A gondos családapa hiányzik?

Bene Gábor S.: A gondos családapa hiányzik?

Egy – azóta már elhunyt – Kossuth téri bajtársam mondta, hogy: „egy hasznavehetetlen, erkölcseibõl kifordított és elbutított néptömeg ma a társadalom nagy része, akit újra kell tanítani arra: mi a hazaszeretet, mi a nemzeti öntudat, mi a család és mi a hit”.

Erre a feladatra vállalkoztunk sokan azok közül, akik 2006-ban egzisztenciánkat, családunkat hátrahagyva, a törvényes ellenállási jogunkkal élve próbáltuk (hittel) megtörni, a törvénytelen jogrendet hamisan hirdetõ és hazaáruló rablóbanda hatalmát. Sajnos akkor nem állt mellénk az ország teljes lakossága. Csak néhány százalékuk értette meg, hogy nem egyszerûen egy hazug kormány leváltásáról, hanem egy velejéig romlott rendszer felszámolásáról, a neoliberális gazdaságpolitika, valamint a törvénytelen jogrend megváltoztatásáról van szó. Az a lehetõség elmúlt, s ma már sok akkori tétovázó érzi a bõrén, hogy országunk erõsen zuhan gazdaságilag, sõt azt is, hogy sem az országnak, sem a nemzetnek nincs igazi képviselete: gondos gazdája.

Ha a politikai pártok a jó-gazda gondosságával vezették volna az országot, akkor már régen visszakanyarodtunk volna ahhoz a jogrendhez, amely legalább ezer évig megtartotta a magyarságot. Ha vezetõink úgy tevékenykedtek volna, mint egy gondos családapa, aki pontosan tudja, hogy gyermekeinek nem szélsõséges liberalizmusra, az RTL, ATV, s hasonló elbutító televízióadások megtekintésére, hanem az erkölcsös mintaadásra van szükségük, akkor ma más lenne az ország sorsa. Ha az édesanyák sem merültek volna el a társadalmat elbutító közbeszéd: hamis, „majomszeretetet” ajnározó idiótaságában, akkor lenne, aki a nõi mintát is tökéletesen tudná továbbadni úgy, ahogyan azt évszázadokig tették õsanyáink. Ha nem hinné el a városlakók nagy része – azt a hamis lekicsinylõ aljasságot –, amellyel a földmûves embert „leparasztozza” az élõsködõ liberális értelmiség, akkor a falvainkban felnövõ ifjúság nem szégyellné azt a munkát, amely életet és kenyeret ad nekünk.

De vajon mi történik akkor, ha az élelmiszerszemetet behozó multik nem elégszenek meg azzal a profittal, amit eddig szereztek meg tõlünk? Ha a modernitás jegyében: még mérgezõbb szemeteket akarnak eladni nekünk még drágábban?

Mit fognak erre lépni azon gyermekeink, akiket nem tanítottunk meg a tisztelet, az igazság, a jó, a tisztesség szavaink valódi értelmére? Sokan mondogatják nekem, hogy idõt kell hagyni az embereknek a valódi hír és információ megemésztésére, sõt pontos bizonyítékokat kell felmutatni nekik a kirablásunk stációiról! Szerintem viszont bizonyítéknak ott a saját életünk, amely napról-napra nehezebb, ahol gyûlnek a sárgacsekkek, ahol nem biztos sem a fizetés, sem az érte megvásárolható árumennyiség, sem a nyugdíj, sem a holnaputáni betevõ falat. Elõször a bolsevik korszak, majd a globalista daráló húsz éve fokozta - már-már elviselhetetlen szintre -, ezt az erkölcsi, szellemi züllést, neoliberális létbizonytalanságot. Lassan már szinte minden ember a maga környezetében is érzi, hogy nem jó irányba halad az emberiség, de mégsem találja meg azt az utat, amely kivezetné õt az erkölcs válságából. Vagy nincs is út, mely megmutatná számára a gazdasági válság hamisságát és annak valódi okait, vagy ilyen remekül álcázták azt a bankárkaszt jól megfizetett vámszedõi? Esetleg ilyen hatásos az õket támogató média és a pénzvilág által finanszírozott pártpolitika? Mindezek valóban elrejtik a társadalom szeme és értelme elõl az utat, amely kiútként szerepelhetne a számukra! Sõt az áldozatok még azt sem sejtik, hogy õk valójában ennek a jól szervezett bûnbandának az áldozatai! Ma, amikor az igazi értékek: mint a hazaszeretet, a család (mint a hagyomány továbbadásának intézménye), az értékteremtõ munka öröme és annak társadalmi megbecsülése, az adott szó súlya és a szavak értelmezhetõ értelme megszûnik, és helyette csak pótcselekvések, függõségek lépnek az ember életében az elsõ helyre, akkor már nem csodálkozhatunk azon, hogy válságba kerül minden. Válságban van a tisztesség, a becsület, a szolidaritás, a hit és a remény is. A reményt felváltja az önzõ érdekérvényesítés vágya, a hitet a cigaretta-, ital-, kábítószer-, vásárlás-, szerencsejáték-, hírfogyasztás-, televízió-, stb. függõsége. Az élet lassan reménytelenné és kilátástalanná válik. Nem vállalunk gyermeket, mert minden bizonytalan és azzal utasítjuk el a gondolatot, hogy nem tudjuk felnevelni. Pedig a gyermeknek nem arra van szüksége, hogy minden kívánsága teljesüljön még erõfeszítés nélkül is, hanem éppen ellenkezõleg: a szereteten és a létszükségleten kívül semmi sem fontos. Mert éppen azzal lehet õt inspirálni a tanulásra és szellemi fejlõdésre, hogy hagyunk a számára célokat. Olyan célokat, amiket nem mi fogunk kijelölni és megvalósítani, hanem meghagyjuk neki. Az hát az igazi szülõ, aki tekintettel van a gyermek jövõjére. Aki nem akarja elvenni tõle a lehetõséget a saját maga által kigondolt céljainak megvalósítását, bár a megvalósítás lehetõségében segíti õt. Nem mindenben, s nem határtalanul, mert az önzõvé nevel. S az ilyen gyermek követelései is határtalanokká fognak válni. Az okos szülõ épít a tekintélyre, épít a hitre. Nem templomi remetét, hanem a Teremtõ Isten szeretetvallását magáénak érzõ embert nevel a palántáiból. Nem gürcölni tanítja meg, hanem az együtt végzett munka örömére. Az alkotás, a jól megoldott feladatnak felemelõ érzését tanítja meg neki. Az a gyermek, aki nem érezte meg a szülõvel együttes munka örömét, az esélytelen lesz azt továbbadni. Márpedig a munkálkodás tesz minket emberré, a munkálkodással tanulunk meg teremteni, azzal leszünk Isten örök társai a jövõ formálásában. A „fenntartható fejlõdés” egyre hamisabb mítoszát ugyanis, megelõzi a fenntartható természet és társadalom "Isteni" egysége. Ám, ha mind a természetet, mind a társadalmat tönkreteszi a globalista daráló õrülete, a divatos „pénz-piac-profit” szentháromsága, akkor Isten visszaveszi tõlünk a teremtõ erõt, a kreativitást. Sõt még a földet is visszaadja annak, aki azt megmûveli.

Apropó! A mi hazánkban a termõföld soha nem volt korlátlanul tulajdonolható, csak korlátozott birtokjog létezett. Ezért hívták régen „földbirtokosnak” a nemességünk egy részét. Az „Atya” – mint gondos családapa – nem bízta rá korlátlanul az életet adó földet a „gyermekeire”, hanem a jogok és köztelezettségek arányainak figyelembe vételével engedte meg nekik a hasznok szedését, s párhuzamosan megszabta a közfeladatok ellátásának kötelezettségét is. Ezek persze a kor szintjén nagyon is „modern” feladatok voltak: templomok, utak, hidak, iskolák építése és karbantartása. Az ország véderejéhez való arányos hozzájárulás, stb. A gondos családapák azonban kihaltak. Helyettük elbizonytalanított, családfõi büszkeségükben megtört „apucikák” jelentek meg a színen. A családi szerepek mára teljesen összekuszálódtak. Az anyukák olyan „egyenjogúságra” tettek szert mostanra a különbözõ világbolondítók hatására (jakubinusok, bolsevikok, liberálisok) kialakult ideológiai káosz kapcsán, hogy szegények teljesen kivetkõztek a nõi mivoltukból. Elõször szüfrazsettként harcoltak egy hamis egyenlõségért. (de hogyan is lehetne a két nem egyenlõ?)

Majd felültek a kolhozok traktorjaira, mára pedig a munkahely-gyermeknevelés-háztartás hármasa mellé még a családfõi szerepet is maguknak követelik. Mindeközben folyamatosan panaszkodnak, hogy állandóan fáradtak, a férjük nem beszélget velük, a gyermekeik kinevetik vagy nem fogadnak szót nekik. A fáradság miatt munkahelyükön sem tudják tökéletesen ellátni a feladataikat, stb. Mindehhez hozzá teszem, hogy az európai átlag azt mutatja, hogy a nõk még így is 10-15 évvel tovább élnek, mint a férfiak. Nem kellene végre szembe nézni az okokkal?

Hátha a közhatalom is visszatérne az eredeti szerepébe, ha a családi szerepeket helyre tudnánk állítani?

Az én szüleim még pontosan tudták a szerepeiket a családon belül. Egyikük sem akarta a másik szerepét elfoglalni, tisztelettel magázták egymást és szerették.

Nagyon.