Nem ismerem a Duna Televízió belsõ viszonyait.

Nem ismerem a Duna Televízió belsõ viszonyait. Nem ismerem a hazai médiavilág maffiózóit és a teljesítményt sem tudom reálisan megítélni egy televízió programjában. Azt viszont tudom, hogy amíg néztem a televíziók mûsorait, koránt sem voltam elégedett egy csatornával sem. Bár elismerem, hogy a Duna valóban a jobbak közé tartozott. Ám ott is sûrûn feltûntek olyan programok, amelyeket csak szégyenkezve lehetett nézni, vagy inkább el kellett kapcsolni. Nehéz dolog ma ítélkezni egy csatorna fölött, hiszen a bankárkaszt által átnevelt mûvészvilág és az Õ szolgálatukra berendezkedett csatornák nem képesek markánsan szakítani a „pénz istenné emelésének” ócska és megvetendõ gyakorlatával.

Tehát nem azért teszem közzé az alábbiakat, mintha teljesen egyetértenék írójával, hanem inkább azért, mert láthatóan megmutatja azt a drámát, amit a "globalista daráló" okoz mindannyiunk számára. Olvassák el, s gondolkozzanak azon, hogyan kellene a jövõ Magyarországának felépítenie a minden pillanatban emberi és közösségi érdekeket képviselõ televíziós csatornáit.

Ahol nem bújhatna többé senki a „közszolgálatiság” álarca mögé úgy, hogy közben a saját és a bankárkaszt magánérdekeit szolgálja! Kár, hogy az írás szerzõje nem vállalta írását a nevével is. Ez is azt mutatja, hogy nagy az egzisztenciális félelem, s ebben a légkörben igen könnyû manipulálni az embereket. S ha nem következik be a 2006 õszén meghírdetett "erkölcsi forradalom", akkor sokáig fognak még bennünket manipulálni!

Bene Gábor S.

Kedves kollégák, barátaim!

Ahogyan az elõttem szóló február 20-án írta volt, "a szép közös jövõ elkezdõdött". Sem megállítani, sem visszafordítani nem lehet. Lássuk be, közös álmunk, hogy a zászlónkon lobogó hitvallásunkat, az egyetemes kulturális haza képernyõs ügyét egyszer döntéshozók is magukénak érezzék: szertefoszlott! A folyamat minket derült égbõl, villámcsapásként ér, de nem minden elõzmény nélkül való. A közelmúltig ugyanis abban a kényelmesnek mondható helyzetben voltunk, hogy valóban a mûsorkészítéssel foglalkozhattunk. A pártpolitikai csatározások az elnökségeknek és a kuratóriumoknak (igen, a sokat szapult kuratóriumoknak!) köszönhetõen, nem zavarták alkotói köreinket! Élhettünk lassan két évtizedes (és nem csupán néhány hónapos) vállalásunknak, egy arte-jellegû magyar televízió megteremtésének. Most itt az ideje, hogy utánanézzünk az elmúlt évek kuratóriumi üléseinek jegyzõkönyveiben, hogyan is alakultak azok a csaták, amelyek éveken keresztül körvonalazták már a mai helyzetet. Ízelítõül legyen elég annyi, hogy egyetlen párt szavazott következetesen a Duna Televízió érdekei ellenében, miközben minden más párt össze tudott fogni az érdekében! Nézzetek utána, hogy melyik volt ez az egy párt! Kérdezzétek meg azokat a volt vagy jelenlegi kollégáinkat, akik akkoriban tanúi vagy résztvevõi voltak az állandó harcnak! A tisztánlátás végett, ez elengedhetetlen kötelességünk még akkor is, ha már késõ! Az átalakítások kezdetén, a Hír TV Sziluett címû mûsorában Belénessy Csaba - kis derültséggel - számolt be róla, hogy egyik ismerõse azt mondta, amikor a Dunára kapcsol, ott mindig egy kendõs öregasszony sétál esõben. Jobbra törekedni kell és érdemes, de megtagadni a hitünket és nézõk millióit becsapni NEM! Pedig a közönségünk nem tudja, mert nem is tudhatja tõlünk, hogy a Duna Televízió soha nem látott bajban van. Emlékeztek még, hogy hányan csatlakoztak az ’Összefogás a Duna Televízióért’-hoz 2009-ben? Akkor "csupán" az anyagi megbecsülés hiányzott. Most a politikai akarat, ami közszolgálati televízió lévén, létezésünk kulcsa. Mindannyian féltjük az egzisztenciánkat, a családunk és a gyerekeink kenyerét, de nézõk sokaságának tartozunk azzal, hogy tudatjuk, a kulisszák mögött - a megszokott arcok, a még nyomokban felismerhetõ mûsorrend ellenére - a közös értékrendünk alapján megteremtett hagyományaink szétzilálása zajlik. Nem tehetünk olyan étlapot eléjük, ami kinézetre egyezik az eddigivel, ha a megszokott fogásokból lassan kihagyjuk az alapvetõ összetevõket! A logónk ugyanis nem fog eltûnni, ahogyan a csatornáink is megmaradnak majd, kiváló terepet biztosítva a szemérmetlen tolvajlásra. Párjukat ritkító mûhelyeink, lassan két évtizedes közös törekvésünk, hogy otthont teremtsünk az otthontalanságban több millió magyar számára - elhalnak. Mi eddig nem kilóra vettük a szavazati jogot állampolgárság osztással: minden szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy 1989, de 1919 óta is, a Duna volt az egyetlen intézményes gyógyír Trianon sebeire. "Haza a magasban!" Ezt árverezik most el sok millió magyar feje fölül. Moratórium nincs. Felelõsségünk annál inkább! Aki Arte-jellegû televíziót szeretne, az nem köt kompromisszumot a nézettség kedvéért! Az Arte ugyanis a 60 milliós Franciaország és a 80 milliós Németország egy igen-igen szûk értelmiségi rétegének legmagasabb szintû televíziós kiszolgálására hivatott. Ha ez a példa lebegett "új barátaink" szeme elõtt, akkor ebben csak azzal segíthettek volna, hogy pénzt szereznek annak érdekében, hogy még annyi megalkuvásra se kényszerüljünk, mint eddig. De e téren se legyenek illúzióink! Aki új mûsoraiba más csatornák által kreált és felfuttatott figurákat, kétes teljesítményû, ám erõteljes pártkötõdéssel bíró percembereket emel át a Dunára, az éppen nem egy Arte-jellegû televízió hagyományait folytatja. Ellenben még nagyon sokat kellene az archívumunkban azt tanulmányoznia, hogy a magyarságnak kik azok a mai kiemelkedõ, saját szakmájukban megkérdõjelezhetetlen teljesítményû, de pártpolitikához - fõképpen a magyarországihoz - nem kötõdõ reprezentánsai, akik minden magyar számára példát adhatnak, akik összetartozásunkért tesznek is. Akad ilyen, csak ismerni kell õket! Aki Arte-jellegû televíziót szeretne, az elõre lép! Nem vissza a Beta-rendszerbe, nem vissza a kezdeteinkhez, amikor az adást közvetítõkocsiból vezényeltük! Mi nem itt tartottunk!!! Itt minõségi alkut kötnek a nevünkben, miközben küldetésünket a határok fölötti kulturális haza képviseletét, egy propaganda tv színvonalára aljasítják. Régi Barátaim! Jól és régen ismerjük egymást. Kezdjünk el beszélgetni egymással végre errõl is, keressük az utat, hogy miként hallathatjuk a szavunkat, hogyan figyelmeztethetjük nézõinket: ismét eljött a kiállás, az összefogás ideje! Ne felejtsük el, hogy romjainkban ugyan, de még mindig mi kezeljük a világ magyarságának egyik leghitelesebb médiafelületét! Hallassuk végre a hangunkat! Szemünk elõtt a példa: ma forradalmak szervezõdnek közösségi oldalakon. Hagyjunk nyomot, hogy mi ezt nem akartuk! A folyamatot visszafordítani nem lehet. Nekünk azonban a szemébe kell néznünk a "kék szárnyú gyermeknek", akit felneveltük, s tiszta tekintetén át azoknak a fekete kendõs öregasszonyoknak is, akik az esõs utcán talán éppen a mindennapi betevõnek számító bíztató szavunkért sietnek hazafelé... Farkas Árpádtól való az idézet: "Élni a hó alatt is lehet jó, de csattogó szélben érdemesebb."

Egy kolléga, az arctalan valahai ötszázvalahányból