MI TÖRTÉNT MADYARORSZÁGON 1956 ÖSZÉN?

TCSG: Mi történt Magyarországon 1956 õszén?

A diktatórikus államhatalom csõdje már jóval október elõtt mindenki elõtt világos volt. Ebben az összefüggésben látnunk kell, hogy a diktatúra sok szempontból mozgékonyabb, rugalmasabb, mint a népképviselet bármely formája, önmagában mégis csõdöt jelent, mert a szabad együttélés formáinak csõdjébõl vagy tagadásából születik, látszólag tetszetõs és hatékony rendje nem lehet tehát emberszabású. Minden diktatúra elvérzik elõbb vagy utóbb az egyedek sokaságának belsõ s nagyrészt öntudatlan ellenállásán még akkor is, ha tehetetlensége nem annyira nyilvánvaló, mint 1956-ban Magyarországon, vagy mint ma (1981!) Lengyelországban és a Szovjetunióban.

A diktatórikus államhatalom Magyarországon valójában már 1953-ban felmondta a szolgálatot. Nagy Imre kétségbeesett, de kétségtelenül tisztességes és jószándékú próbálkozása talán menthette volna még a helyzetet; Rákosi 1955-ös restaurációs kísérlete törvényszerûen a forradalom útját egyengette. És világos, hogy ott, ahol a diktatúra, amely szétzúzta a szabad együttélés régi formáit, csõdbe megy, megnyílik az út új formák keresése felé.

Az, hogy az új forma Magyarországon 1956-ban a tanács nevet kapta, éppúgy nem véletlen, mint az, hogy ugyanez a forma ma Lengyelországban “független szakszervezet” néven jelentkezik. Ne engedjük megtéveszteni magunkat a különbözõ nevek által, amelyek a mindenkori történelmi szituáció függvényei. A lényeg a fontos, az, hogy itt a népképviselet új formájáról van szó, amely szélesebb alapokon nyugszik, mint az elkopott reprezentatív demokrácia, közvetlenebb s ezért demokratikusabb annál, és el fogja söpörni nemcsak a diktatúrát, hanem a tehetetlenné vált parlamentáris demokráciát is.

Ez persze még a jövõ zenéje, de ez a jövõ már megkezdõdött, mégpedig huszonöt évvel ezelõtt, amikor Magyarországon, október 24.-én reggel megalakultak az elsõ munkástanácsok, egymástól függetlenül, párhuzamosan, elõször a Budapesti Egyesült Izzóban s egyidejûleg – anélkül, hogy tudtak volna egymásról – a Diósgyõri Mávagban. Ez a hír el sem juthatott mindenhová, de ez nem is volt fontos. Október 26.-án már az ország minden jelentõs gyára és üzeme a gombaként szaporodó üzemi munkástanácsok kezében volt. Miskolcon már 25.-én, Gyõrben 26.-án megalakultak az egyes üzemek munkástanácsaiból választott városi munkástanácsok; Veszprémben 26.-án, Baranyában 28.-án gyakorlatilag minden hatalom a megyei munkástanácsok kezében volt. Hogy ezek a szervek helyenként nemzeti vagy forradalmi tanácsnak nevezték magukat, éppenúgy nem tartozik a lényeghez, mint az, hogy ugyanezek a szervek ma Lengyelországban a szakszervezet vagy szolidaritás nevet viselik, amint már említettük. Lényeges a különbség, amely az ilyen szervek és a pártrendszer szervei között fennáll, s amelyet Hannah Arendt elõbb említett tanulmányában következõképpen elemez:

“A tanácsrendszerben a képviselõket közvetlen választás keretében alulról választják, míg a pártok jelöltjeiket felülrõl javasolják, vagy úgy, hogy a választók több személy között választhatnak, vagy úgy, hogy egységes jelölt-listát kell elfogadniok. A kiválasztás jellege ezzel természetesen gyökeresen megváltozik. Míg a párt jelöltjeinek alkalmassága azon múlik, hogy milyen mértékben képviselik a párt programját vagy ideológiáját, addig a tanács képviselõinél csak az számít, hogy személyiségük, személyes integritásuk, bátorságuk és ítélõképességük megnyeri-e a választók bizalmát olyannyira, hogy azok minden politikai ügyben rájuk bízzák a személyes képviseletet. A választottnak így egyetlen kötelezettsége, hogy igazolja a személyébe fektetett bizalmat, büszkesége, hogy hozzá hasonló társai választották s nem valamely párt vagy kormány jelölése alapján.”

Ez újfajta népképviseleti rendszer népszerûségét és a haldokló pártrendszerrel szembeni bámulatos vitalitását bizonyítják a magyarországi események. Budapesten csak negyvennyolc órára volt szükség ahhoz, hogy az egymással kapcsolatot keresõ, nagyüzemi munkástanácsokból (Egyesült Izzó, Láng Gépgyár, Ganz Vagongyár, Ganz-Villany, Mávag) megalakuljon a Központi Munkástanács, amely késõbb Nagybudapesti Munkástanács néven az egész ország munkás- illetve nemzeti és forradalmi tanácsainak központi képviseletévé változott. A kisebb üzemek kerületenként vették fel egymással a kapcsolatot s az egyes üzemek munkástanács-elnökeinek körébõl hamarosan megválasztották a kerületi munkástanácsokat, amelyek a Központi Munkástanács megalakulásának hírére azonnal bejelentették csatlakozásukat. Az üzemi tanácsok választása mindenütt a legdemokratikusabb módon, üzemrészenként történt, titkos szavazással; az üzemrészek a megválasztott tanácsból egy küldöttet választottak az üzemi tanácsba; ezek a küldöttek választották meg saját körükbõl az üzemi tanács elnökét. A kerületi tanács ezekbõl az üzemi tanácselnökökbõl állt, akik ugyancsak titkos szavazással választották meg a kerületi tanácselnököt, valamint a Központi Tanácsba küldendõ delegátus személyét. Ezek a küldöttek választották meg – ugyancsak titkos szavazással – a Központi Tanács elnökét a fiatal munkás, Rácz Sándor személyében. S mindez kereken negyvennyolc órát vett igénybe.

A munkástanácsok létrejöttük pillanatában meghatározták programjukat és mûködési területüket is. A hivatalos kormányzat felé támasztott követeléseik egymástól függetlenül jöttek létre, s a Központi Tanács 18 pontja csak összefoglalta ezeket. Ezek a követelések – hogy csak a legfontosabbakat említsük – a vállalaton belüli munkástanácsi vezetésre, az embertelen teljesítménybér eltörlésére, a személyzeti osztályok feloszlatására, a bérek, nyugdíjak és juttatások azonnali rendezésére, a független szakszervezetek megteremtésére, a szakszervezeti világtanáccsal való kapcsolat felvételére, a forradalmi ifjúság 16 pontjához való feltétlen csatlakozásra, az orosz csapatok azonnali kivonására és – november 4.-e után – Nagy Imre kormányának visszaállítására vonatkoztak.

November 4.-e után a Központi Munkástanács a szó szoros értelmében egyedül maradt a küzdõtéren a Kádár-féle bábkormánnyal és a szovjet páncélosokkal szemben. A pártok – amennyiben egyáltalán megalakultak – szinte azonnal széthullottak, s minden más szervezet – felismervén az egyetlen adott lehetõséget – haladéktalanul bejelentette csatlakozását a Központi Munkástanácshoz. Ilyen értelemben nyilatkozott az Értelmiségi Központi Forradalmi Bizottság, az Iró-, Újságíró-, Képzõmûvész- és Színészszövetség, az ügyvédek, mérnökök és orvosok szövetsége, a rádió, az egyetemi és ifjusági szervezetek, a Paraszt- és Kisiparosszövetség, valamint az összes, vidéken megalakult községi, megyei és városi tanács. A csatlakozási ívek tanusága szerint november közepén a Központi Tanács mögött mintegy négymillió ember állt.

A Központi Munkástanács jelentõsége ezzel országos méreteket öltött. Ennek megfelelõen nevét Országos Központi Munkástanácsra akarta változtatni; tekintettel azonban arra, hogy a Kádár-rezsim máris ellenkormány alakításának szándékával vádolta a munkástanácsokat, kompromisszumos megoldásként a Nagybudapesti Munkástanács nevet választották. Az ország lakossága olyan egyöntetûséggel állott a Nagybudapesti Munkástanács mögött, hogy Kádár a novemberre tervezett, országos jellegû alakulógyûlést csak a szovjet páncélosok segítségével tudta megakadályozni. Az egyidejûleg kibocsátott kormányrendelet megszabta a munkástanácsok területét, amennyiben üzemgazdasági ügyekre korlátozta azt. A rendelet szerint a kormány fenntartotta magának a személyi jellegû intézkedések jogát, s a pénzfelvétel jogát az állam által kinevezett vállalatvezetõ számára biztosította.

A Nagybudapesti Munkástanács természetesen nem fogadhatta el ezeket a megszorításokat, amelyek amúgy is teljesen illuzórikusak voltak, hiszen az üzemek gyakorlatilag mindenütt az üzemi munkástanácsok irányítása alatt álltak. Ezek az üzemi munkástanácsok – a Központi Tanácstól függetlenül is – kitiltották a kormány által kinevezett vállalatvezetõket az üzemek területérõl, õk rendelkeztek a pénz fölött is, a korábbi béralapot országszerte egyöntetûen 10%-kal megemelték, feloszlatták a személyzeti osztályokat, megsemmisítették a káderlapokat és eltörölték a norma-rendszert. Idõközben kiépült a Nagybudapesti Munkástanács szervezete is: mûködött a politikai, gazdasági, szervezési és a sajtóosztály, elõkészületek történtek egy napilap, a Táncsics Mihály örökségét folytatandó Munkások Lapja kiadására, amire azonban sajnos már nem került sor.

A Nagybudapesti Munkástanács így elegendõ súllyal rendelkezett ahhoz, hogy független félként tárgyaljon a Kádár-kormánnyal, helyzete azonban – bár támogatottsága napról napra növekedett – egyre súlyosabbá vált. A kormány a halogatás technikáját választotta, a tárgyalások újra és újra határozatok nélkül értek véget, s azok a küldöttek, akik nem vettek részt a tárgyalásokon s így nem lehettek tisztában azok menetével, opportunizmussal vádolták a Tanács vezetõit, s a döntést kierõszakolandó újra felvetették az országos sztrájk meghírdetésének kérdését.

December elejére azonban a hatalom is összeszedte erõit. Az újjáalakult párt, a minisztériumok a szovjet haderõ segítségével elég erõsnek érezték magukat ahhoz, hogy megszakítsák a tárgyalásokat és kenyértörésre vigyék a dolgot. December 5.-e és 8.-a között több mint háromszáz tanácstagot tartóztattak le, százakat hallgattak ki a különbözõ kerületi illetve területi rendõrkapitányságokon. A Nagybudapesti Munkástanács ezekután nem habozhatott tovább: december 9.-én meghirdette a második, negyvennyolc órás, országos sztrájkot, amelyet az ország csaknem minden üzemében meg is valósítottak a munkások. A kormány azonban most már nyeregben volt s a következõ napon rendeletileg feloszlatta mind a Nagybudapesti Munkástanácsot, mind a kerületi és megyei munkástanácsokat.

A rendeletet természetesen tömeges letartóztatások kísérték, aminek következtében a Nagybudapesti Munkástanács, valamint a kerületi és a megyei tanácsok mûködése gyakorlatilag lehetetlenné vált. Az üzemi szinten megmaradt munkástanácsok azonban tovább mûködtek, s jelentõségüket bizonyítja az, hogy a hatalom a legdurvább beavatkozással vetett véget létüknek… 1957 júliusában a munkásõrség néven újjászervezett ÁVH az üzemi munkástanácsok tagjainak mintegy 90%-át letartóztatta és ismeretlen helyre internálta.

Ezzel megszûntnek tekinthetõ a magyarországi munkástanácsok léte, de kétségtelen, hogy ez az új népképviseleti forma a lehetõ legnehezebb történelmi körülmények között bámulatos életerõt és ellenállóképességet tanusított. A kérdés persze: mi lett volna belõle, ha... S bár a történész számára az így feltett kérdés bizonyára értelmetlen, nem felesleges talán egy pillantást vetnünk azokra az elképzelésekre, amelyek ezzel kapcsolatban 1956 õszén kialakultak. Tény ugyanis, hogy a Nagybudapesti Munkástanács bizottságot alakított a létrehozandó iparkamarák tervezetének kidolgozására. E tervezet szerint az iparkamarákat kerületenként, városok- és iparvidékekként a munkástanácsok hozták volna létre, tagjaikat az arra legalkalmasabb szakemberekbõl választva. Az iparkamarák csúcsszerve lett volna az Országos Iparkamara, amely az ország legkiválóbb gazdasági szakembereibõl alakítva egységesen irányította volna – legalábbis gazdasági síkon – mind az iparkamarák, mind a munkástanácsok mûködését. Egy másik elképzelés feleslegesnek tartotta a kerületi illetve vidéki iparkamarákat, csupán az Országos Iparkamara létrehozását vélte szükségesnek. Az Országos Iparkamara tanácsadó testületként mûködött volna a Központi Munkástanács mellett, s azon keresztül, illetve azzal együttmûködve irányította volna a kerületi, vidéki és üzemi munkástanácsok tevékenységét. Az Országos Iparkamara irányította volna a bel- és külkereskedelmet is, különösen az utóbbit, a Központi Munkástanáccsal együttesen. A tervezet hiányossága, hogy az egyik legfontosabb gazdasági területen, a mezõgazdaság és a mezõgazdasági termények értékesítése terén a tervezet elkészítõinek nem, vagy alig voltak elképzeléseik, bár hangsúlyozták a mezõgazdasági szakemberek késõbbi bevonásának szükségességét. Ez az elképzelés az adott körülmények között talán reálisabb volt a vidéken megszületett munkásparlament tervezeténél, amely azonban már csak azért is jelentõsebb volt, mert létrejötte automatikusan maga után vonta volna a kormányzat által fenntartott bábparlament megszûnését. A parlamentre vonatkozóan az iparkamarák tervezõi maguk sem értettek egyet; egy részük úgy vélte, hogy az Országos Iparkamara kiépítésével párhuzamosan el kell sorvasztani a parlamentet, a másik rész a párhuzamos együttmûködés mellett kardoskodott; egy harmadik, kisebbségi csoport a Kamara és a Központi Munkástanács mûködését csak szükségmegoldásnak tartotta s úgy vélte, hogy ezek a szervek feleslegessé válnak a parlamenti élet megtisztítása után.

A munkásparlament gondolata – mint már említettük – vidéken alakult ki. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a munkástanácsok vidéken eredetileg is más jelleggel rendelkeztek, mint Budapesten. Mûködésükben kevesebb volt ugyan a dinamizmus, de szervezetük átfogóbb volt, mint az elsõsorban csak üzemi szempontok szerint alakult, pesti munkástanácsoké. A nagyobb vidéki városokban és az iparilag kevésbé fejlett megyékben az üzemi munkástanácsok azonnal összeköttetést tudtak teremteni egymással s az összefogó, irányító szerv legtöbb helyen már nem is munkástanács, hanem forradalmi nemzeti tanács néven jött létre, nyilvánvalóan inkább politikai, mint gazdasági jelleggel. Feladata az egész város, illetve megye életének irányítása volt, hisz a központi hatalom gyors széthullása ilyen független, vezetõ szerv létét tette szükségessé. A vidéki forradalmi tanácsok tehát kezdettõl fogva szélesebb profillal rendelkeztek, mint a budapesti üzemi tanácsok, vagy akár a Központi Munkástanács, bár egyebekben éppen úgy jöttek létre, mint az utóbbiak.

Ehhez járult még, hogy a vidéki forradalmi tanácsok látták a pártok sokszor zûrzavart keltõ szervezkedését, s így hamarosan megérlelõdött tagjaik körében egy pártprogram és ideológia nélküli politikai élet elképzelése. A részleteiben ugyancsak kidolgozatlanul maradt tervezet kibõvítette volna a rendszert a falvanként, járásokként illetve megyénként választandó mezõgazdasági termelõk tanácsával, az önálló kisiparosok és vállalkozók valamint az értelmiségiek tanácsával. Ezeknek a szerveknek a küldötteibõl alakult volna meg a Munkás- vagy Tanács-parlament, amely egészen másfajta, szélesebb alapokon nyugvó és demokratikusabb népképviseletet jelentett volna, mint a nyugati demokráciák parlamentjei, amelyek osztályérdekeken, pártprogramokon és idológiákon alapulnak.

Mindezek alapján vitathatatlannak látszik, hogy 1956-ban a magyarországi forradalmi és munkástanácsok a népképviselet kibõvített, történelmi gyökerekbõl táplálkozó de ugyanakkor merõben új formáját mutatták, amelyek – ahogy Hannah Arendt mondotta – egy “novus ordo saeculorum”, egy századokra szóló új rend hordozói lehettek volna s lesznek is minden bizonnyal. Ebben a magyar forradalom vérbe fojtása után még lehetett volna kételkedni, de az, ami ma Lengyelországban történik, minden kétséget kizárólag bizonyítja, hogy a fejlõdést a politikai létformák szabadabb és szélesebb alapokon nyugvó, demokratikusabb formái felé nem aka-dályozhatják meg sem a Kelet páncélosai, sem a Nyugat értetlen közömbössége.

A nyugati, óvatos megfigyelõk általában szivesen hangoztatják, hogy a lengyel szakszervezeti mozgalom kezdetén voltaképpen üzemgazdasági és bérkérdések álltak. Ebben kétségtelenül igazuk van, s így volt ez a magyar munkástanácsok esetében is. S ez az, ami a reprezentatív demokrácia, a pártrendszer kategóriáiban gondolkodó, nyugati megfigyelõ számára lehetetlenné teszi a dolgok további menetének megértését. A nyugati megfigyelõk, politikusok és kommentátorok nyilvánvalóan nem olvasták Hannah Arendt fentebb idézett tanulmányát, és képtelenek elképzelni az új népképviseleti formát, amely nem elõre kigondolt programok, elméletek vagy ideológiák alapján áll, hanem a felismert szükségszerûségek diktálta, közös cselekvésbõl születik. Világos, hogy a szükségszerûségek diktálta, közös cselekvés szinte az elsõ pillanattól kezdve politikummá válik, s ez Hannah Arendt elemzése szerint nemcsak, hogy nem érthetetlen, hanem egyenesen elkerülhetetlen. Láttuk, hogy a francia forradalom ott siklott ki, ahol politikai eszközökkel akarta megoldani a szociális és gazdasági kérdéseket, ami szükségszerûen diktatúrához vezetett. Ezen az alapon fulladt diktatúrába minden további, európai forradalom. A tétel viszont fordítva is áll: aki az így kialakult diktatúrában gazdasági vagy szociális kérdésekkel foglalkozik, szükségszerûen és elkerülhetetlenül politikai cselekvésre kényszerül. Ez is egyike azoknak a tényeknek, amelyeket a nyugati megfigyelõ, aki a politikai és gazdasági élet egymástól való függetlenségét még mindig természetesnek tartja – holott már régen nem az –, ugyancsak képtelen megérteni.

Lengyelországban például a húsárak 1980 júliusában közzétett megemelése adta meg a döntõ lökést. A rendelet nyomán kitört sztrájkokat még sikerült béremeléssel megfékezni, de augusztus 14.-én leállt a termelés a danzigi Lenin-hajógyárban, s a következõ napon máris megalakult az új politikai testület, természetesen nem munkástanács, hanem üzemi sztrájkbizottság néven. Ettõl kezdve a fejlõdést két dolog jellemzi: egyrészt a központi szervezés teljes hiánya, másrészt a teljes egyöntetûség, éppúgy, mint a magyar munkástanácsok esetében. S ez a másik oka annak, hogy a nyugati megfigyelõ nem tudja megérteni ezt a fejlõdést: a pártrendszerben ismert testületek képtelenek központi irányítás vagy ideológiai konszenzus nélkül cselekedni.

Danzigban és környékén – Lengyelország és az egész Közép-Európa egyik legnagyobb iparvidékén – már augusztus 18.-án csaknem minden üzem megalakította a maga sztrájkbizottságát, s ezek azonnal összeköttetésbe léptek a Lenin-mûvek sztrájkbizottságával, amely így egyetlen nap alatt üzemközi sztrájkbizottsággá alakult s ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Magyarországon 1956-ban a Központi Munkástanács, illetve a városi vagy megyei forradalmi tanácsok. Az együttmûködés minden szervezés nélkül bámulatos volt: már a következõ napon megjelent az üzemközi sztrájkbizottság mindenki által jóváhagyott, 21 pontból álló követelése.

Az azóta megfigyelhetõ lengyel fejlõdés két dolgot bizonyit minden kétséget kizáróan. Elõször azt, hogy a “reális szocializmus”, magyarán a szocialista diktatúra teljesen tehetetlen a népképviselet ez új formájával szemben. Ezt azonban már a magyar forradalom is bebizonyította: gondoljuk meg, mi történt volna, ha 1956 õszén a Kádár-kormány egyedül, szovjet támogatás nélkül állt volna szemben a Nagybudapesti Munkástanáccsal! A második sokkal fontosabb és új tény, hogy az új népképviseleti forma elegendõ életerõvel rendelkezik ahhoz, hogy immáron több mint egy éve magalkuvásra kényszerítse a világ legbrutálisabb imperialista hatalmát, a Szovjetuniót.

Egy brutális szovjet beavatkozás nemcsak, hogy elképzelhetõ; mondjuk meg õszintén, mindenki ezzel számolt, mindenki ezt várta és várja ma is, maguk a lengyelek is; mindent vállaló bátorságuknak ezért csak csodálattal adózhatunk. Annak, hogy ez a beavatkozás mindmáig elmaradt, valószínûleg sok oka van: a lengyel pápa, az elhibázott afganisztáni kaland, a Közép-Kelet bizonytalan helyzete, az amerikai választások kimenetele s talán – nem utolsó sorban – az a tény, hogy a nyugati hatalmak valamikor még a második világháború elõtt mégiscsak garantálták Lengyelország függetlenségét és területi integritását. Ki tudja? Tény az, hogy a fegyvertelen s csaknem meztelen lengyel Dávid több mint egy éve diadalmasan mérkõzik az állig felfegyverzett szovjet Góliáttal.

Az egyenlõtlen küzdelem kimenetelére vonatkozóan felelõtlenség lenne minden jóslat vagy spekuláció. Egy azonban biztos: a magyar forradalom gyõzelmében, lefolyásában és leveretésében is döntõen befolyásolta az utolsó huszonöt év történelmét mind keleten mind nyugaton. S a lengyel forradalom – akár gyõz, akár leveretik – döntõen befolyásolni fogja az elkövetkezendõ évek és évtizedek történelmét az egész világon.

És itt térünk vissza az eredeti gondolatmenethez. Az emberi tudat – úgy látszik – fejlõdik, mint ahogy a gyermekek nõnek, s idõrõl idõre kinövi az együttélés különbözõ formáit. A kinõtt ruhát lehet toldozni-foltozni, de a gyermek növekedését nem lehet megakadályozni. S az oktalan szülõk minden okoskodása ellenére nincs más megoldás: új ruha kell a növekvõ gyermeknek.

Ezt az új ruhát kezdtük el szabni és varrni 1956 októberében, s ezen dolgozik ma Lengyelországban negyven millió, nemzeti múltban és jövõben mélyen hívõ ember. A helyzet mindenhol másutt elszomorító, sokszor egyenesen kétségbeejtõ. A nyugati demokráciák pártrendszere képtelen felismerni a fejlõdés új útjait. Elhibázottan mindig és mindenütt azokat az erõket próbálja integrálni, amelyek ideológiai alapon harcolnak a fennálló rend ellen, s ebben a küzdelemben a legdurvább eszközöktõl sem riadnak vissza, ugyanakkor nem ad helyet a felismert szükségszerûségek diktálta, közös cselekvésbõl születõ vagy születendõ képviseleti formáknak. A nyugati demokráciák ennek következtében a káosz felé tartanak, ami természetesen a diktatúrához vezet, ahogy azt a történelem már számtalanszor bebizonyította. Az ún. harmadik világ népei még rendszerint középkori létformákkal hadakoznak, s attól tartok, tudatuk nem érte, nem érhette el azt a fokot, amelyen új formák születése lehetséges lenne. Valószínûleg ez a magyarázata annak, hogy ezekben az országokban mindenféle népi megmozdulás azonnal diktatúrához vezetett és vezet, s hogy ezek a diktatúrák kivétel nélkül a faji vagy a vallási fanatizmus jegyében állnak. Ezenkívül nem szabad elfelednünk a harmadik világháború damoklesz-kardját sem, amely állandóan a fejünk fölött lebeg s bármikor lezuhanhat, esetleg pontot téve minden emberi fejlõdés végére.

Nincsen hát remény? Ne legyünk kicsinyhitûek. A jövõ él és érik, mégpedig Közép-Európa nagy történelmi múlttal rendelkezõ, nemzeti államaiban s minden bizonnyal Oroszországban is, de különösképpen Lengyelországban. S ez a jövõ pontosan huszonöt évvel ezelõtt született meg, 1956 õszén, Magyarországon…

A részlet Tunyogi Csapó Gábor „Kész a leltár” c. könyvébõl való!