ENSZ, EU, TAIGETOS.

ENSZ, EU, TAIGETOS.

A görög történelemben a hegység elnevezésén túl egy másik jelentése is van a Taigetosz szónak. A tévhit szerint ugyanis az életképtelen, vagy fogyatékos csecsemõket onnan dobták le a szakadékba, hogy ne terheljék vele sem a szülõket, sem az államot. A vének tanácsának döntése azonban nem a gyilkosság volt, hanem a „kitétel”, ahonnan bárki elvihette a csecsemõt, ha nem volt gyermeke, vagy akár üzleti megfontolásból akarta felnevelni valaki. A Taigetosz kifejezés tehát nem a kegyetlen gyermekgyilkosságot, hanem a spártai családtervezést szimbolizálja jelen írásomban. A görögök tehát adtak a gyermeknek egy esélyt, amit annak a magyar hét milliónak senki sem adott meg, amely valóságos magyar holokausztot (?) eredményezett a Kádár korszak Magyarországán. Ennek az erkölcstelen, bolsevik borzalomnak a közvetlen oka az életszínvonal emelkedésének a gátlástalan óhajtása volt, mert a kádári önkény elhatározta, hogy hiába kell nekünk etetni a hõsiesen „itt felejtõdött” szovjet katonákat, hiába szipolyozza az ország vagyonát a nagy és baráti Szovjetunió, mégis lesz itt életszínvonal emelkedés, bármi áron. Az ár pedig abban a vígjátékban jelent meg elõször, amelynek a címe: Kicsi, vagy kocsi volt.

Az elvtársakat kiszolgáló mûvészvilág megtett mindent annak érdekében, hogy a gyermekvállalásról leszoktassa a magyar társadalmat. Akkor ez igen „jól” sikerült. 1956 friss traumája és Rákosi évek után a látszólagosan szelídebb és „emberarcú” szocializmus elsõ embere, vidáman akasztatta az ifjúságot. De aki nem szállt szembe az új rezsimmel, annak adott még egy esélyt az életre. „1960 Kádár (Csermanek) János, a MSZMP KB elsõ titkára vezetésével elutazik New Yorkba a magyar ENSZ-küldöttség. Csermanek beszédet mond az ENSZ Közgyûlés XV. üléssza­kán a béke (sic) és a gyarmati rendszer kérdéseirõl, s állást foglal Kína ENSZ tagságáról.

A ma­gyar kérdést érintve a „nemzetközi reakció erõi által külföldrõl szervezett ellenforradalmi puccsnak” nevezi a forradalmat.” Hiába írta a nobel-díjas Albert Camus három évvel a gyilkosok New Yorkba utazása elõtt az alábbiakat:

„A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, - még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erõfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülõ Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erõivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, - bontakozik az élet és meggyõzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s õk azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, - miénk reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és számûzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet õk nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
Lehetséges-e az, hogy az 52 évvel ezelõtti árulását elfelejtsük az ENSZ-nek?
Lehetséges-e az, hogy valóban az igazságot, s a szabad világot képviseli ez a szervezet, amely levette napirendrõl a magyar ügyet úgy, hogy közben vérrel áldozott naponta nemzetünk a bankárkaszt által pénzelt bolsevik bosszú okán?

Hiszen éppen az ENSZ fogadta azt a véreskezû diktátort, akit persze Moszkva urai rángattak dróton, de aki elárulta kommunista pártalapító társát és a magyar népet is. Albert Camusnak valóban igaza van abban, hogy nehéz nyugatnak méltóvá válni a magyarság évezredes áldozatára. Különösen akkor, ha meg sem kísérli kordában tartani azokat az ösztöneit, amelyek a gyarmatosítók véres keze által öröklõdött rájuk, mai „demokratákra”.Nyomorúságunk, láncaink, maradtak. Ráadásul a számûzöttségünket éppen a nyugat bankárdinasztiái erõsítették meg, s úgy kóválygunk a saját hazánkban, hogy nemhogy a szabadságot nem nyertük vissza minden véráldozat ellenére, hanem kaptunk a nyakunkba egy nyugaton kiképzett, de bolsevik indulatú rablóbandát, akik mindenben kiszolgálják azokat, akik egykor Csermanek fogadásáról döntöttek az ENSZ, New yorki irodáiban. Mostoha, vagy inkább „kitett” gyermekként tekint ránk a világ, sõt a nácizás és fasisztázás lett a divat a pénzvezérelt újságírók, de még az értelmiség hamisan támogatott részénél is. Kedvenc görög gondolkodóm – Arisztotelész – erélyesen fellépett a kitétel ellen egykor, de a magyarság „kitétele” Európából, ezer éve is folyamatosan zajlik!

Milyen érdekes, hogy a saját befizetéseinkbõl részünkre „visszajáró” pénzeket az EU még meg is tagadja tõlünk. Más államok nagyobb államháztartási hiánya nem számít, csak a miénket kell büntetni. Mert hol is van a szolidaritás ebben a végre egyesülõ Európában? S merre lakik a velünk való szolidaritás a világban?

Az EU már régen leleplezõdött a számunkra, hogy csupán egy új típusú, ügyes gyarmatosítás. No és az ENSZ? Hisz beszédesen „nyilatkozik” az ügyekhez való hozzájárulási kvótánk– azaz a tagdíj 2010-2012-évben 0.291%, azaz 3 százalék!

Nem sok ez egy kicsit azért, amit eddig kaptunk ettõl a szervezettõl?

Szeged, 2012-04-12. Dr. v. Bene Gábor S.