Liberális téveszme a magyar jogi oktatásban!

Liberális téveszme a magyar jogi oktatásban!

Sajnos az állam és jogtudomány okatásában a mai napig megtalálhatóak azon bolsevik hatások, amelyek szépen megférnek a globalista pénzkapitalizmus érdekeit biztosító elméletek mellett. Nem vizsgálta felül senki a nemzetünk fennmaradása számára oly fontos területet, vagy ha megtörtént, akkor hagyták bele símulni a jelenlegi „magyar jogfelfogást“ az emberellenessé vált liberális áramlatba. A liberalizmus ugyanis már régen nem a szabadságot, hanem a szabadosságot képviseli. S nem azért támadta egykor a természetjogot mert az nem adott elég védelmet az „emberi jogoknak“, hanem mert túlzottan kiállt a transzcendes isteni igazság, valamint a nemzetek közösségi jogai mellett. A magyar természetjogi gondolkodás 1944-ig megõrizte az európai természetjog hagyományának lényegi elemeit, sõt sajátos világlátásával gazdagította azt, mert kiállt az ember alkotta jogpozitivizmus látható merevsége, embertelensége és a látszat-szabadság ellen. A magyar alkotmányos gondolkodás ezért volt/van útjában a bolsevizmusnak, a nácizmusnak és a pénzkapitalista globalizmusnak is. Sõt, 1956 õszének valódi népképviseleti rendszere, egyaránt ellenszenves volt az akkori világhatalmaknak. Ám hozzátett valamit a magyar alkotmányos gondolkodáshoz, nevezetesen megmutatta az alkotmányfejlõdésünk következõ állomását. Mindez a felsõházi hagyományok átalakítását, a nem öröklõdõ, hanem saját jogon és az alulróljövõ népképviselet bevezetését ajánlja a magyar közéletnek. (lásd. Az Msz Államtörvénytervezetének 57§-a)

Jelen rövid dolgozatomban a joghierachia hagyományos magyar felfogását fejtem ki, azonban sort kerítek majd a folytatásban az 1956-os választások tanulságaira is.

Az alkotmány, az alaptörvény, és a törvények egymáshoz való kapcsolata (joghierachiája) tehát a következõ a magyar közjogi gondolkodás szerint:

I. Alkotmány, II. Alap- vagy sarkalatos törvény, III. Törvények, stb.

Az elsõt a törvényhozó hatalom soha nem alkothatja meg, nem változtathatja, mert a saját szabályait senki sem teremtheti meg, (bármennyire polgári, liberális, európai,stb.az illetõ vagy párt, s bárhonnan is eredezteti a hatalmát!)

A múlt megváltoztathatatlan, a jelen tovább fejleszthetõ, a jövõ törvényeit pedig az Országgyûlés, a társadalmi elváráshoz igazithatja!

Így válhat a társadalmi együttélés köz és államjogi szabályozása, három szervesen egymásra épülõ elem természetes jogrendszerévé.

Az alkotmány definíció tehát:

A magyar nemzet szokásjogában gyökerezõ, életmód és szervesen fejlõdõ közjogi aktusok, legfontosabb írott vagy íratlan rendszere, amely államalkotó akaratként szerepelt 1944-ig, illetve részleteiben még 1949-ig.

Ezért érthetetlen, hogy miért beszélnek néhányan alkotmányreformról. Hiszen nem a valódi magyar alkotmányt akarják tovább építeni, hanem éppen az alkotmányos múlt megváltoztathatatlanságát akarják átírni valami „európainak csúfolt” értékrend alapján.

Arra azért felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy az általam igen sokszor említett "megváltoztathatatlanság" nem merevséget és bebetonozott jogrendet takar, hanem a valódi igazságosságon, a természetjogi vagy isteni jogi alapokon, mint szilárd erkölcsiségû talapzaton nyugvó életmódot és jogrendet takar. Olyan rendszert, ahol a szerves jogfejlõdésnek csak a diktatúra, vagy a megszállással járó szuverenitás vesztés áll ellen. Ha viszont az állam (tehát a Szenetkorona) szuverenitása helyreáll, akkor a jogfejlõdés újra megindul, s az fogja bizonyítani a jog (többnyire szokásjog) erejét, hogy a nemzet tagjai elismerik és elfogadják életük keretének, szinte életformának.

A természetjogi alkotmányosságunk fejlõdése nem egy pillanat, de nem is rövidtávú történések eredménye. A rész és egész viszonyában álló (alap-sarkalatos) törvény csak majd akkor képezi részét az egésznek (a történeti alkotmánynak), ha a történelem idõszûrõjén át belekerül! (ha késõbb elveszti a szerepét, akkor majd kihullik) Amit a nemzet is elfogadott, magáénak érzett kulturálisan, illetve amiben megelégedetten élni tudott, csak az a törvény lesz tehát része a magyar alkotmányosságnak. (Az alkotmány ezért nem csak jog, hanem életforma is.) A jelenkor közjogi gerincét hívhatjuk alaptörvénynek is, sõt államtörvénynek is. Ezen törvények, mint minden törvény fejleszthetõ, reformálható, s erre az Országgyûlés és az „uralkodó” együttesen lehet jogosult. Ha viszont nincs „uralkodó”, akkor bizony ne beszéljünk hatalommegosztásról, hiszen addig valódi tartalommal nem rendelkezik a sokat emlegetett hatalommegosztás, csupán látszatokkal. Az államfõt a magyar nemzet választotta meg, s ma is neki kell, közvetlenül megválasztania!

Az alaptörvény definíció tehát:

Az alaptörvény a történelmi alkotmányosságból folyó közjog gerince, amely szabályozza még az állampolgárok alapvetõ jogait és kötelezettségeit, s az állammal való viszonyukat.

Az alaptörvény végül is az állami intézményrendszert korlátozó, annak modernitását és a nemzeti joghagyományt összehangoló, továbbfejlesztõ, vagy éppen (mint jelenleg!) megtagadó normarendszere.

Az alaptörvény idegenszóval charta (karta), tehát ünnepélyes alapokmány, alaptörvény, amelyet sokan (szerintem hibásan) alkotmánylevélnek is hívnak. Az európai egyetemeken az alaptörvényt, mint kartális alkotmányt oktatják, és szembe állítják a két állítólagos „alkotmány” típust: történetit és chartálist./? Ez azonban sem a magyar, sem az angol közjogban nem így ismert. (sõt Izraelben is nevetnének ezen!) Ezzel a megosztással szemben én oktrojált, tehát ránk erõltetett, illetve megélt, azaz történeti alkotmányt ismerek.

Talán fel kellene tenni a kérdést a politikusoknak, hogy miért is hagyták meg a „rendszerváltók” a jogi karok élén a régi elvtársakat? Nem tán az volt az elképzelés, hogy minden természetjogi gondolkodót távol kell tartani az oktatástól, nehogy kiderüljön a magyarság egyedülálló alkotmányos jogtudata?

Dr. Bene Gábor S.

Szeged, 2010-02-23