Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik!

Az emlékezés ideje.

Tegnap elmentünk a halottaink sírjaihoz. Kiscsaládom temetõi Szegeden és Mélykúton vannak, a feleségemé: Makón. A nagycsalád, a nemzet igazi temetõi pedig körbeveszik a gúnyhatárokkal megcsonkított hazát. Ezért lélekben én ilyenkor, mindíg körbejárom a Kárpát-medencét. S gondolatban mécsest gyújtok minden õsi temetõnkben, nemcsak Házsongárdban, de Csúrogon és Szojván is.

„A boldog feltámadás reménye Krisztusban ragyogott föl nekünk, és így, bár szomorít a halál kényszere, az ígért örök élet megvigasztal minket. Mert híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szûnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja.”

Az örök otthon persze csak annak adatik meg, aki igaz ember. De lehetnek-e igazak azok, akik nem képesek szembe nézni az igazsággal?

Vajon ennek a népnek a fiai és leányai tudnak-e arról, amit a globalista világ elhallgat, sõt minket akar "vadállati" szerepben láttatni, mert szerintük Budapest az antiszemitizmus fõvárosa, s szerintük mi vagyunk a fõgonosz?

Nemcsak szántani, hanem emlékezni is szeretnénk végre! Bene Gábor S.

Megemlékezés Csúrogon

Teleki Júlia: a csúrogi sintérgödörbe temetett magyarok nem csak a délvidéki magyarok áldozatai, hanem az egész nemzeté. "Szomorú évforduló ez. 1944-õszén a csúrogi községháza üdvarát vörösre festette a vér. A halotthordók egymásután vonultak, a kocsik tele voltak holttestekkel, akiknek végtagjaik lógtak, a kocsi aljából, pedig csorgott a vér, apáink vére… Az ártatlanul kivégzett magyarokat ide hordták, a dögtemetõbe. Összekötött kézzel dobálták be õket a gödrökbe" — emlékezett vissza Teleki Júlia, aki maga is részese volt az eseményeknek. Az áldozatokat és hozzátartozóikat kisemmizték, minden elvettek tõlük, földet, vagyont, de ennek ellenére lehetséges a megbocsátás. Mindazonáltal addig, amíg nem kér senki sem bocsánatot ezekért a borzalmakért, addig nincs kinek megbocsátani. "Elegünk van az ígérgetésekbõl, tettek kellenek — mondta Teleki — ezért kérem az itt jelen lévõ magyarországi emlékezõket, mindenkit, hogy amikor hazamennek mondják el otthon, hogy Vajdaság szívében még mindig van olyan hely, ahol meggyaláznak bennünket azzal, hogy lepiszkítják halottaink emlékét, azzal, hogy apáink sírjaihoz, az út egy szeméttelepen keresztül vezet’’.

Korsós Tamás Magyarország szabadkai fõkonzulja beszédében hangsúlyozta: Csúrog egy szimbólum, mégpedig a kegyetlenségnek, az engesztelhetetlenségnek, a megbékélés hiányának a szimbóluma. "Korábban arról sem tudtunk, hogy ezek a tettek megtörténtek. Nem lehetett róla beszélni, azonban ma már megközelítõleg tudjuk a tényeket, ismerjük az áldozatok nevét, tudjuk, hogy ártatlanul kínozták, és gyilkolták meg õket, és azt is tudjuk, hogy ezt mások is tudják" — emelte ki a fõkonzul. — "2009-ben és 2010-ben megmozdult a történelem kereke. Tavaly született meg a döntés, hogy létre kell hozni egy magyar és szerb történészekbõl álló Vegyes Bizottságot azért, hogy politikamentesen tárják fel a múltat. Örömmel számolhatok be önöknek arról, hogy szeptember 30-án a Szerb Tudományos Akadémia végrehajtó bizottsága döntött a szerb szakbizottság 9 tagjáról".

Pásztor Bálint VMSZ-es parlamenti képviselõ beszédében elmondta, hogy az 1944-45-ös vajdasági vérengzések túlélõibõl egyre kevesebb van, de az emlékezõbõl egyre több. "Addig, ameddig Vajdaságban magyarok élnek, élni fog az emlékezete az 1944-45-ös eseményeknek. Azt tapasztaljuk Belgrádban, hogy nagyon kevesen tudják azt, hogy 1944-45-ben magyarok tízezreit ölték meg csak azért, mert magyarok voltak" — mondta Pásztor, majd hozzátette: ahhoz, hogy a szerb állam, a bûnösök bocsánatot kérjenek, és kárpótolják az áldozatokat, ahhoz nélkülözhetetlen, az hogy ez a történész vegyes bizottság elkezdje a munkáját.

Csonka Áron: halál és halál között van különbség. "A megbékélés felé vezetõ õszinte tettek még hiányzanak, és amíg érdemi elõremozdulás nem történik, addig mi emlékezõk, emlékezni fogunk, kilátogatunk erre a helyre, és mi leszünk a lelkiismerete mindazoknak, akik ezt a súlyos tettet elkövették, kegyhelyeink, pedig a mi siratófalaink lesznek" (tor.)

***

1944 õszén Csúrogon, egy kedd reggel partizánok törtek be a magyarok által lakott házakba, az otthon tartózkodókat kiparancsolták az utcára, majd állatok módján terelték õket a piactérre. Ott mindent elszedtek tõlük: pénz, ékszereket. A dermesztõ hidegben, délután négy óráig álltak egy helyben, majd a többórás várakozás után, erõltetett menetben, Zsablyán keresztül Járekba, a gyûjtõtáborba hajtották õket, ahová, a dermesztõ hidegben csak másnap hajnalban értek oda. Sokuknak, fõleg a betegeknek és az idõseknek ez volt az utolsó útja. Csúrogot magyartalanították, de Mozsor (Mošorin) és Zsablya (®ablja) is hasonló sorsra jutott. Akik túlélték a járeki és a hozzá hasonló gyûjtõtáborokat, azok szerencsésnek mondhatják magukat. Sajnos azonban nem mindenkinek adatott meg a túlélés reménye. A második világháború végén Tito partizánjai emberek tízezreit végezték ki, csak azért, mert magyarok, németek vagy horvátok voltak. Tulajdonképpen Vajdaságban nincs olyan település, ahol nem történtek kisebb-nagyobb atrocitások.

Csúrogot 1944 õszén a felszabadítók etnikailag megtisztították, mindent megsemmisítettek, ami magyar volt: ledöntötték a katolikus templomot, feldúlták a katolikus temetõt, sõt a helyén a mai napig is szeméttelep van. A most már csak szerbek által lakott település szélén levõ sintérgödörbe 1944 õszén a halotthordók vallomása szerint 3000 magyart temettek el. A dögtemetõbe hordák azoknak az ártatlanul kivégzett magyaroknak a holttestét is, akiket a környékbeli falvakban ért utol a megtorlás. Az 1950-es években egy szemtanú — aki a sintérgödör melletti téglagyárban dolgozott — arról számolt be vallomásában, hogy a csontokat egy éjszaka kiásták, és kamionokkal elvitték a kúlai bõrgyárba.

vajdasagma