Helyreigazítások és válasz Dohán úr cikkére.

Helyreigazítások.

Reiner Péter barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy személyes érintettségem miatt reagálnom kellene Dohán Mihály cikkére. Péter úgy értelmezte a cikk tartalmát, mintha Én, Jobbik ellenes kirohanásom miatt kaptam volna kritikát Dohán Mihály küzdõtársamtól. Megszoktam már a támadásokat, de Mihályról nem tudtam elképzelni, hogy olyat állítson rólam, ami nem felel meg a valóságnak, hiszen nagy tudású és korrekt hazafiként ismerem.

Válaszcikkének kritikáját azonban nem csak elfogadom, hanem meg is erõsítem, hozzátéve, hogy Én nem fejtettem ki a gondolatot megfelelõen, Õ viszont félreértésre okot adó pontatlanságot követett el, hiszen Péter is félreérttte a sorait!

Péter barátom pedig nem elég figyelmesen olvasta el a szöveget, hiszen az egész szöveg összefüggéseibõl világos, hogy nem Én, hanem a Jobbikot támadókat ostorozza (helyesen) a cikkíró

Az alábbi részletek Dohán Mihály cikkébõl származnak, s a megjegyzéseimet kék színnel és BG: jelzéssel bátorkodtam hozzáfûzni!

„Attól eltekintve, hogy egy-két utalását nem értettem egészen világosan (lehet, hogy az én hibám), nagy egyetértéssel olvastam Bene Gábornak a „Tíz év megszorítás elõtt állunk” c. írását itt, a Nemzeti InternetFigyelõn.

Az általános egyetértésem mellett meg kellett állapítanom, hogy van egy nagyon súlyos hibája az írásnak, amely mellett nem mehetek el szó nélkül: nem tíz év megszorításról van szó, hanem, ha szabad itt Marxot kissé átfogalmazva idézni: a munkajövedelembõl élõk “abszolút és relatív” elnyomorításáról. A „tíz év megszorítás” azt sugallja, hogy egyszer, ahogy mondani szokták, „a lélektani tíz év” elmúltával, a „megszorítás” véget fog érni, és minden visszatér a jó kerékvágásba. Nem a jó út a „megszorítás”, de végül csak-csak elvezet ez is a célhoz, a stabil, jóléti társadalomhoz és a „satöbbihez”, mármint „demokrácia meg egyéb izék”.

BG: El kell fogadjam az általam nagyra becsült cikkíró kritikáját, hiszen egyetértek vele a „tíz év megszorítás” valóban sugalmazhatja azt, hogy utána minden szép és jó lesz! Sajnálom, hogy nem írtam le konkrétabban, de a baráti kritika hatására, most megteszem. Én kifejezetten arra gondoltam, hogy maximum 10 esztendõ áll a rendelkezésére a jelen globál-pénzmanipulátor korszak haszonélvezõinek arra, hogy gátlástalan harács politikájukkal muníciót adjanak a kulturális kreatívoknak és a nemzetben gondolkodó igazságkeresõknek is, hogy az egyre romló életfeltételek és a leleplezõdõ hazugságállamok felmutatásával meggyõzzék az agymosott társadalmak tagjait az erõteljes ellenállásra. Nem gondoltam tehát, hogy 10 év múlva beköszöntene a jólét, hanem kb. akkor nyílik ki a szeme a magát baloldalinak képzelõ proletár-goj rétegnek is, s ezáltal elfogy lassan az agymosást hitelesítõ és kiszolgáló személyzet. Ez lesz a pillanat, amikor a nagy többség ráébred a valós helyzetére, s elkezdõdik a pénzoligarchia birodalmának valóságos lebontása – várhatóan erõszakos – formában. Nem mintha ez lenne a „vésõ megoldás”, de ennek hatására elkezdõdhet a társadalom és természetromboló pénzkapitalizmus és a fogyasztói álkultúra lecserélése államonként egy másik kísérletre. S ha szerencsénk van és hiszünk a Teremtõ terveiben, akkor Mi magyarok, visszatalálhatunk a szerves jogfejlõdés útjára. Ráépíthetünk a magyar közjogi hagyomány bevált és a pénzmanipulátorok számára gyûlöletes õsi, értékorientált utunkra.

„Tudjuk, hogy a világ evilági megváltásának és üdvözítésének a csábító ígéretével megfogalmazott ideológiai üdvtanok mind magabiztos önteltséggel állították, állítják, hogy ismerik a jövendõbeli csodakorhoz vezetõ utat, amelynek a célállomása a „teljesen és maradéktalanul felépített fejlett szocialista társadalom”, azaz a „munkásosztály mennybemenetele”, vagy a „globalista világkormányzás és a magánkézben lévõ egységes világpénz megteremtése”. A célok elérése egyben a világtörténelem végét is jelenti, mert akkor már semmi sem marad, amit tenni lehetne a világ tökéletesítése terén. Senki sem beszélt soha „posztkommunizmusról, ahogy ma sem beszél „posztglobalizmusról”, mert mindkettõt a társadalom netovábbjaként tálalták. Akkor majd elérjük Voltaire Pangloss doktorának az álmát, az elképzelhetõ világok legtökéletesebbikét, amelynek éppen ma idõszerû utópiája az egységes világállam. BG: Igaz ma mindezt az utópista szocialisták helyett az utópista globalisták hirdetik, de alapvetõ különbség még sincs köztük, hiszen az embertelenségben is azonosak.”

„Visszatérve a Bene cikkre: akinek (BG: annak a pártpolitikának, amelynek!) a legfõbb gondja, hogy a Gárdát ellehetetlenítse, hogy a véleményüket kimondókat börtönben tartsa, hogy a Jobbikot lesöpörje a politikai színpadról, aki az új médiatörvény erõpróbájának a Kuruc Infó elhallgattatását tartja, aki visszautasítja azok támogatását, akiktõl a legtöbb jó gondolatát lopta, az minden szépen hangzó szóvirága ellenére a globalizmus ügynöke, annak a végsõ célja nem tíz év megszorítás, hanem a „munkajövedelembõl élõk abszolút és relatív elnyomorítása”.

BG: Annak a pártpolitikának, amelynek a legfõbb gondja, hogy ezzel jó pontokat szerezzen annál a pénzmanipulációs háttérhatalomnál, amely globális gazdiként szereti ugyan ha „benyalnak neki”, de semmi jutalmat vagy kitüntetést nem fog adni érte, csak akkor, ha véletlenül a saját fajtájából való!

„A különbség annyi, hogy amit nem sikerült Gyurcsánynak erõvel letolni az ország torkán, azt meg kell próbálni más módszerrel elfogadtatni. Mint a hajdani viccben, amelyben nyugati politikusok és Hruscsov vetélkedtek abban, hogy ki tud egy macskával megetetni egy kanál mustárt. Az egyik nyugati hízelgett a cicuskának, a másik meg akarta tömni, de mindketten kudarcot vallottak. Akkor jött Orbán, bocsánat, Hruscsov, és a mustárt rácsapta a macska hátsó felére. Az éktelen nyivákolásba kezdett és lenyalta azt magáról. Mire Hruscsov diadalmas hangon bejelentette: „Na látjátok! Megette! Mégpedig önként és dalolva.” Gyurcsányéknak nem ment erõbõl, most jön a hízelgés, vagy valami más, hogy önként és dalolva fogadjunk el mindent, amit a kormányunk gazdái akarnak.”

BG: Végül köszönetet mondok Mihálynak, hogy elolvasta cikkemet és válaszában felhívta a figyelmem a „tíz év” félreérthetõségére!

Szeretettel: Bene Gábor S.

Ui: az érdeklõdõknek ide másolom a „Tíz év megszorítás elõtt állunk” címû cikkemet, s Dohán Mihály barátom válaszcikkét!

Tíz év megszorítás elõtt állunk.

A címben szereplõ mondatot egy franciaországi, volt szocialista elnök (Jacques Attali) dobta be a köztudatba. Igaz a hazai változatot már a D 209-es miniszterelnöktõl is hallhattuk, mert szerinte a „jóléti állam” koncepciójának vége. A francia fiatalok pedig jobban megértették a fenti mondat lényegét, mint a hazai ifjúság a Medgyessy nyilatkozatot, pedig a lényeg hasonlatossága kísérteties. A görögök, franciák, írek, stb. felfogták, hogy a kapitalizmus válsága folyamatos. Sõt arra is rádöbbentek, hogy ahogyan telnek az évek egyre kevesebb lesz a munkahely, egyre többen szorulnak ki a megbecsülést jelentõ munkahelyekrõl, a globalizmus kapitalizmusa pedig egyre kíméletlenebb lesz. Nem nyugodt életet biztosító rendszer, hanem a Susan George által megrajzolt jövõ, a „Lugánói tanulmány” beteljesedése vár rájuk. Ezek a francia fiatalok megértették, hogy a görög és ír pénzügyi „válság” ürügyén, az európai kormányok a jövõ generációjának létszûkítésével akarják befogni az egyre éhesebb és gátlástalanabb monetáris diktatúra bankárkasztjának a száját. S a kormányok nem a választókat, hanem a háttérben lobbizó pénzelit tagjait fogják képviselni, ebben az óriási küzdelemben. Mindez a jobboldaltól a baloldalig, minden kormányra és annak tagjaira is igaz. Nicolas Sárközy arroganciája, vagy szocialista George Papandréou hazugság retorikája egyaránt ebbe az irányba mutat, de nem kivétel, Silvio Berlusconi, sõt a német kancellárasszony sem. A hazai politikai osztály sem kivétel persze, ahol vannak Bildenberges „kûlügyérek”, balról és jobbról hazudozó miniszterelnökök, alvó és ma is aktív ügynökök, Soros tanítványok, sõt a népirtó rendszerekhez dörzsölõdõ pártvezérek, az egykori cenzorokról már nem is ejtve szót.

A jól kitervelt „politikai váltógazdálkodás rendszerét" azonban, nem zavarja ez a megoldás, hanem inkább segíti. Sárközynek és pártjának népszerûsége zuhan, de szinte minden pártnak fogy a szavazótábora, ha hatalomra kerül. Így van ez „rendjén”, hiszen a másik fõszereplõnek is kell, hogy legyen újabb 4 vagy 8 esztendeje a kormányzásra! Mindez nem csak keleten és nyugaton, hanem itthon is így van. Kis hazánkban is csökkent a kormánypártok fölénye írta ma az MTI:

„Továbbra is nagy a kormánypártok fölénye a változatlanul alacsony támogatottságú ellenzékkel szemben, ugyanakkor érzékelhetõ mértékben csökken a Fidesz-KDNP szavazótábora - olvasható a TÁRKI Társadalomkutatási Intézet decemberi felmérésében.

A pártválasztók körében a FIDESZ-KDNP támogatottsága a novemberi 71 százalékról 67 százalékra csökkent, az MSZP-é pedig 14 százalékról 17 százalékra nõtt.

Az elpártoló szavazók azonban nem választottak maguknak másik pártot, hanem elbizonytalanodtak, de nemcsak pártválasztásukban, hanem szavazási hajlandóságukban is - áll a kutatásban.” Valahogy nekem olyan érzésem van, hogy a kormánypártok szinte kínálják a lehetõségeket az ellenzék két pártjának, hogy azok vissza-, vagy meg- tudjanak erõsödni. Hiszen pl. a nyugdíj ügyben szerencsésebb lett volna, ha a Jobbik javaslatát fogadják el, s államosítanak, mert így is be kellett vállalni a személyes számlavezetést, s a kamatozást is. Szóval, számomra úgy tûnik, hogy csupán a Jobbiknak nem dob fel labdákat a Fidesz. Egyszerûbben fogalmazva: csak õk maradnak ki most és majd a hatalmi játékból, bár õket is „használja” már rendesen a politikai színház fõrendezõje!

A francia fiatalok azonban most értették meg igazán, hogy a képviseleti demokrácia nevû maszlagot miért etették meg apáikkal. Hiszen az uniós referendumot nagy többséggel elutasító polgárokat „palira véve”, a jobboldali képviselõk mégis elfogadták azt, s így Lisszaboni Szerzõdés a nép akarata ellenére lépett érvénybe. Igaz, néhány szocialista képviselõ támogatásával született meg a döntés, de ettõl még nincs valódi támogatottsága a francia társadalom egyik oldalán sem. (A megosztás rendszerét még nem ismerték fel a franciák, hiszen a gyûlöletig erõsített bal-jobb szembenállás még most sem enyhült eléggé!)

Most azonban, még nem hiába megy az óriási agymosás a véleménydiktatúra médiáján keresztül, és hiába az egyöntetû ellenszenv a hatalom lekezelõ önkényuralma ellen, a kormányok nem váltanak stílust! Csupán a hitelminõsítõ intézetek elvárásainak akarnak megfelelni, s a bérbõl és fizetésbõl élõkkel fogják megfizettetni a liberális piacgazdaságnak csúfolt „pénzügyi rulett” következményeit. A bankok állítólagos megmentésének költségei ugyanis a „nagy hazugság” kategóriájába tartozik. A pénzügyi szektor túlburjánzásának ugyanis az lenne a logikus következménye, hogy az állam/államok visszavennék a monetáris jogokat, újra bevezetnék a közpénzrendszert, s megszabadulnának a világot ökológiai, gazdasági és társadalmi válságba kergetõ magán pénzrendszertõl. A magánbankhatalom kamatpolitikája ugyanis soha nem lesz közérdekû, hanem mindig önérdekû marad.

A pártpolitikusok pedig mindig az önérdekükbõl összeálló részérdeket fogják csak képviselni, s a megszorítások õket – a képviseleti demokráciák lobbista rendszerébõl következõen – mindig el fogják kerülni.

Ahogy nem ismerünk milliárdos segédmunkást, úgy nem ismerünk éhezõ pártpolitikust sem. A tíz év megszorítást, pedig szépen fokozatosan kaptuk/kapjuk meg, szépen ledugják a torkunkon, ha hagyjuk! Nyugaton jobban lehet „megszorítani” amíg van mibõl, keleten pedig óvatosabban. Tudjátok: kenyér és cirkusz kell! Ahol kisebb a kenyér ott nagyobb a cirkusz és fordítva. Csak figyelni kell az európai kormányok ténykedését és kommunikációját. A görögöknél pl. a szélsõbal, a magyaroknál a szélsõjobb vonul utcára, s tüntet a rendszer ellen. Az összeesküvés elmélettel operáló véleményformálók, a pénzhatalom utasítására, vagy egzisztenciális félelembõl találják ki a vad, szélsõséges jelzõket, hiszen a problémák szinte minden országban ugyanazok. Ráadásul a kormányok kommunikációi és a pénzdiktatúra média csahosainak „elemzései” és támadásai a tüntetõkkel szemben, a legerõsebb önleleplezés. Csak észre kellene végre venni mindezt, a bal és jobb oldalon is. Hiszen már József Attila korában is ennek a monetáris diktatúrának volt köszönhetõ a költõ gondolatsora: „mit bánja sok törvényhozó, mint pusztul el szép fajunk”?

Vajon tudják-e önök ott a bal- és jobboldalon, hogy ki vitt írógépet Hitlernek a börtönbe? Az illetõt, aki Mein Kampf-ot valószínûleg meg is rendelete, Emil Georg von Strauss-nak hívták, s a Deutsche Bank elnöke volt. A rossznyelvek még azt is tudni vélik, hogy a Remington írógép Rothschild tulajdon volt!

Kedves Magyar Proletárok!

No, mit gondoltok, miért számolták fel a „rendszerváltók” és a mögöttes erõk szinte a teljes magyar ipart? Azokat a világszínvonalú gyárakat is, amelyeknek volt piaca? Konkurencia harc miatt? Vagy talán az 1956-os munkástanácsok újjászületésétõl féltek? A párizsi fiatalság már megértette a helyzetet, mert õk valószínûleg nem csak Susan Geroge, hanem Hannah Arendt írásait is olvasták.

Gyorsan hozzáteszem, hogy az utóbbi szerzõ tanulmánya 1956-ról annyira alapos és olyan lényeglátó, hogy bizony nem igen kelhet vele versenyre az eddigi elemzések sokasága. S ráadásul, hogy jó nagy botrányt is kavarjak, a szerzõnek semmi köze nincs a magyarsághoz, hiszen német-zsidó származású, s könyvének a címe is nagyon meglepõ: A Magyar Forradalom és a totalitárius imperializmus. Bizony ezt a könyvet kellett volna olvasnia minden magyar gondolkodónak 1989-ben, s akkor nem a kapitalizmusnak a globalizálódott és éppen a csõd elõtt álló útját választottuk volna! A szerzõ egész munkásságát a feltétlen igazságkeresés, intellektuális tisztesség jellemezte, s így ezen mûve is óriási kincs, amit a fordító - Tunyogi Csapó Gábor -, mint atyai barátom juttatott el hozzám. (ezúttal is köszönet érte!)

A jeruzsálemi Eichmann-per tisztességes tudósítóját nem véletlenül gyûlölte a monetáris diktatúra, nem véletlenül kergették idõ elõtt halálba, de nem volt véletlen az sem, hogy éppen az 1956-ot eltaposó totalitárius imperializmust támadta leginkább, amelynek legfõbb létrehozója ellen kell ma, minden értelmes embernek összefognia, mert az idõ fogy, s ahogy Hannah írta: „...a munkástanács-rendszer – mindegy, hogy hol, hogyan és mikor jelent meg – mindig a pártbürokráciák elszánt ellenségeskedésébe ütközött a szélsõ jobbtól a szélsõ balig, az államtudományok és politikai teóriák bajnokai pedig bámulatos egyöntetûséggel agyonhallgatták.“

Gondoljátok meg proletárok, polgárok és nemzetiek, tíz év megszorítás elõtt állunk, s mi mindent fognak még bámulatos egyöntetûséggel agyonhallgatni a kormányok?

Nálunk most, a történeti alkotmányosságunk lényege került az elhallgatás élére, mert a mai politikai osztály vagy nem ismerte fel, hogy a Rákosi-kádár rendszer jogutódjaként vegetálunk, vagy ha felismerte, akkor símán hazaáruló! (Bár ez utóbbit azért 2006. október 23.-a óta biztosan tudhatjuk!)

Ahogy az idegen jogrendet bevezetõ szocialista rablóbanda „védelmezi“ a jogrendet, az arcpirító. De ahogyan a magánpénztárak mellett tüntetnek a magánpénztárak igazgatótanácsi székeibe ejtõernyõzött haszonlesõk, az viszont már nagyon is dühítõ. Viszont az alkotmányosságot féltõ hangok azoktól, akik lábbal tapossák a magyar alkotmányosságot 45+20 éve, az már kifejezetten bicskanyitogató! Csakhogy a következõ tíz évhez, nagyon kell végre egy bicska is, mert ki kell végre vágni: a férgeset!

Bene Gábor S.

10 év megszorítás?

Attól eltekintve, hogy egy-két utalását nem értettem egészen világosan (lehet, hogy az én hibám), nagy egyetértéssel olvastam Bene Gábornak a „Tíz év megszorítás elõtt állunk” c. írását itt, a Nemzeti InternetFigyelõn.

Tudjuk, hogy a világ evilági megváltásának és üdvözítésének a csábító ígéretével megfogalmazott ideológiai üdvtanok mind magabiztos önteltséggel állították, állítják, hogy ismerik a jövendõbeli csodakorhoz vezetõ utat, amelynek a célállomása a „teljesen és maradéktalanul felépített fejlett szocialista társadalom”, azaz a „munkásosztály mennybemenetele”, vagy a „globalista világkormányzás és a magánkézben lévõ egységes világpénz megteremtése”. A célok elérése egyben a világtörténelem végét is jelenti, mert akkor már semmi sem marad, amit tenni lehetne a világ tökéletesítése terén. Senki sem beszélt soha „posztkommunizmusról, ahogy ma sem beszél „posztglobalizmusról”, mert mindkettõt a társadalom netovábbjaként tálalták. Akkor majd elérjük Voltaire Pangloss doktorának az álmát, az elképzelhetõ világok legtökéletesebbikét, amelynek éppen ma idõszerû utópiája az egységes világállam.

Ha lehámozzuk a lényegrõl a félrevezetésre használt eufemisztikus szövegezésnek a mindent rózsaszínû ködbe burkoló leplét, akkor megállapíthatjuk, hogy korszerû, 20. századi, posztmarxista-globalista megfogalmazásban nem egyébrõl van szó, mint a 20/80-as társadalom megteremtésérõl, azaz az emberiség 80%-ának a kirekesztésérõl a föld javainak az élvezetébõl, hogy azok kizárólag a kiváltságos keveseknek jussanak. A 80% érje be „Való Világgal”, droggal, pornóval és esetleg, a fõnökök nagylelkûsége folytán, ingyen kotonnal, és soron kívüli, a pórok számára fenntartott „egészségügyi intézményekben” a szülésekkel szemben prioritást élvezõ, ingyen abortusszal. A „legkorszerûbb”, neoliberális társadalomtudomány és közgazdaságtan (aminek a szalonképesre fényezett változatával mosták Orbán Viktor kisagyát a saját önéletrajza szerint két éven át Oxfordban, tudomásom szerint a filantróp Soros Gyuri bácsi pénzén) egyedül üdvözítõ, de nem egészen nyilvános tanítása szerint az emberiség 16-18%-a képes, többek között sabbath goyként is, valami létfenntartásra elegendõ fogyasztás ellenében kiszolgálni és ellátni a föld javait élvezõ 2-4%-os kiváltságos réteget az általa megszokott luxus (magyarul: fényûzõ) javakkal (ld.: melléklet).

Az európai politikusokra, beleértve a mi négypárti (jelenleg csak hárompárti!) politikai csõcselékünket is (szoci nyelven: polcsöcsöt), jellemzõ, hogy azt hiszik, hogy ha a globalizmus Pióker Ignácaiként sztahanovista munkaversenyben ezer %-os teljesítéssel igyekeznek nem csak túlteljesíteni az uniós, azaz globalizációs elvárásokat, hanem kéretlenül „elébük mennek”, akkor bekerülnek majd a globalista, fejlett kapitalobolsevik társadalom legfelsõ 2-4%-ába. Még nem tudják, hogy irgalmatlanul “racionalizálva” lesznek és ha fáradozásaik eredményesek lesznek, ugyanarra a lepratelepre fognak kerülni, amelyet a világnagyok nekünk, munkából élõknek, „csak” dolgozni tudóknak készítenek elõ. Az hiszem, ha valaki megnézte a mellékletet, az csak szánni tudja szegény, a posztbolsevik „nagy magyar ugaron” helikopteren ugrabugráló, pszeudobaloldali, bolsevida, kis, kuka Kókát és a hasonszõrûeket, de, sajnos, az orbanidokat is, ha azt hiszik, hogy bekerülhetnek a Jumbo jeteket családi közlekedési eszközül használók szigorúan zártkörû, helyesebben kirekesztõ klubjába. (Fujj: antiszemita összeesküvés elmélet! Mondhatnám, nyílt holokauszttagadás!) Hogy miért tettem a „csak”-ot idézõjelbe? A 70-es években vétózta meg a vállaltunk párttitkára egy kollégám elõléptetését azzal, hogy „ma már nem elég csak jól dolgozni”. Igen: annál „többre” volt szükség akkor is, ma is. Sõt, a munka nem is volt igazán lényeges. Ki-ki döntse el, hogy szerinte mire volt szükség akkor az érvényesüléshez, és mire van ma. Errõl annak idején egy Hankiss Elemér nevû úr írt egy meglehetõsen találó elemzést, amelynek nyomán közkeletûvé vált az a szó, hogy kontraszelekció.

Mai vizsgálatunkhoz találomra vegyünk egy apró, hétköznapi esetet. Hatalomra jutott a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormány. Elemzés a Hír Tv-ben a közelmúltban: Simon János politológus az „orbáni reformokat” a „new deal”-hez hasonlítja.

Sok mindent olvastam a new deal-ról, többek között azt is, hogy Roosevelt egyik célja a középosztály megerõsítése volt, és ennek érdekében hihetetlenül progresszív jövedelemadó rendszert vezetett be. Egy bizonyos évi kereset fölött – már nem emlékszem az összegre – a személyi jövedelemadó 90% fölött volt. Ezzel szemben Orbán megvalósította a parlamentbõl (én ezt nem nevezem országgyûlésnek, mert itt nem sok szó esik az ország érdekeirõl) nem kiesett, hanem a nép által kihajított, internacionalista törpepártnak, az SzDSz-nek azt a követelését, amelyet még a vele szövetségben kormányzó MSzMP sem mert bevezetni a még meglévõ, ténylegesen baloldali támogatói miatt, nevezetesen az egykulcsos jövedelemadót. Simon János politológusról nem merem feltételezni, hogy ezt nem tudja. Azt sem merem feltételezni, hogy nem tudja, hogy Reagannel indult el az USA gazdasági tönkretétele a neoliberális gazdasági üdvtannak (Orbán specialitásának) a bevezetésével. Azóta minden amerikai elnök állandó törekvése a gazdagok adójának a csökkentése és a szegényekének a növelése. Hátborzongató, hogy Orbán azzal érvelt emellett, hogy ez igazságos, mert nem bünteti a többletteljesítményt. A szadeszosok érve annak idején az volt, hogy a progresszív jövedelemadónak teljesítmény visszafogó hatása van. Õk ui. olyan okosak voltak (emlékszünk a „szürkeállomány” szövegre), hogy nem csak kétszer, háromszor annyit voltak képesek dolgozni, mint a „magunkfajta” közönséges halandók, hanem akár százszor többet is, de a progresszív jövedelemadó visszatartotta õket attól, hogy százszoros teljesítményt nyújtsanak a mi szolgálatunkra. Csak ezért vagyunk ott, ahol vagyunk. És hogy Orbánnak miért kellett az egykulcsos adó, amellett, hogy a neoliberalizmus elkötelezettje? Egyszerû: képzeljük el egy öt-hat fizetést húzó fideszes politikus helyzetét. Egyszer polgármester: adólevonás valamilyen, de nem a legkisebb kulccsal. Utána felügyelõ bizottsági tag: adólevonás egy magasabb kulccsal. Képviselõi fizetés: legalább két kulccsal magasabb adólevonás. Megyei Közgyûlés: újabb százaléknövekedés. Bizottsági tag: itt már alig maradna valami egy új „new deal”-ben. Már nem volna érdemes két szalmaszálat sem keresztbe tenni. A vállalkozói nyereségét és a részvényeinek az osztalékát már fölvenni sem volna érdemes. Ki a franc tolakodna ilyen körülmények között a parlamenti bizottságokba. Na, ugye? Tehát, ha nem vezették volna be az egykulcsos adót, teljesen megállt volna a parlament. (Így is kong az ürességtõl az ülésterem, és néha az a benyomása az embernek, hogy visszaállt az egypártrendszer és a Jobbik az egyetlen parlamenti párt, a bizottsági üléseken pedig állítólag gyakran senki sem jelenik meg.) A progresszív jövedelemadózás tehát mûködésképtelenné tette volna az országot. Ezt Orbán nem engedhette meg. Ezért meg kellett tennie ezt a bátor, forradalmi lépést, hiába sírt krokodilkönnyeket a szociális érzékenysége, mert a fülkeforradalomban erre az emberpróbáló feladatra hatalmazta õt fel a magyar polgárok „kétharmada”. Most már „szól is a munka, polgártársak”, az országgyûlésben, és meg is mondják keményen mindenkinek a „frankót”, hogy csak bámulunk, mint Grisa a körmoziban. (Arról a populista-demagóg jobbikos javaslatról, hogy fel kell számolni az álláshalmozást, most szó se essék, mert mivé fajulnának el a politikusaink, ha nem kapnának a kvalitásaikhoz méltó feladatot. Ezeknek a félisteneknek egy állás a fél fogukra sem elég. Tessék már megérteni! Sajátos viszont, hogy a „közszférában” behatárolták a jövedelmeket.)

Elképzelhetõ, hogy mindezt Simon János TV-politológus nem tudja? Igaz volna talán, amit állítólag Liska Tibor mondott, hogy két szemeszter a Közgazdasági Egyetemen, de lehet, hogy egyéb honi felsõfokú tanintézményekben is, elegendõ ahhoz, hogy az ember teljesen elveszítse a józan ítélõképességét? Ez igaz is lehet, de hát ahhoz nem kell ítélõképesség, hogy tudjuk, hogy mirõl is szólt a new deal. Ezt még egy ilyen mucsai, egy szabolcsi faluban tengõdõ nyugdíjas is elolvashatta a piacon vásárolt, használt, vegyes tüzelésû, superheterodyne, petróleumhajtású számítógépe segítségével, mint én. Mirõl van hát szó? Csak nem arról, amit egy Paul Craig Roberts nevû amerikai, volt helyettes pénzügyminiszter írt a WikiLeaks kapcsán (http://www.informationclearinghouse.info/article27012.htm )? “A diplomaták, akik haladni akarnak a pályájukon, megtanulják, hogy azt mondják a fõnökeiknek, amit azok hallani akarnak, akár igaz, akár nem. A diplomaták értik, hogy az USA kormányának vannak olyan elképzelései, amelyeket nem hozhat nyilvánosságra, tõlük pedig azt várja, hogy támogassák ezeket az elképzeléseket azzal, hogy olyan jelentéseket küldenek, amelyek igazolják a nyilvánosságra nem hozott törekvéseket.” Magyarán: hazudjanak, hogy a fõnök örüljön és, ami fõ, okosnak érezze magát. Ezért jósolták, hogy az iraki háború “sétagalopp” lesz, hogy az irakiak és pakisztániak lelkesen, virágesõvel fogják üdvözölni a felszabadító szovjet – bocsánat – amerikai hadsereget, stb. Vagyis az elõmenetelért, a beosztásért hazudni kell. A válogatás, a kegyosztás ennek alapján történik, a “lé” ennek alapján csurran, a „pozíció” ennek alapján betonozódik. Csoda-e, ha Simon János és társai ezek után Orbán Viktor irányában az „örömszerzést” érzik elsõdleges feladatuknak, és kissé szabadosan kezelik és értelmezik a történelmei tényeket. Vagy tessék megnézni, ahogy Bencsik András és társai milyen ájult elragadtatással beszélnek a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormány csodálatos teljesítményérõl. Nincs egy félmondatnyi nézeteltérés, nem látnak lehetõséget egy hajszálnyi javításra sem, mert minden a lehetõ legtökéletesebb, a tökélyek tökélye. Pont úgy viselkednek, mint a mára már teljesen elzüllött, a hatalom feltétel nélküli szócsövévé vált amerikai sajtó, vagy ahogy ezt magatartást egy munkatársam még az „átkosban” parodizálta a fõnök-beosztotti viszonyban: „Fõnök, tudod, hogy én nem szoktam kertelni, ami szívemen, a számon és keményen, proletár õszinteséggel mondom meg mindig a véleményemet. Neked is meg kell mondanom, nem a hátad mögött, hanem egyenesen a szemedbe, a képedbe, még akkor is, ha elveszed miatta a prémiumomat, vedd tudomásul, hogy még az sem érdekel, még akkor is megmondom, hogy nálad nagyszerûbb, zseniálisabb embert még nem hordott hátán a föld.” Ez bencsikék mûsora.

Tessék mondani: sokat változott a világ?

Több éven keresztül szánt szándékkal nem néztem TV-t. Most – a Jobbik színre lépésének a hatására – „megtörtem a jeget” és bekapcsoltam néha a „képmutatót”, ahogy állítólag Erdélyben nevezik. Kiábrándító élmény volt. Amikor bencsikéket hallgattam, arra gondoltam, hogy talán ártani akarnak a Magyar Fülkeforradalmi Nemzeti-Polgári Kormánynak, mert a gusztustalan hízelgés csak viszolygást szülhet, nem csak a hízelgõk, de a körüludvaroltak irányába is.

„Visszatérve a Bene cikkre: akinek (annak a pártpolitikának, amelynek!) a legfõbb gondja, hogy a Gárdát ellehetetlenítse, hogy a véleményüket kimondókat börtönben tartsa, hogy a Jobbikot lesöpörje a politikai színpadról, aki az új médiatörvény erõpróbájának a Kuruc Infó elhallgattatását tartja, aki visszautasítja azok támogatását, akiktõl a legtöbb jó gondolatát lopta, az minden szépen hangzó szóvirága ellenére a globalizmus ügynöke, annak a végsõ célja nem tíz év megszorítás, hanem a „munkajövedelembõl élõk abszolút és relatív elnyomorítása”. A különbség annyi, hogy amit nem sikerült Gyurcsánynak erõvel letolni az ország torkán, azt meg kell próbálni más módszerrel elfogadtatni. Mint a hajdani viccben, amelyben nyugati politikusok és Hruscsov vetélkedtek abban, hogy ki tud egy macskával megetetni egy kanál mustárt. Az egyik nyugati hízelgett a cicuskának, a másik meg akarta tömni, de mindketten kudarcot vallottak. Akkor jött Orbán, bocsánat, Hruscsov, és a mustárt rácsapta a macska hátsó felére. Az éktelen nyivákolásba kezdett és lenyalta azt magáról. Mire Hruscsov diadalmas hangon bejelentette: „Na látjátok! Megette! Mégpedig önként és dalolva.” Gyurcsányéknak nem ment erõbõl, most jön a hízelgés, vagy valami más, hogy önként és dalolva fogadjunk el mindent, amit a kormányunk gazdái akarnak.”

Néztem Orbánt tévében, amikor Putyinal tárgyalt. Ott ült szemlátomást zavartan, mint egy készületlen kisdiák. Gondolom, nem volt túl megnyugtató neki arra az emeletes ostobaságára visszagondolni, hogy annak idején, amikor Putyin visszaverte a Bush által fölheccelt és beugratott Szakasvili Oroszország elleni támadását, amelyet a nyugat-európai politikusok csak nagyon tessék-lássék módon marasztalgattak el, õ az 56-os forradalom hruscsovi lerohanásához hasonlította. Lehet, hogy szegénykémet is valami amerikai jóakarója ugratta be, õ pedig „nagyformátumú, karizmatikus” politikushoz illõen bekapta a horgot. Most feszenghetett Putyin mellett. Sajnos, nem ez az egyetlen nagy húzása.

A kedves olvasó joggal kérdezheti meg az mondottak után, hogy mi a jövõ, amit a világ elõtt látok. Bekövetkezik-e a 20/80-as társdalomnak vagy a Luganói Tanulmánynak a rémképe? Érvekkel alátámasztott, meggyõzõ választ nem tudok adni, de bízom abban, hogy nem. A józan és tanítja, hogy a fák nem nõnek az égig, a történelmi tapasztalat mutatja, hogy a birodalmak, zsarnokságok elõbb utóbb, igaz, legtöbbször kínkeserves körülmények között, összedõlnek. Nem hiszem el a globalizáció mostani, szörnyû, de eszement rohamáról, hogy „ez a harc lesz végsõ” és gyõzni fog minden idõkre. Hiszem, hogy a gonoszság nem gyõzhet a jó felett. Továbbá látom a „Gonosz Birodalmának”, az USÁ-nak a kezdõdõ összeomlását, látom az EU-n megkezdõdött repedéseket. Mindez ok arra, hogy reménykedve készüljünk a posztglobalizációs korra, de arra komolyan kell készülnünk, hogy ne a rendszerváltás ostobaságával, hanem felkészülten fogadjuk az eseményeket. Talán ebben a segítségünkre lesz, ha tisztábban látjuk, hogy mi mozgatja a mai világot és milyen irányban.

Dohán Mihály