A felszabadítók” eltitkolt bûnei

66 év késéssel a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálja a zabráló Vörös Hadsereg olaszfalui gaztettét

A napokban indított nyomozást a Nemzeti Nyomozó Iroda a szovjet hadsereg második világháborúban elkövetett kegyetlen tettei ügyében. A Vörös Hadsereg legbrutálisabb, gyõzelmet ünneplõ csapatai egy német anyanyelvû, svábok által lakott bakonyi faluban csillapították vérszomjukat. A Zirc melletti Olaszfaluban egy reggel harminckét ártatlan fiatalt lõttek szitává, kiket a major kiégett magtárában, kiket saját kertjükben, szüleik szeme láttára. A tizenhat-huszonkét éves fiúkat koporsó nélkül, hetven centi széles gödörben temették el. Titokban. Pap sem imádkozhatott hantjaik felett. A vérengzés tanúi évtizedeken át hallgattak a történtekrõl.

Harminckét régi sírkõ, egymástól néhány centiméterre. Zömében tizenéves fiúk síremlékei. Kereszt és fából faragott szobor az egykori apátsági major udvarán, a pince falánál. Márványtábla a templomkertben. Rajta nevek hosszú sora. Ennyi emlékeztet a hatvanhat évvel ezelõtti borzalmakra. Ugyan még ma is élnek néhányan azok közül, akik túlélték a szovjet katonák mészárlását, de még most sem szívesen beszélnek a történtekrõl. Azt mondják, kár feltépni a sebeket. A hadifogságot is megjárt Zima Károly arról beszélt, annyira ráijesztettek, hogy ma sem merne mindent elmondani. A testvérét ölték meg azon a fájdalmas napon.

1945. március 22-én érkeztek a „felszabadító” szovjet csapatok a bakonyi térségbe. Az okot, hogy miért lõttek szitává harminckét magyar fiatalt, senki nem tudja. Az eseményeket azóta sem dokumentálták. A történészek csak a közelmúltban jelentek meg a faluban, hogy információt gyûjtsenek az eseményekrõl. A mészárlás áldozatairól nyilvánosan 1990-ben emlékeztek meg elõször. Akkor állították az emlékmûvet is. Azóta szólalnak meg minden év március 23-án az olaszfalui harangok.

Tóth József alpolgármester azt mondja, zárt közösség az övék, de gyermekeiknek, unokáiknak mindent elmeséltek az öregek, mert nem szabad, hogy feledésbe merüljön a véres nap. Az alpolgármester szomo­rúan mutatott az aprócska sírok sorára a temetõ végében. „Egy hosszú gödörbe fektették õket. Egymástól néhány centiméterre. Senki sem kapott koporsót, csak lepedõbe csavarták a szekérrõl leemelt testeket. Nem volt temetés. Sem pap, sem a családok, még az édesanyák sem sírhattak a meggyilkoltak felett” – meséli.

De mi is történt pontosan? Miért lõttek agyon tizen-, huszonéves fiatalokat a németeket üldözõ, „felszabadító” szovjetek? Máhl Ferenc, Olaszfalu korábbi polgármestere, akinek családjában szintén többen áldoza­tául estek a mészárlásnak, évekig kutatta, mi történt itt 1945-ben. „Olaszfalu az egyetlen olyan település volt, ahonnan a fiatal fiúkat nem vitték el leventének. A falu bírójának összeköttetései voltak, így tudta elintézni, hogy a fiatalok polgári szolgálatosként otthon maradhassanak. A legtöbben az apátság majorjában segédkeztek. Ott bújtak meg a pincében, amikor bejöttek az oroszok. Meghallották a zajt, vagy meglátták a cigaretta parazsának fényét, nem tudni. A lényeg, hogy felvezették õket.

A nõket, asszonyokat, gyerekeket visszaküldték a pincébe, a fiúkat elvezették a kiégett magtárhoz, és valamennyit agyonlõtték. Aztán tovább haladva az utcában, minden háznál, ahol találtak levente korú fiatalt, a kert végében beleeresztettek egy sorozatot. Volt, aki szalmakazalban bújt meg. Rágyújtották. Talán németeknek nézték õket, hiszen a falu akkor is svábok lakta volt. Sokan nem is beszéltek magyarul. De az is lehet, azt gondolták, partizánok. Arról ugyanis már tudtak a szovjetek, hogy a környéken szervezõdött egy ellenállási csoport, úgynevezett Bakony Brigád. A környezõ falvakban a leventék mind frontszolgálaton voltak. Nem értették, mit keres itt ennyi fiatal fiú.

Ahogy aztán az egyik szovjet tiszt mondta egy áldozat édesapjának: „A háborúban sok minden megtörténik. A tévedés is.” Harminckét ártatlan magyar meggyilkolása ezek szerint tévedés volt csupán. A sors fintora, hogy Dobos Antal bíró azért tartotta itthon a fiúkat, hogy megmentse az életüket. A fiát, az akkor 21 éves Gyulát is meggyilkolták. Miközben a környezõ falvak fiait Rokonai Simon ciszterci atya egytõl egyig épségben hozta haza a frontról.

Piedl Károly ma 83 éves. Most is abban a házban él, amelynek pincéjében megbújva túlélte a „fájdalmas pénteket”, ahogy az olaszfaluiak azóta nevezik 1945. március 23-át. Bár õ a háború idején mindazt megélte, amit ép ésszel kibírni csoda, emlékei kristálytiszták. Még arra is pontosan emlékszik, épp mákos tésztát ettek, amikor betoppantak otthonukba az oroszok. „Arra kényszerítettek bennünket, hogy elõször mi együnk belõle egy falatot. Aztán beleettek. Földhöz csapták, és géppuskával szétlõtték a lábost. De nem bántottak bennünket. Azok nem. Csipak József Szegedrõl keveredett hozzánk. Árva fiú volt, azt kérte, hadd maradjon nálunk, míg véget ér a háború. Amikor a kapunkhoz értek azok, akik megölték a fiúkat az utcában, mondtam neki, hogy bújjunk el a pincében. Nem hallgatott rám. Azt mondta, eléjük megy, és beszél velük, mert õ jól tudott oroszul. Meg sem hallgatták, szólni sem tudott. Ott, a kapuban beleeresztettek egy sorozatot. Én csak azért élek, mert nem mentem vele. Hallottam a lövéseket.”

Piedl Károly tizenhét éves volt ekkor. Barátai mind meghaltak, ott fekszenek a hetvencentis sírokban, koporsó nélkül. Egyikük fényképét – a bíró fiáét – Károly bácsi féltve õrzi, bekeretezve, üveglap alatt. Az éjjeli szekrényén. Gyászszalaggal átkötve. „Még az édesanyja sem kísérhette ki a temetõbe. Tudják, hogy köszönt el tõle? – kérdezi könnyes szemekkel. – Gyula és István holttestét tehenes kocsin hozták lefelé a kenderföldrõl. Beszóltak a házukba. Õ kiszaladt. Megsimogatta fia arcát, és keresztet vetett.”

A halottakat március 25-én, virágvasárnap szedték össze. Tizenötöt a leégett magtárban találtak, az apátsági majorban. Az egyik fiút, Gelesz Ernõt az ajtóban lõtték le. A csizma már hiányzott a lábáról. A többi tizenéves gyermek a falnak és egymásnak dõlve feküdt. Volt, akinek a fejébe legalább öt lövedéket eresztettek. Baumann József szabómester és fia egymást átölelve halt meg, a temetõnél egy kút mellett lõtték agyon õket. Barátjuk, Czabula Dezsõ pár méterre tõlük feküdt, feje kilógott az útra, még egy tank is átment rajta. A visszaemlékezõk azt mesélik, a testeket „mint az ölfát” rakták fel a tehénszekérre. Közös sírba temették õket. Csak azok lehettek ott, akik a sírt ásták, azok, akik a kocsin szállították a halottakat, két segédkezõ kamasz fiú és egy felügyelõ szovjet tiszt.

A plébános aznap nem is misézhetett. A házát sem hagyhatta el. A falu bírója, Dobos Antal fabotokra írta fel a neveket. Azokat szúrta a testek fölött a földbe, hogy késõbb tudni lehessen, ki hol fekszik. A sírokat április 8-án szentelhették meg, akkor, amikor a szovjet csapatok már Zircnél jártak.

A meggyilkoltak, akikre egy falu emlékezik

Akik ma nagypapák, dédapák lehetnének: Auer Mihály (24 éves volt), Baumann József (50), Baumann Ödön (19), Czabula Dezsõ (19), Brevics József (21), Büttel János (16), Csipak József (20), Dobos Gyula (21), Gelesz Ernõ (20), Hanich Béla (16), Hannig Lajos (22), Zima Ödön (17), Hered Károly (20), Janni József (37), Kajtár Gábor (17), Magyar Antal (19), Magyar Péter (16), Torma József (29), ifj. Magyar István (25), Majkó András (19), Malatin Tibor (38), Mayer József (19), Pék Pál (31), Rábaközi Antal (56), Ringhoffer András (20), Szili János (32), Kis Torma József (32), Tószegi István (19), Varga Antal (39), Vész József (21), Vörösházi István (18), Vurst Nándor (20).

Fantomkép is készülhetne a gyilkosokról

A túlélõk pontosan emlékeznek a történtekre. Minden leadott lövésnek volt szemtanúja, akikbe, még ha gyermekek is voltak akkor, mélyen bevésõdött a gyilkosok arca. A szemtanúk egytõl egyig négy, ferde szemû, oroszul beszélõ, de mongol kinézetû férfira emlékeznek. Az egyiküknek sebhelyes, rücskös arca volt. Amikor a négy férfi gyilkolni kezdett március 23-án délelõtt, az elõzõ napon Olaszfaluba érkezett szovjet csapatok már kivonultak. Állítólag csak õk négyen maradtak, befejezni „a munkát”. Azok négyen vért akartak – mondják. Emlékeznek arcukra, olyannyira, hogy akár le is tudnák rajzolni õket.