Van remény addig, amíg akadnak igaz emberek a földön!

Egy, a napokban kapott történet.

Valamikor a Karácsony elõtti utolsó napon az üzletbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. (Hiszen a fogyasztás õrülete alól nehéz kitérni)

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak:

" Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem.

Karácsony kezd egyre idegesítõbbé válni minden egyes évvel.

Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tûnõdve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Amíg nézelõdtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötéves forma lehetett, s egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett.

Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idõs hölgyhöz:

"Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?"

Az idõs hölgy ezt felelte:

" Tudod te is: nincs elég pénzed, hogy megvedd ezt a babát, kedveském."

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül elindultam felé, és megkérdeztem tõle, kinek szeretné adni ezt a babát?

"Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most karácsonyra. Nagyon biztos volt benne, hogy a Jézuska elhozza neki."

Azt válaszoltam, hogy talán Jézuska tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Jézuska nem viheti oda neki ahol most van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak és így õ, odaadhatja a húgocskámnak amikor odamegy."

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta:

"A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett.

Majd azt mondta nekem:

"És még azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen."

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel.

Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam és kivettem belõle pár papírpénzt, s megkérdeztem a fiút:

"Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis elég lenne?"

"Rendben" - mondta. "Remélem, van elég."

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsi maradt is.

A fiú ezt mondta:

"Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt."

Aztán rám nézett és hozzátette:

"Megkértem tegnap Istent mielõtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám oda tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentõl. De mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát."

Pár perc múlva az idõs hölgy visszajött, majd távoztak.

Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejembõl. Aztán eszembe jutott egy helyi újság két nappal ezelõtti cikke, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nõ és egy kislány volt.

A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Napokkal a kisfiúval való találkozásom után, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszonytól búcsút lehetett venni a temetés elõtt.

Ott feküdt a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, s a baba a mellkasára volt helyezve.

Sírva hagytam el a helyet. Úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet tette ezt, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért – s amit még a mai napig is nehéz elképzelnem –, ebben az értékvesztett és bolond világban. És a másodperc törtrésze alatt mindezt, egy részeg ember elvette tõle örökre.