POLGÁRI és/vagy PÉNZDEMOKRÁCIA?

POLGÁRI és/vagy PÉNZDEMOKRÁCIA?

„A demokrácia nem jó dolog, de eddig jobbat nem találtak ki." W. Churchill "

Ha a kedves olvasó, valóban kíváncsi arra, hogy Churchill miért nem mondott igazat a fenti idézetben, akkor feltétlenül olvassa végig az írásaimat a Nemzeti Hírhálón,

(katt ide: www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=public&iro=beneg#cikk) de ne csak a jelen gondolataimat tanulmányozza, s fõleg csak akkor higgyen nekem, ha minden állításomnak utánna nézett, s meggyõzõdött arról, hogy nem egy szélhámossal van dolga. Arisztotelész óta a demokrácia és a vele szemben álló politeia, mint a negatív és a pozitív uralom mintái jelentkeznek, de a kettõ közötti választás részben a mai politikai kultúra és tradíció – agyonhallgatott – problémája.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a demokrácia egy létezõ forma, sõt általános is a világban. Ám azt hozzá teszem, hogy ma a félelem demokráciája uralkodik a világ nagy részén. Ez, egy olyan „demokrácia”, ahol papíron létezik ugyan a gyülekezési jog, a véleménynyilvánítás szabadsága, de mégis félni kell a valódi vélemény kimondásának következményeitõl. Mert félni kell a burkolt hátrányoktól, a munkahely elvesztésétõl, a hitelcsapdák bezáródásától, stb. Félni kell, mert az utcán alszik számtalan hajléktalan, s már a létük is azt sugallja, hogy: „Légy észen, mert ha nem a fogyasztói kultúra szerint fogsz élni, akkor könnyen közéjük kerülhetsz”! Ezen írás elolvasásakor fontos még az is, hogy tudja a kedves olvasó azt, hogy a jelen írásomban – de általánosságban is – a „magyar” kifejezés alatt nem egy etnikai eredetet, hanem egy államalkotó értékrendet értek. Olyan értékrend ez, amely megtartotta az államiságunkat és az alkotmányosságunkat legalább ezer évig, sõt megtartotta/megtartja akkor is, amikor három vagy hatfelé osztva éltünk/élünk, hiszen a lelkünkben gyökerezik.

Politikai erkölcs, vagy hamis vegetálás?

Egy jeles magyar közjogász azt mondta egyszer, hogy ne terjesszem a (de jure) illegitim államról alkotott véleményemet, mert az árt a társadalom egyszerû tagjainak. Mert mi lesz, ha egy törvénytelen államnak nem akarnak majd adót fizetni az emberek? – ez volt a szigorú kérdése, s nézett rám jelentõségteljesen. Akkoriban olyan nagyon tiszteltem õt, hogy lehajtott fejjel hallgattam érvelését. Késõbb persze elgondolkodtam azon, hogy ha az igazság és a hamisság között kell választanom, akkor melyiket valósítja meg az, ha befogom a "pörös számat"? Ha ezt tenném, csatlakoznék a hazát kiárusító ebekhez. Az más kérdés, hogy sokan megteszik, hiszen az a „trendi” és még jól meg is lehet belõle élni! Az én válaszom persze egyszerûbb, hiszen maga az életmintám adja: nem vagyok képes sem a hamissághoz csatlakozni, sem az elhallgatás útját választani! De az erkölcstelen megalkuvást csak az választhatja, aki maga is erkölcstelen, vagy rákényszerítik. A kényszernek mindig ellenálltam ösztönösen, erkölcstelenségre pedig soha nem voltam kapható. Fiatalabb éveimben ugyan megpróbáltam az idegen kultúra terjesztését élethívatásommá tenni, de sikertelenül. Mert igaz, hogy az ország egyik vezetõ lemezlovasa voltam évekig, de a „szakma” nem nagyon fogadott be, mert ott is kilógtam a sorból az igazmondásommal, kreativitásommal, munkabírásommal. Ma már világosan látom azon éveknek a romboló hatását az ifjúságra, de látom a jóvátétel útját, s nem is lennék hajlandó arról letérni. Persze a „globalizmus kényszerét” is látom, sõt nagyra becsülöm azokat, akik próbálják a békés kiegyezést létrehozni vele, de én nem az õ útjukat járom. Széchenyi is megpróbálta, s neki sem sikerült. Én szeretem annyira a hazámat, hogy inkább lássam romokban, mint a jelen jogtipró politika álságosságában, mert ez lassan ölõ méreg a népnek, s örök gyilkosa a nemzetnek. A gyilkosság pedig bûn!

Szélmalomharc a hazug modernitással?

Árthat-e az bárkinek, ha egy hazug, áldemokratikus társadalom elpusztul?

Nem a társadalom tagjaira, a személyek életére, hanem a rossz társadalmi tudat pusztulására gondolok. Annak pusztulnia kell, hiszen a harcunk már jó régóta, éppen tudatbefolyásolás visszaszorításáért folyok. A globalista rém pedig mindent megtesz azért, hogy eltérítse, befolyásolja a társadalmi tudatot, s mi is mindent megteszünk, hogy a tudat kitisztuljon és a porhintéssel látászavart szenvedett emberek ítélõképessége, visszatérhessen. Eszközeiben persze a globalista rém az erõsebb, hiszen minden jelentõs társadalmi tudatformáló erõ fölött rendelkezik. Nekünk pedig csupán a józanész és az igazságkeresõ lélek belsõ igénye maradt, ami azonban elegendõ, ha az információkat kellõ idõben, módon és alakban juttatjuk el hozzá. Nem szélmalomharc ez? Kérdezheti a kedves olvasó, aki megfelelõen tájékozott a világ ügyeiben. Sajnos lehetséges. Azonban ha senki nincs, aki bátran megtorpedózza jog és politikai filozófia érveivel a hazugságállam kiherélt demokratizmusát, akkor soká fogja még lelkeket mérgezni. Márpedig a nemzethalált elõkészítõ globalizmus olyan elszánt, s olyan határozott, hogy kötelességünk tiszta vizet önteni a pohárba.

Mert szükség van-e a hazugságállam uralmára úgy, hogy közben a szerencsétlen átlagember még azt is gondolhatja, hogy a gazdasággal, a világválsággal és a mi túlzott fogyasztásunkkal van a gond? Nem jobb-e, ha bedõl ez a bûnbarlang, s ha a megrögzött hazugságokon meghízott politikusok, s a médiamanipuláció vezetõ sztárjai vele pusztulnak etikailag, s kinõne a helyén az igazság és a rend?

Ha nem mondjuk ki nyíltan, hogy az állam de jure illegitim (jogi szempontból nem igazolható, s így törvénytelen), akkor az sem lenne teljesen világos, hogy miképpen jutottunk ilyen mélyre. Nem lenne egyértelmû, hogy a magyar államalkotó akarat egy olyan igaz állam létrehozására irányult egykor, amely a magyar értékrend megtartására törekedett? Nem lenne egyértelmû, hogy egykoron ezt Isteni Akaratnak, vagy Isteni Jognak nevezték? S az sem lenne egyértelmû a mai álságos szóhasználatban, hogy ez azonos az ember által megváltoztathatatlan természetjoggal? Szerintem minden értelmes magyar ember érti ezt az egyszerû levezetést, sõt a lelke mélyén keresi is az igazságos természetjoghoz való utat! Ma már azonban nem az eredeti szándékok hatnak az intézményrendszerben, s az állam elfordult az államalkotók akaratától a gyakorlatban. Sõt, csak az idegen szándék és akarat érvényesül, mert az a „modern” és az lenne az „európai”(sic)!

A szavak szintjén még más a helyzet, de a gyakorlat teljesen idegen irányt vett.

A felsõ vezetésbõl szinte teljesen kiszorult az értékrend, s az állam már nyíltan is az idegen értékrendet és érdeket szolgálja. A valódi alkotmányosság visszaállítását kezdeményezõ társadalmi mozgásokat az intézményrendszer vagy elfojtja, vagy nagyobb mértékû tömegmozgalom esetén beépülés által viszi félre, esetleg ezzel tartja irányítása alatt. A nemzet megosztottsága érdekében pártokat, szektákat, egyesületeket, alapítványokat hoznak létre és az ún. képviseleti demokrácia eszközeivel hitetik el a társadalommal, hogy a soros választások biztosítanak majd lehetõséget a népakarat hatalomba segítésére. Ez a trend. A burkoltan mûködõ hazugságállam közben megy a maga útján és a valódi joguralmat (politeia), s a valódi alkotmányosság visszaállítását azonnal meghiúsítja. Mindez a nép „tévedésbe ejtésével és folyamatos tévedésben tartásával”, valamint a nemzet tagjainak megfélemlítése és ellehetetlenítése révén történik, amely egy állandó és hamis biztonságérzetet ad a bal és jobb oldali pártok szavazóinak. A vakon szavazók pedig észre sem veszik, hogy a szavazataikkal csupán a (de jure) illegitim állam és az azt bitorló osztály hatalmát, illetve annak látszólagos törvényességét szolgálták, de a nemzeti érdekeket nem, sõt kifejezetten ellene tettek. Az államalapító népesség pedig folyamatosan csökken, de a megosztás céljára betelepített idegen „munkakultúra” képviselõi viszont gyorsan, sõt eszeveszett módon szaporodnak. Eközben persze a jogok és kötelezettségek egyensúlyát, soha nem követelik meg tõlük. A valamiféle un.„ál-emberiességi” jogvédelem takarásában mûködõ idegen érdekû hatalmi ál-elit persze elkülönül. Részben a célzottan és állami támogatással szaporított kisebbségtõl, részben az államalapító és államalkotó népesség tagjaitól, de elkülönül kulturálisan és biológiailag is. Az elkülönülés vádját azonban, csak az államalapító népre sütik rá folyamatosan, pedig azt valójában éppen õk követik el, csak errõl nem hallhatunk a felügyeletük alá tartozó médiarendszerben. Ha véletlenül mégis megjelenne egy írás, vagy egy riport egy idegen - vallási, vagy faji alapon szelektáló - magániskoláról, akkor azt felmagasztalják és nemes hagyományként értékelve, egyre újabb támogatásokat csikarnak ki a közpénzekbõl. Ezzel valósul meg az idegen eredetû uralkodó osztály szocializációs újratermelése, és az államalkotók sakkban tartása „fentrõl és lentrõl”. A jogtalanságra alapozott jog eszközeivel, s a számukra megbízható erõszakszervezet kiépítésével a hatalombitorlás folyamatosságát megõrizik és a törvénytisztelõ, de megtévesztett államalkotó népeket: elnyomják, kifosztják, megnyomorítják!

Mi a valós oka a szegénységnek?

Sok olyan tanulmány és könyv jelenik meg napjainkban, amely rámutat a probléma valódi gyökerére, de még több olyan, amelyik csak leplezni szándékozik az igazi okokat! Pl. egy ENSZ-jelentés szerint: A szegénység oka az uralkodó gazdaságpolitikában keresendõ! No de kérem, a gazdaságpolitikát a ”saját” vezetõink erõltetik ránk! Ezek szerint a „saját” vezetõink okozták a szegénységünket?

A szervezet gazdasági és szociális ügyekkel foglalkozó részlegének 186 oldalas jelentése szerint a világon 1,4 milliárdan élnek napi 1,25 dollárból, azaz komoly szegénységben. Ez sajnos naponta 25 ezer gyermek életébe is kerül. Az ENSZ jelentés szerint a társadalmi szükségleteket nem szabad alárendelni a piaci érdekeknek, a fejlesztésnek arra kellene irányulnia, hogy felszámolja a társadalmi egyenlõtlenséget, elõmozdítsa a leszakadt rétegek felzárkózását. Mert ”….a társadalompolitikának újra egyetemessé kell válnia. A rendelkezésre álló korlátozott forrásokat a nép javára kell fordítani" Álláspontom szerint már az is elegendõ lenne, ha a magyar kormányok ezt tûznék ki célul, s végre is hajtanák. A rendelkezésre álló források ugyanis, csak az államtól függenek, hiszen az állam a pénzkiadás letéteményese. (nálunk ez elméletileg még nem változott meg) S ha nem bankóprésnek használja az állam ezt, hanem célhoz kötött beruházások finanszírozására, akkor nem okozhat inflációt sem. (A szovjet hadipengõ számolatlan nyomtatása is csak azért vált Európa egyik legstabilabb pénzének – a pengõnek – a tönkretevõjévé, mert politikai célja volt ezzel a hazai és moszkvai bolsevikoknak) Az ENSZ egyébként világossá tette azt is, hogy a kereskedelmi és a pénzügyi liberalizálás és a privatizáció nem elõmozdította, hanem hátráltatta a foglalkoztatást és a szegénység csökkentését, sõt magát a növekedés lehetõségét is lefékezte! (Nekem mindig az amerikai New Deal és a magyarországi Bethlen István nevéhez köthetõ gazdaságpolitika jut eszembe, ahol az állam volt a gazdaság valódi beindítója, s kilábaltunk a bajból!)

Sõt, még Kína példája is mutatja, hogy milyen alapvetõ funkciót tölthet be az állam a gazdaság élénkítésében, mezõgazdaság kollektív (mint nálunk is a Hangya szövetkezet) fejlesztésében, a szegénység és a társadalmi kirekesztettség értékelvû csökkentésében. (pedig Kínát a kommunisták vezetik, vagy már nem!?)

Az államnak olyan beruházásokat kell ösztönöznie, amelyekkel enyhíthet az adósságterheken és lendíthet a foglalkoztatáson is. Ha azonban csak színes burkolatra és az üdülõövezetekre költünk, akkor soha nem tér vissza a munka becsülete, az értéktermelõ gazdaság, a munkaintenzív élelmiszer-feldolgozóipar. Az élénkítést a közkiadások szinten tartásával, sõt inkább a növelésével lehet biztosítani, mert így jut a gazdasági vérkeringésbe elegendõ pénz. Az államnak tehát nagyon fontos szerepe van a gazdaságélénkítésben, bár nem lehet csak az állam szerepére építeni. Ezért lenne a legfontosabb az, hogy az élõmunka terheit nagyon jelentõsen csökkentve, az állami bevételeket át lehetne strukturálni, s a multik támogatását teljesen lefaragva, ezen a csatornán keresztül érvényesíteni a közteherviselést. Így az önkormányzatokat is vállalkozásokra és közmunkák szervezésre lehetne bírni. Ezzel gyakorlatilag felszámolható lenne a munkanélküliség, s így, a megalázó segélyek és a munkanélküliek támogatása is a munkajövedelmek kategóriájába lépne át. Azt se feledjük, hogy a jól irányított humántõke beruházás anticiklikus hatást gyakorol, segíti a válságból kilábalást. A fenntartható fejlõdés téveszméjét is el kellene végre hajítanunk! Hiszen a pénzmanipulációs társadalomnak az az egyik legjelentõsebb hibája, hogy nem ismeri fel a fejlõdés begyorsulásának aggasztó jeleit, vagy ha fel is ismeri, de nem képes behúzni a kéziféket, mert nem akar lemondani a növekedésrõl és aneki "járó" profitnak egy részérõl sem. Bár nem lenne szükség teljesen leállítani a fejlõdés motorját, de jelentõs mértékben vissza kellene lassulni. A világ felgyorsulása ugyanis azt fogja magával hozni, hogy egy idõ után már a kézifék kevés lesz, a lábfék pedig vagy leblokkolja a száguldást (ami nem kevésbé veszélyes), vagy már nem képes még lassítani sem a folyamaton. A visszalassítás részben a természetet, részben a társadalmat is megmenthetné, mert ha véget vetünk az eszeveszett száguldásnak, akkor esélyt kapnánk a szolíd ütemû fejlõdés, a közjó érdekében mûködõ ellenõrzött állam felállítására, s ezzel a közvetlen veszélyt elhárítottuk!

Gazdaságpolitikai váltást akarunk!

Az fentiekben említett ENSZ-jelentés, már a második olyan nagy horderejû nemzetközi tanulmány, amely gazdaságpolitikai váltást sürget, de kifejezetten a társadalmi jólét és a foglalkoztatás érdekében. Fel kellene már végre ismerni azt a szörnyû igazságot is, hogy az elmúlt évtizedek liberális gazdaságpolitikája olyannyira elhibázott volt, hogy a pénzhatalmi érdekcsoportok részérõl megindult „válság imitáció”, még a komoly szakembereket is megtévesztette, miközben a háttérerõk cinikusan kinevették az õket anyagilag is „megtámogató” politikusok rettegését.

Néhány éve jelent meg Magyarországon Siklaky István könyve, „Létbiztonság és harmónia” címmel. A közgazdász egy teljesen új – bár a Silvio Gesell elméletét felhasználó – közgazdaság modellt állított fel, amelyben létezik egy olyan alternatív pénzeszköz, amely megoldaná a pénzhatalom által ránk erõltetett mesterséges „pénzszûkét”! Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a mûvet, mert a jelen gazdaságpolitikusai nem hajlandóak erre, s ezzel nagy veszélynek teszik ki az országot, de magát a világot is. A pénz szerepe tehát nagyon fontos, s így tisztában kell lennünk a vele kapcsolatos téveszméknek.

A pénz valójában, csupán a gazdaságot mûködtetõ értékközvetítõ elem, amely a bizalomra épül (csak azóta, hogy nem aranyérmékkel fizetünk), így sokkal inkább szellemi, mint anyagi természetû dolog. Ha ez a szellemi természetû bizalom meginog, vagy megszûnik, nagyon komoly gond adódhat, mert a pénzrendszer nagyon könnyen össze is omolhat! A pénzrendszer összeomlásának az esélyét persze, az a spekulációs szerep növelte meg ilyen jelentõsen, amit a pénz az elmúlt évszázad kapitalizmusában betöltött. Ha a mértékadó politikai és gazdasági gondolkodók nem lépnek ki a „pol-korrekt” álszent hazugságai mögül, s nem beszélik rá a globalista rém tulajdonosait arra, hogy mutassanak fel, egy valóban új „paradigmát” (amely lehetne a régi és bevált is!), akkor sajnos arra kell majd felkészülnünk, hogy azok a területek, ahol nem képesek az önellátásra: el fognak pusztulni! Mert az ember azonnal leveti civilizációs gõgjét, ha nincs mit enni!

Nemrégiben száz olasz közgazdász foglalt állást egy olyan "feltételesen szabad piacgazdaság" mellett, amelyben a tõke és az áru csak azzal a feltétellel mozoghatna tovább szabadon, hogy ha mozgásával segíti a foglalkoztatást, a bérek emelkedését, a fejlõdést. Ha csak a profithajszolás a célja, akkor az államnak be kell avatkoznia! Vannak tehát a világgazdaságban is olyan új vélemények és elméletek, melyek világosan rámutatnak az eddigi hibákra!

Akár az ENSZ-jelentés, akár Siklaky könyve csak akkor lesz hatásos, ha képes lesz áttörni a hivatásos megtévesztõk véleménydiktatúrájának monopóliumát!

A demokratikus adósságcsapda az államnak, de a polgároknak is!

Az államadósság és annak logikus következménye az adósságszolgálat, lassan de biztosan megfojt minket. 1970-89 között felvett 10 milliárd dollár hitelbõl ténylegesen csak 1 milliárd jött be az országba, s ezt az MNB sem titkolja. 1989-ig visszafizettünk az 1 milliárd ellenében 11 milliárd kamatot! Már ez is nagyon meglepõ, de az, hogy mára 270 milliárd dollár fölé nõtt az adósságunk, az már egyenesen fejbekólintó hír! Ha azt is hozzátesszük, hogy közben a teljes aranykészletünk, bevezetett iparágaink, mezõgazdasági termelésünk, tehát a teljes közvagyon tûnt el, akkor az is iszonyúan fejbe vágó hír, hogy már visszafizettünk 107 milliárd dollárt! Azaz, dehogy! Csupán ennyi kamatot fizettünk, hiszen a tõketartozásból egy centet sem írtak nekünk jóvá! A lényeg tehát nem az, hogy megszabaduljunk az adósságtól, hanem ellenkezõleg: soha ne tudjuk magunkat kiváltani az adósrabszolgaságból! Eddig tehát 27-szeresen fizettük vissza a felvett hiteleket, és ha így folytatjuk, akkor 120-szorosan kellene visszafizetni! Ez egyenlõ a nemzetgazdaságunk felszámolásával, s a lakosság teljes kizsigerelésével! Sajnos ma, nagyon nem látszik más kiút az adósságcsapdából, pedig a lengyelek és a bolgárok a kilencvenes években nagyon egyszerûen szabadultak meg ettõl a fenyegetõ adósságtehertõl.

Ráadásul olyan hírek is lábra kaptak, hogy az EU szeretné a maradék gazdasági és pénzügyi mozgásteret is szûkíteni, s a pénzügyi függést teljessé tenni. Sajnos az EU eddig minden kitûzött célját megvalósította, s így várhatóan ezt is meg fogja. Ám a Lisszaboni szerzõdés – ami valójában az Unió alaptörvénye – így is elvonta már az állami szuverenitás legfontosabb elemeit, de sem a költségvetési, sem a gazdaságélénkítési, sem a társadalom elöregedésének problémájára nem kínál megoldást, hanem hagyja a mozgásterében leszûkített kormányzatokat szenvedni. A nyugdíjrendszer demográfiai okokra visszavezethetõ összeomlását, már kezdi érteni a magyar társadalom, bár egyenlõre, csupán az állami és magán nyugdíjpénztár hatékonyságának a vitája robbant ki. Az MSZP itt is ragyogóan fordította a Fidesz ellen az intézkedési szükségszerûséget, de ugyanez várható az egészségügyi rendszerben is, legkésõbb tavaszra. A demokratikus rendszerekben a gazdasági döntések mindig, valamilyen gazdaságfilozófia mentén születnek. Ha az állam nem képes forrásokat találni a gazdaságélénkítésre, vagy nem tudja újratárgyalni az adósságszolgálat feltételeit, akkor hiába a magyar kreativitás, a magyar szorgalom és munkabírás, mert halogató intézkedésekkel és az egyre romló világgazdaság fellendülésére várni, szinte öngyilkosságnak tûnik. Bogár László már évekkel ezelõtt érzékeltette, hogy normális esetben senkinek nem érdeke a magyar gazdasági összeomlás! Szerinte a globális háttérerõnek is jobb, ha rendszeresen nyírni lehet a „magyar birkákat”! No de mi van akkor, ha nem a normális helyzet állt elõ. Mert az talán nem véletlen, hogy minden más államnak volt lehetõsége az adósságkezelésrõl tárgyalni, csak nekünk nem! Sõt az sem lehet véletlen, hogy a neoliberális, piaci fundamentalista doktrinát, csak nálunk verték át, s ezzel egy speciális érdekcsoport karjaiba zavarták a magyar államot!

Ezen érdekcsoport kollaboránsai tehát lehetetlenné tették a szovjet megszállás után, az idõközben kiteljesedõ pénzügyi megszállástól való megszabadulást, így az országot pénzügyi és politikai harapófogóba zárták. A politikai harapófogó – legalábbis látszatra – ez év tavaszán széttört. Az új helyzetben azonban elvárná a társadalom, hogy megkezdõdjenek az (1990-ben elmaradt) adósságszolgálati

viszonyok újratárgyalása, hiszen már nincsenek a nyakunkon a régi rendszert kiszolgáló, s magukat átmenteni óhajtó kollaboránsok gyülekezete. A jelen helyzetben azonban nem hallunk az újratárgyalásról, helyette viszont terítékre került néhány pozitívnak látszó változtatás. (Pl. az egysávos és 16%-nyi SZJA, de errõl majd késõbb!)

Mi lehet az újratárgyalások akadálya?

Azt hiszem az elmúlt években – különösen a „válság” hatására – megerõsödött a pénzhatalmi oligarchia. Ez elsõsorban Amerikában történt így, de mivel az EU centrum országainak pénzhatalmi cápái is, folytatták azt a mesterséges hisztériát amit a Lehmann Brothers indított el, õk is megzsarolták az EU államait – de különösen a periféria országait –, hogy ha nem segítik meg a bankszférát, akkor globális összeomlás várható! Az EU kormányok – akik egyébként is ettõl a pénzelittõl függnek – az állami költségvetésekbõl elõször 12ezer milliárd dollárnyi bankmentõ csomagot adtak a zsarolóknak, akik szinte azonnal elkezdték megvádolni az egyes kormányokat, hogy túl nagy az államháztartási deficit, s szerintük ezért csökkennek a gazdasági mutatók! A piac manipulátorai pedig egyre idegesebben követelték annak a deficitnek a csökkentését, amelyet éppen az õ kizsarolt és cinikusan „bankmentõ csomagnak” elkeresztelt csaló, és közpénzelszívó ügyeskedésük miatt növekedett olyan nagyra. Erre a hamis hisztériára elsõsorban azért lett szükség, hogy a kamatot olyan módon lehessen emelni, mintha az éppen az un. kockázat növekedése miatt lenne ez szükséges. Pedig – s mi ezt pontosan érzékeljük is –, valójában az aranybornyú imádóinak a kapzsisága az egyedüli oka a mesterséges elõállított válságnak. Hozzánk képest fejlettebb államok: Portugália, Írország, Görögország és Spanyolország lettek a jobban lefejhetõek, s az Angol kezdõbetûiket összeolvasva megkapjuk a PIGS, azaz disznók elnevezést. Ami azokban a kultúrákban, ahol a hõség miatt nem fogyasztanak sertéshúst, valamiféle játékos utalás arra, hogy ha nem hagyják magukat lefejni, akkor végük van. Ebben a mocskos játékban a cinikusan röhögõ pénzvilág bevetette a véleménydiktatúra minden fegyverét, s azt sulykolták minden médiában, hogy az EU-ban folyamatosan csökkenõ reál-bérek ellenére nem a spekuláció, hanem a lakossági túlfogyasztás az igazi oka az eladósodásnak. Ez már annyira arcátlan hazugság, hogy még a sok vihart megélt BBC riporterek is mosolyogtak rajta.

A hazai kollaboránsok csapata azonban nem mosolygott, sõt nagyon is magáévá tette ezt a teljesen lébõl kapott butaságot, sõt a „szakma” elkezdte híresztelni is.

Szerencsére, ebben a kérdésben az új kormány már más retorikát használ. Bár arra a kérdésre, hogy „mi lehet az újratárgyalások akadálya”,még nem válaszolt!

Milyen gazdaságpolitikára lenne szükség hazánkban?

A pénzügyi összeomlásból eddig „kijöttek” az egyes országok, de a születésszám csökkenése, az un. reprodukciós katasztrófa végzetes lehet. Márpedig egy válságban – akarom mondani: mesterséges pénzszûkében –vergõdõ országban teljesen logikus, hogy egyre fogy a születések száma, ahogy nõ a jövõtõl való félelem. A gazdaságpolitikának tehát elsõsorban kell a család, tehát a gyermekvállalás és felnevelés kérdésére figyelnie. Igaz a gyermekvállalás nem elsõsorban anyagi kérdés, de az is jelentõsen befolyásolja!

1. Az anyaság megbecsülése a 4-6 órás foglalkoztatás bevezetésével is elõsegíthetõ.

2. Családi, több sávos, progresszív adózás alól, csak a gyermekvállaló kaphat kedvezményt!

3. Az un. „fehér pénz” bevezetésével kell a belsõ piacot mozgósítani, keresletet élénkíteni.

4. A terhesség kifejezést minden sajtóban büntetni, hiszen az áldott állapot!

5. Az állami nyugdíjrendszeren keresztül (magánpénztár helyett) a gyermekek jövedelmébõl átirányítani a szülõknek 8-12 %-ot!

A magyar társadalom túlnyomó többsége a rendszerváltásnak a vesztese, s kifosztottsága legvégsõ fizikai határaihoz érkezett. A veszteség egy 4 tagú család esetében az elmúlt 20 évben egy vidéki családi ház, vagy egy városi átlag lakás értékének megfelelõ összeg. A bérek reálértéke ma az 1978-as, tehát a 32 évvel ezelõtti szinten van, s közben a multik (ezen belül is a bankok) által a kivitt profit szintje, valamint az évi 1150 Mrd forint adósságszolgálat néhány éven belül Magyarország teljes összeomlásához, fizetésképtelenségéhez vezet. Az elmúlt húsz év közvagyont herdáló ál-privatizációi és a stratégiai ágazatok átengedése, a garantált hozamok vállalása, valamint a lakossággal szembeni megszorítások ugyan látszólag mindig csökkentették a pénzügyi deficitet, de valójában csak sokkal veszélyesebb társadalmi deficitté alakították át. Most ezek úgy adódtak össze végzetes módon, hogy a társadalom nem tud már több terhet elviselni, s az államnak sincs a kezében olyan közvagyon, amelynek nyereséges mûködtetése kirántaná a szekeret a kátyúból.

Ebben a mesterséges pénzszûkében vergõdõ országban, csak a gazdaság teljes átalakítása és az eddigi külsõ finanszírozás helyetti, belsõ finanszírozás segíthet. A gazdaságpolitikának tehát másodsorban a pénzpolitika és a foglakoztatás politika irányában kell lépnie:

1. Az MNB irányítását alá kell rendelni az alsó és felsõház alkotta törvényhozásnak!


2. Az élõmunka terheinek felezésével, a kötelezõ közmunka programok beindításával kell a segélyeket teljesen kiváltani, s a családi pótlékot teljesen megszüntetni, hiszen a keresetek arányában kapott adókedvezmények azt bõségesen pótolják.


3. A nagy állami termelõ beruházásokat kifejezetten a belsõ élelmiszer piac felé kell irányítani úgy, hogy a feldolgozóipar 50%-a a beszállító gazdák kezébe kerüljön.


4. Ha az EU kvóta megállapodásai korlátoznák a gazdasági kibontakozásunkat, akkor fel kell mondani a Lisszaboni szerzõdést, s elszámolásra kell késztetni Brüsszelt!


5. A sorkatonai szolgálatot vissza kell állítani és a fegyveres kiképzés mellett egy a gazdaság szükségleteit is szolgáló: szakképzõ, oktató és nevelõ honvédséget kell kialakítani.

Szükséges-e az euro a legyengült magyar gazdaságnak?

Bár nem pénzügyi szakember vagyok, de veszem a bátorságot és szembeszállva a tudósok hadával, azt állítom, hogy NEM! Állításomat még Angela Merkel német kancellár is alátámasztja azzal a kijelentésével, hogy: “ha az euro elbukik, akkor Európa is elbukik”.

- Az USA közpénzbõl négy és félezer milliárd dollár banksegélyt adott, hogy (állítólag) mûködõképes maradjon a pénzrendszer, s újra tudja finanszírozni a reálgazdaságot. Persze az állam úgy is megakadályozhatta volna a „beígért” elbocsátásokat, hogy közvetlenül adókedvezményt ad a vállalkozóknak, akik a reálszférában mûködnek. Vajon miért nem ezt lépte meg? Az EU-ban ugyanezen „válság” hatására mintegy 3 ezer milliárd euró banksegélyt bocsátottak a pénzvilág rendelkezésére. Valóban ezt kellett tenni? Nem lett volna célszerûbb a reálgazdaságot közvetlenül megsegíteni, hiszen évtizedek óta viszi el a pénzügyi szféra a reálgazdaság profitjának jelentõs részét, azzal az indokkal, hogy a piaci viszonyok így diktálnak. Most viszont leleplezõdött a hazugság! A piaci viszonyok szerint a bankoknak kellett volna csõdbe jutni, hiszen a piac így „rendelkezett”! Vagy mindez csak akkor igaz, ha a bank világ számára kedvezõ?

Az amerikai magánkézben lévõ központi bank (Federal Riserve System) honnan teremtette elõ ezt az irdatlan mennyiségû dollárt? Hiszen éppen azért alakult ki a „válság”, mert nagyon sok (ellenõrizhetetlenül sok) fedezetlen pénzt nyomtak bele spekulációs céllal a fedezetlen részvény-lufikba, ami aztán kipukkadt, mint egy buborék. Hozzáteszem, minden kibocsátott pénz fedezetlen azóta, amióta a dollárt levették a nemesfém fedezetrõl. No nézzük, hogyan néz ki mindez itthon.

Az EU-ban a monetáris felségjogokat - a pénzkibocsátás, az árfolyamszabályozás, a kamatszabályozás, hitelezés - át kellett adni a központi bankoknak, függetlenül attól, hogy azok magánbankok vagy állami tulajdonban vannak. A Frankfurtban székelõ Európai Központi Bank bocsátja ki az eurót, amelybe a tagállamoknak nincs érdemi beleszólásuk. A lisszaboni szerzõdés is részletezi, hogy sem az Európai Parlament, sem a Bizottság, sem az Európai Tanács nem szólhat bele a mûködésébe, ellenben minden intézkedésüket, aminek pénzügyi vonatkozása van, kötelesek a bankkal egyeztetni. Az európai központi bankok a nemzetközi pénzügyi struktúráknak vannak alávetve, azaz a valódi hatalom – ez könnyen belátható – nem az EU intézményeiben székel, hanem ott, ahol a pénzhatalom központja!

Vége az elsõ résznek!