tehát Ön azt sugallja ezzel, hogy a magyarság ölte meg „Jézust”, a magyarság, a romboló, pusztító barbárság, ahogy másutt fogalmaz cikkében, „Európa bérgyilkosa” a felelõs a zsidó messiás által képviselt európai kereszténységet ért középkori és legújabbkori pusztításokért. (Valahogy összecsengenek a fülemben ezek a gyalázkodó szavak annak a fõrabbinak a szemtelen kitételeivel, aki mint prófétai utód, a magyar kultúrát, azaz a táltosi hagyományt azonosította a a bõgatyával és a fütyülõs barackkal, amely utóbbi egyébként a zsidó Zwack találmánya.) Ezzel burkoltan utal Ön a szlogenszerûen használt, soha el nem követett, mégis kollektívnek beállított magyar bûnösségre a zsidóság mindenkori fájdalmainak ürügyén. Ezek az egykori „bûnök” természetesen csak annyiban bünök, amennyiben a kultúrfölény, a gyilkos zsigeri indulatokkal szembehelyezkedõ, mindenkori magyar vendégszeretet, egy általános, õsi nemzeti szakralitás, egy emelkedett erkölcsi és etikai fölény bûnök egy olyan õskori mentalitással szemben, amelynek általános jellemzõje a mások, egész népek kiirtásig menõ, elemi gyûlölete, a tolvajlás, a rabszolgatartás stb. Kedves Kovács úr, ha Ön nem is örül ennek, mi észrevesszük, hogy kilóg a kaftán alól a lóláb. Mindezen túl az Ön „interpretációja” manipulatív, hazug és semmi, de semmi köze sincsen semmiféle történelmi tényhez.

De Ön még ennél is tovább merészkedik. A „Mit mond a táltos?”, majd a „Mit mond a próféta?” c. fejezetekben Ön megkísérli szembeállítani az õsmagyar táltos hagyomány hittételeit (melyeket, meg kell jegyeznem, még nyomokban sem ismer!) és a zsidó prófétai tradícióból eredö ún. zsidókereszténység tanítását. Elõszöris el kell mondanom Önnek, hogy miután Jézus nem Józseftõl származik, a zsidó hagyomány tanítása szerint is Jézus nemzsidó származású („Jöhet-e valami jó Galileából?”).

Hogy a Máte evangéliumához hozzászerkesztettek egy családfát, mely Istenünk szent Fiát az aberrált, szexuálisan túlfûtött, barbár és gyilkos Dávidhoz, s rajta keresztül a gyermeke torkát bármiféle kívánságra ész nélkül átvágni kész, s a feleségét minden erkölcsi megfontolás nélkül egy idegen királynak szexuális játékokra felajánló Ábrahám figurájához kösse, nagyon átlátszó trükk. Minden normális kereszténynek el kellene hát döntenie, hogy Jézus József törvényes fia-e, vagy pedig az Istené. A római teológia általában kikerüli ezt a számára kényes kérdést. Hogy Jézus valóban a krisztus-e, azaz a zsidók számára elküldött messiás, arról a legjobb, ha Õ tmagát, illetve a keresztény teológusokat kérdezzük. A római egyház által szerkesztett Ábel-Zsuzsanna Képes Bibliai Lexikonnak a messiásra vonatkozó része így ír: „Igaz, Jézus személyisége, tevékenysége és sorsa nem felelt meg minden zsidó messiási elképzelésnek.” Majd a Jézus Krisztus címszó alatt: „Maga Jézus nem engedte, hogy Messiásnak vagy görögösen Krisztusnak nevezzék, mert ezzel azt a benyomást kelthette volna kortársaiban, mintha földi királyságot kívánna alapítani.” Vannak tehát a római kereszténység teológusainak, tudományos embereinek soraiban is normális emberek.

Jézus nem csak a messiási szerepkört utasította el, mely tehát nem az emberiség megváltójának, hanem – nem lehet eléggé hangsúlyozni! - EGY EVILÁGI ZSIDÓ KIRÁLYNAK a szerepköre, hanem a zsidó vallási tanítást, sõt a zsidó istenképet is elutasította, amikor az Öt lefattyúzó zsidók („Mi törvényes gyermekek vagyunk...”) képébe vágja: „A ti atyátok az ördög.”, vagy ugyanitt: „Hazug ö kezdet óta, a hazugság atyja.”, amint az János evangéliumában olvasható. Így nyilvánvaló, hogy Jézus semmiképp sem követ olyan vallási felfogást, mely a zsidó hagyományra épül. Mivel a „messiás” kifejezés héber fogalom, talán bízzunk a zsidó hittudósok normalitásában annyira, hogy õk jobban tudják, kire várnak évezredek óta, s még ma is. Ébredjen fel hát végre a magyar kereszténység, s fordítson hátat minden olyan despotikus vallási elvárásnak, mely mindenáron megpróbálja Jézus kései tanítványait a zsidó vallási keretekbe terelgetni! Hiszen „Az igazság szabaddá tészen titeket.” Így aztán alapjaiban megdõl az a „kovácsi” tanmese, miszerint „A teljes zsidó kinyilatkoztatás szerves része a krisztusi hitnek, valamint az is, hogy Jézus Krisztus embersége szerint zsidó, Dávid fia, Júda törzsének oroszlánja, a zsidó prófétáktól megígért Messiás.” Erre a normális ész ennyit mond csupán: „blabla.”

Ön igen botor módon összemaszatolja a magyar táltos vallást a keleti sámánizmussal. Ha nem tudná, pl. a finnugor sámán a többi sámánokhoz hasonlóan mindig segédeszközöket, hallucinogén anyagokat, gombákat, alkoholt, enyhe és nehezebb kábítószereket használt és használ a transz eléréséhez. A magyar táltosnak Istentõl eredõen hatalma van, s nem kell transzba esnie ahhoz, hogy Istennel, a Teremtõvel kapcsolatba lépjen. Errõl meggyõzõdhetünk, ha a magyar táltos-inkvizíció történetét feldolgozó Fehér M. Jenö munkásságába belepillantunk, vagy pl. a Wass Albert által is irodalmi formában feldolgozott néphagyományi gyökerekkel ismerkedünk meg. Ennek a mintegy hatezer éves, vagy még annál is sokkal öregebb vallási hagyománynak semmi köze sincsen a New Age-hez, s az eredeti hagyomány nem tehet arról, hogy egynémely szélhámosok a fellépõ igényt kihasználva táltos iskolát hoznak létre, mint ahogy a kereszténység tanainak sincsen semmi közük pl. a Scyentologie-hoz, vagy a Hit Gyülekezetéhez, melyek azonban a zsidókereszténységtõl összelopkodott hagyományt is hirdetnek, hogy alantas céljaikat elérhessék. A ma Magyarországon felszínre kerülõ valódi táltosság tulajdonképpen sosem tûnt el a színrõl. Falusi életünk bábaasszonyai, gyógyítói, a csodatevõ öregek, csontkovácsok, a rejtõzködõ, s ma már egyre kevéssé rejtõzködõ táltosság letéteményesei túlélték az idõket, s máig léteznek. A táltosok hagyományában azonban központi helyen állt és áll Jézus megváltó személye és tanítása, s a középkori perekben nem is eme tanítás miatt ítélték el õket a papi bíróságok, hanem nagy számban azért, mert a római egyház papjaival ellentétben ingyen és rádásnak sikeresen gyógyítottak, s közelebb álltak a népi vallásosság, a népi kereszténység gyökereihez, mint az egyházi hatalom életidegen, jólétben tobzódó képviselõi. A táltos tehát a középkori római egyház számára vörös posztó, hiszen a gyógyítás jól jövedelmezõ üzletét vette ki a kezébõl. Mi erre a logikus válasz? Ki kell irtani õket, nemdebár? Így semmi köze ennek a hagyománynak sem a New Age-hez, sem pedig valamiféle, Ön által emlegetett „magyar nacionalizmushoz”. Az azonban, hogy Ön melyik internacionálé tagja, ezekután nem kétséges.

A próféta és a táltos, azaz az ószövetségi zsidó jövendõmondás és az autentikus jézusi táltos kereszténység közötti különbségre nem tudunk jobban rámutatni, mint ahogy ezt elfeledett magyar költõnk, Harsányi Kálmán a XX. század elején megfogalmazta: „A Te parancsod: „Ölj, mert enni kell!” / Közülök egy azt mondta, hogy – „Ne ölj!” / Rothadva mállt a te Mózesed el, / Miénk még márványköben tündököl. / Világodban erõseké a gyenge, / Nagy Álmodónk a gyöngéket ölelte, ...” Igen kevéssé tisztelt Kovács úr, ez az igazság, s nem megfordítva!

Ön ezek után a magyar jellemet próbálja meg ecsetelni. Ezt Ön jóindulattól csepegve három vonásban fogalmazza meg: „A puszta”, „Eb ura fakó”, valamint „Így mulat egy magyar úr.” Az elsõvel azt a vonást domborítja ki, hogy a magyar magányos, depresszív lélek. Ha ebben egy szikrányi igazság van is, annak oka, hogy a magyarságot évszázadok óta olyan szellemi árvízkárosultak vezetik az orránál fogva, akik – Önhöz hasonlóan - eredetének hiteles tényeit kétségbe vonva hazugságokat tanítanak neki saját származásáról. A második abban kulminál, hogy „a magyar „rebellis náció”.

Hát, kedves Kovács úr, reméljük, hogy még ma is az, s hogy egy valódi, alapokat érintõ rebellió nyomán az Ön által írottak szellemi megbízó valóban végleg eltûnnek a magyar színrõl. A harmadik, tételesen, hogy „a magyar tékozol”, annak igazságát bizonyítja, hogy Önt is megtanította valaha magyarul írni és olvasni. Kár volt! Így ezutóbbiakban egyetértünk.

Summa summárum: A prófétákból tehát nem kérünk, kiváltképp a régiek mai utódaiból nem, akik minden arcátlanság határát átlépve lemicisapkázták a Magyar Szent Koronát, a Szent Jobbot „húscafatnak” nevezték, de az Önhöz hasonló hamis prófétákból, kollaboráns szubjektumokból sem. Ön és az Önhöz hasonlók ne aggódjanak, hagyjanak nyugodtan magunkra a Magyar Hazában, nem fogjuk zokogva távozó lábuk nyomában csúszni az útiport.

Megvannak a magunk történelmi prófétái, akik a magyar léleknek mondanak is valamit, építenek, s nem rombolnak és hazugul nem gyalázkodnak. Az õ fényes jézusi táltosságukra fogunk hát a jövõben koncentrálni, s nem az Önhöz hasonló ószövetségi persziflázsokra, melyek amúgyis csak peremjelenségei a valódi magyar életnek. Ne nevezze hát a magyarokat barátainak, hanem írjon pl. cikkeket a júdaizmus valódi történetérõl, mely témában valóban hiteles lehet, ha el nem kezd hazudozni, mint a rólunk írottakban!"

Lajdi Tamás

magyarságkutató

forrás:

http://www.magtudin.org/Kereszteny%20tamadasok.htm

..........................................

...................................

http://www.pecsinapilap.hu/?id=27848

Elhunyt Lajdi Tamás

2007-12-04

Hosszan tartó betegség után, életének 52. évében 2007. november 30-án nürnbergi otthonában elhunyt Lajdi Tamás, a Szélkiáltó együttes volt tagja (1977-1982) csellistája és énekese. Temetésérõl - amely Mohácson lesz - a családja késõbb intézkedik.

Lajdi Tamás 1956. január 14-én született Mohácson. Az általános iskolát is itt végezte zenei tagozaton, választott hangszere a cselló lett. Az Esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium diákjaként érettségizett 1974-ben, 1975-79-ig pedig a Pécsi Tanárképzõ Fõiskola növendéke volt magyar-ének szakon, egy évig levelezõsként, majd nappali tagozaton.

1976 õszén lett a Szélkiáltó együttes tagja. Az õ belépésével alakult ki az együttesre azóta is jellemzõ kamarazenekari hangzás, különlegesen szép, érzékeny basszus hangja pedig a Szélkiáltó "védjegye" lett. Õ vitte sikerre az együttes egyik legismertebb dalát, amely Ady Endre: Imádság háború után c. versére íródott.

A fõiskola befejezése után Mohácson tanított, 1982-ben megházasodott és kilépett a Szélkiáltóból, azonban távozása után is gyakran lépett fel az együttessel (pl. Rozs Tamás katonai szolgálata alatt, helyettesítve õt).

Mohácsi helyzete miatt – amely alapján biztosra vette, hogy feketelistán van – a nyolvanas évek második felében családostól Németországba, Nürnbergbe disszidált. Késõbb a Regensburgi Egyetem fõiskolai tagozatán programozói oklevelet szerzett, de mivel sem az üzleti élet, sem pedig a számítástechnika világa nem nagyon érdekelte, a Nürnberg melletti Kastl-i Európai Magyar Gimnázium kollégiumának igazgatója lett, ahol 2000-ig dolgozott.

1999-ben kezdõdött súlyos betegsége miatt 2000-tõl nyugdíjasként élt és magyarságkutatással foglalkozott. Négy tanulmánya jelent meg Magyarországon. Zenével keveset foglalkozott már, de közben megtanult különbözõ, olyan ritka fafúvós hangszereken játszani, amilyen a tilinkó, a kettõs furulya, valamint a csángó és a török kaval.

– Szélkiáltós évei alatt meghatározó embere volt az együttesnek, barátságos személyisége, nagy türelme sok nehézségen átsegített bennünket. Nemcsak zenésztársunk volt, hanem jó barátunk is, és ez a barátság mindvégig kitartott – mondta lapunk kérdésére Fenyvesi Béla, a Szélkiáltó együttes tagja.

G. A.