Hubert de Marans megszívlelendõ gondolatai rólunk.


Sokan kíváncsiak ma arra, hogyan néz ki a hazai helyzet Párizsból? Miként látják az EU és a monetáris diktatúra sakklépéseit a nyugati értelmiségiek? Igaz, legtöbbje még a "népfrontos" sztálinizmus kábító hatása alatt él, de vannak már fecskék ott is! Ezek közül következik egy, aki különösen hun-szkíta lelkialkattal rendelkezik, pedig francia!


Talán még azt is hozzá tehetem, hogy a naivitása is hozzánk hasoló, de igaz ember!


BG



Hubert de Marans megszívlelendõ gondolatai rólunk.




Mindnyájan magyar hazafiak vagyunk! A magyarországi helyzet továbbra is lázban tart mindenkit, aki számít Párizsban: a nagylelkeket, a szellem embereit, a metodista lelkipásztorokat és az emberbarát bankárokat. Tegnap este a Le Monde megint teljes egészében Orbán úr “antidemokratikuselhajlásainak”, “gyalázatos” alkotmányának és “szégyenletes” törvényeinek szentelte vezércikkének elsõ részét. Magától értetõdik, hogy szóba került Európa, a római szerzõdés szelleme, Monnet, Schumann és Brüsszel többi nagy élõ lelkiismerete. És - most az elsõ alkalommal – még szankciókat is követeltek! Bizony: szankciókat, igaziakat, komolyakat, szigorúakat. El kell ismerni, hogy egy demokratikus választások után alakult kormány ellen szankciókat alkalmazni nem is olyan egyszerû dolog. De mit számít az. Végül is, qui bene amat, bene castigat - aki jól szeret, jól is büntet! A vezércikk második felét olvasva értjük csak meg igazán, hogy mitõl lett ennyire dühös ami mondén krónikásunk: a magyar kormány gazdaságpolitikájától! “Egy furcsa nacionalista hitvallást követve, úgy tûnik, hogy Orbán úr elhatározta, hogy országa egyedül is ki tud lábalni az õt súlyosan érintõ válságból. Visszautasítja, hogy teljesítse azokat a feltételeket, amelyektõl az EU és az IMF függõvé teszi az országnak nyújtandó segélyt.” Á vagy úgy! Nem hajlandó eltûrni ezeknek a frankfurti és new yorki uraknak diktátumait? Ugyanazokét, akik éppen most véreztették el Görögországot és most arra készülnek, hogy padlóra küldjék Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát? Értjük már! Az, hogy Orbán úr módszerei kicsit önkényesek, hogy kissé túl sokat foglalkozik a lobogó, a közrend és a vallás kérdéseivel, hogy csak mértékkel kedveli a Köztársaság szót, aminek egyébként éppen most tette ki a szûrét az alkotmányából, mindez csak hagyján! De az, hogy nem hajlandó hajbókolni Draghi úr és Lagarde asszony elõtt, nem engedi, hogy ezek az eurokraták az orránál fogva vezessék, az már bûnös vakság jele. Kell-e még más bizonyíték arra, hogy Orbán úr egy proto-fasiszta? Nem hisz sem a központi bankok függetlenségében, sem a szabad versenyben, sem Van Rompuy úr intelligenciájában, sem Juncker úr becsületességében! Egy olyan országról van szó, amelyik nagy többséggel megválasztja a nemzeti felemelkedés kormányát, annak reményében, hogy talán kikerülhet abból a válságból, amibe Európa süllyesztette, amelyik ugyancsak nagy többséggel támogat egy új alkotmányt, ahol a haza, becsület és történelem szavak visszanyerik jelentésüket, amelyik csak úgy mellékesen, egy nagyszerû ötlettõl vezérelve, megszabadul a Köztársaság szótól és a “demokráciának” a sztálini korszakból örökölt színes üveggolyóitól, amely megvédi a nemzetközi pénzintézetekkel és Bruxelles gnómjával szemben a jogait, állampolgárainak munkahelyeit és gazdaságát.


\ \Mi is ez az ország a Le Monde, a Libération és a mi kiváló polgári sajtónk véleménye szerint? Egy kvázi-diktatúra! S eközben Olaszországra és Görögországra mindenfajta választások nélkül, egyszerû kinevezéssel, kényszerítenek rá új vezetõket, Goldman-Sachs alkalmazottait, közismert gazembereket, férges lelkû bankárokat, akik közül egyesek saját országuk tönkretételében mûködtek közre, és akiket most a piacok és ragadozóik helyeztek oda smasszernek. Ezt minek tartja a Le Monde, a Libération és a velük hasonszõrû sajtó? Szabad és demokratikus országoknak! Olyannyira, hogy azt szeretnék, legyen ugyanígy Franciaországban is. Lionel Stoleru úr vajon nem jelentette-e ki jámborul a múlt héten a LeMonde hasábjain, hogy a “demokrácia képtelen olyan politikai vezetõket kitermelni és támogatni, akiknek elég bátorságuk lenne a népszerûtlen, de feltétlenül szükséges intézkedéseket meghozni.” És hogy a hatalmat olyan “bátor emberek” kezébe kellene adni, mint Camdessus, Trichet, Pascal Lamy vagy Claude Bébéar urak. Miért ne adnánk közvetlenül Parisot asszony kezébe a hatalmat? (A francia Vállalkozók Szövetségének elnöke) Magyarország ma az ellenálló Európa a szimbóluma. A népek önrendelkezési jogának nevében teszi ezt, akárcsak alig több mint fél évszázada a szabad és büszke élethez való jog nevében. A magyar ellenzék tüntetései, melyeket médiáink oly bõkezûen közvetítenek újra és újra, valójában csak keveseket mozgósítanak. A budapesti utca emberének véleménye szerint fõleg idõseket, funkcionáriusokat és mindenekelõtt a régi kommunista rezsim híveit. Annak a rezsimnek híveit, amely csalással, hazugsággal, bûntettekkel ragadta magához a hatalmat, amely betiltotta az alkotmányt és mindenfajta demokratikus megnyilvánulást, korlátozta a szakszervezetek mûködését; rendõrök, hóhérok és gyilkosok rezsimje, amely majdnem egy fél évszázadon keresztül egy véreskezû Köztársaságot kényszerített Magyarországra.


E gyalázatos múlt emlékének ördögét akarják kiûzni magyar barátaink azáltal, hogy jóváhagynak egy alaptörvényt, ami újra elõtérbe helyezi identitásuk, nyelvük, területük, szabadságuk szimbólumait. Talán egy még távolabbi, de nem kevésbé kegyetlen múlt emlékét is le szeretnék rázni: az 1920-as trianoni szerzõdését, amelyben a szövetséges hatalmak, és mindenekelõtt a laicista és republikánus Franciaország igyekezett megbüntetni és megalázni a katolikus és habsburgista Magyarországot, megfosztván azt területének és népességének kétharmadától. Az európai unió, tudatlan politikusainak és a telhetetlen bankárokat kiszolgáló funkcionáriusainak csapatával úgy gondolja, hogy útját állhatja a nemzeti emlékezés és újjászületés eme folyamatának. Diktátumokról, büntetésekrõl és szankciókról álmodoznak. Jobb lenne, ha vigyáznának! Magyarország nem azért lett független a Szovjetuniótól, hogy egy másfajta, jobban álcázott, de nem kevésbé zsarnoki birodalom része legyen. Ellen fog állni, és ellenállása másokat is követésre sarkall majd. 1956-ban a francia nép, az akkori vezetõivel dacolva, spontánul támogatta a budapesti felkelõket. 1956 novemberének estéin a Párizsban összegyûltek emlékeztették a dunai mészárosok francia bûntársait, hogy jó lesz vigyázniuk. Mert Párizsban nem nagyon szeretik azokat, akik a szabadnépeket bántalmazzák. Ma este mindnyájan magyar hazafiak vagyunk!



Hubert de Marans