Tûnõdés temetés után

Nagy tisztelõje vagyok Bíró Zoltánnak, aki az MDF elsõ elnökeként sokszor kimondott már veretes igazságokat.

A tanár úr már sok-sok éve elmesélte - egy általam szervezett Közéleti Fórumon is -, hogy „melyik kalapból húzták ki” Antall Józsefet, s akkoriban mennyire naivak voltak õk is.

Bizony Bíró Zoltánnak ma sincsenek milliós villái, milliárdos cégei, csak becsületes írásai.

S a közülünk eltávozott „magyar Buddha” temetése utáni vívódási is ezek közé tartoznak.

Mennyire másként alakulhatott volna minden, ha pl. Õ lehetett volna az elsõ „szabadon” megválasztott kormány feje, s mondjuk Rácz Sándor lett volna az államfõ. Ám a monetáris diktatúra akkor is jelen lenne, legfeljebb nem lenne ennyire elszemtelenedve.

Mindezen lehetõség azonban elszáguldott mellettünk, de ne feledjük el, hogy ha egyszer felállíthatunk egy össztársadalmi érdekképviseletet, akkor Bíró Zoltánnak – akit az MSZMP is kizárt egykor a tagjai közül – helye kellene legyen benne, hiszen Õ már bizonyított.

Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz a MIÉP maradék tagságával és vagyonával?

Azt ugyanis nem „privatizálni”, hanem a nemzet javára kellene fordítani! BG

Tûnõdés temetés után

Szombaton eltemettük Csurka Istvánt. Amint álltunk a koporsó mellett, nem tudtam szabadulni a gondolattól: Csurka István a ravatalon, Gyurcsány az Országházban. Ez a magyar országkép. Azután: az „Apák és fiúk”. Az apák internálták Csurkát, a fiúk évtizedekkel késõbb fasisztának bélyegezték. A bolsevik apák nyugodt, békés öregkort értek a kapitalizmusban, ha meg nem haltak influenzában. A fiúk és a lányok meggazdagodtak, karriert csináltak, és világszerte hirdetik, hogy itt tombol a rasszizmus, üldözik a kisebbségeket. A rendszerváltó író a ravatalon, a régi rendszer átmentett gyermekei Brüsszelben és Strasbourgban, s írják a feljelentéseket Magyarország ellen, mint európai parlamenti képviselõk.

Huszonkét éven át egy abszurd dráma részesei voltunk és vagyunk. Ennek a drámának a szerzõje azonban nem a drámaíró Csurka István, hanem a „másik írószövetség”. Sokszerzõs darabról van szó. Magyar abszurd ez a javából. Írták Budapesten, New Yorkban, Tel-Avivban és Európa néhány fõvárosában. Most folytatják Brüsszelben és itthon, itthon szakadatlanul. Miközben mi temetjük megint azt, aki igazságokat állított szembe a hazugságokkal, temetjük egy nemzedék legjobbjait. Gyarapodnak a veszteségeink: korábban Fekete Gyula és Püski Sándor, még korábban Czine Mihály és Kiss Ferenc. A múlt héten hunyt el Hornyik Miklós. Sok ezren voltak Csurka István temetésén, nem sokkal elõtte több százezren voltak a kormányt támogató „békemenetben”, de

az országképet mások, másutt rajzolják.

És ez az abszurd nem érhet véget, mert elmaradt a számonkérés, a bûnösök büntetése, elmaradt az igazságszolgáltatás. A nemzet és mindazok, akik hûséggel szolgálták, körön kívül rekedtek, a pénz és a politika gengszterei föléjük kerekedtek, hiszen volt itt egy rendszerváltás, s van most egy globális demokrácia. Akinek nem tetszik, mehet, nyitva áll a világ minden kapuja vagy a sírgödör. Mint oly gyakran, Ady jut most is eszembe, a magyar sorstudat kétségbeesett utolsó felfakadása: „Ravatal elõttetek, ravatal…”

Most aztán tûnõdhetünk azon, hogyan is történhetett ez velünk. Hogy történhetett az a gyomorfordító furcsaság, hogy változott a rendszer, de nem változott a hatalom? Hogyan bújtak elõ annak idején az ország új vezetõi hirtelen, szinte az ismeretlenségbõl, hogy aztán az ország felszámolóbiztosai legyenek? Méghozzá rendszerváltás címén! Milyen háttérhatalom választotta ki és tartotta kézben õket? Hogy történhetett meg, hogy a régi nómenklatúra emberei úgy sétáltak át egyik rendszerbõl a másikba, mint egyik kaszinóból a másikba? Hol van még egy ország Európában, ahol az államkincstárból magánvagyont bûvölõ korábbi ifjúkommunista az ország miniszterelnöke lehet, mert néhány év alatt elévül a bûncselekménye? És miféle hatalom teszi lehetõvé – vagy miféle tehetetlenség –, hogy akik éveken át száz- és ezermilliárdokkal rövidítették meg az országot, most is szabadon szervezkedhetnek a kétharmados kormány, vagyis a népakarat ellen? Itthon a parlamentben és nyugaton bárhol, politikai védõháló alatt.

Tizenkilencben Kun Béláék még a gyûjtõfogházból szervezhették a puccsot, utódaik ma ezt a parlamentekben tehetik, a hazaiban és még inkább az európaiban. Ma már ez az igazi kérdés, mert már csak erre lehetne gyakorlati választ adni, olyan választ, amelynek végre következménye is lehet. Hiszen azok, akik az ötvenhatos megtorlásban ítélethozóként, vagy mint verõlegények vagy parancsosztók részt vettek, a volt ávósok, azok, akik Csurka István, Wittner Mária, Dénes János és sok ezer más magyar életére törtek, már meghaltak vagy aggastyánok. Fölöttük ítélkezzen már a Feljebbvaló. Ám itt vannak a „fiúk” és persze a lányok, a régebbiek és az újabbak, akik kormányzati, képviselõi szerepük következtében felelõsséggel tartoznak. Nemcsak politikai, hanem jogi felelõsséggel is! Köztünk járnak és oktatnak és szónokolnak és szervezkednek a vétkesek és a cinkosok. Hol marad hát még mindig a felelõsségre vonás az ország szervezett kifosztásáért, a nemzet megcsúfolásáért, a hazaárulásért? Kit vontak felelõsségre eddig a kétségbeesett, az önpusztító életekért, emberek öngyilkosságba kergetéséért, a magyarság pusztításáért? Tudjuk, nagy erõk nagy érdekekkel homályosítják itt az elmét, és tartják gúzsba kötve az igazságtevõ akaratot. De mégis! Micsoda össznemzeti bénultság ez, és meddig terjedhet a tehetetlenség? Lehet, hogy egy pusztító és tisztító robbanásig? Jobb volna talán szépen, komótosan, de következetesen igazságot tenni, hogy ne megint az ártatlanok fizessék meg annak az árát, amit az ártók elkövettek. Egyelõre azonban az utóbbiak az Európai Parlamentben, Demszky talán a horvátországi tengerparton, Bajnai az amerikai egyetemen, Gyurcsány az Országházban.

Csurka pedig a ravatalon.
Bíró Zoltán