Szükségünk van-e új nemességre?

Csak pár napja tettem fel egy írást "Oskolával a nemzetért" címmel és máris pontosításokat kértek tõlem, hogy mit akarok én a nemességgel, illetve ugye nem akarok újra középkort játszani?

A kérdések persze csak abból adódhatnak, hogy nem olvasták el a kérdezõk alaposan az írást, hiszen mindkettõre ott van a válasz a sorok között.

De megtisztelem ezen két olvasómat, s leírom az álláspontomat bõvebben a számukra is. Íme:

BG: Szükségünk van-e új nemességre?

Ha mai politikai és gazdasági közéletünk vezetõ egyéniségeit nézzük, képzettség, rátermettség, tág látókör s jellemtisztaság tekintetében az egykori fõnemesség képviselõi közt arányaiban sokkal több olyan akadt, aki a mai politikai osztály átlagát jelentõsen meghaladja. Lehet ennek oka a jobb színvonalú nevelésbõl, a család hírnevének fokozottabb védelmébõl adódik! De az is lehetséges, hogy az öröklési kiválasztódás, vagy az elõkelõbb összeköttetésekbõl, a kapcsolatitõke rendszerének viszonylag nagyobb merítési lehetõségébõl. Viszont a mai „újgazdag” rétegben éppen a 70-80-as években kialakult bolsevik tipusú kapcsolatitõke miatt, a szellemi és erkölcsi nagyságokat alig, vagy nagyon-nagyon elvétve lehet látni!

Ma a magyar társadalom gondolkodó részében igen sokan vannak olyanok, akik a régi arisztokrácia feltámasztását kívánják, vagy éppen a köznemesség újjászervezésén gondolkodnak. S mivel a magyar, egy nagyon kifejezõ „képes nyelv”, így nézzük meg mit is jelent a „nemes” és az arisztokrácia szó?

A nemes, egy olyan társadalmi osztály tagja, amelynek jogai és kötelezettségei voltak az adott állam védelmében, irányításában és gazdaságában. A nemes, egy rangot jelentõ birtokos volt, aki ma, mint anyagilag független gazdasági vezetõ, honvédelmi szervezõ és parancsnok, vagy önállóan gondolkodó értelmiségi, esetleg tudós, vagy mûvész jelenhetne meg a nemzetpolitika mai színpadán. A nemesi rang ma már csak jelképes jelentõségû szinte mindenütt, de öröklõdõ cím egyes európai országokban.

Az arisztokrácia jelentése: a legjobbak uralma. A görögöknél olyan kormányzati formát jelentett, amelyben a legkiválóbbaknak tartottak uralma érvényesült. A magyar arisztokráciát viszonylag kisszámú fõnemes alkotta, amely a nagyszámú köznemesi rétegtõl elkülönült, bár a zseniális közjogászunk –Werbõczy – szerint a szokásjogban: egy és ugyanazon szabadság illette meg õket! Az arisztokráciának mostanában van egy visszataszítóan modern formája, amely kizárólag a gazdagok uralmát jelentõ plutokrácia. Ez olyan társadalomforma, sõt állami berendezkedés, melyben a hatalmat csak a nagytõkések, tehát a legvagyonosabb réteg tagjai gyakorolják. Ez,

mint állam vagy politikai rendszer, lehet demokrácia, de lehet diktatúra is, ahol a maga a hatalomgyakorlás megvalósulhat nyíltan, vagy rejtve. Megnyilvánulhat a pénztõkések érdeke mind a politikai intézményekben, mind a politikai cselekvésekben, sõt még lobbi tevékenység formájában is. A plutokráciát a tõke globalizációja is jelentõsen segíti, s egy teljesen elszigetelt hatalmi osztályt hoz létre, amelyet jólfizetett kiszolgálók népes hada segít a hatalom megtartásában, s a demokratikus látszat megtartásában.

A mai magyar felsõ és középosztály ideológiai vonalvezetése nagyon sokrétû. Sajnos nagyobbrészt a kádári elit gyermekeibõl és elsõ-, másodgenerációs értelmiségiekbõl áll, akiknek semmi csatlakozási pontja sincs – sem tudásban, sem érzelmileg, sem hangulatilag – ahhoz a Magyarországhoz, amely majd a jövõt fogja meghatározni. A valamikori magyar nemesi középosztályt viszont, részben az ötvenes években, majd a forradalom után likvidálták, vagy elüldözték. Geönceöl Gyulát idézve: "az osztályharc

kiirtotta a 'labancidõk' idegen osztályát, amely a népet nyúzta. Viszont kiirtotta a még megmaradt nemzeti arisztokráciát, amely együtt élt-halt a nemzettel." A magyar nemesség tehát a szó átvitt és közvetlen értelmében is megsemmisült, vagy jelentéktelenné zsugorodott. A hazafias célok iránti mecenatúra szintén lecsökkent, mert a mai középosztály tudásszintje – legalábbis nemzeti történelem és hagyomány vonatkozásában – rettentõen alacsony. Pedig az országnak szüksége lenne „nemes” értelmiségre, akik vállalják a felelõsséget a jövõ önszervezõdõ Magyarországáért, és nem az elõjogokkal egybekötött kötelességének, hanem társadalomirányító feladatának érezné a nép közösségé szervezését. Ha kialakulna egy ilyen új nemesség, amelynek vezetõ szerepét a jövõben csakis egyéni kiválósága, saját, önzetlen társadalomfelemelõ munkája garantálná, s nem a pénzhatalom vezérelte médiumok emelik fel megélhetési politikussá, akkor lehetnénk biztosak abban, hogy ez a „saját jogú nemességünk” felelõsséget vállal a jövõért! Még a hazafias érzésû új kapitalistáink is, láthatóan nagy távolságra vannak emberileg az egykori nemzeti arisztokráciától, mert nagyobb részt nem is ismerik a közjó fogalmát, s talán néhányan a mûvészeti mecenatúrát felvállalták ugyan, de többnyire az önzõ élvezetvágynak és a gazdagodás "élményének" élnek. Arra az álláspontra kell helyezkednem, hogy az új nemesség ne a születési elõjogokra törekedjen, hanem legyen a nemzet kovásza, s tudásban, erkölcsi mintaadásban, társadalomfelemelõ munkában és felelõsségvállalásban. Ha a demokratikus haladást nem a középszerû, hanem a legjobb képességû hazafiak és honleányok fogják szolgálni, olyanok, akik képesek felismerni és elsajátítani azokat a jó értelemben vett magyar nemesi hagyományokat, akkor szerintem, megoldódik a magyar középosztály hiányának a problémája. A régi fõnemesi családoknak pedig azt üzenem, hogy a jól hangzó családnév mellé, tegyék oda az egyéni kiválóságukat, szerezzék meg „saját jogon” is azt a megbecsülést, amit õseik megszereztek, mert a születési elõjogok kora lejárt, de nagy szükség van az alkotmányos jogtudatot, az önzetlen közjót szolgáló mintaadásra, hazaszeretet és a lelki-nemesség felmutatására. Erre ma lehetõséget kínál a „Magyarok Szövetsége” nevezetû szervezet, amely pártfüggetlen és nem is hasonlít a mai „civilnek” mondott szervezetek többségéhez, mert nem kíván állami támogatást, vagy párt felügyeletet szerezni magának, s csak tagjainak önzetlen adakozásából létezik, mûködik.

A születési elõjogok ellen a demokratikus progresszió hívei szoktak nagyon erõteljesen tiltakozni, pedig annak is vannak komoly elõnyei. A demokratáknak egyébként is alaposan befûtött Furcsán Nyerenc, aki persze nem is demokrata, de természetesen nem is baloldali, viszont nagyon tehetségesen alakítja, ezeket a szerepeket. A mai arisztokrácia hibái azonban, nem lehetnek nagyobbak a jelenleg hatalmon lévõk hibáinál, s maga az arisztokrácia vigyáz arra, hogy a társadalom iránti elkötelezettség örökségét visszaszerezzék és bebizonyítsák a rátermettségüket, kulturális, szakmai, politikai felkészültségüket. A hazai viszonyok között az elõjogok teljes eltörlését 1947-ben azzal az egyébként elfogadható érvrendszerrel sürgették, hogy senki se részesüljön örökölt elõjogokban, mert azok nem saját érdemeinek folyománya. A különbözõ nemesi címek és megszólítási formulák így elfelejtõdtek, de az igény a magyar képes beszéd „nemes és derék” tagjaira egyre nagyobbnak mutatkozik. Elismerem, hogy senki nem születik vezetõnek, hanem azzá lesz, de azt is sajnálom, hogy a nemességet történelmi anakronizmusnak hitette el a 45 éves bolsevik agymosás. A Horthy korszak vitézi címeit nem „ingyen” adták, azokért nagyon komoly nemzetszolgálatot kellett teljesíteni. Persze a bolsevik rablóbanda gyökerestül ki akart irtani mindent, ami a két világháború közötti korszakra utalt. Persze én sem a maradi rendszer méltóságos vagy kegyelmes megszólításait hiányolom, hanem a valódi emberi értékek megjelölésének, a közjó szolgálatának „nemesítõ” jelzését.

A mai értékvesztett világunk képes olyan személyeket is maga fölé emelni, akik sem erkölcsi, sem teljesítményi szintjük alapján nem érdemlik azt meg, s akkor a tudásszintrõl vagy az önzetlenségrõl nem is beszéltem. Ezért lenne arra nagy szükség, hogy olyanokat, akiket az egyéni értékük szerint mintegy „jogkiterjesztéssel szükséges lenne nemesíteni”, azoknak erre, legyen lehetõségük. A magyar társadalomnak ugyanis nem „újgazdag” milliárdosokra, vagy unatkozó fõnemesekre lenne szüksége, hanem jól képzett és a közjóért tenni is akaró olyan köznemesekre, akik valóban a közjó nemeseiként emelnék magukhoz a társadalom alsóbb osztályát, s életmintát mutatva kivezetnék a jelen erkölcsi káoszából, nemzetépítõ munkával. Ennek az új köznemességnek a férfi- és nõtagjai nem kiváltságot, hanem emberpróbáló feladatot kapnak azzal, hogy ha már több talentumot kaptak az Istentõl, vagy a természettõl, akkor azt a közösség javára kell fordítani. Mert ne javaik bõségének látványos élvezetét mutassák példának, hanem fogadják el a Szent Korona értékrend egyik alapgondolatát: a több tehetség, vagyon vagy szerencse mellett ismerjék el, hogy több kötelességet is vállalniuk kell. A mai „újgazdagok” csak maguknak élnek, s a látványos mulatozás vagy semmittevés között töltik a napjaikat. Ha viszont tevékenykednek, akkor sem a közjó lebeg a szemük elõtt, hiszen az agymosó médiadiktatúra beléjük sulykolta az „aranyborjú” imádatát és csak a profitnövelõ vagyongyarapítás jár az eszükbe. Ha sikerülne „nemes” eszmék irányában fordítani õket, akkor már az erkölcsi fejlõdést kívánnák meg, s lemondanának a nemzetellenes tevékenység szabadrabló módszereirõl. Mert ha a közjót figyelnék, s úgy irányítanák kapitalista munkájuk, tevékenységük eszközeit, hogy az ne csak a saját hasznukat, hanem a közösségét is szolgálja, akkor egyre több személyt lehetne megnyerni a „közjó nemeseit” pártoló ügynek. Ha egyre több hazai vállalkozó ismeri fel, a vagyonnal járó kötelezettséget, akkor egyre inkább szeretne a „nemesi” tudás részese is lenni, s ezzel nemcsak a hagyományõrzés, a nemzeti kultúra és közjó harcosaivá válik, hanem a monetáris diktatúra elleni küzdelem apostoli hirdetõjévé is. Az újjászervezett magyar nemesség, legyen tehát ragyogó jellemû és kultúrált egyéniségekbõl álló, de nyitott osztály, ahová nem mások döntése, pénze vagy akarata juttatja be õket, hanem az elszántsága, akarata, hite, tudása, erkölcsi fejlõdése és hazaszeretete. Mindezek persze csak akkor lesznek valóságosak, ha a Szent Korona iránti tisztelet mellé odatesszük a nemesség, õsi, alkotmányos jogtudatát, mint a globalista világ túlélésének egyetlen filozófiai lehetõségét.

A közjó nemeseinek nem nagy vagyonnal, hanem komoly gazdaságszervezõi tudással, nagy kreativitással és jó közösségi kapcsolatteremtõ képességekkel kell rendelkeznie. Különös feladatok várnak ezekre, a nemes emberekre: a modern biogazdálkodás okszerû fejlesztése, az önellátó faluközösségek és a kisüzemi feldolgozóipar megteremtése, a régi mintagazdaságok kultuszának divattá tétele, a kis települések megtartó képességének fokozása és a példaszerû szociális, népjóléti intézményeinek megszervezése. Ám a gazdasági kérdéseken túl, a modern informatikai világ bevonása a kisközösségek életébe, a közerkölcs és a nevelés színvonalának emelése, a hit-remény-szeretet vallásos erõsítése, kulturális és mûvészeti mecenatúra, stb. Ebben a témákban ma leginkább a nagy történelmi családok leszármazottaira, valamint pártoskodástól valóban tartózkodó szervezetek, laza szövetségek tagjaira lehet számítani.

Éppen ezért határozta el a Magyarok Szövetségének szegedi csoportja, hogy a Szentkorona Lovagrend, a Kárpát-haza Nemzetõrség, Magyarok Világszövetsége, s minden más hagyományõrzõ és nemzeti gondolkodású – nem párt jellegû - szervezet bevonásával, létrehozza a „Magyarokat Nemesítõ Oskolát” amelynek oktatási és nevelési kereteiben adják át a hallgatóknak azt a tudást, amely elengedhetetlenül szükséges az új nemesség felkészítéséhez, a közjó nemeseinek feladatmegoldó képességük kialakításához.

A képzésben számítunk a történelmi múltú családok itthon élõ tagjaira, hogy a családi hagyományt a nemzetszolgálat kapcsán elevenítsék fel, mert náluk ez valóban természetes, nem úgy az új tõkések világában. Még a globalista világban is (például Angliában) a fõnemesség a természetes közvetítõ a királynõ és a nép, illetve a parlament és a nép között!

A volt fõnemesi családok tagjainak tehát meg kellene újulnia, a közjó kihívására jobban rá kellene ébrednie, a tudásának továbbadását fõleg az áldemokrácia és a liberalizmus korában igenis szükség van az arisztokrácia tudására, annak és az erényes életminta átadására. A privatizáció útján megszületett újgazdagok felsõ tízezrei. Ezek ellensúly és vetélytárs nélkül fognak ránehezedni a mindenétõl kifosztott alsóbb társadalomra, s ha nincsenek született uraink, akik mint a magyarság testébõl vétetett nemes megérzi, hogy mi fáj nekünk. Ez a volt fõnemesi réteg aktív tagjai tudnák felénk fordítani az újgazdagokat, ha azok is a mi hitünkbõl, értékrendünkbõl és történelmünkbõl valók. Ám erre nekik is szükségük lenne, mert vagyonuk eredete nagyon is vitatható, sõt bûncselekmény gyanús.

A fõnemesek, csak a nagy történelmi családok Bethlenek, Hunyadiak, Széchenyiek, Tiszák és Zichyk révén nyerhetnek újra közjogi szerepet, de csak akkor, ha saját egyéniségeik, ügyes kezük vagy eszük varázsával, szorgalmuk és tisztességük okán törnek be ismét a közjó nemesi osztályba. Csak így lehet leküzdeni a nemzetközi szelek változásaival együtt változó politikai szélkakasokat. Csak így lehet pótolni a régi köz és fõnemességet, az új, a közjó nemeseivel.

BG