A hatalom és a közhatalom.

A hatalom és a közhatalom.

A demokrácia elméletek többnyire azt emelik ki, hogy az államhatalom csak választásokon – pontosabban szabad választásokon – kerül az így felhatalmazással rendelkezõ pártok és azok vezetõinek kezébe, s az ellenõrzés szerepét ugyanezen pártok, vagy az ellenzékiek játsszák.

Egyrészrõl azonban szabad választások csak ott következnének be, ahol az információhoz jutás és az abból levont következtetések az önálló elemzõ gondolkodás termékei, valamint ott, ahol e két feltétel úgy áll a választók rendelkezésére, hogy közben nincsenek semmiféle függõ viszonyban az éppen aktuális hatalomtól, azaz önálló és elvonhatatlan anyagi létalappal rendelkeznek.

Másrészt szabad választásokról csak akkor beszélhetünk, ha a hatalomnak is az a célja, hogy világos képet kapjon a társadalom akaratáról, s így már az aktuális hatalom is közhatalmi jellegû, azaz nem szolgál magáncélokat, hanem a kizárólag a nemzeti közösséget.

Mivel a magáncélok szolgálata már több évszázada egyre erõteljesebben jelentkezik a magyar állam mûködésében, így már egy feltétel hiánya is könnyen megkérdõjelezi a rendszer helyességét. Az utolsó olyan rendszer ahol a magáncélok és a közösségi célok aránya még elfogadtató – de az arány feltétlenül javítandó – volt, kétségkívül a Horthy nevével fémjelzett korszak lehetett. Azóta azonban a technikai fejlõdés következtében jelentõsen nehezedtek a nem manipulált hírek és információk megismerésének a lehetõségei (bár az internet ennek kissé ellentmond), de nehezedtek a tényekre önállóan és elemzés útján felépített következtetések lehetõségei is. Sõt a társadalom tagjainak nincs is olyan anyagi függetlenséget biztosító és elvonhatatlan anyagi létalapja sem, amely az önálló elemzõ képesség lehetõségét, illetve annak eredménye melletti kiállást biztosítaná, vagy inkább megkövetelné az azt felismerõ polgároktól.

A jelenlegi 2/3 az elsõ olyan alsóházi eredmény, amely azt a látszatot kelti, hogy közhatalmi jellegû az aktuális hatalom. Azonban elszalasztotta a történelmi pillanatot arra, hogy legalább az utolsó magáncélok és közösségi célok vonatkozásában még elfogadható arányossággal bíró korszakához – az utolsó független Magyar Állam korszakához jogilag – visszakanyarodjon, s így ott folytassa a magyar közjogi gondolkodást, ahol a totalitárius államberendezkedések azt megszakították. Egyrészt akkor nem új Alaptörvényrõl kellett volna meddõ vitákat folyatni, hanem a történelem során felhalmozódott tudást – a történeti alkotmányt – kellett volna végre a nyugvási állapotból kiszabadítani és a jogrend szokásjogi alapjává visszahelyezni, majd a szükséges fejlõdési elemeket biztosítani hozzá a sarkalatos törvények megalkotásával. Ezzel a lépés sorozattal az állam kiszabadulhatott volna a magáncélok szorításából, s visszatérhetett volna a közérdek képviseletéhez, tehát ismét valóságos közhatalommá válhatott volna.

A hatalom ugyanis csak akkor közhatalom, ha az a társadalmi célok eléréséhez szükséges közvetítõ eszközként funkcionál, s nem a lobbi-érdekek kiszolgálójaként teljesíti a hazug bankárkaszt pénzügyi és politikai diktátumait. Mindez azért történhet meg, mert semmilyen valós társadalmi kontroll nincs! Minderre azért nem derülhet fény, mert a média pénzhatalmi irányú, s a tisztességesebb médiamunkások pedig: állásaik megtartása okán ún. öncenzúrát gyakorolnak! Az önálló létalap hiánya minden területen anyagi függést és kiszolgáltatott állapotot hoz létre nemcsak a közalkalmazottak, hanem a magánszféra dogozói között is. A hatalmi kontrollt csak olyan elemek biztosíthatnák, amelyek a hatalom mindenkori birtoklói vagy inkább bitorlói kezében vannak. Valóságos hatalmi kontrollt csak akkor lehetne végre kiépíteni, ha a feltételek teljessége állna egy össztársadalmi érdekképviselet rendelkezésére, vagy a nemzeti erõ kezében ott lenne a gyengéknek azon képessége - hogy az autonómiának és a függõségnek a szabályzott törvényi vagy szokásjogi keretei között - visszafordíthassa a gyengeségét az erõs hatalommal szembeni ellenõrzés megkezdésére, s a folyamatos ellenõrzés eredményeinek nyilvánossá tételére.

Ez egyszerûen fogalmazva csak a felsõház felállításával és egy hatalomtól független véleményformáló eszköz (ez ma csak köztelevízió lehetne) állandó használatával történhetne. A kérdés tehát az, hogy miért nem érdeke a jelen hatalomnak az, hogy valóban közhatalommá váljon? Miért nem érdeke, hogy a civilkontroll intézménye – a civil felsõház - és annak köztelevíziós lehetõsége megteremtõdjön? S végül, mi lehet az oka, hogy jobban ragaszkodik a jelen hatalom ahhoz a pártokráciához, amelynek állandó szereplõje az alsóházi elõadásokon a bár fogyatkozó, de mégis dinamikusan támadó, sõt a nyugati antifasisztákat és sztálini népfrontosokat is a hazánk ellen felhasználó liberális és baloldali pártmaradvány?

(A kérdések költõiek, de azért érdemes lenne átgondolni õket!)

Az, ma már természetesnek tûnik, hogy a pártok minden eszközt megragadnak, hogy hatalomra kerüljenek. Ha azonban a választásokon ez nem sikerül, akkor más – sokszor nagyon is nemtelen – eszközöktõl sem riadnak vissza. Ezen erkölcstelenségen nem szabad sem csodálkozni, sem elfogadni, bár az erkölcsök folyamatos romlásával ez már évszázadok óta ebbe az irányba halad. Másutt a szavazók nem szavaznának egyetlen olyan pártra sem, mely idegenek elõtt gyalázza a saját hazáját, mindenféle hamis és átlátszó hazugságokkal. Nálunk azonban kialakult egy olyan – magát kommunistának gondoló – korábbi elit, amely csak a kollaboráció legteljesebb magvalósításával maradhatott befolyásos még ma is.

Meg is tudta õrizni a hatalmát annak ellenére, hogy kiszolgálta eleinte hûségesen Moszkvát, majd mostanában Brüsszelt, s a nemzetközi bankárkasztot hozta helyzetbe itthon.

Azt is tudjuk, hogy a választások soha nem a párt szimpatizánsok szavazatain múlnak, elvégre a pártok elkötelezettjei akkor sem szavaznának semelyik másik párt jelöltjére, ha azokról minden más párt tagjai, szimpatizánsai világosan lerántaná a leplet, mert azt nem ténynek, valóságnak, hanem a pártküzdelem eszközének fognák fel. Hogyan kell tehát gondolkodnia egy okos pártnak arról, miképpen tudná a saját támogatottságát biztosítani úgy, hogy a legtöbb szavazót nyeri meg azzal, ha a saját hatalmát alárendeli a köz-érdekének, s az eddigi gyakorlat helyett: egy magánhatalmi körbõl a közhatalom felé induló rendszert hoz létre.

Felállítja a lehetõségét egy civil felsõháznak és biztosítja hozzá a köztelevízió használatát.

Mert nem a civil ellenõrzéstõl és kritikától kell félnie a jelenlegi hatalomnak, hanem a most is nyugatra rohangáló és a legaljasabb eszközöket is igénybe vevõ ál-liberális/ ál-baloldaltól.

Ha ráadásul egy kormány meglépi a hatalom-közhatalom irányába történõ elmozdítását, akkor olyan biztos szavazóbázist találna azokban - az eddig a választásokat bojkottáló – rétegekben, hogy nem kellene tartani a népszerûség elvesztésétõl soha.

Különösen azért nem, mert a liberális Bibó István is leírta: „A hatalom demoralizál, tehát ellenõrzésre szorul”. Ám ha a hatalom ellenõrizve van, akkor nem demoralizálhat!

Vagy mégsem ez a cél?

Szeged, 2012-02-14 Dr. Bene Gábor S.